A háború olyan komoly dolog, hogy azt nem lehet a katonákra bízni! A népek közti barátság olyan fontos, hogy azt nem lehet a diplomatákra bízni!

Átírás

1 A háború olyan komoly dolog, hogy azt nem lehet a katonákra bízni! A népek közti barátság olyan fontos, hogy azt nem lehet a diplomatákra bízni! A népek történelmének megismerése olyan fontos dolog, hogy azt nem lehet a szaktudósokra bízni! Az Arvisurák a 24 Hun Törzsszövetség sámánjainak rendszeresen írt és őrzött hagyománya. Először Arvisura-Anyahita, azaz a magyarok Nagyboldogasszonya kezdte el lejegyezni, még az özönvíz előtt, őseink akkori hazájában, az azóta elsüllyedt Ataiszon. A feljegyzések tőle kapták a nevüket, melynek jelentése Igazszólás. Az Arvisurákat agyag, kő vagy aranylapokra vésték rovásírással, melyet szintén ő tanított meg az emberiséggel. Így aztán a hagyomány továbbra sem szűnt meg, mert a bevatott köpontokban kiképzett rovósámánok azóta is folyamatosan megörökítik a hunokkal és rokon törzsekkel kapcsolatos minden fontos eseményt napjainkban is! 1998-ban látott napvilágot Paál Zoltán: Arvisura Igazszólás című kétkötetes monumentális gyűjteménye, a Püski Kiadó jóvoltából. Ez a hun-magyar törzsek Ószövetségének is tekinthető, mert a több mint 6000 évre visszatekintő írott, igaz történelmünket foglalja magában. Ez pedig nem holmi nacionalizmusból eredő elfogult kijelentés, hiszen a Bibliához hasonlóan az Arvisura is többszörösen kódolt szöveg, azaz túl az elsődleges mondanivalóin, a sorok mögött is fontos információk bújnak meg, mégpedig a teremtéstanra, a kozmikus tudásra vonatkozóan, melyet még csak kevesen látnak és értenek. A kiadás alapjául szolgáló tekintélyes mennyiségű kéziratot a manysi nép fősámánjának unokája, Szalaváré Tura adta át a palóc származású Paál Zoltánnak, aki maga is rovósámánná vált. Az Ural környékén őrzött rovások az egykori leghíresebb Beavatott Központ, Ordosz begyűjtött anyagából származnak. Természetesen ebben a könyvben nem szerepel az összes létező rovás, csupán annak mindössze körülbelül százaléka. Ezek többségét ugyanis még nem engedélyezték kiadni, hiszen olyan információkat tartalmaznak, melyre a mai emberiség még nincs felkészülve, megérve és sokakban ellenérzéseket váltana ki. Márpedig az Arvisuráknak nem ez a célja és rendeltetése.

2 Az Arvisurák keletkezési körülményei A hun-magyar és más rokon népeknél az volt az örök szokás, sőt törvény, hogy a törzzsel, rokon népekkel kapcsolatos fontosabb eseményeket, történéseket mindig le kell jegyezni, hogy az utókor számára az mind pozitív, mind negatív értelemben vett tanulságul - örökre megmaradjon. Ezeket az eseményeket sohasem rögtön a megtörténtüket követően jegyezték le, hanem csak 10, 20, sőt 30 évvel később. Ennek oka az volt, hogy ekkorra már az esetlegesen negatív töltetű események kapcsán is lecsitultak annyira az érzelmek, hogy teljes tárgyilagossággal, tényszerűséggel voltak képesek leírni ezeket a dolgokat. Így már talán érthető az, hogy miért éppen Arvisura, azaz igazszólás a neve ennek a gyűjteménynek. Ezek a jegyzetek un. rovásírással kerültek lejegyzésre, általában agyag vagy fémlapokra. Azokat a példányokat, melyeket a távolabbi utókornak is meg kívántak őrizni, - s melyek emiatt a beavatott központokban kerültek tárolásra, többnyire aranylapokra rótták. Ezek 72x72 cm nagyságú, 1,5 mm vastag aranylemezek. A rovást csakis erre speciálisan kiképzett rovósámánok végezhették. Mivel az egyes törzsek ezeket az információkat időnként egymásnak is továbbadták, ugyanakkor többen többféle rovásjeleket is használtak, így a rovásírás tudományát egy többéves komoly tanulási folyamat kellett, hogy megelőzzön. A rovásokat tartalmazó lapokat egy kimondottan erre a célra épített helyen a Szellemi Központban, avagy az Élet Templomában őrizték. Beavatatlan személyek soha nem férhettek hozzá. A rovásírások elkészítéséről és őrzéséről tehát csak a beavatottak tudhattak, a közismert történelmi személyek közül pl. Kőrösi Csoma Sándor vagy Julianus barát nézhetett bele ezen gyűjteményekbe. Ezek a Szellemi Központok felbecsülhetetlen nagyságú művelődési értékeket és leleteket tároló gyűjtőhelyek, hiszen az esztelen háborúk rombolásaitól csak ilyen módon lehetett megőrizni az utókor számára a minden idők állandó értékeit jelentő bizonyítékokat, iratokat, a tudást. Egykor ilyen Szellemi Központ volt többek között a mezopotámiai Nippur, az egyiptomi Karnak, Hetevarett, majd ezek megszűnését követően Ordosz, vagy a mai Tbiliszi környékén fekvő Magyarka. Később Atilláék honvisszafoglalását követően egy ideig országunk területére, Budára menekítették az ordoszi szellemi központot. Őrzéséről harcos gondoskodott egészen István király uralkodásáig. Az uruki-mani hit feladásával, a római egyháznak történő behódolással idegen papok árasztották el országunkat, akik a pápa dekrétumaira nemcsak hogy megsemmisítettek szinte minden ősi magyar emléket és rovásírást, de sajnos a szellemi központ kincseinek megszerzésére is erősen fájt a foguk. Ezért István parancsot adott unokaöccseinek, Endre, Béla és Levente hercegeknek, hogy az Élet templomának kincseit menekítsék ki Ural-Budára a rokon manysikhoz. A manysik pedig eleget is tettek a feladatuknak. S mivel a sámánhit szerint a világhónapok váltása idején (2160 évenként) az egyes rokon népek át kell, hogy adják egymásnak a szellemi központ őrzésének feladatát és a rovásírás jogát, így Szalaváré Tura eljött Magyarországra, s megkereste az erre alkalmas beavatottat, aki Paál Zoltán, ózdi vasgyári munkás lett. Ma is léteznek ilyen Szellemi Központok, a Föld 9 különböző pontján, (titkos, megközelíthetetlen helyeken, barlangokban) őrzik őket, s majd csak akkor kerülhetnek napvilágra, ha az emberiség elér egy bizonyos szellemi fejlettségi szintet, azaz már nem csak az aranyat, hanem a tudás értékét fogja látni benne. Mint említettem, az események csak évtizedekkel később kerültek írásba, mint ahogyan megtörténtek. Joggal kérdezheti mindenki, hogyan lehetséges ez, hisz az illető akkorra már csak foszlányokban emlékezhetett az egészre. Tulajdonképpen nem is nagyon kellett nekik emlékezniük, hiszen ehhez segítséget kaptak, mégpedig a fenti szellemi világból. Paál Zoltán is említi, hogy az adások többnyire éjszaka jöttek. Ilyenkor ő csak megfogta a ceruzát és az elkezdett írni. Gondoljunk bele: ez a könyv kb oldalas, telis-tele van évszámokkal, töménytelen névvel és számadattal. Erre tíz-húsz év távlatából egy normál képességű ember aligha emlékezhet! Viszont - ez nagyon fontos éppen emiatt akárkiből nem is lehet rovósámán, hiszen ehhez rendelkezni kell bizonyos

3 tulajdonságokkal, amivel csak a beavatottak bírnak, tehát erre születni kell. Mikor Tura, a manysi sámán megitatta őt egy bizonyos fajta sámánitallal, Paál Zoltánnál ekkortól kezdődően olyan képességek jelentkeztek, amit maga is alig tudott elhinni. Ez a hagyomány azonban ma is folytatódik, most is élnek köztünk rovósámánok, akik szintén így dolgoznak, azaz időnként ha érzik, hogy jön az adás, akkor ceruzát fognak, s az írni kezd. Magyar kutató az inkák földjén TITKOS INDIÁN KINCSEK A TÁLTOSOK BARLANGJÁBAN (a Delta c. folyóirat egy régi számának cikke) Újsághírek szerint a perui Andokban inka barlangrendszert találtak. Hasonlót már sokat ismernek a szakértők, de most páratlan felfedezést tett egy magyar kutató. Az Argentínában élő Móricz János az egyik indián törzs bizalmából Ecuadorban olyan barlangrendszerbe jutott el, ahová félezer éve nem tette be idegen a lábát. Táltosok barlangja nevet adta neki s eddigi kutatásaival sok ezer éves, páratlan értékű régészeti leletekre bukkant. Érdekességek az Arvisurából Honnan ered a "kötélnek áll" szólásunk? Régi őseink folyamatosan tartották a kapcsolatot egymás között, rendszeres látogatásokat tettek a rokon törzsekhez, hogy információt cserélhessenek. Ilyen kalandozás közben esett meg velük a csodaszarvasként ismert történet is (i.e ). A valóságban azonban érdekes folytatása volt, hogy hogyan léptek házasságra az alán Dúl-Béga fejedelem lányaival és udvarhölgyeivel. A vezérek még csak-csak választhattak is maguknak rangban hozzájuk illő leányt, azonban a vitézek hetvenketten voltak, míg a leányok csak harmincan. Ezért a következőképpen oldották meg a párválasztást: kihúztak egy jó hosszú kötelet, amelyre egyenlő távolságokra összesen harminc csomót kötöttek. Minden csomó mellé állítottak egy-egy leányt a kötél egyik oldalára, majd azok egyenként szólíthattak egy-egy daliát a kötél másik oldalára, vagyis ők választhattak párt maguknak. Amelyik legény nem akart a nyilvános párválasztáson kötélnek állni, az menyasszony nélkül maradt. Amikor minden leány talált kedvére való ifjút, akkor az öreg Dúl-Béga fejedelem megáldotta őket, s a kalandozó csapat gazdag hozománnyal megrakodva tért vissza hazájába, az így megszerzett asszonyokkal együtt. Mi múlhat egyetlen egy szavazaton? 992-ben összehívták a birodalmi Nagyszalát Veszprémben, az aranyasszonyok székhelyén, mivel el kellett dönteni, hogy a keleti, avagy a nyugati kereszténységhez csatlakozzunk-e. A tanácskozáson részt vett többek közt Gélyza nagyfejedelem, Csák sámánfejedelem, Erdeljü Gyula lovasfejedelem, Vászoly főtáltos, továbbá Jirkó Kun-magyari fejedelem, Koppány Badzsir-magyari fejedelem, valamint a Káma melléki magyarok részéről jelen volt még Szala vitéz is. A vendégeket Vajk és anyja, Sarolt fogadta és látta vendégül. Igen komoly ellentétek merültek fel közöttük, ezért még 12 napi tárgyalás után sem tudtak megegyezni. A szavazás első körében Piroska ifjúsági aranyasszony (Vajk-István nővére) nem tudott részt venni, mivel (mint beavatott és képzett gyógyító) éppen egy agyműtétet hajtott végre Nyitrán. A voksok így fele-fele arányban támogatták a keleti, illetve a nyugati egyházhoz történő csatlakozást. Hogy a mérleg eldőljön valamely irányban, a tanácskozást áthelyezték Nyitrára, s a szavazást - már a Piroska részvételével megismételték. Piroska pedig úgy látta, hogy Rómával talán jobban járunk. Nos, ha akkor ő másképp gondolta volna, talán a mi történelmünk is másképpen alakult volna! Valóban olyan szent volt-e Szent István és Imre? A történelem órákon azt tanultuk, hogy Vajknak, azaz Szent István királyunknak ( ) csak egy egyenesági leszármazottja volt, Imre herceg ( ), akit egy vadkan tépett szét még mielőtt utódot nemzett volna. Nos, a rovásokból megtudhatjuk, hogy a valóságban ez nem egészen így történt. Imre igen gyakran

