Új élet Krisztusban. 2 JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSE... Kármel 2010/2-3. Kármel 2010/2-3 JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSE...

Átírás

1 a minden új. Új technika, új módszer, új tartalom, új forma, új csomagolás, új kivitelezés, új, új, új Majd egy üzenet ezt mondja: ha az egyik áruházban minden héten mindig leáraznak, akkor miért nem adnak még ingyen semmit? S, ha bemegyek szinte bárhova érdekes, a templomot kivéve (!) akkor szinte mindenütt fiatallal találkozok, pedig állítólag öregszik a társadalom. De akkor hol vannak az öregek? És hol van a minõség? Hol vannak a stabil és állandó értékek, amik ugyebár nem változnak, bár egyre tágabb és mélyebb dimenziókat tárnak fel? Mert ha egyszer mindennek arra van szüksége, hogy eladható legyen, hogy ráírják: új, akkor ez mit jelent? Amit tegnap még új-ként vettem meg, az ma már rossz? Mert akkor becsaptak és a rosszat adták el tegnap eleve újként. Vagy egyszerûen csak ez a csodacímke mostanában, amire mindenki harap és megnyílik rá a pénztárcája meg a szíve? Ilyen könynyen ide oda lenget minket az újdonság szele? És mégis, milyen érdekes, valamire vágyik ez a világ, az ember, arra ami az övé, a lelke mélyén nagyon ráérez, csak rossz helyen keresi és közben csúnyán becsapják. Sokszor nagyon csúnyán, gátlástalanul, és könyörtelenül. Szívtelenül. Új ember, új élet, új teremtés, újjászületés, Új Szövetség! Az ember erre vágyik, csak hogyan hinnének, ha nincs aki hirdesse? Az örömhír ez: Krisztus feltámadt, és új életet ajándékozott nekünk, megszabadítva a bûn hatalmából. Újjá születtünk a keresztséggel! Jézus ezzel kezdte az örömhírt: térjetek meg, tartsatok bûnbánatot és higgyetek az evangéliumban. Ez mindennek az alapja. Mert aki megtér, az újjászületik! Minden újjá lesz a számára. Feltárulnak az igazi és örök értékek, újjá lesz a világ a szemében, címkék nélkül, az a világ amiben addig is élt, de nem látta, mert bezárta a bûn elõtte. De a kegyelem a megtéréssel kinyitja, ami ott volt eddig is elõtte. Kulcs adatik a kezébe, kívül belül minden újjá lesz. Szebbé lesz a világ, jobbá a másik ember, átértékelõdik minden az életében, szinte a feje tetejére áll! Még bolondnak is fogják érte gondolni, de hát Isten bolondjaival tele van a szentek élete! Mily gyönyörûen mondja a nagy megtérõ, Szent Ágoston: Örök-új Szépség, késõn, jaj késõn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn! Künn kerestelek s torz mivoltommal berohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál s én nem voltam veled. Teremtmények szakítottak el messze tõled, amik nélküled egyáltalán nem is volnának. Azután fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elûzted rólam a vakoskodó homályt. Illatod kiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után! fr. Pál

2 2 JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSE... JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSE... 3 Új élet Krisztusban JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSE AZ EVANGÉLIUMBAN húsvéti idõ liturgiájában gyakran hallhattuk azokat az evangéliumi részeket, melyek Jézus feltámadásával kapcsolatosak. Valljuk csak be, hogy az evangélisták beszámolói nem felelnek meg emberi várakozásunknak. Mert nem azt mesélik el, hogy mi történt azon az éjszakán, hanem hogy mi volt kora hajnalban, a nagy esemény után. Aztán meg nem Jézusról mesélnek nekünk hogy például kibújt a leplek alól, elhengerítette a követ, hogy félelmet keltett az õrökben, vagy más ehhez hasonlók, hanem inkább arról számolnak be, hogy milyen hatással volt ennek a híre az emberekre. Egy csomó meglepetéssel szolgálnak a Jézus feltámadásáról hírt adó evangéliumi beszámolók Az elsõ meglepetésül az szolgál, hogy asszonyok a cselekvõk, nem férfiak. Az asszonyok mennek ki a sírhoz, a férfiak pedig összebújva egy helyen remegnek vagy félelemtõl hajtva útnak erednek. A második meglepetés, hogy annak ellenére, hogy ezek az asszonyok kimennek a sírhoz, igazában nem õk a fõcselekvõk. Itt ugyanis nem az emberek cselekszenek, hanem Isten az, aki cselekszik. Ezt igazolja, hogy az asszonyok a sírboltot már nyitva találják: nincs szükség arra, hogy valaki is elhengerítse a követ. A sír üres... A harmadik meglepetés, hogy ez a tény semmiféle hitet nem provokál bennük. A hithez ugyanis kinyilatkoztatás kell, nem üres sír. Attól még, hogy a sír üres, csak arra lehet következtetni, hogy valami hiányzik ott, ahol minden emberi várakozás szerint kellene lennie valaminek, de egy hiány megtapasztalása még nem elég ahhoz, hogy önmagában hitet ébresszen. A negyedik meglepetés pedig, hogy az üres sírnál angyalok vannak. Na azt mondhatnánk, végre történik valami rendkívüli dolog, olyan, ami velünk nem szokott megesni, amivel igazolni tudnánk magunkat, hogy nekünk miért is olyan gyenge a hitünk. Csakhogy ezek az angyalok egyáltalán nem cselekszenek sem- milyen látványos dolgot, hanem csak egy kérdést tesznek fel: hogy elgondolkoztassanak. Ehhez nem lenne szükség egy angyalra gondolhatnánk, ezt mi is meg tudnánk csinálni. És mit kérdeznek ezek az angyalok: Miért keresitek az élõt a halottak között? Efféle kérdést bárki intézhetne hozzánk Milyen érdekes, hogy az Isten igéje miként keres elfogadást bennünk! Egy kis iróniával mintha azt mondaná: Te találkozni akarsz valakivel! Ha az a valaki halott, akkor már nem lehet vele találkozni. Csak élõvel lehet találkozni! S ha ez a Valaki élõ, az nem csak azt jelentheti, hogy visszajött az életbe, hanem azt is, hogy elõre ment! Mindnyájunkat megelõzve! A feltámadás ugyanis nem egy aktus, hanem egy állapot! Azt jelenti, hogy Jézus ott van már, ahová valamennyien meg vagyunk hívva. Hogyan is kerül sor a kinyilatkoztatás elfogadására? Figyeljük csak meg, hogy mit mond errõl az evangélium! Az elsõ dolog az, hogy egy elgondolkodtató kérdést kapunk, olyat, amit bárki közülünk föltehetne egy másik embernek. Egy kérdés hangzik el felénk, mint amikor Jézustól kérdeznek valamit, s Õ meg visszakérdez. Jézus ilyenkor arra próbálja ösztönözni az Õt kérdezõt, hogy elkezdjen gondolkozni. Ebbõl is látható, hogy a kinyilatkoztatással szemben nem a passzív befogadás az embernek a megfelelõ magatartása, hanem a gondolkodás! Mária is így tesz, amikor az angyal megszólítja. Elgondolkodik azon, hogy miféle köszöntésben is részesül. Elkezd gondolkodni. De vigyázat, nem lehet csak akárhogy, a magunk feje szerint gondolkodni! Szükség van egy második lépésre ahhoz, hogy helyes irányba menjen a gondolkozásunk. Nem elég ugyanis az, hogy a magunk eszével gondolkodunk. Hogy mi ez a második lépés, amit tennünk kell a kinyilatkoztatás elfogadásához, jól kifejezi az angyal

3 4 JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSE... JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSE... 5 felszólítása. Azt mondja ugyanis az asszonyoknak: Emlékezzetek vissza! A kérdést tehát egy felszólítás követi. Emlékezzetek vissza! Húzzátok elõ az emlékezetetekbõl! Mennyire függ tehát az ember cselekvésétõl is a kinyilatkoztatás elfogadása! Nem arról van szó, hogy nyugodtan lóbázhatjuk a lábunkat: a Mester úgyis nélkülünk támadt fel! Az angyal elõször elgondolkodásra készteti az asszonyokat, majd azt mondja nekik: Emlékezzetek már vissza! Az Isten adott nektek gondolkodásra, meg emlékezésre is képességet, használjátok már ki! Milyen furcsa dolog is ez, ugye? Nem ezt várnánk ugyanis azon az éjszakán, amelyen Jézus feltámadt, hogy az embernek máris a gondolkodni és emlékezni szolgáló képességét kell használnia! Mire emlékezhetnénk akkor, amikor látszólag most történnek a dolgok elõttünk? Csakhogy a dolgok, s fõként Isten dolgai nem úgy történnek, mint ahogy azt várnánk. Isten dolgai a legnagyobb dolgok csendben történnek. Isten nem cirkuszi mutatványos, aki el akarna minket kápráztatni! Nem valami show-mûsort vagy karnevált rendez elõttünk! Hanem Isten az üdvösségünk érdekében cselekszik! Nem elkápráztat, hanem megment! A kettõ között nagy a különbség! Az angyalok felszólítása tehát egy olyan emlékezésre ösztönöz bennünket, amely képes újragondolni a dolgokat. Ebbõl is látszik, hogy az embernek nem elég az, hogy gondolkodni tud! Újra kell gondolni a dolgokat! Az angyal szava arra próbálja ösztönözni az asszonyokat, hogy ne álljanak meg a dolgok felszínes látásánál. Arról van tehát szó, hogy újra kell gondolni a dolgokat, és ezért van az, hogy minden esztendõben újból ünnepeljük ugyanazt, ugyanazokat a szentírási szövegeket hallgatva! Erre azért van szükség, hogy a dolgokat más szinten tudjuk értelmezni, ugyanazokat a dolgokat egyre mélyebb szinten tudjuk megérteni és életünkbe befogadni. Még a feltámadt Jézussal találkozó emberek számára is érthetõvé kell válnia annak az igazságnak, hogy a feltámadás tulajdonképpen Jézus földi életébõl levezethetõ, abból következõ esemény. Ha Jézus a hatalomnak az útját járta volna, ha úgy irtotta volna az ellenségeit, mint például egy Illés próféta, akiért a király elküldött ötven embert, s aki egy pillanat alatt leimádkozta rájuk az istennyilát, akkor Jézus kereszthalála nagy sikertelenség lett volna küldetése végrehajtásában. De Jézus nem a hatalom útját járta, hanem a szolgálatét. Azt mondta ugyanis, hogy az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Õ szolgáljon ; hogy az életét adja sokakért. Jézus ezt nem csak mondta, hanem meg is cselekedte: bár egész életén át ezt tette, de egészen nyilvánvaló módon is kinyilvánította a másokért való szeretetét élete utolsó gesztusával, amikor életét odaadta a kereszten. Amikor tehát az angyal szava emlékeztetni próbálja az asszonyokat, akkor arra hívja õket, hogy gondolkozzanak el Jézus életén. Jézus élete egy állandó odaadás volt. Nem csoda, hogy addig beszélt róla, és addig ajándékozta apró gesztusokkal ezt az odaadó életet, amíg bele nem halt a végén. Itt azonban nem szabad megállnunk! Az élet odaadása egy szüntelen folyamat volt Jézus egész földi életében, és ennek megkoronázása a kereszthalálban teljesedett ki. A kereszthalállal viszont Jézusnak csak a földi élete ért véget, de az Atyának való szüntelen odaadása nem. Ez pedig magában hordozza a feltámadást... De tudni kell emlékezni ahhoz, hogy hinni és remélni tudjunk. Azért fontos az emlékezés a hitre és reményre való eljutásban, hogy a dolgoknak ne csak az egyes részleteit ragadjuk meg, hanem azok egész teljessége összeállhasson bennünk. Erre persze mi, emberek magunktól nem vagyunk képesek. De arra igenis képesek vagyunk, hogy egy-egy újabb emlékezéssel egyre mélyebben lássuk ugyanazt a dolgot. De ismerjünk fel egy újabb meglepetést, amit a Jézus feltámadásáról szóló evangéliumi részek elmesélnek: hogy asszonyok kezdik hirdetni a feltámadás örömhírét. És ehhez kapcsolódóan egy másik meglepetés is ér bennünket: hogy az apostolok nem hisznek nekik! Gondoljuk csak meg, ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a római pápa meg a püspökök (akik az apostolok utódai) nem akarnak hinni abban, amit asszonyok hirdetnek elsõként: hogy Jézus feltámadt! Hát ki hinne el ilyen asszonyi badarságokat! gondolják. S az evangélium nem szégyelli ezt leírni! Aztán még egy újabb meglepetés: hogy az apostolok az elsõk, akik nem hisznek. És nyilvánvalóan nem azért nem hisznek, mert asszonyok hirdetik az evangéliumot, hanem azért, mert az Isten igazságára mindenkinek nagyon nehéz megnyílni. Valljuk csak be, hogy nekünk is! Mindez nem a jóakarat hiányát jelenti, hanem azt hogy az Isten mérhetetlenül meghalad minket! De e nehézség ellenére még mindig könnyebb hinni, mint hit nélkül élni! Milyen ostoba dolog is megelégedni pusztán a jelenvalókkal, és nem törõdni azzal, hogy utána mi következhet: akár minden elvesztése is egyik pillanatról a másikra! Ennek tudatában élni sokkal nehezebb, mint hinni. És mégis: oly sokan ezt választják! Pontosabban, nem is választják. Nem választanak semmit: hanem csak sodródnak a véletlenekkel

