Paár Ádám - Zsolt Péter. Pilléreken állva

Átírás

1 Paár Ádám - Zsolt Péter Pilléreken állva Ahogyan bevezető írásunkban megígértük, sorozatunkban azokat a hagyományokat vizsgáljuk meg, amelyek Európa számos országában átívelnek a mégoly éles politikai, társadalmi ellentéteken, és erősítik a kohéziót. Ha megismerjük ezeket az országokat, törésvonalaikat és hagyományaikat, talán saját megosztottságunkkal is képesek leszünk szembenézni. Ha tíz magyarból tízet megkérdezünk, hogy mit tart a magyar társadalom legnagyobb problémájának, jó eséllyel a megkérdezettek kétharmada, de inkább egésze panaszkodna a magyarok örökös megosztottsága miatt, amelyik átokként ül rajtunk ( turáni átok ). Szekfű Gyula Széchenyit citálva a Három nemzedékben éppúgy nemzeti karakterünk alapvonásának tartotta a széthúzást, mint Karácsony Sándor. Valószínűleg nincsen még egy nép, amelynek tagjai ennyit panaszkodnának a széthúzásra, és ugyanakkor ilyen keveset tennének ellene. És talán nincsen még egy nemzet, amelynek politikusai a napi retorikájukban ilyen gyakran utalnának az összefogásra, a megegyezésre, a kiegyezésre és az egységre. Adja magát a provokatív kérdés: lehet, hogy a széthúzás legjobb ellenszere, ha elfogadjuk a természetes megosztottságot, akár annak szervezeti-intézményes realizálódását, és nem harcolunk ellene? Bármilyen furcsa, vannak demokráciák, amelyeknek állampolgárai természetesnek tekintik, hogy társadalmuk a napi politikában megosztott, és az állam mégis működőképes, a demokrácia értéke szilárd. Igaz, ezekben a demokráciákban éppen az biztosítja a működőképességet és a stabilitást, hogy vannak bizonyos alapértékek és tradíciók, amelyek merőlegesek az egyes politikai - 1 -

2 szubkultúrák értékeire, és ezért mindenki elfogadja őket. Magyarországon nem nagyon találhatunk ilyen közös pontokat. A holland oszlopok Bizonyos demokráciákban a pártok körül nemzetiségi, nyelvi, vallási vagy ideológiai törésvonalak mentén elkülönült, autonóm résztársadalmak jönnek létre, amelyeknek a párhuzamos intézményrendszerei átfogják az élet minden területét, lefedve az egyén teljes létszféráját. Ezeket a politikatudományi szakirodalom oszloposodott, tömbösödött vagy pilléresedett társadalmaknak nevezi. Ilyen országok Hollandia, Belgium, Svájc, Ausztria. Nagy-Britannián belül Észak-Írország, Németországon belül pedig Bajorország azok a területek, amelyek már a 19. századtól kezdve az oszloposodás jegyeit mutatták. J. P. Kruyt holland politológus használta először az oszloposodás (hollandul: Verzuiling) fogalmát hazája társadalmi rendszerének és politikai intézményrendszerének a jellemzésére. 1 Míg a szomszédos Belgiumban, valamint Svájcban a nemzetiségi és nyelvi (flamand-vallon, francia-német-olasz-rétoromán), Ausztriában a két világháború közötti időszakra, sőt a 19. század végére visszanyúlóan a világnézeti (keresztényszociálisszociáldemokrata-német nemzeti) tagoltság mentén formálódtak ki az elkülönült politikai értékvilágok és a köréjük rendeződő intézményes szubkultúrák, addig az egynemzetiségű Hollandiában a valláshoz való viszony strukturálta a pártosodást. A 19. században az elsődleges törést a felekezeti hovatartozás, illetve az állam és az egyház viszonya jelentette (felekezethez tartozó-felekezeten kívüli). Hogy háromszáz év alatt a nemzeti intézménynek számító holland református egyház befolyása milyen mértékben 1 Magyar nyelven erről a témáról bővebben olvasható: Enyedi Zsolt: Politika a kereszt jegyében. Bp., 1998., Osiris Kiadó., Enyedi Zsolt-Körösényi András: Pártok és pártrendszerek. Bp., 2004., Osiris Kiadó., Flamm László: Hollandia. In. Európai politikai rendszerek. /szerk. Kardos József-Simándi Irén/ Bp., 2004., Osiris Kiadó. Bp., 2004., Osiris Kiadó o., Csizmadia Ervin: A magyar pártfejlődés történeti perspektívában. Politikatudományi Szemle. 2009/ o

