Szilágyi P: A m jogfilo 2

Átírás

1 1 A magyar jogbölcselet a XX. században Megjelent: Magyarország a XX. században IV. kötet Tudomány és oktatás Szerk. Kollega Tarsoly István Szekszárd, Babits kiadó A jogbölcselet művelésének műhelyei a 20. századi Magyarországon is a korabeli Európa más országaihoz hasonlóan elsősorban az egyetemek, pontosabban a jogi karok jogbölcseleti tanszékei voltak. Hazánkban a kiegyezéskor csak egy jogi kar működött, a budapesti egyetem eredetileg ben Nagyszombaton alapított jogi kara, amelyen a természetjog majd az észjog alakjában 1769 óta folyt a jogbölcselet oktatása. A jogászképzésnek és így a jogbölcselet oktatásának és művelésének további, csekélyebb jelentőségű intézményei voltak a jogakadémiák vagy más elnevezéssel jogi líceumok. A kiegyezés után rohamosan fejlődő magyar társadalomnak egyre több jogászra és közigazgatási szakemberre volt szüksége. A polgári fejlődés igényeinek az egyetlen jogi kar és a kis létszámú jogakadémiák már nem feleltek meg. Nyilvánvalóvá vált új egyetemek és ezeken belül új jogi karok alapításának szükséglete. A második egyetem székhelyéül természetesen kínálkozott Erdély fővárosa, Kolozsvár. Itt az évi XIX. tc. hozta létre a négy karból álló egyetemet, amely majd az 1897-ben kiadott alapítólevél szerint Ferenc József nevét vette föl. A század elején további egyetemek illetőleg jogi karok alapítására került sor: az évi XXXVI. tc. alapján 1914-ben kezdte meg működését a pozsonyi és a debreceni jogi kar. A magyar jogfilozófia európai mércével mérhető önálló tudomány rangjára a XIX. század végén emelkedett, korábbi hazai képviselői ugyanis jóformán semmi eredetiséget nem árultak el, a német jogfilozófusok Kant, korábban Martini közvetítésével Wolf gondolatait visszhangozták. A magyar jogbölcselet ebben az értelemben vett önállóságának a megteremtése és a további fejlődés megalapozása Pulszky Ágost ( ) nevéhez fűződik. Pulszky volt az is, aki hazánkban véghezvitte a jogbölcseletnek azt a nagy szemléleti váltását, amelyik Európa fejlettebb területein a XIX. század elején ment végbe, a túlhaladott természetjogi szemlélettel szemben a pozitivizmust vitte diadalra. A természetjogi irányzatra az volt a jellemző, hogy az állam által alkotott, pozitív joggal a természetjogot, az ideális jogelvek öröknek tekintett rendszerét állította szembe. E fölfogás következetes képviselői a jogbölcselet egyik ha nem az alapvető kérdésére, a jog fogalmának a kérdésére azt a választ adták, hogy jog csak az, ami a természetjogi elveknek vagy az ész elveinek megfelel, vagyis jog az, ami igazságos. Ez a jogbölcseleti fölfogás igen jelentős szerepet játszott a polgári átalakulás folyamán, a polgári értékeknek megfelelő jogi követelések megfogalmazásában. A polgári berendezkedés kialakulásával majd megszilárdulásával a polgári jogi követelések pozitiv joggá váltak, a természetjogi fölfogás korábbi funkciója fölöslegessé vált, hátrányai egyre nyilvánvalóbbá váltak és azt a jogbölcseleti gondolkodás perifériájára szorította

2 2 a jogpozitivizmus áramlata. A jogpozitivizmus különböző változatainak közös jellemzője volt, hogy a jogi jelleg kritériumát, vagyis a jogfogalom kérdésére adott válasz alapját nem az elvont ideális elveknek való megfelelésben, nem az elvont igazságosságban látták, hanem azt a tények világában keresték. A jogpozitivizmus képviselői különböztek viszont abban hogy ezt a jogi jelleget megalapozó ténylegességet hogyan ragadták meg. Pulszky Ágost jogbölcselete a pozitivizmus sajátos, szociológiai változatát képviselte. Kiindulópontjában ugyan megegyezett a korabeli kontinentális jogbölcselet uralkodó áramlatának, a törvénypozitivizmusnak a fölfogásával, amikor is azt írta, hogy a jog... mindig mint az állam akarata jelentkezik. Herbert Spencer elméletén alapuló szociológiai szemlélete azonban megóvta a törvénypozitivizmus egyoldalúságaitól, rámutatott arra is, hogy a jog fogalma mindig túlterjed összes megtestesítésén, és kapcsolatos a közösség nemcsak fennállásának, hanem egyszersmind fejlődésének föltételeivel. Ennek megfelően végül is a jogot azon szabályok összeségeként határozza meg, amelyek a társadalom tényleges, az állam által elismert létföltételeit ölelik föl, és amelyek államilag kikényszeríthetők. Pulszky elméletében helyet kaptak a pszichológiai mozzanatok is, amennyiben a jogérzetnek is jelentős szerepet tulajdonított. Fölfogása azonban nem válik pszichologizálássá, mivel a jogérzet fejlődésének társadalmi magyarázatára törekszik. Alapvetően Pulszky fölfogását folytatta és fejlesztette tovább utóda és tanítványa, Pikler Gyula ( ), aki a budapesti egyetemen 1886-ban a jogbölcselet magántanára, 1891-ben rendkívüli, 1903-ban pedig nyilvános rendes egyetemi tanára lett. Első publikációi a közgazdasági tárgykörben íródtak, legjelentősebb jogbölcseleti munkái az 1890-es években születtek meg, ezekben fejtette ki ún. belátásos elméletét. (Bevezető a jogbölcseletbe 1892, A jog keletkezéséről és fejlődéséről 1897). E művek múlt századi megjelenése ellenére Pikler egyértelműen a 20. századi magyar jogbölcselethez tartozik, egyrészt azért, mert a század első évtizedében több munkájában is továbbfejlesztette elméletét, másrészt pedig azért is és ez a fontosabb, mert a század első fele jogbölcseleti vitáinak középpontjában Pikler állt. Pikler a pozitivizmus szellemében a tudományos és társadalmi haladás meggyőződéses híve, ami közéleti szerepvállalásaiban is kifejeződött. A Társadalomtudományi Társaságnak megalakulását (1901) követően elnöke, majd a Társaságban bekövetkezett szakadás után, 1906-tól annak elnöke. Szellemi hatása tetten érhető a Huszadik Század indításánál (1900). Szerepet játszott Társadalomtudományok Szabadiskolájának (1906), továbbá a Galilei Körnek (1908) az alapításánál, a Társadalomtudományi Könyvtár kiadásánál is. Élesen bírálta a 19. századi magyar jogbölcselet akkorra már vitathatatlanul túlhaladottá vált uralkodó áramlatait, az észjogi és a történeti jogi iskolát, ami a jobboldali politikai körök részéről támadásokat váltott ki. Az észjogi fölfogással szemben a Nyugat-Európában mintegy két évtizeddel korábba virágkorát élő,

