Tamarnak, nővéremnek, útitársamnak, barátnőmnek, aki mintegy mellesleg feleségül is ment az ő hollandusához

Átírás

1 1

2 2

3 A mű eredeti címe Just One Day Fordította SÓVÁGÓ KATALIN A borítót PAUL MCGEE fotójának felhasználásával CSIGÁS GÁBOR tervezte A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes engedélye szükséges. ISBN by Gayle Formán, Inc. Sóvágó Katalin, Hungárián translation, 2014 Flickr/Paul McGee, borítófotó Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2014 Tamarnak, nővéremnek, útitársamnak, barátnőmnek, aki mintegy mellesleg feleségül is ment az ő hollandusához Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár életében. * Shakespeare: Ahogy tetszik. Szabó Lőrinc fordítása. 3

4 EGY AUGUSZTUS Stratford-upon-Avon, Anglia És ha tévedett Shakespeare? Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.* Ez Hamlet - ha ugyan nem Shakespeare - leghíresebb monológja. Tízedikben angolra be kellett vágnom az egészet, máig emlékszem minden szavára. Annak idején nem sokat törtem rajta a fejem, csak kívülről akartam tudni, hogy megkapjam az ötöst. De mi van akkor, ha Shakespeare - és Hamlet - nem a jó kérdést teszik fel? Ha az igazi kérdés nem úgy hangzik, hogy legyünk-e, hanem hogy milyenek legyünk? Lényeg, hogy nem tudom, megkérdeztem volna-e magamtól, hogy milyenek legyünk, ha nincs a Hajniét. Talán akkor megmaradok annak az Allyson Healey-nek, aki voltam. Tettem volna, amit tennem kell, ami az adott helyzetben azt jelentette, hogy elmegyek megnézni a Hamletet. * Shakespeare: Hamlet. Arany János fordítása. 4

5 - Hű, de meleg van! Azt hittem, Angliában nem is lehet ilyen forróság! - Melanie barátnőm kontyba csavarja szőke haját, és izzadó nyakát legyezi. - Mellesleg mikor nyitják már ki az ajtót? Ms. Foley-ra nézek, akit Melanie és gyakorlatilag az egész csoportunk a mi rettenthetetlen vezérünknek hív a háta mögött. Ám Ms. Foley éppen Todd-dal tárgyal, az egyik történelem szakos egyetemistával, a kirándulás helyettes vezetőjével - vélhetőleg lebaltázza valamiért. A Tini Túra! Kulturális Tündérjáték! brosúrája, amelyet szüleim két hónapja, az érettségim után nyújtottak át, történész szaktanácsadónak" nevezi az ilyen Todd-féle egyetemistákat; az lenne a dolguk, hogy emeljék a Tini Túra! tanulmányi értékének szintjét". Ám Todd eddig hatékonyabban emelte a macskajaj szintjét, mert úgyszólván minden este inni viszi a társaságot. Ma este fixen kirúgunk a hámból, végül is ez az utolsó állomásunk: Stratfordupon-Avon, a város, amely tele van Kultúrával! Ami, úgy látszik, a Shakespeare nevét viselő kocsmák aránytalanul magas számában nyilvánul meg, amelyeket vakító fehér surcit viselő népek látogatnak. Ms. Foley ugyancsak hófehér tornacipőt visel, ropogósra vasalt farmerrel és Tini Túra! feliratú pólóval, miközben Toddot pirongatja. Esténként, amikor mindenki más bemegy a városba, néha mondogatja nekem, hogy jelentenie kellene Toddot az irodánál, de sose szánja rá magát. Gondolom, részben azért, mert amíg ő korhol, Todd addig is kokettál. Még Ms. Foleyval is. Különösen Ms. Foley-val. - Azt hiszem, hétkor kezdődik - mondom Melanie-nak. Az órámra nézek, ami ugyancsak érettségi ajándék és tömör arany. Aljába a MEG SE ÁLLJ szavakat gravírozták. Súlya lehúzza izzadt csuklómat. - Jesszus, hogy ezek a britek, hogy szeretnek sorakozni! Vagy sorban állni. Mit tudom én. Tanulhatnának az olaszoktól, akik csak rohannak, mint a malacok. Vagy talán az olaszok tanulhatnának a britektől. - Melanie lehúzogatja a miniszoknyáját (a szalagszoknyáját, ahogy ő hívja), és megigazítja a kombinévállpántos felsőjét. - Istenem, Róma! Mintha egy éve lett volna! Róma? Hat napja volt? Vagy tizenhat? Egész Európa összefolyik repülőterekké, buszokká, régi épületekké és menükké, amelyekben csirke szerepel különböző mártásokkal. Kissé fanyalogtam, amikor a szüleimtől ezt kaptam ajándékba az érettségi örömére. Ám anyu megnyugtatott, hogy utánanézett. A Tini Túra! igencsak jó nevű program; híres arról, hogy magas színvonalú ismeretterjesztést biztosít és lelkiismeretesen gondoskodik a diákjairól. Nagyon fognak vigyázni rám. - Sose leszel egyedül - ígérték a szüleim. És természetesen jön Melanie is. Igazuk volt. Tudom, hogy a többiek leprázzák Ms. Foley-t, amiért sasszemmel őrködik felettünk, de én méltányolom, hogy mindig tart 5

