ANGYAL FERENC (Bp., febr. 16.-) Marista

Átírás

1 ANGYAL FERENC (Bp., febr. 16.-) Marista szerzetes. Nevelőként dolgozott a kispesti Szent Alajos árvaházban. Amikor közeledett a front, az árvaház beköltözött a maristák Hőgyes Endre utcai Champagnat intézetébe, ahol később sok üldözött talált menedéket. A Kispestről betelepült fiúotthon árvái és azok hivatalos okmányai jó lehetőséget nyújtottak az üldözöttek gyermekeinek mentéséhez. Angyal Ferenc marista iskolatestvért - hét rendtársával együtt dec. 19-én hurcolta el a Gestapo. A letartóztatásból jan. 20-án szabadult ig a rend Hőgyes Endre utcai iskolájában tanított ben kivándorolt Franciaországba. Az embermentésben való részvételét Izrael állam is elismerte, és 1982-ben ünnepélyes keretek között az Igaz Ember Érme kitüntetést adományozta neki. Az eseményről a hazai sajtó is megemlékezett, többek között a Katolikus Szó (1982. febr ) és az Új Élet (1982. febr. 15.). Angyal Ferenc 1953 óta a Marista Testvérek Keleti Missziójának adminisztrátora. Postacíme: F Varennes-sur-Allier, 4, rue du 4 Septembre. BONETBELTZ, JEAN BAPTISTE (Meharin, Franciaország, aug. I7.-) Marista iskolatestvér. 194o-ben St. Die-nél német hadifogságba kerül. Ötödszöri sikertelen szökési kísérlete után a Rawa-Ruska-i (Lengyelország) büntetőtáborba internálják. Innen 1942 augusztusában több francia fogolytársával együtt ismét megszökik,. és sikerül eljutnia Magyarországra. Budapesten jelentkezik a maristák Hőgyes Endre utcai iskolájában, és nevelői beosztást kap. A német csapatok bevonulása után (1944. márc. 19.) tevékenyen részt vesz az SS elzászi származású katonáinak szöktetésében és a budapesti zsidók mentésében. Amikor helyzete veszélyesre fordul, arra gondol, hogy csatlakozik Tito partizánjaihoz. Sikeresen átkel a határon, a kapcsolatfelvételre azonban nem kerül sor, s egy hónap múlva ismét Budapesten van. A Gestapo dec. 19- én 'hurcolta el hét társával együtt. A börtönben megkínozták és kötél általi halálra ítélték. A fővárost azonban már körülfogták a szovjet csapatok, s a Gestapónak menekülnie kellett. A kivégzés elmaradt. Bonetbeltz fogsága febr. 15-én ért véget a Belügyminisztérium pincéjében. Franciaországba való hazatérése után folytatta tanítói munkáját tól mindmáig a Brive-i Szent József Kollégium igazgatója. A háborúban és az ellenállási

2 mozgalomban szerzett érdemei elismeréséül megkapta a Katonai Érdemérmet, a Szökevények Érdemérmét, az Önkéntes Harcos Érdemérmét és a Becsületrendet. Budapesten kifejtett embermentő tevékenységéért Izrael állam főkonzula jan. 10-én Vichy-ben az Igaz Ember Érmét adományozta neki. - Postacíme: F BRIVE, 14, avenue Général- Leclerc, Collége Brivé Saint-Joseph. CLERC BERNARD (Novel, Franciaország, jún dec. 30., St.-Genis LavaI) Marista iskolatestvér ben megszerzi a tanítói oklevelet. Részlet a franciaországi maristák központi levéltárának Clerc Bernardra vonatkozó iratanyagából:,,1939-ben mint hadifogoly Németországba kerül. A Rawa-Ruska-i német büntetőtáborból megszökik, és sok viszontagság után átlépi a magyar-lengyel határt. A szabálytalan határátlépés miatt a komáromi erődben kellett maradnia néhány napig. Magyarországon levő francia hadifoglyok azonban szabadon vállalhattak munkát üzemekben vagy magánosoknál. Ennek alapján mint marista, Clerc Bernát Budapestre, a Champagnat magyar-francia iskolába.került. Itt dolgozott magyar és francia rendtársaival 1944 végéig. Nem feledkezett meg a Németországban rekedt fogoly társairól sem. Lemaire Pál-lal és néhány francia bajtársával egy kis színtársulatot alapítottak. Az előadásokból eredő jövedelemből élelmiszert vásároltak, és a csomagokat a német fogolytáborok felé irányították. Rendtársaival együtt összeköttetésbe lép a Magyarországon állomásozó, német hadseregbe sorozott elzászi katonákkal. Ezek szöktetését elősegíti, hamis igazolványokat szerez számukra. Miután a németek megszállták Magyarországot, Clerc Bernátnak mint szökött hadifogolynak tartania kellett egy esetleges letartóztatástól. Ennek ellenére volt bátorsága, hogy azokkal is foglalkozzon, akik még nagyobb veszélyben voltak, mint Ő, azaz a deportálás és a biztos halál elől menekülő zsidókkal dec. 19-én a Gestapo megrohanja a Champagnat iskolát, a rendtagokat elhurcolja, az iskolában talált zsidó férfiak közül többet a Duna-parton kivégez. Az asszonyok és gyermekek majdnem mind megmenekültek febr. 12-én az orosz hadsereg előrenyomulása menekvésre késztette a német fegyőröket, és a börtön kapui megnyíltak a meggyötört, bőrig lesoványodott rabok előtt. A francia kormány a Tűzkereszttel, a Katonai Éremmel és a Becsületrenddel jutalmazta meg

3 Clerc Bernátot. Később Izrael kormánya az Igaz Ember Érmével fejezte ki háláját a zsidómentés terén tanúsított magatartásáért. Jellemző Clerc Bernard bátorságára - s erről már nem olvashatunk a maristák levéltárában-, hogy a számára legveszélyesebb időkben elvállalta báró Kemény Gábor nyilas külügyminiszter francia nyelvoktatását. Szájhagyomány Clerc-ről, hogy Kemény Gábort enyém nyilas -nak nevezte. Amikor a Gestapo letartóztatta a maristákat, odasúgta társainak: Mindent magamra vállalok! És ezt meg is tette, s így sokat segített a többieken. A háború után visszatért hazájába, és rendjének különböző iskoláiban tanított. FISCHER NÁNDOR (Újasszonyrét, Krassó- Szörény megye, márc máj. 19., Varennes-Sur- Allier, Franciaország) Marista iskolatestvér től a kispesti Szent Alajos árvaház igazgatója ben a front közeledtével beköltözik a rend Hőgyes Endre utcai intézetébe, és a veszélyt vállalva tevékenyen közreműködik a német hadseregbe bekényszeríttet elzászi származású katonák szöktetésében és az üldözött zsidók mentésében. Idővel a Gestapo egy agent provocateur felhasználásával leleplezi a marista szerzetesek illegális tevékenységét. Fischer Nándort - rendtársaival együtt dec. 19-én éjszaka letartóztatják, és előbb a Pestvidéki Törvényszék fogházába, majd a Parlament pincéjébe, végül a Belügyminisztérium épületébe hurcolják. Fogságából febr. 20-án szabadul ban kivándorol Franciaországba, és ott folytatja tanítói munkáját. Az ellenállásban való részvételét a francia kormány hivatalosan is elismeri. Az üldözött budapestiek védelmében kifejtett tevékenységéért az izraeli főkonzul jan. 10-én Vichyben - posztumusz - az Igaz Ember Érmével tüntette ki. PFLEGER ALBERT (Stotzheim, Elzász, okt. 18.-) Marista iskolatestvér, 1930-tól a budapesti Champagnat francia iskola (Hőgyes E. u.) helyettes vezetője, francia részről - nem hivatalosan - igazgatója ban megkapja a magyar állampolgárságot ban irányítója és aktív részese 'egy széles körű embermentő akciónak, melynek keretében a marista szerzetesek számos elzászi származású katonát szöktettek meg az

4 országot megszálló német hadseregből, és nagy létszámú faji üldözöttnek adtak menedéket a vezetésük alatt álló intézetben. Árulás folytán a Gestapo dec. 19-én váratlanul megszállja a maristák rendházát, az épületben rejtőzők közül többet elhurcol és kivégez, a szerzeteseket pedig letartóztat ja. Albert Pfleger fogsága február 12-én ér véget a Belügyminisztérium pincéjében. Még ugyane hó 17-én kinevezik a De Gaulle-Bizottság tagjává, s ezt a megszálló szovjet parancsnokság is elismeri ban visszatér Franciaországba. Itt írja meg ellenálló és embermentő akcióinak, továbbá letartóztatásának és meghurcoltatásának történetét Un rescapé de Hongrie témoigne (Egy magyarországi menekült tanúskodik) címmel. Nem sajnálva fáradságot, idővel kideríti annak az agent provocateurnek kilétét is, akinek árulása révén a Gestapónak sikerült lelepleznie a Hőgyes E. úti rejtekhelyet. A háború éveiben Magyarországon kifejtett tevékenységét igazolja, és - a többi maristát is beleértve - utólag tagjai közésorolja az ún. Szabad Franciaország Neuhauser Hírszerző Szolgálata. Pfleger Franciaországban különböző kitüntetésekben részesült az ellenállásban való részvételének elismeréséül. Legutóbb jan. 10-én - az üldözött zsidók megmentése érdekében kifejtett tevékenységéért Izrael államának főkonzula az Igaz Ember Érme kitüntetést adományozta neki. Néhány pillanatra őt látjuk megjelenni a Kovács András rendezte Ideiglenes paradicsom c. filmben. PINGICZER LASZLÓ (Győr, 1911-) Marista iskolatestvér, szerzetesi nevén István testvér. Egyike a nyolc szerzetesnek, akiket a Gestapo dec. 19-én üldözött zsidók rejtése és német katonák dezertálásában való közreműködés vádjával letartóztatott, és előbb a Pestvidéki Törvényszék épületébe, majd a Parlament pincéjébe, végül a Belügyminisztérium épületébe hurcolt. Pingiczer a háború után Franciaországba távozott. Később a rendből egészségi okokból kilépett és megnősült. A budapesti zsidók mentésében való részvételének elismeréséül jan. 10-én Vichyben Izrael párizsi főkonzula az Igaz Ember Érme kitüntetést adományozta neki. Postacíme : F Nantes, 12, Avennue des Chalatres.