3 3 Comte és Spencer nevével fémjelezhető pozitivista eszmerendszer alapján fogalmazta meg bírálatát. Ennek a pozitivizmusnak a jogbölcselet területén jellemző vonása volt az ún. metafizikaellenesség, vagyis a filozófia és a jogbölcselet közötti szoros kapcsolatnak az elutasítása. A filozófiának nem lehet köze a jogbölcselethez, a filozófia nem tudomány: a filozófia ott kezdődik, ahol a tudomány végződik. Filozófiára a jogbölcseletben nincs szükség, mert a bölcselet alapkérdései az ember számára jogi nézeteit illetően teljesen közömbösek; bármilyen filozófiát is fogadjon el az ember, végeredményben úgyis csak jogérzete alapján cselekszik. Ennek az elutasításnak és a tudományos objektivitás követelményének a jegyében Pikler élesen szembeállítja a természetjogot és a jogbölcseletet. A természetjog szerinte nem tudományos jogbölcseleti irány, hanem az emberi történelem során vissza-visszatérő sajátos gondolkodásmód, jogbölcselői magatartás, amikor is a jogbölcselők a szenvtelen tudomány helyett saját fölfogásukat adják elő. A múlt jogbölcseletének minden iránya természetjogi jellegű volt. Ezzel szemben a jogbölcselet pozitív tudomány: a jog világának sajátos törvényeit tárja föl. Végkicsöngését tekintve a jog fejlődését a népszellem fogalmával magyarázó történeti jogi iskola kritikája is hasonló: képviselői nem igyekeznek kideríteni, hogy melyik az a tényező, amelyik a népszellemet formálja; nem keresnek és nem állapítanak meg tudományos törvényszerűségeket. Ezeket a törvényszerűségeket úgy lehet föltárni, ha a népszellem fogalmát lélektani úton tovább bontjuk az egyének cselekedeteit meghatározó tényezők föltárására. Pikler kritikai észrevételei is jelzik, hogy a jogbölcselet feladatának a jog fejlődése és működése objektív törvényszerűségeinek, a jog társadalmi előföltételeinek és társadalmi hatásának a kuttatását tekintette, és a pozitivizmus természettudományos tudományeszményének megfelelően ezt úgy fogalmazta meg, hogy a jogbölcselet a jognak tulajdonképpeni tudománya, ugyanolyan értelemben, mint a természettudomány a többi természetnek. Ez a megfogalmazás azonban nem pusztán a jobb megértést szolgáló hasonlat volt, hanem naturalista redukcionizmust fejezett ki, a társadalmi jelenségeknek előbb pszichológiai jelenségekre, majd azoknak biológiai-idegfiziológiai jelenségekre való visszavezetését illetőleg azokkal való magyarázatát jelentette. Pikler az emberi cselekedeteket az anyag változásainak, az energiaváltozások sajátos formájának tekintette. A jogbölcseletnek a természettudományok folytatásaként és alkalmazásaként az energiának az egész társadalomban való átalakulásával kell foglakoznia. Az államot és a jogot is a társadalom tagjainak természete határozza meg és semmiféle nagyobb változás nem állhat be az állami életben, mielőtt az emberek természete megváltozott volna. A társadalomtudomány és ezzel együtt a jogbölcselet nem más, mint az egyének testi és lelki természetének, mechanizmusának vizsgálata. Pikler magyarázó elméletének központi kategóriája a célszerűségi belátás, általában ezen alapul az emberek cselekvése. Az emberek szükségleteik kielégítése érdekében olyan megoldásokat keresnek és olyan eszközöket alkalmaznak, amelyeket ebből a szempontból a leginkább alkalmasnak tartanak. Ezért a jogot más társadalmi intézményekhez és a különféle közösségekhez hasonlóan alapvetően az emberek célszerűségi belátása

4 4 hozta létre, bár kivételesen a célszerűségben való tévedés következtében más tényezők is hatnak. A belátás a célszerűséget akarja megvalósítani. Célszerűségen a biológiai célszerűséget értette, azaz az élet fönntartását, a szükségletek kielégítését. Ez Pikler belátásos elméletének alapgondolata, ami egyben azt is jelenti, hogy az emberek olyan társadalmat, olyan intézményeket, olyan jogot létesítenek, amilyen az adott ismereteiknek megfelel s aminőt helyesnek, megvalósítandónak, ésszerűnek, célszerűnek tartanak. A célszerűségi belátás nemcsak a jog létét alapozza meg, hanem annak fejlődését is, amiből viszont a hatályos jog közvetett igazolása következik, hiszen a jogfejlődés útja nem egyéb, mint egyre jobb és megfelelőbb jogintézmények fölismerése, föltalálása. A fejlődés és benne a jogfejlődés is szakadatlan haladás a tökéletesebb felé; a jogfejlődés egyirányú fejlődés, az adott jogrendszer tehát mindig az addig ismert legtökéletesebb jogrendszer. Ezzel összhangban a jogot a mások érdekeit is figyelembe vevő együttműködés kényszerrel biztosított szabályaiként határozza meg. Ezek mint együttműködési szabályok rendszerint általánosan, mindenki számára hasznosak, még az egyenlőtlenség olyan intézményei is, mint a jobbágyság. Ezért a jogszabályok többsége az alávetettek beleegyezésével jön létre és marad fönn. Pikler a jog igazságosságát azonosította annak célszerűségével, vagyis amikor a szükségletek ütközéséből eredő konfliktusokat a célszerűség alapján rendezik. Mivel az emberi közösségek is a célszerűségi belátás alapján jönnek létre, ezért államelmélete abból indul ki, hogy nincs elvi különbség a különböző társadalmi egyesületek és az állam között. Ennek a fölfogásának abban a hagyományos nemzetállami értékrend képviselői által provokatívnak, sőt ellenségesnek tartott megfogalmazásban is hangot adott, hogy a legmagasabb rendű emberi egyesületek (azaz az államok is) épp úgy keletkeznek, mint a legközönségesebb kaszinók. A nemzetállam abszolutizálásával azonban nemcsak idézett megfogalmazásai, hanem a társadalmi fejlődés tendenciájáról vallott fölfogása is szemben állt. Az államok sokaságát átmeneti állapotnak tekintette, szerinte a célszerűségi belátás nagyobb egységeket fog létrehozni. A jogfejlődés tendenciája a jog szabályozó szerepének növekedése és a jogi szabályozás szélesedése felé mutat. Az emberiség a szükségletek egyre táguló körét fogja kielégíteni a jog segítségével. A jog fejlődése a szükséglet kielégítésére vonatkozó technikai ismeretek fejlődésében, az együttműködés fejlődésében, és a kényszer alkalmazásának fejlődésében egyaránt megnyilvánul majd. Belátásos elmélete alapján fejti ki büntetéselméletét is, amelynek tengelyében a büntetések igazságosságának, hasznosságának és célszerűségének az azonosítása áll, ami föltételezi, hogy a büntetés további bűncselekmények megakadályozása által nagyobb rosszat hárít el, mint amennyit maga okoz. Mindebből Pikler a büntetésnek három elvét vezeti le, amelyeket a hatékony büntetés szükségessége, a minimális büntetés és az arányos büntetés elveinek nevezhetünk. Az első esetében arról van szó, hogy a bűncselekmények elkövetését és ezáltal az emberek szenvedését csökkentő büntetéseket kell alkalmazni; a második elv szerint azt a legkisebb büntetést kell alkalmazni, amelyiknek még bűntetteket csökkentő hatása van; a harmadik szerint pedig a legkisebb büntetést is akkor

