Borus György. Az angol holland forradalom háttere

Átírás

1 Borus György Az angol holland forradalom háttere

2 Philosophiae Doctores A sorozatban megjelent kötetek listája a kötet végén található.

3 Borus Gyögy Az angol holland forradalom háttere AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

4 ISBN ISSN Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u Első magyar nyelvű kiadás: 2007 Borus Gyögy, 2007 Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. Printed in Hungary

5 TARTALOM BEVEZETÉS 7 I. AZ 1673-AS FORDULAT 19 II. A WESTMINSTERI BÉKÉTŐL AZ ANGOL HOLLAND SZÖVETSÉGIG 61 III. PÁPISTA ÖSSZEESKÜVÉS, KIZÁRÁSI VÁLSÁG ÉS A TORY REVÁNS 78 IV. II. JAKAB ÉS AZ ANGOL HOLLAND FORRADALOM 108 V. ÖSSZEGZÉS 164 VI. EPILÓGUS A FORRADALOM KÖVETKEZMÉNYEI 177 IRODALOM 185 5

6

7 BEVEZETÉS november 5-én Orániai Vilmos, az Egyesült Tartományok helytartója mintegy ötszáz hajójával sikeresen partot ért a délnyugat-angliai Torbaynál. A herceg igen kockázatos vállalkozása minden várakozást felülmúlt. II. Jakab király hadserege november 23-án ellenállás nélkül visszavonult, a következő hónap végén pedig a teljesen demoralizált uralkodó családjával együtt Franciaországba menekült. Két hónappal később a parlament az orániai herceget és feleségét Jakab protestáns lányát III. Vilmos és II. Mária néven társuralkodókká választotta. Ezeket az eseményeket nevezzük hagyományosan dicsőséges forradalom -nak. Mi késztette Orániai Vilmost arra, hogy hadseregét az ellen a II. Jakab ellen vezesse, aki nem csak az apósa, de a nagybátyja is volt, és mivel magyarázható a beavatkozás rendkívüli sikere? Közel háromszáz éven át az es események úgynevezett whig értelmezése volt a meghatározó. E szerint II. Jakab katolikus abszolutizmus bevezetésére készült, az orániai herceg pedig az angol ellenállók hívó szavának engedve, önzetlen hősként, megmentőként, a protestantizmus bajnokaként és az angol nép jogainak és szabadságának védelmezőjeként érkezett a szigetországba kis hadserege élén, ami elég is volt ahhoz, hogy a forradalmat győzelemre segítse. A hős herceg vállalkozásának sikere nem lehetett kérdéses, hiszen a whig felfogás szerint az angol történelem maga volt a haladás. A dicsőséges forradalom amelyet a whigek elsősorban saját győzelmükként könyveltek el egy elkerülhetetlen állomás volt a liberalizmus és a demokrácia felé vezető úton. A. J. P. Taylor szavaival: A whig interpretáció az angol szabadság története, amelyet a Magna Charta megalapozott, a dicsőséges forradalom megszilárdított, a nagy reformtörvény ki- 7

8 szélesített, és amely legnagyobb kiteljesedését a munkáspárti kormányzással érte el. 1 A whig történészek William Edward Hartpole Lecky, Thomas Babington Macaulay, George Otto Trevelyan (T. B. Macaulay unokaöccse), George Macaulay Trevelyan (G. O. Trevelyan fia), Edward Augustus Freeman, Henry Hallam tehát az angol történelmet a szabadság és a demokratikus politikai intézményrendszer irányába mutató szakadatlan fejlődésként fogták fel. Olyan szemlélet ez, amely a történelmi múltat jelentősen eltorzította. A whig történetírók ugyanis mindig a jelenből indultak ki. Abból a szempontból vizsgálták és értékelték a múlt szereplőit és eseményeit, hogy azok mennyiben járultak hozzá saját koruk fejlettségéhez és alkotmányos berendezkedéséhez. Anglia múltjának dicsőséges eseményeit domborították ki, mindazokat, amelyek a 19. századi liberalizmus létrejöttéhez véleményük szerint leginkább hozzájárultak. 2 A whig interpretáció tehát egy hazafias történetszemlélet volt, a viktoriánus kori angol nemzeti érzés, patriotizmus egyik fontos összetevője. A 19. század nagy gazdasági, társadalmi, politikai átalakulása közepette a történelmi kontinuitást, a múlttal való közvetlen kapcsolatot hangsúlyozta. E szemlélet képviselői szerint a 18. század minden pozitív folyamatának egyértelmű forrása a dicsőséges forradalom és az azt követő rendezés volt. Úgy látták többek között, hogy a dicsőséges forradalom megvetette az alkotmányos monarchia, a modern kabinetkormányzati rendszer és a kétpártrendszer alapjait, vagyis hogy a 18. század politikai rendszere már a viktoriánus korihoz hasonlóan működött. Ez természetesen messze nem így volt. 3 A dicsőséges forradalom elnevezést valószínűleg a whig radikális John Hampden (az azonos nevű polgárháborús hős fia) használta először, amelyet aztán Orániai Vilmos hű szövetségese, Gilbert Burnet püspök terjesztett el. 4 Vilmos és angol szövetségesei a forradalom előtt, alatt és után 1 Tory History. In: idem. (szerk.): Essays in English History. Harmondsworth, Pelican Books, o. 2 L. Herbert Butterfield: The Whig Interpretation of History. London, G. Bell and Sons Ltd., A whig értelmezés trónfosztása ezen a téren Sir Lewis Namier nevéhez fűződik. L. The Structure of Politics at the Accession of George III. London, Macmillan, 1957.; Crossroads of Power. New York, Books for Libraries Press, Lois. G. Schwoerer: Introduction. In: idem. (szerk.): The Revolution of : Changing Perspectives. Cambridge University Press, o.; A dicsőséges szót 8

9 egyaránt igen intenzív propagandát folytattak. Mindez olyan hatásosnak bizonyult, hogy évszázadokra meg is határozta a történészek forradalomról alkotott képét. Jelentősen elősegítette ezt az a körülmény, hogy 1714 és 1760 között kizárólag a whigek voltak hatalmon. Az első komoly modern kori újraértelmezések csak az 1950-es, 1960-as évek során születtek meg. 5 A whig interpretáció széles körű felülvizsgálatára 1989-ig kellett várni, amikor is a forradalom háromszázadik évfordulója újra felhívta a figyelmet a 17. század végi eseményekre. A whig történetszemlélet legnagyobb és leghatásosabb képviselője Thomas Babington Macaulay ( ) volt. Az 1849-ben megjelent, The History of England című munkája első fejezetében mintegy száztíz oldalon összefoglalta Anglia történelmét a kezdetektől a restaurációig. Ebből megtudjuk, hogy az angol nemzet története a 13. században kezdődött, amikor a Magna Charta véget vetett a normann zsarnokságnak, valamint azt is, hogy Macaulay is hitt egy ősi alkotmány (ancient constitution) létezésében. 6 Véleménye szerint korlátozott monarchia Nyugat-Európában több helyen is kialakult a középkor során, és ezek közül az angol alkotmányos berendezkedést tartották a legjobbnak. Az uralkodók tagadhatatlanul kiterjedt előjogokkal rendelkeztek, ám azokat korlátozta a három nagy alkotmányos elv : Először, a király nem törvénykezhetett a parlament beleegyezése nélkül. Másodszor, nem vethetett ki adókat a parlament jóváhagyása nélkül. Harmadszor, a végrehajtó hatalmat az ország törvényeinek megfelelően kellett gyakorolnia, és ha megszegte azokat, tanácsadói és ügynökei tartoztak felelősséggel. 7 Hozzátette: Egyetlen őszinte tory sem tagadhatja, hogy ezeket az elveket már ötszáz évvel ez előtt alapvető szabályokként ismerték el. 8 Macaulay Macaulay és G. M. Trevelyan is elutasította. Macaulay megtartó -nak (preserving), Trevelyan pedig ésszerű -nek (sensible) minősítette a forradalmat. 5 Lucile Pinkham: William III and the Respectable Revolution The Part Played by William of Orange in the Revolution of Cambridge, Harvard University Press, 1954.; Maurice Ashley: The Glorious Revolution of New York, Macmillan, 1966.; John Carswell: Descent on England: a Study of the English Revolution of 1688 and its European Background. New York, J. Day, The History of England from the Accession of James II. London, J. M. Dent and Sons Ltd., , 28. o. 7 Ibid., 30. o. 8 Uo. 9

