A Páholy Irodalmi Kör kulturális folyóirata

Átírás

1 3.

2

3 A Páholy Irodalmi Kör kulturális folyóirata II. évfolyam 1. szám tavasz Bartusz-Dobosi László: Reggeli dimenziók Üveges Andrea: Lázár Kézről kézre (beszélgetés Tüskés Tiborral) Szerkesztette: Mikuli Vera Tüskés Tibor: Soproni kapuk Áldozó Krisztián: Eképp Informatikus költő a reggelről Impresszionista költő a reggelről Naív költő a reggelről Hauszknecht Imre: Reggeli áhitat Lovas Anna: (Sötétben borotválkozik reggelente) Mészáros Márk: (zajlanak a dolomitok) ha eszébe jutna feljegyzés Balogh Robert: Tisztás Hauszknecht Imre: rutinmagány Bertók László: Csiga Patika Olczer Világméretű Bartusz-Dobosi László: Egy beregszászi reggel Szakács Eszter: Élnék inkább úgy Genezis Álomidő Kiss Ádám: Színpad Áldozó Krisztián: Van egy hely, mely Sárd Ilijin Kinga: Palást foszló napszítta halott vég nélkül lány aki piros szoknyát húzott a hajnali ködnek Lukáts János: Hajnali vaskakasok Turcsány Péter: Lét-hajnali versfutamok In memoriam Márai Sándor Isten-szerelem Könyörgés elhallgatásért Istenem! Gyöngyösi Zoltán: Őszi nap Mióta téged szeretlek Szív Ernő: Az első gondolat Getto Ferenc: Fonalak I., II., III. Üveges Andrea: Mezítelenségünk felmagasztalása Pék Pál: Reggel Hauszknecht Imre: Jobblagó TARTALOM Tolnay Donát: a matt előtt a király is fél hajnalinégy testellett Jakabfy Edina: Tiszta, tiszta, tiszta Garai István: Reggeli dal A februári szélhez Ivasivka Mátyás: Már kél a fénynek csillaga Gyöngyösi Zoltán: Ottlik Géza - Hajnali háztetők Iván István: Rekviem egy reggeliért reggel Főszerkesztő: Bartusz-Dobosi László Olvasószerkesztő: Üveges Andrea Szerkesztők: Áldozó Krisztián, Árva-Szabó Péter, Ilijin Kinga, Mészáros Márk, Tolnay Donát Lapmenedzser: Hauszknecht Imre Művészeti szerkesztő: Mikuli Vera Honlapszerkesztő: Szakolczi Gábor Tördelőszerkesztő: Komáromi Csaba Fotók: Szabadkai Attila Tematikus rajz: Rajnai Donát

4 Nem tudom, a jövőben milyen hatással lesz életemre a Páholy és az itt eltöltött évek, de most úgy érzem, egész hátralevő, még be nem teljesedett sorsomat befolyásolja, hogy én készítem el a teát itt mindenkinek, s az ehhez szükséges minden tudás birtokában vagyok. Nem tudom, kik ők nekem, és évek múlva emlékszem-e majd mindegyikük nevére, de úgy érzem, ismernek, és én is ismerem őket. Havonta egyszer kirakjuk önmagunkat az asztalra egymás elé, mintha halkan azt suttognánk, csak úgy szemérmesen, magunk elé: - Hoztam egy verset. Tegnap írtam, semmi különös, csak gondoltam, megmutatom, hátha tetszik. Idegenek, akik túl jól ismerik egymást, ezért mosolygunk úgy egymásra a folyosón, és ezért sütjük le a szemünk, ha a Páholyban verseket olvasunk. Nem tudom, mi van a Páholy levegőjében, mi olyan különös a zöldes falakban, de úgy érzem, reggelente, ha kinézek az ablakon, a városháza tornya mögötti szürkeségben a világ végét látom. Mikuli Vera Az az alábbi helyeken kapható: Bagolyfészek, Pécs, Ferencesek utcája 36. Csemege Kultúrbolt, Pécs, Ferencesek utcája Írók Boltja, Budapest, Andrássy u. 45. Írók Könyvesboltja, Pécs, Király utca 21. Parti Galéria Pécs, Mária u. 1. Pécsi Hittudományi Főiskola könyvtára, Pécs, Papnövelde u Virág János Könyvtár, Hőgyész, Fő u Kó-Ma Könyvüzlet, Siófok, Fő utca Megjelenik félévente. Kiadja: Páholy Irodalmi Kör A kiadásért felel: Bartusz-Dobosi László A szerkesztőség címe: 7621 Pécs, Széchenyi tér 11. Páholy Tel.: 72/ (111. mellék) paholy@gmail.com web: A folyóirat megrendelhető a szerkesztőség címén. Ára: 400,- Ft Előfizetési díj a évre: 800,- Ft Nyomdai munkálatok: Sütő Oszkár, DRUCKMODUL Nyomda és Kiadó Kft., Siklós 2 A lap támogatói: Incipit Vita Nova Alapítvány, a CRNL Gimnázium diákönkormányzata ISSN

