Mûhely Szíjártó Imre: Szerzôk és iparosok (Jegyzetek a mai magyar filmrôl)... 55

Átírás

1

2

3 Küszöb Kovács Zoltán: Szkítiából Európába?... 3 Fôtér Losoncz Alpár: Európa: a különbözések azonossága... 4 Orosz István: Európaiságunk történeti gyökerei... 9 Macskakô Tandori Dezsô: Montaigne XXI felé (1. rész) Fabó Kinga: A kôfaragó Camille Claudel Fordulok régiekhez A szemfényvesztô macska Sápi Gergely: (cím nélkül 1) (cím nélkül 2) Csoóri Sándor: A százlábú palacsinta Csak a hegyi lovam jöjjön el Egy falusi bolt emléke A csíksomlyói árva csibészek imája étkezés elôtt Étkezés utáni ima Kapualj Gurbán György: Egy európai kísérlet a Kárpátok között Györkös Attila: Régiónk lehetôségei az Unióban Árkádok Beliczay Erzsébet: 60 : 40 avagy kinek érdeke a vidék védelme Kôszeghy Attila: Mérnökjövôképek az Unió határvidékén Reimholz Péter: Módszer vagy csak épület? (A Generali-ház a Piac utcán) Lépcsôk Deczki Sarolta: Volt egyszer egy Napnyugat (Vajda Mihály: Mesék Napnyugatról) Dobos Attila: Egzotikus forgatag, elméleti mélység (Antropológiai irányzatok a második világháború után) Fazakas Gergely Tamás: Egy elképzelt versantológia (Jegyzetek a Debreceni Költészeti Fesztiválról) Balogh Tibor: Az ember Rubik-kockája (A szarvassá változott fiú a Csokonai Színházban) Pólik József: Itt a piros hol a kék (Kritikai észrevételek a Passióról) Mûhely Szíjártó Imre: Szerzôk és iparosok (Jegyzetek a mai magyar filmrôl) Télikert Nemes László: Kockázatokról és mellékhatásokról Az orvosi kockázat-kommunikáció elmélete és gyakorlata DISPUTATartalom

4 E számunk szerzôi: Balogh Tibor színikritikus, Debrecen Beliczay Erzsébet építész, Budapest Csoóri Sándor költô, Budapest Deczki Sarolta PhD-hallgató, Szeged Dobos Attila PhD-hallgató, Debrecen Fabó Kinga költô, Budapest Fazakas Gergely Tamás PhD-hallgató, Debrecen Gurbán György újságíró, Debrecen Györkös Attila újságíró, Debrecen Kovács Zoltán történész, Debrecen Miskolc Kôszeghy Attila építész, Debrecen Losoncz Alpár filozófus, Temerin Szeged Nemes László történész, akadémikus, Debrecen Orosz István történész, akadémikus, Debrecen Pólik József filozófus, Debrecen Reimholz Péter építész, Budapest Sápi Gergely költô, Debrecen Szíjártó Imre filmesztéta, Debrecen Takács Tibor újságíró, Debrecen Tandori Dezsô költô, író, Budapest A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. 2DISPUTA Debreceni Disputa II. évfolyam, 4. szám, április Megjelenik 1000 példányban Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Kovács Zoltán (Fôtér) Szénási Miklós (Kapualj) Széplaky Gerda (Lépcsôk, Macskakô) Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) disputa@deol.hu Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) ISSN

5 Minden, minden ideálunk Másütt megunt ócskaság már (A fajok cirkuszában, 1910) Ady jutott eszembe. Déry Tibor és Babits Mihály szerint utolsó nagy nemzeti költônk forradalmiságba torkolló szkepszise, látomásainak, Európa- és magyarságképének kettôssége: a magyar nép iránt érzett szeretete és a magyarság folytonos ostorozása, a valahonnan valahová való haladás vélt kényszere, a mások mintájában mindenáron követni való példát látók törekvése, a felvetett fejjel, dacosan a múltba révedôk kitartása, a felzárkózás és lemaradás kérdése, ideáljaink avíttsága. Arra a kettôsségre emlékeztet, ami Európát, Európa eszméjét a mai napig jellemzi. Ady jutott eszembe, mert Európa csak látszólag szól az egységrôl. Valójában kezdettôl fogva szembeállításon, ellentéteken nyugszik. Kezdetben a civilizáció és a barbarizmus, majd a kereszténység és pogányság kettôsségét jelentette, aztán a felvilágosodás a 18. században megteremtette az Occidens (Nyugat) és Oriens (Kelet) elválaszthatatlan ellentétpárját, Európa modern politikai és ideológiai kettéválasztásának alapjait. Mintha nem lett volna elegendô a keresztény világ kettészakadása, a török hódítás vagy a társadalmi fejlôdés elkanyarodása, Voltaire és Gibbon de valójában az egész nyugati Felvilágosodás létrehozta és felhasználta saját önazonosságának megerôsítésére-megteremtésére a szkítahun-tatár (egyszóval barbár) Oriens képét. A 19. századi ipari forradalom centrumának és a perifériájának ellentéte, majd a 20. században Churchill vasfüggönye és a két világrendszer harca által kettéosztott Európa képe csak tovább erôsítette a már korábban kialakult kettôsséget. Ady jutott eszembe. Az, hogy egyébként is munkáló szittya öntudatunkat hogyan használta ki és erôsítette fel a Nyugat sajnálattal elegy lenézése, Európa-tudatunkat pedig hogyan segített megtartani, de egyben eltorzítani saját kivételesség- és áldozatiságmítoszunk. Szkíták, hunok, tatárok vagyunk tehát Európában mások szemében üssük csak fel bármely nyugati (bulvár)napilapot vagy magazint így a csatlakozás elôtti értékelések kapcsán, de önszántunkból is, hisz van, aki nagy királyunkat, Attilát tartja az elsô európainak (?!). Ugyanakkor makacsul, olykor kétségbeesve bizonygatjuk európaiságunkat: mi voltunk a kereszténység védôbástyája a török és az oroszok ellenében, mi vagyunk a civilizált Európa végvidéke a délszláv vagy román barbársággal szemben (?!). Ady jutott eszembe. Az, hogy Brüsszel nem lehet a magyarság Bakonya, ahol elbújhat valós és vélt problémái elôl. Az Európai Unió nem hoz megváltást. Nem szabadít fel múltbéli bûneink alól, nem jelenti a százszor is megérdemelt jutalmat, hogy testünkkel védelmeztük Európa nálunk szerencsésebb de minden esetre nyugatabbra lakó népeit, és nem jelent felmentést a magunkkal és szomszédainkkal való értelmes és valódi párbeszéd lefolytatása alól. Ady jutott eszembe. Hogy mégsincs igaza. Nem sivár pusztaság vesz minket körül, nem elátkozott föld. Nem kell nekünk egy tapodtat sem tennünk itt Szkítiában, Európa közepén, hiszen a magunk akaratából, megunt és ócska ideálok nélkül is képesek vagyunk a szent humuszon értelmes jövôt építeni. Formális csatlakozásunk esély Európa valós és képzelt kettôsségének felszámolására. Esély, hogy túllépjünk a Nyugat és Kelet, a civilizáltság és barbaritás, az uniópártiság és euroszkepticizmus elavult fogalmain és valóságos problémáinkkal törôdjünk. Ady jutott eszembe. Mert ha mégis igaza lenne, ismét azt mondhatná rólunk: Pimasz, szép arccal látszik, hogy akar, De közben búsan lekönyököl, Nyög, sír, ez az én fajtám, a magyar. (Pimasz, szép arccal, 1910) 3DISPUTA Küszöb Kovács Zoltán Szkítiából Európába?