4 betért palócföldi útjai során egy Jéne nevű rimalány házába, s bizony a szerelmi kapcsolatuknak hamarosan élő bizonyítéka is született, igaz házasságon kívül és már az apja halálát követően: egy Radnót nevű kisfiúcska, akit palóc névadó szerint Pósának hívtak. Azt is megtudhatjuk, hogy Vajk tulajdonképpen csak ekkor nyugodott meg afelől, hogy Imre valóban az ő fia. Ugyanis az Árpád-házi uralkodóknak (mivel beavatottak voltak), mindig volt egy bizonyos anyajegy a hátukon. Mikor egy csecsemő megszületett, az volt az első dolog, hogy az apának bemutatták a gyermek anyajegyét. Mikor Imre született, Vajknak csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy róla bizony hiányzik ez a családi ismertetőjel. Viszont a kis Pósa hátán már ott volt az anyajegy, így Vajk felhagyhatott a Gizella gyanúsításával. De Vajknak is volt Imrén kívül még egy utódja. Még a Gizellával kötött házassága előtt nagyon szerelmes volt a Lebéd-házból származott Csege nevezetű ifjúsági aranyasszonyba. Együtt is töltötte vele minden szabad idejét, és úgy becézte, hogy Tünde. Csege apja, Temes törzsfőnök követelte, hogy vegye feleségül a lányát, ám Sarolt ( ) ebbe nem egyezett bele, így Csegét Vidhez adták feleségül. Mikor 988-ban megszülte Vajk gyermekét, Sarolt felvitette a csecsemőt Esztergomba, és ott neveltette fel. Ekkor már kiszemelte a fiának Gizellát, mivel az ország érdekében ezt tartotta megfelelő frigynek. Ám Vajk annyira szerette Csegét, hogy csak akkor engedett anyja házasítási tervének, mikor Csege 26 évesen, 996-ban meghalt. Közös gyermeküknek Vajk a Hargita alján építtetett várat, s később ott élt, mivel Sarolt sosem ismerte el őt örökösnek. II. Zoltán néven erdélyi kisfejedelem lett, 1025ben halt meg Torda mellett, a besenyőkkel vívott hősi harcban. Ki volt valójában Anonymus? A híres Gesta szerzőjének kevesen ismerik valódi kilétét. A rovásokból megtudhatjuk, hogy Anonymus nem volt más, mint a fent említett Pósának így voltaképpen az Árpád-háznak - egyik egyenesági leszármazottja. Úgy hívták, hogy Pósa András, és a Gömör-megyei Radnót községben született 1210-ben. Kilenc testvérével együtt korán árvaságra jutott. A gyerekek neveltetését nagybátyjuk, az országbíró Pósa Pál (másnéven Tomaj fősámán, II. Endre legbizalmasabb embere, aki az Aranybulla megszerkesztésében is részt vett) rendezte el. Eszerint Pósa András a rimaszombati cserepesekhez került mesterséget tanulni. A nagybátyja házában találkozott IV. Béla kiskirállyal, még mint vándorló mesterlegény, de hamar elnyerte annak bizalmát és 1235 között részt vett a bugáti sámánképzésen (Bajdar sámán néven), ahol előkelő helyezést ért el. Ezután a nagybátyja kancelláriájában dolgozott, majd január 25-én feleségül vette Radnóti Piroskát. A székely Radnai havasok alatti kastélyban éltek, s 3 fiúk született. Piroska 1240-ben meghalt. Ebben az időben Pósa András intézte a Dzsingisz kán és a IV. Béla közötti levelezéseket. Dzsingisz kánnak az volt a terve, hogy a Nagyvízig (azaz Európa nyugati partjáig) minden területet elfoglal, de a hódításokat követően e területek ellenőrzését az Árpádházi királyokra akarta bízni, ezért elvárta, hogy a hódításokban a magyarok is segédkezzenek. Azonban egy kis hiba csúszott a dologba, mivel Pósa második felesége szülés közbeni gyónásnál elárulta egy német papnak a mongolok terveit, így bosszúból Köttöny hírvivői kivégezték az asszonyt. Ettől kezdve Pósa a mongolok ellen hangolódott. Pósa Pállal együtt ők szervezték meg a király és családja védelmét. A muhi csatát követően Boszniában várták a királyt és Dalmácián át Veglia szigetére menekítették a családjával együtt. Pósa András a mongol üldözőket félrevezette Zágráb felé. Ezért a hazugságáért a mongolok vezetése 1270-ben halálra ítélte őt. Kubiláj tatárokat küldött a felkutatására, akik 1271-ben, Boszniában ki is végezték. Atilla királyunk nem is arany koporsóban nyugszik, hanem ezüstben? Atilla királyunk 413-ban jött a világra, és világhódításait követően 453-ban, nem messze a Tiszától, a Maros egyik mellékágában térhetett meg őseihez örök nyugovóra, miután a Krimhildával érkezett német vendégek megmérgezték őt. Szanka sámán ölben és lépésben mérte ki Atilla nyughelyének a rajzát. Hunyor utódai hármas-koporsós temetésben egyeztek meg. A három koporsó eredetileg

5 Deédes úz aranyasszony három férjéé volt, ugyanis akkori szokás szerint azt előre elkészíttették. Nekese, az úz kovácsok tárkányvezére csináltatta magának a vas koporsót, Eszék, magyari vezér az ezüst koporsót és Maros vezér pedig az aranyat. Eszék és Maros 451-ben, a Catalauni csatában elesett, ezért már nem volt szükség a koporsójukra, Nekese pedig maga ajánlotta azt fel. Így történt, hogy az ő három koporsójukba fektették a királyt. Daróc sámán feladata volt a három koporsó egymásba illesztése, ez azonban nem ment olyan könnyen, mivel az arany koporsót sehogyan sem sikerült az ezüstbe beleilleszteni. Ekkor Daróc letörte az ezüst koporsó lábait, s így sikerült az ezüst koporsót az aranyba beletenni. Atilla így szemben a hiedelemmel nem arany, hanem ezüst koporsóban fekszik. Mi célból építették fel a kínaiak a Nagy Falat? Őseink - mikor még Ordosz vidékén éltek először csak kalandozások útján jutottak el a kinajok földjére. Később azonban a kinajok terjeszkedése miatt olyan közelségbe kerültek, hogy abból sokszor háború keletkezett. Egy Bóta nevű ifjú nyert jogot arra, hogy újabb kalandozásokat vezessen a kinajok földjére, mivel azonban ő ellene volt az erőszaknak, inkább békességre törekedett a szomszédokkal. Bóta jól ismerte a kinajokat, beszélte a nyelvüket, így elhatározta, hogy véget vet a háborúskodásnak, és meghirdette a béke és rokonság elvét. Ezt követően a két nép sokáig nyugalomban élt, sőt erősen keveredtek egymással, még fővezéreket és sámánokat is adtak egymásnak. Később újabb háborúk törtek ki, s emiatt a kínai császárok, hogy végleg elkülönüljenek, felépíttették a nagy falat, így választva el birodalmukat az ordoszi hun törzsszövetségtől. Érdekes, hogy a kínaiak a mai napig is megkülönböztetett tisztelettel adóznak e vidéknek. Igaz Ordosz városát ma már Paotou-nak hívják, de a körülötte elfekvő fennsík még most is őrzi Ordosz nevét, mint ahogyan a Hoang Ho-folyó is őrzi Hangun nevét. Valójában kik a sámánok? Sajnos a közhiedelemben elég ostoba kép alakult ki a sámánokról, az emberek többsége e szó hallatán egyből holmi maskarába öltözött, hókusz-pókuszoló, időnként a transz állapotában rángatódzó varázslókra gondol. A mi sámánjaink azonban nem ilyenek voltak! Sőt, igen magas fokú, 5 évig tartó sámán-iskolát végeztek, s ezekbe minden törzs a legkiválóbb fiait küldte. Érteniük kellett az orvostudományokhoz és az állatgyógyászathoz, hiszen százezer számra voltak állataik. Ezek közül is kiemelt figyelmet szenteltek a lóápolásnak. Megismerkedtek a törzsszövetség hitvilágával, s egyéb tudományokkal, valamint elsajátították a rovásírást is. Az ötéves képzés után mindig vetélkedőt tartottak, s aki ezen az első lett, az nyerte el a fősámáni-fejedelmi méltóságot. A fősámán mellett másik fejedelem volt a fővezér. A nőknél is folyt úgynevezett rimalányképzés, ahová szintén a legjobbak juthattak be. Az ő vetélkedésük győzteséből került ki az aranyasszony. Az ő feladatuk is nagyon fontos volt, így például a vetés, aratás megszervezése, a betakarított javak igazságos elosztása a közösségen belül, a lakóépületek, s az egész település tisztán tartatásának felügyelete, a gyermekek világrahozatalának megkönnyítése, a csecsemők és frissen szült asszonyok gondozása. A törzsszövetség minden időkben rendelkezett továbbá - szintén képzett - rovósámánokkal, akik feladata a fontos történések kő-, vagy fémlapokra való lejegyzése volt. Hol volt Atlantisz? Igen sok legenda kering az elsüllyedt földrészről, az egykori paradicsomról. De itt rögtön álljunk is meg, valójában ugyanis két eltűnt földrészről is szó van az Arvisurában: Atlantiszról és Ataiszról, ám a kettő korántsem egy és ugyanaz. Atlantisz a mai Atlanti óceánon, a Földközi-tengerrel közel egyvonalban, attól nyugatra helyezkedett el. Lakosairól a következőket rótták le: A síkságán törpe népek, a hegyláncolat északi részén szőke fajúak, a déli részén pedig barnább bőrűek élnek, s ezek hadban állnak egymással. A legyőzöttek agyvelőit kiszívják, de a húsukat nem eszik meg. A törpék békés természetűek, és nagyasszonyaik

