NICHOLAS EVANS. A suttogó

Átírás

1

2 2 NICHOLAS EVANS A suttogó EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2006 A FORDÍTÁS A KÖVETKEZİ KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: NICHOLAS EVANS: THE HORSE WHISPERER BANTAM PRESS, 1995 COPYRIGHT 1995 BY NICHOLAS EVANS HUNGARIAN TRANSLATION SÓSKUTHY GYÖRGY, 1996.

3 3 Fülszöveg Nem messze New Yorktól, egy havas téli reggelen a tizenhárom éves Grace és barátnıje, Judith lovaglás közben a jeges vasúti töltésrıl egy kamion alá csúszik. Judith és lova szörnyethal, Grace életben marad, de fél lábát elveszíti. Gyönyörő lova, Zarándok csak egy jólelkő állatorvos hısies erıfeszítéseinek köszönheti életét. Lassan mindketten felépülnek, de a lelkük nem gyógyul. Grace magába zárkózik, mert nem tudja elviselni, hogy mindenki vadállattá válik. Grace anyja, Annie - egy népszerő magazin nagy hatalmú és könyörtelen fıszerkesztıje - nem engedi, hogy a lovat elaltassák, mert érzi, hogy azzal megpecsételné lánya sorsát. Rábukkan egy könyvre, amely csodás képességekkel megáldott férfiakról "suttogókról" ír, akik a lovak fülébe suttogva a legvadabb állatot is képesek lecsillapítani. Kideríti, hogy a Sziklás-hegység lábánál él egy suttogó, és mivel más megoldást nem lát, férje és lánya minden tiltakozása ellenére elviszi hozzá Grace-t és Zarándokot. Ott, Montanában, a végtelen kék égbolt alatt és a hósipkás hegyek között egy szép szerelem nyomán mindannyiuk élete tragikus fordulóponthoz érkezik.

4 ELSİ RÉSZ Minden egy tragédiával kezdıdött, ahogy a történet végét is halál jelzi majd. Ki tudja, talán ennek elıérzete suhant át a lány álmain és ébresztette fel ıt éppen ezen a reggelen. Amikor kinyitotta a szemét, azonnal megérezte, hogy a világ valahogy megváltozott. Az óra vörösen derengı számjegyei azt mutatták, hogy az ébresztı csak fél óra múlva fog megszólalni, így a lány mozdulatlanul feküdt ágyában, még a fejét sem emelte fel, és megpróbált rájönni, miféle változás történt. Sötét volt, de nem annyira sötét, mint várta. A hálószoba túlsó végében ki tudta venni a zsúfolt polcokon sorakozó serlegek - lovaglóversenyeken szerzett díjai - halvány csillogását, s fölöttük az egykor fontosnak hitt rockzenészek hatalmas arcképeit. Csak feküdt és fülelt. A házat kitöltı csend is más volt, várakozással terhes, mint a lélegzetvétel és megszólalás közti szünet. Hamarosan felhangzik majd a pincébıl a kazán tompa moraja, s a régi farmépület padlódeszkái elkezdik megszokott panaszos nyikorgásukat. Kibújt az ágyból, és az ablakhoz lépett. Hó borította a tájat, a tél elsı hava. A kis tavat övezı kerítés keresztlécein jól látszott, hogy a fehér takaró már vagy harminc centiméter vastagra hízott. Nem fújt szél, így a hó mindent egyenletesen vont be, s mulatságos kupacokban telepedett az apja által tavaly elültetett hat fiatal cseresznyefa ágaira. Az erdı fölött kis darabon tiszta volt az ég, mélykék háttere elıtt egyetlen csillag pislákolt. Tekintete lejjebb siklott, az ablak alsó részét borító vékony jégrétegre, s ujjával kis lyukat olvasztott bele. Megborzongott, de nem a hidegtıl, hanem attól a gyönyörőséges gondolattól, hogy ez az átváltozott világ - ha csak egy pillanatig is - egészen az övé. Aztán megfordult, és gyorsan felöltözött. Grace Maclean elızı éjjel érkezett apjával New Yorkból. Mindig nagyon élvezte a két és félórányi utat a Taconic-hegységet átszelı autópályán, amikor csak ık ketten ültek a nagy Mercedesben,

