Hans Hellmut Kirst Farkasok

Átírás

1

2 Hans Hellmut Kirst Farkasok MAGVETŐ KIADÓ BUDAPEST A mű eredeti címe DIE WÖLFE Verlag Kurt Desch GmbH München-Wien-Basel Fordította GERGELY ERZSÉBET A fordítást az eredetivel egybevetette DETRE JÓZSEFNÉ Első rész A FARKASOK ÓRÁJA -33 Aki együtt üvölt a farkasokkal, annak nincs veszélyben az élete. Mazuriai közmondás Ez a történet egy bizonyos Alfons Materna nevű emberről szól, és a Föld egyik isten háta mögötti zugában játszódik, ott, ahol szinte megállt az idő: Mazuriában. Pontosabban: egy Maulen nevű faluban, Kelet-Poroszország déli részén, mocsarak, erdők és tavak között. A történet ban kezdődött, s a rákövetkező tizenkét esztendő alatt zajlott le. Azokban az években feldúlták, lerombolták a világot mint amikor vaddisznók törnek rá egy kertre. Mielőtt ez a tragédia bekövetkezett volna, Mazuriában olyan természetes volt a nemzés és a halál, akár az eső meg a napsütés. A föld ágy volt és halotti lepel, s az emberi szenvedélyek természeti törvények. És sokan voltak, akik tegeződtek Istennel. Alfons Materna egyszerűen élni akart semmi mást. És ezért igen nagy árat kellett fizetnie. Közben egyre-másra pusztultak az emberek. Csakhogy Mazuriában akkoriban még a hullák is nevetést tudtak fakasztani. Sok lúd disznót győz. Csakhogy a disznó olyan szapora jószág, hogy a ludak minden erőfeszítése hasztalan. Halál ellen nincs orvosság mondta Alfons Materna, amikor fia halálát hírül hozták neki. Széttárta a karját, elhárító és egyben megadó mozdulattal. Közben lehajtotta a fejét, hogy senki se olvashasson a szeméből. Arca tökéletesen kifejezéstelen maradt. A halál hallotta tulajdon hangját része az életünknek. Ez volt a meggyőződése. Az emberre születése pillanatától kezdve mindenütt ott leselkedett a vég. Csecsemők fulladtak meg, kisgyerekek vesztek a tóba; lovak tapostak halálra embereket, leterítette őket a hőguta, a túlzott alkoholfogyasztás oltotta ki életüket. Nem kérdezem, miért kellett meghalnia erre a kérdésre senki sem tudja a feleletet. Hanem egyvalamit tudni akarok: mi okozta a halálát? Én csak azt láttam, hogy ott fekszik előttem bizonygatta Moritz, a hírhozó. Materna fölvetette a fejét, akár az állat, mikor szimatot kap. Tekintete a hírhozó kezére vetődött, amely egy kék ellenzős sapka szélét gyűrögette.

3 Te ismersz engem, Moritz! Előttem nem kell elhallgatnod az igazat, el tudom viselni. Nemsokára idehozzák tért ki a felelet elől Moritz. Már útban vannak. Valami gazság történt? kérdezte Materna. Én nem mondtam semmi ilyesmit! jelentette ki sietve Moritz, és közben hátrált, mintha zuhanó fa elől akarna kitérni. Én nem tudok semmiről én csak azt tudom, hogy meghalt. Körülöttük feketésszürke falak, akár a sziklák, melyeken nyomot hagyott a tábortüzek füstje. Materna nagyszobája olyan volt, mint valami barlang, tele éles peremű bútorokkal. Székek és szekrények mintha valamennyit kőből faragták volna. Ki küldött ide? Alfons Materna nem volt éppenséggel magas termetű, de göcsörtösnek látszott, akár a fa gyökere, szívós, akár a törpék, mozgékony, akár a vadászkutya, tekintete, mint a rókáé. Még csak most lépte át a negyvenet, barnásszürke arcát már redők sűrű hálója borította mintha egész életében mindig csak nevetett volna. De most homályos volt a tekintete. Hogy ki küldött ide? Azt hiszem, Johannes Eichler bízott meg Akkor szólalt meg alig hallhatóan Materna bizonyos, hogy gazság történt. Én tudtam, hogy baj lesz de azt nem gondoltam, hogy ilyen nagy baj. Szorosan összekulcsolta két kezét. Jobb alsó szemhéja megremegett. Testét veríték lepte el, s olyan volt az arca, mintha nedves itatóspapírból gyúrták volna. Ne izgasd föl magad mondta aggodalmaskodva Moritz. Hiszen megesik az ilyesmi. És ki tudhatja, mi történt valójában. Az ember nem tudhatja, csakis az Úristen. Az ember mondta Materna nem sokat tud. De egyvalamit mégiscsak tud, Isten gondoskodott róla. Tudja, hogy minden ősszel lehullanak a levelek, és hogy mindenkinek meg kell halnia. Csakhogy vannak, akik más keze által pusztulnak el. És ez gyilkosság. Moritz, a hírhozó azt hitte, hogy jól ismeri Maternát. Arra számított, hogy Materna elnémul, megdermed és félrefordul a halálhír hallatán. Végtére is mazuri ember, bármit hozzon is a sors: csak a gyengék árulják el, mi történik bennük ott, legbelül, csak a vénasszonyok siránkoznak. Maternát azonban lobogó felindulás kerítette hatalmába: elhangzott Johannes Eichler neve, olyan hatása volt, mintha száraz szalmakötegre tűzcsóvát dobtak volna. Isten irgalmazzon nekik, ha megölték a fiamat! mondta Alfons Materna. Mert akkor én félelmetes és iszonyatos igazságot teszek. Közben felismerte a közeledő szekeret: Johannes Eichleré volt az elébe fogott két ló is. Az a férfi, aki olyan lomhán ült a bakon, mintha liszteszsákokat vagy krumplit fuvarozna, Eugen Eis volt, Eichler úgynevezett jobb keze. Materna szemében pedig Eichler mindenre képes kreatúrája. Eugen Eis üdvözlésképpen fölemelte karját, amelyben az ostort tartotta. Itt fekszik mondta Maternának, és a szekérderékban fekvő alakra mutatott. Ki gondolta volna ugye? Minden múlandó ez már csak így van! Alfons Materna a szekér felé indult. Halott fia láttán úgy érezte, mintha hatalmas erő sújtana rá, ahogyan a mazuri favágók sújtanak le olyankor a fa koronája megremeg az első csapástól. Eugen Eis bólintott. Hát ez csakugyan nem valami épületes látvány! A kocsideszka csupa mocsok. Node majd csak eltüntetem a vért. Ott feküdt Alfons Materna fia, egy csomó csont, hús- és rongycafat. Arca formátlan tömegére sűrű vér tapadt. Mellkasán tátongó lyuk, mintha hegyes kapával többször belevágtak volna. Hogyan történhetett ez? kérdezte Materna. Eugen Eis készségesen felvilágosította: Véletlen szerencsétlenség! A lővonalban tartózkodott. Materna csak nézte ezt a szétroncsolt testet. Verdunnél látott ilyen holttesteket Maulenben még

4 soha. A mazuri halál mindig szolidabb munkát végzett. Riadógyakorlatot tartottunk magyarázta Eugen Eis. Már-minthogy mi, a honvédelmisek. Mint általában, a mauleni mocsár volt a terep. Kézigránátdobást gyakoroltunk éspedig élestöltéssel. Szóval az emberek előrementek és hajigálták a kézigránátokat. Hát igen és aztán megtörtént a baj. Gyilkosság volt jelentette ki tompa hangon Materna. Csak lassan a testtel intette le Eugen Eis. Nem kell elhamarkodni a dolgot! Van talán valami kifogásod a honvédelmünk ellen? Van mondta Materna. Ha kiderül az egyletről, hogy gyilkosok bandája, akkor van! Ostobaság! mondta Eugen Eis, és közben éreztette, hogy a türelme nagy, de nem határtalan. Az embereink dobálták a kézigránátokat. Nem sejthették, hogy Alfred ott fekszik a magas fűben, éppen ott, ahova a gránátokat hajigálták. Hogyan is juthat eszébe egy épeszű embernek, hogy fogja magát, és lefeküdjék a fűbe? Materna hátralépett. Nem bírta már elviselni a látványt. Mintegy segítséget keresve, fölnézett az égre. Mazuria fölött olyan volt az ég, akár valami acélkék, feszesre simított terítő. Belesajdult a szeme. Védekezőn eltakarta a kezével. Nekem elhiheted figyelmeztette Eugen Eis, szerencsétlenség történt! Hidd el, a magad érdekében! Mert abban a csoportban, amelyik előrenyomult a laposban, az idősebbik fiad, a Hermann is ott volt. Hermann ott volt? Tiszta sor hisz ő a legjobb embereink közé tartozik. Nekünk nincsenek előítéleteink, mi nem vagyunk haragtartók mi nem. Mi mindenkit szívesen látunk, aki velünk tart. Addig idomítottátok, amíg a saját testvére gyilkosa lett? Nevezd, ahogy akarod amíg egy harmadik meg nem hallja. Tény, hogy három embert szereltünk föl éles kézigránáttal s köztük volt Hermann is. Sajnos, hogy éppen oda dobták a gránátokat, ahol Alfred feküdt, így történt! Alfons Materna megfordult, és gépiesen elindult. A domb felé tartott, fel, a vörösbükkhöz, amelyet vérbükknek is neveznek. Még apja ültette, negyvenkét évvel ezelőtt; azon a napon, amelyen ő született. Durván összeácsolt pad állt a fa alatt. Alfons Materna rázuhant. Előtte a völgy szelíd hajlatában ott terült el a faluja, Maulen. De ő nem látta. Szemét elfátyolozták a könnyek. Hát ezt alaposan fejbe kólintotta a dolog állapította meg szenvtelenül Eugen Eis. Hisz ebben az emberben valódi érzés lakik. Ki gondolta volna? Igen, szomorú eset bólogatott Moritz. Segíthetek valamiben? Segíthetnél leszedni mondta Eugen. De mielőtt a halottat a házba vihették volna, megjelent Margarete, Materna felesége. Merev méltósággal lépkedett a kocsihoz. Arca falfehér volt, szeme meg se rebbent. Az asszony tudja, hogy és mint illik suttogta elismerő hangon Moritz. Egészen más, mint az ura. Máig se tudom felfogni suttogta Eugen Eis, hogy is mehetett hozzá ehhez a Maternához. Sokat szenvedett? kérdezte Margarete Materna. Szemernyit se! bizonygatta Eugen Eis. Egyszeriben odaát volt. Legalább ennyi vigasz mondta Margarete.

