Nemere István Régimódi Könyvesbolt Kft.

Átírás

1 Nemere István Régimódi Könyvesbolt Kft.

2 NEMERE ISTVÁN TITKOK KÖNYVE 2010

3 A szerző üzenete Titkok mindig voltak, vannak és lesznek. Olykor a múltban találunk ilyeneket, olykor a legaktuálisabb jelen időben. Sorrendben ez már a hatodik Titkok könyve az elmúlt huszonhárom év alatt. A csaknem negyedszázad után is azt mondhatom, amit eddig: bár sok titkot sikerült lelepleznem és az olvasóknak megmutatni a maga (majdnem) teljes valóságában azért maradt még bőven. Ebben a könyvben öt régi-új titokról esik majd szó. Van köztük olyan, ami a jelenben bontakozik ki, és a jövőnek is marad majd belőle. Van olyan, amely évtizedekkel ezelőtt történt eseményhez kapcsolódik mindkettőhöz rengeteg téves képzet társult, legendák nőtték be őket, mint az életet kiszívó folyondár, alattuk a meztelen igazságot már alig-alig találjuk meg. És végezetül vannak nagyon régi dolgok, amelyek több ezer éve estek meg, de nagyon fontosak lehetnek a mai idők és a mai emberek számára is. Lássuk hát ezeket a titkokat!

4 I. AZ ELSŐ HOLD-UTAZÁS IGAZ TÖRTÉNETE Mielőtt rátérnék arra, mi is vitte az embereket a Holdra, talán ejtsünk pár szót arról, hogy milyennek ismerték ezt az égitestet az 1960-as évek előtt? A Holdat Galilei és más csillagászok, amatőr megfigyelők, különösen az első távcsövek megalkotása után és attól kezdve szinte szüntelenül figyelték, vagy háromszázötven éven át. Nem csak azért indultak hát oda az első űrhajók, mert a legközelebbi égitest, lévén a Föld kísérő holdja hanem azért is, mert ott sok érdekes felfedezésre lehetett számítani. A HOLD Ami ebben paradox, az az, hogy míg a huszadik század előtt, legalább háromszáz éven keresztül maguk a csillagászok is beszámoltak számos izgalmas eseményről, amit a Holdon tapasztaltak, e jelenségekről a huszadik században, különösen annak közepén már jóval kevesebbet tudhatott meg a nagyközönség. A csillagászati, de a népszerű-tudományos folyóiratok is jobbára elhallgatták, mi minden történik a Holdon pedig az ottani jelenségeknek és eseményeknek így is nyilvánvalóan csak kis töredékét észlelték azok, akiknek erre alkalmas műszereik voltak. És ezek nagyobbrészt a hivatásos csillagászok, kisebb részben a jól felszerelt amatőrök voltak. Való igaz, ha közlik mindazt, amit akár csak az utolsó száz évben tapasztaltak a Holdon (innen, a Földről nézve is), akkor sok mindent át kellett volna értékelni a Holddal kapcsolatosan. Egyfelől zajlottak ott olyan természeti vagy annak tűnő jelenségek is, amelyek nagy meglepetést okoztak a kutatóknak, de zajlottak olyan események is, amelyek a Holdon lévő értelmes lények tevékenységére utaltak. Ráadásul, mintha mindez nem lenne elég, még történtek ott lehetetlen dolgok is, olyan események, amelyek a szó szoros értelmében ellenkeztek a fizika vagy az űrfizika törvényeivel, a Hold fizikai valóságával is! Először lássuk a helyzetet. A Hold származása kétséges, a tudomány még nem tudott dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy ez az égitest kezdettől a Föld kísérője lenne annak anyagából szakadt ki még akkor, amikor nagyobbrészt gáznemű anyagokból állott nemcsak a Föld, de a leendő Naprendszer többi bolygója is vagy gravitációs erejével később fogta be bolygónk ezt a valahonnan idevándorolt égitestet. Tény, hogy most ezer kilométer távolságban kering tőlünk (a távolság változó) és számos földi biológiai és fizikai folyamatra (pl. ár-apály jelenség) befolyással van. Már az ősemberek is figyelték a Holdat, húszezer éves faragott naptárakból tudjuk ezt után Galileivel indult be aztán a Hold-kutatás, vagy inkább figyelés, mint már említettem, és ez azóta is szakadatlanul zajlik.

5 Aztán megjelentek a Hold-térképek, és idővel arra is rájöttek az emberek, hogy a Hold hozzánk képest sajátos forgási mechanizmusa miatt mi itt a Földről mindig csak ugyanazt az oldalát látjuk, a másik oldala számunkra láthatatlan. A látható oldalán viszont a következő évszázadokban sok olyan jelenséget fedeztek fel, amely arra utalt, vagy utalhatott, hogy van valamiféle élet a Holdon Persze nem volt veszélytelen ilyesmit állítani, pláne nyomtatásban hirdetni legalábbis Európában a katolikus egyház uralma alatt. Az akkor kötelező dogma szerint (amely ma már nem érvényes) csak és kizárólag a Földön létezhet értelmes élet, az ember nevű élőlényt pedig az Isten a maga képmására teremtette. Másutt nem létezhet élet. Akik mégis ezt hirdették gondoljunk csak szegény Giordano Bruno esetére, azokkal az inkvizíció végzett. Mégis, attól kezdve hol titokban, hol a római egyház hatáskörén kívül, de egyremásra jelentek meg olyan tudományos igényű művek, amelyek hirdették, hogy a Holdon van élet. Tény, hogy századok során, de különösen a mi időnkhöz már közelebbi századokban a holdi élet számos jele volt tapasztalható, mindez pedig csak növelte a kutatók és ezzel foglalkozó intézmények kedvét nem csoda, hogy aztán végül is nem bírták tovább és évtizedek munkája után végre elindulhattak az első emberek a Holdra. De még ne siessünk annyira. Ami régóta feltűnt a földi megfigyelőknek, azok a fényjelenségek voltak. És nem csak az elmúlt évszázadokban, hanem a huszadik század közepén is. Sőt, éppen az első Holdutazást (1969) közvetlenül megelőző évtizedben volt ezekből a legtöbb! A fényjelenségek többségét az Arisztarkhosz-kráter környékén figyelték meg: majdnem százat! A Platón-kráter mentén több mint húszszor, a Schröter-völgy vidékén tizenötször, az Alphonsus-kráter körül tizenháromszor, a Mare Crisium vidékén tizennégyszer láttak rejtélyes, főleg fehér és vörös fényfelvillanásokat. Persze ezek az adatok csak az 1960-as éveket megelőző időkre vonatkoznak. Képzelhetjük, hogy az egyre fejlődő műszerekkel a mind több megfigyelő miket láthatott az utóbbi negyven-ötven évben is! A legtöbb fény fehér vagy vörös, és mindössze néhány másodpercig látható. Aztán felbukkant pára és füst is ami azért döbbenetes, mert a Holdon nincs értékelhető légkör, a gyenge gravitáció (a földinek egyhatoda) még a szórványos gázokat sem tartja meg a Hold körül, nemhogy egy igazi légkört vonzaná oda. Akkor viszont miféle fizikai módon emelkedik a levegőbe pardon: a mínusz kétszázhetvenhárom fokos világűrbe! a füst és/vagy a pára? És az honnan keletkezik? A tudósok értetlenül állnak a csillagász kollégák által látott jelenségek előtt. Az eszükbe sem jut, hogy esetleg a felszín alatt végzett ipari tevékenység sajátos melléktermékeként bocsátanak-nyomnak ki onnan időről időre efféle gázokat. Azt is megállapították, hogy a Hold felszínéről rendszeresen molekuláris hidrogén távozik. A többször ellenőrzött jelenség valóban létezik, de senki sem tudja megmagyarázni, honnan ered, miképpen lehetséges ez? Aztán vannak sajátos akciók, amikor heteken vagy hónapokon keresztül rendszeresen látnak fényeket ugyanott! ben a már említett Platónkráterben a csillagászok egy több hónapon keresztül tartó fényjelenség-sorozatot figyelhettek meg szinte minden (földi) éjszakán. Voltak fények, amelyek csoportosultak, és együtt világítottak, aztán ismét önállósodtak. Mások eleve külön voltak és úgy világítottak. Majd pár hónapra eltűntek a fények, a csillagászok persze itt a Földön minden éjjel figyelték a Platón-krátert, de csak jóval később bukkantak fel ismét a fények a következő földi, naptári évben. Ekkor másféle csoportosításban voltak láthatóak. Érdemes ezen elgondolkozniuk azoknak a szkeptikusoknak, akik