10 szerint ugyancsak az volt a Stuartokkal kapcsolatos legfontosabb kérdés, hogy kormányzásuk összhangban volt-e az ország ősi alkotmányával. 9 Thomas Babington Macaulay könyve második (az elsőnél rövidebb) fejezetét II. Károly ( ) uralkodásának szentelte, amelyet követően aztán olyan elképesztő részletességgel folytatta az írást, hogy a nyolcszázadik oldalon még mindig csak 1688 nyaránál tartott. Hatalmas munkájában a forradalom következményeit végül 1699-ig követte nyomon. A feltárt részletekért a dicsőséges forradalom minden mai kutatója hálával tartozik a szerzőnek. Külön említést érdemel az is, hogy Macaulay volt az első történész, aki az es eseményeket Anglia határain átlépve, brit összefüggésben is vizsgálta, és a forradalom skóciai és írországi következményeivel külön fejezetekben is foglalkozott. Amit viszont a téma jelen történészei erősen és leginkább kifogásolhatnak, az, hogy Macaulay a forradalom európai összefüggéseire nem világított rá. Macaulay híres munkáját olyan remek elbeszélő stílusban írta meg, hogy az egy csapásra a legolvasottabb könyvek közé emelkedett. A szerző Sir Walter Scott regényírói stílusának utánzására törekedett, és a kívánt eredmény nem is maradt el. Az Egyesült Államokban például csak a Biblia fogyott nagyobb példányszámban, mint Macaulay könyve. 10 Mindez persze azt is jelentette, hogy Macaulay erőfeszítései révén a whig történetszemlélet és a dicsőséges forradalom whig értelmezése rendkívüli mértékben megerősödött. Műve elkészítésével Macaulaynak aki 1830-tól whig parlamenti képviselő, sőt 1839 és 1841 között a whig kormány tagja is volt pontosan ez volt az elsődleges célja. A whig interpretáció korábbi hegemóniáját egyedül a tory történésznek tartott David Hume-nak sikerült megtörnie az 1754 és 1761 között publikált és méltán népszerű History of England című hatkötetes munkájával. 11 A kihívásra először a whigek kiemelkedő vezetője, Charles James Fox, majd a szintén skót Sir James Mackintosh kívánt méltó választ adni, de mindketten csak töredék művekkel készültek el. Az általuk elkezdett munkát kézirataik felhasználásával Macaulay folytatta és vitte rendkívüli sikerre History, 28. o. 10 Hugh Trevor-Roper: Introduction. In: Lord Macaulay: The History of England. London, Penguin, , 24. o. 11 A skót David Hume ( ) természetesen elsősorban filozófus volt, ám történeti munkája filozófiai írásainál sokkal népszerűbb volt. 12 Trevor-Roper: Introduction, o. 10

11 Mint minden nagy történelmi eseménynek, a dicsőséges forradalom - nak is megvoltak az árnyoldalai. Ezekről a whig történetírók helyenként meglepő őszinteséggel szólnak. Csak az nincs ezzel tisztában, aki anélkül bírálja a whig szemlélet képviselőit, hogy alaposan elolvasná azok munkáit. G. M. Trevelyan például azt írja: Valóban volt valami szégyenletes abban, hogy idegen flottára és hadseregre bármenynyire barátiak és szívesen látottak is voltak azok volt szükség ahhoz, hogy az angolok vissza tudják szerezni eszeveszett pártviszályaik során eljátszott szabadságjogaikat. [ ] 1689 véghezvivői nem voltak hősök. Még az őszinte ember is kevés volt közöttük. 13 A forradalom az Egyház és a Tory párt segítsége nélkül megvalósíthatatlan lett volna írja W. E. H. Lecky. Meglátása szerint II. Jakab katolikusbarát politikájával túlfeszítette a húrt, és így a passzív engedelmesség hívei uralkodójuk vonakodó ellenzékévé váltak. Úgy véli azonban, hogy a törvényes uralkodóhoz és leszármazási rendhez való ragaszkodás ennek ellenére is felülkerekedett volna, ha nincs az a szorgalmasan terjesztett pletyka, hogy a walesi herceg nem II. Jakab és a királyné gyermeke. 14 A holland propaganda jelentőségét Macaulay is elismeri: A holland haderő azonban aligha lehetett annyira félelmetes Jakab számára, mint a holland sajtó. Kormányát támadó angol nyelvű könyveket és pamfleteket mindennap nyomtattak Hágában. Nem volt az az éberség, amely megakadályozhatta volna, hogy a másolatokat tízezrével csempésszék a Német-óceán [Északi-tenger B. Gy.] határolta grófságokba. 15 Azok, akik az események whig értelmezésének csupán azt a lecsupaszított változatát ismerik, amelyik az iskolás tankönyvekbe általában bekerül, megdöbbenhetnek Lecky alábbi, a forradalmat követő elégedetlenségről szóló mondatain: A közösség erkölcsi érzékét erősen sértette a saját apja ellen háborúzó gyermek képe, azon sokak hitvány árulása, akiket a trónjáról letaszított uralkodó kiváltságokkal halmozott el, azon tömegek köntörfalazása, akik hűséget fogadván a forradalmi kormánynak, megkérdőjelezték azokat az elveket, amelyekhez éveken keresztül a legkitartóbban ra- 13 Trevelyan: History of England. London, Longmans, Green and Co., o. 14 Lecky: A History of England in the Eighteenth Century. London, Longmans, Green, and Co., I. köt o. 15 Macaulay: The History of England, I. köt o. 11