3 csökkent, az Rembrandt példáján illusztrálható: a 17. században, a holland aranykorban élt Rembrandtról bármennyire tudták kortársai, hogy a legnagyobb festő, pusztán felekezeten kívülisége lehetetlen helyzetbe hozta élete második felében. A 19. században a felekezetekhez tartozó népességen belül a reformátusok és a katolikusok viszonya, a felekezeten kívüliek között a munkaadó és munkavállaló ellentéte volt a fő konfliktusgeneráló tényező. A református tábor még tovább oszlott a liberális államhoz és a 19. század végi szekularizációhoz való viszony mentén: a holland hivatalos egyházból (Nederlandse Hermvord) kivált és önállósodott egy ortodox, konzervatív irányzat (Gereformeerde Kerken in Nederland). Ugyanakkor a munkaadók és munkavállalók közötti törésvonal életre hívta a munkásmozgalmat, amelyből kisarjadt a szocialista párt. Lényegében a mai holland pártrendszer pártjai ezekben a 19. század végi kulturális, szociokulturális és politikai tagoltságokban gyökereznek. Mindegyik irányzat más-más pártok körül szerveződött. Külön pártja volt a katolikusoknak (Katolikus Néppárt), a mérsékelt reformátusok egyházának (Keresztény-Történelmi Unió) és a konzervatív reformátusoknak (Forradalomellenes Párt). A felekezetenkívüli, vagy szekuláris érzelmű liberálisok hasonlóan a reformátusokhoz két pártban tömörültek: a Liberális Állampártban és a Liberális Demokrata Pártban (a kétpártiság a liberális oldalon az közötti időszakot leszámítva állandósult a holland pártrendszerben). A szocialisták pedig Szociáldemokrata Munkáspárt néven alapítottak pártot, amelyből természetesen 1919-ben kiváltak a radikálisok (Hollandia Kommunista Pártja). Az 1920-as évek elején tehát hat értékcsoportosulás és hét párt versengése határozta meg a közéletet. Ezeknek a szubkultúráknak mindegyike ún. szegmentális autonómiával rendelkezett, ami biztosította az egymás mellett élés békés jellegét. A pártok mindegyike körül zárt pillérek jöttek létre. Ezek a pártok, és főleg a mögöttük lévő társadalmi tagolódás a két világháború között szinte polgárháború szélére sodorták az országot. De mégis, az ellentétek dacára sikerült a háború után megegyezni egy minimális programban. Az 1945 utáni fél évszázadban a változatos összetételű koalíciók jellemezték a - 3 -

4 holland politikát. A II. világháború után nyolc jobbközép-baloldali koalíciós kormány alakult, amelyekben a katolikus, a református és a szocialista pártok is jelen voltak. Ebben persze szerepet játszott a 19. századi pártképző konfliktusok főleg a felekezeti törésvonal háttérbe szorulása, de az is, hogy a jóléti állam építésének konszenzusa közös cselekvést kényszerített a felekre. A holland pártrendszer másik hagyománya a hihetetlen alkalmazkodóképesség. Az 1970-es években a pártstruktúra átalakult. A jóléti reformok nyomában járó életszínvonalemelkedéssel, valamint az életmód szekularizálódásával és az urbanizációval a felekezeti törésvonal egyre inkább másodlagos jelentőségűvé vált, ami megérlelte az időt a felekezeti pártok arculatának megújítására. A felekezeti kérdés súlyvesztésének és a baloldali Munkapárttal szemben a konzervatív tábor fragmentáltságának kettős válsága a holland pártrendszer megújulását kényszerítette ki ban a Keresztény-Történelmi Unió, a Forradalomellenes Párt és a Katolikus Néppárt megértve az új idők szavát túllépett a felekezeti törésvonalon, és megalakította a Kereszténydemokrata Tömörülést, vagyis egy modern interkonfesszionális (felekezetek közötti) pártot, mint amilyen a német CDU. A konzervatív tábor tehát egy törésvonalat a felekezetit háttérbe szorította, és rácsatlakozott egy új ügyre (a baloldali-jobboldali, avagy szocialista-konzervatív ellentétre), modern konzervatív párttá vált. Ugyanakkor a liberálisok is változtattak: a két liberális párt egyesült, létrehozva a Szabadság és Demokrácia Néppártját. A baloldali-liberális, szociális és bázisdemokratikus értékrendre való igény hívta életre 1966-ban a Demokraták 66 nevű liberális pártot, amelyik balra áll a Szabadság és Demokrácia Néppártjától. A holland pártrendszer hagyománya az, hogy egyszerre stabil és változékony. Stabil, amennyiben továbbra is a zárt politikai kulturális tagolódáshoz kötődik. Viszont a versengés nem vérre menő, hiszen az egyes politikai szubkultúrák nem legyőzni akarják egymást, hanem elkülönülten egymás mellett élnek, nagyfokú autonómiában. Ugyanakkor a - 4 -