6 névsorolvasást, sőt még azt is méltányolom, hogy nagyon nem helyesli az éjszakai kiruccanásokat a helyi bárokba, habár Európában a legtöbbünk már törvényesen ihat - nem mintha ideát bárkit is érdekelne az ilyesmi. Én nem járok a bárokba. Általában visszamegyek a hotelszobába, amelyben együtt lakunk Melanie-val, és tévét nézek. Szinte mindig találok amerikai filmeket, ugyanolyanokat, amilyeneket otthon gyakran néztünk a hétvégeken Melanie-val valamelyikünk szobájában, rengeteg pattogatott kukorica társaságában. - Megsülök idekint - nyöszörgi Melanie. - Még most is olyan meleg van, mint délután! Felnézek. A nap tüzesen süt, és felhők versenyeznek az égen. Tetszik, hogy ilyen gyorsak és semmi sem állja az útjukat. Az égről látszik, hogy Anglia sziget. - Legalább nem zuhog, mint amikor megérkeztünk! - Van egy hajpántod? - kérdezi Melanie. - Nem, hát persze hogy nincs. Fogadok, hogy most nagyon szereted a hajadat. Kezem a tarkómra vándorol, amelyet még mindig csupasznak, furcsán kiszolgáltatottnak érzek. A Tini Túra! Londonban kezdődött, a második délutánon volt pár óránk vásárolni, ami, gondolom, kultúrának minősül. Ebben az időszakban Melanie meggyőzött róla, hogy vágassam le a hajamat. Ez, mint elmagyarázta odafelé a repülőgépen, ugyancsak hozzátartozik a főiskola előtti újjászületéshez: - A főiskolán senki sem fogja tudni, hogy buzgómócsing automaták voltunk. Túl csinosak vagyunk ahhoz, hogy csak agytrösztök lehessünk, és a fősulin úgyis mindenki agytröszt lesz. Mi tehát egyszerre lehetünk királyok és agytrösztök. A kettő nem zárja ki egymást többé. Melanie számára ez az újjászületés a minimális méretű új ruhatárat jelentette, amire a költőpénze felét elverte a Topshopban, meg azt, hogy Melanie-ból Melre rövidítette a nevét - ami nekem nem mindig jut eszembe, akárhányszor rúg is bokán az asztal alatt. Nálam, gondolom, az újjászületés egyenlő a hajvágatással, amire Melanie rábeszélt. Kiakadtam, amikor megláttam magam. Amióta az eszemet tudom, hosszú, fekete hajam volt semmi frufruval, és a lánnyal, aki visszabámult rám a fodrászat tükréből, egyáltalán nem hasonlítottunk. Akkor még csak két napja jöttünk el hazulról, de az én szívemet máris szorongatta a honvágy. Vissza akartam menni az otthoni szobámba, az ismerős, barack-rózsaszín falak közé, az antik vekkergyűjteményhez. Nem tudtam, hogy élem túl majd a főiskolát, ha még ezt sem bírom ki. De aztán megszoktam a hajat, és a honvágy is nagyjából elmúlt, de még ha nem is múlt volna el, most már úgyis vége a túrának. Holnap szinte mindenki felszáll a reptéri buszra, és hazautazik. Melanie és én vonattal megyünk Londonba, hogy az unokatestvérénél töltsünk három napot. 6

7 Melanie azt tervezi, hogy visszamegy a fodrászatba, ahol engem bubifrizurásra vágtak, és festet a hajába egy rózsaszín csíkot, aztán elmegyünk a West Endre, megnézzük a Let It Bet. Vasárnap hazarepülünk, és nemsokára elkezdjük a főiskolát: én Boston mellett, Melanie New Yorkban. - Engedjétek szabadon Shakespeare-t! Felnézek. Tíz-egynéhány fős csoport futkos fel-alá a sor mellett, rikító neonszín röplapokat osztogatnak. Rögtön látom, hogy nem amerikaiak - semmi vakító fehér tornacipő, sem sokzsebű sort. Mindannyian hihetetlenül magasak, vékonyak és másmilyenek. Mintha még a csontozatuk is idegen lenne. - Ó, nekem kell egy ilyen! - Melanie elvesz egy röplapot, és azzal legyezi a nyakát. - Mit mond? - kérdezem, és a csoportra nézek. Úgy kirínak a turistáktól ellepett Stratford-upon-Avonból, mint a lángoló narancsszín pipacsok a zöld mezőből. Melanie ránéz a röplapra, és fintorog. - Gerilla Will? Odajön hozzánk egy lány, olyasféle bíbor stráfokkal a hajában, amilyeneket Melanie szeretne. - Ez Shakespeare a tömegeknek. Belebandzsítok a szövegbe. Gerilla Will! Shakespeare határok nélkül! Shakespeare szabadon! Shakespeare ingyen! Shakespeare mindenkinek! - Shakespeare ingyen? - olvassa Melanie. - Ja - mondja idegenes angolsággal a bíborhajú lány. - Nem a kapitalista nyereségért. Ahogy Shakespeare akarta volna. - Na, ja, dehogy is akart volna jegyeket árulni és pénzt keresni a darabjaival! - Nem akarok okoskodni, de eszembe jut a Szerelmes Shakespeare film, amiben örökösen tartozott valakinek. A lány a szemét forgatja. Kezdem bután érezni magam. Árnyék hull rám, átmenetileg elfogja a nap tüzes izzását. Aztán nevetést hallok. Felnézek, de a még este is erős napsütés ellenfényében nem tudom kivenni az előttem álló alakot, csak a hangját hallom. - Azt hiszem, igazad van - mondja. - Éhező művésznek lenni nem olyan romantikus, ha mi magunk éhezünk. Pislogok párat. A szemem alkalmazkodik, és látom, hogy a srác magas, talán jó harminc centiméterrel is magasabb nálam, és vékony. A haja a szőke összes árnyalatában játszik, a szeme annyira barna, hogy az már szinte fekete. Hátra kell szegnem a fejemet, hogy felnézhessek rá, ő pedig lehajtja a fejét, hogy lenézhessen rám. - De Shakespeare meghalt, és nem kér jogdíjat a sírból. Mi viszont élünk. - Kitárja a karját, mintha magához ölelné a mindenséget. - Mit néztek meg? 7

