JANE YOLEN. Metropolis Könyvek SOROZATUNK LEGUTÓBBI KÖTETEI:

Átírás

1 JANE YOLEN Amerikai szerzı, szerkesztı, 1939-ben született, s már egyetemista korában verseket és cikkeket írt. A '60-as években elıször gyermekkönyveivel tőnt ki, melyek között meséket és ismeretterjesztı mőveket egyaránt találhatunk. Hosszan tanulmányozta is a folklór és a gyermekirodalom világát, ennek hatása erısen rányomta bélyegét további munkásságára. Elsı igazán fontos, díjnyertes könyve a Cards of Grief (1984), amely egyenesen egy idegen civilizáció mítoszaival szembesíti emberi hıseit. Az 1986-os Merlin's Booke az Arthur-legendákat porolta le, hogy elbeszéléseivel és verseivel új megvilágításba helyezze a jól ismert mondakört. Ismét több díjra jelölték The Devil's Arithmetic címő regényét 1988-ban. Ennek hıse egy fiatal lány, aki már nagyon unja a családja világháborús megpróbáltatásairól szóló történeteket, de emlékezetes leckét kap, amikor rejtélyes módon az év Lengyelországában találja magát. A regényt késıbb megfilmesítették, és Az ördög számtana címmé' Magyarországon is látható volt. Az írónı az évtizedek során számos antológiát szerkesztett, valamint több könyve látott napvilágot a írás mesterségérıl. Tanítja is a szakmát, és lelkese támogatja a fiatal tehetségeket. Kétlaki életet él ingázva Massachusetts és Skócia közt. Metropolis Könyvek SOROZATUNK LEGUTÓBBI KÖTETEI: Róbert Ferrigno: Ima egy bérgyilkosért Elizabeth Moon: A sötét sebessége Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei William Gibson: Arnyvilág Bram Stoker: A fehér féreg fészke Whitley Strieber: 2012 Rafael Marín: Sherlock Holmes és az Einstein-gyár Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei Kim Stanley Robinson: Árral szemben

2 A fordítás alapját képezı kiadás: Jane Yolen Briar Rose Tor Books, 2002 Sorozatszerkesztı: Burger István Irodalmi szerkesztı: Németh Attila Fordította: F. Nagy Piroska 0801.BO KK Böngészde Y 60 FS YOLEN, JANE CSIPKERÓZSA ~ B1BL.CN W Szerkesztette: Kolonics Gabriella Borító: Sallai Péter ISBN ISSN Bípdo: Metropolis Media Group Kft by Jane Yolen Hungárián translation 2010, F. Nagy Piroska i Hungárián edition 2010, Metropolis Media Group Felelıs kiadó a Kft. ügyvezetı igazgatója Tördelıszerkesztı: Szegedi Gábor Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design Nyomdai munkák: Radin Print Kft. Felelıs vezetı: Antun Basic

3 Ajánlom Charles és MaryAnn de Lintnek és Susan Schwartznak csak úgy Külön köszönet illeti Barbara Diamond Goldint, Staszek Radosht, Linda Mannheimet, Betsy Puccit, Pieter Gherlonét, Mary Teifkét, Alissá Gehant, Susan Landaut és Scott Scanlont a kutatásban nyújtott segítségükért. A könyv tényanyagában esetleg elıforduló tévedésekért egyedül én vagyok a felelıs. A mese mind szóbeli, mind irodalmi formájának a történelem az alapja: abból a sajátos küzdelembıl származik, melynek célja olyan vadállatias és barbár erık megszelídítése, amelyek valóságosan félelemben tartották a lelkünket és a közösségeinket, azzal fenyegetve, hogy elpusztítják a szabad akaratot és az emberi részvétet. A mese ezt a valóságos félelmet hivatott legyızni hasonlatok útján. Jack Zipes: Spells of Enchantment

4 A Csipkerózsa cím a nyugati világ egyik legismertebb és legkedveltebb meséjére, a Csipkerózsikára utal. Nem tudjuk pontosan, milyen régi ez a történet, mivel nincsenek írásos feljegyzések arról, hogy mikor kezdték mesélni a hajdani mesemondók. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a mesealvó királykisasszonya legalábbis több száz éves. Találkozunk vele egy 14. századi katalán kéziratban (Frayre de Joy e Sor de Placer), egy francia verses regény lapjain a 16. században (Perceforest), valamint a Pentameronében, abban az itáliai mesegyőjteményben, melyet Giambattista Basile adott ki 1636-ban. És ha Kelet felé nézünk, megtaláljuk még ezeknél is régebbi kínai és arab nyelvő változatait. Régebbi évszázadokban a tündérmeséket nem csupán kisgyerekeknek szóló történeteknek tartották. Rémítıbbek (és pajzánabbak!) Voltak, mint az általunk ismert Disney-stílusú mesék, és többnyire idısebbekbıl és fiatalabbakból álló vegyes életkorú hallgatóság elıtt mondták el ıket. Az itáliai Csipkerózsikában nem egy királyfi gyöngéd csókja ébreszti fel a királylányt, hanem a két gyermek, akiknek életet ad, miközben mélyen alszik. Irodalomtudósok szerint az itáliai Csipkerózsika ihlette a francia Charles Perrault-t, hogy megírja a mese híres változatát, amely 1697-ben jelent meg, Párizsban. Perrault az általa jól ismert francia királyi udvarhoz nagyon hasonló, elegáns kastélyban helyezi el Csipkerózsikát. Beleírja a történetbe a bosszúvágyó gonosz boszorkány alakját és egyéb részleteket. Az ı meséje (akárcsak Basiléé) nem azzal végzıdik, hogy a királykisasszony felébred, és utána boldogan éltek, míg meg nem haltak. Nem; ezekben a régebbi változatokban a királyfi hazaviszi Csipkerózsikát és kettıjük gyermekeit a saját királyságába, ahol távollétében emberevı, gonosz anyja uralkodik. Azután felül a lovára, és elvágtat a háborúba, új családját anyja gondjaira bízva. Az emberevı királyné rögtön megparancsolja a szakácsának, hogy ölje meg a gyermekeket, és készítsen belılük ragut. Elıbb a kisfiút akarja megenni, azután a kislányt, s végül fia új feleségét. A szakács túljár az eszén, és épp idıben hazaérkezik a királyfi is. Az emberevı boszorkány meghal, és a szerelmesek számára csak ekkor jön el a boldog vég. Wilhelm és Jacob Grimm a 19. század elején begyőjtötték a Csipkerózsa címő történet egy német változatát, amelyre azonban valószínőleg hatással volt a francia és itáliai változat. A Grimm testvérek leegyszerősítették a történetet, kihagyták belıle a gyermekeket és az emberevı anyát. Az ı verziójukban a korábbiaktól eltérıen az igazi szerelem csókja ébreszti fel a királykisasszonyt. A mese lakodalommal végzıdik, melyre az egész udvar magához tér az igézet alól. A mese angol nyelven elıször Róbert Samber Elmúlt korok históriái vagy meséi címő mővében jelent meg 1729-ben, a Grimm-féle változatot pedig 1823-ban fordították le angolra. Andrew Lang viktoriánus kiadó Perrault meséjét dolgozta át 1889-ben kiadott Kék mesekönyvében. Ezt gyors egymásutánban más változatok is követték, többek között Sir Arthur Quiller-Couch pazar kiadása Edmund Dulac illusztrációival (1910). A 20. századi legismertebb változat azonban nem is könyvhöz kötıdik Walt Disney egész estét betöltı rajzfilmjérıl, az 1959-es Csipkerózsikáról van szó. Mint minden Disney-féle meseátdolgozást, a Csipkerózsikát is megváltoztatták, leegyszerősítették és megfosztották az erkölcsileg kétértelmő elemektıl, hogy az amerikai gyerekek számára fogyaszthatóvá tegyék. Ma sokan nem is tudják, hogy a Csipkerózsika története valaha másképpen szólt. E könyv írója, Jane Yolen tökéletesen alkalmas arra a feladatra, hogy visszaadjon valamennyit a régi mese erejébıl a mese több évszázados történetére és szimbolikájára építve, ugyanakkor a mai olvasók számára modern formában újjáalakítva a történetet. Jane nemcsak varázslatosan szép könyveket írt gyerekeknek és felnıtteknek, hanem maga is

