Adorjáni Réka. Jancsó Hajnalka. Rekita Rozália Jancsó Miklós

Átírás

1 Hogyan tovább, Mű v e l ő d é s? A évi Kolozsvári Magyar Napok keretében a Művelődés folyóirat megünnepelte fennállásának 65. évfordulóját. A Minerva Pincegalériában Erato Hommage à Babits Mihály címmel kiállítás nyílt a kiadvány régi barátjának számító Miklosovits László albertirsai grafikusművész alkotásaiból, akinek a költő erotikus versfordításaihoz készített munkáit tekinthette meg a közönség. A megnyitón Rekita Rozália, Jancsó Miklós, Jancsó Hajnalka szavalatokkal, Adorjáni Réka pedig csellón működött közre. Ezt követően sor került a Hogyan tovább, Művelődés? című kerekasztal-beszélgetésre. Örömmel tapasztaltuk, hogy a kolozsvári kulturális élet számos jeles személyisége megjelent a beszélgetésen. Biztatás és bátorítás számunkra az, hogy érdeklődnek a lap jövője iránt, és hogy nekik is fontos az egyetlen hazai magyar nyelvű közművelődési folyóirat sorsa. Jó érzés volt azt tapasztalni, hogy a Művelődés körül kialakult egy közösség, amelyik felelősséget érez a lappal szemben és ezt véleményének kinyilvánításával közzé is teszi. Szeretném hinni, hogy a jövő esztendő meghatározó lesz a lap életében. Mindent el kívánunk követni annak érdekében, hogy a Művelődés mögé egy kibővített munkaközösség kerüljön, valamint az intézmény infrastrukturális szempontból is jobb helyzetben folytathassa munkáját. Ez nagymértékben függ attól is, hogy a fenntartó Kolozs Megyei Tanács meghozza-e azokat a döntéseket, amelyek megfelelő feltételeket biztosítanak a lap kiegyensúlyozott működéséhez. Mint arról már többször szóltam a médiában is, a jövőben a folyóiratot közelebb szándékozunk vinni a gyakorlati közművelőkhöz, azokhoz, akik a művelődésszervezésen keresztül alakítanak, képeznek közösségeket. Ugyanolyan fontos a szórványkultúra állandó jelenléte is a lapban, hiszen a közel negyven Magyar Ház mint kulturális autonómia szigetek közösségformáló és megtartó ereje példaértékű lehet hazai magyar közösségünk számára. Adósok vagyunk még a hazai kulturális- és az egyházi turizmus bemutatásával is. (Lehetséges példaként ebben a lapszámban már olvasható Kiss Olivér írása a hazai geocachingturizmusról.) Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), nagy múltú ernyőszervezetünk kapcsolatrendszerét is a lap mellé szeretnénk állítani. Hiszem, hogy a Művelődésnek mindenképpen előnyére fog válni, ha a kulturális ernyőszervezet együttműködését élvezi majd, egyebek mellett a terjesztés egy részét is rá lehetne építeni az EMKE intézményi hálózatára. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom, hogy a Kárpát-medence egyetemes magyar közművelődési életét alakító intézményei Adorjáni Réka Jancsó Hajnalka Rekita Rozália Jancsó Miklós 3

2 Dáné Tibor Kálmán a lap terveiről beszélt (Kiss Gábor felvétele) dési életre, illetve a tömegművelődésre is. Én azt gondolom, hogy ez volna igazán az egyik újdonság, amit részben korábban is próbált a lap, de sokkal tudatosabban lehetne művelni, és akkor kapja meg igazán a helyét a Művelődés. Én nem hiszem, hogy a Korunkkal kellene konkurálnia a Művelődésnek, mint ahogyan nem kellene konkurálnia vagy harcban lennie akár bizonyos heti- vagy napilapok művelődési rovataival. Tehát a maga helyét kell megtalálnia, illetve ahogy részben megtalálta, azt kell folytatni. Nem hiszem azt sem, hogy szabad lenne közelíteni bármilyen heroikus dolog, hogy megjelenik a Kalotaszeg című lap, de hát Isten őrizzen s Isten őrizze meg a Művelődést a jövőben, hogy erre a szintre jusson le, hogy helyi jó szándékú tanítók, mit tudom én kicsodák, művelődési munkások lapja legyen. Kö t ő Jó z s e f, színháztörténész: ( ) Ha megnézzük a Művelődés 65 éves történetét, körülbelül három fejezet jellemezte ezt a korszakot. Egyik, amikor kényszerből ideológiai szócső volt, majd később kényszerből egy olyan kultúrának a tárháza, a Megéneklünk, Románia korszakában, amit nem kívánunk vissza; és volt egy olyan korszaka, ami