8 - A Hamletet - mondom. - Ó, a Hamletet! - Az akcentusa olyan csekély, hogy szinte észrevehetetlen. - De egy ilyen estét nem akartok tragédiára vesztegetni. - Úgy néz rám, mintha kérdezné. Aztán elmosolyodik. - Vagy zárt helyre. Mi a Vízkeresztet adjuk elő. Kint. A kezembe nyom egy röplapot. - Majd gondolkozunk rajta - mondja kacér hangján Melanie. A srác felvonja a fél vállát, és annyira félrehajtja a fejét, hogy az álla majdnem hozzáér a kiálló vállcsontjához. - Ahogy akarjátok - mondja, de közben engem néz, mielőtt odaügetne a csapatához. Melanie utánuk bámul. - Hű! Ezek miért nem szerepelnek a Tini Túra! Kulturális Tündérjátékban? Ilyenekkel szívesen kulturálódnék! Nézem őket, és furcsán elszorul a szívem. - Tulajdonképpen a Hamletet már láttam. Melanie felém fordul, és felrántja vékony vonallá tépkedett szemöldökét. - Én is. A tévében, de akkor is... - Elmehetnénk... erre. Ez más lenne. Kulturális élmény, márpedig a szüléink ezért küldtek. Melanie elneveti magát. - Nocsak, rosszalkodunk? De mi lesz a mi rettenthetetlen vezérünkkel? Úgy látom, éppen bemelegít a névsorolvasáshoz. - Úgyis panaszkodtál a melegre... - kezdem. Melanie egy pillanatig néz, aztán bekattan neki. Megnyalja a száját, elmosolyodik, majd bandzsítani kezd. - Ja. Totál hőgutát kaptam. - Paulához fordul, aki maine-i, és szorgalmasan olvassa az útkönyvet. - Paula, úgy szédülök! - Meleg van - bólogat együttérzően Paula. - Hidrálnod kellene. - Attól félek, el fogok ájulni, vagy hasonló. Fekete pontok ugrálnak a szemem előtt. - Ne vidd túlzásba! - súgom. - Egy ügyet jól fel kell építeni - súgja vissza Melanie. Kezd belejönni. - Jaj, mindjárt elájulok! - Ms. Foley! - kiáltom. Ms. Foley felnéz a listából, amelyen a neveket pipálgatta. Odajön, és olyan aggodalmas az arca, hogy máris rosszul érzem magam, amiért hazudni fogok. - Azt hiszem, Melanie, vagyis Mel, hőgutát fog kapni. - Rosszul vagy? Most már nem kell sokat várni, és a színházban finom hűvös lesz. - Ms. Foley furcsán keveri a brit kiejtést a középnyugatival, amiért mindenki nevet rajta, mert azt hiszik, hogy affektálásból csinálja. 8

9 Szerintem csak azért van, mert Michiganben született, és sok időt tölt Európában. - Úgy érzem, mindjárt kidobom a taccsot - tesz rá még egy lapáttal Melanie. - Nagyon rühellném, ha a Hattyú Színházban jönne rám. Ms. Foley viszolyogva ráncolja az orrát; nem tudom, az elképzeléstől-e, hogy Melanie rókázhat a színházban, vagy hogy egy lélegzetre említik a Royal Shakespeare Companyt a taccsolással. - Ó, egek! Jobb lesz, ha visszakísérlek a szállodába. - Én is elvihetem - ajánlkozom. - Valóban? O, nem, ezt nem tehetem. Látnod kell a Hamletet. - Nem, nem, semmi baj! Majd én elkísérem. - Nem! Ez az én felelősségem. Egyszerűen nem terhelhetlek ilyesmivel. - Megnyúlt arcán látom, mekkora harcban áll önmagával. - Igazán, Ms. Foley! Már láttam a Hamletet, és a hotel rögtön itt van a téren. - Valóban? Ó, ez nagyon kedves lenne! Hinnéd-e, hogy bár évek óta foglalkozom ezzel, még egyetlenegyszer sem láttam a Bárd Hamletjét az RSC előadásában? Melanie halkan felnyög a hatás kedvéért. Óvatosan oldalba bököm, és rámosolygok Ms. Foley-ra. - Akkor végképp nem szabad kihagyni! Olyan ünnepélyesen bólint, mintha komoly dolgokról beszélnénk, például a trónutódlás sorrendjéről, vagy ilyesmi. Aztán a kezemért nyúl. - Olyan nagy öröm volt veled utazni, Allyson. Hiányozni fogsz. Bár több mai fiatal lenne ilyen, mint te. Olyan... - Egy pillanatra elhallgat, keresi a megfelelő kifejezést. - Olyan jó kislány vagy. - Köszönöm - felelem gépiesen, bár hidegen hagy a dicsérete. Nem tudom, azért-e, mert ez a legszebb, ami Ms. Foley-nak eszébe jut rólam, vagy azért, mert most nem is vagyok olyan jó kislány. - Jó kislány, hova szarjak! - vihog Melanie, miután kiszabadultunk a sorból és abbahagyhatja az ájuldozást. - Halkabban! Nem szeretek színészkedni. - Hát, pedig állati ügyesen csinálod. Nagyon jó lennél színésznőnek, ha a véleményemre vagy kíváncsi. - Nem vagyok kíváncsi. Na, hol az a hely? - A röplapra pillantok. - Canal Basin. Az meg hol van? Melanie előveszi a telefonját, amely az enyémtől eltérően működik Európában. Megnyitja a térképalkalmazást. - Úgy látom, ez egy víztároló a csatorna mellett. Pár perccel később megérkezünk a vízpartra, ahol rengetegen nyüzsögnek nagyvásári hangulatban. Dereglyék horgonyoznak a víz szélén, mindenféle csónakból kínálnak mindenfélét a fagylalttól a festményekig. Viszont sehol 9