5 köztiszteletben álló mesetudós, tapasztalt mesemondó, és a világ minden tájáról származó népmesék díjnyertes győjteményeinek kiadója. Az 1980-as években kezdı könyvkiadó voltam New York Cityben, és Jane Yolent példaképemnek tekintettem. Nemcsak mert egész egyszerően ı volt az egyik legjobb író, akit valaha olvastam, hanem mert felülmúlhatatlan tudással rendelkezett a világ óriási mesekincsérıl. Magam is nagy meserajongó lévén arra gondoltam, hogy kiadok egy, a klasszikus mesék történetein alapuló regénysorozatot. Így született meg a Tündérmesék sorozat, melyben olyan nagyszerő fantasy-írók mővei kaptak helyet, mint Patrícia C. Wrede, Pamela Dean, Charles delint, Tanith Lee és mások. Amikor Jane megígérte, hogy ír egy könyvet a sorozatba, röpködtem a boldogságtól. Csipkerózsika történetét választotta, amely különösen elbővölte (míg a szentimentális Disney-rajzfilm szörnyen bosszantotta). Úgy tervezte, hogy a regény a mai Amerikában és a II. világháború alatti Lengyelországban játszódna. Elmesélte a cselekményét, amitıl egy pillanatra még a szívverésem is elállt. Tökéletes volt és szívbemarkoló. Utólag Jane úgy ítélte meg, hogy a Csipkerózsa élete egyik legnehezebb könyve volt, mert a vele kapcsolatos kutatások egyenesen a II. világháború legsötétebb napjaiba röpítették el. A regény fiatal hısnıjének, Becca Berlinnek Lengyelországba kell utaznia, hogy nagyanyja meséinek tövisbokrában megkeresse az igazságot, és ez gyötrelmes (és végül gyógyulást hozó) út lesz neki is és az olvasónak is. A Csipkerózsa mind a mai napig a Tündérmesék sorozat legkedveltebb és legtöbbre tartott regénye, és örömömre szolgál, hogy ez az új kiadás még szélesebb olvasóközönség számára teszi elérhetıvé. Fontos könyvnek tartom és különlegesnek, mert tökéletesen bemutatja a mese mőfajának maradandó értékét. A mesemondók sok-sok évszázada használják a tündérmesék szimbólumokban gazdag nyelvét, hogy feltárják az emberi tapasztalat megannyi sötét vagy fényes, vagy szürkeségében is számtalan árnyalatát. Jane Yolen talán mindannyiunknál jobban tudja ezt. És jobban is mőveli. Terri Windling 2001 november

6 OTTHON De messze ezek fölött, mintegy a mítosz forrásaként ott vannak a pletykák fél füllel hallott morzsái, ahogy egyik szülı a másiknak, a kerítés fölött egyik szomszéd a másiknak elsuttogta. Egy célzás, egy félig-meddig felfedett titok, egy mutatóujj a száj elıtt, és a történetek, mint az esıfelhık az égen, összeállnak. Majdhogynem kijelenthetı, hogy egy figyelı gyereknek nem is kell elolvasnia a történeteket. Éles fül és színlelni tudás nehogy meglássák rajta, hogy fülel kell hozzá, semmi más. P. L. Travers: About the Sleeping Beauty A tündérmeséket mindenki szereti, mert mindenki azt szeretné, ha a dolgok végül jóra fordulnának. És ha mesét mondani csupán csak annyit jelent, mint egy valótlan történetet elıadni, az emberben gyakorta felébred a gyanú, hogy ami valótlanságnak látszik, valójában elrejtett igazság. Ralph Harper: The Sleeping Beauty

7 Elsı fejezet Nami, mondd el megint a mesédet! könyörgött Shana, miközben J. V nagyanyját átölelve beszívta különleges hintıpor- és citromillatát, mely egyedül az ı illata volt, senki másé. Melyiket? kérdezte Nami, aki épp almát aprított a fatálba. Tudod! mondta Shana. Igen tudod csatlakozott hozzá Sylvia. İ is odapréselıdött nıvére mellé, s hagyta, hogy elborítsa a hintıpor és citrom jó szagú felhıje. A pici Rebecca az etetıszékben kanalával ütögette a csészéjét. Csiptelózs. Csiptelózs. Shana elfintorodott. İ még kiskorában sem selypített soha. Mindig egész mondatokban beszélt; anyja esküdött rá, hogy így volt. Csiptelózs mosolygott Nami. Jól van. A két kislány bólintott, s mindketten hátraléptek egyet, mintha a meséhez nagyanyjuk arca is hozzátartozna, nemcsak az illata. Egyszer volt, hol nem volt, valamikor réges-régen, volt a világon egy kastély. Abban a kastélyban lakott egy király, akinek minden vágya az volt, hogy gyermeke szülessen. Bár meghallgatna az Isten! mondogatta a királyné, valahányszor a király a gyermekrıl sóhajtozott. De teltek-múltak az évek, és nem született gyermekük, nem és nem. Nem, nem, nem gajdolta Rebecca, és minden egyes szónál rácsapott a csészére a kanalával. Fogd be! kiáltott rá egyszerre Shana és Sylvia. Nami elvette a csészét és a kanalat, és egy szelet almát adott helyette Rebeccának. Végre aztán egy szép napon a királyné ágynak esett, és született egy göndör, vörös hajú kislánya. Nami megérintette a saját haját, melynek vörös drótszálai közé már fehér tincsek vegyültek. A gyermek arcocskája olyan szép volt, mint egy virágszirom, az apja elnevezte hát Csipkerózsának lehelte Sylvia és Shana. Csipkerózsa ismételte Rebecca, csak közel sem olyan tisztán és érthetıen, mivel a szája tele volt almával. Második fejezet T avasz volt, legalábbis a naptár szerint, de egész éjjel szállingózott a hó, és reggelre vékony hólepel borította Holyoke utcáit. A Lynx pöfögve araszolt fel a csúszós dombon, nem úgy, mint a doromboló Mercedes tette volna, ha nem kellett volna hátrahagyniuk a mőhelyben. Én mondtam anyának, hogy a Mercedes ócska, de ı csak nevetett jelentette ki Sylvia, arany fülbevalóját babrálva. A jobb fülébıl már sikerült kivennie, most a balban lévıvel bajlódott. Én pedig megmondtam neki, hogy apa sokkal jobban tette volna, ha a kapuzárási pánikját egy barátnıvel gyógyította volna a Mercedes helyett. Már csak azért is, mert a barátnı olcsóbb! Shana mindig mindent jobban tudott másoknál.