5 És most hova vigyük? A nagyszobába. Az asszony hangja nem tört meg, tisztán, határozottan csengett. Moritznak eszébe jutott, hogy a halott nem édesfia Margaretének; a három Materna-gyerek közül csak a leány az övé. Azért így is tisztelettel nézett utána, ahogy ment vissza szálegyenesen a házba. Mondok én neked valamit szólalt meg Eugen Eis, miközben levették a holttestet a szekérről. Ez a Materna szörnyen rabiátus egy alak én ennek, ahogy mondani szokták, nem sok jót jósolok. Node épp ezért legfőbb ideje, hogy nálunk ugye, a nagy jövő érdekében! És közben biztos fogásokkal tevékenykedett. Ez a Materna-fiú csak lopta a napot, meg élte a világát, nem törődött ez semmivel. Akár az apja! Csakhogy az ilyesmi nem mehet a végtelenségig, nálunk nem. Moritz megragadta a sátorponyvába burkolt holttest lábát. Átkozottul nehéz! Mi ketten hajszoljuk magunkat, Materna meg csak üldögél a padján, és bámulja a vidéket. Ki tudja, mit forgat a fejében. Eugen Eis a halottra összpontosította figyelmét. Letették a nagyszoba asztalára. Ezzel ő el is intézte a feladatát. Kezét óvatosan a ponyvába törölte. Aztán kijelentette: Nem kéne sokáig itthagyni ezt a szerencsétlent; nemsokára bűzleni fog. Senkit nem akarok látni mondta Alfons Materna. És engem se lásson senki. Még most is ott gubbasztott a padon, a vérbükk alatt. Vissza kellene jönnöd a házba, Alfons. Szükség lesz ott rád. A szülei halála után már csak egyvalaki hívta Alfonsnak az egész világon: Jacob Jablonski, egyetlen barátja és első bérese. A gyerekei apámnak hívták. Hárman voltak: Hermann, az idősebb fiú, aki kézigránátot dobott a testvéröccsére, aztán Alfred, a fiatalabbik, aki most már halott és Brigitte, a lánya. Margarete, akit első felesége korai halála után vett el, Maternának szólította gyakran olyan hangon, mintha valamelyik cselédjéhez beszélne. Nem bújhatsz itt el, Alfons. Mit tegyek, Jacob? Materna csak ennek az egyetlen embernek a jelenlétében mondta ki, amit gondolt. És Jacob Jablonski volt az egyetlen, aki látta, hogy Alfons Maternának is vannak könnyei. Háromszor esett ez meg vele kemény, rideg életében. Először anyja halálakor. Másodszor, amikor egy Hilde nevű leányt holtan húztak ki a vízből. És most harmadszor is megérte Jacob, hogy sírni látja a gazdáját. Ne ríj már, hallod-e! förmedt rá Jablonski. Más dolgod van most neked. Mert a fiad halála még nem minden, ami megeshet veled ebben a nyomorúságos életedben. Eredj a fenébe! mondta Materna. Nélküled? kérdezte Jablonski, és közben ravasz szeme mintha nevetett volna. Amióta csak eszüket tudták, ismerték egymást. Egyazon évben születtek Alfons, a gazdasszony fia és Jacob, egy cselédlány gyereke. Az sem lehetetlen, hogy világrajöttükért ugyanaz a férfi volt felelős és az érezte is felelősségét: úgy nőttek fel, akár a testvérek, és minél idősebbek lettek, annál inkább kívánták, hogy hasonlatosak legyenek egymáshoz a maguk és a világ szemében. Hanem ők ketten még sokkal jobban összetartoztak, mint általában az egy húsból és vérből való emberek. Úgy érzem magam, mint egy elhagyatott, nyomorúságos kisgyerek: gyönge vagyok és gyámoltalan. Nálad hamar elmúlik az ilyesmi vélekedett Jablonski. Kivált, ha éppen Eichler spekulál a gyengeségedre. Alfons Materna kiegyenesedett.

6 Miért beszélsz most erről az alakról? Mert Johannes Eichler jelenleg épp a házadban van. Materna már indult is, mintha valaki megtaszította volna. Még sose láttam ilyennek dünnyögte Jacob. Magában beszélt, ez elég gyakran megesett vele. Mazuriában, úgy mondják, mindenkinek saját maga a legjobb beszélgetőtársa. De ha Alfons nem vigyáz, Johannes Eichler alaposan rászedi elég nagy gyakorlata van az ilyesmiben. Johannes Eichler igen óvatosan közeledett Alfons Materna portájához. A kapu előtt percekig egy helyben topogott testes alakja. Aztán mégis szinte fölényesen lépett be. Látta ugyanis, hogy Materna jótékony messzeségben ül fenn a dombtetőn a vérbükk alatt. Merre vannak a gyászoló hátramaradottak? kiáltotta hangos szívélyességgel. Sehol senki. Eichler felhasználta a kedvező alkalmat, és körülnézett; hosszú évek óta nem volt lehetősége arra, hogy ezt a gazdaságot amely állítólag a legjövedelmezőbb egész Mazuriában szemügyre vegye. Amit látott, mégsem késztette különösebb ámulatra: egyszerű, otromba kényelem; hintaszékek, cigányosan tarka terítők. Sőt, még könyvek is. Eichler hangulata egyre derűsebb lett. Harsogva kiáltotta: Hát nincs itt senki, akinek kifejezhetném részvétemet? Megjelent Margarete Materna, fejét kissé lehajtva, láthatóan szomorúan, de méltósággal. Johannes Eichler súlyos léptekkel elébe ment. Ki gondolta volna, hogy ez megtörténhet? mondta. Köszönöm, hogy eljöttél, és kifejezed részvétedet. Néhány szóvirág következett, a legszebb a következő volt: A sors ellen senki sem hadakozhat! Mélyen egymás szemébe néztek, és megragadták egymás kezét. Az asszony szigorúan elválasztott, még mindig fényes, szőke hajának súlyos tömege a férfi felé hajolt. Margarete, bárcsak ki tudnám mondani, amit érzek. Aligha volt szükséges kimondania. Margarete valamikor Eichlerné is lehetett volna. Annak idején mindkét férfi udvarolt neki. És döntését fiatalos könnyelműségnek vagy gyámoltalan belenyugvásnak is lehetett volna nevezni. De bárhogyan is volt: végül nem Eichlert, hanem Maternát választotta férjül. Micsoda szomorúság mondta az asszony a fiú halálára. Johannes Eichler a falu déli pereménél elterülő úgynevezett Kutyarét -re gondolt, arra a földre, amely Margarete hozománya volt, hiszen csak ezért sikerülhetett Maternának erről meg volt győződve Eichler, hogy a legeredményesebben gazdálkodjék széles e vidéken. Bizony mondta, és mégis bele kell törődni. Margaretének jólesett, hogy Johannes Eichler mellette van ebben a nehéz órában. És nem habozott, ki is mondta ezt. Szép tőled, hogy nem felejtettél el. Tudnod kell, hogy mindig számíthatsz rám felelte Eichler. Mindig! Meghatottnak és elfogódottnak látszott. Hát az urad? Mért nincs melletted ebben a nehéz órában? Mit számítok én már neki? mondta halkan az asszony, és telt keble megremegett. Eichler felajzottan nézte. De úgy érezte, most fontosabb, hogy mélyen belenézzen az asszony búzavirágkék szemébe. Gyengéd, védelmező kézmozdulattal kísérte Margaretét az asztalhoz, amelyen a holttest feküdt. Ő sohasem értett meg téged kockáztatta meg a megjegyzést. Az asszony finoman jelezte, hogy egyetért vele kissé lehajtotta a fejét, Johannes Eichler közben megszemlélhette a nyakát micsoda üdvözítő látvány! Micsoda nemes vonal! Akár egy jó fajtájú tehén gerincének vonala. Nagy elismerés volt, hogy éppen ez a hasonlat jutott eszébe. Margarete szólalt meg komor, érdes hangon, hogy mindig csak a nehéz órákban ismerjük fel