6 vezetésével közösségben élnek. Az óriások viszont a sok háborúskodás miatt férfi munkaerő hiányában szenvednek. Ezért az asszonyaik törpe férfiakat fogadnak fel cselédségre. Atlantisz középső síkságán a harcias nők háborúságra léptek a csekély létszámú férfiakkal, mivel azok a törpék cseléd sorsát meg akarták szüntetni. Az asszony-hadsereg győzött, és a férfiak a horog alakú havas hegyekbe vándoroltak. A nem cselédsorban élő törpék a melegebb földek felé vándoroltak. A földrész süllyedésekor az itt élők fokozatosan települtek át az európai és az észak-afrikai kontinensekre. Az akkori rovásokat megörökítők úgy hívták őket, hogy "sáskanépek"(ide tartoztak az arabok, zsidók, s a leghangosabb népség, a digók), mert nem szerettek dolgozni, viszont az életet élvezni annál inkább, s ez irányú igényeiknek rendszerint igen erős hangot is adtak, ráadásul igen szaporák voltak. Kr. e ben Tuliás indult el kalandozó útra, mely 12 évig tartó hajózásnak az volt a kiemelt célja, hogy meggyőződjenek róla, mekkora darabja maradt meg a süllyedő Atlantisznak. Tuliás jelentése szerint ekkor már a földrész nagyrésze a víz alá került, de még találtak egy kis darab szárazulat maradványt. Ataisz a Csendes óceán közepén a mai Hawaii-szigetektől délnyugatra feküdt. Ez a hely volt az a sokat emlegetett paradicsom, ami egyrészt az igen kedvező földrajzi viszonyoknak, másrészt az itt élők dolgos munkájának a gyümölcse volt. Két nagyobb népcsoport, az agabák és a hunok éltek itt, de persze belőlük aztán sokféle törzs és nemzettség alakult ki. Ataisz süllyedése hetven éven át tartott, Kr. e től, 5000-ig. Miért nem találnak a tudósaink evolúciós őseit a delfineknek? Ezek a bámulatos emlősök az állatvilág csodái, ám az evolúciós őseikre irányuló kutatások sorra csődöt mondanak. Vajon miért? Nos, az Arvisurából ennek a magyarázatára is fény derül, miszerint e rendkívüli intelligenciával megáldott élőlények bizony a Szíriuszról származnak, segítőink hozták ide őket, mint ahogyan a pulikat is! A következők olvashatók a rovásokból: Az égből jötteknek nem csak a puli volt a kedvencük. A legnagyobb Kaltes-asszony szekerén kis úszómedencében delfineket is hoztak magukkal, hogy azokkal szórakozzanak. Ezeket a delfineket aztán egy tóba telepítették, ahol azok jó nagyra megnőttek. Amikor Kaltes-asszony bolygójára visszamentek volna, a delfinek észrevették a készülődésüket, és a tóból levezető folyócskán a tengerbe szöktek, ahonnan játékosan magasra szökdelve eljöttek ugyan búcsúzni, de visszamaradtak az ataiszi tengerben. Azóta már nagyon elszaporodtak. Némelyikük még az emberekkel is szót tudott váltani. Régebben csak kétféle vércsoport létezett a földön? Pontosabban, a szíriusziak megjelenése előtt létezett a kétféle vércsoport. Nézzük csak, mit rótt le Sikila aranyasszony a Havaruti nagyszaláról, amelyen a szíriusziak is képviseltették magukat: az égi járműveiken az első, vérfrissítésként küldött kaltesi (szíriuszi) csoport érkezése a Hol-ütődés előtt 1136 évvel történt. Ez alatt a 10 uralkodó embercsoport a földiekkel társas emberi viszonyba lépett és 2x2, azaz négy vércsoportban megindította az emberiség fejlődését. Ezen kiművelt emberek gondolkodása révén Ataiszban és Atlanticban egy műveltebb embertömeg alakult ki, akik a melegebb vidékeket elárasztották. A 152. Arvisurában egy másik érdekességet olvashatunk: a Kr. e es évek táján nagyon sok volt a kétnemű újszülött. Az égi-bölcsek vezetője ezt helytelenítette, és javaslatot tett ennek megváltoztatására. Tenisur, az égi beavatottak vezetője elmondta, hogy Arvisura-Anyahita leszállása óta nemcsak a 4 vérnem szerinti besorolási eljárást dolgozták ki, hanem annak ezernyi ágabogát is. Hoztak magukkal olyan, jó minőségű szaporító anyagot, aminek használatával megszüntethető a rendellenesség. Rövid tanácskozás után engedélyezték a Ménes birodalombeli fejedelemi lányoknak ezen arbag beavatkozási műveletet, amely az igen gyakori kétneműségi kóros elváltozást megakadályozhatja. Az összesereglett papnők között ez olyan közkedveltségre jellemző igényt támasztott, hogy a társbolygóról hozott szaporítóanyag már elfogyott. A titkon jelentkezők száma egyre nőtt. Mivel ezen látogatásra 12 személy érkezett (a Szíriuszról), az elfogyott szaporodást célzó anyagot maguk

7 közt előállították. 9 hónap múltán a hibamentes szaporodás megtörtént, és örömmel állapították meg, hogy egyetlen kétnemű utód sem született. Mitől egyedülálló a világon a Magyar Szent Királyi Korona? Az utóbbi időkben egyre többen foglalkoznak a koronakutatással, azaz próbálják megfejteni a Szent Királyi Koronánk rejtélyét, azzal ugyanis szinte mindenki egyetért, hogy valami titokzatosság bizony erősen körüllengi "őszentségét". Nos, valójában a Szent Korona három különböző korona igen gondosan megtervezett és kivitelezett összedolgozásával készült, és éppen ebből ered a hármassága, ugyanakkor egyik rejtélye is. Az első és egyben legrégebbi az aranykeresztes, oldalfüggős, drágakövekkel telerakott, tömör arany Uruki sámánkorona, amely az ősmagyar, feltétel nélküli szeretet vallását képviseli. Ez jelenti a legeslegnagyobb értéket, hiszen annak idején ezt maga Gilgames készíttette, s ezzel koronázták meg Jézust is 29-ben. Ám az iszlám erőszakos hittérítése és nyomása miatt, jogutódként, az Álmos- és Lebéd-házi fejedelmeknek ajándékozták. Másik a Dukász Mihálytól kapott zománcképes korona, amely a Bizánci egyházat képviseli, s a harmadik a pápától kapott liliomos aranykorona, ami értelemszerűen a Római egyházat képviseli. Azzal a céllal dolgozták össze eggyé, hogy ily módon is hirdessék: hazánkban minden vallásnak békésen meg kell férnie egymás mellett. Ha már itt tartunk, had tegyünk említést István királyunk koronázásáról is, hisz a mai napig nem tisztázott a köztudatban, hogy valójában mikor is történt az a bizonyos koronázás, 1000-ben vagy 1001-ben? Nos a válasz nagyon egyszerű: mindkét dátum helyes, hiszen először az Uruki koronával koronázták magyar királlyá augusztus 20-án, és csak pontosan egy évvel később a Rómától kapott koronával keresztény királlyá. Lászlót 1077-ben a Gilgames koronával koronázták királlyá, ekkor döntöttek úgy, hogy a hármas királyi koronát összeszerelik. A szent korona tervezője és készítője Dajka beavatott aranyműves volt. Az elkészült szent koronával aztán Lászlót ismét megkoronázták 1087-ben. No és a másik rejtély, s egyben a legmegdöbbentőbb tény a koronánkról, vagyis amitől egyedülálló az egész Földön: a koronába beépítettek 12 úgynevezett "beszélő, gondolatrezgésre hajlamos követ", ami azt jelenti, hogy ezek a kövek bizony a Szíriuszról származnak, pontosabban Arvisura-Anyahita hozományaként kerültek Ataiszra, Kr. e ban. Mint az a nevükből is sejthető, ezek a kövek nem akármilyen tulajdonságokkal rendelkeznek. A korona viselője (aki csakis beavatott lehetett) ugyanis telepatikus kapcsolatba került általuk a 24 Hun Törzsszövetség többi beavatottjaival, így segítve az uralkodót a fontos döntései meghozatalában. Annak idején az inkák nagyon sok föld alatti szállító és hadiutat építettek ki. A legtöbb Napisten-templomot is összekötötték egymással a föld alatt. Felhasználták azokat a barlangokat is, amelyeket elődeik természeti katasztrófák, így vízözön (az indián legendákban nagy víz ) idején készítettek menedékül. A tudósok már jó néhány hasonló jellegű barlangot tártak fel, például a Rio Grande del Norte, a Rio Selado és a Rio Mancos kanyonjainak tufa- és homokkő falaiban. Az inkák ezek nagy részét templommá, szent helyekké alakították át. A spanyol hódítók megjelenése, mérhetetlen pusztítása és népirtása idején főpapjaik vezetésével e helyekre igyekeztek összegyűjteni a még megmenthető értékeket, amelyeket azután hihetetlen ügyességgel és ravaszsággal tüntettek el a fosztogató zsoldosok elől. Számos rejtekhelyüket a mai napi sem sikerült felfedezni. Legújabban teljesen sértetlen föld alatti városra bukkant Móricz János, a Vas megyei Horvátnádaljáról (ma Körmend) származó argentin kutató. Több éves szívós munka eredménye volt ez a felfedezés. Éveken át tanulmányozta a dél-amerikai múzeumok, könyvtárak forrásmunkáit. Megtanulta a különböző indián nyelvjárásokat is, s ezután látott neki az alapos kutatásnak. Rokonszenves, vonzó egyéniségével baráti kapcsolatot teremtett több indián törzzsel, akiktől számos hasznos információt hallott arról, létezett valamikor egy nagy menedékhely, ahová őseik a nagy víz, majd a spanyolok

8 pusztításai elől menekültek. Azt azonban nem tudták megmondani, hogy ez merre lehet. A kutató nem csüggedt. Először 1964-ben Argentínában és Paraguayban, 1965ben Bolíviában, 1966-ban Peruban, 1967, 1968, 1969, 1970 és 1971-ben pedig Ecuadorban végzett alapos kutatásokat. Járt a Titicaca tónál, majd a Tihuánaku romvárosban. A közelében levő hegyekben található barlangokról azt regélik az indiánok, hogy azokon át el lehetett jutni Cusco városába. Kutatott a cuscoi Naptemplom föld alatti járataiban is. A Cuscohoz közeli Sakszauáman sziklavárban meg is találta az egyik föld alatti barlang bejáratát, amelyről az a legenda, hogy ezen az alagúton át közlekedtek hajdan a papok a a cuscoi Naptemplom, Sakszauáman és a Machu Picchu-i erődváros között. Sajnos, a magyar kutató alig néhány száz métert tudott csak előrejutni az alagútban, mert annak további részét omlás zárta el. Kutatási eredményei mind jobban azt bizonyították, hogy a keresett helynek Ecuador és Peru határán, az őserőben kell lennie. Hosszú hónapokon keresztül tanulmányozta az ecuadori indián törzsek életét, szokásait, fennmaradt mondáit. Egyre többet hallott az őserdő mélyén levő föld alatti rejtekhelyről, ahová az indiánok a természeti katasztrófák idején menekültek. Sokáig úgy látszott, nem sikerül megtudnia, merre is lehet ez a hely. Érthető volt a bizalmatlanság egy fehér emberrel szemben, hiszen a spanyolok kegyetlenkedései kitörölhetetlen, örök nyomokat hagytak az őslakókban. Móricz János elment az indiánok közé, velük élt, dolgozott, segített mindennapi munkájukban, sőt még a törzsi versenyeken és vetélkedőkön is részt vett. Baráti kapcsolatai végül is sikerhez vezették. A döntő fordulat 1967 szeptemberének egyik napján következett el, amikor jibarók törzsfőnöke, Nayambi és a varázsló Yukma, magukhoz kérették. Elmondták, hogy meggyőződtek baráti szándékáról és készek arra, hogy elvigyék a szent helyre. Öt napos kimerítő út után érkeztek el Santiago és a Coangos folyók közötti területre. Itt Nayambi rövid időre eltávozott, majd egy bélák nevű törzs főnökével tért vissza. Móricz János céljainak ismertetése után a bélák főnöke beleegyezett, hogy a kutató is velük tarthat. A jibaro törzsfőnöktől és a varázslótól megtudta, hogy a bélák az istenek által kiválasztott szent törzs, a spanyolok megjelenésekor vonult vissza önkéntes száműzetésbe a titkos menedékhelyre, magukkal hozva legértékesebb ősi értékeiket. Vállalták azt, hogy a többi törzzsel nem érintkeznek, és védik ezt a helyet. A bélákról tulajdonképpen csak a törzsfőnökök, és a varázslók tudnak, de nem beszélhetnek róluk. Területük határait törzsön kívüli ember nem lépheti át, mert a bélák őrei elpusztítják az illetéktelenül behatolót. A titokzatos törzs visszavonultsága ellenére is mindenről tud, mert a barlangrendszer folyosói nagy területet hálóznak be, s a kivezető és szellőző nyílásokon át figyelik a vidéket. Másrészt időnként a többi törzs vezetői és varázslói találkoznak velük, és minden eseményről beszámolnak. A folyosók bejáratait mérgezett nyilakkal felfegyverzett őrök fák üregeiből, sziklák hasadékaiból, sziklaszirtek rejtekhelyeiről figyelik mintegy ötszáz év óta változatlan éberséggel; aki oda behatolni próbál, s a bonyolult, titkos jeleket messziről nem mutatja fel, életével fizet merészségéért. A mai napig sem lehet pontosan tudni, minek is köszönhette Móricz János, hogy az indiánok megmutatták neki a barlangrendszert. Mindig végtelen hálával gondolok indián testvéreimre írja levelében -, akik bizalmukba fogadtak, s vállalták a kockázatot, hogy esetleg arra érdemtelenre pazarolják szeretetüket. Esküvel ígértem meg, életem feláldozásával is megőrzöm titkukat, s nem árulom el kincskeresőknek az utat Visszatérve az őserdőből a kutató, az indiánok engedélyével az ecuadori hivatalos szerveknek megemlítette a barlangrendszer létezését, de nem nagyon akartak hitelt adni beszámolójának. Csak szinte emberfeletti kitartásának köszönhette, hogy végül 1969-ben maga az akkori államelnök, José Maria Valesco Ibarra fogadta, s állandó kutatási engedélyt és segítséget biztosított számára, hogy expedíciót vezethessen a barlangok feltárására. Móricz külön szerződést kötött az indiánok jogainak biztosítására.