10 egy színház. Vagy színpad. Vagy székek. Vagy színészek. Még egyszer megnézem a röplapot. - Talán a hídon lesz? - töpreng Melanie. Odamegyünk a középkori, szamárhátú hídhoz, de ott is ugyanaz van: magunkfajta turisták őgyelegnek a forró éjszakában. Arra a srácra gondolok, a hihetetlenül sötét szemére, amint hangsúlyozza, hogy a mai este túl szép a tragédiához. De mikor körülnézek, sehol sem látok színjátékot. Nyilván vicc volt, ostoba turisták átvágására. - Vegyünk fagylaltot, hogy ne legyen totál csőd az este - javasolom. Éppen állunk sorban a fagylaltért, amikor halljuk az akusztikus gitárok zümmögését és a bongó dobok visszhangos tamtamját. Hegyezem a fülemet, szonár bekapcsolva. Felállók egy közeli padra, hogy körülnézzek. Nem látok mintegy varázsütésre megjelent színpadot, csak meglehetősen nagy tömeget valami fák alatt. - Szerintem kezdődik! - ragadom kézen Melanie-t. - De a fagyi! - panaszkodik. - Majd. - Rángatni kezdem a sokaság felé. - Ha a zene szerelmünk étke, fel!"* Az Orsino herceget alakító srác egy cseppet sem hasonlít azokra a Shakespeare-színészekre, akiket eddig láttam, legfeljebb a Rómeó+Júlia filmváltozatára Leonardo DiCaprióval. * Shakespeare: Vízkereszt. Radnóti Miklós és Rónay György fordítása. Magas, fekete, rasztahajú, és olyan a jelmeze, mint egy glam rocksztáré: szűk vinilnadrág, hegyes orrú cipő és necctrikó, amely közszemlére teszi kockás hasát. - Ó, mégis helyesen döntöttünk! - súgja a fülembe Melanie. Orsino előadja a nyitó monológot gitárokkal és bongóval aláfestve. Végigfut a hátamon a hideg. Úgy nézzük végig az első felvonást, hogy egyfolytában kergetjük a színészeket a vízparton. Ha ők futnak, mi is fúlunk, amitől úgy érezzük, hogy mi is benne vagyunk a játékban. Talán ettől lesz olyan más. Mert láttam én már Shakespeare-t az iskolai előadásokon és néhányszor a Philadelphia Shakespeare Theatre-ben. De mindig olyan volt, mintha idegen nyelven hallgatnám, amit nem ismerek túl jól. Keményen kellett összpontosítanom, és az előadás fele részében újra és újra a műsorfüzetet böngésztem, mintha ettől jobban érthetném. Ám ezúttal bekattan. Olyan, mintha a fülem ráállna a különös nyelvezetre, és azután már magába is szippant a történet, ugyanúgy, mint mikor filmet 10

11 nézek, vagyis beleélem magam. Amikor Orsino a hideg Olíviáért eped, azt az ismerős szúrást érzem, mint mindig, ha olyan hapsikba estem bele, akiknek a számára nem léteztem. És amikor Viola gyászolja a bátyját, átérzem a magányát. És amikor belezúg Orsinóba, aki férfinak hiszi, az tényleg vicces, ugyanakkor megindító. Ő csak a második felvonásban lép színre. Sebastiant alakítja, Viola halottnak hitt bátyját. Ami valahol logikus, mert mire előkerül, kezdem azt hinni, hogy sose létezett, csak én idéztem meg. Ahogy keresztülrohan a gyepen, nyomában a lerázhatatlanul hűséges Antonióval, rohanunk utána mi is. Egy idő után összeszedem a bátorságomat. - Menjünk közelebb - mondom Melanie-nak. Megmarkolja a kezemet, és épp annál a résznél fúrjuk oda magunkat az első sorba, amikor Olivia bohóca jön Sebastianért, és vitatkoznak, azután Sebastian el akarja zavarni. Közvetlenül előtte mintha összeakadna a tekintetünk egy fél pillanatra. Ahogy szürkületté szelídül a forró nappal, és én még mélyebbre süllyedek Illíria illuzórikus világába, úgy érzem, mintha egy furcsa másvilági síkra kerültem volna, ahol minden megtörténhet, ahol a személyiség úgy cserélhető, akár a cipő. Ahol a holtaknak hitt emberek feltámadnak. Ahol mindenki megkapja a magáét, és boldogan él, míg meg nem hal. Elismerem, cukrozott méz, de a levegő simogató, és puha, a fák dúsan zöldellnek, a tücskök énekelnek, és úgy tűnik, hogy most az egyszer talán még ez is lehetséges. Túl hamar ér véget a darab. Sebastian és Viola ismét találkozik. Viola tisztázza Orsinóval, hogy ő tulajdonképpen lány, és a herceg most már természetesen őt akarja feleségül venni. Olivia rádöbben, hogy Sebastian nem az, akihez hite szerint feleségül ment, de mindegy, így is szereti. A zenészek ismét rázendítenek, a bohóc előadja a záró monológot. Utána a színészek kijönnek, meghajolnak, és mindegyik másképp figurázza ki a meghajlást. Az egyik hasra esik. A másik léggitározik. Miközben Sebastian meghajol, a tekintete végigpásztázza a tömeget, és megállapodik rajtam. Arra a mulatságos kis fél mosolyra húzza a száját, előhúzza a zsebéből az egyik kellékpénzt, és odadobja nekem. Sötét van, a pénz is apró, de azért elkapom, és most mintha engem is megtapsolnának. Kezemben a pénzzel tapsolok. Addig tapsolok, amíg meg nem fájdul a tenyerem. Úgy tapsolok, mintha a tapsolással meghosszabbíthatnám az estét, Szentivánig nyújthatnám a Vízkeresztet. Azért tapsolok, hogy kapaszkodhassak ebbe az érzésbe. Azért tapsolok, mert tudom, mi fog történni, ha abbahagyom. Ugyanaz, ami akkor történik, amikor kinyomok egy igazán jó filmet - egy olyat, amelyikbe belefeledkeztem. Visszazökkenek a valóságomba, és űrt érzek magamban. Néha csak azért nézek meg többször egy filmet, mert próbálom visszaszerezni azt az érzést, 11