6 Európa: a különbözések azonossága 4DISPUTA Fôtér Losoncz Alpár Azt, aki gyakran lapoz régi könyveket, sok tucatnyi elolvasott oldalnál is erôsebben megfoghatja Bacon egy mondata 1623-ból: Mi európaiak. Ott látjuk ebben a kijelentésben a tôröl metszett európai igényt, az önleírásra való törekvést, amely különféle események és szerteágazó reflexiók hullámverései után is színen maradt. Ott tapasztaljuk az egybeálló Európára utaló óhajt, amely lehetôvé teszi az elkülönbözôdés kifejezôdését, a többes szám elsô személyének használatát. Ugyanakkor Bacon felhívásként is olvasható mondata átível az idôkontinuumon, századok forgatagán és a ma szöveteibe is belefúródik. Felhívásként hat, mert amennyiben igaznak találjuk, hogy minden azonosságforma a befogadás és kizárás kettôs mozgásában keletkezik, úgy az európai identitás megragadásában is valamilyen eredendô lehetetlenségre kell bukkannunk. Nemcsak abban a szokványos értelemben, hogy az Európaként jelölt területet a különféle átváltozásokat értelmezô, szétágazó mítoszok és elbeszélések palimpszesztusaként (egymásraíródásaként) értjük, amely éppen ezért nehézzé tesz minden egybeforrasztást. Az európai örökségben, mint tudjuk, ott rejlik a görög logoszfilozófia, a látás, a megpillantás szabadságának tanúsítása, a zsidó vallás, a formák metafizikáját és az életdinamikát egyesítô római jog, a római másodlagosság, a megtestesülés keresztény misztériuma, az okozatiság taposómalmán túlmutató szeretet, a társadalmi sodrásba belépô kereszténység ellentmondásai, az önvonatkozó alanyiság, a szekularizáció, a felvilágosodás és romantika többszörösen tagozott feszültsége, az ész és a képzelet relációja, a racionalizmus önmegalapozása, de a racionalizmus túlfeszítettségének bírálata is. Európa önállításra ( mi ) vonatkozó törekvésének nehézsége abból fakad elôször is, hogy sohasem válhat teljessé önmaga elkülönítése, másodszor pedig, hogy differenciáltsága többértelmûvé teszi a szilárd önazonosság, az éles körülmetszettség távlatából oly fontos külsô/belsô ellentétet. Számítanunk kell tehát a külsô és a belsô olyan játékmozgására, amely csillapíthatatlannak bizonyul. Amikor az európai genezis képei suhannak el elôttünk, akkor elébünk kerülnek idecsorduló, kívülrôl származó források is. Elébünk kerül például egy elrabolt ázsiai Elébünk kerül például egy elrabolt ázsiai nô képe, aki az azonossághoz elengedhetetlenül szükséges nevet adja egy próféta a földrész peremén, aki az egységesülés lehetôségét kínáló vallást ajándékozza. nô képe, aki az azonossághoz elengedhetetlenül szükséges nevet adja egy próféta a földrész peremén, aki az egységesülés lehetôségét kínáló vallást ajándékozza. A kezdeteket ennélfogva átjárja a befogadás aktusa, az önállításnak az elfogadásból eredô gyakorlata. Késôbb az önmagán túlcsorduló Európa képei nyernek formát, a világtereket elfoglaló Európa teljesedik ki elôttünk, amely mindenen rajta kívánja hagyni pecsétjét. Az európaiak mindenütt gyökereket óhajtanak ereszteni, az idegent sajáttá tenni, a világban önmaguk kivetített hasonmásait látni. (Miközben ma az EU és az Észak-Amerika közötti viszonylatok súlypontjait fürkésszük, vagy az atlanti civilizáció esélyeit mérlegeljük, ne feledjük, hogy Észak-Amerika Európa egyik kivetített értelmezését jelenti.) A geopolitikai egyetemlegességre törô érzületet a térképek fölé hajoló európaiban érhetjük tetten. A határokat, a szuverenitások e nyomvonalait beíró, körzôket és vonalzókat kezében szorongató kartográfus a középpont távlatából néz szét a világon. Ô a hírnöke annak a térfelfogásnak, amely a világteret egymásra nézô szuverenitások viszonyaként értelmezi, elkötelezett módon szuverenitási topológiát rajzol, amely hol békés, hol erôszakteli következményeket idéz majd elô. Európa hírnöke a térosztó, határokat érvényesítô beállítottságnak, vagy ahogy a rosszhírû Carl Schmitt mondotta mintegy fél évszázaddal ezelôtt, a visszatekintés perspektívájából Jus Publicum Europeanum (Der Nomos der Erde), azaz: Európa a bolygóméretû viszonylatokat elrendezô nomosz (törvény) kimondója és hordozója. Amennyiben elôrenézünk, úgy azt láthatjuk, hogy a kartográfiai elkötelezettséget követi majd az antropológia, a másikról, Európa másikjairól való intézményesített beszéd, az újkori tudáseszmény által szentesített Kolonialanthropologie, amely a közelség és a távolság feszültségében mozog. Ha a közelség stratégiáját követi, úgy a másikat érintése révén éppenséggel magához idomítja, azaz tudása által aszszimilálja. A tudás, amely önmaga megjelenítési lehetôségtárába írja be a másikat, amely megérinti a másságot, hogy tudáspolitikájával magáévá tegye nos, mindez mintaszerûen fejezi ki azokat az ellentmondásokat, amelyek szemem elôtt lebegnek, midôn Európáról gondolkodom.

7 És a név, amely az identitás állandóságát hivatott körülcövekelni? A történészek mesélik, hogy a diplomáciai nyelvben a kereszténység jelzésértékét a XVII. és XVIII. században fokozatosan felváltja az Európa név, amely rögzített hatalmi relációk szövevényét hivatott jelölni, uralmi tekintetet, amely átlát és ellenôriz. Ugyanakkor az európai emlékezet tette lehetôvé azt is, hogy az európaiak, akik szétrajzottak a világterekben, egymásba fonódó szálakat hozzanak létre. Az Európa névhez kapcsolható azonosság komplexitása éppen azért nem egyszerûsíthetô földrajzi kijelölésekkel, mert az itt felbukkanó jelentéseket összefonódás jellemzi, s nem szétoldódás. Európa, eme szellemi alakzat (hogy Husserl híres megjelölését idézzem), semmiképpen sem az egyértelmûségbe bezáruló irányultságban mutatkozik meg tehát. Jóllehet az európaiakat újra és újra megkísérti az a szándék, hogy önmagukat kimerevített kettôsségek segítségével pillantsák meg, ám tudjuk jól azt is, hogy Európát politikai, kulturális és gazdasági feszültségek sûrítik egybe. Amikor Európát mondunk, mindig viszonylatba helyezünk, nem tudjuk Európát elgondolni viszonyítás nélkül. Ha Európáról beszélünk, elkerülhetetlen, hogy bele ne keveredjünk világméretû folyamatok, feszültségáramlások taglalásába; az az elgondolás, amely a kizárólagosság nézôpontjából kívánja szemlélni a világot, ma az önértelmezés nehézségeibe ütközik. Ezzel magyarázható, hogy a mélyre nyúló taglalásokat kérdezô beállítottság kíséri, amely átível a különbözô értelmezések között. Minden önértelmezésben az átmenetiség, az eldöntetlenség nyomai tûnnek elô, és ez lehetetlenné teszi, hogy az európai önvonatkozásban valamilyen célirányos folyamat kiteljesedését pillantsuk meg. Ha Európa önelbeszéléseit mindig is meghatározta a külsô határok viszonylagossága, az abszolút határvonalak megrajzolásának lehetetlensége, úgy semmi sem hamisabb, mint azt fontolgatni, hogy az intézményesedés formáival Európa ma nyugvópontra érkezett. A kijelentés, mely szerint Európát nem lehet zárvánnyá, átmenetek nélküli azonossággá merevíteni, ez, ha úgy tetszik, belülrôl is megerôsíthetô. Hiszen a belsô határteremtés nehézségei tûnnének fel már akkor is, ha példának okáért egy, az eredetre irányuló kérdezés a latin és a görög színezetû keresztény hagyományozódás szövevényeit firtatná. Mert akkor az eredet pluralizálódása állna elénk. De ha tovasiklanánk tekintetünkkel, óriási ugrással az elmúlt századba vetve magunkat, másképpen és mégis hasonlóan tapasztalnánk meg az önazonosság versus különbözés nehézségeit. Mert hogyan lehetne beírni a Balkánt az európai jelentéstérbe, az európai Európa szemantikai mezôibe? Ha egy pillanat erejéig felidézzük emlékezetünkben az elmúlt évtized felszínre törô, szisztematikusan ismétlôdô erôszak-megnyilvánulásait vagy akár az erôszak eleven folyamatait az említett terepen, akkor szembeszökô lesz: az ex-jugoszlávia úgy veszi igénybe (mintaszerûen) Európát, hogy vonatkozásában az imént szóba hozott európai csomózó technikákat fedezhetjük fel. Csupán jelzem, az 1914-gyel kezdôdô periódus árnyai mélyen megtelepedtek Európa arcvonásaiban; történetei telítôdtek az ismert, végzetes játékfordulatokkal. A kisebbségek, szórványcsoportok genealógiája így kitörölhetetlen része lett történelmének, szükségszerûen hordozza magán e játékok indexeit. Semmi sem fonákabb tehát, mint Európát bálványozni, és egy paradoxonnal szólva, az aktuális Európát az európai történelem bevégzôdésének tartani. Szó sincs semmiféle lealacsonyításról, amikor ezt hangsúlyozom. Mert milyen európai önértelmezés az, amely az eredendôen befejezhetetlen terv helyett valamilyen célirányos beteljesülést óhajt megpillantani, és gondolattalan odaadás révén a frázisok és jelszavak meredt homlokzatára tapad? És durva leegyszerûsítéseket vagyunk kénytelenek elviselni, amikor kérdésfelvetések helyett ideológiai krédókat hallunk, amelyek szûk 5DISPUTA Fôtér