5 pártrendszer változik az új politikai konfliktusok függvényében. A holland pártrendszer, miközben a társadalmi tagolódásban gyökerezik, sokszor megújította önmagát. A pártok egymást is formálják: ahhoz, hogy a felekezeti pártok egységbe tömörüljenek, szükség volt arra, hogy a másik póluson létrejöjjön egy erős szocialista párt (Munkapárt). A Munkapárt viszont egyedül nem alakíthatott kormányt, szüksége volt a stabil kormányzáshoz és jóléti programja megvalósításához a felekezeti pártok támogatására, akikkel között ötször lépett koalícióra. A Munkapárt létrejötte szükséges volt ahhoz, hogy a szocialista és felekezeti tömb közé szorult két liberális párt egyesüljön, lefedve a nem felekezeti és nem szocialista választók által jelentett, akkor még szűk választói bázist. A jelek szerint a holland állampolgárok elfogadják ezt a rendszert, amelyben a demokratikus értékek minimuma és a megegyezés kényszere behatárolja a pártok mozgásterét. Ezen az a tény sem változtat, hogy az utóbbi másfél évtizedben a holland politikai kultúrát számos sokkhatás érte (Pim Fortuyn-gyilkosság, Theo van Gogh-gyilkosság, valamint Geert Wilders muszlimellenes pártjának szédítő karrierje, meglovagolva a bevándorlással és társadalmi integrációval kapcsolatos konszenzus és politikai korrektség megkérdőjeleződését). Ma már úgy tűnik, hogy a muszlim vallásúak is egy önálló pillért alkotnak a holland társadalomban (a helyzetet bonyolítja, hogy míg a többségi társadalomban a felekezeti törésvonal egyre inkább oldódik, addig a muszlimok éppen a felekezetiségben találják meg az identitásukat, s így félő, hogy a felek elbeszélnek egymás mellett ). Mi biztosította azt, hogy a kulturális és politikai törésvonalak mentén szabdalt Hollandiában, az ellentétek dacára, sikerült megőrizni a parlamentarizmust, fokozatosan kiépíteni demokráciát, miközben 1989 után a hollandnál kisebb ellentétektől tagolt, kulturálisan homogén magyar társadalomban a betokosodott politikai tömbök közötti hideg polgárháború alakult ki? Hollandiában a természetföldrajzi viszonyok következtében a tengerrel szembeni évszázados együttélés és küzdelem egy rendkívül összetartó, együttműködésre berendezkedett társadalmat hozott létre, amelyik az egyezkedéses demokrácia inkubátorává vált. Talán ennek a magyarázata, hogy minden belső kulturális - 5 -

6 törésvonal ellenére a holland társadalom és politika miért volt képes az állandó megújulásra (ellentétben Magyarországgal, ahol mint korábban írtuk, ugyanazok a magatartásformák századok óta fogságban tartanak bennünket). Respublika vagy monarchia? A holland társadalomnak a monarchia intézménye iránti tisztelete különösnek tűnhet, ha tekintetbe vesszük, hogy a holland aranykor, amikor az ország nagyhatalmi státuszt élvezett, a köztársaság időszakára esik (17. század). Ugyanez az időszak a művészetek, az irodalom, a sajtó (Hollandiában vezették be először a sajtószabadságot) és a tudományok terén is az ország virágkora volt. A későbbi történészek éppen azt bírálták a 17. századi Hollandiában, amelyet a kortárs külföldiek például Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc a leginkább csodáltak benne: a politikai rendszert, a rendi köztársaságot (és persze a szabadságharcot, ami ide vezetett). Robert Fruin, a 19. századi liberális történésznemzedék tagja, a Leideni Egyetem tanára egyenesen elvesztegetett időnek ítélte a köztársasági időszakot. 2 A respublika, ragyogása ellenére, a felszín alatt súlyos viszályoktól volt terhes: a református egyházon belüli irányzatok vetélkedése, az unió és a tartományok ellentétei, a helytartói címet viselő Orániai-ház hívei és az antioránista republikánusok viszálya rányomták a bélyegüket a korra. Hollandok és frízek, vallási tekintetben reformátusok, katolikusok, az ún. vallon egyház hívei éltek egymás mellett, nem beszélve a nagyszámú emigránsról (Portugáliából és Spanyolországból menekült szefárd zsidók, angol puritánok, francia hugenották). De Hollandiában minden templom a református egyházé volt, más felekezetek szigorú büntetés terhe mellett csak magánházaknál gyülekezhettek! A vallási sokszínűséget itt is, mint mindenütt, ekkor még ferde szemmel nézték, mint olyasmit, ami fenyegeti a 2 Maarten Prak: Hollandia aranykora. Bp., 2004., Osiris Kiadó. 8. o