12 hogy valami igaziban vagyok benne. Tudom, hogy ez értelmetlen. Ám ma este nincs visszajátszás. A tömeg szétszéled, a színészek elszállingóznak. Csak két muzsikus marad hátra kalapozni. Dobok nekik egy tízfontos bankót. Szótlanul állunk Melanie-val. - Hú! - mondja végül. - Ja. Hú - felelem. - Ez nagyon király volt. Pedig utálom Shakespeare-t. Bólintok. - Csak én láttam úgy, vagy az a dögös srác korábbról ott, a sornál, az, aki Sebastiant játszotta, tényleg leellenőrzött minket? Minket? De hiszen nekem dobta a pénzt! Vagy csak én kaptam el? Miért ne ellenőrizte volna le inkább Melanie-t, akinek szőke haja és kombinévállpántos felsője van? Mel 2.0, ahogy mostanában hívja magát, annyival vonzóbb, mint Allyson Azt nem tudhatom - felelem. - És pénzt dobott nekünk! Mellesleg jó kapás volt. Megkereshetnénk őket. Lóghatnánk együtt vagy ilyesmi. - Már elmentek. - Ja, de ezek még itt vannak - mutat a kalapozókra. - Tőlük megkérdezhetjük, hol vannak. A fejemet rázom. - Kétlem, hogy buta amerikai tizenévesekkel akarnának lógni. - Nem vagyunk buták, és a legtöbbjük sem látszott tizenévesnél öregebbnek. - Nem! Különben is, Ms. Foley ránk nézhet. Vissza kell mennünk a szobába. Melanie a szemét forgatja. - Miért csinálod mindig ezt? - Mit? - Hogy nemet mondasz mindenre. Mintha kalandfóbiád lenne. - Nem mindig mondok nemet. - Tízből kilencszer igen. Hamarosan főiskolára megyünk! Éljünk már egy kicsit! - Én éppen eleget élek! - mordulok rá. - Mellesleg hogyhogy eddig nem zavart? Melanie és én azóta vagyunk legjobb barátnők, hogy a családja a második osztály előtti nyáron odaköltözött tőlünk két házzal arrébb az utcánkba. Azóta együtt csinálunk mindent: egyszerre hullattuk el a tejfogainkat, egyszerre kezdtünk el menstruálni, még fiút is egyszerre fogtunk magunknak. Én pár héttel azután kezdtem el Evannel járni, hogy ő elkezdett Alexszel járni (aki Evan legjobb barátja volt), noha ő és Alex januárban szakítottak, míg Evan és 12

13 én áprilisig húztuk. Olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy valóságos titkos nyelvet alakítottunk ki bennfentes viccekből és pillantásokból. Persze rengeteget veszekedtünk. Mindketten egykék vagyunk, ezért néha úgy viselkedünk, mint a testvérek. Egyszer egy lámpát is eltörtünk a huzakodásban. De ilyen még sose fordult elő nálunk. Magam sem tudom, mi ez az ilyen, csak annyit tudok, hogy amióta eljöttünk a túrára, úgy érzem magam Melanie társaságában, mintha vesztésre állnék egy versenyben, amelyre tudtomon kívül neveztem be. - Ma este idejöttem - mondom merev, védekező hangon. - Hazudtam Ms. Foley-nak, hogy idejöhessünk. - Egén? És milyen jól éreztük magunkat! Akkor miért nem folytatjuk? A fejemet rázom. Melanie kotorászik a táskájában, előhalássza a telefonját, legörgeti az SMSeket. - A Hamlet is most ért véget. Craig azt mondja, hogy Todd elvitte az egész bandát a Retkes Ruca kocsmába. Jó név, mi? Gyere velünk! Mekkora hepaj lesz! Az a helyzet, hogy egyszer elmentem Melanie-val és a többiekkel, amikor nagyjából egy hete voltunk úton. Addigra ők már kocsmáztak párszor, és noha Melanie csak egy hete ismerte ezeket a srácokat - ugyanannyi ideje, mint én -, olyan bennfentesen tudott viccelődni velük, amit én nem értettem. Csak ültem a zsúfolt asztalnál, a poharamat szorongatva, és úgy éreztem magam, mint a peches kölyök, akinek év közben kellett átkerülnie másik iskolába. Az órámra nézek, amely mélyen lecsúszott a csuklómon. Visszacsúsztatom, hogy elfedje a rút, vörös anyajegyet a pulzusom fölött. - Majdnem tizenegy óra, és holnap korán kell kelnünk a vonathoz. Úgyhogy ha nem haragszol, visszavonulok kalandfóbiás énemmel a szobába. - Pont olyan sértődötten beszélek, mint anyu. - Oké, hazakísérlek, aztán irány a kocsma. - És ha Ms. Foley megnézi, mi van velünk? Melanie nevet. - Mondd, hogy hőgutát kaptam, de most már nincsen meleg. - Fölfelé indul az emelkedőn, a híd irányába. - Mi van? Vársz valamire? Visszanézek a folyóra, a dereglyékre, ahol megcsappant az esti forgalom. Kivonultak a szemetesek. Végére jár a nap, és nem fordul vissza. - Nem, nem várok. 13

14 KETTŐ Vonatunk negyed kilenckor indul Londonba - Melanie ötlete volt, hogy maximális időnk legyen a vásárlásra. De mikor a vekker sipítani kezd hatkor, Melanie a fejére húzza a párnát. - Menjünk egy későbbivel - nyöszörgi. - Nem! Már minden meg van szervezve. Majd alhatsz a vonaton. Különben is megígérted, hogy fél hétkor lent leszel, mert el akarsz búcsúzni mindenkitől! - És én is megígértem Ms. Foley-nak, hogy elbúcsúzunk. Kivonszolom Melanie-t az ágyból, betaszigálom a lagymatag valami alá, amit a szálló zuhanynak nevez. Keverek neki egy kis neszkávét, utána gyorsan felhívom anyut, aki pennsylvaniai idő szerint hajnali egyig fennmaradt a telefon kedvéért. Fél hétkor letrappolunk a földszintre. Ms. Foley, farmerben és a szokott Tini Túra! pólóban, kezet ráz Melanie-val, engem csontos karjaiba ölel, a kezembe nyomja a névjegyét, és azt mondja, azonnal hívjam fel, ha Londonban szükségem lenne valamire. A következő túrája vasárnap kezdődik, úgyhogy addig a fővárosban lesz. Azután közli velem, hogy fél nyolcra taxit hívott, ami kivisz engem és Melanie-t a vasútállomásra, még egyszer rákérdez, hogy várnak-e minket Londonban (igen, várnak), ismételten kijelenti, hogy jó kislány vagyok, és óva int a zsebtolvajoktól a földalattin. Hagyom, hogy Melanie még egy félórára visszafeküdjön az ágyba, aminek az a következménye, hogy kihagyja a szokott szépítkezést, fél nyolckor pedig bepakolom magunkat a várakozó taxiba. Amikor befut a vonatunk, felvonszolom rá a csomagunkat, és keresek két szabad helyet. Melanie lerogy az ablak mellé. - Majd kelts föl, ha Londonba érünk. Egy pillanatig bámulom, de ő már be is fészkelte magát az ablakhoz, és lehunyta a szemét. Sóhajtok, elhelyezem a lábánál a válltáskáját, melléje dobom a kardigánomat a tolvajok és a disznó öregemberek elriasztására, azután megkeresem az étkezőkocsit. A hotelben kihagytam a reggelit, úgyhogy most morog a gyomrom, és a halántékomban lüktetni kezd a fejfájás. Noha Európa a vonatok hazája, mi sose vonatoztunk a túrán; repülővel tettük meg a nagy távolságokat, a kicsiket busszal. Ahogy átsétálok a vagonokon, megnyugtató surrogással nyílnak ki az automata ajtók, és a szerelvény lágyan ring a talpam alatt. Odakint repül a zöld táj. Az étkezőben megtekintem a siralmas választékot. Végül sajtos 14