5 Bartusz-Dobosi László Reggeli dimenziók 3 Nem tudok aludni. A hipochonder őrjöngő kitartásával, görcsösen keresem magamban az álom iszapos masszájának nyomait, de hiába. Órák izzadtságos vergődése után végre rászánom magamat és felülök az ágyban. Nem megy, na! A céltalan gondolkodás léhasága narkotizálja agyamat. Ez maga a fenékig tragikus nonszensz. Itt fekszem álom és ébrenlét barokk csigavonalai között hánykolódva, és nem jutok sehova. Hátamat a falnak támasztom, s a szoba neszeire próbálok figyelni, mintegy szellemi infúzióval kötve magam az egészséges gondolkodás világába. Még teljesen sötét van, a tárgyak körvonalait is csak sejteni lehet, mint egy inkognitóban érkező szerelmes ifjút. Látszólag semmi sem mozdul, amikor váratlanul felcsendül előttem a tárgyak szégyellős szimfóniája, amelyet még az én zenei ízlés-impotenciám is élvezettel figyelget. A sarokban nagyot roppan a nehéz tölgyfaszekrény dobja. Erre aztán meghallom, ahogy a radiátorban lendületesen emelkedik koloratúrig a forró gőz fuvolája, a hűtő a konyhában krepegve tenort kuncog, s az ingaóra unottan pengeti fülembe a metronóm ütemére, hogy Reg-gel. Reg-gel. Reg-gel. De vajon milyen lehetetett az első reggel a földön? - jut eszembe a furcsa gondolat. A kezdet. De natura. A mindent megelőző aprioritás. Mint most én itt teljesen egyedül a nagy sötétségben, időn és téren kívül. Nincs mozgás, nincs tájékozódás, csak én vagyok az egész kozmosz kellős közepén, mint egy anakronisztikus bújócska ottfeledett játékosa. Beresith, azaz kezdetben, - mondja a Szentírás. Azaz, minden dolog elején, minden dolog reggelén, amikor még semmi sem volt. Milyen lehetett az? Milyen félelmetesen első! Egész bensőm kérdéssé gyávul: Kibírható a magány ilyen mértékű crescendója? Aztán játszani kezdek a gondolattal. Mi is az a reggel? Az indulás kényszere, az ébredés kínja, az eszmélet hajnala, az akt gondolatok lassú grammatikába nyújtózkodása. Minden reggel ilyen. Ilyen döbbenetesen affektáló, meleg ágynemű illatot párolgó, tartóztató tranzit állomás a maradás és az indulás limeszén. Minden reggel ugyanaz a fázós világraszületés-érzés, erős vizelési inger, kötelességízű önmegerőszakolás, hogy kikeljünk az ágyból. Az elkezdés bizonytalansága. A rügyek erővel való kinyitása. Csábító kávéillat a konyhából. Az utcai forgalom sziréna-szopránja. Hideg. Az örök kezdés steril múlttalansága. Ha csak egy millimétert is elmozdulok, vége ennek az idilli dimenziónak. A résen beáramlik a múlt, s akkor máris a jövő paranoiájával szemlélhetem az elszalasztott lehetőségek szelíd terrorját.

6 De helyettesítsük most be a reggelt néhány fogalommal. Az agyam egymás után próbálgatta ezen a különleges modellen a definíció-ruhákat, mintha valamiféle szellemi kifutóra került volna. Mondjuk, ha város, akkor nem lehet más csakis Athén. Az első város. A kultúra szülőhazája. Ha természet, akkor a megszentelt pillanat. A jóleső kötelesség. Az állatokat nógató hang. Amikor minden a helyén van: a rügy, a palánta, a vetésre váró föld, a kérges tenyér ereje. A virág esetében a gyökér a kezdet, a próza és a szirom a költészet, a befejezés. A virág egyébiránt meggyőződésem szerint Isten nagyvonalú ráadása a természetre. De ha művészet, akkor az nem lehet más, csak a tapasztalás előtti kor. A tettet megelőző gondolat. A születés előtti állapot. A valósággá érés pillanata. A genezis. Az ihlet. Mi az első dolog, amire emlékszem? Ha zene, akkor az introitus. A belépés. A felütés. A megszólaló hang előtti pillanat. A karmester némán lengő keze. Beethoven. Ha szín, akkor tabula rasa. A tiszta lap, a fehér, a bemaszatolatlan, a szűz. Ha könyv, akkor a Biblia, az egyetlen. Ha filozófia, akkor Szókratész. Ha étel, akkor kenyér. Ha ital, akkor bor. Ha asszony, akkor Éva és Mária polaritása. A testből való és a lélekből való ellentéte. Ha betű, akkor az Ő, a kezdet, vagyis az Ige. Mert hát Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. (Jn 1,1-4) Világosság. Ekkor vettem észre, hogy a hajnal lassan sikongó lilája elárasztotta a szobát és csipás szellemem világa úgy hevert benne, mint egy elfeledett karácsonyfa a farsangi zsibvásárban. A reggel trivialitása kijózanított. Kelni kell. Üveges Andrea Lázár 4 fehér gyolcsba csavart életem balzsamillatú sebeim Mária és Márta már négy napja siratnak ha itt lettél volna, nem haltam volna meg így halott vagyok, senkim sincs csak a barlang éles levegője csak a rajzok a falon csak a rések, amiket kacatokkal tömködök legrosszabb egyedül a vasárnap délután megszabadítasz-e, ha jön a reggel?

7 Kézről-kézre Beszélgetés Tüskés Tiborral a Páholyban Szerkesztette: Mikuli Vera 5 Az Irodalmi Páholy kulturális folyóirat első megjelenésétől fogva igyekezett a fiatal, pályakezdő generációt megszólaltatni, de a kezdetektől fogva fontosnak tartotta azon kortárs írók, költők megkeresését is, akik életükkel, pályájukkal példát mutathatnak az induló nemzedék számára. Ennek keretében, februárjában ellátogatott hozzánk Tüskés Tibor, akivel nemzedékekről, véletlenekről, no és persze az irodalomról beszélgettünk. Babits azt mondta, hogy a szerkesztés nem más, mint egy magasabb szintű pedagógia. Babitscsal mi bizonyos tekintetben kollégák vagyunk, mert ő is bölcsészkart végzett és tanított. Én tanár akartam lenni mindig, már 15 éves koromban pénzkeresetnek egy likőrgyáros gyerekét instruáltam. A leghumorosabb történet, mikor bizonyos Will Hubertet tanítottam. Meg van ez írva, de azért elmesélem. Egy Nagykanizsa melletti cserkésztáborból hazafelé megkérdezte tőlem a csapatvezetőm, hogy visszamennék-e az ottani gazdasszony gyerekét előkészíteni egy magánvizsgára. Ezt én el is vállaltam augusztusra, egy hónapra. A gondom csak az volt, hogy ezt a gyereket nem tudtam megszólítani. Nem tudtam, mi a neve. Úgy értettem, otthon úgy szólítják: Pubi. De elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy anya a 13 éves gyerekét Pubinak becézze. Lejárt az egy hónap, megkaptam a bért, hazamentem, levizsgázott a gyerek, kinyomtatták a nevét az értesítőben, és csak akkor olvastam, hogy Hubert. Az anyja Hubinak becézte. De én addig Hubertet nem hallottam soha életemben. Egy korábbi beszélgetésben említette, hogy az irodalomban az idősebb generáció kézről kézre adja a fiatalabb nemzedéknek az értéket, a tudást. A mestertanítvány viszony talán minden irodalommal foglalkozó ember kapcsolatrendszerében megtalálható. Ezért tartotta fontosnak, hogy eljöjjön közénk? Nagyon sokat köszönhetek azoknak, akik az asztalukhoz engedtek ülni. De ezt a hálát nekik nem tudtam igazából kifejezni, ezért igyekszem ezt máshol visszaadni. Ha pécsi neveket akarok mondani, akkor Várkonyi Nándor, Bárdosi Németh János vagy Csorba Győző. Ők megosztották velem a gondolataikat, együtt lehettünk, egy ügyet szolgálhattunk, még ha nekem velük szemben egy nemzedéknyi távolságom is volt. Várkonyi Nándor 1896-ban született (apám is akkor született, azért tudom fejből, nem azért mintha amolyan lexikon-típus lennék), Bárdosi Németh János 1902-ben, Csorba Győző pedig Ferenc József halála napján 1916-ban. Ezekhez képest az én 1930-as születésem majdnem éppen egy nemzedéknyi. Ha nekem módon van a tőlük kapottat átadni, továbbítani, akkor én azt az alkalmat megragadom. Amikor először szóba jött ez a talál-