7 közösség belső egységét (a vallástalanságot meg egyenesen a természetes rend elleni lázadásként élték meg). A mai történészek ellentétbe állítják a köztársaság korának gazdasági, művészeti és tudományos virágzását a politikai berendezkedés ingatagságával, hiszen a politikai rendszer nem volt képes hosszú távon biztosítani a kohézió fennmaradását. Hollandia a francia megszállást követően királysággá alakult. A monarchia innovációja egy külső kényszer eredménye volt: Napóleon saját fivérét nevezte ki a frissen létrehozott Holland Királyság élére ban, a franciák kivonulása után a hollandok már vissza sem állították többé a köztársaságot. Mai napig az Orániai-Nassau-ház uralkodik az országban. Az uralkodó, aki 18. életéve betöltése után gyakorolhatja hatalmát, nyitja meg a parlament ülésszakát. A dinasztia azonban természetesen tiszteletben tartja a parlamentarizmus értékeit. A legfőbb közjogi méltóság és a parlament közötti összhang és együttműködés kifejeződik a Prinsjesdag nevű ünnepben. A Prinsjesdag eredete Elgondolkoztató az, ahogyan a hollandok viszonyulnak a parlamenti ülésszak megnyitásához. Ez az aktus, amelyik Magyarországon alig vet hullámokat, Hollandiában ünnep, a szó legteljesebb értelmében. Minden év szeptember harmadik keddjén az uralkodó trónbeszédet tart a hágai Binnenhof épületegyüttesében található Ridderzaal nevű épületben (ld. bal oldali képünket). A holland parlament, a Staten Generaal évszázadok óta a Binnenhofban ülésezik, és a parlament ülésszakának megnyitására szintén évszázadok óta változatlanul a Ridderzaalban kerül sor, a középkor hangulatát idéző díszletek között. A királynő mindig ugyanazon a faragott trónszéken ülve mondja el a trónbeszédet (ld. a jobb oldali képünket)

8 A Prinsjesdag hagyománya a 18. századból ered, és természetesen eredetileg az Orániai-ház híveinek kohézióját biztosította. Ez a szertartás a klasszikus példa arra, hogy olykor egy politikailag partikuláris szokás válik a társadalom egésze összetartozás-tudatának kifejezőjévé. A hagyomány időpontja is megváltozott: a trónbeszéd 1848 után októberről előrébb lépett egy hónappal praktikus okból, a költségvetés megtárgyalása ugyanis hosszabb időt vesz igénybe, ami, tekintve a parlamentbe bekerülő pártok számát, és a köztük lévő éles ideológiai ellentéteket, nem csodálható (az 1848-as liberális alkotmány, amelyik ma is hatályban van, kimondta, hogy a költségvetés elkészítése a parlament joga). A hagyomány leírása Hága utcái már reggel óta népesek, mindenki a királyi családra kíváncsi. Történelmi egyenruhákban felvonulnak a hadsereg alakulatai, katonazenekarok, majd az uralkodó nyolc ló vontatta aranyhintóján a Ridderzaalhoz hajtat, lovas testőrök kíséretében. Az út két oldalán felsorakoznak a hágaiak, hogy lássák a királynőjüket, a királyi család tagjait, no és természetesen a ragyogó egyenruhában pompázó testőrséget. A megérkezése után a királynő meghallgatja a himnuszt. Odabent, az épületben a felsőház (Szenátus) elnöke köszönti a megjelenteket, és kiválasztja a parlament két házának tagjaiból a királynő védőőrizetét. Ezt követően az uralkodó és a királyi ház tagjai belépnek a trónterembe. A Szenátus elnöke köszönti a királynőt, aki helyet foglal a trónszéken, majd a királynő elmondja a trónbeszédet, amelyet nem ő, hanem előzetesen a miniszterelnök és a kormány tagjai írtak. A beszéd befejezését követően a Szenátus szóvivője felkiált: Hosszú életet a királynőnek! Erre valamennyien a teremben háromszoros hangos hurrával felelnek. Végül a parlament két házából kijelölt szolgálattevő képviselők a terem ajtajáig kísérik a királynőt