6 az ilyesmit tagadni szokták. Ismétlem, mindezt a tudomány képviselői látták és jegyezték fel, és mindezt nehéz lenne végső soron természeti jelenségnek nevezni Csaknem húsz évvel később egy másik kráterben figyeltek meg hasonló jelenségeket. És hogy ez nem csak a tizenkilencedik századra volt jellemző, álljon itt pár későbbi adat már a holdi űrhajózás korszakából! Ugyanis akkor is láttak holdi fényjelenségeket, amikor az amerikai Apollo-program űrhajói az 1960-as és 1970-es években repültek a Hold köré vagy a Holdra. Már arra is gyanakodtak egyesek, hogy valamiféle rejtett vulkáni tevékenység zajlik a Holdon, de hát tudjuk, nincsenek ott működő tűzhányók, a Hold geológiai szempontból halott égitest. Számos amerikai űrhajós jelentette ezeket a fényfelvillanásokat, amelyeket általában mindig valamelyik kráter belsejében észleltek. Régi jelenség ez a francia tudományos akadémia tudósai már 1715-ben is feljegyezték, hogy a Holdon gyanús fényeket láttak Híres csillagászok, mint Halley és Herschel is látták a holdi fényeket, és éppen olyan tanácstalanul álltak a jelenség előtt, ahogyan a mai csillagászok. Találtak a Holdon olyan fizikai tárgyakat, amelyek nem illettek oda. Falakat vagy gyanúsan szabályos alakzatokat. Nehéz elképzelni, hogy ezeket egyfajta, nálunk a Földön megszokott erők: erózió, szél, jég, földrengések stb. alakították volna ki hiszen a Holdon mindezek az erők, hatások nem léteznek és nem is létezhetnek. Megesett, már a modern időkben, hogy az egyik kráter környékén felbukkant egy narancsvörös folt nem volt éppen kicsi, mert 20 négyzetkilométert borított be! Ezt jó ideig figyelhették, míg nyoma veszett, ám néhány héttel később egy másik, ezúttal vörös színű folt tűnt fel, de már másfél óráig sem élt, aztán eltűnt. Amikor a huszadik század közepén különféle műszereket sikerült küldeni a Hold felszínére, hogy ott megfigyeléseket végezzenek, még több érdekes dologra derült fény. Egyszer például az egyik műszert egy gázfelhő lepte el. Hol és hogyan keletkezett? Hogyan került a műszer köré? Végül mi lett vele, hová tűnt? Csupa kérdőjel. Aztán a műszerek hold-rengéseket regisztráltak, szabálytalan időközökben. Hogy ezeknek mi lehet az oka, nem ismert. De még ennél is érdekesebb, hogy voltak olyan rengések, amelyek igen szabályosan, 27 (földi) naponként ismétlődtek! Nos, ez lett aztán az igazi kérdőjel. Mert hiszen miféle természeti jelenség lehet az, amely egy ilyen halott égitesten szabályos időközökben rengéseket kelt..? Aztán tovább szaporodtak a rejtélyek. Amikor már olyan műszereket gyártottunk, amelyekkel a Földről is mérni lehetett a Hold felszínének fizikai jellemzőit, például a hőmérsékletet 1963-ban egy napon teljesen váratlanul a Tycho de Brahe-kráter talajának hőmérséklete hirtelen 50 Celsius fokot emelkedett ben pedig a Hold egész felénk eső oldalán semmivel nem magyarázható hőmérséklet-emelkedést észleltek. A fantáziadúsabb egyének ekkor már arról beszéltek, hogy valamiféle ipari tevékenység folyik a Hold belsejében. (Most nem említjük azokat a fantasztikus ötleteket, amelyek szerint a Hold eleve nem is égitest, hanem egy mesterséges készítmény, amely belül üreges, az idegen lények által lakott támaszpont, mi több, sajátos űrhajó, amely ki tudja, melyik galaxisból vándorolt ide, és bármikor továbbindulhat. Egy reggel tehát arra ébredhetünk, hogy nincs már Holdunk!) Van aztán egy több mint 100 kilométeres oldalhosszúságú szabályos négyzet a Holdon, amelyet egy több mint másfél kilométer (!) magas fal alkot. A fal szélessége átlagosan méter, és egyenes vonalban fut. Még olyan jeles csillagászok, mint például M. K. Jessup is mesterséges építménynek vélték. De találtak több kilométeres, minden ízében mesterségesnek tetsző hidat is, ez egy szakadékot ívelt át. Amúgy meg száz kilométernél hosszabb egyenes falakból többet is találtak a Hold

7 általunk látható felszínén (és akkori mennyi érdekes dolog lehet még a másik, számunkra láthatatlan felén is..?). Találtak két egymáshoz közeli krátert is, amelyekről aztán kiderült, hogy azok bizony egy alagút két végét képezik! Ez mindenképpen mesterséges eredetre vall. Az előbb említett száz kilométeres fal nyílegyenesen fut északról délre. Az északi vége 200, a déli 260 méter magas, de középen, úgy az 50. kilométer táján felpúposodik 370 méterre Ehhez azért hozzáfűzném, azok számára, akik ezeket a méreteket nem nagyon tudják elképzelni: a fal olyan, mintha Budapesttől Szolnokig állna nyílegyenesen, a legalacsonyabb pontján is egy 66 emeletes felhőkarcoló méretét adja, a magasabb pontokon viszont 123 emeletes is lehet! Ez olyan, mintha a New York-i Manhattan negyed közismert szuper-felhőkarcolóiból alakítottunk volna ki egy tömböt, amely pár száz méter szélességben húzódik 100 kilométeren át megszakítás nélkül. Vajon a természet hogyan tud ilyent készíteni ott, ahol nem működnek a bolygó erői, és légkör sincs, sem csapadék, sem szél vagyis olyan természet- és felszín formáló erők, amelyek itt a Földön mindennaposak. Űrhajósok találtak vagy láttak olyan helyeket a Hold felszínén, ahol nyolc oszlop magasodik egymás mellett, vagy a Hold talaját mintha valamilyen ismeretlen erő, igen magas hőmérséklet olvasztotta volna össze acélkemény réteggé! Azt sem tudta mindeddig megmagyarázni a tudomány, miféle módon tűnhetett el egy kráter? Vagy több is? Mert már kétszáz évvel ezelőtt is megfigyelték, ahogyan az egyik kráter napról napra kezd eltűnni, gyorsan, míg végül nyoma sem maradt. De még ismertebb a Linné-kráter ügye, amely 11 kilométeres átmérőjével nem tartozott éppen a törpék közé. Már a tizennyolcadik században felfedezték, lerajzolták, rajta volt a Hold-térképeken. Aztán eltűnt, a helyén a távcsővel kutakodók is csak egy homályos foltot láttak. Aztán 1830-ban ismét felbukkant, ott volt, lerajzolták, tizenöt évvel később meg ismét eltűnt. Ma is csak egy folt van a helyén. Alig száz éve meg egy 30 kilométer átmérőjű nagy kráternek veszett nyoma ugyanígy. De arról is tudunk, hogy azelőtt az adott környéken egyszer csak addig nem létező kráterek bukkantak fel, és miattuk át kellett rajzolni a térképeket. És akkor még nem beszéltünk a Holdon és környékén megfigyelt UFO-król. Mielőtt valaki most nagyot legyintene, és kijelentené, hogy ezt csak a fantaszták állítják, és a tudósok sohasem láttak UFO-kat a Hold körül hadd említsük meg, hogy eleve a világon elsőnek készült UFO-fotókat (az 1890-es években) már egy csillagász készítette, éppen a Hold előtt elvonuló UFO-król azonosítatlan repülő objektumokról. A Holddal kapcsolatosan azóta is folyamatos UFO-jelenlétről számolhatunk be, és ismét csak főleg az űrhajósok vagy tudósok megfigyelései alapján. Mozgó fényeket, tárgyakat láttak már az 1830-as és 1840-es években is, később pedig egyre gyakrabban ben láttak csillagászok a Gassendi-kráter mellett, egy fénylő pontot, amely nem csak felvillant és kialudt mint annyi ezerszer már a Hold-megfigyelések idején hanem elindult, és nyílegyenesen, jelentős sebességgel haladt. Amikor pedig elért egy sziklafalat, akkor belement. Mintha lett volna ott egy rá váró bejárat, alagút. Most álljunk meg egy pillanatra: az, hogy a holdi tagolt terepen egy jármű a felszínen haladjon, ez esetben ki van zárva. Ott meg kell küzdenie a tereppel, kitérőket, kanyarokat kell tennie, nyílegyenes vonalban szinte sehol sem haladhat. Akadályokat kell kerülgetnie, ezért a sebessége sem lehet olyan, hogy másodpercek alatt kilométereket tegyen meg, sőt még ennél is gyorsabban haladjon! Márpedig az utóbbi időkben számos alkalommal láttak nyílegyenesen haladó fényeket, olykor rejtélyes tárgyakat is, amelyek a felszín fölött haladtak, azaz repültek.