viszont modellértékű lehet a mában is, és ez a Vistai András Jánoséknak a szerkesztésében megjemegjelenjenek kiadványunkban. Nem csupán ezen intézmények bemutatásáról van szó, hanem az általuk működtetett hálózatok megismertetéséről, amelyekhez hozzákapcsolódhatnak a különböző erdélyi kulturális közösségek is. Köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik ezen az összejövetelen véleményüknek hangot adva hozzájárultak a Művelődés arculatának a jövőbeni alakításához. Köszönjük azoknak, akik írásban külön is megfogalmazták elvárásaikat, a lehetséges együttműködés kereteiről is szóltak. Dáné Tibor Kálmán Miklosovits László tárlatát Tibori Szabó Zoltán és Szabó Zsolt ajánlották a közönség figyelmébe (Rohonyi D. Iván felvételei) Kerekasztal-beszélgetés a folyóirat jövőjéről 4 A tárlat megnyitóját követően zajlott le a pincegalériában az a Hogyan tovább, Művelődés? című kerekasztal-beszélgetés, amelyből az alábbiakban közlünk szerkesztett részleteket, utána következnek a külön megírt hozzászólások, kapcsolódó írások. Ká n t o r La j o s, író, kritikus: A Művelődés egyfajta transzmissziós szíj és kapocs kellene hogy legyen részben volt is, azt hiszem, és ezt talán még tudatosabban kellene folytatni a tömegkultúra, a tömegművelődés és az úgymond, magas kultúra között. A kórusok számára, a bábosok számára, az amatőr színjátszók számára anyagot kell adni, de attól óva intenék, hogy a Megéneklünk, Romániához képest egy teljesen más szellemű, de ugyanilyen jellegű lap legyen, vagy annak egy nagyon nagy része legyen a lapban. Az, hogy az irányítás szempontjából elméleti, részben gyakorlati tanácsokat adjon a lap ezeknek a csoportoknak a számára, ez nagyon fontos. De hogy szövegeket közöljön, és ez eluralkodjon mert volt egy ilyen szakasza a Művelődésnek, egy időben akarattal, aztán akaratán kívül, amikor a Megéneklünk, Románia lapja lett, tehát hogyha ezt csinálja a lap, akkor szereptévesztésben lesz. Mert ezt egyéb kiadványokkal kell szolgálni, tehát ezeknek az együtteseknek nem szabad akár más szellemiségű, ilyen tömegeknek szóló kórusokat, ilyen-olyan darabokat közölni, s azzal tölteni a lapot, mert akkor értelmét veszti a folyóirat. Azt viszont nagyon fontosnak érzem, hogy tényleg közvetítse azt, ami nehezebben jut el ezekhez a szórványbeli kulturális autonómiaszigetekhez; tehát el kell juttatni hozzájuk közérthetőbb és emészthetőbb formában azt, ami akár itteni, akár máshol megjelenő folyóiratokban, vagy elméleti szövegekként olvashatók, amelyek vonatkoznak a művelő-

3 lent Művelődés, ami tulajdonképpen identitásőrző folyóirat volt. Gondoljunk csak vissza, hogy milyen rovatai voltak: átfogta az egész erdélyi magyar művelődést a közművelődéstől a magas kultúráig, a képzőművészetig, a könyvkiadásig, az irodalomig, s így tovább külön-külön rovatokban. Akkoriban a nyelvészeti rovatot Szabó T. Attila jegyezte, a történelmi rovatot Egyed Ákos, Benkő Samu és így tovább, a néprajzit dr. Kós Károly néprajzkutató vezette, és ezek a szakemberek az akkori kultúrának a csúcsai voltak. Ezt kellene elsősorban átvenni és végiggondolni, hogy a szerzők ne esetlegesen közöljenek, akik éppen betoppannak a szerkesztőségbe, vagy valamilyen módon hozzájutunk az írásaikhoz, hanem a szerzőgárdának és az állandó munkatársi gárdának a kialakítását szervezni kéne, mert minőséget csak így tudunk biztosítani. Persze, beemelhető-e egy az egyben ez a korábbi rovatszerkezet? Én ezt átvenném! Átvenném, mert ez biztosít egy olyan keresztmetszetet a kulturális állapotról, amely könnyen követhető, könnyen szerkeszthető, és hiteles képet tud közvetíteni. Átemelhető-e viszont egy az egyben tartalmilag? Úgy gondolom, hogy itt kellene alapvető szemléleti váltást végrehajtania a Művelődésnek, hiszen a mai kultúra végzetesen szétszakadt egy elitkultúrára és egy tömegkultúrára, és a tömegkultúráról nem kell elmondanom, hogy az milyen színvonalat jelent. De ugyanakkor még felhívnám a figyelmet egy másik