5 PRUCSER LAJOS (Szekszárd, aug máj. 14., Crozon, Franciaország) Marista iskolatestvér, 1939-től 1950-ig a budapesti Champagnat francia elemi iskola és internátus igazgatója ben megnyitja az intézet kapuit az üldözöttek előtt, és aktívan közreműködik a német hadsereg elzászi származású katonáinak szöktetésében őszén a harci cselekmények elől a Champagnat iskolába menekült a kispesti Szent Alajos Árvaház is, ezáltal bővültek a lehetőségek faji üldözött gyerekek befogadására. Egy levélírónk, Nelhübel Mátyás a maristákról: Amire konkrétan emlékszem, mindössze annyi, hogy sok sárga csillaggal,büszkélkedő' gyerek volt köztünk, akiket drága kincsként kellett őrizni, még az ablakhoz sem volt szabad engednünk őket, és ha valaki idegen látogató érkezett, mindig eldugtuk őket a krumplis pince mélyére, vagy a zegzugos pincefolyosók beugróiba, hogy magunk is alig akadtunk rájuk. Mindössze erre emlékszem politikai tevékenységünkből, mivel számunkra annak idején igen érdekes,játék' volt. A háború után Prucser Lajos Franciaországba költözött,és hosszú ideig a maristák langoni nevelőintézetének igazgatója volt. Az üldözött budapesti zsidók megsegítéséért végzett tevékenységének elismeréséül 1982-ben - halála után utólag - ö is megkapta Izrael fökonzulától az Igaz Ember Érme kitüntetést.

6 Hegedüs Sándor marista iskolatestvér Már közhely, hogy amikor az ember bajban van, lassanként magára hagyják barátai. Elsősorban azok, akik legtöbbet beszéltek hűségről, önfeláldozásról, felebaráti szeretetről. Elhagynak bennünket az erősek, akikben bíztunk, akiknek erejére mindig számítottunk, magabiztosságára mindig felnéztünk, akiknek mindig és mindent elhittünk Ott állunk egyedül, kirekesztve közösségből, társadalomból talán csak azért, mert egy olyan faj, vallás, nemzet keretein belül láttuk meg a napvilágot, melyet egy másik, éppen hatalmon levő vallás, faj, világnézet pusztulásra ítélt. És ilyenkor meglepetésszerűen feltűnnek mellettünk a gyengék, az eddig félrehúzódók, a csöndesek, akiket eddig észre se vettünk (vagy nem akartunk észrevenni), s kinyújtják felénk kezüket. Amikor minden ajtó bezárul előttünk, ők befogadnak, szállást, kenyeret adnak, elrejtenek üldözőink elől. Nem kérnek igazolást, származási papírokat, bejelentő lapot. Ok gondoskodnak ilyenekről nekünk. S végül nem méregetik, latolgatják, hogy ezek után mily mértékben váltak maguk is bűnrészessé, nem keresnek kibúvókat, hanem teszik velünk azt, amit minden embernek - minden kereszténynek - tennie kellene bajbajutott felebarátjaival: segítenek, s vállalják a sorsközösséget. Amikor 1944 nyarán már közel félmillió zsidó honfitársunkat az auschwitzi haláltáborba hurcolták, az itthon maradottak kétségbeesetten próbáltak mindent elkövetni, hogy valamiképp kikerüljenek a hatóságok ellenőrzése alól. Pincékben, padlásokon bujkáltak, hamis papírokhoz igyekeztek jutni, hogy életüket mentsék. Ugyanakkor teljesen ki voltak szolgáltatva a legelső embernek, akivel találkoztak. Nemhogy bűn, de erény, hazafias cselekedet volt az üldözöttet följelenteni, csendőrkézre juttatni a keresztény Magyarországon. Ezzel szemben hazaárulásnak minősült a szerencsétlenek bárminemű támogatása. Mester Miklós, a Sztójay-kormányban államtitkár így emlékezik vissza J 944 magyar társadalmára: "Nem egységesen ítélte el a magyar társadalom a lezajlott borzalmakat sem! Sajnálatos, hogy így volt, de így volt: bizony akadtak, akik hajlandók voltak elfogadni az elhurcolt zsidók javait, sőt sorba is álltak értük! Akik hajlandók voltak profitálni a tragédiából! Szóval nem volt olyan könnyű és olyan veszélytelen akkor kiállni az emberiesség oldalán! Nagyon sokan voltak olyanok is, akik elszörnyedtek a borzalmak láttán, akik iszonyodtak, akik kétségbeestek, de teljesen passzívak maradtak. A többség sajnos - passzív maradt." És amit Mester Miklós még hozzáfűz, szintén nem csökkenti erkölcsi felelősségünket: "Igaz, nemcsak Magyarországon volt így. Romániában például, ahonnan nem deportálták a zsidókat külföldre, a háború első éveiben ben, 42-ben - rengeteg zsidót gyilkoltak le. Az utcákon, tereken, házakban, parkokban. Iasiban, Galatiban, Ploestiben, a Dnyeszteren túli megszállt területeken És Bukarestben. Ilyen szörnyűségeket nem a nép" követett el - ott sem. De a legnagyobb tömeg ott is, másutt is és nálunk is - alapjában véve passzív maradt." (Egy naiv ember - bársonyszékben. Bokor Péter interjúja Mester Miklóssal. Valóság, október. 53. old.) Az október 15-i nyilas hatalomátvétel után a helyzet súlyosbodott. A tömegkivégzések nálunk is napirendre kerülnek. A kivégzendők között ott állnak mind gyakrabban azok is, akik menedéket, oltalmat adtak az üldözötteknek. Magyarországon, kivált a fővárosban, alig akadt ez idő tájt olyan egyházi intézmény, amely ne nyújtott volna valamilyen formában menedéket vagy támogatást az arra

7 rászorulóknak. A tömeges rejtegetés természetesen nagyobb kockázattal járt, az üldözöttek számára is veszélyesebb volt. Mégis volt rá nem egy példa, hogy vállalták ezt a nem mindennapi kockázatot annak összes következményével. Ilyen volt többek között például a szociális testvérek Thököly úti anyaháza Budapesten, a pannonhalmi bencés apátság és nem utolsósorban a marista iskolatestvérek Hőgyes Endre utcai intézete, melynek embermentő tevékenységében Hegedüs Sándor is oly aktívan részt vett. Százak és százak találtak ezekben az intézetekben otthont, biztos menedéket, jutottak átmeneti vagy végleges igazoló papírokhoz, melyek akkor az életet jelentették számukra. A háborús bűnösként kétlőbb kivégzett Endre László államtitkár már június 21-én így jellemzi a papság szerepét az embermentésben: "A zsidók mentésében, sajnos, - ezt őszintén meg kell mondani -, első helyen állának a keresztény hitfelekezet minden rendű és rangú lelkészei. A protezsálás, a kijárás, a közbenjárás soha ilyen nagy méretet nem öl tölt, mint éppen ma. A lelkészek a keresztény és felebaráti szeretetre hivatkozva végzik a zsidóság mentési akcióját." (Idézet Endre Lászlónak a minisztertanácson elhangzott referátumából.) A marista iskolatestvérek kongregációját 1817-ben alapította Marcellin Champagnat Franciaországban. A rend tagjai nem szenteltetik magukat pappá, hanem laikus testvérként mint tanítók, tanárok foglalkoznak gyermekneveléssel. Magyarországi működésüket valószínűleg Orsován kezdték. Innen származtak ugyanis azok a maristák, akik az első világháború után az olasz hadifogságból már nem Erdélybe, hanem Kispestre térnek vissza, és ott megalapítják első árvaházukat. Ezt követte a húszas évek végén Budapesten a Hőgyes Endre utca 5. szám alatt létrehozott francia nyelvű elemi iskolájuk. Az iskola mellett bentlakásos kollégium is volt. Ebben a Champagnat-intézetnek elnevezett francia iskolában tanított től 1949-ig Hegedüs Sándor, szerzetesi nevén József testvér. A magyar zsidó családok már a harmincas évek végén nagy számban küldték gyermekeiket a jó hírű katolikus intézetbe, elsősorban természetesen a francia nyelvoktatás miatt őszén, a nyilas rémuralom napjaiban az iskola kapui szélesre tárulnak, s falai otthont, menedéket nyújtanak nemcsak volt tanítvány, de szülő, rokon, barát, ismerős számára is - mindaddig a szomorú decemberi napig, amikor a Gestapo lecsap, a marista szerzeteseket - számos üldözöttel együtt - elhurcolja. Hegedüs Sándor iskolatestvér 1950 óta él Franciaországban elején úgy állapodtunk meg levélben, hogyan év augusztus 25-én találkozunk budapesti szálláshelyemen, a piaristák Mikszáth Kálmán téri rendházában. Hegedüs Sándor erre a találkozóra közvetlenül a szülőfalujából, Dunaföldvárról érkezett, ahol még ma is több testvére él. Az 1944-es nehéz napok felidézéséhez szűk fél nap állt rendelkezésünkre, Frere Félicien - így hívják őt most Langonban - az esti órákban utazik is tovább Athénbe, ahol valamikor novícius éveit töltötte. A nyugatról jött látogató elegáns megjelenését vártam, de a taxiból egyszerű, szerény öltözetű férfi szállt ki, kopott bőrönddel a kezében. Mintha csak egy alföldi nagybácsi érkezett volna rokonlátogatóba. Amikor táskáját kinyitja, önkéntelenül is észreveszem benne a szerzetesi igénytelenség apró jeleit: az elnyűtt házicipőt, az olcsó borotvakészletet, a kevéske útravalót. Semmi luxus, semmi fölösleg. Jóformán üres az egész bőrönd. így megy Athénbe. Ha az utcán találkozunk vele, nem figyelünk föl rá. Harminchét évvel ezelőtt ugyanilyen föltűnés nélküli, csendes, egyszerű szerzetes volt, pénz, hatalom, méltóság és befolyás nélkül, de néhány százméternyire innen, a Hőgyes Endre utcában hét szerzetes társával együtt nem tért ki a feladat elől, melyet a kor feladott számára emberségből, kereszténységből. * - Hogyan emlékszik vissza József Testvér az ország német megszállásának napjára? március 19-én délután Budára mentem Várkonyi Jánoshoz (Deák téren volt