7 a valódi értékeket! Te megértesz engem mondta az asszony. Én mindig megértettelek jelentette ki Johannes Eichler. Csak ez ideig nemigen volt rá alkalmam, hogy be is bizonyítsam neked. Ekkor azonban vége szakadt az idillnek megzavarta egy érdes hang, Alfons Materna hangja. A gazda ott állt az ajtóban. Jobb keze feleségére és Johannes Eichlerre mutatott. Remélem mondta Eichler, igyekezvén megőrizni méltóságát, hogy nem érted félre a helyzetet. Ki innen! kiáltotta Alfons Materna. Materna mondta Eichler figyelmeztető hangon, azért jöttem, hogy kifejezzem részvétemet. Szarok a részvétedre jelentette ki Materna. Margarete segítségkérő tekintettel nézett Eichlerre. De az továbbra is a gazdára meredt. Gondold meg, mit beszélsz! És ne feledd el, ki áll előtted. Mintha valaha is elfelejthetném! felelte Materna ugrásra készen. Nagyon jól tudom én, ki áll előttem! Egy rohadt disznó! Nincs magánál nyögte ki Eichler. Nem tudja, mit beszél. No persze, érthető. Ez a nagy szerencsétlenség, ami rászakadt Margarete, akit a tölgyfaasztal és a rajta fekvő bebugyolált holttest választott el a két kakaskodótól, megpróbált beavatkozni: Eichler úr az én vendégem. Arra kérlek, Materna, tartsd ezt tiszteletben legalább most az egyszer. Az ilyen mondatokat valami sajátos hangsúllyal tudta kiejteni. Margarete jó házból származott, még zongorájuk is volt. A megyei újságot is rendszeresen olvasta, s benne a folytatásos regényt abból merítette gyakran idegenül hangzó kifejezéseit. Az én szememben jelentette ki Materna ez az ember gyilkos, éspedig a fiam gyilkosa. Egyre jobban elveted a sulykot állapította meg keserűen Margarete. Aztán, mintegy engesztelően, Eichlerre nézett, aki mély meghajlással biztosította megértéséről, és kiment a szobából. Végre magunk között vagyunk mondta Johannes Eichler, mikor az asszony kiment. Már nem volt olyan olajozott, olyan sima a hangja. És most beszéljünk egészen őszintén. Rendben van mondta Materna. Az asztalhoz lépett, a fia kiterített holttestéhez, föléhajolt, és lehúzta róla a takarót. Ezért még megfizetsz, Johannes Eichler mondta. Úgy látom, te csakugyan nem tudod, mit beszélsz. Vannak ugyanis dolgok, amikben nem ismerek tréfát Lehetséges, hogy még mindig nem érted? Azon tanakodom magamban, mi a méltányos ár egy ember haláláért. Egy másik ember élete? Azé, aki a halálát okozta? Hagyd már abba ezt az őrültséget, Materna. Ha okos vagy és szerintem az vagy, akkor úgy veszed ezt a dolgot, mint utolsó figyelmeztetést! Figyelmeztetést? Materna élesen ránézett Eichlerre. Ez kihívás! Rendben van, elfogadom. Materna! Mikor a fiad meghalt, a közelében se voltam. De a másik fiad, a Hermann, ott volt azok között, akiknek közvetlen részük van a halálában. Ha mindenáron bűnbakot akarsz keresni a tulajdon fiadra bukkansz. És az emberek azt mondják majd: az egyik testvér megölte a másikat. Csak nem vagy ilyen ostoba, csak nem akarod, hogy ez a hír terjedjen el? Hallgatni fogsz és levonod a tanulságot. Más választásod nincs. Belátod, Materna? Az én szememben válaszolta Materna te már halott vagy. A következő órákban egyedül Margarete asszony serénykedett a Materna-házban. Elfüggönyöztette

8 a tükröket, és fehér homokkal szóratta fel a halottasszoba padlóját. A szobát virágokkal díszítette fel. Gyertyatartókat állított a halott mellé, és italt meg süteményt tálalt a konyhaasztalra. A halottat fehér lepedővel takarta le nem volt már vadonatúj, de frissen mosott, tiszta. Moritz segített neki, a falu küldönce és lelki vigasztalója. Ösztönzésére bőséges harapnivalót készítettek sonkával, májas- és véreshurkával megrakott kenyérszeleteket. Azt hiszem mondta Margarete, miközben elégedetten szemlélte a fölhalmozott palackokat és a roskadozó tálakat, most már jöhetnek a részvétnyilvánítók. És jöttek. Az első vendégek egyike, aki mélységes részvétéről akart bizonyságot tenni, Bachus lelkész volt. A Szentírás szavait idézte, aztán egyesítette a megjelenteket az első közös imában a felravatalozott kedves halott mellett. Bachus lelkész észre sem vette, hogy Materna és Jablonski nincs köztük minden figyelmét Margarete vigasztalására összpontosította. Azután megerősítette magát kenyérrel és sonkával, arról sem feledkezett el, hogy ez utóbbi kiváló minőségét megdicsérje. És erre volt is oka, hiszen Materna sonkája, amit saját maga füstölt, a legízesebb sonka volt egész Mazuriában. Hamarosan megjelent Klinger, a csendőr is. Ő sem fukarkodott a vigasztaló szavakkal, utána pedig alaposan nekilátott Materna kétszer égetett rozspálinkájának. Tiszta ital volt, akár a forrásvíz, égetett, mint a tűz ahogy arrafelé mondani szokás, megfényesedett tőle az emberek szeme, és felhevítette a szíveket. A csendőr, miután felhajtotta a harmadik pohár pálinkát, kihirdette a mélységes figyelmet tanúsító hallgatóság előtt vizsgálatának még nem végleges, de már hivatalosnak tekintendő eredményét. A dolog feltehetőleg a következőképpen történt: a szerencsétlen Alfred Materna, miközben Maulentól északra a lápvidéken sétált, egy robbanótöltetre bukkant. Valószínűleg akna lehetett, még a világháborúból, pontosabban: abból a csatából maradhatott ott, amelyben egykor Hindenburg oly ragyogó győzelmet aratott a Mazuri tavaknál Egy szó mint száz, végül is baleset történt! A nagy háború kései áldozata. És valószínű, hogy a felrobbant akna orosz volt. Ekkor állított be a halottas házba Ignaz Uschkurat, a polgármester és a parasztszövetség elnöke; Speer építőmester, egyházi elöljáró és több egylet elnöke; továbbá Vetter igazgatótanító, nagy hazafi, orgonista és karvezető. És így tovább, sorra egymás után! Naschinski, Porenski, Sombray, Bembennek és Kochanowski. Meg se járta az eszét senkinek aki csak valamit is számított a falan, hogy kibújjon a részvétnyilvánítás alól, no meg az sem, hogy megfossza magát Materna kitűnő pálinkájától. A várakozásnak megfelelően Meta Mischgoreit, az özvegy is megjelent a kellő időben. Összefogva örökös fekete szoknyáját, lihegve ért a halottasházhoz. Ó, az a drága, jó fiú sápítozott, és befelé nyomakodott. Hogy is történhetett ilyesmi! Igaz, mindig olyan sápadt volt szegény, ó, édes gyerekem! Ott topogtak mindnyájan a fehér homokon; szótlanul álltak a holttest körül; melegen kezet fogtak Margarete Maternával, és haladéktalanul kifordultak a konyhába, ahol Maria, a cselédlány pazarul megvendégelte őket. Mazuriában a halál is ünnep volt. Nyugodjunk bele derűs lélekkel Isten akaratába. Megint elhagyta valaki a földi siralomvölgyet. És a temetés után majd vidám talpalávaló csendül fel, indulókkal és közös énekléssel váltakozva. De hol van Materna? kérdezték a vendégek. Hangosan és fesztelenül tették fel a kérdést. A cselédlány jelenlétében nem kellett félniök. Maria ugyanis nem Mazuriában született, Lengyelországból került ide, ráadásul süketnéma volt. Én tudom, hol van Materna szólalt meg a csendőr. A kocsmában. Igen, a kocsmában van.