5 5 magnót hallgattak és elbeszélgettek az iskoláról vagy apja legújabb ügyérıl. Szerette hallgatni a férfit, ahogy vezetés közben beszél; szerette látni, amint a csak hétvégékre szánt öltözékében lassanként elszáll belıle a feszültség. Anyjának szokás szerint üzleti vacsorája volt, vagy valami hasonló, így a reggeli hudsoni vonattal jön utánuk, amit egyébként is jobban kedvelt. A péntek esti csúcsforgalomtól mindig ideges lett és türelmetlen, s ezt úgy vezette le, hogy elkezdett parancsolgatni - hol lassításra, hol gyorsításra nógatta Grace apját, Robertet, vagy éppen valami tekervényes mellékútra irányította, hogy elkerüljék a dugókat. A férfi soha nem vitatkozott, azt tette, amit a felesége mondott, de közben a visszapillantó tükörbıl idınként a hátsó ülésre kényszerült Grace-re hunyorított. Szüleinek kapcsolata még mindig rejtély volt a lány számára, bonyolult világ, ahol az erıviszonyok soha nem voltak egyértelmőek. Grace nem akart belekeveredni a dologba, inkább visszahúzódott walkmanja menedékébe. Anyja a vonaton mindig zavartalanul és megzavarhatatlanul végig dolgozta az utat. Amikor Grace nemrégiben vele utazott, döbbenten figyelte, hogy anyja egyszer sem néz ki az ablakon, legfeljebb ködös tekintettel, nem látó szemekkel mered az elsuhanó tájra, miközben valami menı íróval vagy buzgó segédszerkesztıvel beszél rádiótelefonján. Grace szobájának ajtaja felett égett a lámpa. A lány zokniban, lábujjhegyen ellopakodott szülei hálójának félig nyitott ajtaja elıtt, egy pillanatra megállt. Hallotta a falióra ketyegését a hallból, és apja megnyugtató, halk horkolását odabentrıl. Lement a lépcsın a hallba, amelynek azúrkék falait és mennyezetét már halványan megvilágította a függönyözetlen ablakokon keresztül a hóról beszőrıdı derengés. A konyhában egyetlen hajtásra megivott egy pohár tejet, bekapott egy csokis süteményt, és üzenetet firkantott apjának a telefon melletti jegyzettömbre: Lovagolni mentem. Tíz körül jövök. Puszi, G. A második süteményt már a hátsó ajtóhoz vezetı folyosón ette meg, ahol a kabátokat és a sáros csizmákat tartották. Gyapjúdzsekibe

6 6 bújt, és süteménnyel a szájában kecsesen ugrándozva felvette lovaglócsizmáját. A kabáton nyakig rántotta a cipzárt, kesztyőt húzott, a polcról lekapta lovaglósapkáját, s közben azon töprengett, nem kellene-e felhívnia Judithot és megkérdezni, hogy most, a hóban is van-e kedve lovagolni. Úgy döntött, hogy felesleges. Judith minden bizonnyal pont olyan izgatott, mint ı. A pincében a kazán éppen akkor kelt életre, amikor Grace kilépett az ajtón a hidegbe. Wayne P. Tanner kávéscsészéje pereme fölött mogorván bámulta az út menti étterem parkolójában sorakozó hólepte teherautókat. Utálta a havat, de még annál is jobban utálta, ha kibabrálnak vele, márpedig ez alig néhány óra alatt kétszer is megesett. Azok a nyavalyás NewYork-i rendırök bezzeg élvezték, az öntelt jenki fajzatok. Látta, hogy besoroltak mögé, és mérföldeken át követték, miközben nagyon is jól tudták, hogy észrevette ıket, és persze élvezték a helyzetet. Aztán bekapcsolták a villogót, felszólították, hogy álljon meg, és az a felfuvalkodott kölyök a Stetson-kalapjában úgy páváskodott a teherautó mellett, mint valami istenverte mozisztár. Elkérte a menetnaplót, Wayne megkereste, odaadta neki, és figyelte, ahogy a zsaru végiglapozza. - Atlantából, mi? - kérdezte, miközben itt-ott beleolvasott. - Igen, uram - felelte Wayne -, és mondhatom, ott sokkal kellemesebb az idı, mint errefelé. - Ez a hangnem általában bevált a zsaruknál: tisztelettudó volt, ugyanakkor barátságos, és egyfajta sorstársi viszonyt sugallt, hiszen mindketten az utakon dolgoztak. A kölyök azonban fel sem nézett. - Ühüm. Tudja ugye, hogy a radardetektor törvényellenes? Wayne a mőszerfalra erısített kis fekete dobozra pillantott, és megfordult a fejében, hogy eljátssza az ártatlant. NewYork államban a kopójelzık használata csak a nyolctonnásnál nehezebb teherautókon volt tilos - igaz, a rakománya legalább háromszor vagy négyszer ennyit nyomott. Végül úgy döntött, hogy ha tudatlanságot színlel, attól még jobban begorombulhat a kis mocsok. Tettetett

7 7 bőntudattal az arcán fordult vissza, de erıfeszítése hiábavaló volt, mert a kölyök még mindig nem nézett rá. - Ugye tudja? - ismételte meg a kérdést. - Hát, igen. A rendır becsukta a menetnaplót, visszaadta, és végre a szemébe nézett. - Oké - mondta -, most pedig kérem a másikat! - Tessék? - A másik menetnaplót. Az igazit. Ez itt tündérmese. - Wayne gyomra felkavarodott. Tizenöt éve, sok ezer más teherautó-sofırhöz hasonlóan ı is két menetnaplót vezetett. Az egyik a ténylegesen levezetett idıt és távolságot, a pihenıket és egyéb adatokat tartalmazta, a másik pedig, amelyet pontosan az ilyen alkalmakra állítottak össze, azt mutatta, hogy a sofır betartotta az összes elıírást. A tizenöt év alatt ki tudja, hányszor állították már meg a két óceán között, de még soha egyetlen zsaru sem tette ezt vele. A francba, szinte az összes sofırismerısének volt ilyen álmenet naplója, amit mesekönyvnek neveztek. Ha az ember egyedül van, váltótárs nélkül, hogy az ördögbe teljesíthetné a szállítási határidıket? Hogy az ördögbe éljen meg? Te jó ég! A vállalatok persze tudtak a dologról, de szemet hunytak fölötte. Megpróbálta elkenni a dolgot, játszotta a sértıdöttet, sıt a felháborodottat, de tudta, hogy hiába. A kölyök társa - nagydarab, bikanyakú fickó, öntelt vigyorral a képén - kiszállt a rendırkocsiból, mert nem akart kimaradni a heccbıl, és ketten együtt felszólították, hogy szálljon ki a vezetıfülkébıl, amíg átkutatják. Wayne látta, hogy a zsaruk készek darabokra szedni mindent, ezért inkább az egyszerőbb megoldást választotta: fekhelye alól elıhúzta a valódi menetnaplót, és átadta nekik. Ebben az szerepelt, hogy az elmúlt huszonnégy órában több mint kilenc száz mérföldet vezetett, egyetlen pihenıt tartott, és az is csak fele volt az elıírt nyolc órának. Most aztán ezer- vagy ezerháromszáz dolláros büntetés várt rá, vagy még több, ha azt a nyavalyás radardetektort is beszámítják. Még a hivatásos jogosítványát is elveszítheti. A zsaruk végül a