8 A két nı egymásra mosolygott. Pergı nyelvükkel, sötét hajukkal, távolálló szemükkel, kiugró arccsontjukkal ikreknek látszottak, holott valójában másfél év volt köztük. Becca, a legfiatalabb, mosolyogva pillantott két nıvérére; ı nem tartozott kettıjük mágikus köréhez, nem is kapott soha bebocsátást oda. Az utolsó dombra is felerıltette a krémszínő, ziháló kis autót, és biztos kézzel vezette ki a kínos helyzetbıl, amikor a kerekek kezdtek kipörögni. Gyerünk, Rosinante! mormolta. A kocsi már akkor is eléggé használt állapotban volt, amikor megvette, így már akkor is a Rosinante nevet találta a legmegfelelıbbnek rá. Soha nem érezte helyénvalónak, hogy ne adjon nevet egy olyan tárgynak, amely az övé, és neki dolgozik. Gyerünk, bébi, kapaszkodj, mindjárt ott vagyunk! A Lynx sikeresen megmászta a dombot, és Becca a tapasztaltak rutinjával fordult be jobbra a Cabot Streetre, ahol a vörös téglás, háromszintes idısotthon állt. Ott megállt. Megérkeztünk mondta, legalább annyira az autónak, mint a nıvéreinek. Sylvia és Shana fürgén kipattantak, és szitkok özönét zúdítva a hóra, besiettek az épületbe. Még annyi idıre sem álltak meg, hogy Ferragamo csizmájukról letopogják a havat. Becca bezárta a kocsi mind a négy ajtaját, majd maga is követte ıket. Az utolsó pillanatban arcát az ég felé fordítva hagyta, hogy néhány hópi-he a kinyújtott nyelvére szálljon. Varázslatos, gondolta. A hóesés mindig valamiféle varázslatot jelentett számára, még akkor is, ha vezetnie kellett benne. Különösen idén, amikor minden csatornán szárazságot jósoltak. Az Otthon négyzet alaprajzú elıterében szólt a zene. Egy kopaszodó, bendzsót pengetı férfi nagy lelkesedéssel éneklésre biztatott mindenkit. Vagy negyven kerekesszékes és egyenes hátú hintaszékekben ülı bentlakó öt, többé-kevésbé egyenes sorba rendezıdve próbálta követni a bendzsós diktálta ritmust. Kivéve Mrs. Hartshornt, aki most is a sarokban ült, és mint valami fehér rasztafári, csomókat kötögetett hosszú, fakó színő hajába. Még az ápolónık sem törıdtek vele. Jó napot, Mrs. Hartshorn! köszönt oda neki barátságosan Becca elmenıben, választ nem várva, de nem is kapva. Az Óh, Susannah -t éneklı gyatrácska kórus a személyzet legalább két tagjának összhangra törekvı igyekezete mellett haladt a végkifejlet felé. Becca nézte, de nem látta nagyanyját az éneklık között. Mivel azért hívták ıket, mert Nami napról napra gyengült, csak megszokásból kereste. A lakók közül néhányan felismerték, Mr. Silvers még integetett is. Becca csókot dobott neki, amit az öregember gyerekesen eltúlzott mimikával elkapott. Shana már a lift hívógombját nyomogatta, mintha arra számítana, hogy a lift többszöri gombnyomásra gyorsabban lejön. Sylvia ezalatt visszatette a fülbevalóit, és lejjebb húzta vakondszínő pulóverét lapos hasán. Becca nem sietett. Tudta jól, hogy beletelik kis idıbe, mire a szeszélyes gépezet reagál a hívásra, és még annál is tovább fog tartani, mire egy nyekkenéssel megérkezik a földszintre. Végre nyikorogva kinyílt az ajtó, és két ápolónı lépett ki rajta. Nini, Becca! Szervusz! köszönt egyikük. Ma reggel friss volt, és utánad érdeklıdött. A másik épp csak odabiccentett. İ volt Mrs. Hartshorn saját, személyes ápolónıje. Becca még a szokottnál is szélesebb mosollyal üdvözölte mindkettıjüket, mintegy kárpótlásul, amiért a testvérei még csak tudomást sem vettek a nıvérek megjelenésérıl, mintha a fehér formaruha láthatatlanná tette volna ıket. Azután mindhárman bezsúfolódtak a szők liftbe.

9 Harmadik sietett közölni, nem tartotta ugyanis valószínőnek, hogy bármelyikük is emlékezne rá. A négy év alatt mindössze kétszer jártak itt látogatóban, mivel nagyon messze laktak innen, egyikük Los Angelesben, a másik Houstonban. Tudom, tudom vágta rá Shana eltúlzott sóhajjal. Jártam már itt. Mindketten jártunk már itt tette hozzá Sylvia, most meg a nyakában lévı súlyos arany láncot, s a rajta függı isteni kezeket babrálva, mintha bizony szét tudná feszegetni ıket. De olyan nehéz ez az egész, nem is értem, Becca, hogy tudsz eljönni minden áldott nap. Nem minden nap suttogta Becca. Úgy értem, ha én itt laknék, akkor sem tudnám naponta látogatni folytatta Sylvia, mintha Becca meg sem szólalt volna. Itt, ezen a helyen biztosan nem. Amilyen állapotban most van. Becca megint elmosolyodott, de becsukta a szemét, mert attól félt, ha nyitva tartja, meglátják, hogy könny szökött belé. És akkor megint rákezdenék, hogy Nami korában, a fájós ízületeivel meg a cukrával jobb is, ha nem tud semmirıl, legalább nem szenved. Mintha a test nem érezne fájdalmat, ha a gondolatok a múltban kalandoznak. Nami egyáltalán nem annyira öreg, és végképp nem szenilis, gondolta Becca indulatosan, s haragjában még a könnyei is elapadtak. Már épp azon volt, hogy tesz valami megjegyzést, amikor megállt a lift, és kinyílt az ajtaja, épp a nıvérpulttal szemben. Senkit nem láttak mögötte, de a pulton nyitva hagyott jegyzetfüzet és az ott heverı papírok arról tanúskodtak, hogy az imént még dolgozott itt valaki. Győlölöm az ilyen helyek szagát közölte Sylvia. Most a hajával volt elfoglalva, idegesen simítgatta le kétoldalt, s közben a fekete bársonyszalagot is ellenırizte. Nem értem, az itteniek nem érzik, milyen kiállhatatlan ez a bőz? İk leginkább fekszenek benne szellemeskedett Shana. Az öreg házakra és az öreg emberekre jellemzı ez az áporodott szag, ezért is nem akarok ilyenben lakni, sem pedig ilyen öreg lenni. Gondolj a másik lehetıségre! mormolta Becca, és dühös volt magára, amiért felült Shana provokációjának. Mindkét nıvére határozott és értelmes nı volt. Shana az ingatlan bizniszben utazott, Sylvia szociális munkás volt. Együtt azonban civakodó gyerekekké változtak. Ezt tudva Becca napokig készítette magát a látogatásukra. Ennek ellenére, mint mindig, amikor nıvérei hazalátogattak, újrakezdıdött a veszekedés. Beharapta a száját, és némán vezette ıket végig a folyosón. Egyedül Mrs. Benton ırizte a szobáját, és csendben sírdogált magában. Becca nem emlékezett egyetlen látogatására sem, amikor Mrs. Benton ne szólongatta volna sírva az édesanyját. A nyugati szárny harmadik emeletének többi lakója odalent épp befejezte az Oh Susannah -t, és minden bizonnyal átváltott a Te vagy az én Napsugaraméra, miközben Mrs. Benton egyre csak sírt, zokogott, mint egy vigasztalhatatlan gyerek. Becca váratlanul befordult a 310-es szobába, és végignézett annak szerény, de tiszta és rendes berendezésén. Szerencséjük volt, hogy ezt a szobát kapták, mert Nami szerette a napfényt, és ez egy kivételesen napos sarokszoba volt. Ma azonban a kinti hóeséstıl még ez a szoba is szürkének, hidegnek tőnt. Szia, Nami! szólt oda vidáman az ágyban feltámasztva ülı idıs asszonynak. A medvekarom mintás steppelt takaró széleit olyan szorosan győrték be körülötte, hogy alig lehetett észrevenni, hogy ki van kötve, nehogy kiessen az ágyból. A halkan zümmögı tévében éppen valami vetélkedı ment. Sylvia elmenıben egy mozdulattal kikapcsolta. Shana lehajolt, és megcsókolta nagyanyját; apró, száraz csókjai alig érintették az arcát, mégis ottmaradt a nyomuk az öregasszony pergamenszerő bırén. Sylvia megvárta, míg