5 5 kell alkalmazni, ha kisebb rosszat ró az emberekre, mint amekkorától őket megóvja.pikler Gyulának az a törekvése, hogy belátásos elméletetét megalapozza, és hogy a célszerűségi belátást elemi pszichofizikai tényekre vezesse vissza, azzal a következménnyel járt, hogy tól kezdve a társadalmi és jogbölcseleti kérdések vizsgálata helyett a belátás pszichológiai, illetőleg fiziológiai folyamatának föltárása felé fordult és a közélettől is visszavonult. Életpályájának és tudományos munkásságának ez a második szakasza azonban már nem tartozik a huszadik századi magyar jogbölcselet körébe. Somló Bódog ( ) a magyar jogbölcselet külföldön kétségtelenül a legjobban ismert és elismert alakja. Pályáját két szakaszra bontható, annak ellenére is, hogy a két szakasz nem szigetelhető el egymástól hermetikusan, hiszen Somló nézeteinek a változását bizonyos folyamatosság jellemezte. E fönntartás ellenére is helytálló az a megállapítás, hogy pályájának első felében a Pulszky és Pikler által fémjelzett pozitivista szociológiai jogbölcselet képviselője volt, míg 1908 után munkásságára az újkanti filozófia és jogbölcselet nyomta rá bélyegét. Első korszakára jellemző, hogy a szociológiai szemlélet képviselői kezdetben elsősorban Pikler, emellett Spencer és Marx gyakorolnak rá hatást. Ezeket az elméleteket ugyanakkor bírálja is, igyekszik kialakítani saját álláspontját, amelyben változnak a hangsúlyok, és egyre erőteljesebbé válik a kritikai hangvétel. Ebben a korszakban írt művei eklektikus jellegűek maradnak. Számos szociológiai tanulmányt is publikált. Jogbölcseleti tárgyú művei közül a legjelentősebbek az Állami beavatkozás és individualizmus (1900), Jogbölcselet (1901) és a Jogbölcseleti előadások (1906). Ezekben kifejtett fölfogásának leginkább jellemző és figyelemreméltó fejtegetései a jogbölcselet sajátosságaival, a társadalmi törvényszerűségek jellegével és az állami beavatkozás kérdésével foglalkoznak. A jogbölcseletet azon az alapon állítja szembe a tételes jogtudománnyal, hogy ez utóbbi a tételes jogi ismereteket rendszerezi újra, elsősorban a jogalkalmazás megkönnyítése, másodsorban didaktikai célokból, a jogbölcselet viszont nem a jogról szóló ismereteink egységbe foglalása, hanem más ismereteinknek a jogiakkal való szintetizálása; az általános filozófia egy része, s feladatát akkor töltheti be, ha felülemelkedik a jogtudomány belső öszefüggésein, és a legtávolabbi összefüggéseket kutatja. A szociológia az a tudomány, amelynek segítségével a jog és más társadalmi jelenségek kapcsolata megragadható. A jog modern bölcselete és szociológiája egy és ugyanaz. A jogbölcselet szociológiai jellege Somló számára ekkor még Pikler nyomán azt is jelenti, hogy mivel a jog emberi cselekvések eredménye, és emiatt végső törvényei nem különböznek az emberi cselekvés végső törvényeitől, a jogbölcseletnek a lélektannak és az élettannak alapvető tanaiból kell kiindulnia, ha reális alapon akar nyugodni. A jogbölcseletnek mint alapkutatásnak a haszna abban van, hogy segítségével a jog távolabb fekvő okait kutathatjuk, ami a sejtbiológiai kutatások és az orvostudomány kapcsolatához hasonlítható. A jogbölcseleten belül is leíró és normatív jogbölcseletet különböztet meg. Az első főbb

6 6 kérdéskörei: miként jön létre a jog; miben nyilvánul meg a hatása; mik belső fejlődésének szükségszerűségei, törvényei; a normatív jogbölcseleté pedig a helyes jog kutatása, az, hogy milyen legyen a helyes jog, mik a legfőbb elvei ennek. Somlónak a társadalom törvényszerűségeiről vallott fölfogását az jellemzi, hogy köztes megoldást keres egyrészt az ideáltipikus idealizmus és a materializmus között, másrészt pedig a különböző materialista törekvések egyesítésére törekszik. A társadalomtudományi materializmust ajánlja a jogbölcseleti problémák megoldásához, mert ha föltárjuk a gazdasági mozgások törvényeit, eljuthatunk a jogi mozgások törvényeihez. Ugyanakkor bírálja is, és azzal szemben az eszmék közvetítésének a fontosságát hangsúlyozza, hiszen a gazdasági viszonyokból magukból még semmilyen jog nem következik. A kor egyik fontos problémája, az állami beavatkozás egyébként nagy visszhangot kiváltó vizsgálata során a legfontosabb elméletek kritikai elemzése után arra a következtetésre jut, hogy az állami beavatkozás célja a "természetes átmenetek egyengetése", a társadalmi átmenetek megkönnyítése kell, hogy legyen. A fejlôdésének irányát abban látta, hogy: az állam beavatkozása egyre nagyobb körre terjed, de az emberek szabadsága ennek a mindenkori beavatkozásnak megváltoztatására is egyre nagyobb lesz. Növekvő állami szabályozás növekvő politikai szabályozással karöltve: ez a fejlődés iránya, mindenre kiterjedő állami szabályozás és tökéletes szabadság ennek a szabályozásnak a megállapítására, vagy megváltoztatására: ez a fejlődés ideálja. Somló 1908-ra tehető módszertani fordulatát megelőzően több vitába is belekeveredett, így többek között korábbi mesterével, Piklerrel is. Ezzel egyidejűleg a közélettől is fokozatosan visszavonult és eltávolodott a Huszadik század körétől is. A szociológián belüli viták hatására a szociológia egészét tartja immáron alkalmatlannak a jogbölcseleti problémák megoldására. A jog értékmérői (1910) c. tanulmányában elutasítja azt a most naturalisztikusnak nevezett, korábban általa is képviselt fölfogást, amelyik a jog helyességét a társadalmi élet törvényszerűségeinek segítségével akarja kimutatni. A kauzális törvényszerűségek és a normativitás közötti kapcsolat föltételezésével gyökeresen szakítva e kettőnek, a létnek és a legyennek a kanti-újkanti szétválasztását fogadja el, az előbbiek vizsgálatát a szociológia, az utóbbiakét pedig a normatív tudományok, így többek között az etika és a jogbölcselet illetékességi körébe utalva. A jogfilozófia feladata mindenekelőtt az, hogy magát a jog fogalmát tisztázza, és mindazon kérdéseket, amelyek megoldása egyszerűen a jog lényegéből adódik. A másik nagy kérdéskör a jog értékelésének a területe. A jog értékességét azonban a jogfilozófia nem döntheti el, az ehhez szükséges mértékeket sem produkálhatja racionális úton, azok számára érzelmileg adottak: a helyes jog mértéke az erkölcs. A jogbölcselet csak módszertant szolgáltathat a kérdés eldöntéséhez. Feladata abban áll, hogy az értékek rendszertelen halmazát rendszerré tegye, állapítsa meg egymáshoz való viszonyukat. A jogfilozófia másik nagy alapproblémáját a jog fogalmát és lényegéből eredő kérdéseknek a tisztázását Somló a németül megjelent Juristische Grundlehre