8 8 kezébe nyomtak egy csomó papírt, bekísérték ebbe a kamionparkolóba, és figyelmeztették, hogy reggelig eszébe se jusson elindulni. Megvárta, amíg odébbállnak, aztán elsétált a benzinkúthoz, vett egy ısrégi pulykahúsos szendvicset meg hat doboz sört, és az éjszakát a vezetıfülke hátsó részében lévı ágyon töltötte. A fekhely tágas volt és kényelmes, s pár sör után kezdte magát valamivel jobban érezni, de alvás helyett leginkább csak idegeskedett. Másnap havas reggelre ébredt, és hamarosan kiderült, hogy másodszor is kibabráltak vele. Két nappal korábban, azon a kellemesen meleg georgiai reggelen Wayne-nek eszébe sem jutott ellenırizni, hogy megvannak-e a hóláncai. Most hiába kereste ıket, az istenverte vacakok nem voltak sehol. Biztos kölcsönvette vagy elcsórta valami seggfej. Wayne tudta, hogy a fıúton nem lesz gond, mert azt a hóekék és a homokszórók már órákkal ezelıtt megtisztították. Rakományát, a két hatalmas turbinát azonban egy Chatham nevő kisváros papírgyárába kellett leszállítania, ahová kanyargós, keskeny mellékutakon lehetett eljutni, amelyeket még biztosan nem tisztítottak le. Wayne még egyszer elátkozta saját ostobaságát, felhörpintette kávéját, és egy ötdollárost hagyott az asztalon. Kint cigarettára gyújtott, és a hideg miatt a fejébe húzta baseballsapkáját. Már hallotta az autópálya felé induló kamionok zúgását. Miközben a parkolóban várakozó jármőve felé tartott, csizmája sarka alatt meg-megcsikordult a hó. Negyven vagy ötven kamion sorakozott egymás mellett, csupa tizennyolckerekő, akárcsak az övé - fıleg Peterbilt, Freightliner és Kenworth gyártmányúak. Wayne-é egy feketén csillogó, csupa króm Kenworth Conventional volt: a sofırök ezt a típust "hangyásznak" nevezték a hosszú, ferde motorháztetı miatt. És bár jobban mutatott, ha szabványos, zárt pótkocsit kapcsoltak mögé, mint a pıre platóra erısített két turbinával, a hajnali havas derengésben Wayne szemében akkor is ez volt a legszebb jármő a parkolóban. Amíg

9 9 elszívta a cigarettáját, csak állt és gyönyörködött benne. İ mindig ragyogó tisztán tartotta a vezetıfülkét, nem úgy, mint a fiatalabb sofırök, akik mit sem törıdtek a piszokkal. Mielıtt reggelizni indult volna, még a havat is letakarította a kocsiról. A többiek viszont, gondolta, vele ellentétben biztosan nem felejtették otthon azt az istenverte hóláncot. A hóba taposta a csikket, és felkapaszkodott a vezetıfülkébe. Az istállókhoz vezetı hosszú felhajtó alján két sor lábnyom találkozott. A két lány tökéletes idızítéssel majdnem egyszerre ért oda, s együtt indultak fel a dombra. Nevetésük messzire hangzott a völgyben. A nap még nem kelt fel, de az utat szegélyezı fehér cölöpkerítés és a mögötte elterülı réten álló ugróakadályok máris elhanyagoltnak tőntek a ragyogó hóhoz képest. A lányok lábnyomai a dombtetı felé kanyarodtak, majd eltőntek az alacsony épületegyüttesben, mely mintegy védelmet keresve tapadt a lovak szállásául szolgáló hatalmas vörös istálló falához. Amikor Grace és Judith közelebb értek az istállóudvarhoz, felriasztottak egy macskát, s az, menekülése közben felkavarta a szőz hót. Egy pillanatra megálltak, és a házat figyelték. Semmi nem mozdult. Mrs. Dyer, a tulajdonos, aki mindkét lányt megtanította lovagolni, ilyenkor általában már ébren volt és az állatokkal foglalkozott. - Nem kellene szólni neki, hogy kimegyünk? Kérdezte Grace. A két kislány szinte együtt nıtt fel: amióta csak az eszüket tudták, majdnem minden hétvégén találkoztak itt, távol a nagyvárostól. Mindketten New York Upper West Side negyedében éltek, mindketten East Side-i iskolába jártak, s mindkettıjük apja ügyvéd volt. Soha egyiküknek sem jutott eszébe azonban, hogy hét közben is találkozhatnának. Barátságuk ehhez a helyhez és a lovakhoz kötıdött. Judith nemrég töltötte be a tizennégyet, így csaknem egy évvel idısebb volt barátnıjénél, ezért az olyan súlyos kérdésekben, mint Mrs. Dyer könnyen fellobbanó haragjának