9 A Móricz 1969 elnevezésű ténymegállapító expedícióban részt vettek a CETURIS (Turisztikai és Idegenforgalmi Hivatal), a turista szövetség küldöttjei, filmesek, geológusok, stb. Az expedíció Guayaguilból Cuencába majd Limonba ment. Limonban otthagyták a személy- és teherautókat, és El Pescadoba öszvérekkel utaztak. Tres Copalest Puntilla de Coangest kenun közelítették meg, de innen már csak gyalog mehettek tovább, amíg a jiberók földjét, a Guajare hegyhátat el nem érték. Ezután a barlangrendszer közelében tábort vertek, és elkezdődött az expedíció legizgalmasabb fejezete: a barlangba való leereszkedés. Az indiánok kérésére ugyanis, biztonsági okokból, Móricz János az egyik nehezebben megközelíthető veszély esetén könnyen lezárható szellőztető kürtőt választotta lejáratnak. Ekkor kb méteres tengerszint feletti magasságban voltak. Mintegy 80 métert kellett kötélen leereszkedni, ezután kb. 100 métert mentek egy alacsony és keskeny folyosón, ami hirtelen kiszélesedett, és egy 5 méter széles 1,7-1,8 m magas kapuhoz értek, melynek bejáratát rengeteg törmelék borította. Ezután egy hétszer forduló, 4 méter széles és a törmeléktől 1,4-1,6-2 méter között változó magasságú folyosón haladtak tovább. Erről több út ágazott el, melyek kisebb-nagyobb termekbe nyíltak, ahol a falakon több helyen látható volt a Göncöl-szekér és a Dél-Keresztje csillagkép. Körülöttük medvék, bikaszerű állatok és férfialakok rajzai, és furcsa, íráshoz hasonló jelek. Nagyon érdekesnek találták, hogy a barlang természetes képződésű andezit falait gránittal erősítették meg. Gránitlapok fedték a folyosók és a termek padozatát is. A kövek simára csiszolt felületei pontosan illeszkedtek egymáshoz. Az egyik járat egy nagy, 20x12 méteres terembe vezetett, amelyről Móricz János így ír: megilletődve mentünk a sok ezer évvel ezelőtt épített, gránittal burkolt padozatú folyosón, amely egyszer csak kiszélesedett, s egy tágas terembe értünk. Lenyűgöző látvány volt, amint a lámpák fénye két hatalmas oszlopra s a körülöttük lévő hét, kőből faragott székre esett; mindegyikkel szemben egy-egy folyosó sötét nyílása tátongott. Az egyik sarokban cm-es, aranyból készített csontváz feküdt. Kissé mellette, egy menekülő nőt ábrázoló szobor csodálkoztatott meg bennünket, amely úgy nézett, mintha valami borzalmas dolog elől menekülne. Karjaiban gyermeket tartott, aki kezében a ma ismert földgömbtől alig eltérőt szorított magához. Körülöttük több, rézből és kőből készült állat- és madárszobrocska hevert szétdobálva. Egy másik teremben vésett követ találtunk. Levegőben álló embert ábrázolt, aki egyik kezében a Napot, a másikban a fél Holdat tartotta, lába alatt a gömbölyű Föld, az Egyenlítő, a Bak- és a Ráktérítők vonalaival. Az emberke egyik lába pontosan az Egyenlítőn volt. A tíznapos kutatás során megállapították, hogy a 20 fokos, a szellőző kürtők következtében tiszta, friss levegőjű barlangrendszerben régebben hosszú ideig tevékeny élet folyt. Az expedíció tagjai számos fő- és mellékfolyosót tártak fel. Ezek szimmetrikusan, határozott rend alapján kötik össze a termeket és vezetnek tovább. A szintkülönbségeket gránitlépcsők hidalják át. Jó néhány teremben megmunkált gránittömb és -laphalmazra leltek. Louis Ortega főmérnök megállapítása szerint a barlangrendszert kb ezer éve kezdték kialakítani. Sajnos, az expedíció technikai felszereltsége nem volt alkalmas arra, hogy legalább a barlangrendszer jelentékenyebb részét feltárják, átvizsgálják. Megfelelő eszközök híján nem is mertek belebonyolódni a föld alatti járatok szövevényébe, mert féltek, hogy eltévednek. Nagyon kár, hogy a bizonytalan politikai helyzet miatt Móricz János egyelőre nem kapott további támogatást, annak ellenére, hogy a hivatalos szakértők, s a helyszínen készült fényképek, filmek és diapozitívek bizonyítják, hogy korunk egyik legjelentősebb régészeti felfedezéséről van szó. A barlangrendszer-feltárást nagymértékben akadályozta, hogy nagyon nehéz megközelíteni. Móricz Jánost nem kedvtelenítette el, hogy a nagy költségekre hivatkozva nem kapott további segítséget. Azóta 1970-ben és 1971-ben, legutóbb idén

10 februárban indián barátaival többször felkereste a barlangrendszert, amelynek időközben a Táltosok barlangja nevet adta. Megállapításai szerint a föld alatti járatok összes hosszúsága több száz kilométerre tehető. Kutatásai igazolják, hogy a föld alatt több út vezet a Lojai tartomány felé. A feltárás közben rátaláltak egy olyan folyosóágra is, amelyben egymásra halmozott aranylemezek sokasága várja szépen elrendezve, hogy feltárják titkukat. De idézzünk itt ismét a kutató legújabb leveléből: Valóban létezik a barlangrendszerben egy központi hely, amit véleményem szerint a könyvtár névvel lehet illetni. Itt sok-sok aranylemez látható gondosan elrendezve, tele képírással, de vannak lemezek, amelyek szerintem képleteket tartalmaznak; magasabb matematikai képleteket. Rengeteg használati tárgy is található itt, csak úgy hirtelenében odadobva, felborulva kétkerekű kocsik, a rómaiak által használtakhoz hasonlítanak. Valószínűnek látszik, hogy az inkák föld alatti hírvivő útjai is kapcsolódnak ehhez az építményrendszerhez A kutató jelenleg hihetetlen erőfeszítések közepette folytatja munkáját, pedig nagyon fontos volna, hogy a világ régészei és történészei mielőbb megismerjék a barlangrendszer létrehozásának okait, s feldolgozzák az ott található adatokat, amelyek jelentősen elősegítenék a dél-amerikai kontinens történelmének alaposabb megismerését. SZENT-MIKLÓSSY FERENC Az Arvisurák igaza Ma is élő rokon népcsoportok Sok írást találni manapság egyes a "magyar"-hoz döbbenetesen hasonló hangzású névvel bíró népcsoportokról. Hogy csak néhány példát említsünk, a Turán című, a magyarság eredetkutatásával foglalkozó tudományok lapjában szép tanulmány jelent meg Benkő Mihálytól, aki a Mongol-Altájon élő mazsaroknál járt. Ennek a népcsoportnak az anyagi, szellemi kultúrája és hitvilága nagyon közel áll a honfoglaló magyarokéhoz. Ősi formájában öröklődött át náluk napjainkra a nomád pásztorvilág, a hagyományos használati és dísztárgyaival együtt. A sámánisztikus temetkezési szokásuk még ma is él. A régi mazsar temetőkben faragott kopjafák láthatók. A Duna TV és az MTV2 többször is vetített filmet a Nepálban élő magarokról. Ez a sajátosan elkülönült népcsoport az egyetlen Nepálban, akik a többiektől eltérően temetkeznek és kopjafát állítanak a halottaiknak. Az ősi magar közösségek egyedüli vezetője a sámán. Ősi történeteiket rézlemezekre és kövekre leróva őrzik. A földművelésük mikéntje is sok hasonlóságot rejt, a kukoricakötés, szárítás, a járom és a faeke ugyanolyan, mint bármely magyar faluban, ahol még hagyományos módon dolgoznak. Kazahsztánban a kazah törzsszervezetben is létezik, és tekintélyes pozíciót foglal el a "Mazsar" törzs, akik úgy tudják magukról, hogy a keleten maradt és a mongolok által legyőzött magyarok rokonai. Kazahsztán tiszteletbeli konzulátust tart fenn a magát a Nagykunság központjának tartó Karcagon. Ezek az emberek a mai napig hűen őrzik emlékezetükben a közös származásunkat, csak mi nem akarunk emlékezni rájuk. Persze, valóban ez a kényelmesebb megoldás, hisz kinek kellenek ilyen iszonyú nyomorban élő, szerencsétlen rokonok! Csakhogy a történelem - tetszik, nem tetszik - nem úgy működik, hogy amire nem akarunk emlékezni, azt meg nem történtté tehetjük! Aki nem tartja tiszteletben történelmét és az őseit, nem vesz róla tudomást, hogy honnan jött, annak nincs múltja. Akinek pedig nincs múltja, annak jövője sincs, hisz a fának sem nőhet lombja, ha a gyökereit kitépik. A természet egész egyszerűen így működik! Amiről földrajzi neveink mesélnek