9 A hagyomány jelentése A Prinsjesdag jó példa a társadalom-politikus és a politikus-politikus összefogásra. Ugyan a királynő nem politikus a szó hétköznapi értelmében, de politikai szereplő: az általa képviselt intézmény súlyánál fogva az uralkodó közvetítő és kiegyenlítő szerepet játszik a különböző értékvilágok által szabdalt holland társadalomban. A holland közvélemény számára a Prinsjesdag a királynő, a parlament és a kormány együttműködését és összhangját fejezi ki. Ennek a háromszögnek valamennyi csúcsa egymást feltételezi, kölcsönösen erősítik egymás tekintélyét: a királynő nevezi ki a parlament által megválasztott miniszterelnököt, és az alkotmány értelmében az uralkodó a miniszterelnökkel és a minisztereivel együtt alkotja a kormányt. Az alkotmány kimondja, hogy a király személye sérthetetlen, a miniszterek felelősek. Hollandiában, ahol olyan sokáig küzdött egymással a parlament és az ország első embere (előbb a helytartó, majd a király), nem csoda, hogy a bölcs alkotmányozók szükségét érezték a két erő közötti egyensúlyt kifejező tradíció alkotmányba foglalásának (a 65. cikkely szól a Prinsjesdagról). A hagyomány elfogadottsága Felmérések szerint a Prinsjesdag a legkedveltebb holland ünnep, ami elsőre furcsának tűnhet, hiszen első látásra egy közjogi aktus ünnepléséről van szó. Csakhogy ezt összekötik egy látványos utcai felvonulással. A királyi család és a hadsereg látványa érezteti a hágaiakkal a holland állam nagyságát és erejét. A ceremónia érzékelteti az emberekkel a monarchia és a parlamentarizmus együttműködését: a királynőnek kötelessége megnyitni a parlament ülésszakát, és fordítva is igaz, a parlamentnek kötelessége fogadni a királynőt a saját terrénumán. Ezen a napon persze a hollandok elsősorban nem a parlamentre kíváncsiak (a ceremónia ott zajló részéből ki van zárva az utca embere): láthatják, amint uralkodójuk és a királyi ház tagjai végigkocsikáznak a hágai utcán, és ez újra meg újra megerősíti őket abban, hogy a királyi ház közel áll a néphez, az egyszerű emberekhez, és együttműködik a népfelség elvén szerveződő parlamenttel. Ahogyan egy holland újságíró összefoglalta a tradíció lényegét: A - 9 -

10 Prinsjesdag az ünneplések napja. A demokrácia, a monarchia és a nemzeti összetartozás ünnepe. A hollandok, a királyi családot is beleértve, a hétköznapokban nem szeretik a pompát, de ezen a napon lehetőségük van gyönyörködni a királyi fényűzésben. Amikor felmerült, hogy a válság miatt esetleg csökkenteni kellene a Prinsjesdag megrendezésének költségeit, a legtöbb ember, akit a hágai utcán megkérdeztek erről, tiltakozott a gondolat ellen, hogy az állam a tradíció kárára takarékoskodjon. Következtetés Hollandia egy lehetséges példa a versengő demokrácia keretei között megvalósuló politikuspolitikus összefogásra. A Prinsjesdag pedig egy olyan szertartás, amelyik közösségbe tereli az összes politikai szubkultúrát. Honnan ered az a fegyelmezettség, amellyel a társadalom tagjai viseltetnek a Prinsjesdag iránt, hogy még a legnagyobb válság közepette is szeretik, sőt elvárják a tradíció folytatását, aranyhintó ide vagy oda? Alighanem a köztársaság korába kell visszamennünk, hogy erre választ kapjunk. Egy ilyen mozaikos társadalom a kohézióját állandó fenyegetettség közepette tarthatta meg. A lázadások végigkísérték a köztársaság korát. Ez volt a tanulás időszaka: a holland elit és társadalom fokozatosan megtanulta, hogyan őrizheti meg a törékeny társadalmi és politikai békét, anélkül, hogy le kellene mondania a területi és politikai egységről. Mindez állandó egyezkedést igényelt: egyezkedést az unió és a tartományok között, a tartományok és a városok között, a különböző felekezetek, sőt a református egyház irányzatai között. Talán nem túlzás állítani, hogy a mai holland demokrácia stabilitásának és a toleranciának a kulcsa a 17. századi holland fejlődés, a maga állandósult, olykor polgárháborúig jutó konfliktusosságával és hektikus jellegével. Hollandia példája arra int bennünket, hogy egy konfliktusoktól szabdalt társadalom képes lehet hosszú idő alatt kialakítani az együttműködés hatékony formáit