10 10 kockáztatása, Grace szívesen átengedte a döntést társának. Judith elfintorodott. - Á, dehogy - mondta. - Csak leszidna, amiért felébresztettük. Menjünk már. Az istálló levegıje meleg volt és nehéz a széna és trágya édeskés szagától. Amikor a nyergüket cipelı lányok beléptek és becsukták maguk mögött az ajtót, a fülüket hegyezve tucatnyi ló figyelte ıket a bokszokból, mert Grace-hez hasonlóan ık is megérezték, hogy ez a hajnal valahogy más. Judith lova, egy szelíd szemő, Gulliver névre hallgató herélt gesztenyepej boldogan felnyihogott, amikor a lány a bokszához ért, s rögtön simogatásra nyújtotta a pofáját. - Helló, szivi - üdvözölte Judith. - Hogy vagy? - A ló óvatosan elhátrált az ajtótól, hogy gazdája beléphessen hozzá a szerszámmal. Grace továbbment. Az ı lova az utolsó bokszban volt, egészen az istálló végében. Grace halkan üdvözölte a többi lovat, amint elhaladt elıttük. Már látta Zarándokot, aki felemelt fejjel mozdulatlanul figyelte gazdája közeledtét. Négyéves Morgan félvér volt, herélt, és olyan sötét színő, hogy bizonyos megvilágításban egyenesen feketének tőnt. Grace elızı nyáron a születésnapjára kapta a szüleitıl, bár eleinte attól tartottak, hogy Zarándok túl nagy és túl fiatal még a számára - egyszóval, hogy túlságosan ló. Grace számára azonban kapcsolatuk szerelem volt az elsı pillantásra. Az egész család Kentucky államba repült, hogy megnézzék a lovat. Amint megjelentek a karámnál, Zarándok odajött ismerkedni. Még nem engedte, hogy a lány megsimogassa, csak megszaglászta a kezét, s közben bajuszszálai hozzáértek a bıréhez. Aztán, mint egy gıgös herceg, a magasba kapta a fejét és felcsapott farokkal elviharzott. A napfény úgy csillogott szırén, mintha csiszolt ébenfáról verıdött volna vissza. A nı, aki eladásra kínálta az állatot, megengedte, hogy Grace lovagoljon egyet rajta. Abból, ahogy a szülei összenéztek, a kislány tudta, hogy megkaphatja. Anyja ugyan gyerekkora óta nem ült lovon,

11 11 de az igazi klasszist azonnal felismerte. Zarándok pedig csodálatos ló volt, bár kétségtelenül nagyobb és egészen más, mint azok a lovak, amiken Grace addig lovagolt. Amikor azonban Grace felült rá és megérezte a benne lüktetı hatalmas életerıt, rögtön tudta, hogy a ló szelíd és nem rosszindulatú, s hogy remekül meglesznek egymással. Igazi párost fognak alkotni. Szeretett volna valami büszkébb nevet adni neki, mint mondjuk Cochise (vagy Kán, de anyja - aki mindig úgy tett, mintha engedné más akaratát is érvényesülni - azt mondta, hogy bár ez csakis Grace dolga, de szerinte balszerencsét hoz, ha megváltoztatják egy ló nevét. Így aztán maradt a Zarándok. - Szia, gyönyörőm - szólalt meg, amikor a bokszhoz ért. - Ki az én kedvencem? - Kinyújtotta a kezét, és a ló egy pillanatra megengedte, hogy hozzáérjen bársonyos orrához, de aztán felemelte a fejét és elhúzódott tıle. - Na, ne kéresd már magad. Gyere, essünk túl rajta. Grace belépett a bokszba, és levette az állatról a takarót. Amikor a hátára vetette a nyerget, a ló szokása szerint egy kicsit elhátrált, ezért a lány szigorúan rászólt, hogy maradjon nyugton. Miközben lazán meghúzta a hevedert és feltette a kantárt, arról mesélt, micsoda meglepetés vár rájuk odakint. Aztán zsebébıl elıvett egy patakaparót, és gondosan megtisztította az állat lábait. Hallotta, hogy Judith már kifelé vezeti Gullivert, ezért gyorsan szorosra húzta a hevedert, s így már ık is készen voltak. Kivezették a lovakat az udvarra, és hagyták, hadd vizsgálgassák a havat, amíg Judith visszament becsukni az istállóajtót. Gulliver lehajtotta fejét, szimatolt egyet, és gyorsan rájött, hogy ez ugyanaz a dolog, amit már sokszor látott. Zarándokot azonban teljesen lenyőgözte. A lábával kapargatta a fehér valamit, és szemmel láthatóan megriadt, amikor az engedett patája nyomásának. Megpróbált beleszagolni úgy, ahogy az idısebb lótól látta, de túl mélyet szippantott és egy hatalmasat tüsszentett. Olyan mulatságos látványt nyújtott, hogy a lányok szinte gurultak a nevetéstıl.