11 Amikor őseinknek a természeti katasztrófák, vagy járványok miatt újabb területekre kellett vándorolniuk szokásuk volt, hogy az újonnan birtokba vett területeken ugyanazokat a neveket adták a folyóknak, hegyeknek, településeknek, amiket már korábban is használtak. Már Ataiszon is létezett Tigris nevű folyó, Dorozsma nevű település és Gara nevű zúgó. A legtöbb újonnan kialakított település viszont bizonyos személyekről kapta a nevét, akiknek az alapításhoz valamilyen úton-módon sok köze volt. Így például a kiváló építőmester, Keve nevét őrzi Kevevára, ami azonos a mai Kievvel. A mai Magyarország területén hemzsegnek az ilyen típusú földrajzi nevek, hogy csak néhány példát említsünk: Debrecen, Buda, Szalajkavölgy, Tisza, Miskolc, Mátra, vagy akár Dunnaaranyasszony után a Duna. Bizonyára sokan eltűnődtek már utazásaik során, hogy honnan a csudából származhatnak egyes települések igen furcsának tűnő nevei, mint például Lesencetomaj, Kerkaszentkirály, vagy éppen Jászjákóhalma. Aki már ismeri az Arvisurát, az talán jobban megérti. Persze ez ugyanúgy áll határainkon kívülre is. Ha például azt mondjuk, hogy Vízkaja sámán, vagy Kuszkó vezér, ugye beugrik róluk egy öböl, illetve egy perui nagyváros neve? Ha valaki még ezek után is hitetlenkedik, ajánljuk, hogy ismerkedjen meg Dr. Vámos-Tóth Bátor Tamana-kutatásával. Ez a zseniális ember 1976 óta folytat nyelvészeti, névelemző munkát, miközben beutazta a fél világot, s olyan szerencsés helyzetben volt, hogy betekintést nyerhetett a CIA teljes földrajzi névtárába is. Ezáltal az öt földrész 184 országában, hétezer olyan névelemből álló nevet, névszerkezetet gyűjtött össze, melyek alakszerkezeti azonos párjai mind megtalálhatók a Kárpát-medencében is, és ezeknek hatvan százaléka ráadásul magyar családi, illetve személynév is!!! Ez a tény azt üzeni nekünk, hogy léteznie kellett évezredekben mérendő világ-műveltségnek, melyeknek a fennmaradt magyar műveltség élenjáró hordozójának tekinthető. És valóban, azt mondják a rovások, hogy az utolsó jégkorszak beköszönte előtt őseink itt éltek a mai Kárpát-medencében, és igen művelt, fejlett civilizációt képviseltek. Az eljegesedés miatt menekültek át később Ataiszra. Titokzatos építmények Teotihuacan, azaz az Istenek városa Mexikóban; Copán, maja királyi város a dzsungelben Hondurasban; Machu-Picchu, az inkák városa, 100 km-re Cuzco-tól Peruban; különleges kőóriások a Húsvét-szigeteken, Kheopsz fáraó piramisa, és a többi gizai fáraó hagyatéka Egyiptomban, a Nazca-vonalak Peruban; a dél-angliai Dorset egyik domboldalára vésett Cerne Abbas-i óriás; Wiltshire-ben a Salisburysíkság közepén álló Stonehenge Angliában; a Bretagne fenyveseinek és hangamezőinek közepén álló Carnac ősi sugárútja. Még bőven lehetne folytatni a sort, de hiszen ki ne hallott volna már ezekről a titokzatos építményekről? Erich von Däniken svájci kutató azt feltételezi, hogy léteznie kellett egy idegen, földönkívüli eredetű civilizációnak, akik segítettek a földi embereknek. Hiszen ezen építmények megalkotásához mesteri szinten kellett érteni a matematikához és a csillagászathoz. Talán akkor valóban ők adták át az ehhez szükséges tudást? Tényleg az ő utasításukra készültek a piramisok titkos kamrái? És valóban rejtegetnek benne olyan írásokat, amelyek az emberiség eredéről szólnak? Nem kívánunk felelni ezekre a kérdésekre, de ha valaki megismeri az Arvisurát, könnyen elindulhat a válaszadó úton! A Sirius rejtélye

12 A mai Mali Köztársaság területén, Timbuktu városától délre, a Bandiagara fennsíkon él egy törzs, a dogonok. Ők a következőket mesélték Robert Temple amerikai orientalistának a világ keletkezéséről: "A teremtés kiindulópontja a Sirius Digitariának nevezett kísérője, amely a Sirius körül kering. A dogonok szerint a Digitaria a legkisebb és legnehezebb csillag. Benne van minden dolgok csírája. Saját tengelye és a Sirius körüli mozgása biztosítja a világmindenség teremtő erőinek továbbélését. A Siriusnak a Digitarián kívül még egy kísérője van, az "emmaya". Ez a csillag nagyobb, de négyszerte könnyebb a Digitariánál. Ugyanolyan irányban és ugyanannyi idő alatt kerüli meg a Siriust, mint a Digitaria, de pályája hosszabb, vagyis jóval távolabb van tőle." Mellesleg a dogonok igen sokat tudnak más bolygókról is, sőt szerintük az egész világegyetemben rengeteg értelmes faj létezik. A dogonok között ez a tudás ősidők óta apáról fiúra száll. De vajon honnan tudhat ilyen dolgokat egy civilizálatlan természeti nép? Hiszen a mi csillagászaink csak az 1860-as évektől tudnak a Sirius A-ról, a Sirius B-ről és azok tulajdonságairól. Ha viszont feltételezzük, hogy a régmúltban idelátogatott szíriuszi segítőink adták a szájukba ezeket az információkat, talán már nem is olyan meglepő az egész! Paál Zoltán és a rovósámánok munkája Paál Zoltán 1913-ban született, egy ózdi, palóc munkás család gyermekeként, aki élte a munkások mindennapi életét. A II. világháború végefelé behívták munkaszolgálatra. Ez élete legnagyobb fordulópontját jelentette, mert ekkor ismerkedett meg Szalaváré Turával, a manysi[1] (vogul) nép sámánjával. Igor Szalmi[2] kapitány vezetésével egy kb. 50 fős ejtőernyős beavatott partizáncsoport érkezett a Sajó-Vág vidékére egy különleges megbízatással. Szalmi feladata volt hogy egy különbéke megkötésének feltételeiről tárgyaljon a magyar vezetőséggel, főként báró Kemény Gábor külügyminiszterrel[3]. A csoport Ózd környékén súlyos harcokba keveredett és sokuk fogságba esett vagy meghalt. Csak néhányan maradtak meg, köztük Szalaváré Tura, aki szintén nagyon fontos küldetés miatt vállalta a viszontagságos körülményeket. Turát aki Gyarmat törzsének az utolsó papja volt! - a nagyapja nevelte fel, aki a manysik fősámánja volt, s őt is ebben a szellemben tanította. Ők őrizték a hun népek rovásírással írt sokezer évre visszanyúló gyűjteményét, az Arvisurákat. Jó ezer évvel ezelőtt ezeket Budán őrizték, azonban István király idején a kereszténység felvételét követően a rovások komoly veszélybe kerültek. A megvakított Vászoly fiai Endre, Béla és Levente hercegek így kimenekítették azokat a baskírokhoz. Mikor ott is nehezebbé vált a helyzet, akkor pedig a manysikhoz került ez a gyűjtemény. A fősámán elérkezettnek látta az időt, hogy ismét továbbadják az Arvisurákat, így Tura azt a megbízást kapta, hogy ezen gyűjtemény másolatát hozza el és adja át egy arra érdemes magyar embernek. Szőnyi Mártonnak akarta átadni, de közben ő hősi halált halt, így mást kellett keresnie. Mikor Szlovákiában, Sztrecsnó környékén állomásoztak, Tura felfigyelt a közeli munka-szolgálatosok között Paál Zoltánra, mivel látta rajta a beavatottak jelét, az Óm jelzést. Némi megfigyelést követően meg is szöktették őt egy arra alkalmas pillanatban, és maguk közé fogadták. A két férfi között aztán igen meghitt barátság alakult ki. Paál Zoltán egy alkalommal lelőtt egy medvét, ami különleges jelentőséggel bírt Tura számára, mert a sámán hagyomány szerint mindig egy ötnapos medvetor[4] alkalmával adták át a sámánok egymásnak a rovásírás jogát. Ez alkalommal tehát szintén eleget tettek ennek az ünnepi hagyománynak, és Paál Zoltánt Baraca (jelentése:tigris) néven rovósámánná avatták. Az 5 nap alatt Tura igyekezett minden tudást átadni neki, a teremtésről, őstörténelemről, rokon népekről, ősföldrészekről, stb. A manysik egyébként még a mai napig is őrzik a medvetor hagyományát[5]. Tura miután küldetését teljesítette, fogságba esett és egy légitámadás során sajnos meghalt, de az Arvisurákon keresztül a szellemisége továbbra is itt maradt közöttünk. Paál Zoltán is eleget tett

13 feladatának, éveken keresztül írta az Arvisurákat. A kéziratok kiadásával többször és több helyen is próbálkozott, de mindig zárt ajtókat talált. A könyv kiadását már sajnos nem érhette meg, 1982-ben eltávozott a fizikai létsíkról. Az előbbiekben már említésre került a bizonyos Óm jelzés, a kiválasztottak jele, ami a beavatottságuk fokát mutatja. De mi is ez pontosan? A manysik szerint minden embernek két lelke van: Lélegzés vagy Élet-lélek és Szabad-lélek vagy Vándor-lélek. Az Élet-lélek miatt álmodik az ember, és ez gyakran találkozik más emberek lelkeivel, azonban a halál beálltával ez megszűnik. A Vándor-lélek a halál alkalmával kiszáll a testből, majd új élet születésekor abba átköltözik. Létezik azonban egy harmadikféle lélek is, amit Árnyék-, Sámán-, Is- vagy Óm-léleknek is neveznek. Ez isteni eredetű lélek, és csak kevés embernek adatik meg, akik ezáltal különleges képességekkel rendelkeznek. Képesek a gondolatátvitelre, tértől és időtől függetleníteni tudják magukat, és telepatikus kapcsolatot tudnak tartani a beavatottakkal. Ezt az égi eredetű lelket csak a sámánok és beavatottak képesek látni, illetve érzékelni, méghozzá oly módon, hogy egy lilás, ködszerű háttérben egy fényes kereszt alakot látnak a homlokukon. Ez nevezik Óm-jelzésnek. Az Arvisura tanúsítja, hogy tulajdonképpen a keresztelő szertartása is innen ered: a szentelt vízzel a gyermek homlokára rajzolt kereszt alakkal ezt az Óm-jelzést imitálják. Amikor Szalaváré Tura át akarta adni az Arvisura örökséget, illetve a rovás jogát, Paál Zoltán először tiltakozott, és nem egészen értette, hogy miért éppen őt szemelték ki erre a feladatra. Mikor pedig azzal mentegetőzött, hogy ő csak egy ózdi vasgyári munkás, akkor Tura azt kiáltotta, hogy Hát az a három lélek, az semmi? Végre egy igaz ember! Tehát Tura látta rajta az Óm-jelzést, s emiatt már a találkozásukat megelőzően figyelemmel is kísérték. Paál Zoltán tréfával próbálta elütni ezt a dolgot, s azt válaszolta, hogy ebben a piszkos háborúban sok embernek egy lelke sincs, miért neki lenni pont három. Tura megnyugtatta, hogy majd tapasztalni fogja és ez időnként terhes is lesz a számára. Mindenekelőtt azzal a kötelességgel jár, hogy az események után tíz, húsz és harminc év múlva le kell majd írnia mindent a tanultakról, azaz Arvisurát kell írnia. Tura a medvetor szertartásának keretén belül megitatta Paál Zoltánt a sámánok italával. Ettől olyan képességek jöttek elő belőle, amelyekről korábban fogalma sem volt! Ő maga így vallott eme élményeiről: Megittam a felkínált teát, ami olyan ízű volt, mint a fűszerekkel erősített vörösbor. Marta a torkomat, majd olyan hőség öntött el, mint amilyet egyes injekciók után éreznek az emberek. Minden testrészemben megborzongtam. Szunnyadás vett rajtam erőt, majd a szemem elkezdett káprázni és rámborult az ezüst-köd. Messziről egy csillogó fény közeledett felém narancsszínű gomolyagban Én soha nem hittem a babonákban és kísértetekben, de Turának olyan sámánszerei vannak, hogy azokat a teámba keverve, hol rózsaszínben, hol sárgában, hol kékben, hol zöldben, hol ezüstös fényekben látom a világot. Hol meg ránézek a szlovákokra és cipszerekre, a nyelvüket nem értem meg teljesen, de látom a gondolataikat! Ezt magyarázza meg valaki! A beavatottságnak egyébként különböző fokozatai vannak, melyről az un. sámánpróbán győződtek meg, s ami karátban vagy karéjban mérendő, s melynek legmagasabb fokozata a 25 karát. Ennek során kiderült, hogy Tura 9, míg Paál Zoltán 21 (!) karátos beavatott volt. A legmagasabb (24-25 karátos) beavatottsággal bírtak pl. Anyahita, Ménes, Etana, Buddha, Jézus, Atilla, Mohamed, stb. Baraca ezzel nyert jogot arra, hogy a Vízöntő világhónap beszélője és a 993 rovósámán egyike legyen. Ilyen beszélő sámán ugyanis csak kb. minden évben születik egy. Manapság kb. minden 10 millió emberből születik egy Óm-jelzéssel! i [1] A manysi nép az Ural lábánál, az Ob vidékén élő rokon népcsoport. A cári időkben kicsit délebbi vidéken éltek, de borzasztó nagy üldöztetésnek voltak kitéve, számuk kb. mintegy 5000-re fogyatkozott. Ekkor inkább kissé feljebb vonultak a hidegebb vidékekre, népességük azóta ismét nőtt. ii [2] Igor Szalmi egy karjalai születésű, finnugor szakos tanár volt, aki magyarul is tudott.