8 6 kozás, nagyon örültem, hogy kapcsolatot teremthetek a fiatalabbakkal. A nemzedékek szerves és természetes egymáshoz kapcsolódását az élet normális velejárójának tartom. Nyilván vannak nemzedéki konfliktusok is, egy családon belül apáknak és fiaknak lehetnek ellentéteik, de ha ép az a család, akkor a gyerek azért elsősorban azt a modellt látja, és átveszi. Nem is mindig tudatos, lehet, hogy daccal fordul felé, és aztán később mégis átveszi a gesztusokat, mozdulatokat. Borsos Miklós mondta, hogy csak a dilettánsnak nincs apja. De a művésznek van apja, van iskolája, kell mesterének lenni. Ez nem azt jelenti, hogy majd egész életében utánozza. Azért van szükség mesterre, hogy annak a bizonyos kezdő művésznek a saját, egyéni hangját felszabadítsa. József Attilának, akit mégiscsak egy eredeti, önálló, szuverén költőként ismerünk, az első kötete egy Juhász Gyula költészetébe beilleszthető kötet. Úgy feltételezem, hogy Juhász Gyula tanítványként tekintett József Attilára, és mikor látta, hogy ez a gyerek kinő, túlnő az általa átadott hangvételen, akkor ezért ő nem haragudott, hanem örült neki. Pedig kettejük között is volt időbeli, sőt még térbeli különbség is. Nemzedékbeli különbség. De ennek ellenére a fiatal József Attila hangja erősen egy Juhász Gyulás, impresszionisztikus hangot tükrözött. Tehát a mester-tanítvány viszony inkább függ a lelki alkatok párhuzamától, mint a nemzedéki, esetleg társadalmi hovatartozástól? Juhász Gyula öngyilkossági kísérletei párhuzamba állíthatók Attilának az öngyilkossági kísérleteivel. A kapcsolatteremtésükben is, a nőkhöz való viszonyukban is van valami konfliktust hordozó. Juhász Gyulának az anyjával való kapcsolata is szokatlan volt. József Attila költészetében a mama meghatározó alak. Azt hiszem helytálló ez az észrevétel, de érdekes, még nem nagyon olvastam kettejük tekintetében ilyen párhuzamról. Eléggé érzékeny pszichológiai problémákat vet fel a dolog. A véletlen: a fel nem ismert szükségszerűség. Tekinthetjük véletlennek, de a megvalósulásában mégiscsak valami törvényszerűség van. Hogy épp valaki melyik mestert találja meg, abban van keresés is, de a véletlenen túli is, a hullámhosszak találkozása, interferenciája. Hogy most Ön itt van, azt hiszem, kevésbé a véletlen műve Valóban. Először postán kaptam egy példányt a lapotokból, az Irodalmi Páholyból, de akkor még nem tudtam semmit a származásáról. De abban a vasúti őrházban, ahol fölnevelkedtem, bizonyos dolgokra megtanítottak. Egy köszönést nem viszonozni udvariatlanság. A bátyám, aki fölöttem járt iskolába, megtanított engem, hogy hogyan kell a tanároknak három lépéssel előre, az egyensapkához tett kézzel köszönni. Ez nem volt terhünkre. Sajnos ma már nem divat levelekre válaszolni. Pedig még ha nyilvánvaló dilettáns szaga van a dolognak, még akkor is megérdemel annyit: köszönöm szépen. Ennél a lapnál pedig egészen mást éreztem. Olyanról is hallottam, aki egy előrenyomtatott lapot használt. Martyn Ferenc születésnapi köszöntőire válaszul egy ilyen előregyártott szöveget küldött, de mindegyikre a saját kezével rajzolt egy hóvirágot. De manapság majdnem azt mondom, van, akiben még a