10 rákerül a sor, és követte nıvére példáját. Ajka egy hajszálnyira az arc fölött lebegett, szemében könnyek csillogtak. Aztán leengedte az ágy szélét, és újból megcsókolta Namit. Kötelességüknek eleget téve mindketten fölegyenesedtek. Sylvia az ablakhoz állva nézte a kinti hóesést, Shana pedig az ágy lábához ment, és puhán letette Vuitton táskáját a paplanra. Becca leült az ágy szélére, és a kezébe vette Nami kezét. Olyan könnyő volt, mintha csontja sem volna, mintha az, aki egykor e testben lakozott, kiröppent volna belıle. Elment, nem mondta meg, hová suttogta Shana, mintha olvasna Becca gondolataiban. Nami? Nami, én vagyok az, Becca lehelte Becca. Elhoztam hozzád Sylt és Shanát. Szeretünk. Szeretünk visszhangozták nıvérei kötelességtudóan. Egy hosszú percig nem érkezett semmilyen válasz, s Becca már arra gondolt, talán mégis Shanának van igaza, és nagyanyjuk nincs magánál. De ekkor mintha egy messzi útról lassan hazaérkezne, Nami újra elfoglalta a testét, remegı sóhaj hagyta el a száját, és kinyitotta a szemét. Fakókék színe a tél végi égboltéra emlékeztetett. Becca óvatosan, mint aki tudja, milyen törékeny dolgot tart a kezében, megszorította nagyanyja kezét. Nami Egyszer volt, hol nem volt kezdte Nami cérnavékony, suttogó gyerekhangon. Valamikor réges-régen itt megállt, vett egy kis levegıt, amely azonban mintha teljesen feltöltötte volna, volt a világon A lehelete éppoly gyenge volt, mint ı maga, állott és édeskés szagú, mint a régi potpourri. Jaj, Istenem szólalt meg Sylvia feszült, ideges hangon, csak ezt ne már megint! Nem lépett el az ablaktól, inkább még figyelmesebben nézett ki rajta, mintha a hóesés megbővölte volna, de remegı válla láttán Becca arra gondolt, jaj, csak ne kezdjen el sírni. Sylvia nagy hangon szokott sírni, mintha mindenkit be akarna vonni a bánatába, és Namit mindig felizgatta, ha valakit sírni hallott. Volt a világon egy kastély mondta Nami, és elhallgatott. Milyen kastély? unszolta Becca. Mindannyian tudjuk, hogy milyen kastély, Becca. Hagyjuk ezt! Egy láthatatlan hajszálat lecsippentve krémszínő blézerérıl, Shana még odasziszegte: Ne tedd még borzasztóbbá a helyzetet, mint amilyen! Becca már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de az öregasszony újra elaludt. Vártak vagy húsz percet, de nem ébredt föl. Hát akkor ennyi volt közölte Sylvia kis arany karkötıórájára nézve, és fürgén elfordult az ablaktól. Ideje indulni! Kivörösödött a szeme, és arcának jobb felén vékony fekete csíkot hagyott a szemfesték. Még magához térhet mondta szinte esdeklı hangon Becca. Sokszor csinálja ezt. És mindketten olyan messzirıl jöttetek, hogy lássátok. Lehet, hogy már nem lesz másik másik alkalom. Hogy addigra Nem tudta rászánni magát a mondat befejezésére, mintha a meghal szót túlságosan véglegesnek érezné. Ne menjünk el máris! Máris? Három óra van, még mindig esik a hó, és nemsokára megindul a csúcsforgalom. Sylvia fölemelte a kezét, azt, amelyiken az óra volt, mintha így akarná nyomatékosabbá tenni az érvelését. Nyugtalanság, már-már félelem látszott rajta. Csúcsforgalom?

11 Ja, persze, elfelejtettem, hogy kint vagyunk valahol a vadonban. Itt nyilván ismeretlen az L. A. ben megszokott forgalom. Vagy Houstonban. És jelentıségteljesen Shanára nézett. Shana odahajolt, és átölelte Beccát. Nézd, mindketten tudjuk, hogy neked a legnehezebb, és megpróbálunk könnyíteni rajta, legalábbis a mai napra. Végtére is te vagy az egyetlen, aki látogatod. De mama és papa kezdte Becca. Mi tudjuk, ki látogatja rendszeresen vágott a szavába Shana. Mindenki tudja, úgyhogy fölösleges azzal próbálkoznod, hogy mindent megossz másokkal. Sylviára nézett, és tiltó mozdulattal megrázta a fejét. De Bee! szólt Sylvia, és a tiltással mit sem törıdve baljóslatúan megkopogtatta a homlokát. Nem bolond. Becca önkéntelenül is azon a régi, sírós hangon szólalt meg, mint mindig, amikor túl hosszú ideig volt a nıvérei társaságában. Nem, nem bolond. Egyáltalán nem. Csak azt hiszi és el is hiszi, hogy valamikor egy kastélyban élt! Hogy ı az igazi Belle au Bois Dormant. Sylvia francia kiejtése tökéletes volt. Annak idején a harmadévet a Sorbonne-on járta. Csipkerózsika a vadonban! Egy nyavalyás mesebeli királylány, Becca! Aki jiddis kiejtéssel beszél. Ha ı nem bolond, hogy ezt elhiszi magáról, hát akkor akkor te vagy az. Nıj már fel, Becca! Shana és én felnıttünk. Nem errıl van szó próbálta megmagyarázni Becca. Én nem ezt hiszem. És ı sem. Ez a mese csak egy egy hasonlat Sylvia felhorkant, mintegy jelezve, hogy civakodó kedve felülkerekedett hosszas búskomorságán. Kotnyél kisasszony vágta oda a gyerekkorukból megmaradt szót, amely bevonult a családi szótárba. Tiszta szerencse, hogy nem akartad elvégezni az egyetemet, hanem ott maradtál annál a hülye underground újságnál! Nem underground, hanem alternatív, és Mi a különbség? vetette oda Sylvia, miközben elfordult. A balszárny az balszárny, akár a sár fölött, akár alatta van. Nem akarod megérteni. Becca könnyei végigperegtek az arcán, és ettıl valahogy sokkal fiatalabbnak érezte magát huszonhárom événél. Nem értette, hogy lehet az, hogy egyedül csak a nıvérei tudják megríkatni. Egyszer volt, hol nem volt Nami hangjára egyszerre fordultak oda, s bámultak az idıs asszonyra, akinek továbbra is szorosan csukva volt a szeme. Ezt jól megcsináltad! sziszegte Sylvia. Felébredt. És el fogja mondani azt az utálatos mesét. Valamikor réges-régen folytatta az elhaló hang volt a világon egy kastély. Abban a kastélyban lakott egy király, akinek minden vágya az volt, hogy gyermeke szülessen. A hang mintha a beszédtıl erıre kapott volna, s a mesélı egykettıre túljutott az unalomig ismert bevezetésen. Végre aztán egy szép napon a királyné ágynak esett, és született egy göndör, vörös hajú kislánya. Nami megpróbált felnyúlni, hogy megérintse a saját haját, de a pányvától nem tudott mozogni. Ettıl láthatóan elbizonytalanodott, mintha a mese valami módon rossz vágányra került volna. De aztán egy újabb remegı lélegzetvétellel folytatta: a gyermek arcocskája olyan szép volt, mint egy virágszirom, az apja el is nevezte hát Itt mintha megakadt volt, elhallgatott. Csipkerózsikának folytatta kórusban a három testvér, de olyan gyorsan, mintha újból a mesét élvezı gyerekek lennének, jóllehet ketten az arcukról ítélve dühösek voltak, a harmadik a mesebeli királykisasszonyhoz hasonlóan vörös hajú arca pedig könnyes volt.