9 Remélem, nem akarsz bajba keverni, Materna mondta a kocsmáros. Tudod, hogy bármikor rendelkezésedre állok ami az ivást illeti. De hogy éppen ma Éppen ma! mondta Alfons Materna. Itt nyugalmasabb, mint odahaza. Materna jelentette ki intő hangon a kocsmáros, nekem az égvilágon semmi közöm sincs a fiad halálához. Persze hogy nincs te csak italt mértél nekik. Bizonyára közvetlenül előtte! Hogy úgy mondjam, itt tankoltak. A kocsma a főtéren volt. Szemközt a templom. A kettő között az emlékmű: egy haldokló harcos az ég felé emeli a zászlót. Maulen község elesett hőseinek szentelték: ; Felirat: Emléküket híven őrizzük! Továbbá: Nevek, nevek és újra csak nevek alattuk jókora üres hely újabb nevek számára. Ezt a kocsmát egyszerűen csak kocsmának hívták. Csupán a tulajdonos nevét tették hozzá: Scharfke. Az akkori Scharfkénak Christian volt a keresztneve. Hivatása gyakorlásához sem áregyzékre, sem árlistára nem volt szüksége. Scharfke többnyire pálinkát és sört mért. Pálinkából három fajtát tartott: tisztát a férfiaknak, édeset az asszonyoknak és sihedereknek, és borpárlatot vagy égetett szeszt igényesebb, az ünnepélyesebb alkalmakra. Hozzá üveges sört a köznapi forgalomra; csapolt sört, ha népesebb társaság verődött össze. Egy pohár pálinka tíz, egy pohár sör tizenöt, egy üveg sör húsz pfennigbe került. Az ínyencek számára mindig kéznél volt egy fazék sózott uborka, s a vendégek éhségét olajos szardíniával, Bismarck-heringgel, hideg karajjal és hamis nyúlpecsenyével csillapították. Ennél többet nem is kívántak. Egy üveg bort mondta Alfons Materna. Christian Scharfke persze borral is szolgálhatott. Néhány tucat borospalack rejtőzött pincéje hátulsó zugában címkéjükön a Fekete macska és az Édes boszorkánytej jelzéssel. Aki megkívánta, csakis magára vethetett. Mert Mazuriában a bor amolyan jobbfajta víznek számított. Márpedig a vizet elsősorban az állatok itatására, a mosáshoz és nem ritkán a tej hígítására használták. Miután Scharfke lement a pincébe, Jacob Jablonski így szólt Maternához: Itt van, akit keresünk ott ül hátul a sarokban. A fásláda, a fogas és a mosdó ajtaja között ott kuporgott Hermann Materna elsőszülött és immár egyetlen fia. Előtte az asztalon söröspalack, mellette csaknem üres pálinkásüveg, Scharfke-módra készült fehér : felettébb közönséges, de annál hatásosabb burgonyapálinka. Hermann-nak már zavaros volt a tekintete. Apját azért még fölismerte, sőt, Jablonskit, apja hűséges barátját és testőrét is. Valami sűrű ködfátyolon keresztül látta, amint feléje közeledtek. Megérdemlem, hogy megvetéssel nézz rám, apám szólalt meg Hermann, és hogy szóra se méltass. Hogy elfordulj tőlem, hogy itt maradjak magamra. Nem bánnád, ugye mondta komoran Materna. Hermann erre remegni kezdett, megpróbált felkászálódni, és megállni a lábán, miközben így folytatta: Köpj szembe, apám nem érdemlek mást. Üss meg Megütöttelek-e valaha is? Nem, apám. Hermann lesütötte a szemét. Mozdulata elárulta gondolatát: Talán azt kellett volna tenned! De valamit meg kell mondanom neked, apám: én nem tudtam, igazán nem tudtam, hogy mit teszünk. Nem is sejthettem. Én ártatlan vagyok. De azt elismerem, nyíltan kimondom: ez

10 nem változtat azon, hogy megöltem a tulajdon öcsémet. Ülj le! parancsolta Alfons Materna. És ne ordibálj itt! Azzal nem támasztod fel. Jablonski Hermannhoz lépett; vállára tette a kezét, és szelíden lenyomta a székre. Hermann engedelmes volt, akár egy gyermek és voltaképpen az is volt még, huszonegy éve és szinte hatalmas termete ellenére. Hogy kerültél te egyáltalán ebbe a bandába ebbe az egyesületbe, amelyik Honvédő Egyletnek nevezi magát? Apám, hiszen te ezt sose tiltottad meg nekem és végtére is a hazáról van szó Alfons Materna éppen eléggé ismerte ennek a Honvédő Egylet nevezetű bandának az úgynevezett alapelveit, szerintük sehol sem fenyegette a német hazát akkora veszedelem, mint Kelet- Poroszországban. A polák, hangzott a magyarázat, szüntelenül nyújtogatja mocskos kezét Kelet- Poroszország után. És bár az 1920-as nagy népszavazás eredménye fényes és meggyőző bizonyítéka volt annak, hogy a lakosság a németség mellett tett hitet, az ellenség nem nyugodott bele. A beszivárgási kísérlet eredménye az, hogy az idegen munkások lenyomják a kelet-porosz parasztság bérét, propagandafüzeteket csempésznek a házakba, rémhíreket terjesztenek. Az itt-ott még használatos mazuri nyelvet lengyel idiómának akarják nyilvánítani. És az állítólag megfélemlített kisebbségek miatt se vége, se hossza a nemzetközi lamentálásnak Ezért aztán a hazafias és nemzeti érzelmű férfiak megalapították az úgynevezett Honvédő Egyletet, amely önkéntes harci csoportokból állt, s ezek még a legkisebb falvakban is készséges hívekre leltek, csupa hazafias öntudattól buzgó civilre igaz, hogy harctéri tapasztalatokkal, sőt kiképzési ismeretekkel rendelkező egykori katonák vezették és irányították őket. Maulenben például Eugen Eis, az egykori szakaszvezető szervezte a hazafias munkát, Johannes Eichler felettes irányítása mellett, aki annak idején őrmesteri rangban szolgált. S bár ez a Honvédő Egylet inkább szimbolikus, mint valóságos harci erőt képviselt, azért megfelelő fegyverekkel is rendelkezett. Ezek a fegyverek titkos raktárakból származtak, amelyek elkerülték a szövetségesek szimatoló bizottságai -nak figyelmét. Csak magában Maulen körzetében a harangtoronyban és az erdőben, közvetlenül a halastónál két jól felszerelt raktár volt, a következő állománnyal: több tucat puska, a jól bevált 98-as modell; számos láda teli kézigránáttal; továbbá három 08/15 típusú gépfegyver és rengeteg muníció. Halljam, hogy történt a dolog kérdezte Materna. Hermann beszámolója félreérthetetlen volt: váratlan riadógyakorlat négy csoportban: mindegyik egy-egy szakasz. Vezető: Eugen Eis. Közös elvonulás a láp irányába. Ott kiosztották a kézigránátokat a legjobbaknak: természetesen Hermann-nak is. Csatárlánc-alkotás. Nesztelen előnyomulás! Hirtelen célmeghatározás. Ki határozta meg? Eugen Eis. Szorosan mögöttünk állt. Suttogva mondta, hogy a harci helyzet értelmében ellenség tartózkodik a közelben: egy csomó bokor volt előttünk alig negyven méternyire. Megcéloztuk, közben még előrekúsztunk néhány métert észak felé a magas fűben. Hangtalanul a szabályzatnak megfelelően. Azután elő a kézigránátot! Kibiztosítjuk, fölemelkedünk, elhajítjuk fedezék! Utána detonáció. Aztán kiáltás kurta, éles hang, mintha Jól van. Ennyi elég. Alfons Materna lehajtotta a fejét. A nyomott kocsmai levegőtől alaposan megfájdult. Odalépett a közeli mosdóajtóhoz, betaszította, nehézkes léptekkel ment, és egész súlyával a meszelt falnak dőlt. Rosszul van? kérdezte aggodalmasan Hermann. Végtére is szerette az apját, ez fiúi kötelessége. És Hermann jó fiú volt! Mindenesetre igyekezett, hogy az legyen. Hisz apám máskor vödörszám bírja az italt. Amit ma le kellett nyelnie, az még a legerősebb embernek is sok volna.

11 Jacob Jablonski az óriás termetű legény vállára tette a kezét. Mit gondol, nagyon haragszik rám? kérdezte Hermann. Sose törd rajta a fejed, fiam. Eredj haza, és aludd ki magad. A többit majd elintézi apád, amilyen igaz, hogy Alfons Materna a neve. Menjetek ki mindnyájan mondta Materna a fia holtteste mellett. Mind! Egyedül akarok maradni halott fiammal. Ez rám is vonatkozik? kérdezte Margarete. Mindenkire kivétel nélkül! Az asszony elindult, fejét lehajtva, alázatosan, szenvedően. Utána Hermann: súlyos léptekkel, megadóan. Mögötte Brigitte, Materna lánya, kérdő tekintettel, szemrehányás nélkül, szinte kíváncsian nézett apjára. Materna bólintott neki. Azután magára maradt. Fia lepedőbe bugyolált holttestét gyertyák fénye világította meg. Édeskés, nehéz szag terjengett a szobában. Materna kitárta az ablakokat. Ekkor Jacob Jablonski nyitott be. Tehetek még valamit? kérdezte. Materna bólintott. Hozz egy korsó gabonapálinkát meg két poharat. Jacob bevitte a korsót meg a két poharat. Szótlanul Materna elé tette az asztalra, amelyen a halott feküdt. Aztán összehúzta a függönyt a nyitott ablakok előtt, kiment a konyhába, és leült az egyik sarokban. Szinte észre sem vették. Mert a jelenlevők evés-ivás közben tehát nem éppen hang, de szó nélkül a tüllfüggönyös üvegajtóra meredtek, amely a konyhát a tiszta szobától elválasztotta. Az ajtón élesen kirajzolódott a gazda alakjának körvonala. Materna fölemelte a poharát, nyilván a halott felé. A szavakat, amiket kilökött magából, odakint eleinte csak homályosan értették. Végül aztán fölemelte a hangját: A halálra! Szemet szemért, fogat fogért életet életért! Később több tanú is bizonyította, hogy mindez elhangzott. Mert a családtagokkal együtt a konyhában tartózkodó gyászoló gyülekezet még ekkor is ugyancsak népes volt. Sehogyan sem akaródzott nekik megválniuk a jóféle italoktól, no meg a reményt sem adták fel, hogy a kiszámíthatatlan Materna jókora pletykaanyagot szolgáltat nekik. Ez olyan ember ám, aki lesújt, mint fejsze az erdőben, ha éppen úgy tartja kedve jegyezte meg az egyik vendég merengve. De Meta Mischgoreit, az özvegy, aki már jó néhányszor közreműködött abban, hogy valakit illendően az anyaföldbe segítsenek, megindultan jegyezte meg, hogy ő bizony mindent előre látott, mivel megjelent előtte Topich, Mazuria vízi szelleme. Kinyújtotta a kezét, és közben azt kiáltotta: Nektek siralom nekem vigalom! Ugyan már! sóhajtott föl Bachus lelkész. Ez a Topich csak pogány kitalálás. Egy régi monda. De mikor a saját szememmel láttam! erősködött az özvegy. Márpedig valahányszor a vízi szellem megjelenik, meghal valaki a faluban, így szedi az áldozatait! Topich a piros ruhás, ősöreg apóka, másként Dobniknak is nevezték a mazuri tavak üveges, sötét mélyén lakott. Időnként annyira elfogta az unalom, hogy társaságra vágyott ilyenkor lehúzta magához áldozatait. Máskor meg úgy szerezte meg az általa kiszemeltek lelkét, hogy testüket halálba kergette. Az Alfred esetében is az ő békakeze volt a játékban vélekedett az özvegy, nagyon szereti ám a fiatal vért. Bachus lelkésznek nagy nehezen sikerült csak megőriznie nyugalmát. Ugyancsak ingerelte a jelenlevők egy részének helyeslő bólogatása, és ez nem most történt meg első ízben. Sürgető, de