8 DISPUTA Fôtér 6 Losoncz Alpár 1958-ban született. Az újvidéki egyetem tanára, a kilencvenes évek eleje óta oktat a szegedi egyetemen is (és másutt). A nyolcvanas években az Új Symposion, majd más folyóiratoknak szerkesztôje. Érdeklôdési területei: kortárs fenomenológia, politika-filozófia, de publikált más tárgykörben is (pl. irodalom, ökológia). Legfontosabb könyvei: Hiányvonatkozások (1988), Az emlékezés hermeneutikája (1998), Európa-dimenziók (2002), Suffitientia Ecologica (2004) pályákat szabnak ki: euroszkeptikus, eurorealista. Az európai önértelmezés, amennyiben nem kíván az önreflexió szertartásos ismétlése lenni, aligha elégedhet meg a rutinosság gyakorlásával. Figyelemreméltó, hogy amikor a különféle kommentátorok szeptember 11-e utáni kibomló helyzetben a világhatalom kér déseit, a világbirodalmak, Amerika és Európa viszonyát (van-e elég hatalma Európának? le - het-e?), valamint a hatalmi konstellációk kérdéseit fe szegetik, akkor Európát idézik. Megszólítják Európát, szinte kimondatlanul is feltételezve, hogy képzeteinkben ott villódzik, vonatkozásában kiolthatatlanul: a sajátos felelôsség. Mert ott van képzeteink közt a rendezett összpontosítás, a szabályvezérelt együttlét, az elvekben, imperatívuszokban kifejezôdô ökológiai elkötelezettség, az elvek, a szigorú rend és a szabadság koegzisztenciája, az egyetértés magasságából ideáramló követelmények betartásának igénye, vagy a mégoly bürokratikus törôdés a legapróbb részletekkel. Tapasztalata im azt mondatják velem, hogy abban a régióban, amelynek lakói vagyunk, ezeknek az irányulásoknak korrektív -terapeutikus jelentéseik lehetnek. De jelen van az is, ami kritikai energiát mozgósít bennem. Például az alkalomadtán kibomló népszavazási ügyletek, majd a bürokratikus közlemények szögesdrótjai, amelyek a kommunikációt vertikális rendbe szorítják és a formalizált demokrácia képeit erôsítik. S jelen van a megmerevedô-gyámkodó beállítottság, amely a beavatottság önelégült perspektívájából, a legmélyebb tudás letéteményeseként engedi magához a mimetikus versengésbe taszított részelemeket. Jelen van a felülrôl vezérelt Európa képzete, amelynek irányvonalait a mûködô konzultációs folyamatok sem térítik ki. Az ezekre a problémákra irányuló meggondolásokat nem lehet elôre gyártott válaszokkal semmibe venni. A politika sorsa Európában tagadhatatlan a tétje ennek a kérdésnek. Számtalan, szétágazó probléma áll elôttünk: régiók, amelyek átnyúlnak a Jelen van a felülrôl vezérelt Európa képzete, amelynek irányvonalait a mûködô konzultációs folyamatok sem térítik ki. határokon, Schen gen, bevándorláspolitika, érdekegyeztetések, na gyok és kicsik, egyenlôtlenség, globalizálódó fogyasztá - si populizmus, Nyugat-Közép-Köztes-Kelet- Európa önmagát feloszlató Közép-Európa, európai pozíciókért való versengés, Európa, mint nagyhatalmú revizor, az európai alkotmány, azaz a kohézió etikai-jogi tartóoszlopa. Hogyan fogja így Európa felépíteni a politikai közösséget, kimunkálni a köztársaság rendjét, a közös értékeket valló szabad polgárok társulását, kérdezheti a bíráló? A saját, a másik, a közösség, a kommunikáció megkockáztatom, hogy ez a négyesség alkotja az európai problematikum gerincét; legalábbis azok a kérdések, amelyekrôl itt beszélek, felfûzhetôek ezekre a szálakra. E kérdéssor lényegét nem lehet megragadni a posztnacionalizmus címkéjével. Ami a közösséget és a kommunikációt (communion és communication figyeljünk itt az etimológiára!) illeti: J. L. Nancy szerint az együttesség (vagy egybeállás) nem tünteti el a bennük részt vevôk sajátosságait, nem rendeli alá az egységnek a különösséget, hanem feltárja azt a visszavonhatatlanul emberi projektumot, hogy együtt legyünk mások segítségével. A kommunikáció valójában ez a másoknak való kitettség. Nem a munkamegosztást célzó szervezés vagy az egyes alanyok fölé rendelt társadalmi kapcsolat a mintája, hanem a kölcsönösen artikulált egyediség. Hogy a történelem ugyanazon helyre vetett bennünket, ebbôl nem a feladatok elosztása következik, hanem a dialógusban felcsendülô hangok artikulációja. Fontos tehát, hogy egy olyan közösség körvonalai bontakoznak ki, amely nem totalizál, nem vonja be a kommunikációt valamilyen célirányos jelentésbe, hanem lehetôvé teszi számunkra, hogy azt a másoknak való kitettségben, egy mindig csak érkezô, egy folyton létrejövô mozzanatban érjük tetten. Nem az eredendôen közös lét forog itt kockán, hanem azon együttlevés, amely ellenáll minden konceptualizációnak, elôre megszabott operatív céloknak, romolhatatlan lényegnek. Európának többszörösen is meg kell gondolnia a közösségnek ezt a jelentéskörét. Hiszen a kor dinamikájában a zárt identitásokat hirdetô politika térnyerését, illetve a szórványosodás jeleit tapasztaljuk, s az európai megapoliszokban a hontalan modernitás számtalan kivetü-

9 lését, a kommunikációs felületek, a komplex azonossági minták szaporodását látjuk. Mindezekbôl olyan szellemi állapot rajzolódik ki, amelyet nem lehet vállrándítással elintézni, mert átírja az egyetemesség eszményének nagyon is európai jelrendszerét. A saját és a másik viszonylatának felmerülésekor egyre fontosabbá válik számomra a Lévinas filozófiájával való szembenézés. Európa balszerencséje vajon nem éppen abból ered, hogy a kereszténység nem tette eléggé gyökértelenné? kérdezi Lévinas. A gyökértelenek közössége az igazi egyetemesség, folytatja. A névtelenek közössége, akiket láthatatlan kötelékek fûznek össze. A Másikhoz való etikai odafordulás úgy lehetséges, hogy a nyelv mûködésében leválasztjuk a másságtapasztalatot formájától. Az arcban megnyilvánuló Másik eloldódik formájától, áttör saját plasztikus levésén, áthatol minden formán, azaz formán túlivá lesz. A Másikhoz fûzôdô többlet, amelyet Lévinas az arc jelentésességével hozott összefüggésbe, éppen e formán túliság révén jelentkezik. Lévinas az európai gondolkodás önzetlenségérôl szól, kiemelvén, hogy a kultúrától, világtól, a történelemtôl függetlenedô önjelentésességgel rendelkezô Másik felfedezése csodálatos esemény volt az európai önmegértés folyamataiban. Tudom, hogy mi a tétje annak a felelôsségnek, amely megelôzi a kezdeményezés szabadságát. Tudom, hogy mily nagy a fontossága a szemközt érvényesülô felelôsségünknek. Lévinas szerint ugyanis az Én a meggyökerezettségben áll, és a Másik, az idegen sohasem válhat úgy megygyökerezetté, ahogyan az Én. S mivel kizárólag az Én elôjoga a meggyökerezettség, így szükségszerûen szem elôl kell tévesztenie a másság önmaga számára feltáruló jelentését. Nem láthatjuk tehát a Másik méltóságát többé, nem ismerhetjük fel azt a tényt, hogy a Másik mérhetetlenül több nálunk. Ám miért kellene aláírnunk, kérdezem, hogy az idegen mindig csak a gyökereit vesztett emberrel azonosítható? Vajon az idegenség a maga másságában csupán a A kommunikáció valójában ez a másoknak való kitettség. Nem a munkamegosztást célzó szervezés vagy az egyes alanyok fölé rendelt társadalmi kapcsolat a mintája, hanem a kölcsönösen artikulált egyediség. a nyelvekben lakozó fordíthatatlanság nemcsak az idegent szólítja meg, akit a fordítás szándéka sarkall, hanem az anyanyelvben állót is. Hiszen ez a fordíthatatlanság állandó figyelmeztetést jelent a nyelvek feletti rendelkezés lehetetlenségére. gyökérvesztés helyzetében lép elénk? Továbbá, Európa balszerencséje nem abból (is) ered-e, hogy önfélreértésekbe hanyatlott saját gyökerei értelmezése során? A sajátszféra nem a telítettség tartománya, minthogy az idegenszféra sem a megfosztottságé. Az, amit sajátközegnek hívunk, nem a maradéktalan azonosság, a megtisztítottság, az átszûrtség birodalma. Mert a sajátszférába, a közelibe, az eleve ismertbe beleíródik, beékelôdik az idegenség mozzanata, az ön magunkban rejlô idegen gondolata, amely megakadályozza, hogy a saját afféle beteljesített elôjog legyen. A sajátszféránk tehát nem a maradéktalan önelsajátítás privilégiumának bizonyul, de nem is az idegenség általi asszimiláció. A meggyökerezettséghez kapcsolódó önelsajátítás befejezhetetlen, mert a meggyökerezettség az értelmezés törékenységében és az értelmezés folytonos megújulásában létezik. Mindez a közelség és a távolság kommunikációban tapasztalt ritmusát jelenti, a másként-értések hangolását, horizontok egymásnak feszülését. A meggyökerezettség elbeszélése mindig értelmezô szöveg, amelyben paradoxonok gyûlnek egybe, amely magában foglalja a kisebbségi történelem ellentmondásait. A gyökereknek az értelmezés által mozgásban tartott állapota, a jelentéslehetôségek végtelensége jellemzi ezt a helyzetet. S ami a kommunikáció kérdését illeti: ha jól értettem Eco lényegbevágó gondolatát, úgy Európa metanyelve nem az angol, hanem a fordítás. Valójában nem nehéz kihallani ebbôl az állításból a bírálat hangját: beszéljünk a jelek olyan cseréjérôl, amely nem alárendeltje a sûrûn kavargó, de eszközszerûen megnyilvánuló, fôképp kereskedelmi szempontú betûrajoknak. Mégis, nem elégszem meg a fordítás fontosságának puszta rögzítésével, hiszen esetlegesen félreértésekre adhat alkalmat. Mert nem abban az értelemben beszélek a fordításról, mint az akadémiai diszciplínák tisztes tárgyáról vagy a jéghideg árugazdasági kommunikáció mellékjelenségérôl. Az életirányultság értelmében szólok, amely habituális formákat teremt. Nem a fordításról ejtek szót, amely átvezet az egyik 7DISPUTA Fôtér