12 gaszkodtak. Kellemetlen volt az a tudat, hogy a Forradalom, amelyen ugyan, egyedülálló módon, vérontás és túlkapás nem ejtett szennyfoltot, távolról sem volt dicsőséges az angol nép számára. Azt egy idegen herceg, idegen hadsereggel hajtotta végre. Azt olyan mértékű súlyos árulás, kétkulacsosság és hálátlanság tette lehetővé, vagy legalábbis vértelenné, amelyre ritkán van példa a történelemben. Mindemellett a nemzeti jólét is rohamosan hanyatlani kezdett. Nagy, és egyáltalán nem sikeres háború következett a nemzet számára. Flandriában és Írországban angol férfiak ezreit terítette le kard vagy kórság. 16 Lecky a forradalomban természetesen mindezen negatívumok ellenére is olyan eseményt látott, amely valódi és kétségbevonhatatlan progreszszió -t eredményezett. 17 Lucile Pinkham könyvében részletesen ír Orániai Vilmos egyik ügynökének angliai tevékenységéről. Megtudjuk, Dijkvelt 1687 első felében kikkel és milyen formában vette fel a kapcsolatot azok közül, akiknek többsége később valamilyen szerepet vállalt a forradalomban. A Macaulay munkáját nem ismerők számára mindez a leleplezés erejével hathat, pedig a nagy whig történetíró több mint száz évvel korábban hasonló részletességgel számolt be ugyanarról. 18 A whig történetírók leginkább abban tévedtek, hogy a forradalmat rövid távú belpolitikai okokra vezették vissza, saját, nemzeti sikerként könyvelték el, és az 1689 és 1714 közötti időszak alkotmányos, politikai és vallási feszültségeit szinte teljesen figyelmen kívül hagyva annak hosszú távú következményeit méltatták. Orániai Vilmos meghatározó szerepét nem tagadták, de nem látták, vagy nem voltak hajlandóak elismerni, hogy Vilmos beavatkozása nem egy kis hadsereggel végrehajtott egyéni akció volt. Az orániai herceg az egész Egyesült Tartományok támogatását (sőt, franciaellenes nemzetközi erőkét is) maga mögött tudta, amikor igen jelentős haderőt szállító hajóival áthaladt a Doveri-szoroson, és nem Anglia, hanem elsősorban saját hazája érdekében tette azt. Bár nem fejti ki, G. M. Trevelyan két-három mondatban még erről is szól. Vilmos józan megítélése szerint írja Hollandiát csak úgy lehetett megmenteni attól, hogy Franciaország végül bekebelezze, ha Angliát aktív partnerként bevonják abba a franciaellenes szövetségbe, amelyet Európában nagy erőfeszítések 16 Eighteenth Century, I. köt. 20. o. 17 Ibid., 16. o. 18 Lucile Pinkham: Respectable Revolution, o.; The History of England, I. köt o. 12

13 árán létrehozott. 19 Amit ehhez feltétlenül hozzá kell tennünk az, hogy a határozott holland katonai beavatkozás nélkül a dicsőséges forradalom -ra sohasem került volna sor, az azt követő háborúk nélkül pedig melyeknek nagyobbik terhét ugyancsak a hollandok viselték a pozitív változások többsége sem következett volna be. Helyesebb lenne éppen ezért az es eseményeket angol holland forradalomnak nevezni. * * * A 17. századi angol történelem legmeghatározóbb évtizedei az 1670-es, 1680-as és 1690-es évek voltak, és nem amint azt sokan gondolják a század középső évtizedei, az angol forradalom időszaka. A század során a koronát számos kihívás és csapás érte, de mindannyiszor képes volt megújulni, új erőre kapni. Az igazi fordulópontot az angol holland forradalom és az azt követő háborúk jelentették. Az évtizedeken át tartó harcok a parlamentet megkerülhetetlen politikai tényezővé tették, ugyanakkor pedig megakadályozták XIV. Lajost, a katolikus abszolutizmus ügyének nagy támogatóját abban, hogy befolyással legyen az angol belügyekre. Mindezek eredményeként a spanyol örökösödési háború után végre egyértelművé vált, hogy volt angol forradalom. Az évszázados küzdelem eredményei ekkor kezdtek megszilárdulni. Az angol holland forradalmat amelynek gyökerei az 1660-as évek végéig nyúlnak vissza ugyanakkor olyan öszszeurópai jelentőségű eseménynek kell tekintenünk, amely valamilyen formában szinte mindegyik európai országra hatással volt. A polgárháború okozta szenvedés, a köztársaság és a protektorátus sikertelensége, az alkotmányos kísérletek kudarca és a stabilitás hiánya az 1650-es évek végére meggyőzte az angolok többségét arról, hogy a monarchiának nincs alternatívája. Oliver Cromwell lord protektorrá való kinevezése (1653 decembere) már a restauráció irányába történő lépésként fogható fel ben a parlament magát a koronát is felajánlotta Cromwellnek, és a monarchiához való visszatérés tendenciáját az is jól érzékeltette, hogy Oliver Cromwell 1658 szeptemberében bekövetkezett halálát követően fia, Richard Cromwell lett az új lord protektor. A Restauráció persze akkor lett volna igazán ésszerű, ha megfelelő alkotmányos és vallási reformokkal párosul. Az új választások nyomán, 19 Trevelyan: The English Revolution, 102. o. 13

14 1660 áprilisában összeülő és II. Károlyt visszahívó konvent parlament (Convention Parliament) azonban inkább hátra, mint előre tekintett. Az 1641-ben eltörölt kiváltságos törvényszékeket és a feudális birtokjogot ugyan nem állította helyre, de az uralkodói előjogokat (royal prerogatives) többségében igen. Az uralkodó megválaszthatta minisztereit, vétójoggal rendelkezett, meghatározta az ország külpolitikáját, és ami a legfontosabb felfüggeszthette vagy feloszlathatta a parlamentet. Ilyen körülmények között a szupremácia régi nagy kérdése, az államon belüli vezető szerepért folytatott küzdelem a parlament és a korona között, óhatatlanul visszatért. Az, hogy II. Károly uralkodása alatt sikerült elkerülni egy végzetes összeütközést, elsősorban a víg uralkodó (merry monarch) személyiségének, valamint a polgárháború és az interregnum közeli, riasztó emlékének volt köszönhető. Az enyhén presbiteriánus többségű konvent parlament legalább azt a fokú vallási toleranciát meg tudta volna valósítani, amelyet huszonkilenc évvel később az angol történelem másik konvent parlamentje vezetett be az angol holland forradalom idején. Az 1660-as konvent azonban alkotmányossági szempontból kifogásolható volt és csak ideiglenesen létezhetett, hiszen saját autoritása alapján ült össze, nem az uralkodó akaratából. II. Károly tehát új választásokat rendelt el, amelynek eredményeként majdnem kilencven százalékban anglikán royalistákból álló parlament jött létre, az úgynevezett gavallérparlament (Cavalier Parliament). Ezen anglikán royalisták számára az angol forradalom két évtizede ( ) maga volt a rémálom, amelyet legszívesebben kiradíroztak volna hazájuk történelméből. Az általuk folytatott rendezés sajnálatos módon nagyon is ezt a hozzáállást tükrözte. Az uralkodó által is szorgalmazott vallási tolerancia nem valósulhatott meg. Az anglikán államegyház monopóliumát helyreállították, a Clarendon Code-ba foglalt törvények pedig gondoskodtak a nonkonformisták háttérbe szorításáról. Közel kétezer lelkészt fosztottak meg hivatalától mindenféle kárpótlás nélkül. A Restaurációt követő rendezés a királyi hatalom bizonyos mértékű kiterjesztését (amin persze nem kontinentális abszolutizmust kell érteni) nem tette lehetetlenné. Az, hogy ez a félmegoldás az alkotmányos és az abszolút monarchia között 20 milyen irányban fejlődik tovább, nagymértékben függött az uralkodó személyétől, ambícióitól, rátermettségétől. 20 Gömöri György: Nagy utazók és emigránsok Magyarok a Restauráció-korabeli Londonban december 6. 14