12 kockázatos parancsnak érezte, hogy prédikáljon az ilyesfajta babonák ellen. Ez a Mazuria igazán nem mondható felvilágosult vidéknek. De ha egyszer ide helyezték, ha egyszer itt kapja a fizetését. Lelkiismereti vívódásától, ami itt, Maulenben újra meg újra elfogta, a kellő pillanatban megszabadult: felbukkant ugyanis egy Grienspan nevezetű ember, akinek Siegfried volt a keresztneve. Ez a Siegfried Grienspan belépett a Materna-ház konyhájába, illedelmesen kalapot emelt, meghajolt, és így szólt buzgón tréfálkozva. Én már itt volnék de hol a marha? Miféle marha? Hát amelyik áment mondott. S hozzá, még egy nyúzásra megérett gebe. Telefonon értesítettek róla, és nyomatékosan felszólítottak, hogy még ma meg kell kötnünk a vásárt. Noshát, itt vagyok. A jelenlevők úgy meredtek Siegfried Grienspanra, mint borjú az új kapura. Hermannon látszott, hogy hajlandó lenne még ma újabb gyilkosságot elkövetni; Margarete hangosan fölzokogott, Brigitte letette maga mellé az újságot, amit olvasott. Ebben a pillanatban Alfons Materna énekelni kezdett a halottasszobában. Az élet virágáról szólt a dal: minden virág elhervad egyszer. Nincs ezen a világon örökké nyíló virág! Grienspan hirtelen rádöbbent, hogy itt valami különös dolog történt. Nemcsak az ünnepélyes, komor arcok árulkodtak erről, hanem a feléje áradó méltatlankodás is. Higgyék el, engem csakugyan telefonon hívtak ide mondta, mégpedig Jablonski úr. Hogy én? Jablonski a fejét rázta. Az lehetetlen hisz én még soha az életben nem telefonáltam. De hát akkor Siegfried Grienspan zavartan elhallgatott. Lassan felfogta, hogy valaki rossz tréfát űzött vele. És nemcsak ővele. Meredten nézte a feszülten figyelő arcokat akár a jelzőlámpák, úgy imbolyogtak előtte a telefüstölt helyiségben. Alfons Materna csak énekelt tovább. Siegfried Grienspant mindenütt ismerték a környéken. Marhakereskedő volt. A megyei székhelyen volt az irodája, onnan járt ki kerékpáron a falukba. A derék germánok körében ugyan felettébb kétes elemnek számított, de azért mindig talált elég vevőt és eladót. Ez a Grienspan, ez csudára ért az üzlethez! Nem csoda, hiszen zsidó, mondogatták róla. Alfons Materna mindig szót értett Grienspannal, amit a mauleniekről éppenséggel nem lehet elmondani. Jacob Jablonski most a sarokba vonta Grienspant, és elmondta neki, mi történt. Az figyelmesen hallgatta, közben egyre mélyebbre horgasztotta a fejét, cingár teste mintha összezsugorodott volna. Elefántcsont színű, szinte áttetsző arca meg se rezzent. Látszott, hogy képtelen megszólalni. Mindjárt szólok Alfonsnak, hogy itt van mondta Jablonski. Bement a halottasszobába. Alig néhány pillanatig maradt odabenn. Azután megjelent Alfons Materna is. Egy üveget lóbált a kezében, és szívélyes, invitáló mozdulattal intett Grienspannak. Magát az ég küldte hozzám, Grienspan mondta, jöjjön közelebb. Azt hiszem, a sátán telefonálta ide az Úristen megbízásából. Nagyon szomorú vagyok szólalt meg halkan Grienspan. Tudom: a halál nemcsak egy életet zár le, mások életét is megváltoztatja. Nagyon szerette ezt a fiát, ugye? Mi mindent nem szeret az ember ebben az életben felelte Alfons Materna. Azt mesélték, hogy kétéves koromban nagyon szerettem egy falovat aztán valaki bedobta a tűzbe. Nyolcéves koromban egy kutyát szerettem elkapta a kaszálógép, meg kellett ölni. Aztán néhány asszony következett; végül a magam asszonya, az első, utána a második. Az egyik megajándékozott két

13 fiúval, a másik egy leánnyal és lassanként sikerült megölnie az érzéseimet. Szinte mindennap meghal valami körülöttünk és bennünk. Lassan megszokhatná már az ember. Alfred hasonlított gazduramhoz, ugye? Meglehet, Grienspan. Az én számomra talán a fiatalságomat jelentette. Talán a be nem vallott gyöngéimet láttam benne, rejtett szenvedélyeimet, titkos vágyaimat egy fiatal élet minden bolondságát és nagyszerűségét. Később pedig, ahogy öregedtem, azt kívántam, bár Alfrednak része lehetne minden jóban, ami nekem nem adatott meg fiatal koromban. És most halott. Alfons Materna két széket húzott oda, és kérte Grienspant, hogy üljön mellé. Gondosan becsukta az ablakokat, és elreteszelte az ajtót. Aztán elővette a korsót, megtöltötte a két poharat, és az egyiket Siegfried Grienspannak nyújtotta. Koccintottak. Micsoda szörnyű baleset szólalt meg Grienspan. Nem baleset volt jelentette ki Materna. Alfredot szándékosan ölték meg! És a gyilkos a másik fiamat, Hermannt használta föl eszközül. De eltalálni engem akartak! Mert aki itt néhány embernek igen kényelmetlen, az én vagyok. Gyűlölnek, mert zavarom a kisded játékaikat. Siegfried Grienspan felhajtotta a pálinkáját. Barázdákkal teleszántott arca gondterheltnek látszott, törékeny alakján remegő nyugtalanság ömlött el. Egyik kezét testvéri-csillapító mozdulattal Materna karjára tette. Én zsidó vagyok mondta. Csak ne hencegjen vele mondta bosszúsan Materna. Ha én azt mondom, hogy zsidó vagyok magyarázta zavartalanul Grienspan, akkor azt akarom vele mondani: én ennek a földnek az egyik legrégibb népéhez tartozom. Ahhoz a néphez, amely már fenékig ürítette a szenvedés poharát. Mi érhet még bennünket? Éppen ezért, hadd adjak magának egy tanácsot, Materna: viselje el az életet, türelemmel, nagylelkűen és annak tudatában, hogy maga ér többet! Kerülje el a jövőben ellenségeit. Élje az életét úgy, mint eddig a maga ízlése szerint, csakis úgy. Mi lehet énnel szebb? Megkaphatja a szürkefogatomat, Grienspan mindig fájt rá a foga. Kétezer márkáért odaadom. Nem fogadom el mondta méltatlankodva Grienspan. Legalábbis ennyiért nem. Legkevesebb kétezerötszázat ér. Kétezer elég lesz készpénzre van szükségem, minél előbb. Kölcsönadom magának a kétezer márkát, kamat nélkül, minden kötelezettség nélkül. De mire kell ennyi pénz, és mért ilyen sürgős? Be akarok vásárolni mégpedig állítólagos meggyőződéseket és érzelmeket. És olcsóbban nem kaphatók? Arra gondol, hogy úgyse érnek sokat? Meglehet. De néhány csepp víz is aranyat ér, kivált a sivatagban. Siegfried Grienspan a fejét csóválta. A szeme fáradtnak látszott. Nem értem magát, Materna. A bosszú gonosz szó. Minden, ami azzal összefügg, értelmetlen csak veszíthet rajta az ember. És tapasztalatom szerint mindig az ártatlanok adják meg az árát, mert a bosszú vak. Materna mosolygott, és megfontoltan így szólt: Ismeri azt a régi történetet a kivert kutyáról? Nem volt más választása, mint hogy együtt üvöltsön a farkasokkal. Muszáj volt velük üvöltenie, mert életben akart maradni. Csakhogy mindjárt olyan rettenetes erővel kezdett üvölteni, hogy a farkasok elnémultak és elmenekültek, így aztán nemcsak túlélte őket, élt is! Élte az életét! Materna mi történt magával? Semmi, Grienspan. Csak tudja, a mi farkasainknak is elég nagy a hangja. De mért ne sikerülhetne, hogy túlüvöltsük őket? Vagy tud valami más módszert, hogy elhallgassanak?