4 6 JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSE... ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN 7 Aztán még egy újabb meglepetés: ahogyan a fõapostol viselkedik. Van ugyanis az apostolok között valaki Péter, akit Jézus kiválasztott, s akirõl azt mondta: erre a sziklára építem egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erõt rajta. De még az õ magatartása sem a hit ahogyan Lukács evangélista elmeséli, hanem a csodálkozás. Igaz, hogy már ez is nagy teljesítmény! Gyerekeken láthatjuk gyakran, hogy mit jelent csodálkozni: amikor eltátják a szájukat, s néznek, mint akik még soha nem láttak ilyesmit. Igen, a gyerekek is taníthatnak bennünket: például csodálkozni. Nem szégyen az embernek az, hogy tud csodálkozni, sõt...! Mélyen az emberségünkhöz tartozik, hogy tudunk csodálkozni! No, nem úgy, mint az a bizonyos boci az új kapu elõtt, hanem úgy, mint aki mindenbõl tud tanulni, aki nyitott az újra! Aki megengedi az Istennek, hogy meglepje, s hogy ne csak a saját emberi gondolatai vezethessék, hanem Isten rá vonatkozó tervei is. Milyen furcsa, hogy a húsvéti evangéliumok mindenütt szót ejtenek az emberi hitetlenségrõl. Vagyis nem arról tanúskodnak, hogy Jézus tanítványai várták a Mester feltámadását, hanem hogy nem hittek benne. De éppen ez is örömhír: hogy annak ellenére, hogy még Jézus tanítványai sem hittek elõször a feltámadás jóhírében, mi most, kétezer évvel késõbb, mégis ezt ünnepelhetjük. Vagyis az emberi hitetlenség nem tudta megakadályozni azt, hogy idõben és térben tovább terjedjen a jóhír. A húsvéti evangéliumok mindenütt beszélnek az emberi hitetlenségrõl. Nem szólnak azonban Mária hitérõl. Talán azért, mert már Lukács evangéliumának elején szó van róla, amikor Erzsébet így kiált fel Mária üdvözlõ szavaira: Boldog vagy, mert hittél! Igen, Mária rendelkezett olyan természetfölötti látással, ami nem elégedett meg a dolgok felszínes látásával, és mert észrevenni mást is, mint amit az emberi fájdalom eltakart! Mária képes volt arra, hogy ne csak önmagát és a másik embert lássa, hanem a jelenlévõ örök Istent is megsejtse a dolgok és események mögött. Kérjük Máriát, hogy mi is megtanuljunk gondolkodni: de nemcsak a magunk feje szerint, hanem a Szentlélek gondolatai szerint értelmezni a dolgokat. És hogy mi is megtanuljunk emlékezni: nemcsak a magunk módján, hanem a hívõ emberként, aki képes egyre mélyebbre ereszkedni a megértésben, aki képes hagyni magát, hogy a Szentlélek megvilágosítsa õt; egyre élõbb hittel, reménnyel töltse el, és megnyissa õt arra a szeretetre, ami egyedül méltó erre a névre, amely soha nem múlik el, és amely Istennel és egymással örök kötelékbe kapcsol össze minket. fr. Rafael ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN 1 Életem Krisztus fényében elen írásban arról szerettem volna elmélkedni, hogy milyen változás ment végbe azokban az emberekben, akik találkoztak a feltámadt Üdvözítõvel. Mi az az újdonság, amit bennük létrehozott ez a találkozás? Miközben ezeken a dolgokon gondolkodtam, úgy éreztem, hogy az Úr tõlem is azt kérdi mint annak idején tanítványaitól, akik beszámoltak neki arról, hogy kinek tartják õt az emberek (vö. Mt 16, 15) : és te mit mondasz errõl? Mi változott meg benned azzal, hogy ismersz engem, hogy találkoztál velem? Bevallom, a felmerült kérdés kicsit mellbevágott, úgy, mint gondolom, annak idején a tanítványokat is. Hiszen sokkal könnyebb mások életét szemügyre venni, vagy csak úgy, nagy általánosságban beszélni igazságokról, mint szembesülni velük saját életünkben. Elõször úgy éreztem, hogy bizony sajnos semmi sem változott azzal, hogy Jézust személyesebben megismertem. És ezt keserûen, fájdalommal kellett megállapítanom. Kár tehát értekezni errõl a témáról, amikor bennem, aki ezekrõl írna, semmi újdonságot nem hozott, semmi kézzelfogható változást, bár több évtizede ismerem Õt! Azonban azt is éreztem, hogy ez valahogy mégsem teljesen igaz! Ezért tovább folytattam a magamban való keresést. És a következõkre találtam. Mit jelent számomra Jézus a gyakorlatban? Elõször is egy biztos pontot, akihez mindig fordulhatok, akire mindig támaszkodhatok minden nehéz helyzetben, aki ha meg is 1 A következõ három írás témája hasonló, de nem alkotnak egy szoros egységet. Ezért, bár egy közös cím alatt szerepelnek (a hasonló téma és közös szerzõ miatt) együtt is, de külön-külön is lehet olvasni.

5 8 ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN 9 várakoztat, és néha elég érdekesek útjai, megoldásai soha nem hagy cserben. Ezáltal megtanít hittel, reménnyel élni, ami úgy érzem, egy nagyon lényeges dolog a felé vezetõ úton. Jézus nem csak egy biztos pont, hanem egy biztos támpont is. Az õ személye az, aki meg tudja mutatni számomra a helyes irányt. Ez igaz volt annak idején papi és szerzetesi hivatásom kialakulásában, annak követésében, de úgy érzem, hogy ez azóta is nagyjából megmaradt. Ami nem jelent egy különleges, rendkívüli kapcsolatot, kommunikációt vele, sem azt, hogy mindig tudnám és még kevésbé azt, hogy követném is a helyes utat. De amikor idõközönként elõ kell vennem bensõ iránytûmet, hogy segítségével megkeressem a helyes irányt, úgy érzem, hogy Õ az az erõ, amely ennek az iránytûnek a mutatóját a helyes irányba vonzza, tereli. Ez segít a mindenkori újrakezdésben. Ilyenkor nem csak utat mutat, hanem elsõsorban világosságot gyújt, amelynek fényében másként látom, érzékelem a korábban megélt, megtapasztalt, elgondolt valóságot. Ez segít a helyes megoldás megtalálásában, a helyes értékrend kialakításában. Olyan világosság ez, amely az igazságot tartalmazza, amellyel nem lehet vitatkozni, amelyet nem lehet kétségbe vonni, de amely nem is erõszakos, hanem mély békétõl és irgalomtól áthatott. Az erõnek és a tiszta örömnek a forrása is számomra Jézus. Ami ugyancsak nem azt jelenti, hogy tele vagyok erõvel és örömmel. Sajnos, ez még nem igaz. Mégis, nélküle aligha tudtam volna eddig több mindent megélni, sok mindenben kitartani. A te szavadra kivetem a hálót : ez a szó, az Õ szava adott erõt arra, amire úgy éreztem, hogy emberileg nem lennék képes. Mert ebben a szóban nem csak erõ van, hanem elsõsorban Õ maga, akivel és akiért egyedül lehet és érdemes megtenni, megélni azt, amit megtenni és megélni kíván. A tiszta öröm: ami a Jelenlétbõl, a világosságból, a békébõl, a lét értelmességébõl, célirányúságából fakad. Mert ez mind egy: az öröm, a béke, a világosság, az igazság, a helyes út, a célirányos, értelmes lét. Ez benne egy: Jézusban, aki az Atyával egy. És amilyen mértékben tudok vele én is egy lenni, olyan mértékben tud mindez az enyém is lenni. A kegyelem törvényei szerint, amelyek emberileg egyáltalán nem kiszámíthatók. Nagyjából ezt találtam magamban, amikor választ kerestem arra a kérdésre, hogy mi az a plusz, amit a Krisztussal való kapcsolat adott és ad. Nem tudom, hogy milyen lennék most, ha életem másként alakul, ha nem ismertem volna meg Õt, ezért nehéz is felmérnem, hogy mennyire lettem más a vele való kapcsolat által, mi az az újdonság, amit kaptam ezáltal. Azt viszont érzem, hogy én is elmondhatom Szent Pál szavaival: Nem mintha már elértem volna vagy már célba értem volna, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magával ragadott engem. Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami elõttem van. Futok a kitûzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban. (Fil 3, 12-14) A feltámadt Krisztus az elsõ keresztények életében a valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát mondta Jézus Nikodémusnak (Jn 3, 3). A húsvéti evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei amely a húsvét utáni eseményekrõl ad hírt arról tanúskodnak, milyen átalakuláson mentek át az apostolok és az elsõ keresztények a feltámadt Krisztussal való találkozás által, miként születtek újjá, és miként indultak el Krisztus követésének útján. A feltámadt Krisztussal való találkozás elõször is egy új világosságot, új megértést, új hitet adott a tanítványoknak. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy fel kell támadnia a halottaiból (vö. Jn 20, 9), addig még a régi, hús-vér emberek voltak, akik Jézust inkább csak emberként ismerték (vö. 2Kor 5, 16) és úgy is gondolkodtak az általa hozott üdvösségrõl. Az emmauszi tanítványokról szóló elbeszélés foglalja össze talán a legjobban e tekintetben a tanítványokban végbement változást. Idézzük fel röviden a történetet. Aznap ketten közülük egy Emmausz nevû helységbe mentek, amely Jeruzsálemtõl hatvan stádium távolságra volt, s beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne is-