10 nyelvbôl a másikba, miközben értelmi egybecsengéseket, megnyugtató analógiákat keres. A kultúrák közti sokarcú cserekapcsolatok alakító ereje, a kommunikációs készség finomítása, amely sugarába vonja a közlekedôrendszereket, a köztesség éthosza, amely kollektív önmozgásokban ölt testet, a jelentések szétívelô játéka, az ébren tartott másságtudat, amely az üvegburából való kilépést sürgeti, ezt tartom fontosnak. Mégsem tudok itt pontot tenni. A fordításnak ugyanis elengedhetetlen alapföltétele a fordíthatatlanság, voltaképpen egy olyan disszociáció a nyelvek között, amely meghaladhatatlannak bizonyul. Mert az adott nyelv értelme sohasem fordítható át teljesen a másik nyelvre. A megszólalás, a megnyilvánulás nem szûnik meg visszautalni a kimondás kontextusára, az alapvetô nyelvi irányultságra. Ezért úgy gondolom, hogy a fordítás mint társadalmi gyakorlat közege az a készenlét, amely hûséget tanúsít a fordíthatatlanság iránt. Éppen a fordíthatatlanság az a közeg, amely mozgásban tartja a fordítást és a nyelvet. Figyeljük meg: a nyelvekben lakozó fordíthatatlanság nemcsak az idegent szólítja meg, akit a fordítás szándéka sarkall, hanem az anyanyelvben állót is. Hiszen ez a fordíthatatlanság állandó figyelmeztetést jelent a nyelvek feletti rendelkezés lehetetlenségére. Visszahajolok az iménti állításomhoz, amikor a gyökereknek az értelmezés által mozgásban tartott állapotát említettem. Mert azt a párhuzamot kívánom láttatni, amely a nyelvben rejlô fordíthatatlant összeköti a gyökerek mozgásával. Nekem ennek az eredendô disszociációnak a felismerése derít fényt az egyesülô Európa közösségére, a fordításban való fordíthatatlanság vállalásában, amely, legyen szabad ismételnem, végtelen feladat. Kedves Olvasó! Elnyerte tetszését a Debreceni Disputa? Szívesen olvasná rendszeresen ezt a folyóiratot? Érdekli, kik lesznek a szerzôink? Mirôl írnak majd, s hogyan látják a világot vagy éppen Debrecent? Kívánja támogatni kulturális törekvéseinket? S ugyanakkor szeretné megkímélni magát az utánajárás gondjaitól? 8DISPUTA Fôtér Legyen az elôfizetônk! Ha igényli, mi vállaljuk, hogy eljuttatjuk az Ön címére a Debreceni Disputát hónapról hónapra! Egy teljes éven át kézhez kapja lapunkat, s ezért csupán azt kérjük, a nyomdaés postaköltségekhez járuljon hozzá. Kérésére küldünk csekket, ezen befizetheti az éves díjat 3000, azaz háromezer forintot bármely postahivatalban. Kérjük, a kézbesítési címet írja olvashatóan! A Kiadó

11 Magyarország küszöbön álló uniós tagfelvétele a historikusok számára is parancsoló szükségszerûséggel veti fel annak tisztázását, hogy milyen volt hazánk viszonya az elmúlt évszázadokban Európához, milyen történeti gyökerekkel kapcsolódik Magyarország Európához. A történetírás számára soha nem volt kétséges, hogy a honfoglalással, az államalapítással és a kereszténység felvételével Magyarország elszakíthatatlan része annak az Európának, amely fogalmilag a 8. században született meg, s geográfiai egységbôl ideológiai közösséggé vált. Nem változtatott ezen a helyzeten az ázsiai típusú török despotizmus másfél évszázados uralma az ország több mint egyharmadán, s a fél-ázsiai szovjet despotizmus négy évtizedes hatalmi berendezkedése sem. Magyarország 1100 éves története a Kárpát-medencében tanúbizonysága annak, hogy az Európából érkezô kihívásokra ez a terület mindig reagált. A Kárpátok keleti nyúlványai voltak a határai a latin rítusú kereszténységnek, az építészetben a romanikának és a gótikának, a humanizmusnak és a reneszánsznak, de a nyugat-európai típusú jobbágyrendszernek, a hûbériségnek és a rendiségnek, a korporatív alapokon felépülô iparos és kereskedô testületeknek, a céheknek és a gildéknek, az önigazgató városoknak és a társadalmi autonómia más formáinak. Eddig terjedt a hatósugara a reformációnak, amely érintetlenül hagyta az ortodoxia világát. Természetesen az is igaz, hogy a Kárpátmedence, más közép-európai országokkal, mint afféle kompország történetének bizonyos szakaszaiban nemcsak a Nyugattal azonosított Európával, hanem az Európából gyakran kirekesztett Kelettel is szimbiózisban élt, akár akarta ezt, akár nem. Nehéz lenne tagadni a bizánci befolyást középkori történetünk korai századaiban vagy az örökös jobbágyrendszert a kora újkor századaiban, a felvilágosult abszolutizmus hatását, amely inkább keleti elmaradottságot tükrözött, mint a nyugati államrendszerekkel való rokonságot, s a szocializmusnak nem a Marx által megálmodott, hanem a szovjet bolsevizmust másoló formájának szerepét történelmünkben. Történelmünk európai, s ami ezzel azonos értelmû, nyugati gyökereinek átfogó elemzésének itt elvégezhetetlen feladata helyett alább csak három kérdésrôl: a latin 732-ben egy arab krónikaíró úgy vélte, hogy Martell Károly Poitiers-nél nem a frank államot, hanem Európát védelmezte. rítusú kereszténységrôl, a rendiségrôl és a reformációról kívánok szólni, mint olyan jelenségekrôl, amelyek mélyen beágyazódtak a magát Európával azonosító Nyugat társadalmába. A kereszténység, amikor üldözött vallásból a IV. században államvallássá lett, nem Európával, hanem a Római Birodalommal kapcsolódott össze. Ez a helyzet a barbár államokban megváltozott. 732-ben egy arab krónikaíró úgy vélte, hogy Martell Károly Poitiers-nél nem a frank államot, hanem Európát védelmezte. Amikor 800 karácsonyán a pápa váratlanul császárrá koronázta Nagy Károlyt, úgy üdvözölték az új imperátort, mint Európa tiszteletreméltó fároszát (fáklyáját) és Európa atyját (Pater Europae). Élete végén a krónikaíró Nithard úgy vélte, hogy a császár egész Európát békében és jólétben hagyta utódjára. Európa már ekkor azonos volt a latin kereszténységgel, de a kortársak szinonimaként használták Európa és az Occidens fogalmát is. Nagy Károly még gondolhatta, hogy ez a latin kereszténységgel azonosított Nyugat vagy Európa az ô birodalma, két évszázaddal késôbb nagy csodálója, III. Ottó császár és az általa trónra emelt II. Szilveszter pápa, akit mi magyarok jól ismerünk, hiszen ô küldte a koronát Istvánnak, már egy új keresztény világrend ideáját vázolták fel. Ottó egy olyan respublica christiana -t álmodott meg, amelynek alkotóelemei Róma (azaz Itália), Gallia, Germánia és Sclavinia. Ez utóbbi az éppen keresztény hitre térô közép- és kelet-európai országokat: Cseh- és Lengyelországot, a kijevi Ruszt és az egyébként nem szláv Magyarországot jelentette. II. Szilveszter Sclavinia helyett a szittya országokat említi a respublica christiana erôteljes részeként, nyilvánvalóvá téve, hogy Magyarország is beletartozik az ezredforduló táján kiszélesedô Európa vagy az Occidens kereteibe. Ez a respublica christiana, meg gyôzôdésünk szerint, nem fordítható antik vagy modern értelemben vett keresztény köztársaságnak. Inkább olyan konföderáció, keresztény államszövetség, amelynek fô feladata az isteni parancs szerinti közjó (bonum commune) megvalósítása. Annak biztosítása, hogy az egyének és közösségeik rendezett együttmûködésben Isten által elrendelt kiteljesedésükre törekedjenek. A közjó elválaszthatatlan az igazságosság érvényesítésétôl, amit már Szent Ágoston Orosz István Európaiságunk történeti gyökerei DISPUTA Fôtér 9