15 II. Károly uralkodása során és különösen annak első felében nagyon is óvatos volt, kompromisszumra törekedett. Elsődleges célja a túlélés volt. Nem voltak olyan elvei, amelyeket adott esetben ne lett volna kész feladni. Károly alkatánál fogva is alkalmatlan volt az abszolút uralkodó szerepére. Túlságosan is kényelmes volt ahhoz, hogy elvégezze mindazt a munkát és odafigyelést, amelyet az egyszemélyi kormányzás megkövetelt volna. A víg uralkodó szívesebben töltötte idejét tizenhárom ismert szeretőjével (és számos más ismeretlen hölggyel), akik több mint egy tucat gyerekkel ajándékozták meg. Mindeközben feleségétől, a portugál Braganca Katalintól nem született gyermeke, így a trónörökös öccse, Jakab volt. Ha Károly komolyan vette volna a királyi hatalom kiterjesztésének programját, jó eséllyel foghatott volna annak megvalósításához. II. Károly kétségtelenül a legjobb politikai adottságokkal rendelkező Stuart uralkodó volt, ravasz taktikus, a kétkulacsosság nagymestere. Királyi előjogait már említettük. A monarchia biztonsága és méltósága nélkül sem a vallást, sem a tulajdont nem lehet fenntartani mondta II. Károly. 21 Ezt a Restaurációt végrehajtó uralkodói elit is így gondolta. Hatékony monarchiát akartak, amely képes az angol forradalom idején előretörő radikális erők féken tartására, és a hagyományos társadalmi rend fenntartására. Az Isten akaratából uralkodó királlyal szemben az ellen nem állás és passzív engedelmesség tanai megerősödtek, és a dominanciáját visszanyert anglikán egyház képviselői is ezeket hangoztatták a pulpitusról. Az 1670-es évek közepéig a korona mozgásterét leginkább az korlátozta, hogy pénzügyi bevételei jelentősen elmaradtak attól az összegtől, amelyet a parlament 1660-ban megszavazott neki. Az ország virágzó gazdasági életének köszönhetően II. Károly végül megszabadult ettől a béklyótól, 1670-ben azonban még a szorító anyagi helyzet hosszú távú következményekkel járó, végzetes lépésre vezette a királyt. Károly óriási hibát követett el a titkos doveri megállapodás megkötésével. A hollandok ellen vívott harmadik háború kudarca, majd a XIV. Lajossal kötött titkos paktum napfényre kerülése olyan radikális belpolitikai fordulatot eredményezett Angliában és az Egyesült Tartományokban egyaránt, amely végül az es eseményekhez vezetett. Ezen események okait nem elegendő Angliában, az 1680-as évekre korlátozva kutatnunk. Sokkal inkább a kontinensen kell keresnünk azokat az 1660-as évekig visszanyúlva. 21 Id. Christopher Hill: Az angol forradalom évszázada, Ford.: Litván György. Budapest, Kossuth, o. 15

16 A whig történetírók túlzottan is II. Jakabot tették felelőssé mindenért. Nem ismerték fel, hogy a politikai labilitás jórészt magukból a 17. századi kormányzati rendszer sajátosságaiból és a restaurációt követő rendezés elégtelenségéből fakadt. Az 1950-es, 1960-as évek revizionista cáfolatai (Lucile Pinkham, Maurice Ashley, John Carswell munkái) ugyanakkor túlságosan is fel kívánták menteni Jakabot, holott kétségtelen, hogy a belpolitikai válságot II. Jakab mélyítette el azzal, hogy az anglikán többség akaratát figyelmen kívül hagyva, konokon menetelt erős katolicizmusa diktálta céljai megvalósítása felé. Ennek ellenére sem elegendő a forradalom belpolitikai okainak keresését Jakab rövid uralkodásának ( ) idejére korlátoznunk. Olyan hiányosság ez, amelyet egy bizonyos mértékig még az egyébként kiegyensúlyozott, modern interpretációkat kínáló J. R. Jonesnak és W. A. Specknek is felróhatunk. 22 A katolikusellenes hisztéria kialakulásáért II. Károlyt legalább akkora felelősség terhelte. Az angolok nem egyszerűen a katolicizmustól, hanem a francia típusú katolikus abszolutizmustól féltek, ezt pedig Károly idézte elő felelőtlen külpolitikájával. A forradalom okai csak akkor válnak teljesen érthetővé, ha az angol bel- és külpolitikát, valamint a nyugat-európai nemzetközi kapcsolatok változásait az 1660-as évektől kezdve nyomon követjük. Ugyancsak nélkülözhetetlen a bonyolult holland belpolitikai viszonyok kellő ismerete. Pinkham, Ashley és Carswell a forradalom diplomáciai hátterét (igaz, csak az 1680-as évek második felére vonatkozóan), az európai válsághelyzetet, amellyel időben egybeesett, alaposan feltárták, ám közben az események angol belpolitikai összefüggéseiről egy kissé megfeledkeztek. Az angol holland forradalom az európai történelem legkevésbé értett és leginkább félreértett eseményei közé tartozik. Több mint másfél évtizeddel az angol holland forradalom háromszázadik évfordulóját követően, itt az ideje, hogy végre magyar nyelven is összefoglaljuk, amit az es, összeurópai jelentőségű események okairól és következményeiről tudnunk kell. Az évforduló generálta tudományos érdeklődés számos új eredményt produkált. Ezek fényében mérlegre kell tennünk, mi az, ami a forradalom régi whig és tory (revizionista) értelmezéseiből megtartható, s mely pon- 22 The Revolution of 1688 in England. London, Weidenfeld and Nicolson, 1972.; Reluctant Revolutionaries. Oxford University Press, A restaurációt követő időszakot a whig történészek példáját követve mindkét szerző csak igen röviden tekinti át. Speck könyve 42. oldalától kezdve már II. Jakab uralkodásával foglalkozik. A szerző a nantes-i ediktum rendkívüli jelentőségét is figyelmen kívül hagyja. 16