6 10 ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN 11 merjék. Megszólította õket:,,mirõl beszélgettek egymással útközben? Õk szomorúan megálltak. Az egyik, akinek Kleofás volt a neve, azt felelte:,,te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Õ megkérdezte tõlük:,,micsoda? Azt felelték:,,a Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép elõtt. A fõpapok és a fõembereink azonban halálos ítéletre adták, és megfeszítették õt. Pedig mi azt reméltük, hogy õ fogja megváltani Izraelt (Lk 24, 13-21),,Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Milyen érdekes! Jézust nem ismerik fel, és idegennek tekintik, kezelik. Talán kicsit le is nézik, mert milyen ember az, aki egy ilyen eseményrõl nem tud? Hol él egyáltalán? És elmesélik, elmagyarázzák neki a történteket. Úgy, ahogyan õk élték meg, és ahogyan éppen azért igaznak gondolták. Pedig Jézus az egyetlen, aki igazán tudta, hogy mi történt! Nem így szokott lenni ez velünk, emberekkel, hívõ emberekkel is? Hányszor tûnik idegennek a jó Isten, az egyetlen idegennek, aki úgy látszik, hogy nem tudja, mi történik itt ezen a világon, mi történik életünkben! Akinek el kell magyarázni, néha hosszasan, hogy õ is értsen végre valamit! Mert nem tesz semmit, vagy egészen másként tesz, mint tennie kellene, aki nem ért meg bennünket, nem érti a világ dolgait, nem látja a bennünket ért sérelmeket, kudarcokat, aki nem látja miként megy tönkre országa, a jók országa. Pedig mi azt reméltük, hogy õ fogja megváltani Izraelt Azt remélték, hogy õ fogja végre meghozni a hõn áhított messiás-országot, amely nagy lesz és dicsõséges, szabad a rómaiaktól és minden más földi uralomtól, ahol a roszszakat szórólapátra teszik és elégetik, a jók pedig közöttük, természetesen, maguk is, ha nem is mindjárt jobb és bal oldalán, de azért a közelében lesznek, és dicsõségébõl részesednek. Amint azonban az õ kivételével mindenki tudta, ez bizony nem így történt, hanem épp ellenkezõleg: ismét a rosszak gyõztek, nekik pedig menekülniük kell, feladni reményeiket, egy újabb messiás-jelölt felbukkanásáig. Igaz, hogy a hozzájuk tartozó asszonyok valamit mondogattak az üres sírról, meg angyalokról, meg ilyesmirõl, de hát mindezek után már miben higgyen az ember?,,ó, ti oktalanok és késedelmes szívûek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak! válaszolta nekik az idegen. Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsõségébe? És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt. Miközben beszélt nekik, a két tanítvány szíve lángolni kezdett. Mert az Igazság szava nem egy rideg racionális fogalom, érvrendszer, hanem fény és tûz. Megvilágít és áttüzesít. Feltárja a rejtett igazságot az értelem elõtt és erõt, bátorságot, lelkesedést önt a szívbe annak követésére. Így a korábban elcsüggedt tanítványok még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe Ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsõségébe. Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni halottaiból. (Lk 24,) Ez történt igazából azon a szörnyû nagypénteken, meg húsvét hajnalban: beteljesedett az Írás, az Isten örök akarata, megérkezett a várva várt Messiás országa. Igaz, nem a földre, nem karhatalommal, pénzesõvel, tejjel-mézzel folyó Kánaánnal; az ég kapuja nyílt meg, Isten országa lett az ember országa is! Ez volt Krisztus elsõ üzenete az õt még mindig a földhöz kötni akaró Magdolnának és rajta keresztül az egész emberiségnek: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez (Jn 20,). De az igazságot, azt, ami valójában történt azon a napon, csak Õ tudta, az idegen. Csak Isten ismeri a történések mögötti teljes igazságot. Õ azonban nem rejti el azt, hanem Krisztusban feltárja mindazoknak, akik õszinte szívvel keresik Õt. Feltárja a szeretetben megélt életnek, a szenvedésnek és az áldozatnak igazi értelmét. Szenvedni kell, mert meg van írva. Azaz a szenvedés nem csupán a kegyetlen sorsnak, a véletlennek, a gonosznak a terméke és eszköze. A szenvedés benne van Isten tervében is, és ezáltal a jó és a kegyelem kiváló eszközévé is válhat. Mert az is meg van írva, hogy a szenvedés után harmadnapra fel kell támadnia a halálból és bemenni a dicsõségbe! Ez is benne van Isten tervében, sõt ennek szolgálatában áll minden, maga a szenvedés, a halál is! Az írások értelme, Istennek a terve az ember számára mindaddig homályban marad, amíg az Úr meg nem nyitja elménket és szívünket ennek megértésére (vö. Lk 24, 45). Hogy mekkora átalakító ereje van az így befogadott igazságnak, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a félénk, hitetlenkedõ apostolokból bátor hirdetõi lettek Jézus feltámadásának, akik semmilyen fenyegetéstõl és üldözéstõl nem hátráltak meg. Az így megismert igazságot nem tudták többé megtagadni, magukba rejteni. Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten elõtt, hogy inkább rátok

7 12 ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN 13 hallgassunk, mint az Istenre? Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk (ApCsel 4, 19-20). Sõt, a szenvedést, amit addig sehogy sem akartak megérteni, elfogadni, most már értékesnek tartják. Igaz, nem akármilyen szenvedést, hanem azt, amit Õérette, az Õ követésében viselnek el. Behívatták az apostolokat, megvesszõztették õket, aztán rájuk parancsoltak, hogy Jézus nevében ne beszéljenek, és szabadon engedték õket. Boldogan távoztak a fõtanácsból, mert méltók lettek rá, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek. Továbbra is mindennap tanítottak a templomban és a házakban, hirdették, hogy Jézus a Krisztus. (ApCsel 5, 40-42). Szent Pál ezt írja megtérése után, miután találkozott a feltámadt názáreti Jézussal a damaszkuszi úton és követõje, apostola lett: Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok. Érte mindent elvetettem, sõt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam (Fil 3, 8). A szenvedésekben is megélt öröm, az evangéliumnak, Krisztus feltámadásának lelkes hirdetése, nem csak pár buzgó apostol jellemzõje, hanem az egész keresztény közösséggé. A korai egyházat rövid idõn belül kemény üldözések érték, és sokaknak emiatt menekülniük kellett. De miként megjegyzi az Apostolok Cselekedetei azok, akik szétszéledtek, ahová csak elvetõdtek, mindenütt hirdették az evangéliumot. (8, 4) Még van egy fontos jellemzõje ennek a korai keresztény közösségnek: a vagyonközösség, aminek alapja az egy szív, egy lélek közössége: A sok hívõ mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt. Az apostolok nagy erõvel tanúsították Urunk, Jézus feltámadását, és mindnyájan bõségesen részesültek a kegyelemben. Nem akadt köztük szûkölködõ, mert akinek földje vagy háza volt, eladta, és az érte kapott pénzt elhozta, és az apostolok lába elé tette (ApCsel 4, 32-36). Ezt a fajta kommunizmust, a teljes, fenntartás nélküli közösséget ami az örök életnek egyik fõ jellemzõje, csak Isten Szentlelke tudja létrehozni, erre emberi erõ nem elegendõ. Az egymással való közösség talán egyik legfõbb jele annak, hogy az ember valóban találkozott Krisztussal, közösségbe lépett vele, és ezáltal részesült a Szentlélek keresztségébõl, újjászületett a Lélek erejébõl. Hiszen Jézus azt mondta, hogy arról fognak minket felismerni, hogy tanítványai vagyunk, ha szeretettel vagyunk egymás iránt (vö. Jn 13, 35). Búcsúimájában is így imádkozott: Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek õk is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. (Jn 17, 21) Ezt mondja az Úr, aki utat csinált egykor a tengeren át, és ösvényt a nagy vizekben, aki kivezette a harci szekereket és a lovakat, az egész hatalmas sereget, amely elbukott és nem kelt föl többé, odaveszett és kialudt, mint a mécses lángja. Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek. Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülõben van; nem látjátok? Valóban, utat csinálok a pusztában, és ösvényt a járatlan földön. (Iz 43, 16-19) Mert a hajdani nyomorúság feledésbe megy, és eltûnik a szemem elõl. Mert új eget és új földet teremtek; a régi feledésbe merül, és eszébe se jut többé senkinek. Örüljetek és ujjongjatok azon mindörökké, amit majd teremtek! Mert Jeruzsálemet»öröm«-nek teremtem és népét»ujjongás«-nak. (Iz 65, ) Izajás prófétának ez a két szép jövendölése mindig aktuális, bár az utóbbi csak a világ végén fog beteljesülni, amikor valóban létrejön az új ég és új föld. A megjövendölt új teremtés viszont Krisztusban már elkezdõdött. Hiszen Õ a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsõszülötte ( ) Õ a kezdet, az elsõszülött a halottak közül (Kol 1, 15.18) Ezért mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszûnt, valami új valósult meg. De ezt Isten viszi végbe (2Kor 5, 17-18). Isten viszi végbe az új teremtés mûvét: nem csak majd valamikor a világ végén, hanem már most. Isten szüntelen munkálkodik (vö. Jn 5, 17). Õ nem csak a múltban vitt végbe nagy dolgokat, nem csak a távoli jövõben mutatkozik majd ismét hatalmasnak és dicsõségesnek, hanem a mindenkori jelenben készíti számunkra az utat, amely a múltból a jövõbe vezet, a földi, múlandó létbõl az isteni, örökké tartó életbe. Ezt az utat pedig az Õ Fiában, az Fia által, Jézus Krisztusban készíti számunkra. Én vagyok az út, az igazság és az élet válaszolta Jézus. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. (Jn 14, 5) Az õ révén van mindkettõnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához (Ef 2, 18)

8 14 ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN 15 A Krisztussal való találkozás és az új ember kialakulása Szent Terézia tapasztalatában zent Terézia mûveiben mivel ezek fõ témája az imádság gyakorlatilag végig a Krisztussal való kapcsolatról beszél és ennek hatásairól annak az embernek az életében, aki szereti Jézust, lelkének ezt a jó barátját, tudatosan ápolja és elmélyíti a vele való kapcsolatot. Saját élettapasztalatán keresztül mutatja be, miként alakul át a Krisztussal való közösség által a kis hernyó pillangóvá (vö. 5BV2), a régi, földies ember krisztusi, isteni emberré. Most csak egy kis részt emelnék ki Szent Terézia írásaiból (Önéletrajz 15 fej. vége fejezet) ennek az átalakulásnak bemutatására. Szent Terézia sokfajta imakegyelemrõl beszél, az imának olyan magasabb fokairól, amit egyszerûen misztikus kegyelemnek szoktunk nevezni. Ezeken keresztül az emberi lélek intenzívebb módon lép kapcsolatba Istennel, ezért ennek az imának hatásai is intenzívebbek, látványosabbak. Ugyanazt a hatást fejti ki azonban a lélekben az Istennel való normál (ima)kapcsolat is, csak hosszabb távon és talán nem annyira látványos, könnyen észlelhetõ formában. Tanú erre sok más szent élete (pl. Kis Szent Terézé), akiknek életében alig voltak rendkívüli kegyelmek, ezeknek a hatásai viszont egyértelmûen fellelhetõk. Éppen úgy, mint ahogy nem szükséges nekünk is megjelennie a feltámadt Krisztusnak úgy, miként annak idején az apostoloknak ahhoz, hogy hozzájuk hasonlóan higgyünk benne és kövessük õt. Boldog, aki nem lát, és mégis hisz mondta Jézus Tamás apostolnak. Isten tehát ugyanazt a kegyelmet adja meg annak is, aki nem látta, mint annak, akinek egy rendkívüli kegyelem által megjelent. Ezeket azért tartottam szükségesnek leírni, mivel mûveiben és így az idézett részben is Szent Terézia általában különbözõ rendkívüli kegyelmekrõl és ezek hatásairól beszél. Sokan talán úgy vélnék, hogy mindaz, amirõl Szent Teréz ír, csak rá érvényes, vagy olyan személyekre, akiknek hasonló természetfeletti kegyelmekben van részük. Azonban szerintem ez bizonyos mértékben mindenkire vonatkozik, aki élõ hittel igyekszik Krisztust követni, vele mély, bizalmas kapcsolatot kialakítani. Mert a kegyelem formája változhat, hatása viszont ugyanaz marad. Mit hoz létre az emberben a Krisztussal való mélyebb találkozás? Elõször is nagyfokú önismeretet, alázatot önt lelkébe, saját nyomorúsága belátását, amely viszont nem letörtséget eredményez, hanem tettrekészséget, nagyobb vágyat Isten szolgálatára. Mit ér az a magunk szerezte alázatosság, ahhoz az igazihoz képest, amire itt tanít az Úr, mikor olyan világosságot gyújt lelkünkben, hogy egészen oda vagyunk a szégyenkezéstõl. Közismert dolog, mily csodálatos önismeretet ad itt nekünk az Úristen, s mennyire megérteti velünk, hogy semmi jó sem származik önmagunktól. Minél nagyobb kegyelmeket áraszt reánk, annál mélyebb önismeret kíséri õket. Forró vágyat kelt az emberben aziránt, hogy elõbbre haladjon a belsõ ima útján, s hogy ne hagyja abba, ha még akkora szenvedések zúdulnak is reá. Az ilyen lélek kész mindenre vállalkozni. Az Úr valami sajátságos alázatossággal és félelemmel vegyes meggyõzõdést érlel meg benne aziránt, hogy fog üdvözülni. (Ö 150 old.) Az ember szíve ilyenkor jobban a mennyeiek felé fordul. Amint ezt Szent Pál írja egyik levelében: Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre (Kol 3, 1-2). Amikor az ember egy mélyebb imádságban találkozik a feltámadt, élõ Krisztussal, azzal, aki ott ül az Atya jobbján, a lélekbe átsugárzik valami az odaáti létbõl, annak fényébõl és boldogságából, amely mérhetetlenül nagyobb, mint bármi más hasonló itt a földön. Ezért ebben az állapotban az embernek már nem kell külön törekednie, hogy keresse azt, ami oda fönn van, mert tapasztalja és tudja, mennyivel többet ér annál, mint ami ide lenn van. Hadd csináljunk három sátrat mondta a Krisztus dicsõségének fényétõl magánkívüli állapotba került Péter is a Tábor hegyén. Olyan jó nekünk itt veled lennünk, sátorozzunk le, és ne forduljunk többé vissza a lent hagyott világba! (vö. Mt 17, 1-4). Szent Teréz így ír errõl az állapotról: Az öröm, az élvezet, a gyönyörûség összehasonlíthatatlanul nagyobb ( ). A lélek teljesen bele van merülve a kegyelemnek vizébe (.) Más vágya sincs, mint tovább élvezni ezt a mennyei boldogságot. ( ) Kimondhatatlan boldogságot élvez ebben a haláltusában. Nézetem szerint nem is lehet ezt a dolgot máskép jellemezni, mintha azt mondjuk, hogy az ember úgyszólván teljesen meghal ezen világ összes dolgai számára, és már Is-