7 7 (Jogi alaptan 1917) c. könyvében tárgyalja, amelynek egy magyar nyelvű kivonatát is elkészítette. (Jogbölcsészet, 1920) A mű az újkanti jogbölcselet nemzetközi mércével is kimagasló teljesítménye, elsősorban ez szerzett Somlónak európai hírnevet és megbecsülést. Somló gondolati kiinduló kérdése, hogy a jogászi gondolkodás mögött milyen legáltalánosabb fogalmak húzódnak meg, a jog fogalmának milyen fogalmi előfeltevései vannak. Úgy véli, a kérdést a tartalom és a forma megkülönböztetése segítségével lehet megválaszolni: a történetileg változó joganyagban a tartalom az esetleges és különböző, ami állandó és változatlan, az nem más,mint a jogi forma. Erre a megkülönböztetésre építi föl a jogtudományok rendszerét, abból kiindulva, hogy a jogi szabályok rendszerbe foglalása a kérdések két különböző körének megoldását igényli és kétféle módszert kíván. Egyik kérdéskör annak tisztázására irányul, hogy mit követelnek, mit írnak elő a jogszabályok; másik pedig arra vezet vissza, hogy mit is kell értenünk jogi követeléseken, eltekintve azok tartalmától. Az utóbbi kérdés természetszerűen megelőzi az előbbit. Egy jogrendszer kifejtése előtt tudnunk kell, hogy mit is kell jogrendszeren értenünk. E két kérdéskör alapján a jogtudományokat jogi tartalomról és jogi formáról szóló jogtudományokra osztja föl Somló. Az első csoporton belül a jogszabályok egy meghatározott csoportjának tartalmát rendszerbe foglaló tételes jogtudományt, a jogi tartalmakat értékelő jogpolitikát és a jogtörténetet különbözteti meg. A jogi formáról szóló jogtudomány egyedül a jogi alaptan, amelyik határozottan eltekint a jogszabályok tartalmától és kizárólag azt vizsgálja, mit kell értenünk jogszabályon és melyek azok az igazságok, amelyek minden jogszabályra vonatkozóan megállapíthatók. Ez utóbbi jogtudomány a jog formáját tartja szem előtt. A jog tartalmával foglalkozó tudományok fölött áll, azoknak előföltétele. A jogtörténet, a jogpolitika és különösen a tételes jogtudomány igényli a jog fogalmát, szüksége van a jog fogalmában rejlő valamennyi elem pontos kidolgozására, mert ezek ismerete híján nem képes kielégítően elvégezni legsajátosabb feladatát: a jogi szabályok tartalmának rendszerbe foglalását. A jogi tartalom változásával a jogtudományok legáltalánosabb fogalmai (pl. a szerződés) is megváltozhatnak, ezzel szemben a jog fogalma és az azzal adott alapfogalmak (pl.jogi kötelezettség) minden jogtudomány számára olyan alapot jelentenek, ami független a jogi tartalom bármilyen változásától. Ezeket a fogalmakat nevezi Somló jogi alapfogalmaknak, és azoknak a jogra vonatkozó igazságoknak a kifejtését, amelyek a jog mindenkori rtartalmától függetlenül megállnak, és az előzőekből következően szükségképpen formai jellegűek, jogi alaptannak. A jogi alaptan a jogbölcselet egyik része, a másik a helyes jog kérdésével foglalkozó jogi értéktan. Somló jogi alaptanának bővebb ismertésére nincs helyünk, csupán annak központi kérdésére térünk ki röviden. A jog fogalmán Somló egy rendszerint engedelmességgel találkozó, széles körre kiterjedő és állandó jellegű legmagasabbrendű hatalom szabályait érti. Tisztában van vele, hogy ebben a meghatározásban több bizonytalan kifejezés is szerepel, amelyeket igyekszik

8 8 pontosítani, de hozzáteszi, hogy ezek meghatározatlanságát és képlénységét mégsem tudjuk teljesen megszüntetni. A jogfogalom bizonyos mérvű képlékenysége, széleinek csipkézettsége ugyanis hozzátartozik annak fogalmához. Aki a jog tükörsímára csiszolt fogalmát akarná megadni, az már e ponton eltévesztette feladatát. Moór Gyula ( ) a két világháború közötti magyar jogbölcselet vezető személyisége. Itthon nagy tekintélynek, Európaszerte elismertségnek örvendett, ezt azonban nem annyira elmélete eredetiségének, mint inkább szintézisre való törekvésének és világos és logikus kifejtésmódjának köszönhette. Somló Bódog tanítványaként kezdte pályáját, első írásaiban Stammler újkantiánus jogfilozófiája kritikai földolgozására vállalkozik. Moór jogbölcselete alapvetően szintén az újkanti irányzatba sorolható, fölfogása számos ponton szoros érintkezést mutat Somló újkanti korszakával, akit egyébként mindvégig igen nagyra tartott. Több esetben is úgy tűnik, hogy Somló gondolatát fejti ki, bontja ki Moór. Az újkanti filozófia szigorú értelmezésétől már legfontosabb művében, a Bevezetés a jogfilozófiába (1923) c. könyvében is eltért, amennyiben szintézisre törekedve a jog kauzális összefüggéseinek a vizsgálatát is a jogbölcselet feladatának tekintette. Pályája utolsó évtizedében elméletének ez a sajátossága fölerősödik, némi hangsúlyváltás figyelhető meg Moórnál, mindenekelőtt a filozófiai alapokat illetően. Fölfogása távolodott az újkanti filozófia módszertani kérdéseket előtérbe állító és a van és a kell világát élesen és mereven elválasztó marburgi irányzatától, és közeledett annak Rickert nevével fémjelzett, a szellemi értékek problémáját hangsúlyozó, a kauzális valóság és a szellemi értékek közötti értékes valóság szféráját elismerő bádeni irányzatához valamint Nicolai Hartmann ontológiájához. Arra azonban már nem maradt ideje, hogy e jelzett hangsúlyváltozásoknak megfelelően jogfilozófiája egész rendszerét megújítva kifejtse. Moór a jogfilozófián belül tudományelméleti és jogelméleti részt különböztet meg. Az első részben a főbb jogfilozófiai irányzatok mellett a jogfilozófia mibenlétét, főbb problémáit és a jogtudományok módszertani kérdéseit tárgyalja. A jogfilozófiát Moór szakfilozófiának tekinti. Amíg a filozófia vizsgálódása a mindenség egészére irányul, és azokat az előföltevéseket vizsgálja, amelyekre minden szaktudomány támaszkodik, addig a jogfilozófia mint szakfilozófia vizsgálódását a mindenségnek csak egy részletére, a jogi jelenségek világára korlátozza, az összes jogtudomány előfeltevéseit kutatja, és ennek megfelelően hasonló kérdéseket tesz föl a jogi jelenségek világa tekintetében, mint a filozófia a világ egészére vonatkozóan. A jogfilozófia mint szakfilozófia különbözik a jogtudományoktól. A jogtudományoknak Moór Somlóhoz hasonlóan három nagy csoportját különbözteti meg: a tételes jogtudományok, az okozatos jogtudományok (jogtörténet és jogszociológia) és az értékelő jogtudományok (jogpolitikák) csoportját. Ezek a jogtudományok mindig a jog tartalmát vizsgálják valamilyen szempontból (szisztematikus kifejtés, kauzális összefüggések föltárása, értékelés), addig a jogfilozófia vizsgálódása mindig formális jellegű. Ezt a megállapítást Moór azzal a már említett újkanti