17 tokon szükséges feltétlenül korrigálnunk azokat. Az alábbiakban tehát arra teszünk kísérletet, hogy a fentebb említett történetírói hibák szem előtt tartásával és kiküszöbölésével írjuk meg az 1660 és 1690 közötti időszak történetét. Célunk az, hogy a rendelkezésre álló elsődleges források, 23 a ma is tiszteletet parancsoló whig szellemiségű munkák, 24 az 1950 utáni revizionista interpretációk és elsősorban a legfrissebb kutatási eredmények felhasználásával (John Miller, Geoffrey Holmes, Steven Pincus, Robert Beddard, Ronald Hutton, Paul Seaward, Jonathan Israel, Lois G. Schwoerer, K. H. D. Haley, William Speck, J. R. Jones, Paul Kennedy, John C. Rule, Tony Claydon, Rachel J. Weil, John Morrill és Julian Hoppit tanulmányai és könyvei) az 1660-as évektől kezdve nyomon kövessük minél teljesebb képet adva azokról a nagyon is összefüggő diplomáciai és angol belpolitikai folyamatokról, amelyek végül az angol holland forradalomhoz elvezettek. A könyv I. fejezete azt az 1673-as, kulcsfontosságú fordulatot, és az ahhoz vezető utat ismerteti, amely megteremtette legfontosabb előfeltételeit: Orániai Vilmos hatalomra kerülését, az angliai katolikusellenes hangulatot és az éles francia holland szembenállást. A II. fejezet az angol holland közeledésről szól, s megvilágítja, milyen okok miatt és körülmények között került sor a szintén nagyjelentőségű házasságkötésre Vilmos és unokahúga, Mária (Jakab, yorki herceg protestáns lánya) között. Az ezt követő fejezetben a kizárási válság (Exclusion Crisis) elemzése lehetőséget nyújt a whig és tory elvek bemutatására, a válság eszme- és párttörténeti jelentőségének érzékeltetésére. Ez a rész arra is választ ad, hogy az egyértelműen katolikus II. Jakab miért számíthatott mégis oly jelentős támogatásra uralkodása kezdetén. A IV. fejezet Jakab király céljait és katolikusbarát politikáját tárgyalja. Felvázolja a nantes-i ediktum visszavonásából, valamint a Rajna menti válságból adódó feszültségeket, 23 Alsó- és felsőházi tudósítások, illetve a kortárs Architell Grey parlamenti beszámolói, pamfletek, naplók, visszaemlékezések, levelek, uralkodói deklarációk, törvények, valamint egy 1675-ből származó, a holland belpolitikai helyzetet ecsetelő titkos jelentés. Orániai Vilmos híres volt szótlanságáról, s írásban sem volt valami közlékeny. Szándékaira sokkal inkább tettei, mint a források alapján tudunk következtetni. A holland források hiányát mindenesetre azzal lehet ellensúlyozni, ha holland vagy a holland nyelvet és forrásokat jól ismerő történészek (Pieter Geyl, G. N. Clark, K. H. D. Haley, Lucile Pinkham, Herbert H. Rowen, Jonathan I. Israel) munkáira is erősen támaszkodunk. 24 Alapvetően ide sorolható David Ogg kitűnő könyve is (England in the Reign of Charles II. Oxford University Press, 1967.), amelyet részletessége, alapossága és világos stílusa miatt alapműnek kell tekintenünk. 17

18 s megmutatja, Orániai Vilmos hogyan kapcsolta össze ezeket az angol holland forradalommal. Az V. fejezet összegzi bel- és külpolitikai okai. A könyvet Epilógus zárja, amely a forradalom következményeit értékeli. * * * Nagy-Britanniában csak 1752-ben vezették be a Gergely-naptár használatát a kevésbé pontos Julián-naptár helyett. A 17. század végén tíz nap eltérés volt a két időszámítás között. Az 1660 és 1690 közötti események dátumait következetesen a Julián-naptárnak megfelelően adjuk meg, de úgy, hogy az újévet nem március 25-től, hanem január 1-től számítjuk. 18

19 I. AZ 1673-AS FORDULAT Az es, dicsőséges forradalom -nak nevezett eseményeknek fontos bel- és külpolitikai okai egyaránt voltak, Orániai Vilmos katonai beavatkozása nélkül azonban II. Jakab detronizálására és az azt követő összeurópai jelentőségű változásokra nem került volna sor. Vilmos beavatkozásának számos feltétele volt. Ezek egyikének, az angol közvélemény megváltozásának is részben külpolitikai okai voltak, amelyeket tájékán kell keresnünk. Az alábbiakban tehát az 1673-as fordulatot és az ahhoz vezető utat kell részletesen megvizsgálnunk. A 17. század során az angolok végig attól tartottak, hogy valamelyik kontinentális hatalom hegemón helyzetbe kerülhet. I. Erzsébet uralkodásának második felétől kezdve a spanyol Habsburgok jelentették a fő veszélyt. A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke (1648) csökkentette ezeket a félelmeket, ám Oliver Cromwell még mindig a spanyol túlsúlytól tartott. Az Egyesült Tartományok, amely a spanyolok ellen vívott németalföldi szabadságharc ( ) során létrejött utrechti unióból nőtt ki, 1648-ban formálisan is független köztársasággá vált. A hollandok ügyesen használták ki azt a rövid időszakot a század közepén, amikor Ausztria és a német hercegségek a harmincéves háború okozta kimerültségtől szenvedtek, Angliában és Franciaországban pedig polgárháború dúlt. Az Egyesült Tartományok szédítően gyors gazdasági fejlődését elősegítette (a kezdetben legalábbis) előnyös földrajzi elhelyezkedés. A föderáció két legerősebb tartománya Holland és Zeeland ellenőrzése alatt tartotta a Rajna, a Maas és a Scheldt folyók torkolatát, és nagy hasznot húzott abból, hogy a Balti- és Északi-tenger, valamint az Atlanti-óceán kereskedelmi útvonalainak találkozásánál feküdt. Holland hajók szállították a Baltikum gabonáját és fáját, a svédországi vasat és rezet a Földközi-tenger kikötőibe, ahol aztán sót vettek fel, hogy azt az északi halászkikötőkbe vigyék a hal feldolgozásához. Közben saját maguk készítette vagy Angliából hozott 19

20 textíliákkal látták el a Baltikumot. A holland hajósok azonban ennél sokkal távolabbi vizekre is elmerészkedtek. Észak-Amerikában megalapították Új-Amszterdam városát. Eljutottak Afrika, India, Kína, sőt még Ausztrália partjaira is. Japánnal az Európai országok közül (egészen 1854-ig) egyedül a hollandoknak volt kereskedelmi kapcsolata. 1 Franciaország igazi nagyhatalommá válása 1661-ben kezdődött, amikor a fiatal XIV. Lajos Mazarin bíboros halála után saját maga vette át a kormányzást. Lajos csupán 22 éves volt, de a Fronde viszontagságos évei során sokat tapasztalt, első miniszterétől pedig jól működő abszolutista rendszert örökölt. A régi kard-nemesség -et politikai szempontból a háttérbe szorította, a mindössze öt-hat miniszterből álló Államtanács felett pedig személyesen elnökölt. Jean Baptist Colbert pénzügyi főellenőr merkantilista gazdaságpolitikájával megteremtette Franciaország katonai nagyhatalommá válásának anyagi feltételeit. Colbert egységes normákat vezetett be a hazai ipar szabályozására, manufaktúrákat és kereskedelmi társaságokat alapított, növelte az exportot, és vámokkal korlátozta a külföldi áruk behozatalát. A franciák a katonai fejlesztés és szervezés terén élen jártak. Hadügyminisztériumot és katonai akadémiákat hoztak létre, a hatalmas állandó hadsereg számára pedig kaszárnyákat, gyakorlótereket, katonai raktárakat és kórházakat építettek, miközben a flotta bővítését sem hanyagolták el. 2 Franciaország katonai felemelkedéséhez korábban Oliver Cromwell is hozzájárult, amikor a harmincéves háború után is folytatódó spanyol francia háborúban az utóbbi oldalára állt ben elfoglalta Jamaicát, több spanyol flottát tönkretett, majd 1658-ban a franciákkal együtt támadta meg Spanyol-Németalföldet. A franciák az 1659-es békekötést követően tovább gyengítették a hanyatló Spanyolországot azzal, hogy a függetlenségük visszanyeréséért küzdő portugálokat támogatták. A portugál hadsereg élén az a Schomberg herceg állt, aki harminc évvel később a boyne-i csatában vesztette életét a III. Vilmos ellen vívott írországi háborúban. 3 Az angolok meglehetősen későn ismerték fel a francia veszélyt. Három háborút is megvívtak a hollandok ellen, mire a többség rádöbbent, hogy 1 E. N. Williams: The Ancien Régime in Europe. Singapore, Penguin, o. 2 Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Ford.: Bojtár Péter, Csillag Gábor, Varga Zsuzsanna. Budapest, Akadémiai Kiadó, o. 3 Sir George Clark: The Later Stuarts, kiad. Oxford, Clarendon Press, o. 20