8 fényképészete), hogy beteges fiának segítsek a francia nyelv tanulásában. A lecke után az apa kérdezte tőlem, hogy nem vettem-e észre valamit a városban. Azt mondtam, hogy az utcákat nagyon kihaltnak találtam a szokotthoz képest. Tőle tudtam meg, hogy a németek aznap reggel megszállták Magyarországot. A zsidóüldözés hamarosan megkezdődött. Először a vidéken élő zsidókat harcolták el. Az iskolaév vége felé a pesti zsidóságot is fenyegette a veszély. Mi, maristák, már évek óta minden nyáron szerveztünk nyaraló tábort a Balaton környékén: Balatonfüreden a diákszállóban, Bogláron a missziós nővéreknél, Balatonszárszón pedig az iskolában. Ezekben a táborokban számos zsidó volt, akik oltalmunk alatt szabadon élvezhették a Balaton vizét. - Mivel kezdődött a marista szerzetesek tényleges embermentő tevékenysége? júniusában Csákiné (orvos felesége, zsidó, két gyermeke hozzánk járt iskolába) azt ajánlotta, hogy rendezzünk nyaraltatást zsidó gyerekek számára. Mátraverebélyen van egy szép lakásuk berendezéssel. Nyugodt, eldugott hely, azt mondta. A ház a Zagyva partján volt, és az állomásra, vezetőútra nyílott. Elfogadtuk az ajánlatot. Az iskolánkban bentlakók is voltak, rendelkeztünk tehát tartalék élelmiszerrel. Tehertaxira raktuk a cukrot, lisztet, zsírt, rizsát stb., és elindultunk Mátraverebély felé. A vámnál szerencsésen átcsúsztunk. Útközben láttunk néhány szekeret megrakodva zsidó halmival. A falakon jelszavak: "Batyuval jöttél, batyuval menj!" Berendezkedtünk a Csáki-villában. Gyenesék lánya lett a szakácsunk, Kovács Jánosné látott el bennünket hússal. A ház benépesítése pedig úgy történt, hogy a zsidó és fél zsidó gyerekeket egyenként kicsempésztük Budapestről. Ekkor ugyanis zsidóknak már nem volt szabad elhagyniuk a főváros területét. Emlékszem, hogy egy Graskovics nevű zsidó gyereket bíztak rám, hogy csempésszem ki. Elmentem vele a Keletibe, megvettem a jegyet. A kijáratnál a rendőr leállított, mint mindenkit, és igazoltatott. Megmutattam a családfámat: Hegedüs, Pók, Gyulay, Bencze stb. A rendőr meg volt velem elégedve. A gyerekre mutatva mondtam: Ő hozzám tartozik. És ez elég volt igazolásként. Berendezkedtünk tehát a házban, volt ott gyerek. Nyugodtan éltünk, megvolt mindenünk. Jó barátságban voltunk a jegyzővel (Akáznak hívták, úgy emlékszem), a tanítóval, a pappal és a néppel. Egy reggel azonban, amikor jöttem vissza a templomból, minden utcasarkon és utcában egy-egy csendőrt vettem észre. Az emberek a házaik előtt álltak, és kíváncsiak voltak, hogy mi lesz. A csendőrök vezetője hozzám lépett és tudomásomra hozta kiküldetésük célját: A főispán arról értesült, hogy Mátraverebélyen Pestről kiszökött zsidók tartózkodnak. A főtérről két csendőr elkísért bennünket - Angyal Ferenccel és Pingiczerrel voltam együtt - a Csáki-villáig. Ott letelepedtünk egy asztal mellé, és az őrmester jegyzőkönyvet vett föl a helyzetünkről. Eléje tettem az anyakönyvi kivonatomat és az őseimről kiállított keresztleveleket. Angyal Ferenc szintén megmutatta igazolványait. A szakácsnőt nem igazoltatták, mivel őt ismerték. Vártam, hogy a gyerekekről is kérjenek igazoltatást, de az őrmester a társához fordult és azt mondta: Arra kaptunk parancsot, hogy a felnőtteket igazoltassuk, ezért a gyerekek igazoltatása fölösleges. E szavakra megkönnyebbült a szívem. De azt is tudtam, hogy a gyerekek élete veszélyben forog. Olvastam a főispán levelét, melyet a jegyzőhöz intézett. Ebben a levélben írja, hogy a megyét megtisztították a zsidóktól, és nem akarja, hogy ismét visszaszökjenek. Mondtam is a jegyzőnek, hogy ez mégis gyalázatos, hogy a borjak életét rendeletek védik (ebben az időben a mészárosok csak nehezen kaptak engedélyt borjúvágásra), míg az embereket csak úgy szabadon lemészárolják. A jegyző azt felelte, hogy ez sajnos így van, de erről nem szabad ám beszélni. Ezután mindjárt a postára siettem, és franciául, hogy azok, akik körülöttem voltak a hivatalban, ne értsék meg a jelentésemet, Budapestre telefonáltam Prucser Lajos igazgatónak. Beszámoltam a helyzetről. Abban állapodtunk meg, hogy egyenként visszacsempésszük a gyerekeket, és azokkal kezdjük, akik fölött legnagyobb a veszély, vagyis a "teljes zsidókkal". A "fél zsidókat" és "negyed zsidókat" későbbre hagytuk. Különben is nem volt tanácsos a

9 házat egyszerre kiüríteni, mert a falubeliek mindjárt gyanúsnak tartottak volna minket. De azért még aznap egy kisfiút visszavittem Pestre az iskolánkba, ahol már néhány zsidó Prucser Lajos pártfogása alatt élt. így apránként kiürítettük a Csáki-villát, mert különben is a szeptemberi tanévnyitó közeledett. - Tudták-e a Hőgyes Endre utcai marista szerzetesek, milyen megtorló intézkedésekre számíthatnak, ha valaki följelenti őket? - Igen, ezzel mindannyian tisztában voltunk. De ha az ember mindig és mindenben csak a következményeket mérlegeli, akkor jobb, ha nem fog hozzá semmihez... Munkálkodásunk a következőkre terjedt ki: tanítás, az üldözöttek védése és ellátása. Az üldözöttek közé tartoztak a zsidók és a Magyarországon élő francia hadifoglyok. Ez utóbbi csoporthoz sorolhatjuk Clerc Bernát és Bonetbeltz Jean-Baptiste rendtestvérünket, akik francia származásúak voltak, és német fogságból szöktek hozzánk. Később pedig az üldözöttekhez számíthattuk saját magunkat is, mivel a kormányrendeleteket nem tartottuk be. Amikor a pesti falragaszokat olvastam, csak számlálgattam, hogy hányszor érdemeltem meg a halálbüntetést. Úgy emlékszem, hogy ötszörös halálbüntetést érdemeltem volna. Úgy gondoltam, hogy ezért már érdemes bátran meghalni. Ezzel kapcsolatban történt egyszer az, hogy amikor a házunk már tömve volt üldözöttekkel, néhányan elbeszélgettek velem, és tudtomra adták, hogy egyikük-másijuk nem bízik bennem, és hogy én állítólag nem szeretem a zsidókat. Erre azt feleltem, hogy habár ha nem találom mindegyiküket a leg kedve sebnek, mégis, ha halálom árán megmenthetném őket, szívesen fölajánlanám az életemet. A Mátraverebélyi villa kiürült, de a Champagnat iskola mindjobban megtelt gyerekkel és felnőttel. Megkezdődött a tanítás sok gonddal és bajjal. A gyakori légiriadó miatt az iskolai oktatás megszűnt. Zsidó gyerekek és felnőttek mindegyre többen és többen kerestek menedéket az iskolában. Egy időben százhúszan voltunk. Ezt a sok népet élelmezni és gondozni kellett. Prucser Lajos igazgató, nem tudom, mi módon, de elég sok élelmiszerjegyet szerzett. (Pfleger Albert rendtestvérem a nemrégiben említette, hogy a belga vöröskereszttől, egy magyaros nevű titkárnőtől nagymennyiségű élelmiszerjegyet kapott, s ezzel vásároltunk néhány zsák lisztet. Albert testvér azt mondja, hogy igen sok konzervet is kapott ettől az egyesülettől. Állítólag én mentem el a konzervért valamerre messze Soroksár felé. Valóban emlékszem arra, hogy egyszer Soroksár felé mentem tolókocsival. Tábori csendőrök igazoltattak, de tovább is engedtek.) November elejétől kezdve mindennap kerékpárral mentem Bonetbeltz-cel együtt az Ajtósi Dürer sorra, a Városliget közelében levő nővérek zárdájába, és onnan kenyérrel meg tömött két nagy bőrönddel jöttünk vissza. Ekkor már az orosz aknavetők lőtték a pesti házakat. Egy ízben egy fiatal gyerekkel kézikocsit húzva mentem a Haller térre, hogy a piacon bevásároljak. A tér előtti körúton sok rendőrt láttam. Miért vannak ezek itt? Visszafordulni nem akartam. A rendőrök átengedtek a sorfalukon. Vásárlás közben vettem észre, hogy körülzárták a piacot, és mint valami hatalmas háló, toloncolták maguk előtt a férfiakat. Megkérdeztem a hozzám közeledő rendőrtől, hogy nekem is a többivel kell-e mennem. Mit tudom én - mondta vállvonogatva. Nem követtem a csoportot, de néhány lépésre utánuk jött egy fiatal nyilas, és arra kényszerített, hogy kövessem a többit. Követtem is, éspedig gyorsan, de egy sátor mellett leléptem és kikerültem a hálóból. Távolról figyeltem, hogy amikor a kör összeszorult, a rendőrök igazoltatták a férfiakat. A nyilasok katonaköteles embereket kerestek. Ezzel a kis kézikocsival többször mentettem ki zsidó holmit, ruhát, ágyneműt stb., mivelhogy a házat elhagyó zsidók nem vonulhattak el a házmester előtt bőröndökkel megrakodva. Amikor az oroszok közeledtek Budapest felé, sok menekült igazolvány nélkül érkezett, és a pályaudvaron az ilyen menekülteknek ideiglenes igazolványt adtak. A nálunk levő üldözöttek közül többen szerettek volna ilyen irathoz jutni. Csakhogy igazolvány nélkül,