8 Az amerikai kutatók a huszadik században arra gyanakodtak, hogy a Holdnak is lehetnek holdjai, azaz gravitációs vonzásában kisebb-nagyobb űrtörmelékei. A megfelelő műszerekkel végzett kutatások során legalább 500 olyan tárgyat észleltek, amire ráillett a gyanújuk. Ám ezek közül egy sem bizonyult égitestnek, ugyanis amikor a Hold körül keringve eltűntek mögötte, a másik oldalon nem bukkantak ki. Vagyis UFO-k voltak, amelyek leszálltak a Hold láthatatlan oldalán. Az 1970-es évektől kezdve már olyan nagyfelbontású műszereket vetettek be, amelyekkel a Hold felszínén minden 30 méternél nagyobb tárgyat meg lehetett különböztetni, nem találtak UFO-t. A csillagászok nem, de az űrhajósok annál inkább. Az is megesett, hogy a Hold körül mozgó UFO-król érkeztek rejtélyes, érthetetlen rádióadások, amiket a tudósok vettek, regisztráltak, de azóta sem tudtak megfejteni. Az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA belső bizalmas jelentése (1968, R-277 ) foglalta össze a több évszázados Holdmegfigyelések eredményeit. Ezekből kiragadunk néhány adatot. Csak 1964-ben, csak a Nyugalom Tengerén (később itt szállt le több amerikai űrhajó) négy alkalommal láttak a megfigyelők UFO-kat, vagy ahogyan a jelentésben áll, fénylő és nagy sebességgel mozgó tárgyakat. Két csillagász például látott egy 32 kilométeres sebességgel haladó tárgyat, amelynek fénye menet közben fokozatosan elhalványult, majd eltűnt. Láttak 80 kilométer/óra sebességgel haladót is. Az ilyen és ehhez hasonló adatokat még oldalakon keresztül sorolhatnánk, és nem csak az amerikai, de brit, orosz, nyugat-európai, ausztrál, ázsiai csillagászok megfigyeléseit is ide kéne vennünk. Mi hát az igazság? Az egyik oldal azt állítja, hogy a Hold egy élettelen, víztelen, levegőtlen, halott vidék, ahol a világűr hidege uralkodik. Ez eleve kizárja, hogy ott az általunk ismert szénalapu biológiai élet bármilyen formája tartósan berendezkedjen, megéljen, még a nem értelmes élet legegyszerűbb formái sem bírják ki ezeket a fizikai, életellenes körülményeket. A másik oldal erősen kételkedik ebben az állításban, és úgy véli, ez csak a begyepesedett, öreg akadémikus tudósok véleménye lehet, akik nem ismerik (el) az újabb kutatásokat, és főleg nem akarnak tudomást venni az előző oldalakon ismertetett eseményekről és jelenségekről (esetleg folyamatokról). Ők ugyanis azt állítják, hogy ezek életjelek! Vagy egy, a Holdon élő lénycsoport életének jelei, amelyek a felszín alól szivárognak ki, vagy valamiféle egyéb életről szólnak. Gyanús jelként értékelik azt is, hogy bizonyos felszíni alakzatok, területek a NASA dokumentumaiban elsősorban a fotókon vagy ki van takarva, vagy titkosítottak, így azokról nem lehet újabb adatokat elérni. Ők azt is állítják, hogy számos, már ismert adat arra vall: valakik voltak és vannak a Holdon. Láthatunk több száz vagy ezer méteren át húzódó kettős lánctalpas nyomokat olyan területeken, ahol az eddigi hat amerikai expedíció sohasem fordult meg. Akkor kik hagyták ott azokat a nyomokat, ki és milyen járművel haladt el arra? A hagyományos, szűkagyú, hivatalos tudománnyal vagy inkább a tudomány botosispánjaival szembemenők is több dolgot állítanak egyszerre. Egyfelől abban mindenki megegyezik, hogy a NASA (és kisebb mértékben az amerikai Pentagon) számos adatot, elsősorban fotót eltitkolnak a közvélemény elől, és amiket mégis annak rendelkezésére bocsátanak, azokról gyakorta kiretusálják a Holdon található különleges tereptárgyakat, objektumokat (mint tették ezt botrányos körülmények között a Marson készült felvételek közül az úgynevezett marsi arc újabb keletű képeivel is). Azt is állítja az egyik oldal, hogy a Hold valaha eleve idegenek támaszpontjaként készült, ezt bizonyítja az is, hogy belül sokkal, de sokkal több az üreg, az üres rész,

9 mint ahogyan az egy természetes égitest esetében lehetne. Való igaz, az összes eddig elvégzett szeizmikus kísérlet és mérés azt bizonyítja, hogy egy aránylag kicsiny ütközés is órákon át tartó kongást eredményez, ami kétségtelenül nagy belső üregekre utal. Van, aki szerint a Holdat régen lakták, de mára az egykori berendezések elavultak vagy szétporladtak, hasonlóképpen az a kevés felszíni építmény, amelynek ma csak gyanús nyomait láthatjuk. Abban mindenki megegyezik, hogy a manapság (is) tapasztalható hold-körüli nagy UFO-járás éppen annak bizonyítéka: egy régvolt, vagy akár egy ma is létező idegen civilizáció használta a Holdat! És az sem zárható ki, hogy ma is használja. Akiknek elégséges fantáziájuk van, azok egészen hatalmas, két galaxisba nyúló nagy történetet sejtenek a Hold mögött: hogy a Proxima Centauriból jöttek ide idegenek. Akik ott éltek, de a fizikai körülmények negatív változása arra késztette őket, hogy beköltözve egy Holdnak álcázott mesterséges égitestbe, amely belül akár több millió egyedet is rejthetett, indultak a legközelebbi csillag, azaz a mi Napunk felé. Majd ideérkezve az akkor még virágzó marsi kultúrát semmisítették meg, ezután lehorgonyozták támaszpontjukat a Föld mellett. Egyesek szerint eleve a földi emberek, sőt a földi élet mint olyan ezeknek az idegeneknek köszönhető, és mivel ők így néztek ki, ahogyan mi, hát ezért lettünk mi ilyenek. Mesélnek még egy nagy háborúról, amelyben aztán a minket létrehozó, teremtő idegenek megsemmisültek, és itt maradt utánuk az immár üres Hold Ezekre a történetekre természetesen semmiféle bizonyíték nincsen, de ettől még mindaz igaz, amit a Holdon tapasztalható jelenségekről írtunk. És az is igaz, hogy amit vagy kétszáz éve látnak a földi csillagászok és más megfigyelők a Holdon, annak kell legyen valami oka. Az UFO-k arrafelé is röpdösnek, ez kétségtelen. De kik mozgatják őket? Biztosnak látszik, hogy nem a földi technika termékei ezek a járművek, mert már jelenleg is olyan műszaki paramétereket mutatnak, amelyek révén könnyen átléphetik a ránk még érvényes fizikai, ballisztikai és egyéb törvényeket. De hogy ezek mögött azok állnak-e, akik ma is megszállva tartják a Holdat? erre nincs válasz, egyelőre. A REPÜLÉS Nos, itt tartottunk, amikor 1969 nyarán az amerikaiak odáig jutottak az előkészületekben, hogy elindíthatták az első Holdexpedíciót. Az része volt az Apolloprogramnak, amelynek során már addig is sok űrhajó és űrhajós indult a világűrbe, de addig még egyik legénysége sem kapta feladatul a leszállást a Holdon. Az Apolló-program feladata volt, hogy az ugyanúgy elnevezett űrhajók segítségével az 1960-as évek végére amerikai űrhajósokat juttasson el a Holdra. (A félreértések elkerülése végett itt kell közbeszúrni, hogy a Holdra csak és kizárólag amerikaiak jutottak el, hat alkalommal szám szerint tizenkét űrhajós és egyetlen orosz-szovjet űrhajós sem járt a Holdon mindeddig! Ugyanis sokakban már alaposan összekeveredtek az akkori űrkutatási, űrhajózási eredmények, a sok száz indítás, a fent keringő, olykor fél tucat űrhajós neve, és a Holdexpedíciók esetei is. Ezért ma még akadnak idősebb emberek, akiknek úgy rémlik, hogy mindkét ország űrhajósai jártak a Holdon, de ez nem így van.) Nem volt ez kis ügy, mert több mint 25 ezer kutatóintézet (!) és 400 ezer ember dolgozott a projekten, amit a NASA koordinált. Hat ember nélküli repülés után az Apollo-7-es már embert is vitt magával. Jegyezzük meg: miután az első Holdraszállás alkalmával az történt, amiről ez a fejezet szól, gazdasági-pénzügyi