14 Szürkületkor összegyűlnek a farkasok, de mikor feldereng a hajnal, énekelni kezdenek a madarak. Alfred Materna temetése rendkívüli eseménynek ígérkezett. Úgy látszott, a szomszédos, sőt: a távolabbi falvakból is részt akarnak venni rajta az érdeklődők. Csakhogy Alfons Materna kiadta a jelszót: Részvétnyilvánítások mellőzését kérjük! Ezután saját kezűleg egy táblát szögezett a kapura, rajta a következő szöveg: Vigyázz, a kutya harap! És eloldotta Tyrast a láncáról. Igaz, hogy a harapós juhászkutya tüstént eltűnt a csűrben, hogy leheveredjék a szalmába, de az óvatosság mégis ajánlatosnak látszott. Elég lenne, hogy Alfons Materna vagy Jacob Jablonski egyet füttyentsen, és Tyras nyomban vérebbé változna. Ráadásul a derék Jablonski haladéktalanul fölfegyverkezett egy tölgyfahusánggal. Ettől még evés közben sem vált meg, elérhető távolságban az asztalra helyezte maga elé; Jablonski ugyanis kapuőrséget állt. A zárólánc kulcsa egy madzagon lógott a nyakában. Ha valaki meg merte húzni a csengő zsinórját, Jablonski előbb alaposan megvárakoztatta csak aztán csoszogott ki a kapuhoz, vállán a tölgyfahusánggal. Ott elkiáltotta magát: A kutyaúristenit gyászban vagyunk! Még Bachus lelkészt is ezzel fogadta. De mikor a lelkész enyhe méltatlankodással rápillantott, Jablonski valami mentegetőzésfélét motyogott, és a kutyaúristenit helyett azt mondta, édes istenem. Bachus lelkész békeszerető ember volt. Felőle bárki üdvözülhetett a maga módján, feltéve persze, ha betartotta a templom alapszabályait. Ez pedig úgy vélte senkinek sem eshet nehezére, hiszen ez az egyetlen templom volt a környéken. Nem fogadunk senkit mondta Jablonski. És mindenkit arra kérünk, hogy tartózkodjék a további részvétlátogatásoktól. Bachus türelme azonban rendíthetetlennek bizonyult. Hálás lennék magának, kedves Jablonski úr, ha lenne olyan kedves, és közölné Materna úrral, hogy beszélni óhajtok vele. Közben megemlíthetné, hogy szándékomban áll néhány elkerülhetetlen részletet a temetésre vonatkozólag megtárgyalni vele. Jablonski elismerően bólintott. Bachus ékesszólása mindig tisztelettel töltötte el. Barátságosan vonult vissza, és még tölgyfahusángját is elfelejtette visszatenni a vállára. Alfons Materna mindjárt meg is jelent, magához hívta Tyrast, és megkötözte. A kutya elnyúlt a földön, és szélesre tátotta a száját: hatalmasat ásított. Isten áldása legyen gazduramon! szólalt meg a pap. Az bizony elkelne mondta Alfons Materna. Előrement, és betessékelte Bachust a halottasszobába. A holttest még ott feküdt, fehér lepedőkbe burkolva, így aztán a lelkész kurtán, hangtalanul imádkozott. Utána, szinte minden átmenet nélkül, így szólt: Felajánlanék Alfred számára egy különösen szép helyet a temetőben ha kívánja, Materna úr. Az úgynevezett szép hely mindig drága hely is ugye? Bachus lelkész kissé megütközött. Hát nem ér meg annyit a kedves fia? Node az ilyesmi nem is olyan drága. Az első sorban, a főbejáratnál, extra széles és dupla hosszúságú hely utóbbi a márványszegély és az esetleg felállítandó emlékmű miatt mintegy százhúsz márkába kerülne. Materna vigyázott, nehogy túl hamar beleegyezzen. Mazuriában szokásos volt az alku. Ezért óvatosan így szólt: Tiszteletes uram, én szerény ember vagyok no meg éppenséggel nem is az a fajta, akit az egyház jámbor fiának szokás nevezni.

15 Tudom, tudom! intette le nagystílűen a lelkész. Olykor bizony nélkülöztem jelenlétét az ájtatosságon, igen, tulajdonképpen a legtöbbször. Node egyszer mindnyájunk életében elérkezik a megvilágosodás órája. És ez az óra, Materna uram, magánál talán éppen most érkezik el. Már el is érkezett helyeselt szerényen Materna. De még mielőtt Bachus lelkésznek ideje lett volna némileg megindult hangon a tékozló fiú megtéréséről példálóznia, Materna már le is szögezte a megállapodást, a következő pontokban: Először: a sírhely, mint előbb megbeszéltük, a legelőnyösebb helyen fizetendő érte a megbeszélt összeg, plusz harminc márka adomány. Másodszor: a halott fölravatalozása a templomban a temetést megelőző huszonnégy órán keresztül; a templom közben zárva tartandó, minek következtében: illetékteleneknek tilos a bemenet! Hogy ki tekintendő illetékesnek, azt egyedül ő, Materna határozza meg. Ezért száz, azaz egyszáz márka különadomány. Végezetül, harmadszor: ünnepélyes temetés az előre kiszemelt helyen; de csak a legeslegszűkebb körben. Kizárólag meghívott gyászoló gyülekezet! És természetesen Materna azt a jogot is magának tartja fenn, hogy eldöntse, kit lát szívesen, és kit nem. Ezért újabb egyszáz márka! Továbbá: pótlólag még ötven márka, amennyiben Materna kívánságait pontosan teljesítik, valamint az esetleg még felmerülő apróbb kívánságokat. Összesen tehát négyszáz márka. Ez az összeg készpénzben fizetendő, közvetlenül a temetés után. Ezenkívül még egy darab százmárkás bankjegy kilátásba helyezve jótékony célokra. Nagyon szép, nagyon jó jegyezte meg Bachus lelkész nem minden elismerés nélkül. De látszott a tekintetén, hogy még valamiről meg akarja győzni Maternát. Azért szeretném, ha egyvalamin még elgondolkodna, gazduram: azon, hogy a lakosság részt vehessen a temetésen! Gondoljon az emberek részvétére! Ez most különös erővel nyilvánul meg. Polgártársaink jó része búcsút akar venni az elhunyttól. Tiltsuk meg nekik? Négyszáz márka mondta zavartalanul Materna, ha minden az én akaratom szerint történik, sőt, talán ötszáz. Ez megállapodás és én ragaszkodom hozzá, hogy be is tartsák. Majd csak megegyezünk valahogyan jelentette ki Bachus. És ünnepélyes végtisztesség lesz ebben nem kételkedem. Végtére is Alfred a mi halottunk mondta Johannes Eichler. Ezt tudtára kell adni a nyilvánosságnak. Ez a legkevesebb, amivel tartozunk a bajtársunknak. Számtalan kérdéssel fordultak hozzánk a környékbeliek jelentette Eugen Eis. Részt akarnak venni a temetésen. Úgy érzik, hozzánk tartoznak. Hát csak nem kólinthatjuk fejbe ezeket az embereket, a bajtársainkat? Nem mi kólintjuk fejbe őket mondta Johannes Eichler. Csak ez a Materna. Sok baj van vele helyeselt Ignaz Uschkurat, a polgármester és parasztvezér. Amióta az eszemet tudom, mindig baj volt vele. De hát végtére is tiszteletben kell tartanunk a nézeteit jelentette ki mindnyájuk meglepetésére Gottlieb Speer, kőművesmester és presbiter. Végül is megfizeti az Egyháznak. És az Egyháznak jól jön a pénz, a templomra sürgősen új tető kell. És ezt a tetőt állapította meg Eugen Eis feltehetőleg te fogod felrakni. Valakinek csak meg kell csinálni! Gottlieb Speer kissé kihúzta magát, és szigorú tekintetet vetett a többiekre. És én véletlenül kőműves vagyok, azonkívül tetőfedő és ács akár építési vállalkozónak is nevezhetnek. Talán szemrehányás jár érte? Szóval nem átallod, hogy egy Materna megfizessen? Eugen Eis harcias kedvében volt; Johannes Eichler hatalmazta fel erre a magatartásra. Ha a közösséget veszély fenyegette,