15 szendvicset és teát rendelek, meg sült krumplit sóval és ecettel, amire rákaptam. Kérek hozzá egy doboz kólát Melanie-nak. Kartonpapír szatyorba pakolom az ételt, és már indulnék vissza a helyemre, amikor épp az ablak mellett felszabadul egy asztal. Egy másodpercig habozok. Vissza kellene mennem Melanie-hoz. De hát ő alszik, nem érdekli a dolog. Úgyhogy leülök az asztalhoz, és kibámulok az ablakon. A vidék olyan tősgyökeresen angol, sövényekkel tagolt, tiszta zöld és takaros, amelyen a bolyhos juhok mintha az égen örökké jelen levő felhőket tükröznék. - Ez egy nagyon zavaros reggeli. Ez a hang! Miután négy felvonáson át hallgattam az este, rögtön megismerem. Felnézek, és ott néz rám azzal a lusta fél mosollyal, amitől olyan, mint aki ebben a másodpercben ébredt. - Hogyhogy zavaros? - kérdezem. Csodálkoznom kellene, de valamiért nem teszem. Az ajkamba kell harapnom, nehogy rávigyorogjak. De ő nem felel, csak a pulthoz megy és kér egy kávét, aztán az asztalom felé int a fejével. Bólintok. - Több értelemben - feleli, és leül velem szemben. - Olyan, mint egy külföldre szakadt hazánkfia, aki átállási problémáktól szenved. Lenézek a szendvicsemre, a teámra, a sült krumplimra. - Ez egy külföldre szakadt hazánkfia, aki átállási problémáktól szenved? Ezt meg hogy sütötted ki ebből? A kávéját fújkálja. - Könnyen. Először is, még reggel kilenc sincs. A tea tehát logikus. De a szendvics és a sült krumpli, az ebédre való. A kóláról nem is szólva. - Megkocogtatja a dobozt. - Látod? Ezért van összezagyválva az időzítés. A reggelidnek időeltolódása van. Nevetnem kell. - A fánk olyan gusztustalan volt - mutatok a pultra. - Határozottan. Én ezért hozom magammal a reggelit. - A táskájába nyúl, és elkezd kicsomagolni valamit a gyűrött zsírpapírból. - Állj, ez gyanúsan emlékeztet szendvicsre! - mondom. - Pedig nem az. Kenyér és hagelslag. - Hahl - mi? - Ha-gel-szlág. - Szétnyitja a szendvicset, hogy lássam. Vaj van rajta és valamiféle csokoládés szórócukor. - Te nevezed zavarosnak az én reggelimet? Hiszen te desszertet reggelizel! - Hollandiában ez a reggeli. Nagyon elterjedt. Ez vagy az uitsmijter, ami lényegében sonkás tükörtojás. - Ez nincs benne a tesztben, ugye? Mert még csak nem is próbálkozom a kiejtésével. 15

16 - Vit. Szmí. Ter. Később gyakorolhatjuk. Ami elvezet a második ponthoz. A te reggelid olyan, mint egy idegenbe szakadt hazánkfia. De azért csak egyél. Beszélhetek, miközben eszel. - Köszönöm. Örülök, hogy képes vagy egyszerre többfélét csinálni - mondom, de aztán elnevetem magam, mert annyira fura, hogy ez ilyen természetesen történik. Azt hiszem, tulajdonképpen kacérkodom reggeli közben. Reggeli ürügyén. - Egyáltalán mi az, hogy idegenbe szakadt hazánkfia? - Valaki, aki nem abban az országban él, ahol született. Te például szendvicset eszel. Nagyon amerikai. A tea nagyon angol. De itt van a sült krumpli vagy csipsz, ahogy akarod, ez egyformán lehet angol vagy amerikai, de sóval és ecettel eszed, ami nagyon angol, de reggelire eszed, és ez már amerikaias. Amerikában sült krumplit reggeliztek kólával? - Honnan tudod, hogy amerikai vagyok? - kérdezem kihívóan. - Azt leszámítva, hogy egy amerikai turistacsoporttal voltál és amerikai kiejtéssel beszélsz? - Beleharap a hagu... akármicsoda szendvicsébe, és iszik még kávét. Ismét vissza kell fognom magam, nehogy vigyorogjak. - Igen. Azt leszámítva. - Igazából ez volt minden támpontom. Nem nagyon látszol amerikainak. - Tényleg? - Felbontom a krumplis tasakot, megcsap a szintetikus ecet éles szaga. Megkínálom. Elhárítja, és megint harap a szendvicsből. - Mi látszik amerikainak? Vállat von. - Szőke - mondja. - Nagy... - Mutatja a didit. - Lágy vonások. - Az arca előtt mozgatja a kezét. - Csinos. Mint a barátnőd. - És én nem úgy nézek ki? - Nem tudom, miért kérdeztem meg. Tudom, hogy nézek ki. Sötét haj. Sötét szem. Éles vonások. Semmi áramvonal, nem sokat mutathatok fel derékon felül. Kissé lelappad a lelkesedésem. Csak azért nyalizott nálam, hogy ráhajthasson Melanie-ra? - Nem. - Rám szegezi a szemét. Tegnap olyan sötétnek tűnt, de közelről láthatom, hogy mindenféle szín van benne: szürke, barna, sőt még arany is táncol a sötétségben. - Tudod, ki néz ki úgy, mint te? Louise Brooks. Bambán bámulok rá. - Nem ismered? A némafilm csillagát? A fejemet rázom. Sose láttam még némafilmet. - Óriási sztár volt az ezerkilencszázhúszas években. Amerikai. Döbbenetes színésznő. - És nem szőke. - Viccnek szántam, de nem úgy sült el. Még egy falat szendvics. Egy parányi csokimorzsa megragad a szája sarkában. - Hollandiában rengeteg a szőke. Szőkét látok, ha tükörbe nézek. Louise Brooks sötét hajú volt. Hihetetlenül szomorú szeme volt, nagyon 16