9 62 Ft-os postaköltség is ingert vált ki. Egyszer írtam egy glosszát a '70-es években Levélkézbesítés csigaháton címmel. Van egy lezárt boríték, amit megkap a címzett. A bélyeget a postán lepecsételik vaspecséttel. Ha ez megtörténik, akkor az nyomot hagy a papíron. A címzett megkapja a borítékot, felnyitja, és ez a nyomat a levél tartalmán a másik sarokban van. Hát igen. Úgy kell élni, mint az angyalok. Amit mi itt most beszélünk, azt a Széchenyi téren hangszórókkal kihangosítják. Sőt, ki is fogjuk adni! Úgy legyen! Ha jól tudjuk, az akadályoztatások ellenére Ön nem kevés íróval, költővel, művésszel váltott leveleket. Igen. Azt tapasztaltam, hogy a tárgyakhoz való viszonyukban az emberek kétfélék. Vannak a megőrzők és vannak az eldobók. Martyn Ferenc például egy tipikus eldobó volt. Kapott egy levelet Somlyó Györgytől, aki akkor az Arion c. antológiát szerkesztette. Ferenc megfordította ezt a papírt és a Tatán élő feleségének írt rá levelet. De találkoztam én egyszer egy vasutassal, aki szabadjeggyel beutazta Európát, és még Párizsból az elhasznált metrójegyet is beragasztotta egy albumba. Ha így nézem, leegyszerűsítve az embereket, én inkább a megőrzőkhöz tartoznék. Nagyon sok mindent a fiatalságomból most égettem el évesen lapot kezdtem el szerkeszteni, leginkább akkor kezdődtek ezek a levelezések. Ezeket dobozokba raktam, talán egy év egy doboz. Így 50 doboz túlélte a költözködéseket. A fiam is mondta, hogy ennek talán lehet valami értéke. Úgy gondoltam, a dobozok legjobb helye a Petőfi Irodalmi Múzeumban lesz. Kaptam is egy kis madáreleséget érte. Csak az volt a gond, hogy ezek időrendi sorrendben voltak. Ha mondjuk, azt kerestem volna, hogy melyikek Illyés Gyula levelei, hát azt csak kínkeservesen találtam volna meg. A kézirattár vezetője ajánlotta, hogy biztos akad egy olyan nyugdíjas tanár Pesten, aki bejön napi 4 órában és ezeket abc sorrendbe teszi. Ez meg is történt. Fodor Andrással óta több mint ezer levelet váltottunk. Ha a kiadó pályázik, akkor ennek a levelezésnek az első kötete még az idén meg is jelenik. De több hozzám írt levelet publikáltam már különböző folyóiratokban, még a könyv megjelenése előtt. Nemrég megnyílt egy kiállítás Kaposváron ex libris lapokból. Erre a gyűjteményre hogyan tett szert? A baráti körömhöz tartozott egy budapesti művész házaspár, a férj Varga Hajdu István, a feleség Diskay Lenke. Sajnos egyikük sem él már. Pista egy budapesti nyomdaipari iskolában rajzot tanított, ez művészembernek favágás volt. Utóbbi időben csak fehér papírra rajzolt fekete tollal. Felesége azt szokta mondani, hogy Pista az írók festője volt. Fülep Lajos, Fodor András és én is nyitottam meg kiállítását. A felesége a kisgrafikának volt nemzetközileg elismert művésze. Járt is találkozókra Svájcba. A kisgrafikán belül egy külön műfaj az ex libris. Lenke sok magyar írónak készített ex librist, s ezekből szokott nekem is küldeni egy-egy példányt. Én ezeket odaadtam a siófoki Kálmán Imre Múzeumban dolgozó barátomnak, Matyikó Sebestyén Józsefnek, hogy tegyen vele belátása szerint. Elsősorban magyar íróknak a könyvjelei vannak köztük, de karácsonyi üdvözlőlapok is. Nekem is készített ex librist Lenke, mielőtt a könyveimet odaadtam a nagykanizsai könyvtárnak, két gyerek a könyvekbe be is ragasztotta azokat. De ezek már nyomdatechnikailag voltak sokszorosítva. A hátlapjuk enyves. Az igazi fa- vagy linóleummetszet, és csak úgy 50 db az igazi, azokat számozni is szokták. Persze ma már olyan technikák vannak, hogy a másolat szebb lesz, mint az eredeti. Szóval ezekből lett egy kiállítás Kaposváron. A Páholy Irodalmi Kör csak 2005-ben 7

10 alakult, azt is mondhatnánk, hogy csak ébredezik. A következő számunk tematikája a reggel lesz. Hogyan kötné ezt a fogalmat az irodalomhoz? Reggel címmel antológiát lehetne szerkeszteni klasszikus versekkel, mint Kosztolányi Hajnali részegség, Somlyó Zoltán Hajnali imádság, Erdélyi József Reggel, vagy éppen Kaffka Margit Hajnali ritmusok című írásaival. Nagyon érdekes lenne ezeket összegyűjteni. De ha azt vesszük, már a napszakoknak is van önálló jelentésük. A reggel pedig egyértelműen valahol a kezdéssel kapcsolatos, de talán valaminek a vége is. Az ébredés, aminek az előzménye az álom. Egy változás, egy folyamat, és ha én ezt kitágítom az élet metaforájára, akkor azt mondom, hogy valaminek a vége és valaminek a kezdete. Reggeli ájtatosság, Illyés Gyula és József Attila közös versjátékának ez a címe. Egyikük adta a rímeket, a másiknak kellett megcsinálni a kész szonettet. Úgy tűnik, körbe ért a beszélgetés, ismét József Attilánál és Illyés Gyulánál lyukadtunk ki. Talán nem véletlenül. Köszönjük szépen, hogy eljött közénk, és megosztotta velünk a gondolatait kézről kézre adott minket. Nagyon szívesen. Tudjátok, én 20 évig tanítottam, s talán abban is valami továbbadás féle érvényesülhetett, de 1973 óta, mióta nem tanári állásban vagyok, az ilyen alkalmak sátoros ünnepek számomra. De bármilyen művész, legyen az író vagy festő, ha valamit csinál, azt ő meg akarja mutatni. Az egy dilettáns, hazug beszéd, hogy nem kíváncsi mások véleményére, magának ír. Ha az a művész egy diák, akkor kit talál meg legelőször, a tanárát. Hogy a tanár szakmailag és emberileg is el tudja-e fogadni ezt a kapcsolatot, ezt a különleges kapcsolatot, az a kérdés. Remélem, én jól vizsgáztam 8