10 egyedül nem mertek kimozdulni a házból. Az ilyeneket elkísértem a pályaudvarra, és így biztonságban érezték magukat velem, és könnyebben is megkapták a kívánt iratot. A házban levők, hogy el ne árulják magukat, egész nap a szobában voltak, és nem mutatkoztak. Szerencsére volt egy nagyon diszkrét szakácsnőnk - Szabó Imréné -, aki mindennap ellátta a bujdosókat élelemmel. A házba nem hívhattunk mesterembereket, így a haj vágást, cipőjavítást, kőművesmunkát saját magam vállaltam el. A rejtekhelyek elkészítése rám volt bízva, mert közben Clerc Bernát és Bonetbeltz elbújtatására is kellett gondolni. Budán a Tárogató utcában a nővérek rendelkezésünkre bocsátottak néhány szobát, és kezdetben sokszor ott tartózkodott Bonetbeltz, Clerc és Pfleger, de később már sok munka várt ránk az iskolában. Clerc Bernard hívta föl a figyelmet arra, hogy a veranda fölött levő alacsony padlás elég jó búvóhely lenne. A veranda tetője bádogból volt, a mennyezet pedig deszkából. A két végét szintén deszka zárta be. Ezekből néhány szálat leszedtem és ajtóvá alakítottam át. Így, amikor visszahelyeztem, az ajtó szépen beleilleszkedett a környezetébe. E rejtekhelyre a tetőről és a veranda egyik ablakából lehetett bejutni. Mikor úgy véltük, hogy veszély van, néhányan ide bújtak. A tetőn való közlekedésen legtöbbször segítenem kellett. A padlásra való behatolás is elég körülményes volt. Az ajtót kinyitottam, a padláson levő hosszú foszni deszka végét cm-re kihúztam. Erre helyeztem rá a bujdosókat, és amíg én tartottam őket, ők lassan lábbal előre becsúsztak a padlásra. A deszkát visszatoltam, az ajtót becsuktam, és eltűntem a fürdőszoba ablakán keresztül. A kijövetel pedig úgy történt, hogy az' illető kikúszott a kihúzott deszka végéig, ott hanyatt feküdt, én a tetőn hasaltam, ő megkapaszkodott a nyakamba, és mint egy emelődaru, föl húztam az illetőt a tetőre. Mint már említettem, a búvóhelyre a verandáról is be lehetett hatolni. Ilyenkor az egyik ablak keretein kellett fölmászni, és a padlásra való bemászásnál kellett segítenem. Kijövetelkor az emberek hason fekve, lábbal előre kikúsztak a nyíláson, én a lábukat megfogtam, vállam rá segítettem őket, majd letettem őket a padlóra. Az udvaron volt egy vagon fa. Ezt úgy raktam föl a szomszéd unitárius ház fala mellé és a fáskamrában, hogy az alattuk levő üregben 4-5 ember megférhetett. Ezekhez az üregekhez a légópince ablakán vagy a szenespince ablakán lehetett eljutni. A csigalépcső és a fürdőszoba között volt a padlásfeljáró, alatta pedig egy elég nagy öreg. Ezt a helyet szemléltem ki arra, hogy egy kis élelmiszert befalazzak. Az ilyen munkát kőművesre nem lehet bízni. A kis kézikocsival elmentem egy építőanyag-telepre, és téglával, homokkal és mésszel megrakodva jöttem vissza. A lépcsőüregbe helyeztem néhány élelmet, és nekiláttam a falazáshoz. A téglát élére állítottam, hogy kevés helyet foglaljon el, de így a felrakásra több gondot kellett fordítani. Ekkor jött hozzám Somborné, aki a férjével, dr. Sombor ideggyógyásszal, Szalay Miklóssal, dr. Kerekes Györggyel a szobámban lakott, és kérdezősködni kezdett, hogy mit művelek... Eldugom az élelmet... Nem lenne jobb, ha inkább az emberek számára készítenék búvóhelyet? Teljesen egyetértettem velük. A lépcsőüreget és a fürdőszobát elválasztó falat áttörtem, hogy egy ember a nyíláson keresztül bemászhasson. A leszedett csempét egy deszkára felragasztottam. Ezzel a bejáratot szépen el lehetett rejteni. Különben is a rejtekhely bejárata a fürdőszoba ajtaja mellett volt, és mikor ezt az ajtót kinyitották, az ajtó eltakarta a bejáratot. Miután a németek megszállták Magyarországot, a boglári fogolytábor hamar kiürült. A francia hadifoglyok biztosabb helyet kerestek maguknak. De valami hivatalos iratra is szükségük volt. A francia követség hivatalos pecsétjét szerettük volna lemásoltatni, de a mester nem merte elvállalni. Clerc Bernard azonban mégis megtalálta a módot arra, hogy társait francia igazolvánnyal lássa el. Úgy tudom, hogy a követség elősegítette az ilyen iratok kiállítását. Hallottam, hogy csomagszámra gyártottak hamis iratokat. Én is többször kaptam megbízást arra, hogy igazolványképeket készíttessek francia hadifoglyokról, vagy pedig vigyek vagy hozzak ilyen igazolványokat a követségre. Hazai Bélának is volt ilyen igazolványa, valamelyik hadifogoly nevére szólt. Hazai Béla zsidó származású volt,

11 feleségével és néhány hónapos kislányával együtt az iskolánkban rejtőzött. Azelőtt Párizsban lakott, és ezért jól beszélt franciául. Úgy tudott elcsúszni a németeknél, mint francia hadifogoly. Hazai Béla jelenleg Párizsban él, 25 rue d 'Enghien. Feleségének a nővére, Bihari Erzsébet (Bakosné) szintén nálunk volt, aztán kivándorolt Dél-Amerikába. Természetesen a német hadseregből szökött katonáknak szintén kellett valami hamis igazolványt szerezni és őket valahol elhelyezni. Pfleger Albert összeköttetésben volt a Pest környékén állomásozó elzászi katonákkal, és néhányat meghívott hozzánk. Ezek közül többen megszöktek és nálunk kerestek menedéket. Mi adtunk nekik civil ruhát, hamis igazolványt. Egyenruhájukat és az elégethető holmijukat a kazánba vetettem, Fischer Nándor' pedig a bajonettot, gombokat és más fémtárgyakat a Dunába hajította. - Hogyan sikerült a Gestapónak a maristákhoz vezető nyomokra rábukkannia? - A német vezetők, úgy látszik, megsokallták a katonáik eltűnését, és egy elzászi származású katonát kényszeríttettek arra, hogy árulja el a szökevények útját. A német katonai vezetőség így tudta meg, hogy a szökevények útja a Champagnat intézetbe vezet, a Hőgyes Endre utca 5. szám alá. December 18-án vagy 19-én kora reggel a Jézus Szíve templomba mentem misére. A templom előtti téren (ha jól emlékszem, Szcitovszky térnek hívták) egy ismerős zsidó származású lány megállított és mondta, hogy a Champagnat intézet veszélyben forog, valami készülődik ellene. Nem akartam neki hinni, hiszen a svéd követséghez tartozott az iskolánk, területen kívüliséget élvezett, rendőr állt őrt a kapuban. Különben is hova tettük volna az ott bujdosókat? Ezért nem szóltam senkinek, hiszen kevés esély volt a veszélyre. De a lánynak volt igaza. Máig sem tudom, miképp jutott ilyen hír megszerzéséhez. December 19-én este az iskolaépület betegszobájában voltam. Itt valaki az újonnan épített rejtekhelyről beszélt, és néhányan megkértek arra, hogy mutassam meg nekik. Az iskolaépület második emeletéről átmentünk a lakóépület első emeletére, a fürdőszobába. Itt megmutattam a fülkét, és hogy miként lehet eltüntetni a bejáratot. Egyszer csak valami morajt hallok a lépcsőházban. Kilépek a fürdőszobából és látom, ahogy tódulnak fölfelé a csigalépcsőn. - Mi van? - kérdezem tőlük. - A németek betörtek a házba, hallottuk, belőttek a kapun - Várjanak, - mondtam - elkészítem a rejtekhely bejáratát, és visszajövök, Oltsák le a lámpát! Mindjárt kinyitottam az ablakot és kiléptem a tetőre. Az udvaron a német katonák erős fényű zseblámpákkal kezükben száguldoztak egyik épületből a másikba. Már minden késő, gondoltam magamban, de azért kinyitottam a bejáratot és kérdeztem: Van itt valaki? A kérdésre kaptam feleletet. Ha a fürdőszobában rejtőzködők kijönnek a tetőre, a németek biztosan észreveszik őket, és talán már az emeletre is feljöttek a katonák. Akkor mindenkinek vége. Legalább az, aki már elbújt, meneküljön meg. Tehát becsuktam a padlás álcázott ajtaját, és az ablakon keresztül lemásztam a földszintre. Gondoltam arra is, hogy a szomszéd unitárius ház szellőzőjébe bemászok, és a vécén keresztül behatolok egy lakásba. De hova? Kihez jutnék? Talán bajba hoznám őket. Megijednének. Talán ellenséges indulattal fogadnának. De talán nem is kell annyira félnem a németektől, hisz csak keresztény kötelességemnek tettem eleget. Tehát méltóságteljesen, mint aki a munkáját jól végezte, a verandáról az előcsarnokba mentem, ahonnan erős ordítozások hallatszottak. Mikor megjelentem az ajtóban, a német parancsnok rám szegezte a pisztolyát és meglepődve mondta: Hát ez meg honnan jön? Fel a kezekkel! A fal mellett már többen álltak föltartott kézzel. Engem is odaállítottak és megmotoztak. Clerc Bernard volt mellettem és halkan azt mondta: Je prends tout sur moi. (Mindent magamra vállalok.) Csodáltam a bátorságát, lelki erejét, önfeláldozását, és mindjárt arra gondoltam, hogy ki fogják végezni. A német katona azonnal odaugrott és kérdezte tőlem, hogy mit beszélünk. Semmit, mondtam, hisz én egy szót sem szóltam. Az előcsarnok megtelt emberekkel. Egyszer csak egy nyilas tiszt rohan be. Feszes vigyázzállásban szalutált a németeknek és mondta: Hauptmann Cserő. Erre már én is megfordultam, hogy jobban lássak és halljak. A nyilas az ott levő rendőrhöz fordult (úgy hiszem, Fekete volt a neve, a