12 12 - Talán még soha nem látott havat - mondta Judith. - Az nem lehet. Vagy talán Kentuckyban soha nem esik a hó? - Nem is tudom. Azt hiszem, szokott. - Pillantása Mrs. Dyer házára siklott. - Hé, menjünk már, mielıtt felébresztjük a sárkányt. Kivezették a lovakat az udvarról a dombtetın fekvı rétre, ott nyeregbe szálltak, s lassan elindultak az erdıbe vezetı kapu felé. A lovak nyoma nyílegyenes átlót vágott a rét négyzetét borító érintetlen hóba. A nap éppen akkor kelt fel, amikor az erdıhöz értek, s a mögöttük elterülı völgy egyszeriben megtelt hosszú árnyékokkal. Grace anyja nem különösebben kedvelte a hétvégéket, aminek egyik fı oka az elolvasandó lapok ekkorra már hegymagasságúra tornyosuló halma volt. A papírtömeg egész héten át növekedett, mint holmi baljóslatú vulkanikus képzıdmény; az asszony egymás után tette rá az újabb hetilapokat és a The New York Times azon részeit, amelyeket nem mert elolvasatlanul kidobni. Szombatra a kupac olyan fenyegetı méretővé növekedett, hogy nem lehetett nem tudomást venni róla, s ráadásul megérkezett a vasárnapi The New York Times is a maga megszámlálhatatlan mellékletével, így aztán Annie kénytelen volt neki állni az olvasásnak, nehogy a papírhalom maga alá temesse. Az a rengeteg szó, amit rászabadítanak a világra. Az a rengeteg munka. És mind csak azért, hogy bőntudatot ébresszen az emberben. Annie a padlóra dobott egy újabb lapot és fáradtan lehajolt a New York Post-ért. Macleanék a Central Park nyugati oldalán, egy elegáns, régi épület nyolcadik emeletén laktak. Annie az ablak mellett ült, lábát felhúzta a sárga heverıre. Testhez simuló fekete nadrágot és világosszürke pulóvert viselt. Kurta lófarokba fogott gesztenyebarna haja lángolni látszott az ablakon át beragyogó napfényben, mely árnyékát a szoba túloldalán lévı másik, hasonló heverıre vetítette. A hosszú szoba falait halványságára festették. Egyik végében hatalmas könyvespolc állt, a falakat itt-ott afrikai népmővészeti alkotások díszítették, s persze ott volt a hangversenyzongora is,

13 13 melynek egyik végén most megcsillant a napfény. Ha Annie megfordul, a víztároló jegén pihenı sirályokat látott volna. A hó és a kora reggeli idıpont ellenére máris jó néhány kocogó rótta a köröket ott, ahol ı is körözni fog, amint végez az olvasással. Kortyolt egyet a teásbögrébıl, és már majdnem letette a lapot, amikor szemébe ötlött egy apró cikk az egyik olyan rovatban, amit általában kihagyott. - Ez nem igaz - mondta fennhangon. - Te kis mocsok. Lecsapta a bögrét az asztalra, és a hallba sietett a telefonért. Visszafelé jövet már be is ütötte a számot, majd megállt az ablak elıtt, és egyik lábával topogva várta, hogy felvegyék a kagylót. A medencén túl egy síruhába öltözött, nevetségesen nagy fejhallgatót viselı öreg férfi trappolt a fák felé. Egy nı egész falkányi apró, pórázra kötött kutyával veszekedett: minden állat egyforma kötött mellénykét viselt, és lábaik annyira rövidek voltak, hogy csak ugrándozva és csúszkálva tudtak elıbbre jutni a hóban. - Anthony, olvastad a Post-ot? - Nyilvánvaló volt, hogy álmából verte fel fiatal munkatársát, de eszébe sem jutott, hogy elnézést kérjen. - Van egy írásuk rólam meg Fiske-rıl. Az a kis patkány azt állítja, hogy kirúgtam, és hogy meghamisítottam a legújabb eladási adatokat. Anthony motyogott néhány együtt érzı szót, de Annie-nek most nem együttérzésre volt szüksége. - Tudod Don Farlow hétvégi számát? - A férfi elment, hogy megkeresse. Odalenn a kutyás nı felhagyott a reménytelen próbálkozással, s most vissza, az utca felé vonszolta állatait. Anthony megtalálta a számot, Annie pedig felírta. - Rendben - mondta. - Menj és aludj még egyet. - Megszakította a vonalat, majd azonnal hívta Farlow számát. Don Farlow a kiadói csoport rázós ügyekre szakosodott ügyvédje volt. Amióta hat hónappal korábban Annie Gravest (szakmai körökben mindig a lánynevét használta) nevezték ki fıszerkesztınek, hogy megmentse a vállalat hanyatlófélben levı, de egykor igen jó nevőnek számító hetilapját, a férfi szövetségesévé és már-már a