16 Maulenban elvi okokból élesre töltötték a fegyvereket, és az ujjak a ravaszra simultak. Hiszen ez valóságos árulás az igaz ügy ellen! Kikérem magamnak az ilyesféle gyanúsításokat! kiáltotta izgatottan Speer. Azt a vádat, hogy pénzt fogad el Maternától bár csak közvetve még csak elviselte volna. De hogy képes volna az igaz ügyet elárulni, hát ez már mégiscsak sok. Ha megcsinálom a tetőt, hát csakis az Egyháznak teszem. Az Egyház fizet érte. Persze, előnyös árat számítok. Csak semmi elhamarkodott gyanúsítás! szólalt meg Ignaz Uschkurat. Esze ágába se jut itt senkinek, hogy bárkit gyanúsítson mondta csillapító hangon Johannes Eichler. Békülékeny mozdulattal kinyújtotta a kezet az egyiket Speer. a másikat Uschkurat karjára tette. Mindkettő érezhetően ingerült volt, Eugen Eis elérte hát a kívánt hatást. De hiszen mindnyájan tudjuk, hogy megbízhatunk bennetek, drága barátaim. Johannes Eichler az úgynevezett irodájában ült Eugen Eisszel meg azokkal, akiket drága barátaim -nak nevezett. A helyiség Eichler malmának új szárnyépületében volt. Mellette a lakószobák meg a konyha és a pince; meghitt beszélgetések alkalmával felettébb praktikusnak bizonyult. Eichler gazdasszonya olyasféleképpen szolgálta ki a jelenlevőket, mintha lovakat kellett volna itatnia. Nekünk, ugyebár, megvannak a kötelezettségeink mondta Johannes Eichler, és nem vonhatjuk ki magunkat alóluk. Ez kötelességünk a nyilvánossággal, a közösséggel, a hazával szemben. Eichler volt az egész falu legtevékenyebb személyisége. Igaz, hogy csak a felesége korai halála óta. Az asszony tragikusnak nevezhető körülmények között halt meg: belefulladt egy tejeskádba abban a tejgazdaságban, amelyet ő hozott a házasságba. Johannes Eichler egy ideig gyászolta hitvesét, azután minden energiájával a hazafias munkába vetette magát. És hamarosan a falu népi-nacionalista erőinek vezére lett. No meg nagyvonalú adakozóként is tevékenykedett. Nemcsak különböző kölcsönöket adott és közvetített, hanem például a Frontharcos- és Hadastyán-egylet és más hasonló szervezetek megalapításában is közreműködött. Az elesett hősök nagy hatású, művészi emlékműve is az ő ösztönzésének volt köszönhető. Mindenki tudja, hogy nem tartozom Materna barátai közé szólalt meg Uschkurat: hatalmas koponya, bernáthegyi-tekintet, cséplődob-termet. Nekem ő túlságosan nyakas. Nem tartja magát a mi szabályainkhoz. Akkor trágyázza a földjét, mikor kedve tartja. Értelmetlenül váltogatja a vetésforgót. Sokszor még az aratásnál se tartja be a régi tapasztalat szerint alkalmas időt. De istenemre mondom, ő a legjobb gazda széles e vidéken. Magam is becsülöm Alfons Maternát mondta nagylelkűen Johannes Eichler. Meg kell adni, érti a dolgát. A legmagasabb árat kapja a gabonájáért. A jószág meg, akár a gomba, úgy szaporodik a keze alatt. Ezt bizony, el kell ismernünk. De gyakran azon tűnődöm: csakugyan ez volna minden, amiben egy német ember jeleskedhet? Eichler közben Eugen Eisre pillantott. Az helyesen értelmezte ezt a pillantást, és így szólt: Ez az Alfons Materna mindig kívül helyezkedik a közösségünkön. Nem tagja semmiféle egyesületnek. Szarik a hazafias fáradozásainkra. De miért? Csak valamicskével több közösségi érzés volna benne! Johannes Eichler tekintete elhomályosult. Hát olyan nagy kívánság ez? A jelenlevők közül senki sem érzett indíttatást arra, hogy ellenkezzék Eichlerrel. Kinéztek az ablakon: odakünn duzzadó, buja nyár volt a végtelen gabonaföldek villogtak az arányló fényben. De számukra már nagyon is megszokott volt ez a látvány, a pálinkásbutykos pillanatnyilag jobban

17 vonzotta őket. Alfred hős módjára halt meg kezdte Eugen Eis, a béke közepette. Áldozatot hozott, lényegtelen, hogy tudatában volt-e ennek vagy sem! Áldozatát méltányolnunk kell, éspedig a legnagyobb nyilvánosság előtt. Ignaz Uschkurat kijelentette, hogy sürgősen szükségre kell mennie. Johannes Eichler vele tartott. Odakint aztán, a sima házfal mellett, teljes egyetértésben végezték el a dolgukat. Johannes Eichler közben, mintegy mellékesen megemlítette Uschkurat tartozását: többek közt az utóbbi négy hónap őrletési díja is esedékes volna. Aratás után fizetek, mint máskor ígérte Uschkurat. De kedves barátom, én ezt természetesen nem figyelmeztetésnek szántam, éppen csak megengedtem magamnak azt, hogy fölfrissítsem kissé az emlékezetét. Ha egyáltalában célozni akartam valamire a megjegyzésemmel, talán csak arra, hogy föl kellene végre ismerni, hogy mindnyájan közös összeesküvés részesei vagyunk. Mivel mindnyájan egy csónakban evezünk. További beható tanácskozás után a megbeszélés a következő eredménnyel zárult: Eugen Eis utasítást kapott, hogy továbbra is igyekezzék céltudatosan éleszteni a lakosság hazafias öntudatát, népi-nacionalista magatartását. A szorongatott Gottlieb Speer megígérte, hogy igyekszik hasonló értelemben közbenjárni Bachus lelkésznél. Ignaz Uschkurat pedig kijelentette: hajlandó személyesen fölkeresni Alfons Maternát, hogy, amint mondani szokás, a lelkiismeretére apelláljon, föltéve persze, hogy van lelkiismerete. A falunk tekintélyéről van szó mondotta végezetül Eichler. Ezt a jogos kívánságunkat még maga Alfons Materna se tagadhatja meg. Azon a napon két ifjú ember jelent meg Alfons Materna házában. Általában csak a két sátánfajzat névvel illették őket nemcsak Maulenben, hanem a távolabbi környéken is. Pedig a csendőr és a lelkész fiáról volt szó az egyiket Konrad Klingernek, a másikat Peter Bachusnak hívták. Meg akarjuk nézni a halottat mondta Peter Bachus. És hallani szeretnénk fűzte hozzá Konrad Klinger, hogy mi mondanivalója van róla Materna úrnak. A két fiú egész Maulenból csak ők ketten az allensteini gimnáziumba járt, ahol éles eszükről és meghökkentő lustaságukról voltak nevezetesek. Némelyik tanárukat kétségbe taszították, némelyiket elragadtatásra késztették. Teljesítményük riasztóan egyenetlen volt. Nem kevésbé volt riasztó falubeli magatartásuk. Aki nálunk meghal mondta Peter Bachus, az többnyire ágyban hal meg. Erre a célra általában a szerény szalmazsákot választják. De most az egyszer kint, a szabadban ért valakit a halál fűzte hozzá Konrad Klinger, határozottan szokatlan körülmények között. Az ilyesmi érdekel bennünket. Ti aztán jó firmák vagytok, mondhatom! szólalt meg a kapuban Jablonski. Ti bezzeg nem riadtok vissza semmitől, igaz-e? A két sátánfajzat elégedetten hallgatott. Büszkék voltak rossz hírükre, és egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy újra meg újra bizonyságot tegyenek róla, sem a gimnáziumban, sem odahaza. Márpedig minden hét végén hazajártak, sőt a vakációt is otthon töltötték, és az éppen most kezdődött. Kerek négy hét alatt kitombolhatják magukat, ahogy kedvük tartja, márpedig kedvben nem volt náluk hiány. Alfons Materna nem vonakodott, tüstént beengedte őket. A két sátánfajzat egyenesen a konyhába tartott, és ott hideg sülttel meg kolbásszal erősítették meg magukat az étvágyuk határtalan volt. Azután ott álltak Alfred Materna holtteste előtt. Alig néhány évvel volt csak idősebb náluk. De az

18 a néhány év elég volt ahhoz, hogy messze kerüljenek egymástól. A fiúk mindazonáltal jól ismerték Alfredot tudták, ő lett volna a legalkalmasabb közéjük harmadiknak, és bizony gyakran elkelt volna az ilyenfajta erősítés. Miért is kellett a fűbe harapnia? kérdezte Peter Bachus. Egyszer mindnyájunknak a fűbe kell harapnunk jelentette ki Alfons Materna. Előbb vagy utóbb! De én eddig úgy gondoltam mondta tűnődve Konrad Klinger, hogy inkább utóbb. Ha éppen nincs háború, nem olyan sürgős a dolog. Talán mindig van háború felelte Alfons Materna. Csak nem tudunk róla. A két fiú a holttest fölé hajolt. Materna növekvő érdeklődéssel nézte őket. Milyen furcsa mondta Peter Bachus. Az ember éli az életét, lefekszik a fűbe, nem gondol semmire és egyszercsak: peng! És kész. De a legfurcsábbak azok a fickók mondta Konrad Klinger elgondolkodva, akik itt sündörögnek a határban, és kézigránátokat hajigálnak. Vajon tudják-e, hogy mit érezhet az, akinek az orra előtt robban föl egy kézigránát? Nem is rossz ötlet! Peter Bachus a barátjára hunyorított. Úgy látom, nagy szükség van itt a felvilágosításra. Fantáziátok, az van jelentette ki Alfons Materna elgondolkozva. De a tapasztalat azt bizonyítja, hogy az ilyesmi nem éppen veszélytelen. Materna bácsi, ismeri azt a dombot az északi mocsárnál? Az úgynevezett hadvezéri dombot? kérdezte Peter Bachus. Materna bólintott. Szinte az egész lapost be lehet látni onnan. Úgy van helyeselt Peter Bachus. És ezt Johannes Eichler is megtehette. Mikor a kézigránátok fölrobbantak, ott állt hegyezte a fülét, akár a nyúl. Figyeltük. Elég világos? kérdezte Konrad Klinger. Túlságosan is felelte elhárítóan Materna. Mazuria fölött sugárzó kéken ragyogott az ég. A meleg, fiatal föld olyan szagot árasztott, akár a frissen fürösztött csecsemő. A falu teljesen kihaltnak látszott. Micsoda nap sóhajtozott Ignaz Uschkurat, a kutyának is kilóg a nyelve. Ezt úgy értette, hogy forró és száraz a levegő. Az ilyen napokon a falu lakossága kimerülten hevert az árnyékban, vagy a kocsmában üldögélt. De neki, gondolta szomorúan, neki most magányosan végig kell ügetnie az utcákon, méghozzá igen kényes küldetésben. Először persze Scharfke kocsmájához vezetett az útja. Speer építőmester és templomgondnok már ott ült, ők ketten sorstársak voltak, minthogy Speer is hasonló kényes küldetésben járt. Megértően bólintottak egymásnak, és sörrel meg gabonapálinkával frissítették fel magukat. Egyikük sem érezte magát valami jól a saját bőrében. Csak sikerüljön a dolog, gondolták. Mindent tudok jelentette ki a kocsmáros, és leült közéjük. Hallottam, hogy vadszamarat mentek szelídíteni, mindkettőtök a maga módján. Scharfke mindig mindenről tájékozva volt, éspedig Eugen Eis révén. Az egész falu tudta, hogy ennek mi az oka. A szép Eugen ugyanis gyakran megfordult a kocsmában a Scharfke-lány körül legyeskedett. Úgy látszott, még házasság is lehet a dologból; Christine Scharfke olyan lány volt, akit errefelé kemény húsú fehérnépnek neveznek, no meg tudvalevően egyszer majd a kocsmát is örökölni fogja. Scharfke jóindulatát viszont mindenféle bizalmas közlésekkel nyerte meg Eis, mindent elmondott neki a falu belügyeiről, és ez elég gyakran kifizetődőnek bizonyult. A mi falunkban még nem volt rá példa vélekedett a kocsmáros, hogy valakit, hogy így