12 DISPUTA Fôtér 10 Magyarország euró paiságát a latin kereszténység, a kulturális kapcsolatok mellett a társadalmi szerkezet hasonlósága bizonyította leginkább. az államok legfôbb kötelességének tartott, hiszen a De civitate Dei megfogalmazása szerint igazságosság híján az államok nem különböznek a rablóbandáktól. Aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy a császár és a pápa együtt gondolták ki a respublica christianát, az európai keresztények világbirodalmát, amelyben teljes egyetértésben uralkodott volna a császár és a pápa. Bizonyára igazuk van azoknak, akik úgy vélték, hogy III. Ottó és II. Szilveszter elképzelése nem volt több ábrándnál. Olyan ábránd volt azonban, amely a következô századokban lelkesítette a keresztény Európát, pl. olyan kiváló szellemeket is, mint Dante, s kidomborította a földrész kultúrájának egységes voltát. Európa az ezredforduló táján már nem katonai hódításokkal bôvült, hanem a keresztény hit erejével. Így vált Európa részévé a horvátok, csehek, lengyelek, magyarok által lakott Közép-Európa, a dánok, svédek, norvégok és finnek földje Észak-Európában. Igaz, ebben a korban ment végbe Európa fogalmi szûkülése is. 1054, az egyházszakadás után az Occidens végleg azonosult Európával, s a respublica christiana már nemcsak Bizáncot nem foglalta magába, de a balkáni bolgár, szerb államot, s a kijevi Oroszországot sem. Magyarországnak különleges szerencséje volt, hogy az ezredforduló idején került be a keresztény respublika keretei közé. (Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez Szent István elôrelátását és államférfiúi nagyságát dicséri.) Hazánk nem katonai hódítás, hanem békés hittérítés eredményeként vált kereszténnyé. S még valami: Hierotheosz és más bizánci térítôk mûködése ellenére Szent István Magyarországa a latin kereszténység részévé vált. A császárság és pápaság XI. században kezdôdô és több évszázadon keresztül folyó küzdelmei pedig lehetetlenné tették, hogy bármelyik fél uralma alá hajtsa a frissen krisztianizált országokat. Így, bár a császár és a pápa III. Ottó és II. Szilveszter által feltételezett békés együttmûködése már VII. Gergely és IV. Henrik idejében (tehát az 1070-es években) semmivé vált, Magyarország a keresztény országok megbecsült tagja maradt. Ehelyütt nincs mód bemutatni, milyen mélyen is hatotta át a kereszténység a magyar társadalmat, s a korai újkor kezdetén, a török támadások idején miért lehetett az ország a kereszténység, azaz Európa védôbástyája, s miért nem volt reális alternatíva a törökkel való megegyezéssel kivédeni egy ázsiai rendszer pusztító hatását. Arra azonban mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a középkorban Magyarország eu rópaiságát a latin kereszténység, a kulturális kapcsolatok mellett a társadalmi szerkezet hasonlósága bizonyította leginkább. Bibó István megállapítását, hogy a magyarság történetének elsô 500 évében társadalomszerkezetét tekintve a Nyugathoz tartozott, de egyszerûbb szövedékben, vidékies jelleggel, az utóbbi évek történeti kutatásai, elsôsorban Szûcs Jenô eredményei teljes mértékben igazolták. E társadalmi szerkezet legfontosabb eleme 1526 elôtt a hûbériség és a rendiség volt. A hûbériség jellemzô dominushomo vagy senior vazallusi kapcsolatról már a múlt században azt állapították meg, hogy az nem volt jellemzô a magyar társadalomra. Ez a megállapítás azonban csak abban az összefüggésben igaz, hogy nem volt hûbérjogon adományozott birtok. A vazallitásra jellemzô társadalmi kapcsolat a familiaritás formájában Magyarországon is jelen volt. A familiáris nálunk is kapott szolgálatáért urától ellenszolgáltatást. Volt azonban egy magyar sajátosság, az ti., hogy a familiaritás társadalmi kapcsolatként nem megelôzte a rendiséget, mint Nyugaton a vazallitás, hanem párhuzamos volt vele s megérte az újkor kezdetét is. A torlódott társadalmi szerkezetnek nevezett állapot nem más, mint hogy azok a nyugati elemek, amelyek Európában idôben egymás után következtek, a késôbb kezdôdô magyar fejlôdésben egy idôben jelentek meg s ezáltal összetorlódtak. A hûbériség elemei európai kialakulásuk során a 8 9. században a levédiai, etelközi magyar társadalomban nem jelenhettek meg, de a rendi átrétegzôdés már Magyar-

13 országon is alig néhány évtizeddel követte az európait, úgy azonban, hogy ekkor még megtalálhatók voltak a hûbériség jellemzô vonásai is. A középkori társadalmakban rendeknek azokat a csoportokat szokták nevezni, amelyek tagjai lényeges vonásokban azonos jogállásúak voltak, kiváltságokkal, pri vilégiumokkal rendelkeztek, ezeket örökletesen birtokolták és érdekeiket politikai síkon, azaz az államéletben is képviselhették. Az egyes társadalmi csoportok privilégiumai nem voltak függetlenek azoktól a szabadságoktól, amelyek a nyugati keresztény közösségeket, a societas fideliumot (a keresztények társadalmát ) és csak ezt jellemezték. Aligha véletlen, hogy rendiség csak a nyugati társadalomban volt. Az állam minden más közösségben rátelepedett a társadalomra, az alattvalók közösségeit felülrôl szervezték, s az állam élén álló szuverén, despota korlátlanul rendelkezett alattvalóival. Még a legelôkelôbb alattvalókat is a Max Weber által prebendálisnak nevezett (azaz közjövedelmekbôl részesedô) függés jellemezte, hatalmuk a despotától függött s bármikor visszavonható volt. A nyugati egyház hatására alulról építkezô európai társadalmakban a rendek két dolog révén biztosították, hogy az uralkodói hatalom nem válhatott zsarnoksággá vagy despotiává. Az egyik a rex sub lege elv volt, ami azt jelentette, hogy a törvény (ez egyre inkább a természettörvényt, azaz az isteni törvényt jelentette) alól az uralkodó sem vonhatta ki magát, így köteles volt a Szent Ágoston által megkívánt igazságosság kritériumának megfelelni, a másik az az antik jogból felelevenített elv, amely szerint quod omnes tangit, ab omnibus comprobari debet, azaz, ami mindenkit illet, azt mindenki által meg kell erôsíteni. A törvény által korlátozott és korlátozható uralkodó, akinek döntéseibe be kell vonni azokat az érintetteket, akikre a döntései vonatkoznak, a rendi struktúra leglényegesebb eleme. A rendi társadalmak a szabadságok (libertások) társadalmai. Szabadságai vol- Aligha véletlen, hogy rendiség csak a nyugati társadalomban volt. Az állam minden más közösségben rátelepedett a társadalomra, az alattvalók közösségeit felülrôl szervezték, s az állam élén álló szuverén, despota korlátlanul rendelkezett alattvalóival. A rendi gyûlések sem a vármegyékben, sem a legfelsôbb szinten nem voltak a demokrácia iskolái, de olyan képviseleti fórumok voltak, amelyek hozzájárultak a modern polgári korszak demokratikus hatalomgyakorlási technikájának kialakulásához. tak a királytól kezdve (igaz, csökkenô mértékben) a legalacsonyabb rendû szolgákig mindenkinek. Ezek a szabadságok egyénre szabottak voltak, s nélkülük nem született volna meg a francia forradalom és a modern Európa általános szabadságfogalma. A rendi ha talommegosztás nélkül nem születtek volna meg a hatalmi ágak elkülönítésére és megosztására épülô modern európai államok sem. Magyarországon alig néhány évtizedes késéssel jelentkezett a rendi átrétegzôdés, s a rendi ha - talommegosztás techni kája olyannyira átjárta a társadalmat, hogy 1848-ig érvényben maradt, akkor is, amikor Európában már nyoma veszett. Volt azonban a hazai rendiségnek is olyan jellegzetessége, amely vidékies jellegével Bibó megállapításait igazolja. Nyugaton a rendiség három rend: a papság, a nemesség és a városi polgárság konföderációja volt. Magyarországon a nagy létszámú nemesség nagyon hamar föléje nôtt a másik két rendnek, s Kézai Simon alapvetése után a nemesi rend magát tekintette az országnak, a Szent Korona részének, a Szent Koronatanban pedig megteremtette azt az államszimbolikát, amely az uralkodói hatalom korlátozásának legfôbb eszköze lett. Míg Nyugaton az uralkodói hatalom ellensúlyaként három rend szerepelt, Magyarországon ezt a nemesség egyedül magának vindikálta, bár a papság és polgárság privilégiumait nem vonta kétségbe, politikai képviseletét a prelatusok kivételével minimálisra csökkentette. A rendi gyûlések sem a vármegyékben, sem a legfelsôbb szinten nem voltak a demokrácia iskolái, de olyan képviseleti fórumok voltak, amelyek hozzájárultak a modern polgári korszak demokratikus hatalomgyakorlási technikájának kialakulásához. A hûbéri és rendi Európa sajátos társadalmi szerkezete olyan gazdasági struktúrát teremtett, amelyben az európai keresztény-feudális világ és egyedül csak ez alkalmassá vált a modern tôkés rend kialakítására. Ennek ideológiai megalapozásában döntô szerepe volt a reformációnak. DISPUTA Fôtér 11