11 Soproni kapuk Részlet Tüskés Tibor Tájak, emberek (1990.) c. könyvéből. 9 Kapuk Öreg falusi házak zöldre festett rácsos kapui Városi bérházak pöffeszkedő kapuóriásai Szürke panelházak jellegtelen, összetéveszthető és éjszakára mindig nyitva felejtett kapui Szögesdróttal szegett börtönkapuk Vizesárokkal, felvonóhíddal, bástyával védett várkapuk Présházak kapui, melyeken az aszaltszilva és az erjedő must illata szűrődik ki Pincébe és toronyba vezető kapuk A kapu: jel. A kerítés, a fal tagadása. A rohanásban a meditáció. Lehetőség. Csönd. Szünetjel. Itt meg kell állni. Vele valami véget ér és elkezdődik. A megérkezés és a búcsú, az indulás és a hazatérés, a küldetés és a befogadás, a várakozás és az elbocsátás jelképe. A bizonytalanság feloldása. Ha a szem a lélek tükre, akkor a kapu a ház lelkének a tükre. Út, kapu, ház: egymásra utalt háromság. Nincsenek meg egymás nélkül. Kapu-metaforák: A cérnahangon énekelt gyermekdal zöldágból font aranykapuja A hegyi beszéd, a jézusi parabola tágas és szűk kapuja: A szűk kapun menjetek be, mert tágas a kapu és széles az út, mely a pusztaságba viszen A Péternek adott intés súlyos és fenyegető kapuja, az erő, a hatalom jelképe: Erre a kősziklára építem egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta Dante poklának kapuja, melyen sötét betűkkel áll magasan felírva: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménynyel! A litániázó, csukott szemű öregasszonyok ajkán pergetett ima kapuja: Mária, mennyország ajtaja, könyörögj érettünk! A társadalmi tapasztalatból leszűrt, cinikus szólásmondás kapuja: Minden nagykapu mellett van egy kiskapu Soproni kapuk Városkapuk A hűség tornyának kapuja Lakóházak kapuja Ódon, belvárosi paloták kapui Egy korongozóműhely kapuja, melyen egy csillagos éjszaka belestem Mindegyik kapu más: egyéniség, jellem, karakter. Az épület része. A ház stílusához, a ház lakóihoz simul. Itt nem téved el a látogató, a lakó nem nyit be másik ház kapuján. Faragott, gótikus ívekkel keretezett kapuk. Virágindákkal díszített reneszánsz boltozatok. Csavart derekú oszlopok tartotta, kerékvető kővel védett barokk portálok. Itt nem a nagykapu mellett, hanem a nagykapun belül nyílik a kiskapu, praktikusan: a kapu embert is, ha kell - szárnyait széttárva - kocsit is bebocsát. Az egyik fölött kagyló alakú fülkében kőszent vigyáz a lakókra. A másikon évszám hirdeti az építés idejét, címer a tulajdonos rangját. A harmadikhoz - a Szent György utca 7. szám alatti kétemeletes barokk palota kapujához - történet fűződik. A kapu fölött egy nagy bajszú magyar arc és egy nyelvöltögető torz pofa látható. A hagyomány szerint mindkét fej az építtető Vitnyédy Istvánt, Zrínyi Miklós titkárát ábrázolja. Az egyik a komoly férfi arcképe, a másik a pereskedő polgáré, aki nyelvet ölt a város garasoskodó elöljáróira. A soproni kapuk a város jelképei. Sopron maga is kapu. Az ország egyik kapuja. Veszélyes területen fekszik, de mindig megőrizte önmagát. Őslakók és telepesek találkoztak itt. Sopron népe kapott és adott, mindkét irányban közvetített értékeket. Sopron a türelem, a hűség jelképe. Mi magyarázza, hogy a régi kapuk itt megmaradtak? A város páratlanul szerencsés múltja.

12 Az idő persze nyomot hagyott a kapukon. A kapuk védtelenek, ki vannak szolgáltatva. A kapukat befalazták, átépítették, befestették. De amit az utódok rontottak rajtuk, a műemlékesek helyrehozták: a régi kapukat kibontják a vakolat alól, a hiányzó kőbordákat pótolják, a deszkaberakás csorbáit megjavítják. Ezek a kapuk a kőfaragó,- az asztalos- és a kovácsmunka remekei. Hol vannak a régi, névtelen mesterek, a kőművesek, az asztalosok, a lakatosok, akik csinálták őket? Ha volt is mintakönyv, sablon a kezükben, amelyből dolgoztak, mindegyik munka más, különböző. Hány kéz melege érintette ezt a szépművű vas kopogtatót? Hányan léptek ki és be ezeken a kapukon? Hány hordó kékfrankost görgettek le ezen a kovácsoltvas pinceajtón? Melyik kapu előtt állt meg a humanista tudós Lackner Kristóf, a diák Berzsenyi, a Sopronban katonáskodó Petőfi, a hangok nagy tanára Liszt, az ország gondját elméjében forgató Széchenyi? Melyik kapu mögött dolgozik az utolsó soproni agyagiparos - így nevezi magát -, Steinbach Vilmos? És a legelső soproni keramikus iparművész? A látogató a kapuk előtt eltűnődik. Az is megáll előttük, aki nem akar bemenni. A lakók helyett beszélnek, megszólítanak. Csendet sugároznak. Kapuk Soproni kapuk 10

13 Áldozó Krisztián Eképp Pontban hatnegyvenkor kezdődjön Legyen benne madárdal és küzdjön Ő is. Higgye el, hogy az ébredés Jogos, és szükségszerű. Megokolt. (Mert okság nélkül én már nem kelek.) Hozzon teát és kommersz túrórudit. Legyen kussban, amíg az első cigit El nem szívom és legyen benne vér, Mint mosdótálban borotválkozás Után. Bokszoljon cipőt, ha velem akar jönni (Lumpen elemekkel nem mutatkozom, Elvégre őmiatta van világos ) Kapjon önnön mínusz ötében torokgyulladást. Csukja oda a lábát a busz. Hitesse El, hogy nem csak Granadában vérvörös. Égesse saját szemét,- sugárkontaktlencse- Fájjon a feje, ha lerészegedtem. Mardossa Önsajnálat, torkát karcolja levegő. Sújtsa memóriazavar, és trubadúr képzetek. Fizesse a kávém, adjon tüzet, álljon elém, Magyarázza meg az okát (Leszögezem, okság nélkül nem kelek) protononként a mókuskerék fokát. Akkor tőlem akár reggel is lehet. 11 Informatikus költő a reggelről Félálom van, reggel, s amint bereggel, Kúszni-mászni kezd megannyi pirk adat. Bíborpixelek, duplagombszemekkel Fehér egér. Drótkölykei szétrajzanak Az asztalon. A háztetőn, cserepek Ölénél nyugvó vektorok száz csőre Égre néz, várva, hogy pixelsugarak -Mint ionok a katódsugárcsőbe- Kétdimenziósan beléjük bukjanak. A tél hasábba tördelt minden bokrot. A szövegszerkesztő darvai V-ket Röptetnek egy sablon-kék A/4-esen. Tudja valaki, hogy hány legörbézett 17 colnyi négyzet a végtelen?