12 És mintha csak hármójuk antifónaszerő válaszának bizonyosságára lett volna szüksége, az öregasszony ismét álomba merült. Sylvia és Shana tekintete összevillant, s az ágytól ellépve egyszerre indultak az ajtó felé. Bee szólt vissza Shana az ajtóból. Becca megrázta a fejét, és nem mozdult. Fejrázásával azt üzente, hogy itt marad, és hogy megbocsátja a szökésüket. És valóban megbocsátotta. E szörnyő, pisiszagú házban valami rettenetes szomorúság és kudarcérzet kerítette hatalmába az embert, és ezen az sem segített, hogy lakóinak ezüst teáskészletben szervírozták a tízórai teát, nem segített a minden délután négy órakor kezdıdı Boldog Óra, sem a vidám kézmőves-foglalkozások, sem a liftaknán keresztül felhallatszó Klementina és a vén malom alatt zúgó patakról szóló dal kétségbeejtı intonálása. Tökéletesen megértette a nıvéreit, és szerette ıket, még akkor is, ha sokszor hallani sem bírta, amiket mondtak. Azért jött el ide, az otthonba munka után minden nap, és töltött el hétvégenként három-négy órát Namival, nehogy belıle is egy második Mrs. Hartshon váljék, akihez sohasem jön látogató, és aki makramét csinált a hajából. Vagy egy újabb Mrs. Benton, aki szünet nélkül az anyja után sír, aki sohasem jön el hozzá. Vagy egy Mrs. Gedowski, aki a nyugati szárny második emeleti halljában szokott ülni, és olyan cifrán káromkodik, hogy még a rapperek is megirigyelhetnék. Nıvérei elmentek, és Becca hallgatta távolodó lépteik kopogását a folyosón. Az ajtón túlról behallatszott a Házban zajló jövés-menés. Hallotta, hogy becsapódik a liftajtó, majd a lift zihálva megindul le, az elsı emeletre, megszólal a telefon a nıvérpulton, s két csengetés után beleszól egy kimerült hang. Nagy zörögve elvonult egy kerekesszék, mögötte tompán klaffogott a nıvér gumitalpú cipıje. A televízió bemondójának vidám hangja kis híján elnyomta Mrs. Benton pityergését. Becca felállt, az ajtóhoz ment, becsukta, azután visszasétált nagyanyja ágyához. Ezúttal, amikor megfogta Nami kezét, valami kétségbeesett erıt érzett benne. Rebecca? Nami suttogó hangja erısebbnek tőnt. Rebecca! Itt vagyok, Nami. Az öregasszony kinyitotta a szemét. Én voltam a királykisasszony az alvó erdı kastélyában. És jött egy nagy, sötét köd, és mindnyájan álomba merültünk. De a királyfi csókja felébresztett. Egyedül engem. Igen, Nami válaszolta Becca nyugtatgató hangon. Az öregasszony mindenáron fel akart ülni. Végül feladta, és visszahanyatlott a párnára. Én voltam a királylány! kiáltotta újra. A kastélyban. A királyfi megcsókolt engem. Igen, Nami. Az a kastély a tiéd. Ez minden, amit terád hagyok. Meg kell keresned! A kastélyt, az alvó erdıben. Ígérd meg! Újra megpróbált felülni, annyira, hogy az igyekezettıl piros foltok gyúltak ki az arcán, de a kötél nem engedte. Megígérem, Nami. ígérd meg, hogy megkeresed a kastélyt! Ígérd meg, hogy megkeresed a királyfit! Ígérd meg, hogy megkeresed azt, aki a varázslatot végrehajtotta! Megígérem, mondtam már, Nami. Becca nem tudta mire vélni, honnan van az erı nagyanyja kezében. Esküdj meg! Esküszöm, Nami. Esküdj a síromra!

13 Nem vagy halott, Nami. Jaj, de rossz volt ezt a szót kimondani. Mintha a kimondásával valósággá vált volna. Esküdj! Esküszöm. A a sírodra, Nami. A vörös foltok elhalványultak az öregasszony arcán. Lassan hátrahanyatlott, újra becsukta a szemét, és suttogott valamit, amit Becca feszült figyelme ellenére sem hallott. Egészen közel hajolt hozzá, fülét amennyire csak merte, nehogy véletlenül elzárja elıle a levegıt, nagyanyja szájához vitte. Végül megértette a szavakat. Én vagyok Csipkerózsa ismételgette Nami. Én vagyok Csipkerózsa. Harmadik fejezet M INDJÁRT ITT a lefekvés ideje mondta Nami. Megígérted, hogy fennmaradhatok, mert már tízéves vagyok felelte Sylvia. És hogy mesélni fogsz nekem. De ne a Csipkerózsikát! könyörgött Shana. Egy újat. Én a Csipkerózsikát akarom! szólt Becca is. Az a kedvencem. Nemrég tanulta a kedvencem szót, és nagyon tetszett neki. A Csipkerózsikát Beccának, s aztán ı mehet is az ágyba. Utána jöhet egy másik mese nektek, ti két öreglány felelte mosolyogva Nami, de Shana és Sylvia addigra már kimentek a szobából. Majd visszajövünk, ha vége lesz a Csipkerózsikának! kiáltotta Shana a másik szobából. De addig nem! tette hozzá Sylvia. Am alighogy elkezdıdött a mese, máris az ajtóhoz lopakodtak, és hallgatták. és a király azt mondta, hogy ideje nagy lakomát rendezni mondta Nami. Nagy-nagy lakomát? kérdezte Becca, de elıre tudta a választ. Hét országra szóló nagy lakomát. Tortával, fagylalttal és arany tányérokkal. És elküldték a meghívókat az ország valamennyi jó tündérének. De a gonosz tündérnek nem. Agonosz tündérnek nem ölelte magához Nami a kislányt. A fekete ruhás, fekete csizmás, ezüst sasokkal díszített fekete kalapos boszorkánynak nem. De mégis eljött. Eljött, el bizony a halál angyala. Eljött a lakomára, és fennhangon azt kiáltotta: Megátkozlak téged, Csipkerózsika! Megátkozlak téged és király atyádat, királyné anyádat, és velük együtt nagybátyáidat, unokatestvéreidet és nagynénéidet! És mindenkit a falutokban! Mindenkit, aki csak a nevedet viseli! Nami testén borzongás futott át, Becca pedig nagyanyja karjára tette a kezét. A végén minden jóra fordul, Nami. Majd meglátod. Az átok nem válik valóra. Nami újból megölelte, azután tovább mondta a mesét.

14 Negyedik fejezet SZ ŐK KÖRŐ temetés volt, mindössze nagyjából két tucat ember jelent meg a zsinagógában. Nami meglehetısen magának való ember volt, és a család sem volt valami népes. A rabbi szavai olyasvalakirıl szóltak, aki csak hellyel-közzel hasonított Namira; Becca újra meg újra kényszerítette magát, hogy Nami hajdani történeteinél idızı gondolatai visszatérjenek a jelenbe. Amikor a kántor jókora vibratóval és a kelleténél legalább negyed hanggal lejjebb énekelni kezdett, feladta a küzdelmet, és visszahúzódott nagyanyja kedvenc meséjének kastélyába. Odakint, a King Streeten lévı temetıben még kevesebben voltak. A rabbi befejezı imáját nem lehetett hallani az eldübörgı teherautóktól. Becca halk szipogását elnyomták a csikorgó kerekek, amikor egy tinédzser lehajtott az autóút egyik kanyarodó sávjára, és tülkölésével halálra rémített egy mókust. Sylvia reszketve húzta összébb magán lábszárközépig érı, fekete vidraprém kabátját, és jól hallhatóan odaszólt a férjének: Április tizedike van, és még tél. Miért nem tudott Floridában meghalni, mint az apád? Suttogásnak szánta, és egy kis humort próbált a szavaiba csempészni, hogy enyhítsen saját rosszkedvén, de olyan hangosra sikeredett, hogy a rabbi utolsó szavaival együtt mindenki meghallotta. Becca szúrós pillantás vetett rá, s a nem túl erıs, de éles szél könnyeket csalt mindkettıjük szemébe. Sylvia zavartan harapott az ajkába, és lesütötte a szemét. Mire Becca visszafordította a figyelmét a rabbira, ı már befejezte, és egy felfordított ásóval épp egy kis földet dobott a nyitott sírba. Isten veled, Nami! suttogta Becca a rögök kopogását hallva. Megvárta, míg rákerül a sor, de mielıtt ledobta volna, az orrához emelte a marék földet. Alaposan megszaglászta, mintha meg akarna gyızıdni róla, hogy a földnek, melyben Nami nyugodni fog, valódi földszaga van. Aztán sóhajtva letérdelt, mélyet lélegzett, hogy belesajdult a tüdeje, és lassan kiengedte a földet a tenyerébıl. Megígérem, Nami mondta némán. Esküszöm! Amikor fölállt, apja átkarolta, és erısen tartotta, mintha attól félne, mindjárt ıt is a sír fenekén kell látnia. Egymásba karolva mentek vissza a limuzinhoz. Beccának nem volt szíve lefejteni apja ujjait a karjáról, pedig biztos volt benne, hogy ott maradnak a nyomai. Az otthoni búcsúztatóra többen jöttek el, mint a temetési szertartásra, mert a legtöbb szomszédjuk olyan férfiak és nık, akik több mint negyven éve ismerték Namit lengyel és katolikus lévén kínosnak érezhette a gondolatot, hogy bemenjen egy zsinagógába. Mintha az egyház még ma is tiltotta volna. Az ebédlıasztal roskadozott a halotti tor étkeitıl: kielbasa, vagyis kolbászfélék, galumpki, azaz töltött káposzták, különféle majonézes saláták, pástétomok és piték sorakoztak rajta. A házban átható tavaszillat terjengett: a rengeteg virág illata még az ételek szagát is elnyomta. Egyetlen szomszéd sem hitte el, hogy zsidó temetésekre nem szokás virágot vinni, pedig Becca megpróbálta elmondani nekik. Valahányszor kinyílt a bejárati vagy a hátsó ajtó egy újonnan érkezı gyászoló elıtt, a beáramló friss levegı felkavarta a virágillatot. Becca már émelygett tıle. Sylvia fölment az emeletre, hogy újból megigazítsa a haját a régi szobájában lévı tükör elıtt. A földszinti tükrök egytıl egyig le voltak takarva nem mintha a Berlin család olyan vallásos lett volna, hogy így betartották a hagyományos temetési szokásokat, inkább