12 csepeli őrszobához tartozott) és így szólt: - Nézze csak, maga ezeket őrizte? Adja ide a puskáját! - Nem adom! - felelte Fekete. Aztán a nyilas eltűnt. A német parancsnok észrevette, hogy nem állok szabályszerűen. Ezért rám kiáltott, hogy kezet föl, és a fal felé fordulj! De mert nem engedelmes keddem gyorsan, azt mondta: - Hát nem értesz németül? Azt feleltem rá, hogy nem. - Hát most is németül beszélsz! - Igen ám - feleltem -, csak nem értek meg mindent. (Különösen, ha így beszélnek velem, gondoltam magamban.) Utólag tudtam meg, hogy amikor a nácik betörtek hozzánk, Clerc Angyal Ferenc kezébe nyomott egy marék hamis bélyegzőt, hogy dobja be a kályhába, ahol még volt valami kis tűz. A művelet sikerült. A bélyegzők között volt a francia követség pecsétjének hamis másolata és több pecsét, amely az oroszok által már elfoglalt területek hatósági pecsétjét utánozta. Amikor összetereltek bennünket az előcsarnokban, elkezdték a kiválogatást. Dr. Sombor nem volt köztünk, neki sikerült bebújnia a fürdőszoba melletti rejtekhelyre, és ott húzódott meg több napon keresztül. Szolgánk, Fehérvári János, feleségével, Ágnessel együtt ott állt köztünk. Ágnes kijelentette, hogy ő a szakácsnő. A német parancsnok félreállította. Rögtön utána Szalay Miklósné mondta, hogy ő a gyermeknevelő, Steinerné pedig, hogy ő a gyermek gondozó. És felszólalt egy negyedik is, hogy "én pedig a mosónő vagyok" - és már ment a kiválasztottak közé. Ennek a nevére nem emlékszem, csak a súlyára, mert egyszer a vállamon vittem le a búvóhelyről. Lesó Nándor biztosan jól ismeri.. Ezután a németek egyik testvért megbízták azzal, hogy hozzon takarókat, és ossza ki az ott levők között. Akik nem voltak kellőképpen felöltözve, egy katona kísérete mellett megkereshették ruhájukat. így én is elmentem a nappaliba, hogy fölvegyem a nagykabátomat. Ennek a zsebében volt egy kis buzogányféle, amit dr. Sombortól kaptam. Ez volt dr. Sombor (Bp. Árpád u. II.) ideggyógyász eszköze, mellyel az őrültek esetleges támadása ellen védekezett. Amikor visszajöttem, a parancsnok megkérdezte, van-e nálam fegyver. Átadtam neki a buzogányt. "Ah, gengsztert" - mondta. - Ez semmi, feleltem rá, hanem az I És rámutattam a pisztolyára, amelyet nekem szegezett. Felelt valamit, de én nem törődtem vele, visszatértem a helyemre. Mindjárt utána megkezdődött a rabok elszállítása. Először a nyolc maristát tuszkolták be a rabszállító kocsiba. Nekem egy külön fülke járt, de mivel ez pótkerékkel és más szerszámmal tele volt, vonakodtam belépni. A katona belökött és rám zárta az ajtót. - Tulajdonképpen ki volt az a nyolc marista, akiket a Gestapo akkor el hurcolt? - Közülünk ketten - Fischer Nándor, a kispesti árvaházunk igazgatója és Angyal Ferenc tanító testvér a front közeledtével költözött be hozzánk, magukkal hozva az intézet árváit is, akik között jól el tudtuk vegyíteni a mi védenceinket is. Szorosabban véve hatan tartoztunk a Hőgyes Endre utcai iskola tantestületéhez : Prucser Lajos igazgató, valamint Pfleger Albert, Pingiezer LásZló, Jean-Baptist Bonetbeltz, Bemard Clerc és jómagam. Fischer Nándorral és Angyal Ferenccel együtt tehát nyolcunkat vittek el, s nem hatot, mint ahogy ezt Lévai Jenő írja rólunk a Szürke Könyvben. Pfleger volt az igazgatóhelyettes. Clerc és Bonetbeltz francia maristák 1942 óta tanítottak nálunk. Mindketten a galíciai Rawa-Ruskában felállított katonai büntetőtáborból szöktek át Magyarországra, s nálunk kerestek menedéket. Néhány német katona napokig az iskolában maradt és elfogta mindazokat,.akik a Champagnat iskolába beléptek. Albert testvér leírta Barcsai Edit esetét, aki hamis papírokkal megrakva érkezett a németek csapdájába. Az ügyeletes katona mindig József testvér nevében (tehát az én nevemben) válaszolt azoknak, akik telefonáltak az iskolába. Dr. Som bor néhány napi várakozás után kijött a rejtekhelyről és a csigalépcsőn lement a pincébe. Itt találkozott egy német katonával. A doktor csak úgy mentette meg az életét, hogy bolondnak tettette magát. Ezekben a napokban egy elzászi szökött katona, Emlinger, és egy francia hadifogoly, Delplanque is bekerült a kelepcébe. Az elzászi élete veszélyben forgott, ezért Delplanque azt tanácsolta neki, hogy szökjön majd meg, amikor el akarják szállítani őket az iskolából. Valóban, egy fegyveres őr. kísérte ki őket. Az elzászi ment elöl, utána Delplanque és végül a

13 német. Mikor az utcai kijárathoz értek, Delplanque úgy tett, mintha véletlenül meg-. csúszott volna, és a német katonára esett, és amíg ez föltápászkodott, az elzászi eltűnt az utcasarkon, mely pontosan 70 méterre van tőlünk. Albert testvér. szerint Emlinger karja lövést kapott. - Most már a maristák is foglyok voltak. Részesültek-e a későbbiekben valamivel enyhébb bánásmódban, mivelhogy mégiscsak az egyházi rendhez tartoztak? - Soha, semmiben sem bántak velünk különbül, mint a többiekkel. Ettől az órától kezdve ugyanúgy osztoztunk a megpróbáltatásban azokkal, akiket eddig. rejtegettünk. A rabszállító kocsiból nem lehetett kilátni, a szellőző ablak rácsai között csak közvetlenül az autó mellett lévő úttestet lehetett észlelni. Próbáltam tájékozódni. A Hőgyes Endre utcából az Üllői útra, majd a Kálvin téren: jutottunk. De ezen túl már nem tudtam felismerni az utat. Kiszálláskor láttam, hogy egy villa udvarára kerültünk, és onnan a ház pincéjébe. Ott leültettek bennünket egy székre, arccal a falnak, egymástól körülbelül egy méterre. Egy géppisztolyos őr vigyázott ránk az ajtónál. Ujját mindig a fegyvere ravaszán tartotta. A letartóztatottak száma nemsokára növekedett. A Szent Imre Kollégium vezetői: Tiefenthaler József és Simon László tisztelendő urak is hozzánk kerültek. Ebből láttam, hogy a németek vadászterülete növekedett. De akkor rémültem meg igazán, amikor három elzászi szökött katona is közénk került. Tudomásom szerint ezekre biztos halál várt. Köztük volt Reichard Lucien, aki néhány nappal előtte nálunk, a Champagnat iskolában dühösen letépte magáról tiszti rangjelzéseit, vaskeresztjét, fölszerelését, s katonaruháit, amit én mindjárt a kazánban eltüzeltem. Nagyon sajnáltam ezt a becsületes embert, akinek az arca nem árult el semmi rémületet. Ott helyben, tőlem két méterre, nyugodt lélekkel bediktálta egy német katonatisztnek nevét, születési idejét (1911), volt katonai alakulatának nevét és számát. Mi lesz ezekkel a szegény emberekkel? És mi lesz a rendtársaimmal és a többekkel? A kihallgatások és jegyzőkönyvek felvétele már megkezdődött. Időnként megkérdezték, kik azok, akik csak franciául tudnak, akik csak magyarul beszélnek, akik.csak németül tudnak. Tehát az én ki hallgatásom is majd elérkezik. Mit fognak kérdezni tőlem? Sejtettem, hogy mit, de hogyan fogok felelni? Megmondjam az igazságot? Vagy hazudjak? De köteles vagyok-e mindent bevallani és mindannyiunkat veszélybe sodorni? Hazudni nem akartam. De az igazság! Az igazság! Kicsikarhatja-e tőlem akárki az igazságot? Ezeknek a németeknek, akik hazánkat elrabolták, akik embereket gyilkolnak le, van-e joguk az igazságra? Nem! Nem! Ezeknek nem jár igazság! Tehát minden eszközzel védekezni fogok ellenük. Több órai lelki tusa után megtaláltam azt az utat, amelyen haladni fogok. Ezután megnyugodtam. Lefeküdtem egy dobogóra és egyet aludtam. Mikor fölébredtem, az őr intett, hogy te ott, gyere! Kivezetett a folyosóra és mondta: Előre! Mentem, de csak nem tudtam, hogy miért. A folyosó végén megálltam. Jobbra! - hangzott a parancs. A német követett, és én bejutottam egy fatönkkel kibélelt folyosóra. Bizonyára itt végzik ki az elítélteket, gondoltam. Amikor a folyosó vége felé értem, már vártam a durranást, a golyó gyilkos ütését és a halált. De lövés helyett újabb parancs hangzott el: Jobbra! Arra fordultam, és egy W. C. bejáratát vettem észre. Ekkor megértettem, hogy miért hívtak. Nemsokára ezután behívtak a kihallgatásra. Az SS katona fölvette adataimat, rövid életrajzot, majd azt szerette volna tudni, hogy milyen tevékenységet fejtettem ki a szökött katonákkal kapcsolatban. Már az első kérdés után tisztázódott, hogy nekem semmi összeköttetésem sem volt Clerc Bernard-dal. Csak éppen hogy ismertem, é~ ha találkoztam vele, köszöntem neki, de hogy mivel foglalkozott, arról fogalmam sem volt. Vannak-e francia ismerőseim? - Igen. És adtam neki két nevet: M.Voreux és M. Dewavrin. Ők már régebben visszamentek Franciaországba, s arra gondoltam, itt Pesten nekik már nem gyűlhet meg a bajuk a Gestapóval..Mint Albert testvér később elmondta, ez időben még mindketten Budapesten tartózkodtak. Voreux ma Párizsban él, Albert testvér tudja pontos címét. A zsidókra vonatkozóan azt mondtam, hogy tudtam (ich wusste), hogy zsidók