14 14 barátjává vált. Közösen láttak neki a régi gárda kiebrudalásának. Vér is folyt - új vér befelé és régi, fáradt vér kifelé -, s a sajtó élvezettel tárgyalta ki minden cseppjét. Az új fıszerkesztı és Farlow sokaknak mutatott ajtót, köztük jó kapcsolatokkal rendelkezı újságíróknak is, akik ezért más lapok pletykarovataiban álltak bosszút. A szerkesztıséget hamarosan csak Graves Yard-ként kezdték emlegetni. Annie tökéletesen megértette keserőségüket. Némelyikük már olyan régóta dolgozott a lapnál, hogy szinte úgy érezhette, övé ott minden. Már az is éppen elég volt számukra, hogy hirtelen kiakolbólítják ıket. De hogy ezt egy jöttment negyvenhárom éves nı tegye, aki ráadásul minden ízében angol, az több volt a soknál. A tisztogatás lassan befejezıdött, s Annie és Farlow az utóbbi idıkben nagy gyakorlatra tett szert olyan végkielégítési megállapodások kialkudásában, amelyekkel megvásárolhatták a távozók hallgatását. Annie úgy hitte, hogy ez beválik Fenimore Fiske, a lap elviselhetetlen, öregedı filmkritikusa esetében is, aki azonban most ellene áskálódott a Post hasábjain. A kis patkány. Miközben Annie arra várt, hogy Farlow felvegye a telefont, azzal nyugtatta magát, hogy Fiske nagy hibát követett el, amikor a legújabb eladási adatokat hamisítványnak kiáltotta ki. Nem voltak azok, s Annie ezt bizonyítani is tudta. Farlow már ébren volt, sıt ı is látta a Post cikkét. Megállapodtak, hogy két óra múlva találkoznak a fıszerkesztıi irodában. Visszaperelik a vén disznótól az utolsó fillért is, amit végkielégítésül kapott. Annie megpróbálta a férjét is felhívni Chathamben, de csak saját hangját hallotta az üzenetrögzítırıl. Üzenetet hagyott Robertnek, miszerint most már ideje felkelni, s hogy ı a késıbbi vonattal fog érkezni, de a férfi ne menjen nélküle vásárolni. Aztán leliftezett a földszintre, s kilépett a hóba, hogy csatlakozzon a kocogókhoz. Csakhogy Annie Graves nem kocogott: ı futott. S bár a különbség a külsı megfigyelı számára sem a sebességébıl, sem a technikájából nem lett volna nyilvánvaló, Annie számára olyan tiszta és

15 15 létfontosságú volt, mint a hideg reggeli levegı, melybe most belevetette magát. Az autópályán Wayne Tanner várakozásának megfelelıen gond nélkül lehetett haladni. Szombat reggel lévén nem volt különösebb forgalom, s a férfi úgy gondolta, jobban jár, ha a 87-es úton halad egészen addig, ahol az keresztezi a 90-est, ott átmegy a Hudson folyón, s északról közelíti meg Chathamet. A térkép szerint ugyan nem ez volt a legrövidebb útvonal, de úgy nézte, hogy így kevesebbet kell alsóbbrendő és valószínőleg még mindig hólepte utakon vezetnie. Csak abban reménykedhetett, hogy a papírgyárhoz vezetı bekötıút nem holmi vacak kis földút lesz. Mire elérte a 90-es utat, s keletnek fordult, kezdte jobban érezni magát. A táj olyan volt, mintha egy karácsonyi képeslap elevenedett volna meg, a magnóból Garth Brooks zenéje szólt, s a nap megmegcsillant a Kenworth hatalmas orrán. A helyzet már nem is tőnt olyan sötétnek, mint elızı éjjel. A fenébe is, ha bekövetkezne a legrosszabb és elvennék a hivatásos jogosítványát, visszamehet autószerelınek, hiszen az volt az eredeti szakmája. Na persze nem keresne annyit, mint most. Egyenesen szemétség, milyen keveset kereshet egy olyan fickó, aki elıbb évekig tanul, aztán meg tízezer dollárnyi felszerelést vásárol a mőhelyébe. Az utóbbi idıben azonban néha már fárasztották az utakon töltött hosszú napok. Talán nem is lenne rossz, ha több idıt tölthetne otthon a feleségével meg a kölykökkel. Hát igen, talán. Mindenesetre több ideje maradna horgászni. A nagy töprengésben majdnem nem vette észre a chathami kijáratot, elıjelzı táblát. Rálépett a fékre és sorra visszaváltott a kilenc sebességfokozaton, miközben a nagy, négyszázhuszonöt lóerıs Cummins-motor panaszosan bıgött. Amint lekanyarodott a sztrádáról, bekapcsolta az összkerékhajtást. Úgy számított, hogy innen már csak öt-hat mérföldet kell megtennie a gyárig.