21 17. századi terminológiával élve nem a hollandok, hanem sokkal inkább a franciák általános egyeduralmától ( universal monarchy ) kell tartani. A hollandokkal szembeni ellenérzésnek számos, a két ország belpolitikai viszonyainak megfelelően változó oka volt. A legfrissebb kutatásokat végző történészek egyetértenek abban, hogy a régi vélekedéssel szemben az angol holland háborúk elsősorban nem kereskedelmi háborúk voltak. 4 II. Vilmos herceg, az Orániai-ház feje aki I. Károly angol király idősebbik lányát vette feleségül 1650-ben halt meg, és ezzel elkezdődött az Egyesült Tartományok történetének első helytartó nélküli időszak -a ( Stadholderless Period ), amely az 1672-es forradalomig tartott. Az ország vezetését Johan de Witt főpenzionárius vette át, aki az Orániaiházzal szemben álló középosztálybeli republikánus oligarchia érdekeit képviselte. De Witt célja a decentralizált kormányzati rendszer és az oligarchia élén álló holland rendek vezető szerepének a fenntartása volt. Ellenezte a háborút, mivel az a kereskedelemnek ártott, megnövelte az adókat, és növelte az Orániai-ház esélyeit is, amely az alsóbb néprétegek, a radikális kálvinista papság és a földbirtokosok támogatását élvezte. Ebből következik, hogy az 1651-es angol hajózási törvény hiába sértette a holland kereskedelmi érdekeket, az első angol holland háborút ( ) nem a hollandok robbantották ki. Jones és Pincus szerint a háborúért a csonka parlament agresszív vezetőit kell okolnunk ben angol küldöttek érkeztek Hágába, akik a két ország politikai unióját kívánták elérni. A küldötteket tüntető tömegek fogadták, amiből az angolok azt a következtetést vonták le, hogy a holland néptömegek a vezetőváltás ellenére még mindig a Stuartokat támogató és azokkal vérségi kapcsolatban is lévő Orániai-ház mögött állnak. Miután a függetlenségét féltő kis Egyesült Tartományok elutasította az unióra vonatkozó képtelen ötletet, a csonka parlament vezetői úgy döntöttek, meg kell leckéztetni a protestáns összefogás ügyét elvető hollandokat. Tény, hogy a hollandok felett aratott egyértelmű győzelmet az angolok nem használták fel jelentős kereskedelmi előnyök kicsikarására. Legfőbb követelésük az volt, hogy Johan de Witt érje el az Orániai-ház hatalomból való kizárását. Ezt végül is az Egyesült 4 Lásd J. R. Jones: The Anglo-Dutch Wars of the Seventeenth Century. New York, Longman, 1996; Steven C. A. Pincus: Protestantism and Patriotism. Ideologies and the Making of English Foreign Policy, Cambridge University Press,

22 Tartományok hét rendi gyűlése közül egyedül a holland (a legbefolyásosabb) fogadta el. II. Károly 1660 májusában, harmincadik születésnapján tért haza az Egyesült Tartományokból, közel egy évtizednyi száműzetés után. Még ugyanebben a hónapban holland küldöttség érkezett Londonba, és tárgyalások kezdődtek a két ország közötti vitás kérdések rendezése érdekében. Hamar világossá vált, hogy a megegyezés nem lesz egyszerű. A közvetítő kereskedelemben utazó holland fél, érthető módon, rossz néven vette, hogy az angol parlament újra törvénybe iktatta az 1651-es hajózási törvényt, amely kikötötte: gyarmati árut csak angol hajókon, vagy az adott gyarmat hajóin lehet szállítani, feltéve, hogy a legénység háromnegyede angol szeptemberében eltörölték az Orániai-ház hatalomból való kizárásáról szóló törvényt (Act of Seclusion), 1661 januárjában viszont, amikor meghalt II. Vilmos özvegye (II. Károly húga) feszültségekhez vezetett a tizenegy évesen árván maradt Vilmos herceg neveltetésének kérdése. 5 Nem javította a két ország viszonyát az sem, hogy 1661 nyarán újra azt a Sir George Downingot küldték hágai nagykövetnek, aki 1658 és 1660 között már megmutatta, nem nagyon kedveli a hollandokat. Az éveken át tartó tárgyalások során még a régi sérelmeket sem sikerült rendezni. Az 1654-es békeszerződés értelmében a hollandoknak át kellett volna engedniük az indonéziai Málukká-szigetek egyikét, de erre nem került sor. 6 Időközben újabb konfliktusok is kialakultak. A hollandok Délnyugat- India partjainál akadályozták az angol kereskedelmet, az angolok pedig Guineában próbálták megtörni a holland kereskedelmi hegemóniát. Történelmünkben a második angol holland háború volt a tisztán kereskedelmi háború legvilágosabb példája. jelentette ki nagy magabiztossággal Sir George Clark. 7 Ebben valószínűleg nincs igaza áprilisában a parlament alsó háza bizottságot hozott létre Anglia ipari és kereskedelmi problémáinak a feltárására. A bizottság felkérte a kereskedelmi 5 Vilmost kezdetben Heer van Zuylestein, Frigyes Henrik (Vilmos nagyapja, helytartó és fővezér 1625 és 1647 között) törvénytelen fia nevelte szigorú kálvinista szellemben áprilisában aztán maga Johan de Witt kezdte el bevezetni Vilmost a közügyekbe augusztusában a Holland tartomány rendi gyűlése kimondta, hogy Vilmos huszonkét éves koráig nem lehet fővezér, valamint hogy egyszerre nem lehet fővezér és helytartó is. 6 Itt történt az a mészárlás is, amelyet a holland kegyetlenség példájaként sokat emlegettek az angolok ban a hollandok tíz angol kereskedőt kínoztak halálra Amboina szigetén. 7 Clark: The Later Stuarts. 63. o. 22