17 karakteres arca, és ugyanolyan haja, mint neked. - Megérinti a saját haját, amely most is kócos, mint tegnap este. - Annyira hasonlítasz rá. Egyszerűen csak úgy kellene szólítsalak, hogy Louise. - Louise. Ez tetszik. - Nem, nem is Louise. Lulu. Annak becézték. - Lulu. Ez még jobban tetszik. Nyújtja a kezét. - Szia, Lulu, Willem vagyok. A keze meleg, a szorítása erős. - Nagyon örülök, Willem. Habár Sebastiannak is szólíthatnálak, ha már új személyazonosságot veszünk fel. Amikor nevet, apró szarkalábak virágzanak ki a szeme sarkában. - Nem, nekem jobban tetszik a Willem. Sebastian olyan, hogy is mondjam... passzív, ha belegondolunk. Összeházasítják Oliviával, akinek tulajdonképpen Sebastian húga kellene. Sokszor megtörténik Shakespearenél. A nők kicsikarják maguknak, amit akarnak; a férfiak belesodródnak dolgokba. - Hát, nem tudom. Én örültem, hogy minden boldog véget ért. - Ó, szép tündérmese, de csak annyi. Tündérmese. De én úgy képzelem, hogy Shakespeare azért tartozik a vígjátéki alakjainak a boldog befejezésekkel, mert a tragédiáiban olyan kegyetlen. Például a Hamletben. Vagy a Rómeó és Júliában. Majdnem szadista. - A fejét csóválja. - Nincs Sebastiannal semmi baj, csak nem igazán irányítja a sorsát. Ezt a kiváltságot Shakespeare meghagyja Violának. - Szóval te magad irányítod a sorsodat? - kérdezem. Ismét hallom a hangomat, és nem hiszek a fülemnek. Kicsi koromban sokat jártam a helyi jégpályára. Képzeletben mindig úgy éreztem, hogy tudok piruettezni és ugrani, de ahogy kikerültem a jégre, alig bírtam egyenesben tartani a korcsolyáinak. Amióta idősebb lettem, ugyanígy vagyok az emberekkel. Képzeletben szókimondó és merész vagyok, ám ami kijön a számon, az mindig olyan alázatos és udvarias. Még Evannel, aki a fiúm volt tizenegyediktől kezdve nagyjából egész tizenkettedikben, még vele sem egészen sikerült annak a suhanó, piruettező, szökkenő egyéniségnek lennem, akit gyanítottam magamban. Úgy látszik, ma tudok korcsolyázni. - Ó, dehogy. Megyek, ahova a szél fúj. - Elhallgat, egy pillanatig töpreng. - Lehet, hogy nem ok nélkül játszom Sebastiant. - No, és most hova fúj a szél? - kérdezem abban reménykedve, hogy Londonban marad. - Londonban átszállók egy Hollandiába induló vonatra. Számomra a tegnapi estével véget ért a színházi idény. Lelohadok. - Ó. - Még nem etted meg a szendvicsedet. Figyelmeztetlek, az itteni sajtos szendvicseket megvajazzák. Azt hiszem, művajjal. - Tudom. - Leszedem a szomorú, fonnyadt paradicsomszeleteket, és 17

18 letörlöm a vaj/margarin vastagját a papírszalvétámmal. - Majonézzel jobb lenne - mondja Willem. - De csak akkor, ha pulykahúst adnak hozzá. - Nem, a sajt és a majonéz nagyon jó. - Pocsékul hangzik! - Kizárólag akkor, ha még sosem ettél rendes majonézt. Úgy hallottam, az, amit Amerikában használnak, nem rendes fajta. Annyira nevetek, hogy az orromon jön ki a tea. - Mi az? - kérdezi Willem. - Mi az? - A rendes fajta majonéz! - fuldokolom kacagás közben. - Tisztára mintha lenne egy rosszkislány-majonéz, aki repedt- sarkú és lop, meg egy jókislány-majonéz, aki illedelmes és ártatlan, és nekem csak az lenne a problémám, hogy sose mutattak be a rendesnek! - Pontosan így van - feleli. Azután ő is nevetni kezd. Javában hahotázunk, amikor betrappol az étkezőbe Melanie a cuccával plusz a kardigánommal. - Sehol sem találtalak! - mondja durcásan. - Azt mondtad, hogy Londonban ébresszelek fel. - Kinézek az ablakon. A szép angol vidék átadta a helyét a szürke, csúnya külvárosnak. Melanie ránéz Willemre, és kerekre nyílik a szeme. - Hát, mégsem szenvedtél hajótörést - mondja neki. - Nem - feleli Willem, de közben engem néz. - Ne haragudj Lulura. Az én hibám. Én marasztaltam itt. - Lulura? - Igen, Louise, rövidítve. Az új alteregóm, Mel. - Könyörögve nézek rá, hogy ne áruljon el. Szeretek Lulu lenni, még nem akarok lemondani róla. Melanie a szemét dörgöli, mintha még mindig aludna, aztán vállat von, és lerogy a Willem melletti ülésre. - Jó! Légy, aki akarsz. Én olyan szeretnék lenni, akinek van egy új feje. - Még kezdő a macskajajban - közlöm Willemmel. - Pofa be! - förmed rám Melanie. - Miért, mondjam inkább azt, hogy veterán vagy? - De nagy a szánk ma reggel. - Tessék. - Willem kivesz a hátizsákjából egy kis fehér dobozt, és Melanie tenyerébe ráz néhány fehér labdacsot. Tedd a nyelved alá, és hagyd felolvadni. Hamarosan jobban leszel. - Mi ez? - gyanakszik Melanie. - Gyógyfű. - Biztos, hogy nem valami randidrog? - De az. Mert azt akarja, hogy itt ájulj el a vonat közepén - mondom. Willem megmutatja a címkét Melanie-nak. - Anyám természetgyógyász. Ezt adja fejfájásra. Nem hinném, hogy 18

