Babits Mihály. Tartalmi és formai sokszínûség. Messze messze. Fekete ország

Átírás

1 Babits Mihály Tartalmi és formai sokszínûség Messze messze Fekete ország Az induló Babits lírájának rendkívül változatos a tárgyköre. Írt tájrajzot, tarka zsánerképet, csendéletet, keresztény és indus filozofikus éneket, nagyvárosi fantáziaképet; verset szentel egy budai vén szálloda hátborzongató titkainak, egy régi pécsi uszodának; új témákra éhesen verstechnikai és stiláris bravúrral idéz fel egy mozgófénykép -élményt tökéletesen visszaadva a némafilm korabeli sajátosságait. Irodalmi tanulmányai révén bele tudja magát élni régi korok hangulatába, régen volt emberek érzelmi helyzeteibe, akár a görög-római világról, akár a középkori dalnokverseny költõirõl van szó. Távoli országokba való elvágyódásának verse a Messze meszsze ( ): nyolc ország választékos szóhasználattal: hon hangulatát, sajátos atmoszféráját rögzítõ tökéletes pillanatfelvételek, egymás mellé rendezett látványok füzére. A vers az impresszionista stílus szokásos eszközeivel a nominális stílussal, a mondat értékû szavak halmozásával, a jelzõk bõségével s az alliterációk gyakoriságával vázlatszerû állóképeket idéz fel, megnevezve az egyes országok jelegzetes tájait, tárgyait, polgárait. Ezek a képek annyira hitelesnek tûnnek, hogy az olvasó mindvégig abban az illúzióban él, a költõ mindezeket személyes tapasztalatok, valódi benyomások sûrítésébõl szûrte le. Ezért hat meglepetésként az utolsó strófa: csupán elképzelt utazásról van szó, a vers mögött nem átélt, csak olvasmányélmények állnak. A távoli országok, a messze szép vidékek utáni vággyal szemben áll a rabsors mostohasága, a bezártság fájdalmas érzése, a megszólaló szomorú lemondása, hogy mindezeket nem láthatja soha. Babits sokszorzó lelkének az Írisz által szimbolizált tarkaság, a sokszínû változatosság kedves, s visszariad a színtelenségtõl, a színeket kioltó sötétségtõl. A Fekete ország ( ) egyszerre logikus álom és fantasztikus szimbolika (Rába György: Babits Mihály. Gondolat, l.). Az elsõ három sor szerzõi közlés egy lidércnyomásos álomról, Babits Mihály 95

2 Az egyhangúság, a színtelenség képzetét szuggerálja a magyarban egyébként is megterhelt e hang magas arányszáma is. A vers forrása Edgar Allan Poe egy elbeszélésében fedezhetõ fel. Itt van szó egy olyan fantasztikus országról, ahol minden fekete: a föld, a víz és az élõlények. Például: nézd a fû magját, nézd a fa makkját ; fekete kelme és fekete elme. a következõ 33 sor maga a nyomasztó álomlátás. A megálmodott országból eltûntek a színek, eltûnt a változatosság, s mintha ebben az örökös, mozdulatlan változatlanságban nem lenne idõ sem, s megszûnt volna a létezés. A fekete szóval alkotott variált szókapcsolatok egymásra halmozása, e melléknév meglepõen merész, lüktetõ ismétlése (45-ször fordul elõ) a belsõ izgalom fokozódásának sokkszerû hatását közvetíti. Mert nemcsak a fény hiányának következménye a feketeség, namcsak kívül, a felszínen fekete minden, hanem csontig, velõig fekete. A feketeség nem is egyszerûen szín már az álomban, hanem morális állapot, mely belülrõl árad, sugárzik kifelé, hiszen magának az anyagnak a lényege, a rejtett lelke fekete, azaz gonosz, ártó, ijesztõ és fenyegetõ. Az anyagot (és a világot) átjáró, minden részletét átszövõ gonoszság fölfedezésének riadt látomása váltja ki a vers végén a rémület önálló sorba kerülõ jaj szavát, melyet már csak ijedt dadogásként követ a háromszor ismételt fekete szó. A költemény szimbolikája más értelmezéseket is lehetõvé tesz: jelentheti a megsemmisülés borzalmát, a létlen létet, esetleg a kárhozat helyét, a poklot is. Mindez csupán egy álombeli élmény leírása, de emlékének hatása az ébrenlétben is borzongató, s felfogható pesszimista világmagyarázatként. A Fekete ország ritmikája is sok Babits-vershez hasonlóan meghökkentõen újszerû, szokatlan. A fekete melléknévvel létrejött jelzõs szerkezetek nagyszámú, paralelisztikus halmozása a legszembetûnõbb stilisztikai vonása a szövegnek, s ez teremti meg többek között azt a különös nyelvi muzsikát, melyben a hangsúlynak is és az idõmértéknek is egyaránt fontos szerepe van: fekete, fekete, fekete. Fekete ég és fekete tenger, fekete fák és fekete ház Másutt a choriambusok alkalmazása betûrímekkel kiegészítve ad a nyelvi szövegnek zenei élményt: csap csak a csáklyád, fúr be furód: s mélyre merítsd bár tintapatakját A vers hangzását egyébként a folytonosan ismétlõdõ fekete szó is alliteráló jellegûvé teszi, s a zeneiséget fokozzák a sorvégi rímek mellett a belsõ rímek is. A variálva ismétlõdõ szókapcsolatok, a litániaszerû felsorolások és halmozások több korai Babits-vers ritmusának 96 A 20. SZÁZAD ELSÕ ÉVTIZEDEINEK MAGYAR IRODALMÁBÓL