9 16 ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN 17 tent élvezi. ( ) Valami dicsõséges mámor, valami mennyei õrület ez, amelyben az ember megtanulja az igazi bölcsességet, s a lélek a legnagyobb boldogságot élvezi. ( o.) Nagy és szükséges kegyelem ez ahhoz, hogy a régi ember meg tudjon bennünk halni és az új ember életre tudjon kelni. Kicsit talán úgy van ez, mint a házassággal: az embernek elõször meg kell tapasztalnia a szerelem ízét, a másik személlyel való kapcsolat másságát, sokkal jobb voltát ahhoz, hogy a régi ember meg tudjon benne halni. Ez a másfajta tapasztalat, kapcsolat ad erõt neki ahhoz, hogy el tudjon szakadni elõzõ kötelékeitõl, családjától, és új emberként tudjon élni a másik személlyel való közösségben egy új testben, egy új családban. A szerelmes embernek már nincs nyugta, és bármilyen boldog is volt elõzõ állapotában, korábbi világa már nem tudja boldoggá tenni, sõt túl szûk és szürke az neki a megtapasztalt és vágyott újhoz képest. Így van ez azzal az emberrel is, aki a Krisztussal való szeretetkapcsolat által megízlelte az igazi haza ízét. Ez a lélek már csak a szabadulásért eped. Az evés halála neki: az alvás kínos reá nézve. Azt látja, elfecsérli életét azzal, hogy önmagát kell ápolnia, holott kívüled neki semmi sem tud örömet szerezni. Úgy érzi, hogy természetellenes módon él, mert már nem szeretne önmagában élni, hanem csak Tebenned. (155 o.) Ó mekkora szabadság az, ha valaki rabságnak tekinti, hogy élnie és a világ szokásaihoz alkalmazkodnia kell! Nincs az a rab, aki, ha az Úr ezt a szabadságot egyszer megízleltette vele, ne lenne kész mindent kockára tenni, csakhogy lerázhassa bilincseit, s visszatérhessen hazájába! (157 o.) Nincs tisztában vele, hogy mi után vágyódjék, de azt az egyet tudja, hogy nem vágyódik más után, mint Te utánad. (155 o.) A világ sokszor úgy tekint a mélyen hívõ emberre, a szentre, mint arra, aki természetellenes módon él és ezért nem is tartja követendõ példának. A feltámadt Krisztussal való találkozás után az ember viszont megérti az, amit Szent Pál mond, ti. hogy a mi hazánk a mennyben van (Fil 3, 20); az a természetes állapotunk, mert arra vagyunk teremtve, a földi haza csak egy átmeneti albérlet, mindaddig, amíg az igazi nem lehet sajátunk. Ebbõl a felismerésbõl, tapasztalatból fakad utána az apostolság, a misszió is. Hiszen az ember úgy van megalkotva, hogy a megtapasztalt jót másokkal is meg szeretné osztani, másokat is el szeretne vezetni ugyanarra a felismerésre, megtapasztalásra, amelyben neki is része volt. Az elsõ pünkösd után szent részegség, szent õrület lett úrrá az apostolokon. Ez indította õket arra, hogy bátran kiálljanak, és hirdessék Jézus feltámadásának és az üdvösségnek örömhírét, és ezzel az örömhírrel járják be az egész világot. Hasonló tapasztalatban lehet része minden hívõ embernek, akkor is, ha ennek módja és mértéke nem mindig egyforma. Úgy érzem magamat a ma reggeli szentáldozásom óta írja Szent Terézia, mintha nem is én volnék az, aki beszélek; mintha álmodnám mindazt, amit lá- tok; s azt szeretném, bárcsak mindenki betege volna annak a bajnak, amelytõl én koldulok. Esedezve kérem Kegyelmedet, legyünk mindnyájan bolondok, Annak szerelméért, akit miattunk tartottak bolondnak. (156 o.) Add, én Királyom, s ezért esedezem most hozzád, hogy amint engem, mikor ezeket. a sorokat írom, megszállva tart ez a mennyei szent õrület, amelynek kegyelmében pusztán jóságból és irgalomból, s teljesen érdemtelenül részesítesz engem: éppúgy legyenek mindazok bolondjai a Te szerelmednek, akikkel én ezentúl szóba ereszkedem, vagy pedig ne engedd, hogy bárkivel is összejöjjek. (154 o.) Szent Terézia is nagyon jól felismerte, hogy a kereszt, a szenvedés leghatékonyabb eszköze az apostolságnak, mások lelki üdvének elõmozdításának. Jézus is a kereszten váltotta meg az emberiséget. Ezért az Isten iránti szeretetnek is az önként vállalt, elviselt kereszt a legjobb kifejezõ eszköze. Miként lehet legjobban Istennek szolgálni, ha nem úgy, hogy az Õ akaratát teljesítjük, ha kedvébe igyekszünk járni? És mi Isten legfõbb akarata? Az emberek üdvössége (vö. Jn 6, 40). Azért szereti a keresztet az az ember, aki Krisztussal közösségbe került, mert azonosult Isten akaratával, és készséges közremûködni vele. Ha elgondolja, hogy eddig semmi szolgálatot sem tett Neked, s hogyha tovább él, még szolgálhat: azt kívánná, hogy az a kereszt még sokkal nagyobb súllyal nehezedjék reá, s hogy ne kelljen meghalnia a világ végezetéig. Azt, hogy õ megpihenjen, semmibe sem veszi, mikor arról van szó, hogy Neked tehet bármi csekély szolgálatot. (155 o.) Vajon micsoda kínszenvedés állhatna akkor eléje, amelyet nem viselne el készörömest Urának kedvéért? Világosan látja, hogy a vértanúk a maguk részérõl tulajdonképpen semmit sem tettek, mikor eltûrték kínjaikat; mert ez a lélek már tudja, hogy egészen más forrásból fakad az erõ. (154) A lelki ember tudja, hogy õ csak egy kis sejtje annak a nagy egységnek, amit Krisztus testének, Egyháznak nevezünk. Tudja, hogy nem lehet egyedül haladnia Isten országa felé, hanem testvéreivel együtt. Szent Terézia is tudatában volt ennek; ezért is alapította sorra a megreformált kolostorokat. Úgy, ahogy írta a Tökéletesség útja mûvének legelején: ha már oly sok az Úrnak az ellensége és oly kevés a jóbarátja, legalább az a kevés legyen igazán jó: elhatároztam, hogy megteszem azt a csekélységet, ami tõlem telik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb

10 18 ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN BARÁTI KAPCSOLAT A FELTÁMADT KRISZTUSSAL 19 módon követem az evangéliumi tanácsokat és ugyanígy megtartatom azokat e kolostor csekély számú lakóival is. Egyedül és közösen haladni jóból a tökéletesebb felé. Mert nem jó az embernek egyedül lennie (Ter 2, 18). Szükség van a jó barátokra, az igazán jó barátokra, olyanokra, akik hasonlóképpen keresik azt, miként lehetne az Úrnak jobban szolgálni. Azt szeretném, ha mi öten, akik most az Úr Jézusban jó barátok vagyunk, megegyeznénk valamiben. Mert hiszen, ha ebben a mostani idõben mások titkos összeesküvéseket szõhettek Õ Szent Felsége ellen, s lázadásokat és eretnekségeket támaszthattak ellene, mi is összefoghatnánk, hogy néha-néha szemébe mondjuk egymásnak az igazat, s figyelmeztessük egymást arra, amiben meg kellene javulnunk, hogy jobban kedvére tehessünk Istennek (156 o.) Számomra ez a rész emeli ki talán legjobban az új ember igazi vonásait: a mély alázatot, az õszinte Istenszeretetet, az elszántságot és a másokkal való készséges közremûködést Isten szolgálatában, Isten akaratának teljesítésében. Szent Terézia Anyánk, könyörögj érettünk, hogy minél többen legyünk, akik példádon felbuzdulva el merjünk indulni azon az úton, amelyen elõttünk jártál! Segíts, hogy írásaid olvasása által mi is megtanuljuk a Krisztussal való igazi barátságot, és merjük nagylelkûbben szolgálni õt, úgy, amint te tetted ezt életedben. Ámen. fr. Tarzíciusz BARÁTI KAPCSOLAT A FELTÁMADT KRISZTUSSAL Elmélkedés Avilai Szent Teréz gondolatai alapján húsvéti idõben a liturgikus ünneplés által megerõsödünk a Krisztus feltámadásában való hitünkben. Egész keresztény életünk új fényt és lendületet kaphat ezáltal, hiszen újra megbizonyosodunk arról, hogy Jézus velünk van, és mindig velünk marad, ahogy az apostoloknak is megígérte. Lelki életünk lényege az, hogy a feltámadt Jézus Krisztussal lehetünk kapcsolatban a Szentlélek közremûködése által. Imádságunkban és a keresztény élet minden dimenziójában így a húsvéti esemény következményeit éljük át. Ha a feltámadt Jézusra gondolunk, és a vele való személyes kapcsolatot hangsúlyozzuk, nem feledkezhetünk el az õ szenvedésérõl és haláláról sem. Csak az lehet feltámadott, aki már meghalt. A találkozás Avilai Szent Teréz is átélte a feltámadt Jézussal való találkozás örömét. Látomásaiban Jézus legtöbbször feltámadott alakjában jelenik meg számára. Ezek a találkozások kapcsolatba hozhatók az apostolok által megtapasztalt eseményekkel: Jézus emberi természetében jelenik meg elõtte. Egyszer, Szent Pál apostol ünnepén éppen szentmisét hallgattam, mikor megjelent nekem Krisztus Urunk emberi alakjában, úgy amint föltámadása után szokták képekben ábrázolni, kimondhatatlan szépségben és fenségben. ( ) Csak azt az egyet akarom mondani, hogy ha a mennyországban nem volna más látnivaló, mint a megdicsõültek testi szépsége, már ez is végtelen nagy boldogság volna. Különösen áll ez a mi Urunk Jézus Krisztus emberi természetérõl 2 Ahogy itt egy szentmisén való részvételt követõ tapasztalatot írt le, úgy sok más esetben is az eukarisztiával való találkozásával hozza kapcsolatba a feltámadt Jézus megjelenéseit tartalmazó beszámolóját. Mert tényleg még ha kép vol- 2 Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei, Önéletrajz, 287. o. (V 28,3) vö. BV 426 (6M 9,3). A spanyol kiadás rövidítéseihez vö. Santa Teresa: Obras Completas, Editorial Monte Carmelo, Burgos 2006, 14. a ed.