14 tartózkodnak a házban. Miután elkészítette a jegyzőkönyvet, fölolvasta és alá akarta íratni. Én meg arra kértem, javítsa ki, az ich wusste helyett írja, hogy ich dachte (gondoltam). De nem volt rá hajlandó, és ich wusste maradt a jegyzőkönyvben. Prucser Lajos ügyesen elkerülte a kihallgatást. A letartóztatottaknak mindig azt mondták: csak magyarul, csak franciául, csak németül, Ezen esetek közül egyik sem vonatkozott rá, mivel ő mind a három nyelvet beszélte. Letartóztatásunk után 48 órával később egy leponyvázott teherautóra szállítottak bennünket. Tudomásunkra hozták, hogy aki szökni próbál, azt egyszerűen lelövik. Két fegyveres katona foglalta el az utolsó helyet a padkán. A ponyvát les:újazták és elindultunk egy titokzatos úrra. Egyszer csak megállunk, kapunyitás hallatszik, néhány.métert előrehalad az autó, kapucsukódás, zárkattogás, a ponyva felnyílik. Egy börtön udvarában vagyunk. Fölhajtanak bennünket az emeletre. Itt elvesznek tőlünk órát, kést, töltőtollat, pénztárcát stb. Egy másik felír bennünket a rabok hivatalos listájára. - Jude, oder arisch? - kérdezi tőlem. - Ganzaerisch - siettem rá felelni egy kis arcfintorítással, de megbotlott a nyelvem a szokatlan környezetben, és arisch helyett aerisch-t mondtam. Az SS megsértődött és kijelentette, hogy nem szereti, ha ővele így viccelődnek. Komolyan hallgattam dorgálását. Innen egy fegyveres őr felkísért az ötödik emeletre. Ekkor. vettem észre, hogy zsebemben maradt egy ha misít ott francia arcképes igazolvány. W. C.-be kéredzkedtem, a fényképet. megrágtam, a papírt kis darabokra tépve eltüntettem a W. C. vizében. Az emeleten a lépcső mellett levő 516-os zárkába lökött 'be kísérőm. Néhány percre meggyújtotta a lámpát. A baloldali ágyról egy ötven évesnek látszó ember riadtan ugrott föl. - Mi van? Mi történt? Miért küldték magát ide? - Megértettem aggodalmát, azt gondolta - mert papi ruhában voltam -, azért hoztak engem oda, hogy előkészítsem őt a halálra. - De hát miért tették ide az én cellámba? - Én is csak olyan rab vagyok, mint maga. Ne féljen tőlem! Nyugodjon meg! - válaszoltam neki. - Mit csinált, hogy börtönbe vetették papi ember létére? - Erre a kérdésre ne várjon feleletet, mert úgy sem mondom meg. Feküdjön le nyugodtan, majd holnap lesz időnk a beszélgetésre. Nehezen elhallgatott. Én pedig a sötétben megtapogattam, hogy mi van az ágyon. Egy durva pokróc volt és valami maradék szalmazsák. Valamennyire betakaróztam a takaróval és a kabátommal, és ruhástul, cipőstül összekuporodtam a kemény deszkaágyon. Nyugodtan elaludtam, hiszen itt már nem kellett félni a nyilasoktól, senkiért sem voltam többé felelős, senki élete sem függött tőlem. Valószínűleg elég derűsnek látszottam, mert másnap, amíg társam a mosdóban volt, nyitott ajtó mellett az őr egy kissé fennhéjázóan kérdi: - Wie geht's? - Gut - (eleltem neki. - Vielleicht besser, als zu Hause? - Das kann ich nicht sagen - válaszoltam neki egy kissé gúnyosan. Ezzel véget ért az enyelgésünk. Volt időm megtekinteni lakosztályomat. Az ablak alatt jobbra és balra egy-egy ágy szürkéllett. Az enyém a jobboldali volt. Egy vasrudat is találtam benne. Mindegyikünk számára volt egy sámli. Egy falhoz erősített és lehajtható asztal az ágyam és az ajtó között éktelenkedett. Erre tettük behorpadt csajkáinkat, az ócska kanalat és a villát. Az asztallal szemben, egy kissé az erős vasajtó felé volt a W.C., fölötte szifonnal és víztartállyal. Jánosy sokszor megszomjazott, én olyankor fölléptem a W. C. csészéjére és a bögréjébe vizet merítettem. Megtörtént az első reggelizés. Emlékszem, egy kis cipót adtak egész napra, és reggelire valami híg löttyöt. Ebédre, vacsorára krumplit vagy tésztát. A nap úgy telt el, hogy Jánosy újra kérdezősködött, miért vagyok itt. Újra megmondtam neki, hogy. kérdésére sem most, sem később nem fogok felelni. Ö azonban mindjárt elmondta bebörtönzésének okát: Egy Kovács nevű embert az amerikaiak Szlovákiában ledobtak ejtőernyővel. Kovács ezután átjött Magyarországra és itt a Jánosycsalád tagjait rábírta arra, hogy. az ellenállási mozgalomban részt vegyenek. Az volt a megbízatásuk, hogy a dunai hidak felrobbantását megakadályozzák. Haditervük elég különös

15 volt. Amikor az oroszok a hídhoz közeledtek volna, Jánosyéknak kellett volna a hídon szaladni és elvágni a huzalt. Nem nagyon értettem e haditerv kivitelét. Ezt a szabotázsmegbízatást legalább egyszer mindennap elmondta. (Nem emlékszem rá pontosan, de úgy vélem, Kovács nem volt a börtönben. Sőt, mintha Jánosy haragudott volna rá, mert faképnél hagyta őket, és talán visszaszökött Szlovákiába.) Szívesen hallgattam mindig elbeszélését; csak azt nem szerettem, amikor utána kérdéseket adott föl: - Mit szól, milyen büntetést fognak ránk mérni a németek? Mit gondol, ezért halálbüntetés jár? Ugye, a mi ügyünk egy gyerekes elgondolás? Ilyesmit csak nem vesznek komolyan a németek? No, mit gondol? Mi a véleménye? Mit gondolnék? Háborús időkben - hiszen az utcán láttuk a feliratokon a legtöbb esetben halállal büntetik az ellenállókat. De ezt nem mondhatom meg neki ilyen durván. Kénytelen vagyok mégis valamit mondani, mivel másképp nem hagy békében. Próbálok valami vigasztalót mondani, ami mégis. ésszerű.. Valahányszor elmesélte történetét, már az elején mindig átgondoltam, mit is fogok neki mondani, hogy el ne keseredjen. Ilyenkor kihez forduljon az ember segítségért, ha nem a jó Istenhez és a szentekhez? Szívesen csatlakozott. hozzám, és együtt mondtuk: Most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya... A másik, sokkal földibe beszédtémája Jánosynak az volt, hogy elmesélte, mikor, hol, milyen ételeket evett. Éhségem ilyenkor még magasabbra hágott, s arra gondoltam, nem kellene nekem a finom étel, csak néhány főtt krumplit adnának vacsorára. Fölnéztem az ablak vasrácsára. Azontúl van a szabadság... Vajon hol vagyok? Fölmászok az ágyra. Az ablakot félig ki lehet nyitni, a háttérben az Országház kupolája emelkedik. Tehát a Pestvidéki börtönben vagyok. Talán a szomszédommal is beszélhetnék az ablakon keresztül, ha ő is kinyitja és föláll az ágyra, mint én. Hallok is a távolban valami beszélgetést. Leszállok az ágyról, és a két cella közös falát kopogtatom. Felelnek rá. A kopogtatással lassan az ablak felé irányulok. A felelő kopogtatás nem tart velem, lemarad, sőt eltávolodik. Újra kezdem, ötször, tízszer, tizenötször. Az eredmény mindig ugyanaz, mindig széthúzunk. Vajon miért? Az ellenkező oldalon észreveszem, hogy a fűtőtest csöve körül egy kis hézag van. Újra kezdem a kopogtatást, és ezúttal a másik kopogtatására bízom magamat. A fűtőtesthez érkezünk. Albert testvér van velem szemben. Nem lehet látni, de elég jól lehet érteni. Ad néhány hírt, hogy Jánosy Bélával van, és hogy kik hol vannak. Most tudtam csak meg - amikor ez év július 9-én találkoztam Albert testvérrel -, hogy Angyal Ferenc Tóth-tal, Jánosy Béla apósával volt egy cellában. Azt mondta, Tóth nem közölte vele letartóztatásának okát. Múltak a napok. Ha tehettem, a kémlelőlyuk ("Judás") külső fedelét mindig fölemeltem, hogy lássam, mi történik a. börtönben. Némelykor mozgás volt a belső erkélyen. Embereket hoztak vagy vittek. Láthattam az ebéd és vacsora kiosztását. Egy fegyveres őr kíséretében két zsidó rab volt megbízva az élelmiszer kiosztásával. Az őr kinyitotta a kis ajtócskát, a rab kiadta a csajkát, az egyik zsidó rab beleöntötte a neki járó porciót. Éppen karácsony este van. Odaérnek hozzám, a merőkanalat kezelő mérgesen nézi a társát, kiabál neki, a merőkanalat csak úgy vaktában belemárt ja a kondérba és tartalmát kiönti a csajkámba. Hát ez meg micsoda eledel? Valami zavaros víz, amelyen egy gombostű nagyságú zsír árván úszkál. No, de azért lássunk az evéshez! Kikanalaztam a folyadékot, és a csajka egyik sarkában találtam egyetlenegy szem babot. Két vagy három évvel ezelőtt egyszer már jelen voltam ebben a fogdában a-rabok karácsonyán. A missziós nővérek meghívtak bennünket erre az ünnepélyre. Egy díszített karácsonyfa volt kipányvázva az erkélyek között. Az.egyik erkélyen harmónium volt. A börtönajtók megnyíltak, a rabok az erkélyre jöttek, a fegyőrök pedig az erkélyeket összekötő hídra. Egy rab (valami elítélt tanító) a harmóniumhoz ült és a rabok énekelték a Mennyből az angyal -t. Egy fiatal, kövér pap mondott beszédet. Most én is abban reménykedtem, hogy a kápolnában vagy a folyosón összejöhetünk, s ha nem is beszélhetünk, legalább látjuk