15 csak a rabbi kedvéért, aki szintén tiszteletét tette. A letakart tükrök annyira bosszantották Sylviát, hogy azon sáros csizmával feltrappolt az emeletre, s egy dühös vállrándítással ledobta a vidrabır kabátot az ágyra. Kezével lesöpörte a csak általa látott hajszálakat selyemblúzáról, majd vizslatni kezdte magát a tükörben. Mike, a férje rámosolygott a válla mögül. Csinos vagy, bébi! mondta. A csinos nem elég jó. De azért visszamosolygott a férfira a tükörben, mintha biztosítani akarná arról, hogy mégiscsak elég. A szobából kilépve szembetalálkoztak Shanával és a férjével. Shana arcán az apró piros foltok arról árulkodtak, hogy ı és Howie megint veszekedtek. Hol van Becca? kérdezte Sylvia. Odalent. Kávét szolgál fel, nyilván. Felvágja a pitéket. Szórakoztatja Nami barátait. Mi mást csinálna? vágta oda Shana a Howie-vel lezajlott veszekedés után élesebben, mint szándékában állt. A férfiak tekintete összetalálkozott a feleségek feje fölött. Howie sütötte le elsınek a szemét. Becca valóban a pitéket vágta fel és kínálta körbe a szebbik porcelánon, mindegyik tányérra egy-egy villát is téve. Úgy érezte, muszáj valamivel elfoglalnia a kezét, nem úgy, mint a gondolatait. Az esze ugyanis egyre a közeljövı tennivalóin járt, és ez az emlékezeterısítı gyakorlat még egy mantránál is megnyugtatóbban hatott rá. A keze azonban egyfolytában remegett, ha nem adott neki valami munkát. Tudta, ez csak egy egyszerő reakció a nap érzelmi túlterheltségére, de mindig is jellemzıek voltak rá ezek a fizikai reakciók: vészhelyzetben képes volt azonnal cselekedni, csak utána omlott össze. Akárcsak a nagyanyja. Élcelıdött is rajtuk eleget a család. Bukowskiék a tévészobában Namiról beszéltek harsogó, modulálatlan hangjukon, s kezükkel közben köröket írtak le a levegıben, aminek semmi köze nem volt a szavaikhoz. Egy kis csapat gyerek Shana két lánya, Sylvia kisfia és a Berkowitz ikrek a lépcsın fogócskáztak. Becca tudta, hogy oda kéne mennie, és foglalkoznia kéne velük, mert anyját láthatóan már kezdte zavarni a ricsajozásuk. A csevegı szomszédoktól körülvéve, bedagadt szemmel ült a zongoraszéken. De Becca most nem tudott mozdulni, azon kívül, hogy pitét szeletelt, hogy megállítsa keze remegését. A lépcsın lefelé jövet Sylvia és Shana gyorsan és profi módon lerendezték a gyerekeket: kiküldték ıket játszani, ráadásul kabát nélkül. Becca elmosolyodott. Rendes körülmények között nıvérei a ló túloldalára esve pulóverek és dzsekik tömegét erıszakolták rá a gyerekekre. Ezt arra utaló jelnek fogta fel, hogy jobban megrázta ıket Nami halála, mint hogy szóval beismerték volna. Szükségem lenne kis segítségre! kiáltott oda nekik egyfajta engesztelı áldozatként. Ám ık addigra már eltőntek a család nappalijában, és Becca úgy érezte, ennél tovább nem háborgathatja ıket gyászukban. És mintha ki nem mondott haragját akarná kifejezni, vadul szeletelni kezdett egy ıszibarackos lepényt. Ezt is a nap szőnni nem akaró bánatához sorolta. Namira gondolt, ahogy lehunyt szemmel feküdt az ágyban, és azt suttogta: Én vagyok Csipkerózsika. Csipkerózsika. Hogy gondolhatta ezt? Vékony szálú haja kibomlott a gondosan font copfból, és szétterült a párnán. Már egyetlen vörös szál sem volt közte. Arccsontjaira feszülı pergamenszerő bıre olyan volt,

16 Dr. Berlin kétszer gyengéden rápaskolt felesége kezére, majd felállt, kiment a konyhába, s egy fadobozzal tért vissza, melynek fedelére egy rózsát és egy vadrózsaágat faragtak. Még egy átkozott rózsa morogta Howie. Nami a rögeszméjéhez kényszeresen ragaszkodó tankönyvi esete volt. Mit tudsz te az ilyen dolgokról? csattant fel Sylvia. Te egy fogszabályozó vagy. Az is orvos szólalt meg Shana. Az nem jelentette ki Sylvia. De! De nem! Mike ideges nevetésben tört ki, dr. Berlin pedig fölemelte a kezét. Shana és Sylvia azon nyomban elhallgattak. A hirtelen támadt csendben Becca most is, mint nıvérei egész civakodós kamaszkorán át, hallhatta anyja szaggatott lélegzését. Láthatjuk, mi van a dobozban, mama? kérdezte, mintegy békítıleg. Megkérjük mamát, hogy nyissa ki szólt erre Berlin doktor. Mrs. Berlin lassan felemelte a fedelet, ık pedig meredten bámultak a régi fényképek és iratok sokaságára. Anyjuk sorra kiszedegette és gondosan egymás mellé rakosgatta a lapokat, mígnem azok az egész asztalt beterítették. Nézzétek ezt a fotót! kiáltotta Sylvia. Ez itt Nami? És ezek az újságkivágások ütögette meg pirosra lakkozott körmével Shana az egyik elsárgult papírt. Kezdjük el együtt az elején! javasolta dr. Berlin, és fölemelve az egyik fényképet, a hátlapjával fölfelé fordította. Evie és én, 1945 olvasta fennhangon. Ezután körbeadta a képet. Fekete-fehér kép volt, egy rosszul szabott kartonruhába öltözött nıt ábrázolt, karjában szıke, vékony copfos, nagy szemő kislánnyal. Ez te vagy, mama? mutatott Becca a gyerekre. Persze nevetett az apja. Ki ne ismerne rá ezekre a szemekre? Micsoda rémes ruha! jegyezte meg Sylvia. Mint egy liszteszsák. Akkor ezt hordták motyogta Mrs. Berlin. De ezt a képet még én sem láttam. Becca fölemelte a következı lapot. Ez valami bevándorlási kérelem mondta. Amerikába. Tekintetét lassan végighordozta az asztal körül ülıkön. Gitl Mandlestein nevére. Gitl? kérdezte Shana. Lehet, hogy ez volt Nami igazi neve vélekedett Howie. Soha nem hallottam, hogy valaki Gitlnek szólította volna válaszolta Mrs. Berlin. De persze nem ismertem senkit az óhazából. Én úgy tudtam, hogy Genevieve-nek hívták. Nem tudtad a saját édesanyád igazi nevét? hüledezett Mike. Azt hittem, azért neveztek el Eve-nek, mert ıt Genevieve-nek hívták felelte Mrs. Berlin. És mivel a beceneve Dawna volt, így lettünk mi Dawn és Eve, Hajnal és Este. Sokat tréfálkozott rajta. Én meg mindig azt hittem, hogy a mesébıl vette a Dawna nevet álmélkodott Sylvia. Milyen mesébıl? nézett rá zavartan Shana. Hát a Csipkerózsikából, természetesen. Tudod: Auróra királykisasszony. Hajnal. Ez nekem túl bonyolult mondta Howie. Neked minden kezdte Sylvia. Syl! Dr. Berlin figyelmeztetése hatott. Kézbe vett egy újabb fényképet. Lássuk! Errıl mit gondoltok? Egy nagyon jóképő, kiálló pofa-csontú, fekete bajszos fiatal férfi útlevélképe volt. Nami bátyja lenne? Soha nem említette, hogy lett volna fiútestvére. Akkor talán unokatestvér? Vagy a szerelme? Az édesapád, mama? mondta ki Becca halkan azt, amire mindannyian gondoltak.