19 fejezzem ki magamat, a nyilvánosság kizárásával temettek volna el. Minél többen vesznek részt a végtisztességen, annál nagyobb megtiszteltetés ez a megboldogult, illetve a hátramaradottak számára. Nem volt kétséges, mit akar ezzel mondani Scharfke: másoknak talán csak élvezet az ilyen temetés de neki üzlet is, kivált, ha egy Materna a gyászoló apa. Ő aztán igazán megengedhetne magának egy tisztességes halotti tort disznótorossal, kisüstivel és rezesbandával. Ez volt a szokás. És a tort általában a kocsmában tartották. Speer és Uschkurat szótlanul gondolataikba merültek. Scharfke bátorítóan rájuk kacsintott. Majdcsak megbirkóztok vele. Ne hagyjátok, hogy mindenféle ostoba beszéddel levegyenek benneteket a lábatokról. Miféle beszéddel? Hallod? Nem szóltam semmit! hárította el a kérdést Scharfke. Újra megtöltötte a poharakat. Nem is hiszem el, amit néhány pletykás beszél. Mért, hát mit beszélnek? Hogy afféle nyimnyám alakok vagytok! Azok ketten meghökkenten bámultak egymásra. Aztán de most már felháborodva neveket követeltek. Még mit nem, mondta Scharfke, nem az az ember ő, aki visszaél a bizalommal nála jó helyen van az, amit hétpecsétes titokként kell kezelni. Csak ugrat bennünket mondta Uschkurat, amikor újra kettesben maradt Speerrel az asztalnál. Vagy fel akar heccelni. Talán Eugen Eis ellen? A lánya miatt? Vagy Eichler bízta volna meg? Hallod-e, mibe csöppentünk itt bele? És ha már nekünk kell kikaparnunk a gesztenyét tulajdonképpen kinek a számára? És milyen áron? Egymásra meredtek, fölálltak, ki sem itták a pálinkájukat, csak indultak elgondolkodva kifelé. Ezt mind ennek a Maternának köszönhetjük mondta egyikük. Meta Mischgoreit, az özvegy végigkísértett a falun. Nyugtalanságot szított az asszonyok között. Krumpliarca izgatottan fénylett. Hogy mért is kellett ennek a derék legénynek meghalni? sopánkodott szinte igéző hangon. Teremtő Isten, az a szegény gyerek! És így surrant házról házra. Ideje volt bőven, és ő értett hozzá, hogy a maga módján hasznosítsa szabad idejét. A lelki üdvösségünkről van szó bizonygatta mindenfelé. A vén varjú csak azt akarja, hogy elengedjük a lakbérhátralékát vélekedett Johannes Eichler, amikor beszámoltak neki az özvegy tevékenységéről. Hát majd elengedjük neki, aztán tüstént befogja a száját. Ez a nagylelkű határozat azonban csak némi késéssel jutott az özvegy tudomására Eugen Eis nem tulajdonított nagy fontosságot a személyének; és ez könnyelműségnek bizonyult. Mert az özvegy közben elképzelhetetlen mértékben gyúrta-gyömöszölte a lelkeket. Elhitette az asszonyokkal, hogy Isten ujjal mutatott Maulenre. És miért tette? Miért? A fiú halála égi jel! A mauleni asszonyok eleinte kelletlenül, de aztán fokozódó érdeklődéssel hallgatták. Valamennyien odaadóan szerették a férjüket, de ez nem gátolta meg őket abban, hogy némely dolgokban bizalmatlanok ne legyenek irántuk. Ezek a semmirekellők nem ismerik fel a mélyebb összefüggéseket jelentette ki az özvegy. Nem érdekli ezeket más, csak az, hogy megtömjék a bendőjüket, aztán jót hemperegjenek az ágyban, azt is legtöbbször részegen. De mit tudnak ezek a vízi-szellemről! Semmit! Így röpdösött a vén boszorkány házról házra. Emberek! Megjelent előttem a vízi szellem! És ha a vízi szellem megjelenik valaki előtt, az mindig szerencsétlenséget jelent!

20 A vízi szellem a halál közellétének jelképe volt. Az asszonyok titokban rózsakoszorút dobtak be neki a tóba, meg frissen sült cipót, sőt, bizonyos esetekben használt fehérneműt is. A férfiak még nagyobb titokban tele pálinkásüvegeket meg papírba csomagolt pecsenyét áldoztak neki. No persze ezt senki nem vallotta be. Amikor Eis végre rábukkant az özvegyre, és tudtára adta, hogy haladékot kap, az özvegy megvetően fújtatott most már azt követelte, hogy mentsék fel a lakbérfizetés alól. A vízi szellem elvisz mindnyájatokat ha nem lesztek belátással. Szálljatok magatokba, mert ha nem, szörnyű dolgok következnek! Mától fogva nem fizet lakbért döntött előrelátóan Johannes Eichler. Ha még ez se téríti észre, végleg betömjük a pofáját. Ekkor aztán kis időre elhallgatott az özvegy. Bachus lelkész feltűnő nyájassággal fogadta Gottlieb Speer presbitert. Miben lehetek segítségére? kérdezte éneklő hangon, mintha csak a szószékről beszélne. Sose zavartassa magát én sok mindent megértek. Ezt megtanulja az ember Maulenben. Gottlieb Speer rájött, hogy megtakaríthatja a körülményes bevezetőt. Megkönnyebbülten hozakodott elő a kívánságával, illetve barátai kívánságával, ahogy kifejezte magát: széleskörű óhaj nyilvánul meg egy ünnepélyes, népes temetés iránt. Ne mondhassák rólunk, hogy részvétlenül eresztjük le a sírgödörbe halottainkat. Magam is híve vagyok a népes gyülekezetnek biztosította a lelkész. Mélységesen egyetértek tehát a kívánságával s így barátai, azaz bajtársai kívánságával is. Hisz akkor minden rendben van állapította meg Gottlieb Speer. Ennél többet nem is kívánunk. Csakhogy hangzott az elgondolkodtató ellenvetés még sohasem mulasztottam el, hogy tekintetbe vegyem a legközelebbi hátramaradottak személyes kívánságait, joguk van hozzá. És ami Maternát illeti, ő határozottan ragaszkodik ahhoz, hogy úgynevezett zártkörű, meghitt temetés legyen. Hát akkor verje ki a fejéből, tiszteletes úr ajánlotta a derék Gottlieb Speer. Talán sikerülne is jelentette ki Bachus. De én nemcsak Isten igéjének, hanem Isten házának is őrzője vagyok maga pedig, kedves barátom, presbiter. Maga tudja, hogy az ilyen temetés pénzbe kerül. És Materna hajlandó bámulatos nagylelkűséggel megfizetni. Most tehát gondolja meg a következőket: ha ezt a temetést, amelynek a költségeit Materna nyilvánvalóan pontosan kikalkulálta, még népünnepéllyel is kibővítjük, honnan szereznénk rá pénzt? Néha áldozatot is kell hozni mondta Speer, vagy nem? A gótikus kötésű, barokk lelkületű pap így felelt: Egyebet se teszek évek óta. Beletörődöm a veszteségekbe. De bevallom: olykor nehezemre esik. Mint például ebben az esetben is. Mert a templomnak sürgősen új tetőre van szüksége, és ezt Materna adománya lehetővé tette volna. Maga csinálta volna, kedves barátom. No de, ha feltétlenül ragaszkodik hozzá, hogy egy röpke népünnepélyt fontosabbnak tekintsünk a nemzedékeket túlélő templomtetőnél Én mindig tiszteletben tartottam a presbiterek javaslatát. Ezzel aztán Speer kutyaszorítóba került. És tiszteletes úr nem lát semmi más lehetőséget? Teszem azt, ha lelkére beszélne Maternának? Bachus erre a kérdésre határozott nemmel válaszolt: Ez a Materna ért a számoláshoz meg vagyok győződve róla mondta elismerő hangon. Néha olyan ez az ember, mint egy sziklatömb semmi kedvem hozzá, hogy beletörjön a fogam. És magának?