9 9 állásponttal indokolja, hogy a forma valamely jelenségnek állandó jellemző vonása, a tartalom pedig mindaz, ami e jelenségcsoporton belül változó. A jogfilozófia létjogosultságát az adja, hogy a jogtudományok olyan előfeltevésekre épülnek, olyan fogalmakat tételeznek föl, amelyeket meghatározni maguk nem tudnak. A jogtudományok föltételezik a jog fogalmát, de azt meghatározni nem tudják; föltételezik a jog változását, de azt megmagyarázni nem tudják; végül a jog fogalma föltételezi, a tételes jog pedig magába foglalja az érték fogalmát, a jogpolitika pedig a joganyag értéklését tekinti feladatának. Mindez föltételezi az értékek mibenlétének, egymáshoz való viszonyának, a jog értékmérőjének és értékelése módszereinek a tisztázását, amit viszont a jogtudományok szintén nem tudnak nyújtani. Ezeknek a problémáknak a megoldására a jogfilozófia az illetékes, és ennek megfelelően a jogelméletet mint a jogfilozófia azon részét, amikor az közvetlenül tárgyával, a joggal foglalkozik, három problémakör alkotja. Az első a jogi alaptan, vagyis a jog fogalma és a vele öszefüggő problémák tárgyalása, a második a jogelméleti jogszociológia, a jog okozatos összefüggéseinek általános szinten történő tárgyalása, a harmadik a jogi értéktan, vagyis a helyes jog problémájának a vizsgálata. A jog fogalmát Moór úgy határozza meg, hogy az olyan valósággal érvényesülő társadalmi szabályok öszessége, amelynek érvényesülését végső sorban fizikai kényszer alkalmazásával is biztosítja a legerősebb társadalmi hatalom. Ez a meghatározás igen közel áll Somlóéhoz, ugyanakkor a tényleges érvényesülés elemének a definícióba való fölvétele azt is jelzi, hogy Moór szintézisre törekedett a jog norma és valóság elemeinek a megragadását illetően. Moór jogelméletének a jog kauzális öszefüggéseivel foglalkozó fejezete túl általános és kevéssé kidolgozott. Jogi értéktanának alapgondolata, hogy a jog helyességének az erkölcs a mércéje, ami ugyan objektív, de nem abszolút mércét jelent. A jog helyessége egyrészt csak egy adott történelmi helyzethez mért relatív helyesség lehet, másrészt pedig az erkölcs tartalma sem mentes a relativitástól, még ha az abszolút érték igényével lép is föl. A különböző erkölcsi fölfogások közötti vita tudományosan nem dönthető el, ezért a jogfilozófia nem tehet egyebet, mint hogy megjelöli azt az erkölcsi fölfogást, amelyet a jog értékelésénél alkalmaz. Moór saját fölfogása mércéjének a keresztény nemzeti erkölcsöt nevezte meg. Horváth Barna ( ) a két világháború közötti magyar jogbölcselet másik jelentős, Moórnál jóval eredetibb alakja, aki 1949-ben emigrációba kényszerült és ígéretes pályafutása derékba tört. Legfontosabb művei a Németországban publikált Rechtssoziologie (Jogszociológia, 1934) és a Jogelmélet vázlata (1937), amelyekben szinoptikus és eljárási jogelméletnek nevezett fölfogását fejti ki. Horváth Barna is az újkantiánus filozófiából indult ki, és a természeti valóság és az értékek szigorú elválasztása fényében indul neki a társadalom és a jog elemzésének. Látja azonban azt is, hogy a társadalmi jelenségekben az okozati valóság és az értékek, illetve eszmék egybefonódnak, így, miközben kiindulópontja első lépéseként ezek külön tárgyiasságát rögzíti, második lépésként a külön tárgyiasságok"összenézését", "együtt-nézését" vagy más szóval "szinoptikus" gondolati megragadását hangoztatja. E nézőpontjából ered

10 10 egész társadalomszemlélete is. Egész elmélete nem más, mint a két elszakított szféra összenézése, és eközben a külön tartás szükségességének állandó hangoztatása. Azt is lehet mondani, hogy így, miközben minden erőfeszítése arra irányul, hogy meghaladja az újkantiánus Lét és Legyen elválasztását, és minden kritikai elemzése ezen elválasztás hátrányos következményeit hangsúlyozza pl. a jog vonatkozásában, maga is foglya maradt az újkantiánusok kérdésfeltevéseinek. Horváth a külön tartott ismereti tárgyakként felfogott két szférát csak gondolati tárgyként tartja együtt nézettnek és felfoghatónak. Szerinte a jog nem ismerettárgy, hanem normáknak és tényeknek, tehát egymást kizáró ismerettárgyaknak bizonyos séma szerinti folytonos kölcsönös egymásra vonatkoztatásában álló szemléletmód és ennek társadalmi objektivációja. Ez az egybevető (szinoptikus) módszer alapgondolata. Vagyis ez nem összetevő (szintetikus), hanem csupán együtt-néző vagy egybevető (szinoptikus)." Horváth jogbölcseletének eljárási jelzője arra utal, hogy a jog nem puszta norma és nem is merő tény, hanem a kettő kapcsolata, elvont magatartásminta és ennek megfelelő tényleges magatartás. E kettőnek gondolati kapcsolata az eljárás és ezért a jogot mint legfejlettebb társadalmi eljárást lehet definiálni. A jog nem puszta norma, hanem tényleg érvényesülő, tényekben pozitiválódó jogesetekről leolvasható norma - vagyis eljárás. Ebben a megfogalmazásban már elhalványul az újkantiánus Lét és Legyen dualizmus problémaköre, és az angol jogelmélet hatására bírói esetjogi szemlélet áll előttünk: a jogot a perek szituációiban konkretizált normák és maga a konkretizálás folyamata és nem egyszerűen a tételes jogként kihirdetett elvont jogszabályok jelentik. Horváth jogelméletének bírói esetjogi szemléletét mutatják a jogalkotás, a jogalkalmazás és a jogértelmezés közötti összefüggésekre vonatkozó elemzései is. Ezek szerint a jogtétel még nem a teljesen kész jog, ennélfogva a jognak mindig csak töredékes, kiegészülésre váró értelme és jelentése van. A jogalkotás sem merő teremtés, nem semmiből alkotás. Ezt fejezi ki a történeti iskolának, az angol common law doktrínának és a szabadjogi iskolának az a közös alaptétele, hogy a jogot önkényesen "csinálni" nem lehet, hogy a jogot voltaképpen nem is alkotjuk, nem teremtjük, hanem csupán megtaláljuk." Az 1945-tel bekövetkező rendszerváltás természetesen a magyar jogbölcselet helyzetét és alakulását is nagymértékben meghatározta. A háború utáni első években még a korábbi időszak jogbölcselőinek (Moór, Horváth Barna, Szabó József és Bibó István) munkái is megjelentek, a Sztálin szellemében Visinszkij által értelmezett marxista jogelmélet kezdetben zömmel fordítások alakjában még csak mint az egyik álláspont jelent meg, de már ekkor sem tagadta, hogy perspektívikusan egyeduralomra tart igényt. A burzsoá jogtudománnyal szembeni kritika egyre durvult, az új időkhöz nem igazodó képviselőit adminisztratív intézkedésekkel hallgattatták el és távolították el a pályáról. A fordulat éve után kizárólagossá lett a Visinszkij féle sztálinista és vulgármarxista