14 Impresszionista költő a reggelről Az ülő asszony hátulról hegedű. Kezében megszikkadt zsemle. Búzakő. Előtte szárnyas koldusok, egyszerű Akár egy Ejzenstejn-szürke téridő. Betonkockák közéből zsemlemorzsát, Kalapja alól ősz hajszálra cserél A szél, s megkerülve a hintakorlát Vaskeresztjét, új feloldozást remél. Máshogy élünk, itt a hajnal a pápa. Átültet minden megőszült gerberát. Csendes a reggel, hegedű roppanása Hallatszik csak, s a szél sodor burukkolást. Naiv költő a reggelről Kicsit itt felejtem magam Isten bácsi Ha megengeded, mint Te a reggeleket S hajnalpiros vermutokkal bódítom magam Egy ismeretlen szék karjába burkolódva Míg várok. Én álló nekifutásból várok Olyan vagyok, mint félhatos Horizontod, vagy bús prófétabogarad Kit eltapos valami kettőezerhatos Hozzám nőtt árnyékú, jövendölt magány. Úgy érzem nemsokára makett hajó leszek. (Széttart ez a versem is, Isten bácsi Mint száz fészekből rajzó madaraid.) A bátrak egybeolvadását keresik Tengerednek és egednek. Odacsúsznak A szürkéskék vízen, de mind csalódnak. Én látom innen is, kéked nem keveredik. 12 Epilogus: Ahonnan nincs kirekesztve senki, ott ahol Senkinek nincs helye, talán még nekem se, A Holdmészárszék és a Napszülőszoba mögött; Isten bácsi felhőlabdacsokba törölközött. Gyönyörű.

15 Hauszknecht Imre Reggeli áhítat 13 Fémes csikordulással hajtották végre a modulok a processzor parancsát, amit az az érzékelők által küldött információk alapján adott ki. Nusi néni mögött becsukódott az ajtó, ahogy lassú léptekkel kilépett az utcára. Magában kicsit morgott, hisz már vagy egy tucatszor kérte a házmestert, hogy nézesse meg azokat a fránya alkatrészeket, mert kiveri a víz ettől a hangtól. De nem stresszelte magát tovább. Nagyot szívott a frissnek mondható levegőből. Hosszú napnak nézett elébe, a miniszterelnök személyes látogatása pedig még ma is izgalommal tölti el. Azért egy kicsit bosszantotta, hogy az elnök úrnak hallania kell majd ezt az éktelen csikordulást. Szerette a napfelkeltéket, és ezeket, a hajnali sétákat az áhítatokra. Különösen odafelé. Ilyenkor készült fel a kikerülhetetlen kérdésekre, amikkel nap mint nap szembe kellett néznie Bár különleges reggel volt a mai, mégsem érzett semmi felemelőt. Persze az ő korában már mindegyik csodának számít. A reggeli áhítat után az esperes úr gratulál majd neki először, és a kedves szomszédjai, ahogy szokták A miniszterelnök úr fél tizenegyre érkezik majd pontosan, mint az elmúlt négy év minden február tizenegyedikéjén. Nem igazán kedvelte ezt a felhajtást, de nem volt mit tenni. Mint a világ legöregebb emberének kijárt ez a fajta tisztelet. A miniszterelnök - egy ízben miniszterelnök asszony - jött a gratulációjával, egy csokor virággal, meg pár újságíróval, elfogyasztottak egy közös teát, aztán távoztak. Másnap pedig viszontolvashatta a találkozást a napilapok többségében. Ez a mai persze már nem volt akkora szám, mint három éve, amikor beállította a világcsúcsot. Az elmúlt 75 év legidősebb emberének mondhatta magát. A híres amerikai magazin jogutódja, az AfterTime az év emberének választotta 2180-ban. Tévészereplés, interjúk, rádió, stb. - mindezt az ő korában. Nem is viselte könnyen. Sztár lett, pedig egy ujját sem mozdította. Az emberek persze nem hitték el, vagyis nem voltak hajlandóak elfogadni a tényt. A titkot akarták tudni. A kérdésekre főleg az elején volt nehéz válaszolni. Viccesnél elmebetegebb ötleteket kreáltak az újságírók és a riporterek. És még csak nem is ők voltak a legroszszabbak A mikrokórosok, ahogy a köznyelv hívta az ebben szenvedőket. Elsősorban rákos szakácsok, akik munkájuk során túl sok időt töltöttek a mikrohullámú készülékek közelében, sütők, energia-rekreátorok, fehérjegenerátorok, stb. Pedig ő is dolgozott vagy 5 évet szakácsként. Nem feledhetjük el a műleveseseket sem. Az E-bombák, a Tartósítószer-dinamitok ellenzői állandóan zaklatják, és biztosra veszik: sosem evett műkajákat. Sosem sikerült bizonyítaniuk, hogy ezek a felelősek azért a számtalan megbetegedésért. Mégis a leggyakoribb egyértelműen a telefonos kérdés volt. Mindenki le merte volna fogadni, hogy soha nem használt mobiltelefont. Mintha ezt a luxust a mai világban bárki is megengedhetné. Ugyan már! Képtelenség ma már anélkül gyorsan kommunikálni. Nem kapott agydaganatot, ennyi. Szerencsés 30%... Az idő múlásával már könnyűszerrel le tudta őket szerelni, de egy-két váratlan fordulat még így is érte. Elmosolyodott most, amikor eszébe jutott. Az egyik hydroautó társaság marketingmenedzsere arra kérte, hogy reklámozza az egyik járművüket, mint a hosszú élet titkát. Igaz, pózolt már néhány termék mellett, jó pénzért, de