szétszakadásra, arra, hogy a Gutenberg-galaxisból kiléptünk és átléptünk a digitális érába, ami és erre kellene figyelnie a Művelődés szerkesztőségének alapvetően átstrukturálta az olvasói szokásokat, a kultúrafogyasztás szokásait. Ma már online-változatokat olvasunk, utazás közben hangos könyveket hallgatunk, de semmiképpen sem ülünk le otthon papucsban a fotelünkbe olvasgatni. Tehát azt is figyelembe kell venni, hogy miként alakult át a kultúra palettája, és ehhez is alkalmazkodni kell, a rovatokat ezek szerint a szempontok szerint kell új tartalmakkal megtölteni. A magyar kultúra Erdélyben az önszerveződő alapon működő együttesek kezében van, ezeknek a létét és a munkáját kell segíteni az olyan gyakorlati dolgokkal mint a jogi bejegyzés, a könyvelés, a pályázatírás. A gazdasági és vállalkozói szféra meg tudja határozni azt a közeget, amelyben a Művelődésnek dolgoznia kell, el tudnám képzelni ennek a rétegnek a bevonását, a megszólítását, mert a kultúrát mindenkor a középosztály tartotta el. Rá lehet ébreszteni tehát a középosztályt arra, hogyan válhat a kultúra fenntartójává. Olyan világot élünk, amelyben ötévenként kicserélődnek a szakmák, nagyonnagyon fontos lenne, hogy nagy teret teremtsünk a felnőttképzésnek, arról nem is beszélve, hogy a felnőttképzésben nagyon sok pénz van, amely akár a folyóirat fenntartására is elegendő forrást biztosíthat. Szerintem az elitkultúra és a tömegkultúra közötti szakadékot átjárhatóvá lehet tenni. Talán ez lenne a legnagyobb feladata a mai Művelődésnek, hogy tágítsa a tömegkultúra és az elitkultúra átjárhatóságát, hogy minél nagyobb tömegeket tegyen elitkultúra-fogyasztóvá. Gu t t m a n n Sz a b o l c s, építész: ( ) Köztudott, hogy az épített örökség a meglévő életnek a tükörképe. ( ) Ilyen szempontból az elmúlt húsz év nem túlzottan kecsegtető, ami a hagyományos értékek gondozását, valamint az új urbanisztikát illeti. Ebben egyértelműen a művelődésnek mint fogalomnak a kereteit kellene valahogy feszegessük: a mai és a leendő embernek miért kell tönkretennie a házát, azt a még fennmaradt egy-két parasztházat, amelyről szégyenkezik, hogy még nem volt pénze lebontani és átépíteni? Tehát itt akkora mentális gubancok vannak, hogy ha ezekről nem beszélünk, akkor az örökség még meglévő darabjai eltűnnek. ( ) Sajnos, kevés a jó példa. ( ) Mi, szakemberek állandó harcban állunk egy olyan adminisztrációval, amely nem érti meg, hogy miért kellenek stratégiák, és lehet, hogy ezekről a stratégiákról tényleg nagyon komolyan kellene beszélnünk. Kós Károly olyan volt, hogy az elképzeléseit le is tudta írni, ez maga egy csoda. Nagyon kevés építész képes erre, de rengetegen keresik a kommunikációs lehetőségeket, és akkor közösen a kommunikációs szakkal mentesíthetjük a tollforgatástól az építészeket, és munkát adunk a média szakembereinek, hogy tényleg azokat keressék meg, akikkel érdemes elbeszélgetni. Utána pedig már azon múlik, hogy hogyan jut el ez mindenkihez, például egy kis község polgármesteréhez, aki valamit kezd az épített környezet felvállalásával. Ha ezt nem tesszük meg, önmagunk alól húzzuk ki a szőnyeget, meglesznek a könyveink, felrakjuk a polcra, de ötezer év múlva a régész azokat a roncsokat találja majd meg, amelyeket az elmúlt húsz esztendőben produkáltunk. És itt lehetne egyetemi szinten, nyári egyetemi szinten felkelteni az érdeklődést, hogy felkutassuk ezeket az értékeket, beszéljünk róluk, bemutassuk őket. ( ) És ha van egy-két sikertörténet, azokat tényleg érdemes ebben a lapban terjeszteni. ( ) Az interdiszciplinaritás nagy előnye ennek a lapnak, ezt ki lehetne használni, lehet, hogy ebben is lehetne előrelépni. Vá k á r Is t vá n, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke: ( ) A Művelődés eddig egy úgynevezett átmentő helyzetben volt, és ebben a helyzetében is nagyon jó kulturális minőséget tett le az asztalra. Ez nagyon fontos. ( ) A Művelődésnek növelnie kell elsősorban a bázisát, azokat az embereket, akiknek akar