11 20 BARÁTI KAPCSOLAT A FELTÁMADT KRISZTUSSAL BARÁTI KAPCSOLAT A FELTÁMADT KRISZTUSSAL 21 na is, élõ kép. Nem halott ember, hanem az élõ Krisztus, aki érezteti is, hogy ember és Isten, még pedig nem úgy, mint amikor a sírban volt, hanem abban az állapotában, amelyben föltámadása után kijött abból. Néha olyan fenséggel jelenik meg, hogy semmi kétség nem fér hozzá, hogy õ az Úr. Különösen a szentáldozás után, amikor már úgy is tudjuk, hogy ott van bennünk, amennyiben a hitünk mondja. Ilyenkor ugyancsak meglátszik, hogy Ura ennek az Õ lakásának; a lélek teljesen odavan tõle s úgy érzi, hogy teljesen belevész Krisztusba! 3 Egy másik alkalommal, amikor Szent Teréz a szentáldozás után imádkozott, maga mellett érezte az Urat, aki nagy kegyelmekkel vigasztalta õt és többek között a következõ szavakat hallotta: Látod leányom, én vagyok az. Add ide a kezeidet. Valóban úgy is érezte, hogy megfogja kezét és oldalsebéhez érinti. Ekkor újabb szavakat hallott: Nézd az én sebeimet; én veled vagyok; hamarosan elmúlik az élet. 4 Jézusnak ezek a megjelenései, amelyben Terézt bátorítja és megnyugtatja, valóban párhuzamba hozhatók azokkal az elsõ találkozásokkal, amikben az apostoloknak volt részük a feltámadása után. A mester a békét hozva lépett be közéjük és bátorságot öntött csüggedt szívükbe. 5 Az Önéletrajz is ugyanilyen találkozásról tanúskodik. Mialatt tehát én ezen nagy lelki szenvedés súlya alatt nyögtem, bár akkor még nem kezdõdtek el nálam a látomások, pusztán csak az alábbi néhány szót hallottam, s az elég volt arra, hogy megszûnjék minden fájdalom, s kimeneküljek minden bajból.»ne félj leányom: én vagyok. Nem foglak elhagyni. Ne félj.«6 A folytatásában elmondja, hogy valóban teljes biztonság, nyugalom és bátorság vonult a be a lelkébe, és kész lett volna szembeszállni akármilyen nehéz- 3 Uo o. (V 28,8) 4 Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei III. (Isteni kegyelmek), 474. o. (R 15,6). 5 Vö. Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei I. (Belsõ Várkastély), 456. o. (7M 2,3). 6 Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei, Önéletrajz, 263. o. (V 25,3). séggel is. Így megértette azt is, hogy Isten nemcsak ígérget, hanem szava tett is, rögtön megvalósítja azt, amit mond. A barátság Már elmélkedésünk elsõ sorai között említettük, hogy a feltámadt Krisztusban való hitünkhöz hozzá tartozik az Õ szenvedésére és halálára való emlékezés. Teréz is Krisztus szenvedésében fedezi fel Isten ingyenes szeretetét. Gondolhatunk nagy megtérésére, ami a sebekkel borított Jézust ábrázoló szobor elõtt történt. Azt mutatta ugyanis, hogy mit szenvedett Õ miérettünk. 7 Isten feltétel nélküli szeretetét elfogadva és arra válaszolva Teréz egy baráti kapcsolatot él meg. Mert nézetem szerint a belsõ ima nem egyéb, mint bensõ barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt Õvele, tudván azt, hogy szeret bennünket. 8 Mûveiben más helyeken is barátjaként említi Istent. A mi Urunk annyi mindenféle úton-módon szokott a lelkekkel barátságot kötni, hogy ha azokat sorolnám is el, amelyeket tapasztalatból ismerek, sohase jutnék a végére. 9 Így tehát a feltámadott Jézussal köthetünk barátságot, aki éppen a szenvedésében és halálában fejezete ki számunkra, hogy mennyire szeret minket. Valahányszor rágondolunk Jézus Krisztusra, jusson eszünkbe az Õ szeretete, amellyel annyi kegyelmet árasztott reánk, nem különben az, hogy mekkora szeretetet tanúsított velünk szemben az Úristen, mikor szent Fiában annak ekkora zálogát adta nekünk. A szeretet ugyanis szeretetet szül. 10 A kölcsönös szeretet lesz ennek a barátságnak alapja és mozgatórugója. Az ember részérõl a legnagyobb akadály a bûn, mely minden jószándék ellenére is gátolja õt az Istennel való baráti kapcsolat elmélyülésében. Szent Teréz tapasztalata azonban az, hogy Isten türelmes és idõt ad a javulásra. Ó én Istenemnek végtelen jósága! Mennyire rád ismerek ezekben, s mennyire ráismerek önmagamra! Ó gyönyörûsége az angyaloknak! Mikor ezt látom, föl szeretnék olvadni szeretetemben. Az az egy bizonyos, hogy Te képes vagy eltûrni magad mellett azt, aki nem tudja elviselni, hogy Te vele légy! Ó milyen jó barát vagy Te Uram! Hogyan kényezteted a lelket; mily türelmes vagy, s hogyan bevárod, hogy az ember hozzászokjék a Te természetedhez, azalatt pedig Te elviseled az övét! Számon tartod, én jó Uram, azokat az idõközöket, amikor szeret téged, s egy pillanatnyi bûnbánat fejében elfelejted mindazt, amivel megsértett. Mindezt világosan tapasztaltam önmagamon, s nem értem, Teremtõ Istenem, hogy miért nem igyekszik az egész világ veled ilyen bizalmas barátságot kötni Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei, Önéletrajz, 84. o. (V 9,1) 8 Uo. 79. o. (V 8,5). 9 Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei III. (Gondolatok az Énekek Énekérõl), 350. o.; vö o. (Conc 2,23; vö. 3,14; 4,1); vö. R Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei, Önéletrajz, 227. o. (V 22,14). 11 Uo. 79.o. (V 8,6).

12 22 BARÁTI KAPCSOLAT A FELTÁMADT KRISZTUSSAL BARÁTI KAPCSOLAT A FELTÁMADT KRISZTUSSAL 23 Az átalakulás A feltámadt Krisztussal való barátság az embertõl szintén a feltámadást igényli, vagyis azt, hogy haljon meg a bûn számára és éljen egészen Istennek. A felnõttek keresztény életbe való beavatásának szertartásait tartalmazó liturgikus könyv elején ezt a leírást olvashatjuk: A keresztény életbe való beavatás szentségei által az emberek megszabadulnak a sötétség hatalmából, Krisztussal együtt meghalnak, eltemetkeznek és feltámadnak, megkapják a fogadott fiúság Lelkét, és Isten népének közösségével együtt ünneplik az Úr halálának és feltámadásának emlékét 12 (vö. KEK ). Errõl a halálról és feltámadásról tanított már Szent Pál apostol is. Az odafent való dolgokkal törõdjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus a ti életetek megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsõségben (Kol 3,2-3). Az új élet tehát a húsvéti misztériumban való részesedés által születik meg. Szent Pál ezt az átalakulást a régi és az új ember szembeállításából vezeti le. Vessétek le a korábbi életmód szerint való régi embert, aki romlásba rohan a megtévesztõ kívánságok miatt; újuljatok meg gondolkodásotok szellemében, és öltsétek magatokra az új embert, aki Isten képére igazságban és valódi szentségben teremtetett (Ef 4,22-24). Ha a keresztények életének titka el is van rejtve, annyi bizonyos, hogy tettei árulkodnak arról, hogy már az új ember létmódját kezdi el élni. A Krisztus kegyelme által megkapott, és hívõ válasszal befogadott új élet a mindennapokban válik valósággá. Pál apostol felszólítja híveit, hogy irtsák ki életükbõl a földies dolgokat, így a paráznaságot, a tisztátalanságot, a bujaságot, a gonosz kívánságot, a kapzsiságot, a bálványimádást, a haragot, indulatosságot, a rosszakaratot. Továbbá arra buzdítja õket, hogy öltsék magukra az irgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget, a béketûrést, a szeretetet, és viseljék el egymást, bocsássanak meg egymásnak Krisztus példájának alapján (vö. Kol 3,5-15). A feltámadt Jézussal való barátságban Szent Teréz szerint is nélkülözhetetlenek az erények. Az emberi erények az értelem és az akarat erõs és maradandó készségei, melyek szabályozzák cselekedeteinket, rendben tartják szenvedélyeinket, és magatartásunkat az értelem és a hit szabályai alá rendelik. Erkölcsileg jó cselekedetek gyakorlásával szerezzük meg és erõsítjük õket. Az emberi erényeket az isteni kegyelem tisztítja és fölemeli. 14 A Tökéletesség Útja címû mûvének elsõ felében három erényt elemez, amelyek a többi írásában is jelentõs szerepet játszanak. Ez a felebaráti szeretet, a lelki szabadság, és az alázat. A testvéri szeretet 12 Ordo Institationis Cristianae Adoltorum (OICA). A felnõttek beavatása a keresztény életbe (Római szertartáskönyv), Sapientia Hittudományi Fõiskola, Budapest, 2007, 5. o. 13 A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK), Szent István Kézikönyvek 6., Szent István Társulat, Budapest, A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma, Szent István Társulat, Budapest, 2006, 378. nélkül nem szerethetjük hitelesen Istent. 15 Ezt már Szent János apostol is aláhúzza elsõ levelében (vö. 1Jn 4, 20-21). Ha ragaszkodások bilincselnek meg bennünket, akkor nem lehetünk egészen Istenéi. 16 Ha pedig nincs alázat bennünk, Szent Teréz szerint letagadjuk azt az igazságot, hogy csak Isten segítségével tudunk elõrehaladni a lelki élet útján. 17 Természetesen még sok más erényt is felsorolhatnánk, amely ehhez a baráti kapcsolathoz szükséges, de most elegendõ ennek a háromnak említése, amelyek a többinek is alapját képezik. A feltámadt Jézust követõ, erényekben növekedõ embernek meg kell járnia a maga keresztútját. A tökéletesedés útja a kereszten át vezet. Nincs életszentség lemondás és lelki harc nélkül (KEK 2015). A kereszthordozást csak Jézustól tanulhatjuk, aki mindenkinek fölkínálja a lehetõséget, hogy Istennél ismert módon ( ) társuljon ehhez a húsvéti misztériumhoz (KEK 618), nélküle ennek a szimbólumnak sincs értelme. A vele való barátság során azonban nincs más út, ezen kell végighaladnunk. Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem (Mt 8, 34). Itt gondolhatunk a Jézus mennybemenetelét és a Szentlélek elküldését követõ idõre, amikor az apostolok nagy elszántsággal hirdették az örömhírt, tettek tanúságot Jézus Krisztus feltámadásáról. Egy alkalommal, amikor megveszszõzték õket boldogan távoztak a fõtanácsból, mert méltók lettek arra, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek (Apcsel 5,41). Ilyenek tehát a feltámadt Jézus barátai: boldogok a Jézusért való szenvedésben. Az életszentség jelenti ennek a baráti kapcsolatnak a végsõ elmélyülését, éretté válását. Szent Teréz a Belsõ Várkastély 15 Vö. Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei I. (Belsõ Várkastély), 344. o. (5M 3,8) 16 Vö. uo. (Tökéletesség Útja), 33. o. (CV 4, 8). 17 Vö. uo. (Belsõ Várkastély), BV 438. o. (6M 10, 7)

13 24 BARÁTI KAPCSOLAT A FELTÁMADT KRISZTUSSAL BARÁTI KAPCSOLAT A FELTÁMADT KRISZTUSSAL 25 címû mûvében a hetedik lelki lakásban írja ennek a szintnek a fõbb ismérveit. Ezt az állapotot tekinthetjük a lelki feltámadásnak, hiszen semmi sem zavarhatja meg az embert a feltámadt Krisztussal való kapcsolatában. Ha teste még nem is ment át a halálon, lélekben egy másik mennyországot talál, ahol egyedül Isten lakik. 18 A Szentháromság jelenléte állandó lelki tapasztalat lesz számára. Ez a lelki házasság kegyelme, aminek adományozója, Isten azt akarja, hogy leessék a hályog az illetõ lélek szemérõl, és meglássa, hogy valóban ki az õ Jegyese. Midõn már bent van a hetedik lakásban, a Szentháromság három személye nyilatkoztatja magát ki elõtte, és pedig értelmi látomásban és valami sajátos módon lép vele érintkezésbe. 19 Ennek az állapotnak elérése az ember legfõbb célja. Az egész isteni üdvrend végsõ célja az, hogy a teremtmények belépjenek a boldog Háromság tökéletes egységébe. De már most arra vagyunk hivatva, hogy a Szentháromság lakóhelye legyünk (KEK 260). A hetedik lakás második fejezetében Teréz részletesebben leírja a lelki házasság kegyelmét, mely az Úr Jézus Krisztus és a lélek között jön létre. Teljesen más, mint a lelki eljegyzés állapota, mert ott gyakori volt az elválás közöttük, itt azonban felbonthatatlan frigyre léptek. Az Úr pedig értelmi látomás által úgy lép be a lélekhez, mint ahogy tette az apostolokkal a feltámadása után, ajtó nélkül, vagyis az érzékek és lelki tehetségek közvetítése nélkül. 20 A lélek pedig már teljesen az Úr erejére támaszkodva él. A harmadik fejezetben látjuk az ember csodálatos megváltozását: már tapasztalható módon Krisztus él benne. Ennek nagy hatásai vannak. Az elsõ az, hogy teljesen megfeledkezik magáról, és csak az érdekli, hogyan növelheti Isten dicsõségét. A második az, hogy vágyódik a szenvedések után. Teréz szerint ebben van egy meglepõ dolog. Eddig meg akart halni, hogy Istennel lehessen, most nemcsak nem vágyódik a halál után, hanem itt akar maradni azért, hogy még több lelket megmentsen Isten számára, és így szolgája legyen a Megfeszítettnek. 21 Azt is mondhatjuk, hogy az életszentségben lévõ ember már nem fél a haláltól, nem ragaszkodik már semmihez, a lelki szárazság ellenére békét élvez, állandóan avval foglalkozik, ami üdvösségére szolgál, teljesen Isten kezére bízza magát, ahol megnyugszik. A kereszt ugyan nem hiányzik életébõl, de azt is teljes békével fogadja. 22 A lelki házasságban élõ ember pedig sohasem marad tétlen, óriási missziós vágy fûti, ahogy már mondtuk is azért, hogy másokat Istenhez vezessen. A lelki házasság arra szolgál, hogy cselekedetek s mindig újabb cselekedetek szülessenek belõle. Ez az igazi bizonyítéka annak, hogy ez a kegyelem csakugyan Istentõl való Vö. uo. (Belsõ Várkastély), 449. o. (7M 1, 3). 19 Uo o. (7M 1,6). 20 Vö. uo o. (7M 2, 1-4). 21 Vö. uo o. (7M 3, 1-6). 22 Vö. uo o. (7M 3,7-15). 23 Uo o. (7M 4,6). A hetedik lakás ismertetõjegyeinek összefoglalásaként utalhatunk két szentírási mondatra. János evangéliumának végén Jézus megjövendöli Péter életének végét, és azt a szoros egységet, ami majd kialakul közöttük Bizony, bizony mondom neked: mikor fiatalabb voltál, felövezted magad és oda mentél, ahova akartál. Amikor azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez feltéged, és oda visz, ahova nem akarod (Jn 21,18). Ebben a legbelsõbb lakásban tapasztalható boldogságot fejezi ki Szent Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendõk, sem erõk, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétõl, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van (Róm 8,38-39). Nyomon követtük azt az utat, melyen elõrehaladva az ember baráti kapcsolatba kerül a feltámadt Jézus Krisztussal, akinek révén teljesen átalakul, és már ebben az életben megtalálja az elveszíthetetlen boldogságot. Újra alá kell húznunk, hogy e lelki fejlõdés mindig a Szentlélek általi ösztönzés következtében válhat lehetségessé. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy csak az Egyházzal való közösségben egymást segítve és szeretve válhatunk a feltámadt Úr igazi barátaivá. Erre buzdít bennünket a Katolikus Egyház Katekizmusa is, amikor a Szent János evangéliumában említett szõlõtõ hasonlatáról elmélkedik. A Szentlélek erejébõl részesülünk Krisztus szenvedésében, ha meghalunk a bûn számára, és feltámadásában, amennyiben új életre születünk; Testének, az Egyháznak tagjai vagyunk, szõlõvesszõk, arra a szõlõtõkére kapaszkodván, aki maga Krisztus (KEK 1988). fr. Imre