14 iii [3] Mindez a magyar hadifoglyok 1917-es segítségéért cserébe történt volna. Ha augusztusában a Horthy rendszer kiugrott volna a háborúból, akkor ÉErdély és Székelyföld egy része visszakerült volna Magyarországhoz. Sajnos a magyar tisztikar gyávasága vagy érdeknélkülisége miatt ez meghiúsult. iv [4] A medvét egyébként égi eredetű állatnak tartották, Kemi asszonyt, az égiek szobalányát tartják a medve szülőanyjának. A medvét abának is nevezték, és ezt, illetve a medvetorok szokását a mai napig is őrzik egyes hazai települések nevei, mint pl. Abafalva, Abaújvár, Abádszalók, stb. [5] Készült egy háromrészes dokumentumfilm az Ősök ösvényén címmel, Halmy György rendezésében, melyet az MTV először 1995-ben vetített le. Érdekes volt látni, hogy ebben a filmben, illetve a könyvben lejegyzett medvetor a megszólalásig hasonlóan zajlott le, pedig térben és időben egész távol történtek egymástól. Mit nem tudunk az igaz szólásról? Kisfaludy György cikke az Ufómagazin 2002/2 számából. Bizonyára sok olvasónak megfordult a fejében, hogy egy újságíró miért üti bele lépten-nyomon az orrát olyan dolgokba, amihez vajmi keveset ért. Nos, az újságíróknak pontosan ez a dolga. Olyan témákat is észrevenni és megírni, ami "nem tartozik senkire". Ez mindenkire tartozik. Egy ilyen történetet szeretnék most elmesélni. Azt is kérdezhetik, miért olyan csapongó témájúak a cikkeim. Nos, azért, mert a világról szólnak. A világ pedig nagyon heterogén. Ezért lettek a szaklapok. Igen ám, de a szaklapok jelentős részét kisajátították a nagy mogulok, és ezért egyre szűkül a szaklapok szerzői köre. Olyan az ember érzése, mintha egy csapda zárulna az emberi értelemre, ami lassan még valami sűrű ragaccsal is megtelik. Akárhány figyelő lát ufókat, azok újra és újra "semmivé lesznek" ebben a ragacsban, és ma is minden kutató azzal kezdi a mondókáját, hogy a tanú színjózan volt, vagy rendőr, katona vagy legalábbis valamilyen hivatalosnak gondolható személy. Ha három részeg lát egy gyilkosságot, akkor a tettest elítélik. Ha háromszáz színjózan lát egy nagy űrhajót, azok akkor is a Vénuszt látták, ha éppen észak felé volt, és akkora, mint egy sportcsarnok. Nos, így vagyunk a történelemírásunkkal vagy a nyelvünkkel is. Aki alaposabban utánaszaglászik, az olyan érdekességekkel találkozik, amelyek sehogyan se illeszthetők be abba a nagy kamukéróba, amit nekünk történelemnek vagy nyelvészetnek szántak. Szorgalmas kis emberek ezer éve munkálkodnak azon, hogy semmit se tudjunk meg nyelvünk vagy génjeink valódi eredetéről, de a figyelmes olvasók bizonyára rakosgatnak már magukban néhány olyan dolgot, amiről már nagyon szeretnének megtudni valami igazat. Egy kedves tévéoperatőr barátom Dél-Amerikában egy hatalmas barlangban járt, és ott, ahol egy nyolcvanfőnyi angol kutatócsoport semmit érdemlegeset nem talált, látott valamit. Látta a hunok aranylemezeit, méghozzá olyan halomban, annyi tonnányit, hogy elállt a lélegzete. Azok az indiánok vezették oda, akiktől még a nagy macsók is rettegnek. Tilos volt fényképeznie. Arra gondolhatnánk, hogy gonoszok, buták és primitívek, de sok leckét adhatnának a művelt Nyugatnak emberségből. Ugyanitt egy hatalmas ufót is látott, amelyen rovásírással egy felirat volt. Az indiánok azt mondták neki, hogy az van odaírva, hogy "visszatérünk". A hatalmas -és még ma is működő- járműhöz be nem mehetett, de látta, hogy olyan egységes volt, mint egy monolit. Olyan volt, mintha mindent egy darabból öntöttek volna rajta. No, s ami még borzasztóbb: az indiánok azt állították, hogy ők a hunok leszármazottai, és egy-egy valódi hun reflexíjat szorongattak a kezükben. A dolgot még azzal is tetézték, hogy amikor a táncaikat akarták filmre venni, akkor teljes kalotaszegi népviseletbe öltözve táncoltak elő a kunyhó mögül. Mindez akár mesének is tűnhet, de bizony

15 birtokunkban van egy olyan ötszáz éves könyv (is), amiben a hunok történelmi feljegyzései lapulnak óspanyolul. No és az sem mellékes, hogy itthon is megvannak azok az aranylemezek, és az ezek nyomán (ezekkel párhuzamosan) született eredeti rovásiratok, és egyéb bizonyító ereklyék is. Ezeket a feljegyzéseket arvisuráknak hívják, ami egyszerűen annyit tesz mai nyelvünkön, hogy igazírás. A meglévő, úgy tízezer oldalnyi feljegyzés Kr.e től indul, és bár kissé már nehézkes a nyelvezete, de egy kis gyakorlattal még bármelyik magyar megértené. Ennyit a nyelvünk nagy ívű evolúciójáról. Ez az irat 6042 éves, és hogy, hogy nem, még ma is elég jól érthető minden magyarnak. Az ötszáz éves Balassit már kiválóan értjük, de a mi szegényes magyar nyelvünk valahogy az ómagyar Mária-siralom óta olyan elképesztő fejlődésen ment át a jövevényszavak és a nyugati kultúra mindent elsodró értelme miatt, hogy mire eltelt néhány száz év, már a maihoz hasonlatos lett a nyelvünk. Visszatérve az Arvisurára, abban olyan elemeket is találtam, amelyek rendszeres Földön kívüli kapcsolatra utalnak. Kilenc évvel ezelőtt beállított hozzám egy tévérendező, és arra kért, hogy segítsek neki. Csak évek múlva tudtam meg róla, hogy a hun ősök tudásának beavatottja, és őrzője, de az igazi titkos anyaghoz már nem tud hozzájutni, mert meghalt az a nagy rovósámán, aki mindennek teljes birtokában volt. Azt hallotta rólam, hogy ismerek olyan parafenoméneket, akik talán meg tudják idézni a nagy sámán szellemét. Akkoriban alapítottuk éppen együtt sok kutatóval a Parakutatási Tudományos Társaságot, és valóban kapcsolatban álltam néhány megbízható paratehetséggel. Ez nagyon síkos talaj, de nosza, összejött a találkozás. Bejött egy lélek, de arról tudósított, hogy nem lehet a kérésünket "csak úgy" teljesíteni. Mégis mondott valamit, amitől viszont mindenki visszatáncolt. Azt mondta, hogy én meg tudom oldani, ha hívom az Istent. Ez csak nekem nem volt meglepő, mert a médiumok majdnem kiszaladtak ennek hallatán. Leírtam hát a nazírok titkos jelét (a sajátomat), és ennek meglepő eredménye lett. A ceruza írni kezdett, és azt kérdezte, hogy kivel akarok találkozni? Leírtam: Pál Zoltán. Azonnal kijavított: Paál. A tévés kolléga személyes ismerőse volt, így olyan ellenőrző kérdéseket tett fel neki, amiről csak ketten tudtak. Mindenre pontos válaszok érkeztek. Mondta (írta), hogy hol vannak az arvisurák, de azt is, hogy nem lesz könnyű, mert az özvegye semmiféle módon nem fogja nekünk odaadni. Vele jött Magor is, és egy asztalon lévő ősi ábrába simán belejavította azt, amin előtte már sokan gondolkodtunk. Az a Magor ősapánk volt ő, akinek a mondáink szerint Hunor volt a testvére. Akkor még eléggé jól megértették egymás nyelvét, miután egy volt az édesanyjuk, és édestestvérek voltak. A dolog itt számomra megszakadt. Már el is felejtettem. Sose vettem túl komolyan a szellemeket. Eltelt néhány év, és teljesen váratlanul odajött hozzám Szombathelyen egy hölgy, és a kezembe nyomott egy hétszáz oldalas kéziratszerű könyvet, azzal, hogy itt vannak a kért arvisurák. Kicsit megszeppentem, és meginogtam szkepticizmusomban. Azon tűnődtem, honnan tudja, hogy ezt nekem kell átadni. Egy-két óra múlva elkészült a fénymásolat, és az előadás végén már a kezemben is volt. Hazafelé egész úton olvastam, és hazaérve olyan fontosnak ítéltem meg az anyagot, hogy több másolatot is készítettem róla. Még mikrofilmen is megvan. Ebből egy példány eljutott egy számomra ismeretlen úriemberhez, aki fellelkesülve megszerezte a többi kéziratot is, és eljuttatta az egészet a kiadásig. Két vastag kötet lett belőle, úgy 3500 oldal. Aki szemfüles, még találhat belőle példányokat a magyarság irányultságú könyvesboltokban. Az elhunyt nagysámunk háromlelkű volt, mint Hermész Triszmegisztosz vagy Jézus. Szóhoz se engedték jutni. A kéziratjellegű első kiadást megjelenés előtt bezúzták. Műve mégis megvan. Az arvisura olyan égi kapcsolatról ír, amelyek távoli bolygókhoz vezetnek, és kiderült, hogy a Sánta Kata irányában sok rokonunk él. Ezek ma is magyarul írnak (a székely rovásokhoz nagyon hasonlatos írásjelekkel), de csak néhány tolmácsuk képes a hanggal való beszédre. Ez nem jelenti azt, hogy némák lennének, csak más bolygókon használatosabb a metakommunikáció. Ők főképpen szemtől szembe metakommunikálnak. Őseink