19 meg akarna erőszakolni. - Nahát, az én apám is orvos! - mondom. Bár épp az ellentéte egy természetgyógyásznak. O tüdőgyógyász, minden ízében nyugati orvos. Melanie egy darabig gusztálja a labdacsokat, de végül bekapja őket. Mire tíz perccel később besiklik velünk a vonat a pályaudvarra, enyhült a fejfájása. Hallgatólagos megegyezéssel együtt szállunk le: Melanie és én a pukkadásig megtömött, gurulós bőröndünkkel, Willem a kompakt kis hátizsákjával. Kinyomakodunk a peronra, a máris égető, nyári napsütésbe, majd be a Marylebone pályaudvar viszonylagos hűvösébe. - Veronica küldött SMS-t, hogy késni fog - mondja Melanie. Azt üzeni, hogy a WHSmithnél találkozunk, vagy mi a csuda az. - Könyvesbolt - magyarázza Willem, és rámutat valamire az állomás túloldalán. Az állomás belseje mutatós, és vörös téglával van kifalazva, de én csalódtam benne, mert nem az a grandiózus pályaudvar, a csattogó indulási táblával, amiben reménykedtem, hanem csak monitor van helyette. Odamegyek, megnézem. A célállomásokban nincsen semmi egzotikus: olyan helységek, mint High Wycombe és Banbury, amelyek akár nagyon kedvesek is lehetnek. Igazán buta vagyok. Úgy utaztam körbe a nagy európai városokat - Rómát, Firenzét, Prágát, Bécset, Budapestet, Berlint, Edinburghi, mielőtt visszatértem Londonba - hogy jobbára azt számoltam, hány nap van még hátra, hogy hazamehessek. Nem tudom, mi ez a hirtelen kalandvágy. - Mi baj? - kérdezi Melanie. - Ó, csak azt reméltem, hogy itt is olyan hatalmas indulási tábla lesz, mint a repülőtereken. - Az amszterdami főpályaudvaron olyan van - mondja Willem. - Mindig szerettem odaállni elé és elképzelni, hogy csak ki kell választanom egy helyet, és már indulhatok is. - Tényleg? - Mi a baj? - kérdezi Melanie, a képernyőket nézegetve. - Nem tetszik Bicester North? - Nem egészen olyan izgalmas, mint Párizs - mondom. - Ó, eredj már, még mindig azon picsogsz? - Melanie Willemhez fordul. - Eredetileg Párizsba kellett volna mennünk Róma után, de a forgalomirányítók sztrájkoltak, így az összes járatot törölték, busszal meg túl messze volt. Még mindig ki van akadva tőle. - Franciaországban folyton sztrájkolnak valamiért - bólogat Willem. - Párizs helyett berakták Budapestet - mondom -, és tényleg tetszett Budapest, de akkor sem bírom elhinni, hogy ilyen közel jártam Párizshoz, mégse mehettem oda. 19

20 Willem áthatóan néz, miközben a hátizsákja pántját csavargatja az ujja köré. - Akkor menj! - mondja. - Hova? - Párizsba! - Nem lehet. Törölték. - Akkor menj most! - Vége a túrának. Különben is, valószínűleg még mindig sztrájkolnak. - Mehetsz vonattal. Londontól Párizs két óra. - A nagy faliórára néz. - Ebédre Párizsban lehetsz. Mellesleg odaát sokkal jobb szendvicsek vannak. - De... de nem beszélek franciául. Nincs útikönyvem. Még csak francia pénzem sincs. Ott eurót használnak, nem? - Felsorolom az összes indokot, mintha ezek lennének azok, amelyek miatt nem mehetek, holott igazság szerint Willem azt is javasolhatná ennyi erővel, hogy ugorjak fel egy holdrakétára. Tudom, hogy Európa kicsi, és vannak, akik csinálnak ilyeneket, de én nem. Még mindig engem néz, kissé félrehajtva a fejét. - Úgyse sikerülne - vonom le a következtetést. - Egyáltalán nem ismerem Párizst. Willem az órára pillant. Kivár egy szívdobbanást, majd felém fordul. - Én ismerem Párizst. A szívem nevetségesen ugrándozni kezd, ám örökké racionális agyam tovább kattogtatja az okokat, hogy miért nem működne: - Nem tudom, van-e elég pénzem. Mennyibe kerül a jegy? A táskámba nyúlok, hogy megszámoljam a maradék készpénzemet. Van pár fontom, amiből kihúzom a hétvégét, egy hitelkártyám vészhelyzetekre, és egy százdollárosom abszolút vészhelyzetekre, amit anyutól kaptam, ha a hitelkártya nem működne. Ám ez aligha vészhelyzet, és a kártya használatával megijeszteném a szüléimét. Willem a zsebébe nyúl, kimarkol egy csomó idegen valutát. - Emiatt ne aggódj. Jó nyaram volt. Bámulom a kezében a bankjegyeket. Csakugyan képes lenne rá? Elvinne Párizsba? Miért tenné? - Holnap estére jegyünk van a Let It Bere - veszi át Melanie az Ész hangjának szerepét. - És vasárnap elutazunk. És anyukád kibukna. Komolyan, meg is ölne. Willemre nézek, de ő csak vállat von, mint aki nem tagadhatja mindezeknek az igazságát. Már éppen hátrálnék, megköszönve az ajánlatot, ám ekkor Lulu ragadja meg a kormányt, mert Melanie-hoz fordulok, és azt mondom: - Nem ölhet meg, ha nem tudja. - A te anyud? - kérdi Melanie gúnykacajjal. - De mennyire hogy tudni 20