14 26 A KRISZTUSI ÉLET BEFOGADÁSA MÁRIÁVAL A KRISZTUSI ÉLET BEFOGADÁSA MÁRIÁVAL 27 A KRISZTUSI ÉLET BEFOGADÁSA MÁRIÁVAL (II. János Pál pápa máriás életének üzenete) Az attyapusztai Mária-kegyhelyen április 13-án elhangzott szentbeszéd szövege. húsvéti idõ liturgiájában gyakran hallunk az újjászületés fontosságáról. A keresztény ember újjászületésében Máriának is megvan a maga szerepe a Szentlélek mellett. Ennek igazsága különösen is tapinthatóvá vált korunk egyik nagy emberének, II. János Pál pápának az életében, amelyet az egyik kármelita teológusunk úgy definiált, hogy az egy Mária misztériumával megjelölt élet. II. János Pál pápa soha nem tagadta s már püspöki jelmondatával is jelezte, hogy Mária szerepét nélkülözhetetlenül fontosnak tartja az életében. Kifejezésre juttatta ezt azzal is, hogy 1987-ben 13 évvel a nagy Jubileumi Év elõtt meghirdette a Mária-évet. Akkoriban itt, Magyarországon még egyes illusztris teológusok is meg voltak botránkozva azon, hogy mi szükség van arra, hogy egy pápa Mária-évet hirdet meg? Nem a Szûzanyáról kell beszélni, hanem a Szentháromságról mondták elõttünk, kispapok elõtt, amikor bekerültünk a szemináriumba, mintha a legnagyobb veszélyt a kispapok számára hivatásuk elmélyítésében az jelentette volna, hogy a Szûzanya iránt olyan nagy tisztelettel vannak, hogy miatta az Úr Jézust elfelejtik! Nos, II. János Pálnak az a püspöki címere, amelyet aztán a pápai címerében is felhasznált a kereszt jele és mellette Mária nevének kezdõbetûje, a nagy M, egyértelmûen jelezte, hogy õ Máriára csak úgy tudott gondolni, mint aki felbonthatatlan egységben van a keresztre feszített Krisztussal. Tulajdonképpen nem Mária személye foglalta õt le, hanem az a tény, hogy Krisztus akaratából az ember ilyen felbonthatatlan egységbe kerülhet az Istennel, a megtestesült Fiún keresztül. Feltehetjük a kérdést, hogy miként tett szert ilyen mély meggyõzõdésre a szentatya Máriával kapcsolatban, és mi vajon mit tanulhatunk belõle? Furcsa módon kezdõdött, mint ahogy annyi minden furcsa módon történik az életünkben, amikor Isten abba beavatkozik, mert Õ soha nem úgy jelentkezik, mint ahogyan azt mi várnánk. Ez is jelzi, hogy Õ az! Mert ha mi lennénk azok, akkor ki tudnánk számítani. De mivel Isten válik jelenvalóvá életünkben, nem úgy avatkozik abba bele, mint ahogyan azt mi várhatnánk... II. János Pál életében ez úgy kezdõdött, hogy már 9 évesen elveszítette az édesanyját. Ez a hiány azonban még inkább megnyitotta õt arra, hogy azt fogadja be életébe, akit maga Jézus nyújtott neki: megosztva vele saját Édesanyját. Mária fontosságának megértésében II. János Pál életében az a plébániai közösség is szerepet játszott, ahová a pápa gyermekkorában tartozott. Plébániatemplomukban létezett egy a Mindenkor Segítõ Szûzanya tiszteletére szentelt oldalkápolna, ahová a kis Karol elõszeretettel járt imádkozni. Volt ott egy Mária-kép. Milyen fontos szerepe lehet egy képnek, ami a szemünk elé van téve! Ezért fontos, hogy otthonainkban is ott legyen Mária képe. Szemlélni Máriát, amint õ Szent Fiát szemléli! Egy másik alapvetõ hatást a cseperedõ szentatya Mária-tiszteletében egy kármelita kolostor jelentett. Így vall róla: Ennek az alapítása visszanyúlik Kalinowski Szent Rafael idejére. A wadowicei lakosok nagy számban keresték fel, és ennek is köszönhetõ, hogy egyre inkább elterjedt a Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréjának a tisztelete. Azt hiszem, tíz éves lehettem, amikor én is kaptam egy ilyen skapulárét, amelyet még ma is viselek. A kármelitákhoz jártunk gyónni. Mária tisztelete tehát a plébániatemplomban és a Kármel templomában alakult ki gyermek- és serdülõkorom éveiben. (Ajándék és titok, 37. old.) Érdekes a pápa Mária-tiszteletének további elmélyülése, amely során a késõbbi szentatya Máriával megélt kapcsolata egyfajta krízisen megy keresztül. Így ír róla: Volt életemnek egy olyan szakasza, amikor valamiképpen megkérdõjeleztem Mária iránti tiszteletemet, arra gondolva, hogy ha túlságosan nagy méreteket ölt, végül károsan befolyásolhatja a Krisztust megilletõ tisztelet elsõbbségét. (uo., 38. old.) Vajon mit jelent ez? Azt hiszem, arra utal, hogy a hitünk fejlõdésének megvannak a maga szakaszai, amely során sok minden változás történik hitünk megélésében. Ha nem történnek bizonyos változások, akkor a hitünk sem fejlõdik. Nem feltétlenül az a jó, hogy ha soha nem élünk át kríziseket. Van, aki a gyermekkorában megtanult imákat ugyanazzal a lelkülettel mondja, mint ahogyan azt kiskorában tette, s ez nem feltétlenül jó dolog. Hogyan lehet az, hogy

15 28 A KRISZTUSI ÉLET BEFOGADÁSA MÁRIÁVAL A KRISZTUSI ÉLET BEFOGADÁSA MÁRIÁVAL 29 ugyanúgy viszonyulunk egy másik személyhez felnõtt vagy idõs korban, mint ahogyan azt kisgyerekként tettük? Nos, az Istennel megélt kapcsolatunkban is történnek változások, annál is inkább, mivel hitünk gyakran kríziseken át tökéletesedik. Kétségek törhetnek ránk egy váratlan esemény kapcsán Persze, hitünk a krízisektõl önmagában még nem fejlõdik, csak akkor, ha azokban jobban elkezdjük keresni az Istent, ha próbáljuk jobban megérteni annak az értelmét, amit eddig megéltünk, s ha a bennünk támadt nagyobb ürességben jobban kiáltunk Õhozzá, és még inkább igénybe vesszük mások segítségét: például könyveket vagy tanácsot kérünk, mivel alázatosabbakká válunk. Így nyílhatunk ugyanis meg egy még nagyobb kegyelemre. Ez a nagyobb kegyelem II. János Pál életében úgy érkezett, hogy kezébe akadt egy könyv, amirõl így ír: Ekkor Montforti Grignion Szent Lajos Mária könyve nyújtott segítséget, amelynek címe:»értekezés a Szent Szûz igazi tiszteletérõl.«ebben választ kaptam a kételyeimre. Igen, Mária Krisztushoz közelít minket, hozzá vezet bennünket, azzal a feltétellel, hogy titkát Krisztusban éljük meg. ( ) A szerzõ elsõrangú teológus. Mariológiai megfontolásait a szentháromságos misztériumban és Isten Igéje megtestesülésének igazságában gyökereznek. (uo.) Még egy olyan személynek is szüksége lehet segítségre, aki késõbb pápaként vezeti az Egyházat. Jelen esetben egy könyv alapján értette ugyanis meg az õ életében már korábban is olyan fontos misztériumot: Máriának a keresztény életében betöltött anyai szerepét. Arról sem feledkezhetünk azonban el, hogy milyen hatással volt a késõbbi szentatya életére a lengyelek nemzeti zarándokhelye, ahová a kis Karol édesanyja halála után jutott el elõször. Ezzel kapcsolatban a következõképpen vall pápaként: A Jasna Góra-i Szüzet évszázadok óta Lengyelország királynõjeként tisztelik. Ez az egész nemzet kegyhelye. A lengyel nép évszázadok óta a Miasszonyunkban és Királynõnkben keresi a lelki támaszt és megújulást. Jasna Góra az evangelizációnak sajátos helye. Lengyelország életében a nagy események valamilyen módon mindig kapcsolódnak ehhez a helyhez: nemzetem régmúltjában és ma is mindig ott, Jasna Góra dombján érik el tetõfokukat a történelmi események. (Átlépni a remény küszöbén, old.) II. János Pál elõbbi mondataiból megérthetjük: mennyire mélyen beleágyazódik a szentatya Máriával megélt kapcsolata saját nemzetének a Mária-tiszteletébe. Számunkra, magyarok számára rendkívüli jelentõséggel bír az a tény, hogy kereszténységünk felvételekor Szent István királyunk halála elõtt a Szûzanyának ajánlotta fel nemzetét, minket is beleértve. Különösen napjaink történelmi eseményei értetik meg velünk ennek a ténynek Márián keresztül Istennek való szenteltségünk tudatának a fontosságát. II. János Pál Mária-tiszteletének fejlõdésének jelentõs állomása volt még pappá szentelése volt, amirõl amikor püspök lett papjai elõtt tartott egyik beszédében így számolt be: Amikor pap lettem, és hozzá kellett szoknom, hogy min- den nap a kezemben tarthattam Krisztust, megváltozott Isten Anyjával való kapcsolatom. Felismertem azt a hasonlóságot, amely közötte és közöttem van. Felismerve papi identitásomat, azt is be kellett látnom, hogy különleges módon Máriához tartozom. Milyen fontos lehet nem csak a papok számára, hanem a hívek számára is annak tudomásul vétele, hogy Jézust befogadva a szentáldozásban nekünk Máriává kell válnunk: az Õ magatartásával kell Szent Fiához közelednünk! Ez nem tetszés kérdése: Máriát nem mi választjuk, hanem Jézus maga nyújtja át nekünk! Hol? A kereszten, ahol a Legszentebb Áldozat történik, s ahol a szeretett tanítvány felé fordulva ezt mondja: Íme, a te anyád! Mária nem akadályozhat minket abban, hogy Szent Fiához közeledjünk, hanem éppen ellenkezõleg: megtanít minket arra, hogy milyen lelkülettel járulhatunk mi is az értünk meghalt és örökkön élõ Üdvözítõnk elé. II. János Pál pápa számára Mária szerepe mindig alapvetõ marad ahhoz, hogy Krisztus mûvébe beilleszkedve megélje saját küldetését ben, amikor Krakkó érseke lett, a ráruházott felelõsség tudatában a következõ szavakat mondja: Régóta meggyõzõdtem már arról, hogy Krisztus mûvébe belépni Máriát megkerülve nagyon nehéz. Máriával együtt megy az új, Krisztustól kapott feladat felé. Ugyanígy tesz 1978-ban, amikor pápává választják, s amikor elsõ beszédjében is utal arra, hogy ott is, ezt az eseményt is Máriával éli meg: Féltem elfogadni ezt a kinevezést, de elfogadtam a mi Urunk, Jézus Krisztus iránti engedelmességbõl és az Õ legszentebb édesanyja iránti teljes bizalomból. Hogy miként élte meg pápaként ezt az Istentõl kapott mérhetetlenül nagy küldetést továbbra is Máriával egyesülve, erre vonatkozólag csak néhány tényt hadd soroljunk fel. Tudjuk, hogy május 13-án merényletet követtek el ellene, amely során az élete forgott koc-