16 Kaltes asszony bolygójának mondták a bolygót, ahonnan gyakran érkeztek vendégeik, akik technikát és tudományt tanítottak nekik. A Szíriusz Bétát -amely nem egészen csillagképi "állócsillag"- még nem annak hitték, ami, vagyis még nem fedezték fel a lényegét. Népünk már akkor is "sánta Katának" nevezte, mert ez nem más, mint a Szíriusz csillag társcsillaga, amely az égen -látszólag- hol közelíti a Nagy Kutya (Canis Maior) csillagkép legfényesebb csillagát, hol pedig távolodik tőle. Ez a látszólagos égi mozgás abból ered, hogy egymás körül keringenek. A dogon mondák szerint ez nem is kettős, hanem hármas csillag, csak a harmadik olyan halovány, hogy eddig nem szúrt szemet a csillagászoknak. A Szíriusz A és B 49,9 év alatt kering egyet egymás körül. Mozgásukban van még egy furcsa imbolygás is, amit az a barna törpe okoz, amelyik tömegével és keringési idejével még egy jellegzetes periódust hoz létre a hármas csillagrendszer égi viselkedésében. Ezt további 14 bolygó is modulálja keringésével. Ezért sántikál Kata. Ezt száz éve már az asztronómusok is észrevették. A dogonok "teljességgel nevetséges állítása" a Szíriusz ötvenéves periódusáról pedig megmaradt a "néprajzi érdekesség" szintjén. A Nagy Kutya a déli égbolt csillagképe, de ilyenkor télen nálunk is látható. Dél felé eléggé alacsonyan látszik, de olyan fényes csillag, amelyhez mérhető a környezetében nem látható. Távolodik tőlünk, és jelenleg kilenc fényévre van, vagyis a legközelebbi csillagok közé sorolhatjuk. Ugyanígy az Aldebaran is sokszor szerepel az ókori feljegyzésekben. A közeli csillagrendszerek közül tudomásom szerint csak a 61 Cigny környezetében nincsen élet, a másik öt legközelebbi csillag környezetében élnek emberhez hasonló lények. Kettő körül szürke bőrűek (a kis szürkék) élnek, a másik három rendszerben pedig hozzánk testileg is sok mindenben hasonló civilizációk találhatók. A "szőkék" főképpen a Szíriusz rendszer negyedik bolygójáról, az Ammáról szokak időnként a Földre látogatni. Az arvisura szerint tízévente indítanak ilyen expedíciókat, de azt "mondják", hogy ez csillagrendszereink folyamatos távolodása miatt egyre ritkulni fog. Napjainkban a Földet olyan teljes lézeres védőháló védi, amely miatt bizonyos mértékben megfogyatkozott az idegenek baráti látogatása. Természetesen az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem minden látogató viselkedik a Földön barátságosan. Sok ufós műsorban láthattak erre bizonyítékot. előfordult, hogy a Földről rálőttek egy ufóra. Azt bizonygatták, hogy egy rakéta volt, de bizony látszott alul a felhőkön egy atomrobbantás hevesen szerteterjedő gyűrűje, és ezt követően egy nagy sebességgel távozó fénypászma, de sehol se látszott a rakéta hajtóművének kondenzcsíkja. Ez abból a kis malőrből eredt, hogy röntgenlézerrel lőttek rá az ufóra, amit ennek ellenére sem sikerült leszedniük, mert az meredek szögben hátrálni kezdett. Ez a fegyver két lézertükör között elsütött atomfegyver iszonyatos röntgen- és gammasugár-nyalábját irányítja egy célzótükörre, és innen a céltárgyra. Ilyen szögben se űrrepülőgép, se semmiféle földi jármű nem tud kitérni egy hasonló támadás elől. Egyszerűen csak azért, mert 11 km6sec sebességgel haladva nem lehet másodpercek alatt hátrafordulni. ezt egy földi jármű sem bírná ki, az utasokról nem is beszélve. De térjünk vissza eredeti témánkhoz. Egy kis részletet mutatok az arvisurából. Az ebben leírtak olyan sok érdeket sértenek, hogy ezért ezt senki se tudhatta meg. Ebből van vagy tízezer oldal, amit sokan olvashattak már. Az idézet egy olyan izgalmas dolgot mond el nekünk, amely rávilágít arra, hogy nekünk hunoknak miért süllyesztették el a teljes történelmét. "Féltek, hogy az özönvíz megismétlődhet, s ezért az Ataiszhoz hasonló, Zagroszról elnevezett hegyvidékre vándoroltak. Úr-Kámának meghagyták, hogy ők is költözzenek a hegyvidékre árvíz esetén, és figyelmeztessék erre utódaikat. Ez történt a tűzszerzési évben. Úr-Kámának a fia, Urnina még tengerparti hajósvezér volt, de a templomgazdaság olyan jó módot teremtett, hogy a fia, ÚrGana már király lett a Káldi-föld parvidékén. Kaltes asszony szekerén újabb égiek érkeztek, és Úr városaának közelében leszálltak a tengerre. Oánész kiúszott a partra. Felső teste emberi volt, mely alul haluszonyokban végződött. Az emberek először féltek tőle, de ő fénylő ékszerekkel kedveskedett nekik. erre Úr népének ifjai kenyérrel és hússal kínálták, melyet ő szívesen elfogadott. Később társai is követték a szárazföldre, s szintén csillogó ékszereket hoztak a nádhajók

17 kikötőibe. A felbátorodott nép minden jóval elhalmozta őket. Úr városának felnőtt lakói eleinte csak nevettek gyermekeik és az Égből jöttek barátkozásán, és az ötödik holdtöltén ők is bemerészkedtek a csatornába. Akkor csodát láttak: reggelre eltűntek az idegenek uszonyai és alsótestük is emberivé változott. Az uszonyok persze lábra szerelhető alkalmatosságok voltak. Tűzokádó és szikraszóró gépeikkel ámulatba ejtették Úr város népét. Ezeknek a csodaszerkezeteknek a kezelésére megtanították a földieket is. Fölmentek a templomba és valami szerkezetekkel az eget nézegették. Erre is megtanították a pateszik gyermekeiket. Mire eljött a 12. holdtölte, megtanulták a földiek nyelvét, a Rát folyó felé pedig elkezdték keresni a csatornázás lehetőségét. Megtanították az embereket a föld művelésére és az állatok megnemesítésére. Pulikkal juhokat őriztettek emberi segítség nélkül. A pulikat eleinte égi szőrpamacsoknak nevezték, mert olyan okosak, hogy nem is állatok. Voltak olyan kis halaik, amelyekkel a magukkal hozottak úgy eljátszottak, mintha barátaik lettek volna. A Kaltes asszony bolygóján lévő kilenc ismeretlen hatalmat úgy magyarázta Oánész, hogy ez Kaltes asszony kilenc csodája, és ez kilenc égi mester létezését bizonyítja. Ezek szerint kilenc égi mester volt Kaltes asszony bolygójának a mozgatója. Égi eredetű tudásuk lehetővé tette, hogy már 540-szer fölkeressék Joli-Tórem bolygóját. Minden ilyen látogatás előtt 800 égi lakó dolgozott Kaltes asszony egy-egy szekerén. De egy alkalommal kilenc égi lakó itt maradt Földünkön, és a földi lakók közül választottak maguknak párt. Ettől kezdve a földiek is elkezdtek okosabbak lenni, és néha nem ették meg legyőzött ellenségeiket. a földi növényzetet az égiek magvakkal nemesítették. A Föld lakói valamikor a fákon épített fészkekben kerestek menedéket a nagy testű állatok elől. De később megtanultak rájuk dorongokkal, csapdákkal és kövekkel vadászni. Egy-egy nagy állat elejtése dús lakomát biztosított. A nagy földrengések, eljegesedések után olykor alig maradt ember, de az égből jöttek egyre nagyobb sikerrel tanították meg a földieket a védekezésre. Az égből mindig kilencen jöttek. Volt rá eset, hogy közülük itt valaki elpusztult. Ilyenkor a visszatérők Kaltes asszony szekerén valakit magukkal ragadtak. Az ilyenre azután azt mondták: jók voltak, tehát a mennybe mentek, és az isten fiainak nevezték őket. Ilyen földi látogatások addig történtek, amíg el nem érkezett a Nippurban is följegyzett titokzatos es életforgási szám. Azóta csak Kaltes asszony-féle gyöngyszemecskével figyelik a Földön maradt, igen elszaporodott utódaik életét. Amit így meglátnak, azt bizonyára beírják az Élet könyvébe. Erről az óriási időről, de még annak töredékeiről is csak olyan ember beszélhet, aki a 4320 és az azt felező 2160-as szám lényegét, a Világholdévet meg tudja érteni. Az ilyen ember elmondhat annyit, amennyit a földi ember értelme fel tud fogni. Földünkön az emberiség elszaporodása mindig táplálkozási nehézségeket okozott. A megoldást a számok hozták. Amikor például a megengedett étkezések száma a Rát-Tigris völgyében elérte a 4320-at, a 43200at, illetve a t, hol kisebb, hol nagyobb özönvíz keletkezett. Ha nem özönvíz jött, akkor üvöltő vízisárkányok jelentek meg az égbolton és megcsapkodták a Földet. Buda leánya, Aran Ten vitézhez, a gyakran kiáradó Nagy folyó ifjú királyához ment férjhez. De a folyó minden gyermeke születésekor kiáradt. A sok áradást a gyakori szüléseknek tulajdonították, és ezért Aran bátyja, Ten vitéz férfi népét felbujtotta, hogy ölje meg Ten vitézt. A gyilkosság után Aran tenger gazdagságával hazatért Úr városába, és várta azt a férfit, akit a bölcsek jóslata szerint az égiek igértek neki. Nemsokára csakugyan megérkezett Samasna Pistije, aki tengernyi szenvedés után végre feleségül vehette Arant. Sok fiuk és leányuk született. Buda halála után Samasna Pistijét az Úr hegyén épült templomban királlyá kenték a pateszik. Samasna Pistije igen bölcs és okos uralkodó volt. Birodalmát apró gazdaságokra osztotta. A földműves nép három nap Úr város földjein tanulta a papoktól a földművelés okosabb módját, a másik három nap a saját földjeiken igyekeztek kipróbálni. Terményeikből, gyümölcseikből és állataikból aztán vittek Úr templomának. Az okosabb földművelés, a nagyobb állatszaporulat és Úr csatornázása meghozta gyümölcsét: nagyon meggazdagodtak. Ifjaik látni szerették volna a világot, sőt Úr