3 lelkét jelentik. A Theosophikus énekek második része, az Indus címû is így kezdõdik: A fény alatt, az ég alatt, a lég alatt, a fény alatt, a lég alatt, a jég alatt Kedveli a pálya kezdetén álló költõ a hosszú verssorokat, melyekben a többszörösen egymásra rétegzett hangzásbeli ritmikát a gondolatritmus erõsíti fel. Páris címû nagyvárosi fantáziaképe 21 szótagú sorokból áll. A trochaikus lüktetés túllépve az iskolai prozódiai szabályokon akkor is érvényesül, amikor csupa spondeus követi egymást, mert a szóhangsúly az elsõ szótagot nyomatékosabbá teszi a másodiknál. Például: Más vidékre vágyol innen, szemmel látom néha rajtad: jelzi színnel sápadt arcod, biggyenéssel néma ajkad Húsz szótag található a Mozgófénykép hosszú soraiban. Ezekben gyors choriambusok festik alá az amerikai leányszöktetés szenzációs szerelmi tragédiáját : A gép sugarát kereken veti, képköre fénylik a sik lepedõn mindjárt, szívem, új szinek és alakok lovagolnak a fénylegyezõn A Danaidák A vers mitológiai háttere: Aigüptosz király ötven fia erõszakkal akarta feleségül venni Danaosz király ötven leányát. Danaosz lányaival együtt Argoszba menekült elõlük, de a fiúk utánuk mentek, s kikényszerítették a házasságot. A nászéjszakán negyvenkilenc lány Danaosz követelésére megölte gyûlölt võlegényét. (Csak egyetlen leány kímélte meg férje életét, mert az nem erõszakkal közeledett hozzá.) A Danaidák (Danaosz leányai) haláluk után meglakoltak gyilkosságukért: az Alvilág bírái arra ítélték õket, hogy idõtlen idõkig egy lyukas hordóba hordjanak vizet. Babits Fogarason tovább tökéletesítette görögtudását, egy évig szinte alig olvasott más nyelven: a klasszikus ókor hagyományaihoz fordult költészetének gazdagításáért. Ez az új tájékozódási irány íratta meg vele görög verseit, s ezek közül terjedelmével, lendületével és formamûvészetével egyaránt kiemelkedik A Danaidák 1909-bõl. A költõ nem magát a híres mondát, Danaosz lányainak véres bûntettét mondja el, hanem örök bûnhõdésüket. A vers különös hangzásvilága a lüktetve rohanó trocheusokból, egyes szavak újabb szókapcsolatokban való megismétlésébõl és visszatérésébõl, szójátékok, mással- és magánhangzós alliterációk (pl. alabástrom amphorákba; öntudatlan öntögetve) alkalmazásából, csak a szakaszok végén, tehát igen nagy távolságban összecsendülõ végrímekbõl, de annál több belsõ rímbõl (a szóismétlések következtében is) áll össze. Mindezt a párhuzamosságokból és ismétlésekbõl adódó gondolatritmus egészíti ki. Feltûnõ stiláris jellegzetessége a versnek a rendkívül hosszú, egymásba kapaszkodó, folytonos szövésû mondatlabirintusok uralma, melyet a zárójeles Babits Mihály 97