17 Nem tudom. Férjrıl soha nem beszélt. Sem családról. Csak arról, hogy a kastélyban mindenkit elnyomott az álom, és hogy ıt a királyfi megmentette. Rögeszmés kényszerképzet mondta Howie. Te csak a fogakról beszélj nekünk, Weisman! figyelmeztette Sylvia. Újabb újságkivágások jöttek, és még több fotó ugyanarról a nırıl, a háttérben hozzá hasonlóan rosszul öltözött emberekkel, s végül egy kis fekete bársony zacskó. Mrs. Berlin remegı kézzel nyitotta ki, s egy nagymérető, sötét köves férfigyőrőt vett ki belıle. Átnyújtotta Beccának. Lehet, hogy a nagyapánk győrője volt kockáztatta meg Sylvia. A királyfié? kérdezte Howie. Vagy Mr. Prinzé? Nem hiszem, hogy Nami vagyis hát nem vagyok biztos benne arra gondolok, hogy vajon tudta-e egyáltalán, ki volt az apám mondta Mrs. Berlin akadozva. Háború volt. Felfordulás. Neki épp idıben sikerült kijutnia. Idıben? kapta fel a fejét Becca. De mama, azon a bevándorlási engedélyen augusztus 14-i dátum szerepel. A háború közepéig el sem jutott ide. Az nem lehet! felelte zavartan Mrs. Berlin. Talán az a Gitl nem is Nami szólalt meg Mike. Elvégre tıle magától sohasem hallottátok ezt a nevet. Akkor miért ırizte meg az őrlapot? kérdezte dr. Berlin. Becca a fény felé tartotta a győrőt. Mama, van valami írva a belsejére! kiáltotta elakadó lélegzettel. Apja elvert tıle a győrőt, bement vele a dolgozószobájába, és egy nagyítóval tért vissza. Három bető és egy dátum: JMP Nem Gitl és nem Mandlestein szögezte le Mike, arcán csöppnyi elégedettséggel. Ez egy férfigyőrő, te félesző! Sylvia hangjából szeretet érzıdött. A P annyi, mint Prinz. Mit jelent ez az egész? kérdezte Shana. Azt csak Nami tudta adta meg a választ Berlin doktor. İt pedig már nem lehet megkérdezni szögezte le Mike. Hacsak nem hiszel a szellemekben mondta Becca. És Benjámintól tudom, hogy mi, zsidók, nem hiszünk bennük. Kényszerképzetes monománia. Fogd be, Howie! szólalt meg egyszerre a három nıvér. Dr. Berlin letette a győrőt, a nıt és kislányát ábrázoló kép mellé. Egy titok belsejébe rejtett talányba foglalt rejtvény mondta. Oroszország kiáltotta Sylvia. Churchill tette hozzá Shana. Az én lányaim! mosolygott büszkén Berlin doktor. Meg fogom fejteni! jelentette ki Becca, kezét a győrő fölé téve. A titkot, a talányt és a rejtvényt. Megkeresem a kastélyt és a királyfit, és visszaszerzem az örökségünket. Ezek a fényképek, ez a győrő és az összes többi, ami itt van, segíteni fognak. Megígértem Naminak. Kényszerképzetes monománia próbálkozott ismét Howie. De ezúttal senki sem figyelt rá.

18 Ötödik fejezet E LİSZÖR FORDULT elı, hogy Becca egyik barátnıje ott aludt náluk, és Nami megígérte, hogy este mesél nekik. Ha megkérjük, el fogja mesélni a Csipkerózsikát mondta Becca. Azt tudja a legjobban elmondani. Az átokról szóló rész mindkettıjüket félelemmel töltötte el. Amikor betöltöd a tizenhetedik évedet, az átkom beteljesedik idézte Nami a boszorkány szavait. A földre zuhansz, sőrő köd ereszkedik a kastélyra, és mindenki meghal. Te is, királylány! És Nami nevetett, mint egy boszorkány, éles, rémítı hangon. Gyorsan, Nami, mondd a többit! könyörgött Becca, félig elbújva a takaró alá, Shirley, a barátnıje pedig szorosan hozzábújt. És hol marad az orsó? Mi van a tővel? suttogta Shirley, és forró lehelete felborzolta Becca tarkóján a hajszálakat. Becca oldalba könyökölte, hogy maradjon csendben. De az egyik jó tündérnek megmaradt egy kívánsága mesélte tovább Nami. Nem mindenki fog meghalni. Néhányan csak álomba merülnek. Te leszel az egyik, királylány. Nem így van! ült föl mérgesen az ágyban Shirley. Rosszul meséled! Nami csak mosolygott. Nálunk így van! felelte Becca. És ha neked nem tetszik, nem vagy többé a legjobb barátnım! Haza akarok menni! jelentette ki Shirley. Nem érzem jól magam. Fáj a hasam, és mindjárt bedagad a torkom. Hazavitték. İ és Becca az iskolában továbbra is barátnık maradtak, de Shirley soha nem maradt náluk éjszakára. Becca soha többé nem hívta meg. Hatodik fejezet M ÉG CSEND VOLT a házban, amikor Becca felébredt, csak a hallban álló nagy ingaóra ketyegése hallatszott. Nem tudott aludni. Túl melegnek érezte a szobát, ezért egyetlen, nagy ívő mozdulattal lerúgta magáról a takarót. Öt perc sem telt bele, a szoba mintha lehőlt volna, annyira, hogy nem gyızte visszarángatni magára a takarót, de még a steppelt ágytakarót is. Két órán át tartó izzadás és fogvacogás után végképp feladta, és fölkelt. Az éjjeliszekrényén álló rádiós órán ekkor ugrottak át a számok hajnali 1:59-rıl 2:00-ra. Sóhajtva lógatta le a lábát az ágy szélérıl, hogy vaktában megkeresse a papucsát. Flanelpongyoláját menet közben gombolgatva lement a földszintre. Kimarkolt néhány csokis aprósüteményt a kék-fehér porcelán süteménytartóból, és beporoszkált a nappaliba. A harminchat tévéállomás között talált három szoftpornófilmet, melyek közül az egyiket már látta, néhány érdektelen hírmősort és egy idıjáráscsatornát, amely esıt ígért Texasban és hıhullámot Phoenixben. Amikor ráeszmélt, hogy már percek óta egy monoszkópot bámul, az indokoltnál nagyobb indulattal elzárta a készüléket, és visszament a konyhába. A sütisdobozban már csak három száraz Fig Newtons szelet árválkodott. Még frissen sem szerette a Fig Newtonst, ennek ellenére megette mind a hármat.