23 társaságokat, számoljanak be külkereskedelmük állapotáról, valamint arról, kik és milyen formában akadályozzák tevékenységüket. A begyűjtött panaszoknak csupán az egyharmada utalt hollandok által elkövetett obstrukcióra. 8 A Levantei Társaság most ugyan megemlített néhány hollandokra vonatkozó sérelmet, 1664-ig viszont egyszer sem panaszkodtak rájuk. Fő ellenfeleiknek az algériai kalózokat tartották, akikkel szemben az angolok és a hollandok időnként közösen léptek fel. A Társaság képviselői ugyanakkor szükségesnek tartották a velencei és francia kereskedők visszaéléseit is megemlíteni. Az első angol holland háború súlyos károkat okozott a mediterrán térség angol kereskedelmének, így a Levantei Társaság tartott egy újabb összecsapástól. A Kelet-indiai Társaság kifejezetten ellenezte a háborút. A holland Egyesített Kelet-indiai Társaság természetesen nagy konkurenciát jelentett, az angolok mégis a tisztes versengés, a tárgyalás hívei voltak, és a kormányzat figyelmét a háború várhatóan katasztrofális következményeire hívták fel. A Társaság képviselőinek nem csak a hollandokkal gyűlt meg a bajuk. Megjelent a térségben a frissen alapított francia Kelet-indiai Társaság is. A portugálok nem voltak hajlandóak átengedni Bombayt, mely II. Károly portugál feleségének hozományához tartozott. A spanyolok ugyanakkor megakadályozták, hogy kikötőikben a Kelet-indiai Társaság is értékesíthesse áruit. A hollandok elleni háborút leginkább az Afrikai Társaság (hivatalos nevén Company of Royal Adventurers) vezetői akarták. Úgy tűnik, a Társaság kifejezetten kereste a hollandokkal való konfliktust. Szemben a franciákkal, akik európaiak által még el nem foglalt nyugat-afrikai területeken vetették meg a lábukat, az angolok a hollandok guineai területeire törtek be (amelyeket aztán a hollandok még 1664-ben vissza is foglaltak). Az Afrikai Társaság vezetőinek lépéseit nem annyira a profit utáni vágy, mint a hollandok iránt érzett gyűlölet vezérelte. Anglikán royalista vezetőségről van itt szó, amely akárcsak a parlamenti alsóház többsége a hollandokban a köztársasági eszme, valamint a vallási pluralizmus és tolerancia képviselőit látták, akik az angliai nonkonformista és republikánus erők fő támaszai voltak. A hollandokkal szembeni anglikán royalista ellenérzést tovább erősítette az a század közepén megfogant gondolat, hogy az álta- 8 Paul Seaward: The House of Commons Committee of Trade and the Origins of the Second Anglo-Dutch War, The Historical Journal, o. 23

24 lános egyeduralmat nem annyira katonai, mint gazdasági erővel lehet megvalósítani. Az anglikán royalisták szemében a spanyol világuralmi törekvések örökösei a hollandok voltak, akik elődeikhez hasonlóan kereskedelmi monopólium útján akarták céljaikat elérni. 9 Az 1664-es év parlamenti döntései is az anglikán royalista reakcióról árulkodtak. A gavallérparlament megszavazta az imaháztörvényt (Conventicle Act), amely a nem anglikán istentiszteletek látogatóit büntette, és eltörölte az 1641-es hároméves törvényt (Triennial Act), mivel azt akár úgy is lehetett értelmezni, hogy háromévenként új választásokat kell tartani. Az új törvény kimondta ugyan, hogy a parlamentnek háromévente legalább egyszer össze kell ülnie, betartatásáról azonban már nem gondoskodott. 10 A kereskedelmi bizottság jelentését Thomas Clifford április 21-én ismertette az alsóházzal. A számos igazságtalanság, becstelenség és méltatlanság szólt a dokumentum, amelyet az Egyesült Tartományok állampolgárai követtek el Őfelsége ellen azáltal, hogy Indiában, Afrikában és máshol sértették jogait; és a károk, sérelmek és rongálások, amelyeket kereskedőinknek okoztak, a külkereskedelem legnagyobb obstrukciói. A ház nagy többséggel elfogadta a jelentést és határozatban mondta ki: Hogy a jövőben hasonló ne történhessen meg és hogy tegyenek is ennek érdekében, e Ház képviselői úgy döntöttek, életükkel és vagyonukkal segítik Őfelségét mindenféle oppozícióval szemben. 11 Clarendon gróf lordkancellár, II. Károly első minisztere, elhatárolta magát a parlamenti határozattól. Úgy látta, a háborús uszítás egyes kereskedők érdeke volt, akik mögött Jakab, yorki herceg és az őt körülvevő ambiciózus politikusok álltak. Ezek közé tartozott Jakab titkára, William Coventry, Sir Henry Bennet (1663-tól Arlington grófja) államtitkár, valamint Sir George Downing hágai nagykövet is. 12 Clarendonnak igaza lehetett, hiszen a meglehetősen agresszív Afrikai Társaság kormányzója maga Jakab volt. A Társaság tagjai között Coventry és Arlington mellett ott 9 Steven C. A. Pincus: Popery, Trade and Universal Monarchy: The Ideological Context of the Outbreak of the Second Anglo-Dutch War. The English Historical Review, o. 10 II. Károly végül tizenkilenc éven keresztül dolgozott a gavallérparlamenttel, amelynek összetételén csupán az időközi választások módosítottak (igaz, jelentősen), uralkodásának utolsó négy éve során pedig egyáltalán nem ülésezett a ház. 11 Journal of the House of Commons VIII. köt o. 12 Seaward: The House of Commons Committee of Trade, o. 24

25 találjuk a haditengerészet kincstárnokát, Sir George Carteretet, a skót ügyekért felelős Lord Lauderdale-t, Buckingham hercegét és Lord Ashley pénzügyminisztert is. 13 A sors iróniája, hogy az utóbbi három politikus és Arlington a második angol holland háború után bekerült a király öttagú tanácsadói testületébe (Cabal), míg a háborút ellenző Clarendonnak mennie kellett. Az 1663 szeptembere óta folyó angol holland tárgyalások nem hoztak eredményt. Downing úgy látta, a hollandok belső megosztottságuk és pénzügyi nehézségeik miatt mindenképpen szeretnék elkerülni a háborút. Engedményeket mégsem lehetett kicsikarni tőlük, mivel a hollandok arra számítottak, hogy az angol parlament úgysem fogja megszavazni a király számára a háborús felkészüléshez szükséges pénzösszegeket. Valóban úgy tűnt, hogy nincs meg a kellő harmónia az uralkodó és a parlament között decemberében Károly megpróbált enyhíteni a Clarendon Code első két törvényének szigorán. 14 Kiadta első engedékenységi nyilatkozat -át (Declaration of Indulgence), amelyben azt kérte a parlamenttől, hozzon törvényt diszpenzációs joga (dispensing power) amely lehetővé tette számára, hogy egyeseket felmentsen a törvény hatálya alól szélesebb körű alkalmazásáról. Az alsóház dühösen utasította vissza a kérést. A parlament gyanakvóan figyelte a kormány pénzügyi tevékenységét is. Bristol grófja eljárást kezdeményezett Clarendon ellen a felsőházban. A felségárulás vádját a lordok alaptalannak találták, de az ügyet teljesen nem zárták le. Ezek a fejlemények bizakodással töltötték el a hollandokat. Downing meg volt győződve arról, hogy addig nem fogják igazán komolyan venni a tárgyalásokat, amíg nem látják az angolok elszántságát. A kereskedelmi bizottságra azért volt tehát szükség, hogy összegyűjtsék a hollandoktól elszenvedett sérelmeket, felkorbácsolják az ellenük irányuló érzelmeket, és egy határozott parlamenti állásfoglalással nyomást gyakoroljanak de Witt kormányára. Downing számítása, hogy a hollandok az angol fegyvercsörtetés hírére majd meghátrálnak, és jelentős engedményeket tesznek, nem jött be. De Witt az egyesült rendi gyűlés (States General) jóváhagyásával új hajókat építtetett, és utasította De Ruytert a guineai területek és támaszpontok visszafoglalására. Miután október végén bebizonyosodott, 13 Ibid., 441. o. A kereskedelmi bizottság tagjai közül többen is szorosan kötődtek Arlingtonhoz és Jakabhoz. A bizottság elnöke, Thomas Clifford, Arlington embere volt. 14 A Corporation Act a hithű nonkonformistákat kizárta a városi vezető testületekből, az Act of Uniformity pedig az Általános imakönyvet el nem fogadó papság ellen irányult. 25