16 16 Aznap reggel a hegyi erdı olyan néma volt, mintha maga az élet is visszafojtotta volna a lélegzetét. Nem énekeltek a madarak, s a csendet csak néha törte meg a túlterhelt ágakról lehuppanó hó tompa puffanása. Ebbe a hangtalan, várakozásteljes semmibe szőrıdött be a juhar- és nyírfák ágai közt a lányok távolról idehallatszó kacagása. Lassan haladtak felfelé a hegygerincre vezetı kanyargós ösvényen, hagyták, hogy a lovak saját tempójukban lépkedjenek. Judith ment elöl. Fél kézzel Gulliver nyergének hátsó kápájába kapaszkodva hátrafordult, s nevetve figyelte Zarándokot. - Felléphetnétek a cirkuszban is - mondta. - Ez a fickó született bohóc. Grace nem tudott válaszolni, annyira kacagott. Zarándok lehajtott fejjel lépkedett, s orrával, mint valami lapáttal tolta maga elıtt a havat. Amikor összegyőlt egy kisebb halomra való, nagy prüszkölés kíséretében egyetlen fejmozdulattal feldobta a levegıbe, majd rövid ügetésbe váltott, mintha megrémült volna a szétszóródó pelyhektıl. - Hé, hagyd már abba, elég volt! - szólt rá Grace, s a kantárt kicsit meghúzva átvette az irányítást. Zarándok, lépésre lassított. Judith nevetve megrázta a fejét, majd elırefordult. Gulliver, aki mit sem tudott a mögötte zajló bolondozásról, csak ment tovább szép komótosan, s a feje lépteinek ütemére bólogatott. Az ösvény mentén vagy húszméterenként a fákra szegezett rikító narancs sárga plakátok perrel fenyegettek mindenkit, aki vadászik vagy csapdát helyez el az erdıben. A két völgyet elválasztó hegygerinc legmagasabb pontján volt egy kis kör alakú tisztás, ahol - ha csendben közeledtek - olykor ızeket vagy vadpulykákat láthattak. Ma azonban, amikor a fák közül kilovagoltak a napsütésbe, csupán egy véres madárszárnyat találtak. Majdnem pontosan a tisztás közepén hevert, mint valami perverz iránytő mutatója. A lányok megálltak fölötte, és szemügyre vették. - Mi lehet ez, fácán? - kérdezte Grace.

17 17 - Igen, azt hiszem, legalábbis egy néhai fácán. Egy néhai fácán egy darabja. Grace a homlokát ráncolta. - De hogy kerülhetett ide? - Nem tudom. Talán egy róka hozta. - Az nem lehet, hol vannak a nyomai? Semmi nem látszott, sem állat nyoma, sem küzdelemé. Olyan volt, mintha a szárny egymaga repült volna ide. Judith vállat vont. - Talán lelıtte valaki. - Persze, a maradék pedig fél szárnnyal repült tovább. Töprengtek egy kicsit, aztán Judith komoly arccal bólintott egyet. - Egy héja. Egy héja ejtette el. Grace elgondolkozott ezen. - Egy héja. Hm. Ezt elhiszem. - Indulásra nógatták lovaikat. - Vagy egy repülıgép. Grace felkacagott. - Ez az - mondta. - Úgy néz ki, mint az a csirke, amit tavaly London felé menet a repülın adtak. Csak egy kicsit gusztusosabb. Amikor fellovagoltak ide a hegygerincre, a lovakat általában könnyő vágtára sarkallták a tisztáson, majd egy másik ösvényen kanyarodtak vissza az istállókhoz. Most azonban a hó, a napsütés és a tiszta reggeli ég olyan szép volt, hogy egyik lány sem akart még hazamenni. Elhatározták, hogy egy olyan útvonalat választanak, ahová eddig még csak egyszer merészkedtek el - pár évvel ezelıtt, amikor Grace még Cigányon, tömzsi kis Palomino-póniján lovagolt. Átmennek a túlsó völgybe, keresztülvágnak az erdın, és a hegyet megkerülve a Kinderhook-folyó mentén futó hosszabbik úton térnek haza. Ez persze azt jelentette, hogy át kell kelniük egy-két autóúton is, de úgy tőnt, hogy Zarándok már lecsillapodott, és különben is, szombaton ilyen korán, ekkora hóban amúgy sem kell túl nagy forgalomra számítaniuk.

18 18 Miután átszelték a tisztást és ismét a fák közé értek, Grace és Judith elcsendesedett. A hegygerincnek ezen az oldalán hikori - és nyárfák nıttek, köztük nem vezetett kitaposott ösvény, és a lányoknak gyakran le kellett hajolniuk, hogy átbújjanak a lehajló ágak alatt. Hamarosan ıket és lovaikat is beborította a gallyakról lepergı finom porhó. Óvatosan haladtak lefelé egy patak medrét követve. A patakot csaknem összefüggı jégpáncél fedte, melynek csipkés szélő repedései között kivillant a sötéten rohanó víz. A hegyoldal egyre meredekebbé vált, s a lovak körültekintıen lépdeltek, alaposan megfontolva, hová teszik a patájukat. Gulliver egyszer meg is csúszott egy kövön, de nem esett pánikba, és sikerült visszanyernie az egyensúlyát. A fák között ferdén besütı nap vad árnyékmintát festett a hóra, s megvilágította a lovak orrából felgomolygó párafelhıket. De egyik lánynak sem volt ideje a természet szépségeiben gyönyörködni; túlságosan lekötötte ıket az ereszkedés, s minden figyelmüket hátasaik mozgására összpontosították. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor a fák között végre megpillantották a Kinderhook-folyót. Nehezebb volt lejönni, mint várták, s csak most mertek ismét egymásra nézni és elmosolyodni. - Ez kemény volt, mi? - kérdezte Judith, s finom mozdulattal megállította Gullivert. Grace felnevetett. - Megoldottuk. - Elırehajolt, és megdörgölte Zarándok nyakát. - Hát nem csodálatosak? - Remekül csinálták. - Nem is emlékeztem rá, hogy ilyen meredek. - Nem is volt az. Szerintem másik patakot követtünk lefelé, és most vagy egy mérfölddel délebbre vagyunk, mint kellene. Leporolták a havat ruhájukról és lovaglósapkájukról, s lenéztek a fák között. Az erdı szélétıl érintetlen hómezı lejtett szelíden a folyóig. A víz innensı partján éppen hogy ki tudták venni a papírgyárhoz vezetı régi utat szegélyezı kerítés oszlopait. Ezt az utat