16 ez azért mégiscsak abszurd volt. Egyszer egy egyetlenegyházi főméltóság arról faggatta, nem is olyan rég, hogy nem jelent-e meg neki valaha a Teremtő? Mert az Ő csodájának tartotta Nusi néni hosszú életét. De semmi ilyesmi nem történt, különben is az Egyetlenegyháznak nem volt szüksége reklámra. A monoteista egyházak fúziójával, az ellentétek megszűnésével, rohamosan nőtt az imahelyekre járók száma. A halál árnyékában mindenki megtanult hinni a Teremtőben. Már évek óta nem bagózik, de még mindig emlékszik a dobozok oldalán virító holografikus feliratokra és az ismétlődő kis filmecskékre, amelyek felhívták a figyelmet a dohányzás és a halál közti kapcsolatra. A mobiltelefonokra, a számítógépekre és vagy több tucat más ketyerére ezek mégsem kerültek fel. Nem ébredtek a gépek öntudatra, mint az ódivatú 21. századi sci-fi történetekben, csendben szedték áldozataikat. Ők az emberiség passzív gyilkosai. Nusi néni, miközben befordult a térre, amelynek nagy részét elfoglalta az imahely, felpillantott az előbukkanó napra, és kicsit elszomorodott. Biztos volt benne, hogy a templom ajtaján lévő gyászjelentésekben több ismerős névvel is találkozik majd. Kicsit sajogtak a lábai, de ez az ő korában már magától értetődő volt. Hatvanegy év az mégiscsak hatvanegy év. Lovas Anna (Sötétben borotválkozik reggelente) 14 Sötétben borotválkozik reggelente. Egyszerre a fényt és a tükröt nem kedveli. Talán, mert nem szeret szembenézni azzal, aki gyakran mást mond és mást mutat. Ezt látom egy ideje reggelente, ha belesek a félig behúzott, dallamtalan harmonikaajtónyi résen. Ilyenkor nyughatatlan lelkem, zavart falkaparászás és ideges körömpiszkálások közben, csendes béke után kutat, de nem talál. És nélküle? Kavicsokat dobál? Reggelente a tükör előtt egyedül áll.

17 Mészáros Márk (zajlanak a dolomitok) zajlanak a dolomitok. zajlásuk mellkas-meleg öleli körül akár egy magot. benne zuhannak, riannak ezek az bronz- és betondolomitok. 15 esésük meg-megindul és eláll nem is bennem, hanem én rianok már. darabokban pattognak a dolomitok tüdőn, kattognak a kövek gyomorba; belém fröccsen koppanásuk vörös robaja. éjjelenként múltamat viszi, hordja, s tagjaimba inhalál, szétáramlik a sötét horda. ezek csak úgy riannak időnként éjjel leválnak megállíthatatlan eséssel: zuhanásuk, szakadásuk visszhangzik reggel; a sziklák éle, akár a pengék élefelébreszt a dolomitok torlódó nehezéke. ha eszébe jutna mindig keres egy arcot, egy tekintetet de ha valaki meglátja, megijed. mindig keres egy darabot, ami olyan mintha letört volna: valami olyat, ami mintha neki készült volna. aztán leejti, mert úgy hiszi megfogta. félrehamuz, elnyom egy csikket, tesz-vesz, elfelejti, leoltja. -ez megint eszébe juttatja. ilyenkor kiönti csészébe, megissza. estére azután kimegy a fejéből és megint reggelig kutatja.

18 feljegyzés hogyha reggel, akkor késdobálás. és te állsz az ablaknál. állítólag szellőztetsz, pedig késeket dobálsz. este fented meg őket. láttam. most ágyba reggelit, szájba csókot kéne, mégis minden reggel játszunk a késekkel helyette. forog velem az ágy, befúródom a padlóba mint a késdobáló társa (állítólag minden rajta múlik) szálkás lesz a bőröm és te mindig eltalálsz. hogyha reggel, akkor késdobálás. (majd napközben elrendezem magamban.) hogyha reggel akkor vákuum. száraz erek hiába-lüktetése. hogyha reggel, akkor elfeküdt inak, kézbevett rostok, kezeddel melegített, mint kakaó a rezsón. melegvíz a kézre. hogyha reggel, akkor vége a tegnapnak. hogyha reggel, akkor számba veszem, ami tegnapról rám ragadt. hogyha reggel, akkor fekvés még az ágyban és sohasem-volt-béke a paplan alatt. szuszogás. testmeleg. (csap csöpög. nem húztam le éjjel a vécét.) hogyha reggel, akkor végre elalszunk. kicseng a létezés. (hogyha telefon, akkor Szeged. hogyha Szeged, akkor kétszáz kilométer és sírás.) hogyha reggel, akkor megkínozlak, mielőtt még elkezdődne a nap. felboncollak. a mellkasod, gégéd felnyitom (amit este összevarrtálmost majd kezdheted elölről) vért veszek az aortádból. megkínozlak. hagylak vergődni. vergődtetlek a száraz ágyon. nem adok vizet, nem nyitok ablakot, nem mehetsz pisilni. elkaparom a lábadon a sebeket. (majd napközben elrendezed magadban.) hogyha reggel, akkor az ablakon besüt a létezés. hogyha reggel, akkor buszra ülök és indulok Pécsre. 16