16 30 A KRISZTUSI ÉLET BEFOGADÁSA MÁRIÁVAL A SZÁRAZSÁG UTÁN 31 kán. Gyógyulása után nem sokkal magához kéreti a fatimai titoknak addig a Hittani Kongregációban pihenõ harmadik részét, és azt elolvasva azt kezdi állítani, hogy Máriának köszönheti megmenekülését, életben maradását. Eme meggyõzõdését nem csak szavakkal fejezi ki, hanem azzal is, hogy a merénylet elsõ évfordulója alkalmával elzarándokol Fatimába május 13-ra. A fatimai Szûzanya szándéka szerint néhány évvel késõbb az egész világot felajánlja Mária Szeplõtelen Szívének. Boldoggá avatja a két fatimai látnokot: Ferencet és Jácintát. Többször beszélget Lúcia nõvérrel, a harmadik fatimai látnokkal. II. János Pál teszi közzé a harmadik fatimai titkot. És õ jelöli ki emléknappá május 13-át, mint a fatimai Szûzanya emléknapját. Sok mindent említhetnék még a szentatya máriás lelkületének bizonyítására, így például a már említett Mária-év meghirdetésén túl a Redemptoris Mater enciklika megírását, amely nem más, mint a pápának a II. vatikáni zsinat Lumen Gentiumban megfogalmazott Mária küldetésérõl szóló tanításának kommentárja. És hát hogy is feledkezhetnénk meg 2002-rõl, amikor a Szentatya a rózsafüzérrel kapcsolatban tesz közzé egy apostoli levelet! Végezetül hadd idézzük II. János Pál testamentumát, amelyben a szentatya többek között a következõ szavakat írja: Olvassuk az evangéliumban:»virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor jön el a ti Uratok!«Nem tudom, hogy számomra mikor jön el, de ahogy minden mást, ezt a pillanatot is az én Mesterem Anyjának kezébe helyeztem és helyezek: Totus Tuus. Ugyanezekbe a kezekbe helyezek mindenkit, akivel csak összekötötte életemet és hivatásomat. Hogy mit jelentenek a Totus Tuus szavak, erre vonatkozóan a szentatya a következõ magyarázatot adta még évekkel korábban: Ez a kifejezés Montforti Grignion Szent Lajos Máriától származik. Rövidítése az Isten Anyjának tett fölajánlás teljesebb formájának, amely így hangzik: Egészen a Tiéd vagyok, és mindenem a Tiéd. Befogadlak mindenembe, add nekem a Te Szívedet, Mária. (Ajándék és titok, 38. old.) II. János Pál életének példája megérteti, hogy Mária tisztelete a keresztény ember számára nem valami felületes ájtatosságot jelent, hanem arra ad késztetést, hogy a hívõ ember egészen Máriának ajánlja magát azért, hogy az Õ Szeplõtelen Szívét befogadhassa, s Mária Szívét befogadva arra is alkalmassá váljon, hogy Jézus élhessen a szívében, aki az Õ isteni életét akarja megosztani mindazokkal, akik övéinek vallják magukat. A SZÁRAZSÁG UTÁN z elmúlt évben nagyon különleges idõjárás volt Izraelben. A tél enyhe volt. Elõtte viszont õsszel rengeteg esõ esett. Egy novemberi napon izgatottan, szaladva érkezett egy drúz férfi El Muhraqára. Meg sem állt a teraszig. Mélyen meghatódva nézte a tájat, Jiszrael síkságát. Emberemlékezet óta ilyen még nem volt mondta. A síkság mindenütt ragyogott a saras víztõl. A Kison-patak pedig ott szaladt medrébõl kilépve, ficánkolva, mint egy kiscsikó, aki megszabadult kötelékeitõl. Értettem is, meg nem is ezt a csodálkozást. A Dunához, Rábához szokott szemeimben a Kison csak egy sáros, alig csordogáló patak. A szent helyeken zarándokolva nagyon sokszor megláthattuk és megcsodálhattuk a vízvezetékrendszerek romjait: Megiddó, Akkó, Jeruzsálem, Jerikó, Zipori Sziklákba vájva, mesterségesen továbbépítve kilométereken keresztül, hogy az éltetõ víz eljusson a házakba, fürdõkbe, földekre. Régen is, ma is nagy érték a víz a Szent Földön. Ma már inkább csöpögtetõ módszerrel öntözik, még a sivatagokat is. Lent délen a Negevben szõlõt termesztenek, kertek vannak, erdõk A Vörös-tenger partján, Eliatban, ahol gyakorlatilag nem esik az esõ, pálmafák, parkok teszik elviselhetõbbé az életet. Az egyiptomi, Sínai-félszigeten fr. Rafael

17 32 A SZÁRAZSÁG UTÁN KICSODA SZÁMOMRA JÉZUS? 33 levõ sivataghoz képest Izrael valóban egy tejjel-mézzel folyó ország. Magyarországhoz képest azonban Izrael félsivatag. Az En Gedi természetvédelmi területen járva meglepõdve láttuk, hogy az emberek, felnõttek és gyerekek egyaránt, vidáman lubickoltak a védett forrásokban, vízesések alatt. Tilos lett volna, de a víz odavonzotta õket. A víz a sivatagban igazán értékes. A nyugati eldobó, pazarló társadalomban fel sem tûnik a víz igazi értéke. (Legfeljebb csak akkor, amikor megkapjuk a havi vízszámlát. De akkor is csak a pénz értékét nézzük és nem a vízét.) Ezen gondolatok után talán jobban megértjük az Illés idejében történt nagy szárazságot. Ne a mi Kárpát medencénkhez mérjük, ahol folyók, tavak, források sokasága található. Azt a szárazságot csak a sivataghoz lehet mérni, ahol nincs semmi, csak kõ és homok és pusztulás. Képzeljünk el egy tejjel-mézzel folyó országot, amint sivataggá változik. A víz élet. Víz nélkül csak élettelen sivatag van. És most ugyanezt a víz- és életnélküliséget, ezt a sivatagot vigyük át a lelki életre. Illés idejében a nép elhagyta Izrael Istenét. Baaloknak, hamis, nem létezõ isteneknek szolgált. Ez nem egy egyszerû lelki szárazság, hanem az élõ Isten nélküli sivatag. (Késõbb éppen ezért mennek el az elsõ remeték az élet nélküli sivatagba, ahol az ördög lakik, hogy elvigyék oda is az élõ Istent.) Mi nem ebben a sivatagban élünk mondhatná valaki joggal. Mi végtére is ismerjük az Urat és szolgálunk neki. Igen. De gondoljunk Keresztes Szent János atyánkra: a madár, akár cérnával van megkötve, akár lánccal; mindenképpen rab. Az elsivatagosodás veszélye mindannyiunk életében fennáll. Lehet, hogy még nem fordultunk el az Úrtól, de már a kis homokszemek, mint bálványok megjelentek életünkben. A szárazságot csak egy sivatagban lehet igazán megtapasztalni. Az Isten-nélküliséget pedig csak ennek mintájára lehet igazán elképzelni. Minden bûn borzalmas pusztítása a sivataghoz, az elsivatagosodáshoz hasonlítható. Mindnyájunknak szól Illés története. Mindnyájunknak meg kell térni. Mindnyájunknak szükségünk van az Élõ Vízre. Húsvétkor és a húsvéti idõben az Életet, az Élet kiáradását ünnepeljük. De Illés történetére, a Kármelhegyi Boldogasszonyra is gondolhatunk. A nagy szárazság után a kis, tenyérnyi Felhõbõl hatalmas Záporesõ hullott a földre. Örüljünk minden cseppjének! Fr. Albert OCD Izrael El Muhraqa KICSODA SZÁMOMRA JÉZUS? Szentháromság felfoghatatlanul fenséges misztikumának legemberibb támpontja Jézus. Róla könnyû beszélni másoknak, hiszen elõttünk fogantatott, tanított, szeretett, meghalt, feltámadt és visszatért a halálból. Alkalmas arra, hogy velünk együtt, sõt általunk nõjön fel, ahogy az ember öntudatra ébred, úgy gazdagodjék, növekedjék benne folyamatosan. Ha egy mondattal kellene meghatároznom, hogy mit jelent számomra Jézus, a gyerekkoromban megtanult kifejezéseket használnám: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Így, ebben a sorrendben nõtt fel bennem Jézuskából szeretett urammá, megváltómmá. Nem tértem meg látványosan, nem volt jelenésem, megigazulásom, pálfordulásom. Csak közeledésem és eltávolodásom, monológjaim, párbeszédeim, ritka találkozási pontok, amikor úgy éreztem, hogy a világ egységes egésszé áll össze bennem, és az isteni szeretet átölel. Aztán voltak tévelygések és kínok, amikor szembeszegülve törtettem valami kegyes jóakarat ellen, árral szemben kapálóztam riadtan, és mert erõsebb volt nálam az Isten, tenyerén vitt el célomhoz dühös nekifeszülésem ellenére. Jézus, a gyermek, velem született. Ott volt az elsõ imakönyvemben, leült esténként az ágyamra, és ha szüleim nem értek rá velem imádkozni, mert hangosan veszekedtek az ajtón kívül, akkor megvigasztalt, elringatott, és elhitette velem, hogy van