19 19 nemigen használták, mióta megépült a széles bekötıút a sztrádától, mely innen félmérföldnyire, a folyó túlpartján futott. A lányoknak egy darabig a régi papírgyári úton kellett haladniuk észak felé, hogy elérjék azt az ösvényt, amelyen hazatérhetnek. Jól sejtette: a Chatham felé vezetı utat még nem tisztították le. Wayne Tanner azonban hamarosan rájött, hogy felesleges aggódnia. Mások is jártak ma erre, s a Kenworth tizennyolc erıs gumiabroncsa szilárdan kapaszkodott a kitaposott nyomokba. Végül is nem hiányzott az az istenverte hólánc. A szembejövı forgalom sávján egy hóeke dolgozott, ami rajta nem segített, de azért megkönnyebbülésében barátságosan odaintett a sofırnek és megnyomta a kürtöt. Cigarettára gyújtott, és az órájára pillantott. Hamarabb ideért, mint ígérte. Miután a zsaruk elkotródtak, telefonált Atlantába, és megkérte ıket, beszéljék meg a dolgot a gyárral, mert ı csak másnap délelıtt fog odaérni a turbinákkal. Senki nem szeretett szombaton dolgozni, és számított rá, hogy nem lesz különösebben népszerő a munkások körében, ha majd odaér. Ez azonban már az ı bajuk. Újabb Garth Brooks-kazettát tett fel. Itt lesz valahol a leágazás a gyár felé. Az erdı után gyerekjáték volt a régi papírgyári úton haladni, így a lányok és lovaik felengedtek egy kicsit, ahogy egymás mellett lépegettek a napfényben. Balra tılük két szarka kergetızött a folyót szegélyezı fák ágai közt, de Grace hangos kárálásuk és a part szikláin bukdácsoló víz csobogása mellett is meghallotta a hangot, amit a sztrádát tisztító hóeke zúgásának vélt. - Itt vagyunk - intett elıre a fejével Judith. Ezt a helyet keresték, ahol egy régi vasúti pálya elıször a papírgyári utat keresztezte, majd átment a hídon. A vasútvonalat jó néhány éve lezárták, és eltávolították a híd felsı acélszerkezetét. Csupán a magas betonpillérek maradtak, s a híd után elkanyarodó út

20 20 úgy futott át köztük, mint valami nyitott alagúton. Közvetlenül a pillérek mellett keskeny, meredek ösvény vezetett fel a töltésen a sínekhez, s a lányoknak itt kellett felkapaszkodniuk a hídra. Judith elırement, és a töltés felé irányította Gullivert. A ló tett néhány lépést, aztán megállt. - Gyerünk, fiú, minden rendben van. A ló kapált a lábával, mintha a havat vizsgálgatná. Judith a sarkával ösztökélte. - Gyerünk lustaság, felfelé! Gulliver szót fogadott, és elindult felfelé. Grace lent az úton várt, s figyelte ıket. A sztrádán dolgozó hóeke zaja mintha erısödött volna. Zarándok füle nyugtalanul rángatózott. A lány elırenyúlt és megpaskolta a ló verejtékes nyakát. - Hogy megy? - szólt fel Judithnak. - Minden oké. De azért legyél óvatos. A baj akkor történt, amikor Gulliver már majdnem felért a töltés tetejére. Grace elindult utána, a lehetı legpontosabban igyekezett a másik ló nyomát követni és hagyta, hogy Zarándok a saját maga választotta tempóban haladjon. Már félúton járt, amikor hallotta, hogy Gulliver patkója megcsikordul a jégen, és Judith rémülten felsikolt. Ha a lányok jártak volna erre az utóbbi idıben, tudták volna, hogy azon a szakaszon, ahol megpróbáltak felkapaszkodni, a nyár vége óta egy repedt vezetékbıl állandóan folyt a víz. A hólepel tükörsima jégréteget takart. Gulliver megingott, próbálta megvetni hátsó lábait, miközben hó és jégszilánkok repültek szerteszét. Mivel azonban egyik lába sem talált kapaszkodót, hátsó fele félrecsúszott és lehuppant, aztán keresztbe fordult a jégen. Egyik mellsı lába oldalra kapált, majd az állat fél térdre rogyott, s közben egyre csúszott lefelé. Judith felkiáltott, és ahogy elırelódult, egyik lába kicsúszott a kengyelbıl.