10 okokra hivatkozva visszavettek a programból és csökkentették a majdani, későbbi űrrepülések és főleg a Holdra-szállások számát, hogy aztán egyszer csak váratlanul befagyasszák az egészet. Hogy erre miért került sor, megértik a fejezet végére A program során négy repülésnek előkészítő jellege volt, amiket nyugodtan nevezhetünk kísérleti felbocsátásnak is. Aztán, még szintén legénység nélkül, két Apolló repült a Föld körül. Ezek után legénységgel két Apolló-űrhajó repült el a Holdhoz de még nem a Holdra. Ez a két legénység csak megkerülte a Holdat és visszajött az így szerzett tapasztalatok birtokában indították el aztán következett a hat Holdra-szállás (igazából hét, de az egyik, az Apolló-13 az ismert katasztrófa miatt nem szállhatott le a Holdra, bár azt megkerülte, de amilyen gyorsan csak lehetett, visszatért a Földre). Nem érdemes belemerülnünk a műszaki részletekbe. Annyi nyilvánvaló, hogy a hatalmas Saturn-rakéták, amelyek felemelték a Földről és az űrbe a megfelelő sebességgel és megfelelő pályára juttatták az űrhajókat és legénységüket, az akkori katonai technika csúcsteljesítményei is voltak és mint ilyenek, komoly fenyegetést jelentettek a potenciális ellenfeleknek (Szovjetunió, Kína). Egy-egy ilyen rakéta majdnem 50 tonna terhet emelt fel és vitt ki a világűrbe. Minket az Apollo-11 érdekel elsősorban. Ugyanis azontúl, hogy ezzel jutottak el a történelem folyamán az első emberek a Holdra (legalábbis az általunk ismert történelem emberei ), ezt kísérte számos rejtély is. A repülés igazi története, majd az ott, és a későbbi űrhajósok által a Holdon készített fényképek, no és mindenekelőtt a hozzájuk kapcsolódó UFO-hírek együttesen olyan helyzetet teremtettek, amelyet még most, negyven évvel később sem sikerült minden részletében felderíteni, megmagyarázni. Akkoriban, alig egy-két nappal az indulás után már számos lap, elsősorban a nyugati féltekén arról cikkezetett, hogy az Apolló-11-es indulását UFO-k kísérték. Érdekes módon nem annyira az Egyesült Államokban, mint inkább Latin-Amerikában jelentek meg ezek az írások (elsősorban brazil, venezuelai stb. hetilapokról volt szó). Mintha azok, akik tudták, mi történik, nem akarták volna legalábbis eleinte elrontani az amerikaiak örömét. Akik érthetően büszkék voltak országuk teljesítményére. De később a szkeptikus hangok ott is megjelentek. Egyelőre maradjunk a tényeknél. Az Apolló-11-es 1969 július 16-án indult (minden dátum ettől kezdve a nyugati féltekén érvényes, tehát amikor például az űrhajósok Holdat értek, az Egyesült Államok területén július 20-a, de Európában már 21-e volt) és háromnapos utazás után ért a Hold közelébe. A legénység tagjai Neil Armstrong parancsnok, E. Aldrin és M. Collins voltak. A tervek szerint Armstrong és Aldrin érkezik le a Holdra egy leszálló egységben, Collins pedig a Hold körül köröz végig, és ha baj lenne, közbelép, majd utána az első két ember ismét felszáll és csatlakozik hozzá. A repülés teljes ideje a hivatalos adatok szerint 195 óra és 18 perc volt, azaz jóval több, mint egy hét. Ebből a Holdon 21 és fél órát töltöttek hamarosan kiderül, hogy azért ez sem volt problémamentes, így utólag. Az űrhajó Florida déli csúcsáról indult július 16-án, helyi idő szerint kor, majd néhány óra hosszat a Föld körül keringett kevesebb, mint 190 kilométer magasan. Ezután a rakétahajtómű harmadik fokozatának bekapcsolásával állították a Hold felé vezető pályára. 76 órával, azaz több mint három nappal később érkezett az űrhajó a Hold közelébe, ahol is kilométeres távolságban állt ellipszis pályára, amit aztán néhány fékezőrakéta bekapcsolásával majdnem körpályára módosítottak, megközelítőleg 100 kilométeres távolságban a Holdtól. Armstrong és Aldrin átszálltak a holdkompba, azt elválasztották a Collins vezette űrhajótól, majd csaknem fél óráig a két hajó egymástól pár tízméteres távolságban repült a Hold

11 körül a fekete világűrben. Aztán a holdkomp saját üzemanyagával manőverezte magát egyre közelebb a Holdhoz, a felszínnel párhuzamosan repült és az űrhajósok kiválasztották a leszállás helyét. A manőver végére körülbelül 2 percre elegendő üzemanyaguk maradt. Végül is amerikai idő szerint 1969 július 20-án 21 óra 18 perckor a holdkomp nem pontosan az előre kinézett-kijelölt helyen, hanem attól 500 méterre a Moltke-kráter szélén ért Holdat. És most figyeljünk ám, de nagyon! A hivatalos jelentésben egy furcsa mondatot fognak olvasni, ami közvetlenül ezután jön: A kiszállásra másnap, 21-én 3 óra 56 perckor került sor. Hogy miért vártak ezzel csaknem 5 órát és 40 percet, ha már egyszer ott voltak a Holdon? Nos, ez az egész út legizgalmasabb kérdése. Most csak annyit, hogy mint már volt róla szó, a Holdon az űrhajósok elvileg 21 és fél órát töltöttek de ebből voltaképpen le kell számítani azt a bizonyos több mint öt és felet. Ámbátor lehet, hogy csak mi hisszük úgy, hogy addig ki sem szálltak a holdkompból. Mi van, ha egészen másképpen történtek a dolgok? De egyelőre ragaszkodjunk a hivatalos verzióhoz. Eszerint az űrhajósok különféle, előre megtervezett dolgokat műveltek: két tévékamerát állítottak fel, egy feketefehéret és egy színeset (az egész közvetítés a Holdról a Földre, amit százmilliók láthattak ekkor, fekete-fehérben ment). Behordtak a hajóba 22 kiló holdkőzetet, különféle műszereket helyeztek ki a felszínre, egy részüket csak az ott-tartózkodásuk idejére, másokat ott is hagytak. Felállították az amerikai zászlót, fényképeztek és filmeztek, miközben folyamatos volt a tévéközvetítés a Földre. 21-én kor startoltak a holdkomppal, felrepültek, és persze tervszerűen találkoztak az űrhajóval odafönt keringő, rájuk váró Collins-szal. A holdkompot már nem volt értelme magukkal vinni, így azt leválasztották és hagyták, hogy a Holdra zuhanjon. A leszállás helyén hagyott szeizmikus mérőműszer regisztrálta is a holdkomp lezuhanását (ekkor derült ki, hogy egy ilyen, alig pár tonnás szerkezet ütközése is órákig tartó csengést-bongást, kongást vált ki a Holdon, ami merőben szokatlan egy ilyen méretű égitest esetében ). Három nappal később az űrhajó sikeresen leszállt a Csendes óceán vizére, mindenben pontosan követve az előzetes terveket. Ezt követően az űrhajósok tizennyolc napon át karanténba zárva voltak kénytelenek élni, állandó orvosi felügyelet alatt, nehogy esetleg valamilyen holdi kórokozókat hurcoljanak a Földre. Hasonló óvatossággal jártak el az onnan hozott kőzetmintákkal is. Hát ennyi volt a hivatalos változat. Az űrhajózási szakkönyvekben csak ennyit olvashatunk, és nem találkoztam sehol ennél jóval bővebb anyagokkal. Pedig akik ismerik a munkásságomat, azok tudják, hogy igen széleskörű, sokszor évtizedeket felölelő nagy kutatómunkákat végeztem az űrhajózás tárgykörében. Persze elsősorban a Gagarin-féle ál-repülés körülményeit kutattam, ezek eredményeiről több könyvben is beszámoltam, de azért utánanéztem az amerikai repülésnek is. Főleg azért, mert az Apolló-11 repüléséhez magánéletileg is kapcsolódtam, ahogyan alább látni fogják. A TÉVÉKÖZVETÍTÉS Talán nem is kell mondanom, még a huszonegyedik század gyermekeinek sem, hogy milyen nagy és szinte hihetetlen dolog volt az egyidejű, élő tévéadás a Holdról 1969-ben! Ne feledjük azt sem, hogy mi, esetleges nézők egy olyan politikai rendszerben éltünk, amely azonos idejű élő közvetítéseket csak sportesemények alkalmával engedett meg. Minden más esetben, még az egypárti állam különféle