4 A strófák egyvégtében tördelt változata Poe híres versének (A holló) hatását mutatja. Asphodelos: a görög-római mitológia szerint az alvilágban növõ liliomféle virág. Az Alvilág babitsi látomásába az antik hagyományokon túl belejátszik Dante Poklának egy-egy motívuma is: pl. a VII. kör második gyûrûjében eleven, sötét színû fákká váltan szenvednek az öngyilkosok lelkei. Az In Horatium folytonos mozgásával szemben itt arról van szó, ami halott, nem változik, s idegen az élettõl. Új leoninusok E formának különös dekadens hangulata van legalább úgy érzem írta barátjának. (Babits a dekadens szón modernséget értett.) A küldetéstudat versei közbeékelések még bonyolultabbá, útvesztõszerûvé tesznek. Mindezek a formai, stiláris eszközök nem puszta külsõségek, hanem ahogy a költõ nevezte másodlagos expressziók, a költõi hatást és az élményt elmélyítõ felhangjai a mûnek. Ezek a stílusbeli és verstani sajátosságok is kifejezik a szellõtlen, bús alvilág végtelen egyhangúságát, vigasztalan örökkévalóságát, a kárhozottak ismétlõdõ munkájának céltalanságát, kísérteties monotóniáját. Lenn a csöndes némaságban minden mozdulatlan: az asphodelos meg se moccan, az óriási karcsú gyászfák (az öngyilkos lelkek) ágaikat sose rázzák, az alvilági tavak acéltükörként rezdületlenek, mert ott a szél mélyen alszik, nem beszél. Ebben az örökös változatlanságban a bûntudat, a lelkifurdalás moccanásai, a félemlékek kényszerítik az ötven kárhozott bûnös asszonyt végeérhetetlen bûnhõdésükre: érzõn, mégis öntudatlanul mindhiába, mindörökre töltögetik vázáikkal a vizet az óriási alabástrom amphorákba. A mozdulatlan világ és a mechanikus, értelmetlen tevékenység ellentéte félelmetessé nõ. A végtelen, idõtlen állapot iszonyatát sugallja, hogy a költemény zárása visszakanyarodik a nyitó sorok mondataihoz, mint ahogy a Léthe vize is körbekörbe, céltalanul önmagába folyik vissza. A Danaidák címû vers a bûn következményeként a bûnhõdés soha el nem múló kegyetlen szenvedését, a lelkiismeret mardosásának jogosságát szemlélteti, de emellett a léten túli lét, a halál ijesztõ jelképe is. S mintha az alvilági élmény az evilági élet tükörképe is lenne, s merész gondolattársítással az élet örökös és értelmetlen körforgását is sugalmazná. Kései antik, klasszikus formát éleszt fel Új leoninusok (1908) címû versében is a középrímekkel felcifrázott disztichonok révén, s ezáltal csupa csilingelõ muzsikává válik az erõteljes ritmusú szöveg. Ezt a költeményét azzal a megjegyzéssel küldte el Juhász Gyulának (1908 augusztusában), hogy talált egy formát, melynek múltja van ugyan a magyar költészetben, de jelenleg senki sem használja kívüle. Az Új leoninusok szerelmes vers: a poétikai eszközök az alkonyat kedves falusi idilljétõl a vihar félelmetes csattanásáig híven festik alá a külsõ természet változását, s ezzel párhuzamosan halad a csendes szerelmi érzés szenvedéllyé fokozódása a halálban való önfeledt egyesülés vágyáig. A harmincas évektõl kezdõdõen Babits humanista értékei egyre idegenebbek lettek a fasizálódó világban. A költõ a napi politikai küzdelmekbe való leereszkedés helyett a szemlélõdés és bölcselkedés útját választotta. A Versenyt az esztendõkkel! (1933) címû kötet több darabjában föllelhetõ a bibliai prófétákkal való azonosulás, a küldetés szerepének vállalása. 98 A 20. SZÁZAD ELSÕ ÉVTIZEDEINEK MAGYAR IRODALMÁBÓL