26 hogy De Ruyter sikerrel járt, a háború elkerülhetetlenné vált. A parlament hatalmas összeget, 2,5 millió fontot szavazott meg a háborús felkészülésre. Az angol kereskedők többsége nem akarta ezt a háborút. Tudták, hogy a fegyveres összecsapás még ha sikerrel vívják is azt rövid távon mindenképpen kárt okoz a kereskedelemnek. A második angol holland háborút az anglikán royalista kereskedők és politikusok provokálták ki. Az angol parlament áprilisi határozata sokak számításával ellentétben egységbe kovácsolta a hollandokat, a háború lefolyása pedig azt mutatta, hogy az angolok súlyosan alábecsülték az Egyesült Tartományok ellenállási erejét. Az angolok csak 1665 márciusában üzentek hadat az Egyesült Tartományoknak. A yorki herceg által irányított angol flotta már hónapokkal korábban elfoglalta Új-Amszterdamot, a későbbiek során viszont váltakozó sikerrel folyt a küzdelem. Egyre inkább úgy tűnt, a szerencse elpártolt az angoloktól nyarán az angolok a dán királlyal történt megállapodást követően Bergen kikötőjéből akartak a Skócia megkerülésével hazatérő holland kereskedelmi flottára lecsapni, ám valami fatális félreértés folytán a dánok tüzet nyitottak a közeledő angol hajókra. A több száz áldozatot követelő baleset végül oda vezetett, hogy Anglia hadat üzent Dániának, amely így a hollandok szövetségese lett. Franciaországot 1662 óta védelmi szövetség kötötte a hollandokhoz, 15 így II. Károly hiába ábrándozott egy franciákkal való együttműködésről, nem lehetett őket megnyerni. Anglia egyetlen szövetségese Bernhard von Galen münsteri püspök volt, ezt azonban a hollandok német szövetségesei bőven ellensúlyozták tavaszán pestisjárvány tört ki Angliában, amely egyedül Londonban áldozatot követelt szeptemberében a londoni tűzvész szinte az egész Cityt elpusztította. Októberben az egyre elégedetlenebb parlament megszavazott még a hadi kiadások fedezésére egy nagyobb összeget, de csak az után, hogy Károly engedélyezte a haditengerészet számláiba való betekintést telén zavargások törtek ki az ország számos pontján. A tömegek elégedetlenségét a háborús évek 15 Johan de Witt republikánus pártja számára ez volt a magától értetődő orientáció, hiszen az ellenlábas Orániai-ház II. Károly Angliájával kereste a kapcsolatot. 16 Clark: The Later Stuarts, o. 17 Maurice Ashley: England in the Seventeenth Century. 3. kiad. London, Penguin, o.; Geoffrey Holmes: The Making of a Great Power. London és New York, Longman, o. 26

27 rossz terméseredményei is fokozták. 18 Az utolsó katasztrófáért már magát a kormányzatot terhelte a felelősség. A költségek csökkentése érdekében 1667 februárjában úgy döntöttek, a nagy hadihajókat visszatartják, és csak cirkálókat küldenek ki a kereskedelmi hajók védelmére. Júniusban amikor már javában folytak a béketárgyalások a hollandok felhajóztak a Medway folyón, Chatham kikötőjében négy hajót felgyújtottak, a királyról elnevezett zászlóshajót (Royal Charles) pedig elvontatták. A gyors békekötést amellett hogy a háború az angolokat és a hollandokat egyaránt kimerítette, és összességében mindkét fél számára kedvezőtlenül alakult Franciaország agresszív külpolitikája tette szükségessé. A franciák holland szövetségeseiknek csak minimális katonai segítséget nyújtottak, és titokban Spanyol-Németalföld lerohanására készültek fel, amelyet XIV. Lajos mondvacsinált indokkal saját feleségének követelt. Miután Lajos apósa, IV. Fülöp spanyol király meghalt, a franciák megindították a támadást. 19 A hollandok attól rettegtek, hogy Franciaország teljesen bekebelezi Spanyol-Németalföldet, az Egyesült Tartományok közvetlen, fenyegető szomszédjává válik, és újra felvirágoztatja a korábban nagy rivális Antwerpen városát. Az angolok, akik számára mindig is elsődleges szempont volt, hogy a hozzájuk legközelebb eső kontinentális területek semleges vagy baráti kézben legyenek, szintén megrettentek a francia ambícióktól. I. Lipót magyar és cseh király, német-római császár képtelen volt a spanyolok segítségére sietni. Erőit túlságosan is lekötötték a franciákkal szövetséges német hercegek, a Köprülü nagyvezírek restaurációja nyomán újra megerősödő törökök, 20 valamint a magyarok Habsburg-ellenes rendi mozgalma. Lipót így jobb híján szerződést írt alá XIV. Lajossal. Nem csak 18 Wilfrid Prest: Albion Ascendant: English History, Oxford University Press, o. 19 Brabant tartomány szokásjoga szerint az első házasságból származó leánygyermekek az öröklés terén előnyt élveztek a második házasságból való fiúgyermekekkel szemben. XIV. Lajos azzal érvelt, hogy ezen törvény alapján felesége, Mária Terézia aki Fülöp első házasságából származott volt a dél-németalföldi területek jogos örököse, és nem II. Károly, akinek Fülöp második felesége adott életet. 20 Mehemed és Ahmed Köprülü nagyvezírek húszéves kormányzását ( ) a történetírás restaurációnak nevezi. A két pasa a korábbi rendet állította vissza azáltal, hogy kemény kézzel felszámolta az anarchiát és korrupciót, rendbe tette a pénzügyeket és kivezette a birodalmat a katonai válságból. A Török Birodalom annyira megerősödött, hogy Kara Mustafa pasa már Bécs elfoglalását is tervbe vehette. 27