12 eseményeiről is igyekezett csak késéssel tudósítani, nehogy valami olyasmi történjen, ami aláássa a rendszer állítólagos tekintélyét. Aztán itt volt még az is, hogy a Holdra-szállás kétségtelenül igen nagy tudományos siker volt. És történt mindez akkor, amikor a szovjet tudomány és technika bár igen öntelt emberek vezették ezen a téren (is) messze lemaradt az amerikaiak mögött. Ma már talán hihetetlennek tűnik, de a Gagarin-féle ál-repüléstől kezdve minden űrhajózási eredményről, amit a Szovjetunió mutatott fel, a hivatalos propaganda azt sulykolta százmilliók fejébe, hogy az bizony a szocialista rendszer és a kommunizmus diadala a kapitalizmus fölött! Talán éppen ezért is volt olyan nagy csapás a szovjetek és csatlósaik számára, hogy nem ők jutottak el a Holdra pedig higgyék el nekem, sok milliárd dollárnyi pénzt költöttek erre, és az utolsó pillanatig igyekeztek embert juttatni oda, ráadásul ha csak órákkal is! de megelőzve az amerikaiakat. Mindez nem sikerült, a kiadásaik és próbálkozásaik hiábavalónak bizonyultak. Akkor, és csak akkor adták fel a szovjetek, attól kezdve persze folyamatosan azt hangoztatva, hogy a Holdra nem is érdemes embereket küldeni, az automata szondákkal több eredményt lehet elérni Mindez adja azt a magyarázatot, amiért érdekes módon nemcsak a Szovjetunióban, de még az általa megszállt országokban sem engedték meg közvetíteni az amerikaiak Holdra szállását. Helyesebben volt egy kivétel De az nem Magyarország volt. Sokan azt hinnék talán, hogy a legvidámabb barakkban élőknek megadatott ez a jutalom, hogy az itteni kormány esetleg önhatalmúlag döntött volna úgy, hogy átveszi azt a közvetítést, amit akkoriban a fejlett nyugat nézett? Amit több tíz országban száz és százmilliók láttak akkor? Nos, nem Magyarországon történt ez, hanem Lengyelországban. Valami okból az ottani persze szintén kommunista vezetés merte csak meglépni ezt nagy bátran. Így az egész táborban az ottaniak láthatták, és mivel akkoriban, már évek óta én is ott éltem, hát véletlen szerencsének köszönhetően sikerült látnom mindent, amit Bécstől Vlagyivosztokig akkortájt senki nem láthatott. Nem ok nélkül mesélem el mindezt. Ugyanis a közvetítésben történt valami olyasmi, ami azóta sem hagy nyugodni nemcsak engem, de másokat sem. Nagy dolog volt, az biztos, hogy láthattuk a leszállást. A holdkomp beépített tévékamerája révén eljutottunk oda, hogy az űrhajósok a Holdra érkeztek. Ez keleteurópai idő szerint már nagyon késő este, olyan 22 és 23 óra között lehetett. És akkor egyszerűen félbeszakadt a közvetítés. Megjelent egy lengyel nyelvű felirat akkoriban még így kommunikáltak a nézőkkel miszerint KAPCSOLJUK HOUSTONT, vagyis azt a texasi várost, ahol az űrközpont volt, és ahonnan ez a közvetítés ment szerte a világba. A Holdról érkező képek azonban csak nem akartak megjelenni Múltak az órák, akik ott néztük, elaludtunk, egyvalaki folyamatosan őrködött a bekapcsolt készülék mellett. Aztán elmúlott már hajnali négy óra is, mire ismét jött a kép és láttuk, ahogyan az űrhajósok kiszállnak. Persze mindez elmosódott fekete fehér képeken, de mégis hatalmas élmény volt! Az a tudat, hogy ez most történik a Holdon, hogy oda emberek jutottak el, és visszaküldik nekünk a képet, és hogy mi most sok száz millióan egyszerre nézzük ezt a diadalmas eseményt hihetetlenül feldobta a lelkivilágomat. Meghatározó élmény volt, amelyet máig sem felejtettem el. És nemcsak a történésekre emlékszem, hanem a hangulatra, az akkori érzéseimre is. Műszaki hibára gyanakodtunk. Hát persze! Hiszen, ha sokszor itt helyben is olyan gyatrán működött a korabeli technika, akkor pláne egy adással, ami a Holdról jött Amerikán keresztül Európába, és át a vasfüggönyön naná, hogy rengeteg dolog történhet. Csak valamivel később kezdtem el töprengeni, én is, mások is, amikor

13 kiderült, hogy az az öt és fél órás műszaki hiba nem volt véletlen. Ugyanis ennyi ideig nem is jött az adás! Úgy értem, a Holdról bizonyára jött Houstonba, de onnan semmi nem ment tovább. Vajon mi történt a Holdon azokban az órákban? Az amerikaiak a szaporodó kérdésekre és nyomásra hosszú ideig nem válaszoltak semmit. Emlékeznek, mit idéztem pár oldallal korábban a hivatalos jelentésből? Leszálltak este, de a kiszállásra csak jóval később, igen, 5 óra 38 perccel később került sor. Vagyis hol voltak az űrhajósok? A jóval később kiadott hivatalos magyarázkodás szerint abban az időben az űrhajósok aludtak. Ezt terjesztették szerte a világban elsősorban éppen az amerikai nagykövetségeken keresztül. Főleg itt Kelet- Európában, ahol mivel nem volt tévéközvetítés a nagykövetségeken rendeztek filmvetítéseket, ezek órákon át tartottak ugyan, de már csak gondosan kiválogatott részeket mutattak a Holdraszállásról, amiben voltak az Armstrong-féle színes kamerával készített felvételek is. És akár hiszik, akár nem, az űrexpedíció hivatalos leírásában mind a mai napig az szerepel, hogy a Holdra érkező űrhajósoknak ekkor egyetlen halaszthatatlan dolguk akadt: aludtak egy jót Talán nem kell mondanom, mennyire abszurd és hazug magyarázat ez! Képzeljük csak oda magunkat! Ha mi lettünk volna az a két űrhajós, két ember, aki a történelem folyamán elsőként érkezik egy idegen égitest felszínére! Miféle erő kényszeríthetett volna bennünket arra, hogy a szerencsés leszállás után, egy rendkívül szűk holdkomp belsejében vergődjünk csaknem hat órán keresztül? És miért? Alhattunk éppen eleget (felváltva, persze) az idáig tartó háromnapos úton, amikor nem történt semmi érdekes. De nem, velünk azt akarják elhitetni, hogy amikor bekövetkezett az egész űr-expedíció csúcsa (amin 400 ezer ember dolgozott csaknem tíz éven át megszakítás nélkül!), akkor, éppen a megérkezés pillanatában a két űrhajós elalszik. Ismétlen, egy roppant kényelmetlen, ilyesmire teljességgel alkalmatlan űreszközben, amelyet arra és csak arra terveztek, hogy oda-vissza, vagyis a Hold fölött meglehetősen alacsonyan szálló űrhajóból levigyen két ember a Hold felszínére, majd ugyanazt az utat megismételje fordítva, felvigye őket onnan a hajóba. Hát vessünk egy pillantást erre a holdkompra is. Az LM, azaz Lunar Module, Hold-egység, az amúgy háromrészes Apollo-űrhajórendszer egyik darabja. Nevezték LEM-nek is (Lunar Excursion Module) az angol nyelvű szakirodalomban. A holdkompokat minden Hold-utazásnál elveszítették, azaz nem hozták vissza a Földre. Ez volt az első olyan űrhajó, amit kizárólag légüres térben való közlekedésre képeztek ki. A szerkezet 7 méter magas volt, teljes átmérője 9,5 méter, a tömege tonna volt üzemanyaggal együtt. Az volt benne a szellemes megoldás, hogy lényegében két részből állt: a viszonylag nagynak tűnő rész a leszállásnál ütközésmentes talajra érkezést biztosított, viszont egyben a váza volt a visszafelé induló, jóval kisebb résznek, annak mintegy indítóállványaként működött. Ami egyben azt is jelenti, hogy ott maradt a Hold felszínén. Vagyis a hat amerikai Holdraszállás alkalmával hat ilyen szerkezetet hagytak azon a ponton, ahol éppen leszálltak az űrhajósok. Hogy az itt közölt méretei ellenére sem volt ez olyan nagy, jelzi, hogy amikor az űrhajót elindították a Földről, az egész LM-leszállóegység elfért egy tároló rekeszben. Csak akkor szedték elő onnan, amikor már a Hold körüli parkolópályán haladva azaz bolygónk körül keringve készülődtek arra, hogy egy adott pályaszakaszon és pillanatban, amit előre kiszámítottak, elinduljanak a Hold felé. Ott

14 aztán a kellő időpontban a parancsnok és társa átszállnak ebbe az egységbe, az leválik az űrhajóról, és saját hajtóműve segítségével leszáll. A Hold felszíne közelében fékezőrakétával száll le függőlegesen, négy nagy, széles tányérokban végződő teleszkópos lábát szétterpesztve ereszkedik alá, és áll meg a Hold felszínén. Oldalakon keresztül lehetne sorolni a műszaki adatokat és azt, mi minden kapott még helyet a holdkompban gondoljunk csak a nagyteljesítményű hajtóműre, a négy nagy üzemanyagtartályra, és az Apolló-15, 16 és 17 esetében a holdautóra is, vagyis arra a járműre, amit az űrhajósok a Hold felszínén használtak, és némelyikkel sok kilométert tettek meg. De minket most csak egy dolog érdekel: miért kellett aludnia az űrhajósoknak utazásuk csúcspontján, annak legizgalmasabb és leghasznosabb szakaszában? Amikor a Holdon összesen csak 21 órát töltöttek, vajon ennek az időnek majdnem egyharmadát miért kellett átaludniuk? És egy ide csatlakozó jó kérdés: ha az első űrhajósok ezt tették, akkor vajon a következő öt, Holdra szálló űrhajó legénysége is ugyanezt tette, nemde? Hiszen így lenne logikus Azt hiszem, önök már sejtik, hová akarok kilyukadni. Oda, hogy soha többé, az összes többi Holdraszállás alkalmával az ugyanúgy érkező két-két űrhajósnak eszébe sem jutott aludni, és azt Houstonból, azaz a földi irányítóközpontból sem parancsolták meg nekik! Magyarán és kegyetlenebbül fogalmazva: valami nagyon gyanús azzal a hiányzó 5 óra és 38 perccel. Vajon mi történt ekkor valójában? ALUDTAK VAGY SEM? Az a nemzedék, amelyhez én is tartozom azaz akik még az 1940-es években születtek azok számtalan hazugsággal, propagandával és évtizedeken át tartó folyamatos mellébeszélésekkel találkozott szinte egész fiatalsága, sőt felnőtt életének javarésze alatt is. Ebből nem maradt ki az űrkutatás sem. Igen sajnálatos, hogy az első ember a világűrben - kérdés is egy kolosszális hazugsághoz kapcsolódik, amellyel sikerült a világ közvéleményét megtéveszteni olyannyira, hogy ez a hazugság a mai napig is él, és igazságként vette be magát a köztudatba, a tudományos eredmények közé, így szerepel a lexikonokban és a történelemben is. De nem ez volt az egyedüli. Csak az űrkutatás terén számtalan ilyen hazugság és félrevezető manőver, meztelen propaganda-esemény stb. rögződött, ezek egy része lelepleződött az idők folyamán, más része él máig. És ne higgyük, hogy ez mindig és minden alkalommal csak a szovjet félre volt jellemző. Mint majd látni fogják e fejezetből, számos efféle dolog szárad az amerikaiak és főleg a NASA nevű szervezet akkori és mai vezetőinek lelkén. Alig tértek vissza az űrhajósok a Holdról, már történt egy és más. Hogy előbb a dolog jelentéktelenebb, mert politikai vonatkozásait nézzük: hogyan fogadták mindezt a Szovjetunióban? Az amerikaiakkal akkor még igen élesen szembenálló szovjet politikai vezetés enyhén szólva nem hozta az orosz föld lakóinak tudtára, mi is történt. Azon az estén, amikor az amerikaiak a Holdon jártak, ezt élő, egyenes adásban közvetítették a Földre, és bármelyik ország televíziójának ingyen átadták az adást, amelyik azt kérte (!). A Szovjetunió lakossága minderről mit sem tudva nézte egy üzbég táncegyüttes produkcióit, majd a Cirkuszhercegnő című filmvígjátékot, és utána a nézők mehettek aludni (akkoriban csak egyetlen állami tévé, és annak is csak egyetlen csatornája létezett a nagy országban). Másnap pedig a szintén pártállami ellenőrzés alatt álló sajtóban, a napilapok sokadik oldalán valahol eldugva egy apróhirdetés méretű hírt olvashattak ezzel a címmel: Földiek a Holdon. Ugye