5 Mint a kutya silány házában A vers elõször A megfakult hangok szinesztéziás címmel jelent meg 1930-ban a Nyugat augusztus 1-jei számában. Babits keserûségének, megbántottságának, magányának konkrét életrajzi okai is voltak. Szabó Dezsõ a Halálfiairól 1929 szeptemberében egy gúnyiratot jelentetett meg (Filozopter az irodalomban) januárjában József Attila másoktól is ösztönözve A Toll címû folyóiratban valóban sárral dobálta meg Babitsot. Az istenek halnak, az ember él címû kötetérõl sértõ, sõt becsmérlõ állításokat közölt tizenkét lapon keresztül, bántóan rossz versek kötegének mondva a könyvet. Egy költõre címû verse is kirohanás a költõ személye ellen. Ezek a támadások nagyon fájhattak a túlságosan érzékeny embernek, aki egyébként is örökké kételkedett tehetségében és mûveinek értékében. Vers a csirkeház mellõl Ugyanaz a felismerés jelenik meg itt is, mint a Szíttál-e lassú mérgeket? címû versében: a béke és a restség ellenpólusa: a tett és törtetés, a cselekvés, a munka és a harc szükségszerû következménye a szenny és szenvedés. A kötet legelsô (dôlt betûvel szedett) költeménye, a cím nélküli Mint a kutya silány házában kezdetû, a jeremiádokra emlékeztetô sirám benyomását kelti. Elmélyíti ezt az érzést a tízsoros strófák rímhalmazának fárasztó, jajongó, litániaszerû monotóniája: az elsô két szakasz tíz-tíz sorában ugyanaz a rím kondul meg, a további három versszakban is csupán kétfajta, bokorszerû sorvégi összecsengés található. A költõ az indító hasonlatban önmagát a kivert, sárral dobált, rugdalt kutya helyzetében jeleníti meg. Magányosan, elhagyatottan, mégis híven, remegve, bátran kiált egyedül, vénen és ziláltan. Hangjai megfakultak, rekedten szólnak már, versei nehezen szakadnak fel a lélek mélységeibõl. A megfakult hangokhoz, gyermekeihez, az új témájú és hangkörû versekhez nem illenek már a régi divatú szalagok és csecsebecsék, a bravúros nyelvi-formai virtuozitás díszei. A költõi fejlõdés új pályaszakaszának vajúdási gyötrelmeit, új tájékozódási irányok tartalmi-formai keresését jelzi, hogy a hangok, a versek a régi külsõben csak ügyetlenebbek (félszegebbek és feszesebbek), mint kinõtt ruhában merevebbek. A költemény végsõ kicsengése nem lehangoló, nem pesszimista: új, nagy alkotások ígéretével zárul. Az egyre-másra toluló, dadogó hangok a még ki nem mondott királyi szó követei, s ennek készítik elõ az utat. Az erkölcs és az egyetemes igazság kiállásra késztetõ parancsa, a költõi kötelességtudat széttöri az önmagába zárkózás, a magány béklyóit, legyûri végül is a külsõ és belsõ akadályokat. Az alkotás kínjainak, a lelki vívódásnak, a kételyekkel való szembeszegülésnek stiláris megnyilvánulása az egész mûre jellemzõ halmozások és ismétlések feltûnõen magas száma. Pl.: a hangok gáton, iszapon átnyomulnak, / s fulnak és túrnak és fúrnak (poliszindeton!); egyre-másra jönnek fázva, fúlva, fakulva, vásva. A Vers a csirkeház mellõl (1931) a homo moralis belsõ drámáját közvetíti. A konfliktus a világnak hátat fordító, a természet zsongító idilljébe menekülõ ember és a Feladat meg a Gond erkölcsi kényszere között robban ki. A költeményben nyomon követhetõ a lélekben kibontakozó tépelõdés, vita folyamata. Az esztergomi nyarak színes emlékei, friss élményei színezik át a római számokkal is megjelölt, három részre tagolódó verset. A természet és az ember bensõséges, családias kapcsolatát érzékeltetik a megszemélyesítések (a nyár füröszt, a kert ringat ), s a vers hõse szinte boldog önfeledtségben gyönyörködik a piros tarajú csirkeházban, a fölötte cikázó fehér galambpárban. A bölcs semmittevés szemlélõdõ, sztoikus nyugalmában feledni szeretné a Feladatot és a Gondot, élvezni szeretné a béke idilljét. Babits Mihály 99

6 A második rész a szemlélõdés gondtalanságától az eszmélkedésig emelkedik, gondolatilag támasztja alá a béke és restség titkos összefüggését. A bölcs félrehúzódik, a világ úgyis menthetetlen: az új háború kipusztítja majd az emberi fajt. A harmadik rész izgatottan utasítja el az elõzõ eszmefuttatás lemondó pesszimizmusát, a béke és restség önáltató passzivitását. Elszánt indulattal csattan fel a morális kötelesség parancsa: nem, nem! menni s cselekedni kell! Harcot a Harc ellen! és a Tett gyilkos lelkét tettel ölni meg. A világ dolgait intézõ magasabb rendû erõkbe vetett hittel hirdeti a költemény a rendet, a természet örök érvényû törvényszerûségét: a kalászhadak fegyelmét, nyugalmát, az élet értelmes voltát. Nem a félrevonulás, csak a harc tûzheti ki a szent Restség fehér zászlait az egész földön. A vers végül is a jövõben való bizakodás reményével zárul. Holt próféta a hegyen A szemlélôdô, újfajta prófétai magatartás egyik jelentôs alkotása a Holt próféta a hegyen. A vers lírai önarckép: a költô a kesergô, mord Jeremiással azonosítja magát. A nyájas magasságban csüngô dombtetô s rajta a ház tárgyias indítása jelképes értelmûvé nô: a világ fölött ülô próféta fejet csóvál mindarra, ami csak történelem, ami csupán hír, divat. Látszólag a bölcs semmittevés változatlanságában, érzéketlenül töpreng és meditál, mint akinek mindegy, hogy a világ süllyedt-e el, vagy ô maga lett halott. Mégis: a páros rímekkel összefogott, kétsoros strófák dünnyögése nem a közömbösséget sugallja, ellenkezôleg: visszafogott indulatokat takar. 100 A 20. SZÁZAD ELSÕ ÉVTIZEDEINEK MAGYAR IRODALMÁBÓL