18 34 KICSODA SZÁMOMRA JÉZUS? KICSODA SZÁMOMRA JÉZUS? 35 olyan békés, szeretetteli világ, ahol a gyermekek és szüleik egyetértésben, egymás kezét fogva mennek a templomba. És ott volt az õrangyal képe az ágyam felett, akit a jó Jézus küldött, hogy õrködjön felettem, hogy ne marjon meg a kígyó álmomban, ne kergessenek nagy késekkel gonosz emberek, ne zuhanjak le a mélybe, és eltûnjenek lelkemnek kínzó szörnyetegei, amik a félelmet hordozták. A templomban mindig a jászolban fekvõ gyermek Jézusra függesztettem tekintetemet, neki énekeltem a pásztorjátékban az angyal énekét, és csak sóvárogtam arra, hogy egyszer Szûz Máriaként karomban tartva bölcsõdalt is daloljak neki. Amikor elfordultam attól a világtól, ami gyerekként sebeket okozott nekem, felé fordultam, az õ tiszta tekintetére vágytam. Krisztus, a húsvéti, szenvedõ, mindenki által leköpdösött töviskoszorús szent kamaszkoromra nõtt fel bennem. A durvaság, amivel az iskolai közegben minden nap szembesültem, a veszteségek és sebek Krisztus felé menekítettek. Középiskolás koromban volt egy idõszak, amikor minden nap reggeli misére jártam, és gyakran betértem Hugó atyához gyónni, egészen addig, míg meg nem elégelte, és el nem küldött azzal, hogy ne gyónjam meg a semmit. Talán még nem tudtam megfogalmazni igazán, hogy a magányra, az Isten közelségére és az emberi szenny kizárására vágytam a templom csendjében. Valami meghitt párbeszédre, mely csak monológba fulladt, és nem váltott meg, nem tett engem jobbá, bárhogyan is igyekeztem. Még nem tudtam akkor, hogy mi a kapcsolat közte és az Atya között. Én az Istent nem szerettem akkor, csak büntetõ és bosszúálló urat láttam benne. Isten fiaként akkor ismertem meg Jézust, amikor zugvetítésekre jártunk az Orsolyita templomba Zefirelli Jézus-filmjére. Az a film, amit egy hangon fordítottak, még szinkronja sem volt, nagyobb hatást keltett, mint ma egy háromdimenziós hiperszuper technikával legyártott csoda. Bensõnkbe égett, pontosan a megfelelõ pillanatban, amikor az õskeresztényekhez hasonló titkos kis körben könnyeinket törölgetve néztünk fel Isten fiára, egyek voltunk a megtérésben, az Egyházban, amirõl bebizonyosodott, hogy nem földi kreáció, hanem Istentõl ihletett lelki valóság. Dühönghetett a kommunizmus! Ez még a nyolcvanas évek hõsies korszaka volt, amiben jó volt kereszténynek lenni, nem volt senki, aki divatból vagy tudathasadásból járt volna ilyen veszélyes vallásos helyekre. Tudtuk még elválasztani a jó és a rossz dolgokat. A csodákra való hajlandóságunk viszont odaveszett, mert a realitás, a technikai forradalom, a jólét vágyának bûvölete érzéketlenné tett bennünket az apró jelek iránt. A Megváltó születése még folyamatban van bennem. Talán azóta létezik, és lesz egyre teljesebbé, amióta felnõtt lettem, és valahogy visszájára fordult az életem. Ez azt jelenti, hogy volt idõ, amikor még csak a jövõre tudtam gondolni, azt kutattam, hogy mi lesz holnap, vagy egy év múlva. Aztán, amikor rádöbbentem, hogy többet éltem már, mint amennyi élet még elõttem áll, a múlt felé fordultam. Talán mégis volt az életemben valamiféle lassú, észrevétlen pálfordulás? Nem azért kezdtem boncolgatni a múltamat, hogy erõt merítsek belõle, mint az öregek, inkább azért, hogy jobban megismerjem önmagam, tisztába legyek a miértjeimmel. Nem sikerült, mert csak belemerültem az önsajnálatba, vergõdtem benne, és önigazolással áltattam magam. Valójában semmi sem lett a nagy terveimbõl. Akárcsak Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel címû novellájában, amelyben az egykori fiatal író felelõsségre vonja idõsebb önmagát a nagyra törõ álmok elvetéltsége miatt. Magamat kínoztam, és lázasan kapkodva megpróbáltam mindent megvalósítani, ami még a lista szerint eddig nem sikerült. Végül rájöttem, hogy nem volt értelme a küzdelemnek. Sok mindent megkaptam ugyanis, olyasmit is, amirõl nem is álmodtam, és éppen akkor esett minden az ölembe, amikor nem is tudtam igazán akarni. A küzdelmeim mind meddõk maradtak, a segítõ kegyelem pedig tõlem függetlenül tolt elõre utamon. Csak rá kellett hagyatkoznom. Talán ekkor ment végbe az a megváltás, amirõl mások olyan rajongással tudnak szólni. Én mindenesetre ezt már életem végéig tartó feladatnak tekintem: Nem szembenyomulni a megváltással. Tudom, hogy pontosan ellentéte vagyok a cselekvésképtelen szerénységnek, a folytonos tettvágy és nyüzsgés hajt, ugyanakkor blokkol. Le kell ülnöm gondolkodni, kicsit sodortatni a szeretetfolyóval, vagyis bölcsebben élni. Meg kell látnom Jézust a hétköznapokban, és állandósítanom magamban. Sokáig azt gondoltam, hogy a csodák csak mások számára léteznek. A kiválasztottaknak, szenteknek, vagy a félkegyelmûeknek mutatkozik meg Isten, és nyilvánítja ki akaratát. Ma már tudom, hogy vannak olyan csodák, amik nekem szólnak. Elmesélhetetlen, átadhatatlan, leírhatatlan, szemembe könnyet indító történetek, amiket nekem címzett Jézus. Az a Jézus Krisztus, aki velem együtt nõtt fel. Elhalmozott ajándékaival, de én csak azt láttam, hogy milyen szomorú a gyerekkorom, s nem azt, hogy mennyire gazdag. Azt láttam, hogy milyen gyötrelmes a kamaszkor egy nem túl szép és okos lánynak, és nem láttam, hogy milyen csodálatos emberek vettek körül, akik pótolták szüleim és testvéreim szeretetét. Nem láttam, hogy milyen jó férj és apa lett az egykor ko-

19 36 KICSODA SZÁMOMRA JÉZUS? KICSODA SZÁMOMRA JÉZUS? 37 molytalan fiúból, akivel véletlenül összeházasodtunk. És azt sem gondoltam, hogy egész életemben erre a három gyerekre vágytam, akik ma körülvesznek. Nem tudtam, hogy olyan hivatást kaptam, és nem választottam, aminek ezen a világon a legtöbb értelmét látom. Tudom, hogy mit mondott azzal Jézus, hogy Isten országa köztetek van. Ismerem azokat a pillanatokat, amikor ez megtapasztalható, és hálát adok ezekért. Láttam szarvasokat elszaladni néhány méterre a biciklikormányom elõtt, úgy lebegtek a mezõ felett, ahogy futottak, és láttam három baglyot ülni az erkély korlátján, szemben velem a szürkületben. Berepült egyszer egy rigó a házunkba, és hagyta, hogy a kezembe fogjam, és egyik tavaszszal az összes gyümölcsfánk egyszerre borult virágba. Láttam újszülöttet, akit a testembõl emeltek ki, és minden porcikája olyan tökéletes és gyönyörû volt, hogy csak sírni tudtam a boldogságtól. Futottam bodzavirágzáskor az erdõn, és a bodza fanyar illata elkábított, s bár félig aléltan vettem a levegõt, összhangban volt a testem, a lelkem, a szellemem. Láttam a tanítványaimat, amikor figyelemmel vagy elmerengve hallgatták Petõfi vagy Arany sorait, és éreztem, hogy a lelkükig jutott el. Voltak meghitt pillanatok a zenében, a barátságban és a szerelemben. Mindegyikben Jézust fedeztem fel, aki azt ígérte: Én veletek vagyok Életem válságos pillanatában pedig megtapasztaltam Jézus közvetlen jelenlétét is. Nehezen írok róla, mert többnyire csak mosolyogtam eddig azokon az öreg néniken, akik a kegyhelyeken Szûz Máriát vélték látni a felhõkön lebegve. Az én Jézus-jelenésem mezítláb közeledett a porban, piros ruhában a kánikulába fülledt belvárosban. Hírt adott, és megvigasztalt, noha csak éjjel felriadván tudatosult bennem az, hogy vele találkoztam. Jézus Krisztus Isten fia, Megváltó. Ha az ember nem áll ellent, akkor képes eljutni idáig. A teológusok és filozófusok biztosan többet, okosabbat mondanak ennél. Szakszerûbbet, hivatalosabbat, fontosabbat. Sokat hallottam arról, hogy a hitet nem lehet érzelmekre alapozni, és hogy a tudást is meg kell szerezni ahhoz, hogy valakinek jól megalapozott, használható meggyõzõdése legyen. Én inkább a továbbadhatót hangsúlyoznám. Jézus színesen és csodálatosan szép szavakkal tanított. Ha valaki hitét tovább akarja adni, elsõsorban hozzá kell fordulnia. Az Õ mondatait, tetteit, mentalitását kell követnie és Tõle ihletet nyernie, hogy tanítása ne csak pusztába kiáltott szó legyen. Jézust nem lehet puszta tananyaggá degradálni. Csizmadia Gertrúd Radnóti Miklós, akinek a verseit olyan közel érzem magamhoz, ezt így fogalmazza meg magának a Negyedik eclogában: Jártál szellõtõl fényes csúcsokon, s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt bokrok közt térdepelni egy jámbor õz-sutát; láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet, s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár

20 38 MÁRIA ÉS JÓZSEF ZARÁNDOKÚTJA A HITBEN... MÁRIA ÉS JÓZSEF ZARÁNDOKÚTJA A HITBEN MÁRIA ÉS JÓZSEF ZARÁNDOKÚTJA A HITBEN A TIZENKÉT ÉVES JÉZUS MEGTALÁLÁSAKOR Az alábbi elmélkedés a Szent Józsefrõl tartott lelkigyakorlat egyik témája volt 2009 decemberében. ézus názáreti éveinek idõszakára vonatkozóan egyetlen olyan esemény van, amit az evangélisták nekünk elmesélnek: amikor Jézus tizenkét éves lesz, és szüleivel együtt elzarándokol a jeruzsálemi Templomba. Jézus ekkor lép be abba a korba, hogy a parancsolatnak, vagyis az Úr törvényének a fia lesz, amikortól kezdve rá nézve is kötelezõ, amit Mózes ötödik könyve elõír a felnõtt zsidó férfiak számára, hogy évente három zarándoklaton kellene részt vennie. A fõvárostól távolabb élõ zsidók ezt általában úgy élik meg, hogy évente egyszer mennek fel Jeruzsálembe, a diaszpórában élõ zsidók pedig még ritkábban teszik ezt: az õ számukra az a szabály, hogy életük során legalább egyszer eljussanak a Templomba. Mária és József nagyon törvénytudó zsidók. Mária is részt vesz a zarándoklaton, pedig számára nem is lenne ez kötelezõ. Hogy mi történik eme alkalommal, azt Lukács evangélista meséli el nekünk: Az ünnepnapok elmúltával hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt, anélkül, hogy szülei észrevették volna. Azt gondolták, hogy az úti társaságban van. Már egynapi járásra voltak, mikor keresni kezdték a rokonok és ismerõsök között. Nagyon érdekes ez a részlet, valljuk csak meg! Mit is értet meg velünk? Azt, hogy a Szûzanya és Szent József nem úgy voltak a Gyermek Jézussal, hogy kínosan vigyáztak rá minden pillanatban: hogy el ne vétsék egyetlen tekintetét vagy szavát. Egyáltalán nem voltak aggályosak! Pedig a legnagyobb kincs, Isten Egyszülött Fia volt rájuk bízva, s ennek ellenére mégsem idegeskedtek, hogy elveszítik az összeszedettségüket, vagyis az Úrra való figyelmüket azért, mert valami másra is gondolnak olykor. A kereszténység lényege nem abban áll, hogy szüntelenül félünk mindentõl! Mária és József nem rabszíjon tartották a Kis Jézust, mondván neki, hogy Mindig itt maradsz velünk!, hanem szabadon hagyták Õt! És csak egy napi út után derült ki, hogy Jézus nincs a zarándokcsoportban! Micsoda bizalom volt tehát a Szent Család tagjai között! Pedig a legnagyobb kincset õrizték! Nemcsak pillana- tok múltak el, hogy Jézus eszükbe jutott volna, hanem egy egész nap! Vajon mit is csinálhattak ennyi idõ alatt? Az útra figyeltek? A rokonokkal vagy ismerõsökkel beszélgettek? Vagyis élték az úton lévõ ember mindennapi kis életét! A ráeszmélés, hogy Jézus nincs velük, persze nagy nyugtalansággal töltötte el õket. Mi, emberek, itt a földön ilyen fogyatékosak vagyunk! Egyszerre nem tudunk mindenre figyelni! Már pusztán a munkánk miatt is kénytelenek vagyunk más személyekkel vagy dolgokkal foglalkozni, nem gondolhatunk szünet nélkül az Úrra! Jézus ugyan éberségre, virrasztó lelkületre hív minket, az apostol meg szüntelen imára. De ez nem azt jelenti, hogy mindig éreznünk kellene, hogy Jézus ott van mellettünk. Isten nem azt kívánja tõlünk, hogy mindig érezzük Õt! És ezért sokszor úgy érezzük, hogy elveszítettük Õt! A hit tapasztalatával együtt jár, hogy úgy érezzük, hogy nem érezzük, hogy elveszítettük Õt! Éppen ez készteti a keresésre a hívõt! Ha biztonságban érezzük magunkat, akkor nincs szükségünk arra, hogy keresésbe kezdjünk! Talán ezért is van az, hogy Isten sem leli örömét abban, hogy mindig éreztesse velünk a jelenlétét, és mi ebben fürödjünk. Nem lenne ez ideális itt a földön. Az ideális az, mondja Keresztes Szent János atyánk, hogy keressük Õt, méghozzá a keresés fájdalmával! Ebben a magatartásunkban ugyanis biztosan benne van a szeretet, a magunkból való kilépés és a Másik felé való fordulás tapasztalata.