14 DISPUTA Fôtér Bizonyára sokan éreznek ellentmondást abban, hogy a reformációt az európaiság egyik fontos gyökerének tartjuk. Többek között a reformáció volt az a szellemi mozgalom, amely a középkori respublica christianát felbomlasztotta, és az egységes Európát a vallási különbözôségek földjévé tette. Nem volt szükségszerû, mégis elkerülhetetlennek tûnt, hogy az üldözött Luther egy fejedelem védelme alá helyezze magát, s az egyház és annak feje, a római pápa által megtestesített egységet nemzeti egyházak megteremtésével igyekezzék megszüntetni. A felekezeti különbségek által megosztott, vallásháborúkba keveredett Európa már a században nemcsak elfelejtkezett hajdani egységérôl, de tagadta is ennek az egységnek korábbi létét. Ugyanakkor azt, hogy a reformáció nyugati (azaz európai) jelenség, Ezt a nemzeti kultúrát visszük magunkkal az Európai Unióba, amely hitünk szerint nem uniformizálni kívánja az alkotórészek sajátosságait, hanem egy olyan új konföderációt teremteni, amelyben a közös európai múltra éppen olyan büszkék leszünk, mint magyar nemzeti mûveltségünkre. egyértelmûen bizonyítja, hogy elterjedésének határai egybeesnek a romanika, a gótika vagy a reneszánsz és humanizmus határai - val, azaz nem nyúlnak a Kárpátokon túlra. A reformáció felbomlasztotta a respub lica christianát és teremtett helyette valami mást: a modern kapitalizmus ideológiai, eszmei megalapozását és az európai nemzeti kultúrákat. Max Weber korszakalkotó könyve, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme megjelenése óta közhely, hogy van összefüggés a protestanizmus és a modern kapitalizmus erkölcsi felfogása között. Szerinte a kettôs predestinációról vallott felfogás nem Kálvinban ugyan, de az ôt követô hétköznapi emberek tömegében naponta vetette fel az üdvbizonyosság (certitudo salutis) problémáját, azt ti., honnan tudhatja az ember, hogy az Isten az üdvösségre és nem a kárhozatra választotta ki ôt. A lelkipásztori tanácsokban a hit szerepelt a kiválasztottság jeleként, s egyenesen a hívôk kötelességévé tették, hogy kiválasztottnak tartsák magukat, s vessék el, mint a sátán kísértését, összes kételyüket, hiszen az önmagára vonatkozó bizonyosság hiánya írja Max Weber a hit elégtelenségének, tehát a kegyelem elégtelen mûködésének következménye. Az apostoli figyelmeztetés saját elhivatottságunk rögzítésére [ ] azt a kötelezettséget jelenti, hogy az ember a napi harcban szubjektív bizonyosságot nyerjen kiválasztottságáról és annak igazolásáról. Az Istenhez forduló, kegyelmet kolduló megalázkodó bûnösök helyére így lépnek az önmagukban biztos szentek. Ezeket ismerhetjük fel a kapitalizmus heroikus korszakának acélkemény kereskedôiben, iparosaiban. A kiválasztottság tudatát másrészt a fáradhatatlan munka, a hivatás teljesítése adhatja meg az embernek, hiszen az új vallási tanítás szerint a munka nem Isten büntetése. A születô új világ erkölcsi alapvetése mellett a reformációnak elévülhetetlen érdemei voltak a nemzeti nyelvek és kultúrák ápolásában. A Luther által hangoztatott sola scriptura elv megkövetelte, hogy a Biblia nemzeti nyelveken is hozzáférhetô legyen mindenki számára, s maga is jó példát mutatott a német bibliafordítással, amely a modern német irodalmi nyelv alapja lett. A népnyelvi istentiszteletek megkövetelése ugyancsak a nemzeti kultúrák felvirágzását segítette elô. Magyarország európai gyökereit bizonyítja, hogy a reformáció, noha 1526 elôtt még törvényt alkottak a lutheránusok megégetésérôl, nagyon gyorsan elterjedt, s a magyar nyelvû istentiszteletekkel, a Károli Gáspár által magyarra fordított teljes Bibliával, a protestáns lelkészek verseivel, hitbuzgalmi írásaival hozzájárult a nemzeti mûveltség kibontakozásához. Ezt a nemzeti kultúrát visszük magunkkal az Európai Unióba, amely hitünk szerint nem uniformizálni kívánja az alkotórészek sajátosságait, hanem egy olyan új konföderációt teremteni, amelyben a közös európai múltra éppen olyan büszkék leszünk, mint magyar nemzeti mûveltségünkre. 12

15 Írtam a minap: olvastam ezt: Kérem, csak akkor csöngessenek, Ha hozzám jönnek. Így, nagy betûvel a költemény második sora egy kapualjban. Ennél alig volt szebb a lábápoló Pyrker néni cégér márványtáblája ugyancsak ily boltívben, ám erre a síri-ünnepélyes rózsaszín erezetegyüttesre idegenkezûség véste a fogadási idôk fölé (alá? rég volt): Itt nyugszik a legjobb Mármint Pyrker néni. S ki vagyok én, hogy feledjem magam? Feledjem, mint Rilke sorolja a szökôkutakról remekbe metszett versében, hogy csak ha valóban hozzám jönnek (engem illetô, hozzám illô, csak rám váró) szándékok és esélyek, akkor írjak? Miért kell külön megfogadnom, hogy ma élôk legszebb-irodalmáról, pályatárs dráma-vers-prózaírókról szót se eztán? Miért, hogy bármi butaságot olvassak tudomány, esszé, kritika ürügyén (fôleg magamról), arra én név szerint (azért csak az illetôk neve szerint, csak úgy) nem reagálok? Belékeveredtem volna valami háló hínárba mégis? Vagy igaz volt az úgynevezett ízlésbeli terror fogalma akkor? Igaz volt, ha nem is így, de mint eshetôség? Erôteljes hangok tudnak szólalni sivárságunk évadán, mûveket-fogadó sivárság ege alatt, hogy az író ne elemezze magát? Ne terrorizálja kritikusait, irodalomtörténész besorolóit, hagyja magát kizárólag másra? Ne mondjon el olyasmiket, amiket (de rút így!) csak maga tud, magáról csak ô maga? S mintha, írtam a minap, nem bíznánk annyira már, mint Goethe még: Hogy a költôt megismerjed,/költô -Országba kell menned. Nem fog költô-országunk (esszéista-prózaíró-országunk) kapuján oly túlzott ügybuzgalommal (csak ne féljünk!) csengetni senki? Végképp nem fenyeget minket jó értelemben (mint a klasszikus ostobaságok korában), hogy Esti Hírharangnak néznek minket, netán gazdasági szaktanácsosnak, hadügyminiszternek (Veres Péter), békeharcosnak, futballszakírónak, s mind e fontos tárgyakban zaklatóznak némelyek? Amit ez is de rút! hogy én, hogy én, már Babits sem szerette mondtam: a mi- S ki vagyok én, hogy feledjem magam? Feledjem, mint Rilke sorolja a szökôkutakról remekbe metszett versében, hogy csak ha valóban hozzám jönnek (engem illetô, hozzám illô, csak rám váró) szándékok és esélyek, akkor írjak? nap írtam, hogy Hát feledtem, térek viszsza, mi lenne valódi dolgom? Elemezni, mi volt nekem egy veréb, kettô tíz, egy vak, egy sánta mi a házi kártyabajnokság rendszere mit jelent(ene) a zen-féle satori nyugalom, melyet nem szabad megnevezni, mert akkor nem is igazi? Lásd a hettitákat és a sirályokat Weöres feledhetetlen, nagy és nagy mókájú versében. Vagy mindenkit önmaguknak hisznek, vagy senkit sem tartanak valódinak úgy, ahogyan ôk azok volnának. Megváltoztak-e a korok lassú hangsúlyai, netán súlyos hangsúlyai lassan, súlyos lassúsággal valami változástól független alakult ki netán, hogy mûvinek érzek minden mûfogadást (nem a befogadást, de a befogadás kifejezését), mûvinek, ha nekem kellene mûvelnem? Mert jobbat a ma dívó mûértékeléseknél, a jelen, az élôk dolgában magam sem tudok, s azt ismételni, amitôl irtózom, nem akarnám; igen, a régiek maradnak, a halottak, nekem Szentkuthy, Ottlik, Pilinszky, Kosztolányi, Szép Ernô elsôsorban, s még mindig, látszólag csontig csupaszított mûvekkel, az esszéizmus és a literátori történészkedés fogaival lerágva, még mindig ôk kiabálnak valami De mit is? Ha azt mondom, Montaigne XXI felé, s nem toldom meg alkalmi mellékcímmel, nyilván azonnali tiltakozást váltok ki. Gondolom ott, ahol csalódásaim tereptárgyai leledzenek, e tereptárgyak terepasztali mozgatói mozognak. Akikkel bajom is támadt. Jó, hát bajom-e? Mai napomból, melynek nagy nyugalmát kezdtem érezni, de aztán visszacibált magába a literatúrai melléktevékenységek külvilága, vagyis szélmalomharcokba kellett kezdenem önjelöltekkel, visszautasítgatókkal, (nem ellentétes fogalmak!), füllentôkkel és áltatókkal szemben, s azt kellett éreznem, hogy valaki akár üldözési mániával is megvádolhat, e napból mentem itt, ami menthetô. Maradt, hogy elfogadták egy javaslatomat; arról, hogy írnék, éspedig valóban vitázó cikknek, egy Mûfogadás és lófogadás címû dolgozatot, mondom, ezúttal és teljesen kivételesen, provokatívan, Tandori Dezsô Montaigne XXI felé (1. rész) DISPUTA Macskakô 13