11 11 jogtudomány, az ún. szocialista normativizmus, méghozzá csaknem az 50-es évek végéig annak is sztálinista változata. A szocialista normativizmus megalapozása Visinszkij nevéhez kapcsolódik. Ez a fölfogás a szovjet jogelméletben korábban uralkodó szociológizáló és pszichologizáló nézetekkel szemben a Kelsenhez hasonlóan a jog normajellegét hangsúlyozta, ennyiben bizonyos fokig előrelépésnek is tekinthető volt. Ugyanakkor elméleti hiányosságain és hibáin túl legfőbb negatívuma az volt, hogy a sztálini politikai gyakorlatot alátámasztó elmélet volt, amit szimbólikusan jelez az is, hogy megalapozója egyben a sztálini perek főügyésze volt. A szocialista normativizmus elnevezés arra utal, hogy a jog normajellegét egyoldalúan túlhangsúlyozta, annak értékvonatkozásait kifejezetten elutasította, valóságtartalmának vizsgálatát pedig az eredeti marxi fölfogással szembefordulva mellőzte. Ezek a sajátosságai hasonlítottak a múlt század második felében uralkodó törvénypozitivizmusra (vagy más néven szövegpozitivizmusra) és a Hans Kelsen nevéhez fűződő tiszta jogtan normativizmusára. Az a tény, hogy a magyar jogászok gondolkodásában korábban jórészt ezek a normativista fölfogások domináltak, könnyítette meg e normativizmus számos elemének máig tartó hatását. A szocialista normativizmus további jellemző vonásaiként pedig verbális vulgármaterializmusát, a törvényesség sajátosan fétisizált értelmezését, propagandisztikus hangsúlyozását, instrumentalizmusát valamint etatizmusát és voluntarizmusát emelhetjük ki. A szocialista normativizmus vulgármaterializmusa is verbális és elvont maradt, ami azt jelentette, hogy a jog társadalmi összefüggéseit csak nagy általánosságokban, ezáltal a valós összefüggéseket is, mindenekelőtt a gazdaság jogot meghatározó-befolyásoló szerepét eltúlozva és meghamisítva ábrázolta. Ez fejeződött ki a jog osztályjellegének eltúlzásában, a ténylegesen meglévő osztályjellegű mozzanatok kizárólagossá nyilvánításában, a jogágaknak közvetlenül a társadalmi viszonyokra való ráépítésében, eltéréseiknek közvetlenül a társadalmi viszonyokkal való magyarázatában mindenekelőtt pedig a hatályos jog gazdasági-társadalmi meghatározottságának az alternativitás lehetőségét tagadó értelmezésében, ami egyértelműen apologetikus jellegű volt: a hatályos jog szükségképpen olyan, amilyen, vagyis nem lehet másmilyen, tehát tökéletes. Ugyanakkor e fölfogás gyakorlatilag elutasította a konkrét jogintézmények társadalmi összefüggéseinek a vizsgálatát és a szociológiai vizsgálatokat mint burzsoá áltudományt utasította el. A jogelmélet feladatává kizárólag az éppen hatályos jog normáinak és csak a normáinak jobb esetben is csupán prakticista és didaktikus, de sokkal inkább propagandisztikus ábrázolását valamint a burzsoá jog és jogelmélet kritikáját tekintette, és így gyakorlatilag a hatályos jog apológiája volt, azt a dolgozó nép érdekeinek maradéktalanul megfelelő és a munkásosztály akaratát kifejező szabályok összességének tekintette. A tematikusan átfogó jellegű szakirodalom legnagyobb hányadát kezdetben, az ötvenes évek elején szovjet fordítások és a szovjet jogelmélet alapján írt irásbeli

12 12 tananyagok tették ki, amelyek szerzői között Antalffy György, Halász Pál, Szabó Imre és Vas Tibor nevét kell megemlítenünk, úgy is, mint a szocialista normativizmus legismertebb képviselőiét. A jogbölcseletnek a politika szolgálólányává tétele a gyakori aktuálpolitikai változások körülményei között nem kedvezett monográfiák írásának, a rövidebb cikkek pedig a politikai elvárásokhoz igazodtak. A korszak jogelméletéhez hozzátartoztak a nem minden politikai szándék nélkül szervezett, a kritika és önkritika dramaturgiáját is fölhasználó viták is. Ezek közül a gazdasági jogról valamint a jog konstans elemeiről folytatott vitákat említjük meg mint a korra és nem a jogbölcseletre jellemzőeket. Érzékeltetésül idézzük az utóbbi vita egyik eredményét. Sztálin tanítása szerint mihelyt a fölépítmény osztályjellege megszűnik, megszűnik fölépítmény lenni. A jog pedig fölépítmény, tehát osztályjellegű. Ami nem osztályjellegű, az nem lehet jog. A konstans elem a jogban nem lehet osztályjellegű, tehát nem jog. Mindezek alapján tehát megállapíthatjuk, hogy a jogban jogi jellegű konstans elemek nincsenek. A jogbölcseleti műhelyek annyiban változtak, hogy megszűntek a jogakadémiák és fölfüggesztették a debreceni jogi kar működését, a szovjet modellnek megfelelően viszont létrehozták a MTA Állam- és Jogtudományi Intézetét, amelynek igazgatója először Vas Tibor, majd Szabó Imre volt. Az 1980-as évektől megkezdődött az új jogi karok alapítása: először Miskolcon, majd a PázmányPéter Katolikus Egyetemen, a Károli Gáspár Református Egyetemen és Debrecenben hoztak létre új jogi kart. Az államszocializmus időszakának vezető jogbölcselője és a marxista-leninista ún. szocialista normativizmus reprezentánsa Szabó Imre ( ) volt. Számos hasonló pozíciót betöltő Kelet- és Kelet-Közép-Európai kollégájától előnyösen különböztette meg nyelvismerete, a nyugateurópai és amerikai szakirodalomra is kiterjedő műveltsége, amely összefüggésben nyilván nem volt közömbös az a tény, hogy az egyetemet a polgári demokratikus Csehszlovákiában, Prágában végezte el. Beregszászi születése révén pedig a szláv nyelvekben is otthonosan mozgott, ami lehetővé tette számára, hogy a szovjet jogelmélet eseményeiről gyorsan tájékozódjék. Különösen a hatvanas és a hetvenes években született írásairól mondhatjuk, hogy azok kulturáltságukkal jelentős mértékben elütöttek az ötvenes évek primitív cikkeitől, és Szabó Imre a nyugati jogfilozófusok számára is megbecsült vitapartnernek számított. Ezek a relatíve kedvező vonások természetesen nemcsak Szabó személyes kvalitásainak, hanem a politikai helyzet változásának a következményei is voltak. Ugyanakkor későbbi műveiből sem hiányzott teljes mértékben az ötvenes évek szemléletével való kontinuitás. Leegyszerűsítve és némiképp pontatlanul Szabó Imre jogelméletét mint a Kádár rendszer egyik, a rendszer keretei között is viszonylag konzervatív jogbölcseletét jellemezhetjük. Művei közül elsőnek A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon (1955) című, joggal híres-hírhedtnek nevezett monográfiáját kell megemlítenünk, részben hatása miatt, részben pedig mert jól mutatja Szabó elméletének jellemző vonásait. A mű erénye és ez teszi lehetővé még ma is kellő kritikával való