18 nevében meg is akarták hódítani. De előbb elsajátították Úr templomának rovásismeretét. Az elaggott Samasna Pisti sírt örömében, amikor nevelt fiai, akik Ten és Aran házasságából származtak, fölkerekedtek, hogy visszavegyék Ten vizét birtokát. Amikor az önálló gazdaságok száma elérte a 4380-at, Samasna Pistije elrendelte a Nagyvíz vidékének meghódítását." Táltosok, sámánok, mágusok Az egykori magyar táltosok, sámánok és mágusok nem beszéltek Jézus tanításairól, hanem ők ÉLTÉK azt. Szegények maradtak, gyógyítottak, megküzdöttek a gonosszal a népük védelmében. Ők egyszemélyben voltak papok, orvosok és hősök. A magyarok királyai, fejedelmei eredetileg táltosok voltak, vagyis a királyság nem örökletes volt, hanem Isteni kiválasztáson alapult. A táltosok jellemzői: - Már születésekor megkülönböztető jegyeket visel magán: hat ujjal vagy foggal születik, csillag alakú anyajegy van rajta. - Különleges képességekkel rendelkeznek: értik az állatok nyelvét, megérzik az emberek gondolatait, prófétálnak, álmot tudnak fejteni, jövőbe látnak (mint ahogy Jézus is előre megmondott dolgokat), látják a földbe rejtett kincseket, át tudnak változni pl. madár alakba, vagy éppen láthatatlanná tudnak válni (jógiknál is megszokott jelenség). Ismerték továbbá a saját halálukat (mint Jézus is), átláttak a falakon, képesek voltak un. bőségteremtésre (mint Jézus a hallal és borral). Gyermekként hamar megtanultak beszélni, bölcsességük is korán megmutatkozott. Ugyanakkor nagyon szerények és szegények, a környezetükben élők tartották el őket. Azért is rejtőztek ilyen álca mögé, hogy megtévesszék azokat az embereket, akik nem voltak méltóak a titkok megismeréséhez. A táltosok tehát azok akik a Szent Szellem ajándékaiban részesülnek, mivel bennük az örökkévaló Atyaisten Szelleme él. Ilyen különleges képesség volt pl. a révülés, amikor kapcsolatba kerültek a szellemi világgal. Ez a Nappal való szoros kapcsolatukra is utal egyben, hisz maga a RÉvülés szó is magában foglalja a NAPistent, azaz RÉt. (reggel, ragyog, részeg, révbe ér, regölés, manysi RÉ=hőség, forróság, meleg!) Aki tehát a térfenntartó Napszeránnal van kapcsolatban, bizony a forrósághoz is közel kerül, ebből származik aztán a HŐS szavunk. Másik ilyen különleges képesség volt, hogy amikor feldarabolták, akkor össze tudta magát rakni. A hagyomány szerint a tudós csak úgy válik táltossá, ha a testét szétszaggatják, feldarabolják. Ez hasonló az egyiptomi Ozirisz történethez, akit Széth, a gonosz sötét megtestesítője darabolt fel. De nemcsak őt, hanem a kínai Pan Ku-t, vagy az óind Purushát, a skandináv Ymir-t is, vagy Orpheuszt, illetve Dionüsszoszt is. Itt NEM arra kell gondolni, hogy ez egy gonosz cselekedet volt, sőt éppen ellenkezőleg! Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy ezzel éppen egy nagyon is pozitív dolgot tettek, hiszen a táltost ily módon juttatták a személyes örökléthez. Magyar vonatkozásban erre tipikus példa volt Koppány esete, akinek szintén négyfelé vágták szét a testét. A hagyomány szerint tejen éltek 7 éves korukig, mert ez volt az élet vize, a halhatatlanság itala, az égi kapcsolat záloga. A tej szavunk kapcsolatos a teli, teljes szavakkal, azaz kifejezi a teljességre, a tökéletességre való törekvést. Gyakran meg is fürödtek a tejben vagy a tejtóban. II. Rákóczi Ferencről Észak-Magyarországon úgy tudták, hogy 7 évig szopott, s ennek köszönhette rendkívüli erejét. Azt hitték róla, hogy azért nem fogta a golyó (lepattant róla!), mert táltos volt. A hetes számnak különleges jelentősége volt az életükben, minden hetedik életévükben történt valami fontos dolog velük, ami többnyire elragadtatást jelentett, vagyis ekkor kaptak beavatást. (A hetes szám a Tórem mitológiában is előjön, illetve a teremtéstanban). A manysik Napistene az ÉgAtya 7. fia az első sámán is, mellesleg ők vele azonosítják Jézus személyét. Egy taktaszadai hiedelem monda szerint:

19 - - Vittük az ebédet, mi ketten. Olyan hét-nyóc év körül vótam. A fiú is olyanba. Hét esztendős vót. Egyszer csak egy gyönyörű nagy fényesség ereszkedik a felhőbűl lefelé. Elinkbe. Tátott szájjal lestük azt a nagy fényességet. A fényesség odalép elénkbe, kérem, a Sanyi gyereknek megfogta a kezit. A gyerek letette az ételest az út közepire. Oszt akkor mán emelkedett felfelé. A gyerek felszállt kérem. Felszállt. Én úgy néztem a szememmel, majd kigyütt a helyibűl. Lestem én... Oszt szaladgáltak a tudós asszonyhoz. A tudós asszony aszonta: - Csak imádkozzanak a jó Istennek maguk. A gyereknek nagyon jó helye van. Nagy fényességbe van, majd 21 éves korában haza fog gyönni... Foggal született gyerek volt. Az édesapja akkor mondta, foggal született gyerek. A beavatás közben rejteztek, azaz akár több napon át egy tetszhalálszerű állapotban voltak (ekkor értek RÉvbe). A táltosok fája, sámánfa, égigérő fa, világfa (tölgyfa, nyírfa). Útként szolgál a felső világba. A táltosok szent fája az égigérő fa magyar neve EGYFA volt, ahogy a templomok neve az EGYHÁZ lett. Táltos kard vagy táltos bot. Ezt Numi-Tórem, azaz az Ég-Atya bocsátotta le nekik. Ilyen szent kardja volt pl.: Ramthának - Atlantiszon, Atillának - a hunok királyának, Mohamednek, Arthur királynak, stb.. Táltos bot: a caduceust, azaz a kígyós bot, amelyet Hermész kapott Apollóntól, de valószínűleg Romulusnak is volt. Plutarkosz írásában ugyanis ez olvasható: Egyébként abban mindenki egyetért, hogy Romulus nagyon istenfélő volt, sőt még a jósláshoz is értett, és úgynevezett lituust, vagyis görbe jósbotot hordott magával. Lituusszal jelölik meg az égtájakat a madárjósok, mikor leülnek jósszékükbe. Romulus jósbotját a Palatinuson őrízték, de mikor a gallok elfoglalták a várost, nyoma veszett. Mikor aztán a barbárokat elűzték, rátaláltak a vastag hamuréteg alatt, s bár minden más elhamvadt és megsemmisült, nem tett kárt a tűz benne. A táltosló. A hagyomány szerint a táltos és a táltos lova egy időben születtek. Gyakran mindkettejüknek csillagjel volt a homlokukon, s ezért is adtak Csillag nevet a lovaknak. A népi emlékezet megőrizte, hogy táltoslova volt Koppánynak, Szent Lászlónak, Mátyás királynak és II. Rákóczi Ferencnek is. Tehát ők is táltosok voltak. Indiai hagyomány szerint Buddha is mágikus kapcsolatban volt a vele egy órában született lovával. Az Ádám névhez hasonló szó (pl. udom, odem) több rokonnyelvünkben is álom jelentésű, tehát míg az emberiség őse Ádám, addig a magyaroké pedig Álmos. Egyben ő volt az első magyar táltos is, hiszen az Atyaisten nemzette, Ügyek. A régi magyar ügy, egy, igy szó szentet jelent. Álmos tehát a Nap gyermeke volt, aki a Nap népét vezette ide a Kárpát-medencébe. Álmost is saját kérésére, illetve beleegyezésével végzeték ki, helyesebben feláldozták. Ugyanolyan áldozat volt ő, mint az egyiptomiaknál Ozirisz, vagyis ezzel ő halhatatlanná vált, s szellemi ereje örökre segítségére lett a magyaroknak. Az sem véletlen, hogy a fiát Árpádnak nevezték, hiszen az árpa, mint gabona, egy mag, melyben benne rejlik az élet csírája. Ők általuk ültetődött el tehát a magyarság magja, csírája. Hasonlóan, mint Noé fiai, akik szintén az élet csíráját jelentették a földi emberiség történelmében. Noé fiai, Sém = szem, Khám = (visszafelé olvasva) mák és Jáphet = (több nyelvben, mint pl. finn, szanszkrit) gabona jelentésű. Mint a fentiekből jól látható, bizony nagy áldás az egy népnek, ha sámánokkal, mágusokkal, táltosokkal rendelkezik. Hiszen ők azok, akik áldozatot hoznak azért, hogy az emberiség előrébb tudjon haladni a lelki evolúciós fejlődésében. Ezek a nagy lelkek áldozáskor az oltáron bemutatott áldozatot követően áldomást ittak, mégpedig kupából. A kupa = fejtető (kupán váglak), vagyis a koronacsakrára történő utalás, hiszen ezen a csakrán keresztül van kapcsolata a beavatottaknak Istennel. A sámánok közül sokaknak meglékelték a koponyáját és a helyére valamilyen fémlemezt tettek, ezzel a koronacsakrájuk nyitottabbá vált, s közelebbi kapcsolatba kerülhettek általa Istennel. Ezért

20 készítettek sokszor kupát koponyából. (További szavaink ezzel a szógyökkel: KOPonya, KOBak, KOPasz, KOPár, KOP-pány, KÁPoszta, KÁPlár, KAPitány, KUPa, KÚP, KUPak, KUPola, CSUPor, ZSÚP, ) A kupa neve másként kehely, azaz a kegyhely az isteni titkok elsajátításának helye, vagyis a megvilágosodás helye. Ezért csináltak koponyából kupát, ezért van a rabbiknak, papoknak, püspököknek és kardinálisoknak a fején fejcsúcsfedő, s a szerzetesek ezért borotválják koponyacsúcsukat, illetve ezért alakult ki egyes indián törzseknél a skalpolás szokása. Így vették ezt ezt át mágusainktól, anélkül, hogy valójában tudnák miről is van szó. Irtsd a gonoszt, a jót neveld, védd! Szent célon függjön szíved, elméd! Gyógyítgasd mély sebét fajodnak, Küzdj, - törj, - áldozz s követni fognak! (Tompa Mihály) Elsüllyedt földrészek - Ataisz őshazánk A történelem előtti időkben több kontinens is létezett a ma ismerteken kívül, a Földet időnként megrázó kataklizmák bizony többször átrajzolták a bolygó felszínét. A köztudatban él is néhány ilyen ősi földrész neve, vegyük hát sorba őket. A legrégebbi, amit ismerünk ezek közül, Lemúria volt. Elhelyezkedése a mai Csendes-óceánra és Indiai-óceánra tehető, tehát egy hatalmas földrészt képzeljünk el. Nem tudni pontosan mikor kezdett el süllyedni, de i.e körül már biztosan víz alatt volt. Ebből a földrészből azonban megmaradt egy jókora szárazulat, melyet ekkortól már Múnak neveztek. Bár jóval kisebb volt Lemúriánál, ám még ez is magában foglalta Ausztráliát és az egész környező szigetvilágot. Mú süllyedése valószínűleg i.e körül kezdődhetett el. Még mielőtt eltűnt volna a habok alatt már létezett a Föld ellenkező féltekén egy másik talán a legismertebb ősi földrész, Atlantisz. Ez tehát valahol az Atlanti óceán közepe táján terült el, feltehetően a mai Bermuda-háromszög volt a nyugati széle és kb. Kr.e körül kezdett el süllyedni, bár a folyamat sok éven keresztül zajlott. A magyarság szempontjából a legfontosabb földrész azonban Ataisz. Nevét a Tórem mitológiából ismert Atya-Istenről, Ata-Isisről kapta. Szintén a Csendes-óceánon volt található, a jelenlegi Hawaii-szigetek képezték az észak-, északkeleti csücskét. Mivel történelmünkben kiemelt jelentőséggel bírt, így ezzel a hellyel ismerkedünk meg kicsit közelebbről. Az utolsó jégkorszakot megelőzően őseink a Meleg Vizek Birodalmában, azaz a mai Kárpátmedencében éltek. Ezért van az, hogy a szavárdmagyarok 2004-ben már a év számításánál tartanak! A hirtelen beköszöntő hideg elől azonban el kellett menekülniük. Azon fejlettebb népek, akik jól értettek a hajóépítéshez a kataklizmák következtében a Csendesóceánból újonnan kibukkanó földrészre, Mú egykori maradvány szárazulatára Ataiszra menekültek, csakúgy, mint néhány más nép a Pamírból, Kaukázusból, stb. Különböző törzsek éltek tehát itt, mégpedig a Fekete- és Fehér-hunok, az agabák, az úzok (a majdani pal-úzok, azaz palócok, illetve gara-úzok, azaz grúzok ősei), az indijók, a maják, a sakák (a majdani szkíták ősei), a környező szigeteken pedig az as nép (a majdani aztékok ősei). Ezen tözseknek aztán számos nemzetségük alakult ki az idők során. Már Ataiszon is éltek magyarok, ám e név mögött nem egy bizonyos törzset kell érteni, sokkal inkább egy