15 értik, mit jelent ez: azt, hogy az emberiség addig legnagyobb kalandjáról, az űrhajózás csúcsteljesítményéről úgy számoltak be pár mondatban a világ akkori legnagyobb országa lakosságának, hogy le nem írták volna azt a szót. Amerikaiak a Holdon. Nem, Armstrong és társa ettől kezdve földi emberek lettek, és úgy emlegették őket. Armstrong neve és fényképe nem jelenhetett meg a következő évtizedben a szovjet médiában. A pártállam vezető szerve, a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága ezt egy külön kiadott, titkos rendeletben tiltotta meg! De lépjünk túl ezen is, bár nagyon is jellemző része az űrkutatás első évtizedeinek, és nem szabadna megfeledkezni ezekről az apróságokról sem, mert ezek a maguk idejében alapvetően meghatározták az űreseményekről terjedő valós és hamis információk minőségét. Elég, ha hozzátesszük: Kínában a kommunista hatóságok eleve soha nem is közölték a lakossággal, hogy emberek jártak a Holdon! Csak 1985 után kezdett el a vezetés azon töprengeni, hogy ekkora késéssel ugyan hogyan is lehetne most már apránként adagolni a nagy hírt Nagy összegbe mernék fogadni, hogy Kínában még mindig van több százmillió ember, aki meg van róla győződve, hogy az ő tervezett kínai űrhajóik lesznek az elsők, amelyek majd egyszer leszállnak a Holdon. De térjünk vissza 1969-be. Az akkori események ugyanis egyre cifrábbak lettek, bár főleg az amerikai, de más országok hivatalos szervei is igyekeztek nem venni tudomást a történésekről. Armstrong, Aldrin és Collins visszatérése után ugyanis számos sajtótermékben terjedni kezdett, hogy az űrhajósok a Holdon járva nem egyetlen rádiócsatornát használtak azt, amelyet mi akkor az emlékezetes élő tévéközvetítés során is hallottunk, és amit minden országban (már ahol közvetítették az adást) ottani szakértők fordítottak a közönség nemzeti nyelvére hanem volt egy másik, viszonylag titkos csatorna is, és ezen át is folyt a kommunikáció. Az űrhajósok egyetlen gombnyomással átkapcsolhattak erre a másikra. Tehát azt állította a média egy része 1969 őszén és attól kezdve évtizedeken át, és nem csupán az UFOszakirodalom lapjaiban, hogy amikor az adást néző közönség semmit sem hallott, az nem mindig jelentette, hogy az űrhajósok hallgatnak. Akkor azon a bizonyos másik csatornán beszéltek Houstonnal, és bizalmas adatokat mondtak nekik. (Ha ez megnyugtat valakit, itt közlöm: ez addigra már bevett gyakorlat volt az amerikai űrhajózásban, mint később kiderült. Már a Föld körül keringő amerikai űrhajósok az 1960-as évek közepén és második felében az űrhajósok által használt VHF, azaz igen magas frekvenciájú rádióhullám-tartományban fenntartottak maguknak titkos csatornákat, és ezeken is kommunikáltak a földi irányítókkal, amikor olyasmit akartak közölni, amit nem köthettek a közönség orrára.) Nos, 1969-ben is voltak már rádióamatőrök, különösen a nyugati féltekén, akik közül néhányan igen jó és persze drága felszereléssel rendelkeztek. Ők olykor elelfogtak részleteket a titkos adásból is. Így derült ki, hogy a Holdra érkezéskor Armstrong a titkos csatornán azt kiabálta Houstonnak: Itt vannak az ég szerelmére, ott állnak a kráter peremén! Azt is mondta, hogy döbbenetesen nagyok azok a szerkezetek. Ez kétségtelenül UFO-kra vonatkozott. Itt szúrjuk közbe: nem ők voltak az első amerikai űrhajósok, akik a kozmoszban UFO-kat láttak. Már előttük is nemegyszer megesett, hogy UFO-t jelentettek Föld körüli pályáról, vagy például az első négy, a Hold körül csak elrepülő Apollo-űrhajó valamelyikéről. Az amerikaiaknak akkor már titkosszolgálati jelentések álltak rendelkezésre arról is, hogy szovjet űrhajósoknak is hasonló élményeik voltak (ezeket az érintett orosz űrhajósok csak a rendszerváltozás után ismerték el).

16 A titkos csatornák létesítését és használatát a NASA váltig tagadja (gyakorlatilag ezt teszi mindmáig, ami a későbbi események fényében immár tragikomikus, mint majd látni fogják). Ez azonban nem akadályozta meg akkoriban, és még éveken át a médiát abban, hogy ne idézzen ezekből az állítólag rögzített titkos csatornás üzenetekből egy csokorra valót. És ugyanez a gyakorlat ismétlődött aztán később is már amerikai űrhajósok is beszéltek ezen a csatornán, amelynek hullámhossza persze rendre változott. Talán éppen azért is, hogy megnehezítsék a hallgatózó rádióamatőrök dolgát. Ha mindez igaz gondoljunk vissza az 1970-es, 1980-as évekre: az információk nehezen gyűrűztek be a szocialista táborba akkor azt a bizonyos, majdnem hat órás adásszünetet is másképpen kell értékelnünk visszamenőleg. Az, hogy az űrhajósok akkor aludtak, kolosszális ostobaság és persze hazugság! Valami más történhetett akkor, és ahogyan múltak az évek és szaporodtak az információk, úgy vált a dolog egyre különösebbé. A NASA és más amerikai szervek természetesen vagy nem is válaszoltak a média efféle vádjaira, vagy ha igen, akkor mindent tagadtak. Számtalanszor előfordult erről majd később hogy nyilvános találkozókon az űrhajósoknak szegezték a kérdést: találkoztak-e a Holdon idegenekkel, UFO-kkal? És ők mindig tagadtak. Ma már, visszanézve és tudva, amit tudunk, igen sajnálatos, hogy még olyan emberek is erre kényszerültek, mint Neil Armstrong, az első ember, aki a Holdra lépett. Igaz, akkoriban ők mindnyájan katonatisztek voltak, akik parancsot teljesítettek, parancsra hazudtak is. Aztán, pár évvel később a dolog kezdett halványulni. Mint tudjuk, az amerikaiak csak 1972 decemberéig jártak a Holdra, és bár volt még a raktárban néhány legyártott Apollo-űrhajó, azokat már nem vetették be. Hol pénzhiányra hivatkoztak, amikor beszüntették a Holdra-járást, hol meg arra, hogy ezzel a módszerrel elegendő információt szedtek össze. Még később pedig arra, hogy most már ideje felkészülni a következő állomás, a Mars meghódítására (Mintha a Holdat meghódították, vagy akár csak megismerték volna!) Volt néhány különös apróság abban az alig több mint három évben, ami alatt a hat amerikai Apolló-legénység összesen tizenkét embere megfordult a Holdon. Erre kevesen figyeltek fel. Az egyik ilyen a holdi leszállóhelyek kijelölése volt. Először is egyetlen egyszer sem próbáltak meg leszállni a Hold túlsó, a Földről nem látható oldalán. Az gyenge érv, hogy az ott tartózkodó űrhajósok fizikai akadályok értsd: maga a Hold miatt nem tudnak onnan rádión kommunikálni a Földdel. Hiszen a harmadik társuk az űrhajóban folyamatosan köröz a Hold körül, és ő segíthet ebben a kapcsolattartásban. Még érdekesebb, hogy nem ott szálltak le másodjára sem, ahol Armstrongék Holdat értek, mintha az első leszállás óta azt az egész vidéket el kéne kerülni. Ők az Apolló-11-es holdkompjával, mint már volt róla szó, a Nyugalom Tengerének (Mare Tranguillitatis) délnyugati részén értek talajt. Az Apolló-12-es űrhajósai hasonló módon szálltak le, ám ők a Viharok óceánja fantázianevű terület keleti részén landoltak. Mint tudjuk, az Apolló-13-as útközben balesetet szenvedett, ezért nem szállt le a Holdra. Mindazt, amit ott a programja szerint tenniök kellett volna, a 14-es legénysége végezte el. Ők a holdi Egyenlítő közelében, a Fra Mauro-kráter mellett szálltak le. Az Apolló-15-ös landolási pontja az Esők tengere (Mare Imbríum) keleti peremén volt. A 16-os legénysége viszont a Descartes-krátertől északra, egy több ezer méter magas fennsíkon szállt le. Az utolsó Holdon járt hajó, az Apolló-17-es pedig a Mare Serenitatis délkeleti peremén, hegyekkel körülvett völgyben ért Holdat.