16 egymást, és talán elénekelhetünk közösen néhány karácsonyi éneket. A börtönajtók nem nyíltak ki, de messziről néhány karácsonyi dallam mégis eljutott hozzánk. Az alsóbb emeleteken a cellákban elítélt rabok, rablógyilkosok stb. voltak. Nekik megengedték, hogy e szent napon misét hallgassanak a börtön kápolnájában. A politikai foglyoknak erre nem volt engedélyük. Csak figyelemmel hallgattuk az örvendetes dalokat, amelyeknek föl kellett volna vidítani szívünket, de szomorú helyzetünkben a régi vidám karácsonyok emléke lehangolólag hatott lelkünkre. - A szovjet csapatok ezekben a napokban már körülzárták Budapestet. Eljutott erről valamilyen hír a börtönbe a rabokhoz? - A külvilágról nem sok hír érkezett hozzánk, de sok jel arra mutatott, hogy az oroszok nincsenek már messze, és ez némi reményt nyújtott nekünk. A belövések, repülőtámadások egyre gyakoribbá váltak. Nemsokára géppuskaropogást is lehetett hallani, mintha a Margit körút környékéről jött volna. Egyik nap megszűnt az élelmiszer kiosztás. Azt mondták, hogy a konyhát kilőtték. Az orosz aknavetők tűz alá vették az épületet. A robbanások egymást követték hol itt, holott, de sűrűen, szünet nélkül. A ház csak úgy rengett bele. Azt hittük, a mennyezet ránk szakad. Az ablakok betörtek. Ehhez a pokoli zajhoz még hozzájárult a rabok dörömbölése. Minden ajtót vertek a rabok, nem akartak a romok között maradni. Az ágyamból kivettem a vasrudat, és azzal vertem az ajtót. Pokoli lárma volt, hiszen több százan lehettünk a cellákban és a közös termekben. De az ajtók nem nyíltak meg. Amikor a sok robbanás, csattanás, dörömbölés kissé lecsillapult, hallottam valakit, aki segítségért könyörgött. Hilfe I Hilfe I - hallatszott a kiáltás. De az őr nem jelentkezett. Valószínűleg biztosabb helyre húzódott. Mégsem szép tőle, gondoltam, hogy nem siet a bajtársa segítségére. A segélykérés továbbra is hallatszott, és csak ekkor vettem észre, hogy Albert testvér volt az, aki segítségért kiáltozott. Egy robbanástói bevágódó ablaküveg a kezét komolyan megsebesítette. A tüzelés ritkább lett, de mégis türelmetlenül vártuk, hogy valami biztosabb helyre tegyenek bennünket. Mennyit vártunk? Nem tudom. De úgy gondolom, elég sokáig, mert egy ilyen fontos művelethez "haditerv" kellett, és ki kellett osztani a szerepeket a német őrök között. A kulcsok csörögtek, az ajtók több helyen egyszerre kinyíltak, és az emberáradat, mint valami háborgó folyam, hömpölygött lefelé. A lépcsőházban géppisztolyos katonák, övükben kézigránáttal. Idegesen figyeltek bennünket. A földszinti folyosón telepedtünk le. A katonák az első emeleti erkélyről ügyeltek ránk, míg a parancsnokuk hetykén, mint valami kakas, közöttünk sétált. Hier riskieren Sie nichts! - mondta. Pedig ha felnéztünk, láthattuk, hogy fejünk fölött csak egy mennyezet van, mert a cellák ajtajai mind egy kis belső fedett udvarra néznek. Itt viszont csak a tető nyújtott védelmet, akár az ötödik emeleten. De oldalról mégis jobban voltunk védve, az üres cellák védtek a lövésektől. A börtönnek egy része kiürült, mert a közjogi bűnösöket szabadlábra helyezték. Ezért közülünk sokan fölháborodtak, hogy a tolvajokat, betörőket, gyilkosokat elengedik, de minket továbbra is fogva tartanak. Nem sokáig maradtunk itt ezen a belső udvaron, mert fölhajtottak bennünket az első emeletre. Társaim egy közös cellába kerültek. Negyvenhárman voltak benne. Én az épület végén lévő cellába kerültem. Abban negyvennyolcan voltunk. Majdnem mindannyian franciák voltak. Velünk volt két Biatorbágyi ember is: egyik fiatal volt, a másik pedig már éves lehetett. Úgy emlékszem, hogy Biatorbágy közelében az úton fogták el őket. Az újabb tömeglakásunkon tizenegy szalmazsákkal rendelkeztünk. Tehát még ha négyen feküdtünk is egy zsákra, négynek már nem jutott hely. Az élelmezés pedig megszűnt. A bombák, rakéták továbbra is hullottak körülöttünk. Az egyik nap látom, hogy dől össze a tőlünk kb. tíz méterre levő épületfal. Úgy gondolom, borba találat érte. A teremben volt egy W. C. is. Hamarosan eldugult. Nem volt semmi eszközünk, hogy a bajt kijavítsuk. A W. C.- csésze hamarosan megtelt és a vizelet lassanként elárasztotta a termet. A szalmazsákok

17 kezdték magukba szívni a trágyát. Valóságos istálló lett a szoba. Végre valami edényt és felmosó rongyot kaptunk, és két vagy három francia, nem kímélve kezüket, kitisztította a W. C. csészéjét, föl mosta a termet. Aztán - nem tudom, honnan vehették a kölnit - alaposan beparfümözték magukat. Ezekben a napokban részünk volt egy látogatásban. Egy fegyveres német őr jött be hozzánk egy másik némettel, akinek nem volt fegyvere, se derékszíja, de rohamsisak volt a fején. Ez valami orvos volt, magyarul is beszélt. Később tudtuk meg, hogy Wiederkehr a neve. Ezekben a napokban a franciák meg akarták fúrni a falat. Kiszemelték a helyet. Azt mondták, a lyukon át ki lehet majd jutni a börtönből a városba. De csak akkor kezdik el a munkát, ha senki el nem árulja őket. Nekiláttak a munkának, de nem fejezhették be, mert kivezényeltek bennünket az udvarra, ahol száznyolcvan rendőr sorban állva várt bennünket. úgy tudom, hogy a németek rabjai kb. nyolcvanan voltak, a nyilasoké pedig száz fő volt. Így minden rabra jutott egy rendőr. Hova visznek bennünket? Fogalmunk sem volt róla. A rendőrsorok között elindult a csapat, kiléptünk az utcára. Siralmas látványt nyújtottak a kifosztott üzletek. A börtönépület mellett volt egy nagy bérház. Ez a ház földig le volt rombolva, csak a bejárat maradt épen. Állítólag egy vagon lőszer robbant föl mellette. Ha a vagon lőszer száz méterrel északabbra lett volna, a börtön épületét is simán elsöpörte volna. Messzebb délre néhány ház égett. Emlékszem, hogy a Lánchídon túl egy nagyon kimagasló házból hatalmas lángok csaptak az ég felé. A Dunával párhuzamos utcában haladtunk. A Lánchídon baj nélkül átkeltünk. A Markó utcai börtön közelében sokáig várakoztunk. Ide akartak bennünket bezárni, de nem volt számunkra hely, ezért tartott a tárgyalás olyan sokáig. Ez alatt az idő alatt elbeszélgettem társaimmal, akikkel december I9-e óta nem találkoztam. A házak mellett német tankok voltak. Egy-két francia a tankokba akart bújni, hogy így megszökhessen. Nem tudom, sikerült-e nekik. Itt, a Markó utca környékén hallottam először beszélni Wiederkehrt, aki nevetve mesélte, hogy valakit amputált a Fő utcában. Már három nap óta egy falatot sem ettünk. Hideg volt, és semmi sem fűtött bennünket. Legtöbbje a takarójába bújt, és várta az újabb parancsot. Ez idő alatt nem volt légitámadás, belövésekre sem emlékszem. Egy kis zűrzavar nem irtott volna, de valószínűleg nem használhattuk volna ki, hiszen jól voltunk őrizve. Rendőreink úgy tudták rólunk, hogy gonosztevőket kísérnek. Később egyikük fájdalmasan panaszolta, hogy a foglyoktól szerzett értesülései szerint írtatlan embereket kell neki fogva tartania. Ez kibírhatatlan, és egy nap - mondja - az utcasarkon leteszem a fegyveremet és meglógok, mert ilyen gyalázatos munkától iszonyodom. (Ez a beszélgetés már az Országházban folyt le.) Estére behajtottak bennünket valami alagsor félébe. Boltívben végződő kíloszlopokat lehetett látni, kőlapok fedték a földet, az ablaküvegek be voltak törve. Nagy huzat volt, lefeküdni nem lehetett, kénytelenek voltunk állva maradni. Ha nagyon elfáradtunk, leültünk a hideg kőre. Itt beszélgetésbe eredt velem Ulmer Ilona, aki mint én, dunaföldvári születésű volt. Férjének n nevét elfelejtettem. Fia hozzánk járt iskolába, illetve nálunk is bujdosott. Előadta helyzetét, hogy zsidó, és kérdezte, mit tanácsolok neki, hogy bántódása ne legyen. Mondtam neki, hogyha tartanak rólunk valamilyen listát, akkor ő valószínűleg a férje nevén szerepe!. Hagyja el tehát a férje nevét, és ezentúl a leány nevén szerepeljen, és tagadja le, hogy zsidó. Szépen megkért, hogyha meghalna, viseljem gondját a fiának. Mit tehettem volna mást, megígértem neki, habár nem tudtam, miként tudom teljesíteni ezt az ígéretet. Kiszabadulásunk után találkoztam a fiával. Nagynénje társaságában volt. Megnyugodtam, mert láttam, hogy jó kezekben van. Meddig maradtunk itt? Nem emlékszem rá pontosan, de legalább egy éjszakát. Ezután betereltek bennünket az Országház pincéjébe. Itt kényelmesebb volt a hely, úgy gondolom, légópince lehetett. Volt néhány pad, a földet kókuszszőnyeg borította, és kezdetben még a központi fűtés csövei is langyosak voltak. Az Országházban aránylag elég kevesen őriztek bennünket. úgy emlékszem, hogy a scharführer volt egyedül, mint német katona. légy-öt

18 rendőr vigyázott a kijáratoknál. Az egyik kijárat, amely elég közel volt hozzám, valami térre nyílott, a másik egy udvarra. Belövéseket, légitámadásokat hallottunk. Már több mint.három nap óta nem ettünk semmit. Végre este felé mindenki egy főtt krumplit kapott. Elképzelhető, milyen jóízűen ettük, vigyázva arra, hogy egy kis darabka se essen le a földre, vagy maradjon a krumpli héjon. - Tiefenthaler József az "Ötvenhat nap a Gestapo börtöneiben" c. könyvében leír egy epizódot, amely József testvér és Wiederkehr közölt játszódott le az Országház pincéjében. Elmondaná, ki volt ez a Wiederkehr, s mi történt tulajdonképpen? - Wiederkehr német egyenruhában került hozzánk, s minden bizonnyal katonaorvos volt. Senki sem tudta pontosan, hogy miért is hozták be. Ugyanolyan fogoly volt mint mi, de - német tiszt lévén - kiváltságokat élvezett. Viszont kifogástalanul beszélt magyarul. Állítólag magyar születésű volt. Egyesek szerint rokona a kalocsai Wiederkehr kanonoknak. Azt mondta nekünk, hogy ő hauptsturmbannführer, tehát több mint führer. A pincében volt két kisebb fülke. Az egyikben, amely közelebb volt hozzám, úgy tudom, a scharführer húzódott meg. Ritkán lehetett látni. A másik fülkében inkább nők voltak. Wiederkehr azt állította, hogy paráznaságon vette őket észre. Ki is tisztította ezt a fülkét, és ott ütötte föl tanyáját. Néhány kiváltságosat megtartott maga mellett. Úgy viselkedett, mint valami uralkodó. A ritka élelmiszer kiosztást is ő végezte. A bogrács mögé ült egy székre, mint valami trónra, kezébe vette a főzőkanalat, akár egy királyi pálcát, s így fogadta népe hódolatát. Mindenkinek odanyújtotta mannáját, és komor tekintettel fürkészte jótettének hatását. Egyszer az egyik jobbágy rosszul tartotta csajkáját, ő pedig oly erővel vágott bele, hogy csajka, merőkanál és étel a terem másik sarkában kötött ki. Mert Wiederkehr elég sokszor haragra lobbant. Egyszer egy franciával gyűlt meg a baja. Ordított és dühösen rugdalta a francia hátsó felét. Egy másik este lakomát akart rendezni egy szűk körű társaság részére. Tőlem két méterre volt egy lengyel pap. Tábori lelkész lehetett, mert lengyel tiszti sapkája volt. A német őt is meghívta a lakomára, de a pap elutasította. Szegényt a börtön teljesen megtörte. Wiederkehr dühbe gurult, és két öklével ütötte-verte a pap fejét. Csak úgy kongott a koponyája, hiszen kopasz volt. Sírt szegény pap, de nem ment el Wiederkehr-rel a lakomára, valószínűleg egy kis kenyérre és szalonnára. Wiederkehr nem a pap barátságát akarta elnyerni, hanem a tiszti sapkáját, ami védelemül szolgált volna neki az oroszok előtt. Már előzőleg egyszer láttam, hogy sóvárogva nézte, és a fejére próbálta. Hatalma alapjának megszilárdítására Wiederkehr szükségesnek látta, hogy gyakran leszidja az embereket mindenféle ocsmány szavakkal. Egy este már mindenki elhallgatott, nagy csend lepte el a legyengült embereket. Egyszer csak Wiederkehr kirohan a fülkéjéből, ordítozik, szitkozódik, káromkodik, hogy csend legyen. Erre én odaszóltam neki: Ne káromkodj! - Ki volt ez? - kérdi dühösen. Fölegyenesedtem, a szemébe néztem és feleltem: - Én. - Ö hozzám lépett, és mintha el akart volna nyelni, úgy ordította: - Hogy mert velem így beszélni I Örség I - kiáltott a közelben álló rendőrnek. Ez odafutott (magyar létére a német fogoly előtt) vigyázzba vágta magát. Wiederkehr ismét hozzám fordult: - Szemtelenségéért meg lesz büntetve. Az éjszakát kint az udvarban, a hideg hóban fogja eltölteni. Az őr visszament a helyére, Wiederkehr pedig megfogta a karomat és húzott. - Jöjjön csak ki az udvarra! Én pedig visszahúztam őt a takaróm felé, amely egy-két méterre volt tőlem. Karomra vettem a takarót és mondtam: - Most már mehetünk. - Maga lázító! Ezek a büdös kommunisták itt csak egy biztató szóra várnak, hogy