16 DISPUTA Macskakô 14 mert hogy a már említett befogadás-kifejezést reménytelennek tartom pillanatnyilag, ha élôkrôl van szó (nyilván magamat sem zárom ki ezek sorából! nyilván magam is ilyen érzékenységgel fogadok sok mindent! jó, sok mindent, de jó sok mindent azért nem), és csak a holtak bírják el, ha festôk, ha modernek, ha avantgárdok, ha posztmodernek, ha félmúltbeliek, bárkik tehát, azokat a kritériumokat, melyeknek mentén mûvészetrôl manapság írni érdemes? hogy ne érezzem azt a fáskaralábé-ízt, mely miatt legtöbbször kiköpöm az egészet, úgy, ahogy van, jó, ismétlem, de ha azt kell éreznem, hogy a magam csekélyke dolgáról írtak üvöltôen pontatlant, teljesen félreérthetô csacskaságot, hát akkor azért visszaszólalok bár ne tettem volna, és nem is teszem. Csak a szakszerûség elve vezérelt; s tudjuk, ha megindulunk ezen az úton, tarkaságos a kép, errôl is beszámolunk, útirajz lesz a vállalkozásból de mi is lehetne más? magunkat nem rángathatjuk hajunknál-fülünknél fogva sehonnét, hát marad, ami egyéb, reálisabb módon kínálkozik. Ismét a (becsavarodó! nem henyén mondom) visszaelemzés, önmagunkra vonatkozó igyekezetünk, mely szintén siralmas. Nem ide tartozik, de: a lófogadás úgy jöhet majd ama másik dolgozat dolgába (s ne feledjük, Pascal és a fogadás, a valószínûségszámítás), hogy a lófogadást, s egyáltalán a nem holtbizonyosan tudott létezô/létezés kérdésben megejtett fogadást mind erkölcstelennek, hazárdnak, ismétlem a szót, henyének, pótcselekvésnek fogom fel; tudom, mirôl beszélek. Ám itt másról. S hagyjuk is ezt. Kétségkívül a legnehezebb (etikai? esztétikai?) mûveletek, vállalkozások egyike ez: megállapítani, elô-állapotban vagyunk-e valamely mûhöz képest, utó-állapotban-e? A mû maga elôzmény még csupán, nincs itt az ideje megérthetésének (szélesebb körben, bár hát mi is az ma?), épp elmúlt forró hatásának ideje s ki-ki sorolgathatja, latolgathatja itt az említettek nevét. Természetes, hogy kibontható az értékelô-író, az esztéta-magánszemély mibenléte és jellege azzal is, ha madarairól beszél, ha arról, hogy Észak-Dél-Kelet- Nyugat lehetetlenné vált számára, mihelyt kilép kapuján annak a háznak, melyben örökkön maradni sem bír, hogyan is bírhatna; s hogy vállalva némi ünnepélyességet, nevetségességet is (akár), efféle önelemzésekbe kell bocsátkoznia, hogy kitetszhessék: Tessék, ez volnék én, ahogy gyakorlott elemzôként saját magamat látom, ezzel tetszene összevetni mások értékelését, ahogyan az részemrôl lehetséges volt (vagy lesz). Az ismerhetem magam (egyáltalán) szent (vulgáris?) naivitása tehát az esszéista íróé; most természetesen csak ezzel a figurával foglalkozhatom, mert a kritikusok, nem-primer-író esszéisták helyzetét az említett Mûf. és lóf. dolgozatban próbálom, és hozzáteszem, senkinek sem eleve a rovására, inkább a helyzetek felett érzett keserûségemben taglalni. Lehetséges tehát olyképp jegyzetelnünk a hol tartunk? Mik vagyunk? etc. alapvetô tárgyat, hogy maga a mûvelet is kizáró, kirekesztô, bennünket zár és rekeszt ki, vagy legalább rekeszel, zárványol, sôt, ha szabad használnom ezt a (miért is avulna?) szót, hübriszel, tölt el tehát megengedhetetlen, bûnhôdésre érdemes gôggel. A konkrét (tehát a nem relációban-maradó) kijelentéseknek, megállapításoknak (s maradjunk itt csak a magunkról tehetôk a nem nagyon teendôk dolgában) igen erôs ily hübrisz-veszélye az esetlegesség; ez, ha például mások által átélhetetlen bánat a tárgy, bánkódásunkat tovább fokozza, mintegy önmagunk iránti gondatlanságból eredôen. Miért nem vigyáztunk jobban, mikor tollunk panaszra szaladt, szánk így nyílt. Hibalehetôség viszont az alkalmi, gondatlansági, körvonaltalansága pontatlanságot most félrehárítva, mint triviálisat a tárgy eleve adott, magában hordott többjelentôségûségbôl fakadó körvonaltalansága, ahogyan például ilyenek, mint avantgárd, formahû költészet, játékmedve, madár, érzékenység meganynyi használatakor hajlamos mást és mást jelenteni, és a (végzetünkre? üdvünkre?) áhított, rút szóval mondva, körvonalazást, pontosítást (brr) akkora veszteség terheli, hogy akár meg se szólaltunk volna. Komoly baj, s most még sokáig a konkrét, nem szokványos, nem a politikum, az esztétikum, a tudomány vagy a gyakorlat által várt (na, édes istenem, mondhatnók, persze!), nehéz ügyû megnyilvánulásokról lesz szó, melyek közé a mûvészetiek és filozófiaiak, ha nem konkrétumot szolgálnak, feltétlenül tartozni szoktak (eleve), s hadd jegyezzük meg, mily kényes önellentmondás, hogy a mûvészeti, filozófiai gyakorlat v. gondolkodás efféle termékei annál konkrétabbak, minél kevesebb már meglévô konkrétumnak felelnek meg (azaz ilyennel korrespondálnak), ám a meglévô gyakorlatban, a létezônek tartott erôtérben annál ködösebbek, s efféle minôsítésüket el sem nagyon kerülhetik, komoly baj, ismételjük, hogy gyakorlati