17 Értjük mi, persze, hogy minden lehetséges alkalommal más és más vidéket választottak, így sikerült minél többet megtudni a Hold talajáról, és egyéb viszonyairól. Azonban óhatatlanul felmerül itt az is, mintha az emberek ki lettek volna tiltva először a Nyugalom Tengeréről, ahol Armstrong és Aldrin találkozott az Idegenekkel, később pedig 1972 után az egész Holdról! (Valami hasonló szándékosság mutatkozik a 2000-es években az Amerika által a Marsra indított automata űrszondák esetében is. A világ azt várta, hogy ha már szinte sorozatban indítanak oda ilyen műszeres repülő egységeket, akkor azok közül legalább egyet irányítanak az úgynevezett Marsi Arc, vagy a piramisok vagy a marsi város /egy állítólagos romváros/ közelébe de nem! Minden odaküldött szonda az említett pontoktól igen távoli vidékek felfedezését tűzte ki célul ) Mindenesetre tehát most ott tartunk, hogy valamilyen ismeretlen okból az amerikaiak hirtelen felhagytak az Apollo-programmal, s bár voltak még űrhajóik, és voltak erre kiképzett űrhajósaik, 1972-t követően mind a mai napig soha többé nem mentek el a Holdra. Ami enyhén szólva is furcsa, hiszen az azóta (e könyv megírásáig) eltelt 40 esztendő alatt rengeteg dolgot felkutathattak, megismerhettek volna a Holdon és a Holddal kapcsolatosan. De nem nem mozdultak! Ezzel tápot adtak annak a bár főleg csak ufológiai folyóiratokban, de olykor könyvekben is megjelenő hipotéziseknek, amelyek szerint az idegenek megtiltották a földieknek, hogy ezután a Holdra járjanak, mivelhogy azt ők már lefoglalták maguknak. Van egy olyan változat is, hogy amikor már az első úton, az első leszállásnál ott voltak az idegenek, hát létrejött valamilyen megállapodás Armstrongék és az idegenek, azaz lényegében az idegenek és az amerikai vezetés között (nem okvetlenül csak a NASA-ra gondolnak az elmélet hirdetői, hanem egyenesen a mindenkori amerikai kormányokra). Ennek keretében az amerikaiak talán azzal érveltek, hogy ha ők most azonnal elrepülnek, és soha nem jönnek vissza, akkor a földi lakosság gyanakodni fog. Jobb, hasznosabb és diplomatikusabb lépés lenne engedélyezni, hogy most is, és még néhányszor leszállhassanak, és utána elvonulnak majd onnan örökre Az idegenek ebbe belementek, és ennek köszönhető, hogy ezt követően az amerikaiak még ötször leszállhattak, de aztán velük is közölték, hogy itt a határ, ne tovább! Ennek egyik al-elmélete azt sugallja, hogy a szovjetekkel meg máris közölték, ne erőlködjenek, mert őket aztán végképpen nem engedik a Holdra. Ennek ellentmond, hogy a szovjetek alighanem mit sem tudva minderről, az utolsó pillanatig keményen küzdöttek saját műszaki elmaradottságuk ellen mert ezért és csak ezért nem jutottak ők el a Holdra soha. Lemaradtak az űrkutatásban folytatott versenyben. Valószínűleg ez ösztönözte őket arra, hogy az 1970-es évek közepére inkább kibéküljenek az amerikaiakkal (csak az űrkutatás, nem a politika, a hadászat, az ideológia stb. terén) és közös Föld körüli űrrepüléseket folytassanak. Az elméleteknek se szeri, se száma, és mindegyik abból indul ki, hogy 1) Armstrongék a leszállás után nem aludtak, hanem UFO-kkal találkoztak, és ha nem is tárgyaltak, hát egyszerűen nem mertek kilépni a holdkompból majd' hat órán keresztül. Utána is csak azért, mert az idegenek addigra elmentek onnan, és 2) hogy hat repülés után olyan váratlanul hagytak föl a további kutatással. Ez a két esemény mellesleg a mai napig foglalkoztatja nemcsak az ufológusokat, hanem sok százezer gondolkodó embert is. Már persze csak azokat, akik tudnak erről az egész ügyről. Nem szabad kihagyni a számításból azt, hogy az emberek az őket nem közvetlenül érintő ügyek részleteiről igen hamar megfeledkeznek még akkor is, ha azokról időben tudomást szereznek. Hát még, amikor nem! A már említett Gagarin-botrány részletei is vérforralóak, és aki ismeri az egész

18 eseménysorozatot, annak számára nyilvánvaló, hogy nem Jurij Gagarin volt az első szovjet űrpilóta, nem lehetett az első űrben járt ember, merthogy soha nem is repült és ezeket a tényeket akaratlanul is többek között ő maga is beismerte, majd gyanús halála adta meg erre a végső bizonyítékot. Az amerikai Hold-űrhajósok is szolgáltattak ám bizonyítékokat, legalábbis olyanokat, amelyek miatt enyhén szólva még abban sem lehetünk biztosak, hogy ők egyáltalán és valóban jártak-e a Holdon..? A HOLD-FOTÓK KÉRDŐJELEI Később az emberek egy része, különösen fényképészeti szakértők, de amatőrök is alaposan átböngészték a hat expedíció során készült fotókat. Volt belőlük több ezer, és ugyanígy akadtak filmfelvételek is. No és persze, és főleg, az első tévéközvetítés anyaga! Amely azonban technikailag csak az 1960-as évek végén jelenthetett szenzációt, az a gyanúm, hogy ma nem lenne türelmünk végignézni, hiszen tele volt nehezen látható részekkel, szellemképekkel, homályos fekete-fehér részletekkel. Ami akkor a világ és életünk legnagyobb szenzációja volt, az ma már egészen más benyomást keltene. De akik akár kritikus, akár lelkesült szemmel végignézték ezerszer is, a videováltozatokat kockáról kockára léptették, azok érdekes dolgokat állapítottak meg. Az egyik az, hogy a tévéközvetítés még így is árulkodó, és az egyik képen egy másodpercre látható egy UFO is! Igen, amikor Armstrong mászik le a holdkomp egyik lábára szerelt kis létrán, akkor a kép egyik felső sarkában a Hold egén elhúz egy fénylő pont Emlegették aztán azt is, hogy miután Armstrong a Hold talajába tűzött kis póznára felszerelte az amerikai zászlót, ez még mielőtt kimerevítették, meglebbent. Mivel a Holdon nincs légkör, vajon miféle szél lebegtette? A NASA adott erre egy műszaki jellegű magyarázatot, amely nem mindenkit győzött meg. De a legérdekesebbek a fotók, amelyeket tizenkét űrhajós több mint három év leforgása alatt készített a Holdon. Ezek aprólékos vizsgálata nyomán egyesek arra a belátásra jutottak, hogy az amerikaiak nem is jártak a Holdon! Hogy ezek a képek mind-mind műteremben készültek! Mások megengedőbbek voltak és úgy vélték, hogy dehogynem, természetesen jártak ők a Holdon mind a hat alkalommal is, csakhogy az ott készült fotók technikailag nagyon tökéletlenek voltak, ezért azok helyett valóban a Földön, műteremben imitálták a Hold felszínét, és ott készült a később holdfotóként hirdetett képek egy tekintélyes része. Ez utóbbi véleményt vagyok hajlamos elfogadni magam is. Ugyanis a fotók egy része valóban botrányos és nem is kell ahhoz fényképészeti szakembernek lenni, hogy az ember rájöjjön: valami nem stimmel velük. Mert hiszen látunk olyan, állítólag a Hold felszínén készült fekete-fehér fotót, amelyen kövek hevernek az előtérben, és az egyikre bizony egy C betűt rajzoltak. Kik, mikor, és miért? Kicsi rá az esély, hogy valamiféle Holdlakók, vagy pláne az Idegenek tették volna. A NASA magyarázata szerint az űrhajósok jelöltek meg pár követ, mielőtt azokat berakták volna az űrhajóba, hogy hazahozzák. De ez igencsak sántító magyarázat. Miért kéne betűket rajzolni a kövekre? Nem elég őket megfogni és berakni? Ellenben kiderült, hogy a hollywoodi filmstúdiókban a kellékesek igenis így jelölik meg a műköveket, amelyeket az igaziak helyett használnak a filmekben, például lavina-jeleneteknél, vagy amikor a szereplők jókora köveket vágnak egymáshoz. Ezek természetesen nem igaziak. Szóval filmgyári kellékek?