19 föllázadhassanak ellenem. De nem félek, mert van a zsebemben 180 golyó, és ha kell, kinyírom az egész társaságot. Jöjjön csak velem! Elkezdett ráncigálni, de én kirántottam a karom a kezéből: - Mi jogon bánik így velem? Mutasson egy írást, hogy így bánhat az itt levő emberekkel - mondtam neki. - Mit? Maga beszél így? Hiszen maga egy tanulatlan, tudatlan fráter. Maga zsidóbújtató és katonaszöktető! Kérjen tőlem bocsánatot nyilvánosan, itt, mindenki előtt! - Nincs miért bocsánatot kérnem. De ha mégis ragaszkodik a bocsánaté réshez, lehet róla szó, ha maga is sajnálja, amit tett. Már majdnem a kijáratnál voltunk. Wiederkehr odaszólt a közelben levő foglyoknak: - Hívják ide azt, aki az imént mell ette ült ennek az embernek! Odajött az illető, és a német ráförmedt: - Miért nem gátolta meg, hogy ez az ember ilyen szemtelenül felszólaljon? - Hát én nem vagyok felelős egy ilyen bolond ember tetteiért válaszolta a kérdezett. Wiederkehr látta, hogy a volt szomszédom elítélő szavai nem lágyítják meg a szívemet. - Ki képviseli a foglyok között a legnagyobb tekintélyt vagy méltóságot? Elővezették a köztünk levő legtekintélyesebb embert. Wiederkehr megparancsolta, hogy mondja meg nekem, milyen nagy bűnt követtem el. - Igen, - mondta az illető a kényszer hatása alatt - a hatóság ellen való lázítás bűnét követte el. Láttam, mindenki elhagy. A német hozzám fordult: - Hajlandó bocsánatot kérni? - Már mondtam egyszer, hogy milyen föltételek mellett válaszoltam neki. Már a kijárat közvetlen közelébe érkeztünk, a rendőrök is jól hallhatták szavainkat. Wiederkehr ismét hozzám fordult: - Vannak testvérei vagy rokonai? - Vannak. - Hol laknak? - Dunaföldváron. - Holnap reggel 9 órakor magát Budán hadbíróság elé állítom, és 10 órakor ki lesz végezve. Akar papírt és ceruzát, hogy halála előtt egy utolsó levelet írjon a hozzátartozóinak? - Nem - hangzott rövid válaszom, amely villámként sújtott a németre. Nem tudta többé, miképpen törhetné meg makacs ellenállásomat. Szó nélkül, dühösen távozott mellőlem. Visszament fülkéjébe, de az esemény annyira felizgatta, hogy erős szívdobogás fogta el, és - mint később hallottam hideg vizes ruhával kellett borogatni a mellét. Mikor valamennyire lecsillapodott, Albert testvér megpróbált közbenjárni értem, mert azt hitte, kint didergek a fagyos hóban. De tévedett, mert Wiederkehr távozása után tanácstalanul álltam a rendőrök közelében, majd lefeküdtem a szőnyegre, és elgondolkoztam a holnapi nap veszélyén. Nyugodt voltam, nem féltem. Gondolataimat egy rendőr zavarta meg. Lehajolt hozzám és így szólt halkan: - Menyasszonyom is Dunaföldvári, Tisztelendő Úr, fogadja el tőlem ezt a kis eleséget. - És felém nyújtott egy szép karaj kenyeret és hozzá való szalonnát. A történtek nem vették el étvágyamat, nem csillapították éhségemet. Jóízűen falatoztam a drága, jó kenyérből és szalonnából. Az eleség egy részét meghagytam, hogy majd kioszthassam azon társaim között, akik legjobban szenvednek az éhségtől. Hiszen ha kivégeznek, úgysem lesz rá szükségem. Lefeküdtem újra, és már egyet aludtam, amikor Albert testvér hozzám jött és tudomásomra hozta, hogy Wiederkehr nagyon rosszul volt az éjjel, majdnem meghalt. Azt is hozzátette, hogy attól fél, bajba hozom az egész fogoly tábort, mert a német bosszúja mindenkire rá fog nehezülni. Ezért mindenkit veszély fenyeget. Legyek tehát engedékenyebb, hogy fogolytársaimat kíméljem. Albert megtalálta lelkem

20 érzékeny pontját, és hogy a már úgyis nagyon meggyötört foglyokat újabb veszélytől megóvjam, megígértem, azon leszek, hogy a béke helyreálljon. Ezzel lefeküdtem és újra tovább aludtam. Kora reggel jön felém Wiederkehr, arca nem árul el semmi felindultságot. - Tisztelendő Úr! Hajlandó bocsánatot kérni? - Igen, ha - De az igen kimondása után mindjárt elvágta a szavamat, nem hagyott beszélni. Csak az igen volt a fontos, a többit nem akarta hallani, és nem akarta különösen, hogy mások meghallják. Mindjárt derűs lett, beszélt, beszélt. Bocsánatkérésre nem volt szüksége. Megvolt a béke. Wiederkehr teljhatalmán csorba ütődött, de nem semmisült meg. Vártam a bosszúját, de aztán nagyon korrekt volt velem szemben. Szinte azt mondhatnám, ő búcsúztatott el engem a fogságból. Ilyen keserű viszonyok között nem csoda, hogy némelyek esze, idegrendszere megzavarodott. Előttem volt az az asszony, aki gyönyörűnek, szépnek, királynőnek képzelte magát, és egész nap csak ezt hajtogatta. Vagy mint Paulin esete. Odajött hozzám egy délután és azt mondta: - Látja ezeket az embereket, akik a padon ülnek? Ezek mind halálra vannak ítélve. Holnap fogják kivégezni őket. - És fejével intett, hogy bizonyára így van, még ha nem hiszed el, akkor is. Valamelyik napon váratlanul látogatásban volt részünk. Fehérvári Jánosné (Ágnes), volt iskolaszolgánk felesége némi kis élelmet és tiszta fehérneműt hozott férjének és az iskola volt lakóinak. Egy kis tiszta fehérnemű jól esett, mert a tetvek már kezdtek ellepni bennünket. Mosdásról, tisztálkodásról szó sem lehetett. Éjjel-nappal a letartóztatásunkkor viselt ruhánkban voltunk. Éjszakára egy pokróc állt rendelkezésünkre. - Mi történt az iskolában az idő alatt, amíg a marista szerzetesek letartóztatásban voltak? - Lesó Nándor hentes (Ménesi út 3.) december 2o-án 3-4 óra felé húst szállított az intézetbe. Ot is, mint minden belépőt, a németek letartóztatták, de azért szabadon mozoghatott az intézetben. Címét meghagyta a konyhán dolgozó személyeknek (Fehérvári Jánosné, Vidóné, Bakosné Bihari Erzsébet stb.), ahol őt szükség vagy veszélyesetén megtalálják. Ezután a német parancsnok irodája felől határozott léptekkel indult a kijárat felé. Ezzel a magatartásával meg tévesztette az őrt, aki az utcára engedte. Még az este visszajött a húsért, amit visszavitt zavartalanul a lakására. A parancsnok másnap meg akarta süttetni a húst. Ekkor tudta meg, hogy a mészáros eltűnt a hússal együtt. Dühbe gurult, az őrt megbüntette, a szakácsnékat megfenyegette, és másnap két fegyveres német a Vásárcsarnokban Lesót letartóztatta. Egy Pista nevű, éves árva fiú vezette a Gestapót. A szakácsnők őt bízták meg ezzel a kellemetlen feladattal. Lesó a földszinten, a bejárat mellett levő szobában volt őrizet alatt. Ide került még valószínűleg Delplanque, továbbá egy másik francia, akit Delplanque megszöktetett abban a pillanatban, amikor az iskola bejáratánál az autóra fel akarták szállítani. Oda került egy harmadik francia is, szerintem Georges Quehen lehetett az, mert ő ismerte Macskásyékat, és valószínűleg tudott valamit magyarul is. Ez a francia az ablakon szeretett volna az utcára kijutni, de Lesó nem volt vele egy véleményen. Azt akarta, hogy együtt szökjenek meg. Nem tudtak megegyezni. Tehát Delplanque szöktetési akciója után maradt két francia, akit a németek elszállítottak, és Lesó az iskolában maradt. Később sokkal szabadabban mozgott az intézetben. Egy alkalommal a verandán beszélgetett az őrrel. A padláson, éppen fölöttük Steiner Zoltán rejtőzködött már néhány nap óta. O volt az, akinek letartóztatásunk estéjén sikerült gyorsan bejutni erre a rejtekhelyre. Itt a padláson levő cukorral táplálkozott. A padláson nem lehetett fölállni, mert alacsony volt, csak feküdni, kúszni vagy ülni lehetett. Steiner Zoltán nem maradhatott mozdulatlanul. A német őr is fölfigyelt a gyanús mozgásra. "Patkány" - mondta a német a padlásra mutatva. Lesó bólintott, bár ő sem tudta, mi van ott fenn. Lesó hamarosan kiszabadult, de gyakran sétálgatott a Hőgyes Endre utcában. Ha látott