13 13 használatát, hogy bőséges anyag alapján, többnyire korrekt módon idézve dolgozza föl anyagát. Többet nyomnak azonban a latban a mű negatívumai: kritikája előítéletes és külsődleges, számonkérő jellegű, elsődleges mércéje a marxizmus-leninizmustól való távolság, amit az elméletek gyakran félreértelmezett politikai hatásának (viszonylag haladó és reakciós) a vizsgálata egészít ki, az elméleti kritika ílymódon túlpolitizálódik. Szabó kísérletet sem tesz a bírált elméletek problematikájának megértésére, az immanens kritika módszerét is csak szórványosan alkalmazza. A századforduló táján bekövetkező társadalmi változásokat sommásan mint az imperializmus megnyilvánulásait marasztalja el és minősíti szintén imperialistának az ezekre a problémákra adott jogbölcseleti válaszkísérleteket. Különösen markánsan mutatkozik ez meg az újkanti jogfilozófia, Somló és Moór ábrázolása során. Szerinte ez a jogbölcselet minden tekintetben reakcióssá vált, reakciósabbá, mint a pozitivista jogbölcselet; azzal, hogy a jogbölcseleti kutatás és ezzel együtt a jogászok figyelmét a létező jogról, a van -ról a megvalósítandó, spekulatív módon föllelhető jog felé, a kell felé, vagyis a realitás lehetőségei helyett az irrealitás világa felé, a földről az ég felé fordította, a jogbölcseletet teljes mértékben megfosztotta a tudományos jellegtől és a szubjektivizmus, a fideizmus felé vezette. Szabó hatását sokáig éreztető kritikájának az elméleti tartalma saját szavai szerint az volt, hogy a maga egészében el kell vetni a helyes jogról szóló idealista fölfogást, s egészében a helyességet mint különálló filozófiai kategóriát; le kell számolni e helyes jogi elmélet alapjaival s annak minden vonatkozásával, úgy hogy a helyes jog jelszava valamiféle új, állítólag marxista értelmezésben se térhessen jogéletünkbe vissza. Szabó Imre jogelméleti álláspontját legszemléletesebben két szisztematikus monográfiája, A jogszabályok értelmezése (1960) és A szocialista jog alapján ismerhetjük meg. Az előbbi egy konkrét, mind elméleti, mind gyakorlati szempontból fontos kérdés kapcsán, széles szakirodalmi anyagra támaszkodva, részletezően fejti ki álláspontját, a második pedig a marxista-leninista jogelmélet rövidebb, elsősorban az oktatás szempontjait szem előtt tartó összefoglalására vállakozik. A címtől eltérően ugyanis a könyvben nemcsak a szocialista jogról van szó, hanem a ma már megmosolyogtató elvi bevezetés alapján, miszerint a szocialista jog is jog, a jognak mindazokról az általános kérdéseiről is, amelyek a szocialista normativizmus koncepciója szerint a jogelmélet tárgyát képezik. Így tárgyalja a jog fogalmát, a jogi alapelvek szerepét, a törvényességet, a jogrendszerek csoportosítását, a jogalkotást, a jogforrásokat és a jogszabálytani kérdéseket, a jogalkalmazást, a jogviszonyokat, az alanyi jogok és kötelességek viszonyát és a jogrendszer tagozódását. Szabó Imre munkássága jól, a kor viszonyaihoz mérten színvonalasan mutatja ezeket a sajátosságokat. Kisebb korrekcióktól eltekintve elméleti alapállásához mindvégig hűséges maradt, Visinszkij halála (1954) és politikai tevékenységének látványos elítélése (1956) után évekkel is (1963) a Visinszkij által a terror légkörében levezényelt, a szovjet jogtudományt sztálinizáló, a szovjet állam- és jogtudomány kérdéseiről 1938-ban rendezett szövetségi értekezletet igen pozitíve értékelte, Visinszkijt lényegében csak azért marasztalta el, mert nem volt elég

14 14 apologetikus: megállt a kényszernél, nem fejezte ki, hogy a szocialista jogot a dolgozók mind nagyobb mértékben önként követik, mert fölismerik hogy az érdekeiknek felel meg. Ennek megfelően monográfiájában a jog általános fogalmát Szabó is olyan magatartási szabályok összességeként határozta meg, amely az uralkodó osztálynak a termelési viszonyok által objektíve meghatározott akaratának kifejezése és amelyenek érvényesülését az államhatalom kényszerítő ereje biztosítja. A jogfogalom két lényegi eleme a jog gazdasági meghatározottsága és akarati jellege. Ez a jogmeghatározás átvezet a szocialista normativizmus másik jellemző vonásához, volutarizmusához. Ez a voluntarizmus két vonatkozásban nyilvánult meg: egyrészt elméleti másrészt mint politikai voluntarizmus. Az előbbi a jog már idézett akaratként való meghatározásában nyilvánult meg, amiben egyben e fölfogás dogmatizmusa is kifejeződött. E voluntarizmus hivatkozási alapját ugyanis Marxnak és Engelsnek az, a Kommunista Kiáltványban szereplő megállapítása képezte, hogy jogotok csupán osztályotok törvényre emelt akarata. Ez a megfogalmazás a múlt században uralkodó akaratelméletek (a jog mint népakarat, általános akarat, stb.) terminológiájában megfogalmazott politikai jelszó volt, ami politikai manifesztumban elfogadható volt. Az akaratelméletek azonban polgári formájukban is számos félreértést és elméleti torzulást idéztek elő, mivel változatos formákban ugyan, de a jog pszichológiai jelenségként való megközelítését sugallták, és eléggé terméketlen vitákhoz vezettek. A 20. századi jogbölcselet ezt a fölfogást egyértelműen meghaladta, a szocialista normativizmus pedig e meghaladott fölfogáshoz kapcsolódó politikai jelszót emelte elméleti szintre és dogmatizmusa miatt ahhoz betűszerint ragaszkodott is. Ez a dogmatizmus szélsőségesen konzervatív volt, és az adott politikai viszonyok között az elméleti voluntarizmus hátrányait jelentősen fölerősítette, ami különösen az osztályakarat általánosságának az értelmezése kapcsán domborodott ki. Szabó e fölfogás más képviselőihez hasonlóan hangsúlyozza ugyan, hogy az osztályakarat nem egyéni akaratok összessége, ennélfogva nem az egyének pszichológiai értelemben vett akaratán alapul, hanem olyan akarat, amely az uralkodó osztály közös érdekeinek általános formában való kifejezése. Szabó szerint az osztályakarat nem alapul az individuális akaratokon, nem önkényes, de azt nem mondja ki, hogy nem pszichológiai értelemben vett akaratról van szó. Igaz, azt sem mondja kifejezetten, hogy az, de a fizikai személyek megemlítése arra utal. Szabó szerint ugyanis az osztályakaratot természetes személyek, méghozzá az erre hivatott természetes személyek (méghozzá a munkásosztály pártja által erre hivatott személyek) fedezik föl és fejezik ki, az tehát ennyiben pszichológiai értelemben vett akarat, illetve azok összessége, de mondja Szabó nem egyszerűen az, amit úgy is lehet érteni, hogy az pusztán az individuális akaratok egy bizonyos részeinek, szelvényeinek az összessége. Kifejezetten csak annyit mond Szabó, hogy ez az akarat nem