17 Tandori Dezsô rajza hasznúak nem lévén, hogyan is lennének ilyenek! kiszolgáltatottak mind e nem várt, besorolni nem tudott mûvészeti és filozófiai megnyilvánulások; nem fûzôdik hozzájuk nyersebb megfelelés sem (érdek), igen, a mûfogadás (ismételjük, de utoljára: a mûvek felfogásának kifejezôdése, az ezzel kapcsolatos szín-vallás, s legyen bármi hitvány v. ôszinte, az ily igyekezet maga, nos, már az is) gyarlóvá válta primer mûvészeti v. filozófiai ténykeresésekkel elôálló elme és kéz stb. számára, így kevés öröme is telik benne, s ez visszahat. Rosszabbik esetben ott is durvábban fejezi ki ingerültségét ( Hát ezért téptem én elmémet etc. és más romantikus képzetek), ahol a fölényesebb (de csak ne fölényeskedjünk) elintézési mód célszerûbb lenne, jócskán az, mert a sértett kedély részére is különb üdv jegyén hagyná a dolgokat a régiben, elkönyvelhetô lenne, mint annyi (mûvészeti, gondolkodói, elemzôi stb.) megnyilvánulás nyomán, hogy nagy baj belôle nem lett, habitáltuk magunkat (no, én magamat nem, én ilyet magamnak nem akarok, s gondolom, jó páran még: nem!), a rettenetes mélyekre szállunk alá! mûvészeti élet tovább gazdagodott, a kérdések bonyolultságára megint rámutattunk, rámutatott valaki, ezt nekünk, neki etc. nyugtázták, nívó volt s van. A nyers igazságtalanság is környezi (környûli) a váratlanabb, mi több, ilyenségében ráadásul konkrét megnyilvánulását. Elviselhetetlen erôtérben létezünk, mondjuk például, s értjük ezt a minket nyugton nem hagyó, hang- és képmatériák, újsághírek, lassan már azt mondanám, világháborúk helyetti világesemények lávájára, és miket beszélünk így magunk is, mely borzalmakat, mondom. Slágerek özönét kifogásoljuk? Elpuffanó merészségek színpada- DISPUTA Macskakô 15

18 DISPUTA Macskakô 16 inak fordítunk hátat? Féltjük a kiket? az A, az. Az embereket, az emberiséget, az emberi állagot, az emberi alapkondíciót stb., végszó: netán épp a túlkondicionálástól? Konditermek, stb. Hát azért idáig már ne. Mi magunk is: ne. És tessék, mégis. Ha nem akarunk is a húszas-harmincas évek ( etc.) jeles, szellemtörténetiséget konkré tumokkal kivédô musili, krausi stb. esszézés azonnali, megfoghatóságokra reagáló érdemvilágába ke veredni, netán hibájába esni (bár mi lenne ott igazi hiba? Eliotnál, az amerikaiaknál), ha kerülnénk is a Karinthy Frigyes által oly fájdalmasan nagy századreménységeknek nevezett, körbejárható és -forgatható (film, stb.) dolgokat, ha enyhe mosollyal fogadjuk is a primitív népek állítólagos spontaneitását, ennek kultúrajobbító erejét, s ha mélységesen hiányoljuk is az épp kikezdettnek, kikezdettségében tragikusnak minôsíthetô Antoin Artaud szellemtörténetet és reménységhitet egyképp félretoló átfogóságszellemét (sic!), ha vonakodunk is elfogadni Klee festôségi filozófiáját (e festészet minden hatalmas érdemét nem tagadva, de épp a magunk által elôhozott konkrétumfontosságot a vonatok ülôhelyfoglaltság rémszava ugrik be, mosolygok magamon is ekképp!, igen, a magam elemzése révén mégis a világra reagálok, erre a világra, nem az örökvalóra, felfogását követnénk óhatatlan! nevetségesség helyzetébe sodródva már csak ezzel is: hogy nekünk bármi, fôként ha velünk függ öszsze, oly fontos lehet, tehát például az oly végképp viszonylagosnak tudott igazság, sôt, Igazság!), ha mintha valóban tartalmát éreznénk is a XXI -nek, s nem hitvány tarokk-kártya-képzet utánzata volna csak a sok eszmén edzett, mégis oly naivul materiális elménknek: ha mindez így volna is, önmagában hordozza, végsô végzetéül, e pontosság és konkrétság, azt, hogy pontosan önmaga ellentétét is jelentheti, a felmutatott (ah, felmutatott?) jelenségek egyáltalán nem azt jelentik, amit nekünk imént sugalltak. Ha tehát, hogy e passzussal végezzek (mert kimeríthetetlen, s így önkényesen kell megállnom valamely ponton), az író ( igen, a magam elemzése révén mégis a világra reagálok, erre a világra, nem az örökvalóra, felfogását követnénk óhatatlan! nevetségesség helyzetébe sodródva már csak ezzel is: hogy nekünk bármi, fôként ha velünk függ össze, oly fontos lehet, tehát például az oly végképp viszonylagosnak tudott igazság, sôt, Igazság!), ha mintha valóban tartalmát éreznénk is a XXI -nek, s nem hitvány tarokk-kártyaképzet utánzata volna csak vagy a filozófus konkrét megnyilvánulásának létjogát, érvényességét, érdemlegességét (jaj! ezek sem illenek össze okvetlenül, de hipotetikusan fogadjuk el, épp most: igen), e képlékenységet kutatjuk, elsôsorban azzal van bajunk látja a Figyelmes!, hogy a konkrétumot képlékenységnek kell neveznünk mindjárt, mi több, annak kell látnunk. Ezzel viszont vagy mindenek körvonalazhatatlan mivoltát ismertük el (na és akkor, nagy dolgot cselekedtünk!), vagy hagyván itt a további variánsokat arra jutottunk, hogy érzületi konkrétummá válik (bennünk) a tágasabb terû képlékenység, ezzel toleranciaveszteség keletkezik, ám minek érdekében? A jobb kifejezhetôségében, a pontosabb közlés érdekében tehát, mely az úgynevezett igazság, a köz-érzület, a társasság (így két s betûvel) eszköze, talpköve, záloga és mindenféléje még. Teljességünk érdeké ben (nem hibbantunk meg a teljesség szó használatakor; vázoltuk, miféle teljességrôl lehet szó; arról a minimális teljességrôl, mely olyasmi, akár a bankhivatalnok számára a megfelelô öltöny, ruha, toll, táska, vagy a villamos utasának az a csekély ügyesség, hogy ne a jármû alá lépjen, mert akkor inkább el se mozduljon hazulról, jobban fog járni mindenképp stb.), igen, emez eszközjellegûnek is nevezhetô teljességünk érdekében feltétlenül a kirekesztés eszközével kell élnünk. Azaz, mint Kosztolányi mondta, a különbözöm, tehát vagyok álláspontjára jutottunk volna viszsza? Korántsem. (Folytatjuk!)

19 I. A kôfaragó Camille Claudel Személy nélkül rögzítettem valaha mozdulatot szoborba elfalazva. Most a szobor, s a mozdulat megéled: Camille Claudel képében lép elébem. Fabó Kinga Csápjaimat hiába nyújtogatom, csápjait nekem kell letapogatnom, csápjait behúzza mind, mutatkozik: hogy ô ide nem szívesen tartozik. Ónixból formálódó hullám íve 1 készül lecsapni fölébe feszítve. Nem zavarja, hogy a Szajna megáradt, s szennyét-szégyeneit önti, hozzája. Órjás hullámnyelv a földbôl mered ki. A földön, a formálóját, tereli. Szorítja, ahogy homorul 2 fölébe, feszítve az ívének, az ölébe. 3 Körhangzótól dús falak közt, oldalaz. Hallja azt is, amit nem is mondanak. Ahogy ô egy mozdulatot odavág. Nem tudhatni soha lesz-e folytatás. A lakásban márványtömbnek dôl neki, 4 mert ô onnan nem szívesen jönne ki, zavarában a márványba bezárva külön a táncospár, 5 külön a tánca. Ajtót nyitni eddig sem volt szokása, bedeszkázott ablak mögül formázza üti-veri, szét az összes szobrait, mígnem ezzel szoborrá lesz maga is. 1 Hullám címû szobra 2 tükörként (is) 3 homorulat, hajlat, mélyedés (is) 4 nekifog, nekitámaszkodik, nekitántorodik 5 Keringô címû szobra 6 Szorul bele, benne megszorul. II. Porcelánba önti testét testtel, a lélek itt kevés, egyensúlya oly törékeny borul, ernyôt bont fölébe, lesbôl-résen mint a sáncok futnak föl rá a hullámok, mozdulat peremet ér, feszül: felfüggesztett kép. Egyensúlyából kibillenni készen a keringôzô szoborpár megéled. Forog, a súly összpontosul a nôre: külön a pár, a tánc, a keringôbe. 6 Elán zárja porcelán, szétveti személyisége széleit. Hömpölyög megáradottan, szélesen úszik vele, rajta összes szégyene. DISPUTA Macskakô 17

20 Fordulok régiekhez Kagyló, belül iszik s terem igazgyöngyöt, azt kerestem mindig a ritkát, különöst. Ékírást, hernyónak tört-finom selyemén, a különöst, ritkát külsô szemnek rejtélyt. Ki a színre felhoz, színében nem marad, átlépni nyomdokán vágy tûnni, nyomtalan. Mit a színre felhoz, színében elnyeli, miként a régiek tûn vágyként, sejleni. Zárja törvényei belsô ösvényeit, átlép, s lába nyomát nem fedi hagyomány. A szemfényvesztô macska Mandulavágású szem körébe kígyózó test gyûl, ébenszín csillanó. Résnyi szemhez test karcsú. Gyûrûz, a szélekre tér egy csóva, fényt veszt elvét, DISPUTA Macskakô kígyótestét bûvölôn megtapad, metszô zöld kô körébe hullámgyûrû sûrül, ô elkülönül. 18