19 Sok jel mutat arra, hogy megbízható emberek valahol, egy mindentől távol eső helyen, például egy évtizedek óta nem használt, lehetőleg sivatagi repülőtér hangárjában építették fel a holdi tájat és a fotók egy része ott készült. Annyira gyanúsak lettek ezek a képek, hogy a nyolcvanas évekre már elemző könyvek is megjelentek a hamis NASA-felvételekről, ahol több tucat képen pontról pontra kimutatták, miért nem készülhettek azok a Holdon. Az űrkutatási szervezet eleinte ignorálta ezeket a leleplezéseket, később eléggé erőtlenül próbálta cáfolni a bennük foglalt állításokat. Mindenesetre maradjunk annyiban: enyhén szólva is gyanús, hogy például egy olyan képen, amelyen látjuk a leérkezett holdkomp lábait a talajon látjuk a holdport is. Nos, amikor ez a szerkezet leérkezik, a fékezőrakéta a lábak között hatalmas sugárban lövelli ki a gázokat, és ha az a szerkezet valóban ott szállt volna le bármennyi idővel, percekkel, órákkal vagy napokkal azelőtt ott nem szabadna holdport látnunk, mert hiszen azt elfújta onnan a rakétahajtóműből kiáramló gáz A NASA igazából ezt sem tudta meg- vagy kimagyarázni. Hasonlóan érdekes az is, hogy számos fotón az árnyékok nem párhuzamosak. Vannak ott űrhajók, emberek, felállított ilyen-olyan kisebb árbocok, póznák, felvevőkamerák stb., vagyis megannyi olyan tárgy, amely függőlegesen áll. Ezeknek a napfényben van árnyékuk is. No már most: ha a fényforrás 150 millió kilométer távol van, mint ebben az esetben is így volt illetve: kellett volna lennie akkor minden árnyék párhuzamos. Ilyen távoli fényforrás esetében ez a fizika törvényeinek megfelelően nem is lehet másképpen. Ám azokon a képeken az árnyékok nem párhuzamosak, hanem hol összetartanak, hol széttartóak! Ami bizony csak egy dologra utalhat, és ebben minden fényképészeti szakember egyetért velünk: hogy a fényforrás sokkal, de sokkal közelebb volt! Olyannyira közel, hogy mondjuk 10 méteren belül! Azt hiszem, ezekkel a képekkel bizonyítható leginkább, hogy ezek ugyan nem a Holdon készültek! Durva hiba az árnyékkérdés, de egészen komoly tudósok is képesek voltak arra, hogy bizonyítsák : a felvételek igenis a Holdon készültek. Szánalmas próbálkozások ezek. Ők természetesen, és a NASA is, abból indultak ki, hogy ha a képek hamisak, akkor hamisak az űrutazások is, vagyis a hat Holdraszállás meg sem történt! Figyelmeztető jel lehetett a Gagarin-ügy is. A CIA, mint azóta kiderült, már 1961 tavaszán, nem sokkal a repülés után (amelyben azonban nem Gagarin, hanem egy máig ismeretlen és szerencsétlenül járt szovjet űrhajós vett részt) jelentette a történteket az illetékeseknek. Az amerikai politikai vezetés, valamint az űrkutatás vezetői nagyon is jól tudták, hogy Gagarin nem repült, ezt bizonyította Bay Zoltán, az USA-ban élő neves magyar tudós nekem küldött levele is, amellyel az 1990-es Gagarin-könyvemre reagált. Ergo: a NASA vezetői tudhatták, hogy egy ilyen akció esetleg sikerülhet. Persze nem hiszem, hogy megkockáztatták volna,. hiszen az Egyesült Államok nem egy feltétlen és a valóságtól elzárt zsarnoki rendszer volt. Nem egy diktatúra, ahol elég egy központi parancs, és attól kezdve nemcsak a jelen vagy a jövő, de még a múlt is megváltoztatható, mint a minden szempontból orwelli Szovjetunióban. Éppen ezért én nem állítom, hogy az amerikaiak soha nem jártak a Holdon. Ellenkezőleg, azt állítom, hogy jártak bizony hatszor egymás után, de ezekről az utakról egy sor hamis fotót próbáltak eladni nekünk. A dolog olyannyira megmozgatta még Hollywood fantáziáját is, hogy készült is egy játékfilm arról, hogyan játszanak el egy sivatagi bázison, műtermekben egy Marsutazást. A filmben katasztrófát imitálnak, és az űrhajósokkal végeznének is, nehogy

20 tanúskodjanak, és puszta létükkel bebizonyítsák, hogy az egész közvetítés az indulástól, az űrutazásról és a megérkezésről hamis volt. (A filmbeli NASA így akar nagyobb állami támogatásokhoz, forrásokhoz jutni: a valóságban nem képes emberes űrhajót küldeni a másik bolygóra, de úgy tesz, mintha ezt képes lenne megtenni). Persze, mivel a sajátos műremek az amerikai film fellegvárában készült, hát a végén az élő űrhajósok megjelennek saját temetésükön, így döntve romba a csalók manipulációit. De térjünk vissza az igazi utazáshoz, és az arról készült fotókhoz. Nem csak az egyes fotókon látható apróságokba köthetünk bele. Vannak itt sokkal általánosabb és ezért fontosabb dolgok is. Az egyik az, hogy az állítólagosan a Holdon készült felvételeken sehol sem láthatóak a csillagok. Egy földi éjszakán, ha légkörünkön át felnézünk az égboltra, ezer és ezer csillagot, bolygót, holdat stb. láthatunk. Ismétlem, a jó vastag légkörünkön keresztül is. Akkor viszont a Holdon, ahol nincsen légkör és az űrhajósok a Hold felszínén a valódi, nagyon hideg mínusz 273 Celsius fokos világűrben állnak, semmi sem kéne, hogy akadályozza a látványt, és nem is akadályozza: a Holdon sétáló űrhajós is látja, mert látnia kell ugyanazokat az égitesteket ezerszámra, amelyeket a Földön is láthat. Mégis, a Holdon készült filmeken, a tévéközvetítés alkalmával készült felvételeken, és a fotókon sem látni a csillagokat! Csak egy nagy feketeséget a fejük fölött. Meglehetősen ügyetlenül védekezett a NASA, amikor tudósaik a média által nekik szegezett kérdéseket ezzel ütötték el: az expozíciós idő nem volt elég hosszú, azért nem jelennek meg a csillagok a fényképeken. Ez az érvelés is erősen sántít, hiszen nem láttuk a csillagokat a tévéközvetítések alkalmával sem! Akkor pedig nem is volt szükség expozíciós időre, mert a közvetítés folyamatos volt. Azon felül egy-egy holdi fénykép elkészítéséhez mondjuk 1972-ben az űrhajósok a Földön akkor létező legmodernebb, legjobb minőségű és legnagyobb teljesítményű fényképezőgépeket (főleg a Hasselblad cégét) vették igénybe, azokat vitték magukkal. Nehéz tehát elhinni, hogy a fényképezőgépek minősége és holmi túl rövid expozíciós idő miatt sikerültek ennyire furcsán azok a felvételek. Idő volt bőven, és a gépek technikailag alkalmasak voltak szinte bármilyen hosszú exponálásra. Mégsem született tudomásunk szerint egyetlen csillagos felvétel sem! Szóval nagyon gyanús, hogy az állítólag holdi fényképeken az égbolt mindig fekete, pedig ott az égitestekkel teli, szinte ragyogó űrt kéne látnunk. De mi van még? Van egy különös felvétel, amely bejárta a világot, amelyet szinte mindenki látott, legalábbis a huszadik század utolsó harmadában, és amelyet olykor még ma is láthatunk itt-ott. Ennek azt a címet adták: A Föld feljön a Hold egére, vagy valami hasonlót. Vagyis azt sugallták vele, hogy a Holdról nézve így néz ki a Föld. Valóban imponáló a látvány: alul látni a szürke, reménytelen, sivár holdi tájat, és az égen, vagyis az űrben látni a kékesfehér földet itt-ott hatalmas felhőkkel, látni az óceánokat és a földrészeket. Ne felejtsünk el egy apróságot. Nem az egész Föld látható rajta, bár ott van fent, hanem alul el van torzulva, mintha nem látszana az egész, mert most van éppen feljövőben a Hold egére. Mi a baj ezzel a képpel? Szerintem több baj is van. Az egyik: a méretek. Nekem valami azt sugallja, hogy ez egy ügyes hamisítvány, montázs, amit egy, kétségtelenül az űrből készített Föld-fényképből és egy Holdon készült fotóból raktak össze.