15 15 önkényes, hanem általános de hogy pontosan a formát tekintve mit jelent ez az általánosság, arról hallgat. Ennek az akaratfölfogásnak a terméketlenségét és sajátos dilemmáját jól jelzi a Peschka Vilmos és Szotáczky Mihály között a hatvanas években lezajlott vita. Ha az osztályakaratot úgy értelmezzük, hogy az nemcsak tartalmilag, hanem formailag is általános, akkor az vagy egy individuumok fölötti általános osztálytudatot tételez föl, a népszellem szocialista változatát, ami nyilvánvalóan nem fogadható el egy materialista filozófia számára vagy pedig meghatározott mennyiséget mint az osztályakarati minőség mértékét, amikor is az osztályakarat általánosságának a kritériumát a pszichológiai értelemben vett individuális akaratok mennyiségi kérdéseként kell megközelítenünk. Ezt az álláspontot képviselte lényegében Peschka Vilmos. Ez az út demokratikus következtetésekhez vezet, de elméletileg számos problemát vet föl. Az adott terminológia keretei között a mérték meghatározása problematikus, a filozófiai elemzés szintjén nem állítható, hogy a bárhogyan meghatározott rész azonos az egésszel, a részt kifejező különös pedig maga az általános. Ahhoz, hogy kimondjuk, hogy az akarat általánossága a többségi döntés függvénye, ki kell lépnünk a politikai rendszer, a döntési mechanizmus szintjére, szakítani kell politikailag a párt vezető szerepével, elméletileg-filozófiailag pedig a jog akaratként való fölfogásával. Föl kell akkor ugyanis tenni azt a kérdést, hogy miben rejlik az érdekek és akaratok általánossága, miben különbözik az a fogalmak és a leíró kifejezések általánosságától. Ez a kérdésföltevés viszont nyilvánvalóvá teszi, hogy ez az általános nem azonos az egésszel, méghozzá nemcsak terjedelmileg nem azonos, hanem jellegét és tartalmát tekintve sem, objektivitása ha egyáltalán van értelme erről beszélni nem eleve adott, megváltozhatatlan, alternatívák nélküli objektivitás. Ezen az úton tehát a rendszer apológiája helyett kritikájának elméleti megalapozásához jutunk el. A másik lehetséges értelmezés, az akarat pszichológiai jellegének a következetes elutasítása esetében az akarat puszta metafora, amikor is általánosságának kritériuma nem lehet más, mint bizonyos közös érdekek általánosságának való megfelelés. Az általános akarat csak tartalmilag általános, és formáját tekintve individuális akarat, és közömbös, hogy mennyiségileg hány akarat felel meg ennek. Ezt képviselte Szotáczky. Ez az értelmezés filozófiailag korrekt, elfogadhatóbb, mint a pszichológiai értelmezés, ugyanakkor alkalmas bármiféle politika önkény igazolására, tetszés szerinti jogszabályok természetjogias apologetikájára használható föl, mondván hogy az felel meg az általános érdekeknek és a termelési viszonyoknak. A szocialista normativizmus politikai voluntarizmusa azt jelenti, hogy e fölfogás szerint a joggal bármit, vagy szinte bármit el lehet érni, meg lehet tenni, ami annak a tagadását jelentette, hogy a jog saját törvényszerűségei korlátozzák politikai fölhasználhatóságát ismét csak éles ellentétben az eredeti marxi fölfogással. Ezt a voluntarizmust a szocialista jog aktív, előremutató, progresszív szerepének a jelszavába csomagolták. Ez a politikai voluntarizmus egyben etatizmust és instrumentalizmust is jelentett. Etatizmusa abban nyilvánult meg, hogy túlhangsúlyozta a jog állami

16 16 jellegét, elhanyagolta a jognak az állammal közvetlenül össze nem függő sajátosságainak, így mindenekelőtt a jog érvényesülésének és egyes strukturális vonatkozásainak a vizsgálatát; továbbá minden társadalmi problémát államijogi eszközökkel megoldhatónak tekintett. Instrumentalizmusa a jognak kizárólag a politikai célok eszközeként való fölfogását, illetőleg ennek az eszközszerepnek az eltúlzását fejezte ki. Ez az instrumentalizmus tovább, a szocialista normativizmus föllazulásának és fölbomlásának időszakában is megőrződött, hiszen az instrumentalizmus nem jelent szükségképpen voluntarizmust, azaz akarat számára bármire és bármikor alkalmas eszközként való fölfogását a jognak. Szabó Imre jogbölcseletében különösen markánsan mutatkozik meg a törvényesség sajátos értelmezése és fétisizálása. E sajátos értelmezés egyik lényeges eleme a törvényesség általános fogalmának az elutasítása azzal az érveléssel, hogy a törvényesség fogalma konkrét társadalmi tartalmától elvonatkoztatva nem határozható meg, lényege egyedül formai elemekkel nem ragadható meg. Ennek kifejtése során meglepő őszinteséggel jellemzi az államszocializmus jogát, kimondva, hogy a törvényesség általános tartalma nem az emberi jogok biztosítása, az nem azonos a demokrácia érvényesülésével sem. Az állampolgári jogok kategóriája azért sem lehet tartalmilag fogalmi eleme a törvényességnek, mert mert az állampolgári jogoknak szintén nem lehet olyan általános fogalmát kialakítani, amely a tőkés rendszerben és a szocialista rendszerben hirdetett, illetőleg érvényesülő állampolgári jogokat azok társadalmi valóságában egyaránt magába foglalná. Márpedig a törvényesség fogalmát, ugyanúgy mint általában a jogi alapelvekét, a marxista jogelmélet nem egy elképzelt természetjogból vezeti le, hanem az adott társadalmi rendszerből. A szocialista törvényesség szocialista jellegű és tartalmú szabályok érvényesülését jelenti, vagyis meghatározott osztálytartalmú jogszabályoknak következetes, mindenkire és mindenkivel szemben való általános érvényesítését. A szocialista társadalom és állam lényegéből folyik, hogy a szocialista rendszernek megfelelő magatartást mindenkitől megköveteli, illetőleg az ezzel ellentétes magatartást mindenkivel szemben egyaránt megtiltja. A szocialista alkotmányok egyaránt biztosítják mindenkinek az egyesülési jogot olyan egyesülésre, amely megfelel a szocialista társadalom és állam célkitűzéseinek, a dolgozók érdekeinek, de ugyanúgy egyaránt tiltanak minden olyan egyesülést, amely e célkitűzésekkel, illetőleg érdekekkel szemben áll. Ilyenképpen a törvényesség mindíg csak konkrét, az adott társadalmi rendszer és jogtípus jellegének megfelelő lehet. Ennek alapján vagy burzsoá, vagy szocialista törvényességről beszélhetünk, mint a törvényesség két történeti formájáról. Az általános fogalomnak ez az elutasítása a törvényesség formális értelemezését jelenti, annak a jogszabályok betartásával és betartatásával, vagyis a jogrenddel való azonosítását. Ílymódon eltűnik a törvényességnek a jogi normák tartalmával szemben támasztott követelmény jellege, a követelmény jelleg pusztán mint a bármilyen tartalmú hatályos jog betartásának a követelménye jelenik meg. Szabó törvényeségfölfogásából sem hiányzik az apologetika, amikor is azt írta, hogy a szocialista jogtípust fejlődésének minden szakaszában és