19 Balogh Robert Tisztás (részlet a Schvab diriom című készülő regényből) 17 Úgy volt, Édesanya reggel kivisz magával a mezőre, meg Öcsikét is, csak előbb elmegyünk az erdőbe, gombát szedni. Édesanya vállán átvetett egy kendőt, belefektette Öcsikét, másik vállára kapát tett, én egyik kezemmel a szoknyájába kapaszkodtam, a másikban a kosarat tartottam. Így baktattunk sokáig, be a sűrű erdőbe, ahol már alig láttam mást, mint fákat. Kicsit féltem, mondtam Édesanyának, fáj a lábam, pedig nem is fájt, csak akkor talán megsimogat, kedves lesz énhozzám is, nemcsak Öcsikét babusgatja, de nem hitt nekem. Édesanya mindig átlát rajtam, tudja, mikor mondok igazat. Egyszer csak odaértünk a tisztásra, ahol már olyan szépen sütött a napocska, elhajítottam a kosarat, és a harmatos fűben rohangásztam, és elbújtam a bokrok közé, vártam, hogy Édesanya megkeres. Amikor már nagyon régóta nem keresett, előjöttem magamtól, de nem találtam Édesanyát. Otthagyott a tisztáson? Az nem lehet! Sikítva szaladtam a fák közé, és messze, egészen messze, mintha láttam volna valakit, aki nagyon siet. Utolértem, Édesanya volt, mondta, visszajön majd hamar, csak menjek vissza, üljek le a tisztáson, és várjam meg. El kell mennie gombázni. Különben este nem lesz mit ennünk! Féltem. Nem akartam, hogy elmenjen. Édesanya csak erősködött, hogy így kell lennie, elég neki Öcsikére vigyázni, nehéz kendőbe kötve cipelni. Hiába sírtam, folyt a taknyom is, könyörögtem, ne menjen el, Édesanya, nagyon félek egyedül, jó leszek, ha mehetek vele, jó leszek, mint a kisangyalok. Láttam, majdnem sírt ő is, letörölte szoknyájával az arcom, de maradnom kellett, szigorúan rám parancsolt, hogy irány vissza a tisztásra. Próbáltam én maradni, de a lábam nem engedelmeskedett, szaladt Édesanya után, én nem tehettem róla. Édesanya arca elkomorult, visszafordultunk a tisztásra. Leült egy kőre, megszoptatta Öcsikét, majd letette a kendőt a fűbe, ráfektette a babát, aztán fogta a kapát, ásni kezdett egy kidőlt fa gyökerei között. Kérdeztem, mire kell a gödör? Majd meglátod, mondta. Segítettem én is, egy bottal döfködtem a földet. Kérte, inkább hozzak neki indát. Mikor odavittem zavartan megdicsért, azt mondta, legyek jó kislány, és hátrakötötte vele a kezem, annyira megijedtem, hogy még kérdezni sem mertem. Édesanya erősen megfogott, beleállított a gödörbe, nagy követ rakott a lábamra, a köldökömig betemetett, a földet is jól megtaposta körülöttem, aztán elém térdelt, megpuszilta a homlokom, végigsimított az arcomon és elment. Közben én már sírtam, nem is tudtam beszélni, csak hüppögtem, hogy Édesanya nem sze-

20 18 ret, elás engem, nem szeret, itt hagy engem, nem szeret, nem szeret, nem szeret Hideg volt a föld és nyirkos. Féltem, még belém másznak a kukacok. Egyszer láttam egy halott kismadarat, ott feküdt, meg kellett néznem, mert mindig elröpültek, ha észrevettek, és ennek a madárkának színes tollai voltak. Gondoltam, nekem kell egy ilyen kis toll, a hajamba, mint az indiánusoknak. Megfogtam a szárnyát neki, és akkor láttam, hogyan tekergőztek a kukacok a kismadárban, a hangyák is jöttek-mentek ki-be a csőrén. Addig mocorogtam, amíg a kezem sikerült kiszabadítani. Édesanya nem jól kötözött meg az indával, rögtön tudtam, mégis szeret. Kaparni kezdtem a földet. Fájt a körmöm, vérzett, beszakadt, alászorultak a kis kavicsok. Kiáltoztam, szólongattam Édesanyát, várjon, jövök hamar, de csak a kismadarak válaszoltak. Nagyon nehezen kászálódtam ki a földből. Már nem tudtam merre ment el Édesanya, mindenhol eldőlt a fű. Fáradt is voltam. Odaültem, ahol Öcsike feküdt. Eszembe jutott a cicám. Amikor megnőtt a hasa, egyszer eltűnt, aztán megtaláltuk a fészerben a zsákok mögé fészkelte be magát, kibújt belőle három kiscica. Illetve nem is cica, valami nyamvadtságok, és attól kezdve nem törődött velem, csak enni jött elő, amúgy mindig azokat nyalogatta, a nyamvadtságok meg a két kis kezükkel gyömöszölték a hasát és szopizták a ciciket. És ez így ment, azok a kis valamik elkezdtek cicához hasonlítani, kinyílt a szemük, már nem csak nyivákoltak, hanem mászkáltak, játszadoztak is, odadörgölőztek a lábamhoz, az orruk mindig hideg volt, kis mancsukkal lecsaptak, vadásztak a szoknyám szegélyére, néha édesanya lába között futkároztak. Aztán egyik nap eltűntek, mind a hárman. Most értettem meg, Édesanya elvitte őket is az erdőbe. A cicám, az öreg, keservesen nyávogott, mindenfelé kereste a kicsi cicákat, én segítettem neki, próbáltam nyugtatgatni, de hiába simogattam, nem akart hozzám dörgölőzni. Most én kerültem sorra. Csupa piszok voltam, ahogy levertem a ruhámról a földet, véres lett az ujjaimtól. A tisztás füvét figyeltem, merre mehetett Édesanya. Nem segített a fű, nem látszottak a nyomok. Reggel még odadobtam egy kis darab sajtot a cicámnak, hagyta leesni, megnyalta az orrát, majd szagolgatta, és bekapta, de egészen furcsán, oldalról rágicsálta, aztán ugyanúgy nézett rám, mint előtte, azt kérdezte, adok-e még egy kicsit. Az előbb korgott a gyomrom, kezdtem sajnálni a sajtot. Mit lehetne itt enni, nézegettem a füvet, nem találtam semmit. Az erdőbe nem mertem bemenni, olyan sötétnek tűnt, pedig ott találhatnék gombákat, attól jól lehet lakni, de az a sok nagy fa egészen eltakarta a napot, féltem bemenni a sűrűbe. És ha nem találok vissza, mikor ideér Édesanya? Hallottam valami gyanús motoszkálást, levélzizegést, gyorsan visszafutottam a gödörhöz, ahová Édesanya beásott, belekucorogtam, egészen összehúztam magam, amilyen picire csak lehet. Még mindig hallottam a mocorgást, a leveleket zörgette valami, de nem tűnt nagynak, hát kilestem. Csak egy rigócska volt. Sárga csőrű, tehát fiú. Kukacokra vadászott,