19 Beballagott az ebédlıbe, és felgyújtotta a villanyt. A papírok most is ott voltak szétterítve az asztalon. Lassan körbejárta az asztalt, s megpróbált úgy tenni, mintha a régi fényképek, rejtélyes őrlapok és újságkivágások győjteménye nem érne annyit, mint egy éjszakai alvás. Végül is Nami nem volt orr suttogta. Az egésznek nincs jelentısége. Nem lepte meg, hogy a mondat nem is az ı, hanem Sylvia hangján szólalt meg. Kihúzta az asztalfın álló széket, és leült a fadoboz mellé. Percnyi kivárás után rátette a tenyerét a doboz fedelére, és olyan erıvel nyomta le, hogy a rózsa és a vadrózsaág rajzolata belenyomódott a tenyerébe. Amikor megnézte, tisztán látta a rajz körvonalait. Nem jó suttogta, arra gondolva, hogy nem jó, ha megpróbálja meggyızni magát, hogy ezek a papírok nem fontosak. Annak, hogy Nami ennyi éven át ırizgette ıket egy dobozban, amit még az öregotthonba is magával vitt, kellett, hogy legyen valami jelentısége. Nami. Genevieve. Dawna. Gitl. Csipkerózsa. Akárki. Hirtelen nagyanyja hangját hallotta, amint Csipkerózsika történetét meséli. A szoba váratlanul megtelt ezzel a hanggal: Egyszer volt, hol nem volt, valamikor réges-régen, volt a világon egy kastély Egy szép napon a királyné ágynak esett, és született egy göndör, vörös hajú kislánya. Becca megérintette saját rugalmas szálú vörös haját, és elmosolyodott. İ és Nami, a család két rózsaszála, mondogatta az apja. Mint a legtöbb vörös hajú gyereknek, Beccának is csak valamivel kétéves kora elıtt nıtt ki rendesen a haja. De a mesékben minden lehetséges volt. Bőntudatos arccal nézett körül, nem látta-e meg valaki a mozdulatát. De senki más nem volt ébren. A király azt mondta, hogy ideje nagy lakomát rendezni, tortával, fagylalttal és arany tányérokkal. És elküldték a meghívókat az ország valamennyi jó tündérének. Csak a gonosz tündérnek nem. A fekete ruhás, fekete csizmás, ezüst Sasokkal mondta ki hangosan Becca. Eltőnıdött rajta, méghozzá nem is elıször, hogy vajon a mesemondó tehetségét, az aprólékos részletek kitalálásának képességét nem Namitól örökölte-e. A részletek kitalálása nem éppen olyan képesség, amellyel egy újságírónak rendelkeznie kell. Megátkozlak téged és király atyádat, királyné anyádat, és velük együtt nagybátyáidat, unokatestvéreidet és nagynénéidet És mindenkit, aki csak a nevedet viseli Becca megborzongott. De hiszen ez csak egy mese; százszor is hallotta. Hirtelen mégis arra gondolt, hogy Naminak nem volt senkije, aki az ı nevét viselte volna. Sem anyja, sem apja, sem férje. Csak egy lánya, akinek született három lánya. Talán ezért kattant rá annyira a Csipkerózsika-sztorira. Csak mese, semmi több, suttogta magában, mintegy vigasztalásképpen. De ebben a gyászoló házban ez nem jelentett semmiféle vigaszt. A jó tündér megígérte, hogy nem hal meg, csak elalszik. És végül is mi rossz van abban, ha valaki alszik? İ, Shana és Sylvia ezt újra meg újra megbeszélték egymás között. És a gyerekkori kérdésére egyszer csak megjött a válasz. Nem az alvónak rossz. Hanem a többieknek, az ébren lévıknek. Nami meséje sohasem végzıdött boldogan, leszámítva Csipkerózsika királylányt és az ı kicsi lányát. Az egész mesében volt valami nagyon furcsa. Becca csak most jutott el oda, hogy ezt beismerje. Nami meséjében mindenki kivéve a királyfit, aki csókjával felébreszti a királykisasszonyt, és Csipkerózsikát, majd utána a gyermeküket mindenki más alszik

20 tovább. De mi van a és újra hallotta Nami hangját, a baljós szavakat, melyek végigbukdácsoltak az ebédlın: Mindenki aludt: az urak és úrhölgyek, tanítók és ceremóniamesterek, kutyák és galambok, nyulak és nyúlfiak, és minden rendő és rangú ember Becca vett egy nagy levegıt, és Nami szavait lassan elnyelte a messzeség. Azokban a mesekönyvekben, amelyeket az iskolában olvasott, a királyfi csókjától mindenki fölébredt az álomból. Nami meséje azonban azt sugallta, hogy a gonosz tündér halálos átka örökös álomra ítélte mindnyájukat. Halálos álomra. Nem csoda, hogy a szomszéd házban lakó Hogyishívják Shirley soha többé nem akart náluk aludni. Halálos álomban. Mégis, mit gondoltál, Nami? kérdezte Becca indulatosan. Aztán ásított, és fölemelte azt a képet, amely az asszonyról és a gyermekrıl készült. És ti attól kezdve boldogan éltetek? kérdezte a képtıl. A nı egyenesen a fényképezıgép lencséjébe bámult, fekete szeme elnézett Becca mellett. Akárhogyan forgatta is a képet, a nı szeme a válla fölött egy pontra szegezıdött. A gyerek, ujjával, mint egy dugóval a szájában, fejét anyja mellére hajtva, csukott szemmel feküdt. Mire a többiek egyenként leszállingóztak reggelizni, Becca már elrendezte a doboz tartalmát, és fejét a négy halom közül kettı közé lehajtva ültében aludt az asztalnál. Az egyik halomban a fényképek voltak, a másikban az újságkivágások, a harmadikban iratok, a negyedikben meg az egyebek. Ebbe az utóbbiba tartozott a győrő, egy boríték, benne két hajfürt, egy aranyszıke és egy vörös; egy rézgomb, vélhetıleg egy egyenruháról, és egy kettétépett olaszországi vonatjegy egyik fele. Az újságkivágásokat idırendi sorrendbe rakta: az elsı dátuma augusztus 30. volt, az utolsóé június 3. Azt, hogy a fényképek mikor készültek, lehetetlen volt megállapítani. Csak egyet lehetett valamiképpen beazonosítani, noha mindegyiken látható volt ugyanaz a fiatal nı. Valamennyi képen jól látható módon másállapotban volt, kivéve azt, amelyiken a karjában tartotta a kisgyereket. Ezen az egy képen kívül mindegyiken ugyanaz a formátlan, sötét színő, a gallérján és az ujján fehér paszpóllal díszített ruha volt rajta. Egy sor barakk elıtt állt, valamivel távolabb a többiektıl, s egy tó vagy tenger látszott az épületek mögött a háttérben. Valamennyi képen jobb kezét óvó mozdulattal tartotta a hasán, és bizalmatlanul nézett a fotográfus felé. Beccának a szám szerint hét dokumentum okozta a legtöbb fejtörést. Az amerikai beutazási kérelem dátuma megegyezett a legrégebbi újságkivágáséval. Egy másik egy 8 és fél cm-szer 14 cm-es fehér lap volt, az alján Gitl Mandlestein gondosan kalligrafált aláírásával. Egyfajta vízumnak látszott. Itt volt továbbá Eve Stein születési bizonyítványa, egy július 6-i dátummal kiállított állampolgársági bizonyítvány az ünnepélyesen komoly és még mindig fiatal Dawna Stein fényképével, egy New York Cityben, a 12. utca és az, A Sugárút sarkán lévı lakásbérleti szerzıdése, és egy Nyilvántartás a védıoltásokról. Végül világoskék papírba kötve a jelzálog-nyilvántartási lap a School Street-i házról, ahol Becca és a nıvérei felnıttek. Nami 1953-ban vette a házat nyolcezerötszáz dollárért. Harmincnyolc éve. Jelzıtáblák suttogta Becca, valamennyit visszafordítva. De miért tartotta ıket Nami titokban? És mi köze van bármelyiknek is Csipkerózsika meséjéhez? Megpróbálom, Nami súgta a néma szobának, mielıtt fejét a kezére hajtva elnyomta volna az álom az asztalnál.