mondani valamit. Nagyon jó ötlet volt, hogy az épített örökségről beszéljünk, olyasmiről, amivel nem foglalkoztunk eleget. Ehhez emberek kellenek, ehhez infrastruktúra kell, de ez nekünk, a tulipános zászló alatt állóknak a dolga. ( ) Én úgy gondolom, hogy a Művelődés eddig is jó úton haladt, továbbra is jó úton fog haladni, s hogy az EMKÉ-nek a tudása és az ázsiója összekapcsolódik a Művelődéssel, szerintem ez pluszt fog hozni, és még nagyobb lendületet fog hozni. Hogyan tovább? Csak előre és csak a fejlesztés felé! Nekünk ez nagyon fontos bástyánk, amit nem adhatunk fel. ( ) H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója: A múlt kapcsán még egy emberről azt hiszem beszélnünk kell, ő pedig Kovács János. A Művelő- 5

4 6 dés főszerkesztőjeként tulajdonképpen ő az, aki folytatta a Vistai András János vágta csapást egy már jól összehozott szerkesztőséggel, nagyon sok jó munkatárssal. Persze könnyű volt a Művelődésnek jó munkatársakkal dolgozni, Szabó T. Attilával, Egyed Ákossal, történészekkel, néprajzosokkal, mert akkoriban ezek a szakemberek nemigen közölhettek másutt. Persze hogy szívesen közöltek a Művelődésben, és biztosították a színvonalat. Azért tartom fontosnak erről szólni, mert a Vistai András János korszaka öt év, a Kovács János jó korszaka tíz esztendő, márpedig ez nem lebecsülendő. ( ) Kovács Jánosnak tudhatjuk be, hogy kicsit az urbánus kultúra felé figyelt, András János pedig a népi kultúra előtérbe hozásában jeleskedett, és nyilván nagyon jó volt lapszerkesztőként, ő volt a legjobb, legkoncepciózusabb főszerkesztője a Művelődésnek mind ez ideig. ( ) Ami viszont a jövőt illeti, abban száz százalékban egyetértek Kötő Józseffel, hogy igenis a világhálót ki kell használni, de nem úgy, mint eddig, hogy a honlap tartalma követte a nyomtatott lapot, hanem valószínűleg meg kell fordítani a sorrendet: az online olyan portál kell hogy legyen, amely megfelel a mai olvasói igényeknek. Különben a lap menthetetlenül a tanító bácsik lapja marad, mert aki nem tanító bácsi, az másutt közöl, tehát egyfajta degradálódás lesz a vége. Eddig még valamennyire ezt elkerülte a lap. A másik, amin gondolkodni kell: az elmúlt két évtizedben művelődésszervező is volt a lap. Hogy ezt érdemes-e, kell-e csinálni vagy nem, az idő mit szól ehhez? A lap mindenképpen egyfajta kultúraterjesztést, missziót, összegyűlési alkalmakat szolgáltatott, ezeken is nyilván gondolkodni kell. A lényeg, hogy ne elégedjünk meg az András János-mítosszal. Meg kell nézni pontosabban, alaposabban, hogy mit termelt ki ez a lap hasznosat, érdemlegeset, továbbvivőt az elmúlt 65 esztendőben, és más online-sajtóra figyelve kéne kitalálni azt, hogy miként lehet megszólítani egy harmincas olvasót, mert nyomtatott folyóirattal egészen biztosan nem lehet. Miklosovits Lá s z l ó grafikusművész, Albertirsa: ( ) Szeretném, ha a híd-emberkék, mint jómagam is, akik nagyon szívesen jönnek ide, akik nagyon szívesen tartják az ottani magyar itteni magyar kapcsolatot és valamiféle színt hoznak ebbe a képbe, ezt a kapcsolatot a továbbiakban is megtartanánk, sőt bővítenénk. ( ) A világhálós üzemelés interaktív módon, tehát oda-vissza alapon működjön, hiszen egy fiatal számára jó, ha bele tud szólni, ha véleményt tud mondani, ha elmondhatja a saját kis személyes tapasztalatát. Ha a lap ilyen módon kerül fel a világhálóra, és nyitott lesz, beszélgetőtársakat talál, akkor el lehet érni azt a korosztályt, amelyet valamilyen módon meg kell nyerni. Tó t h -Gu t t m a n Em e s e, a Romániai Dalosszövetség elnöke: ( ) Egy hatalmas út tárult elénk az elmúlt két évtizedben, amit drága édesapánk, Guttman Mihály álmodott meg és indított el: az Éneklő Erdély. Az Éneklő Erdély megvalósítása a Művelődés lapban is gyakorta jelen volt, ami arra kötelez a továbbiakban mindannyiunkat, hogy a legnagyobb élő közösség, a Dalos Szövetség asztalán is ott legyen. Elhangzott, hogy van épített örökség, hát van hangzó örökség is, ami nem csak a magyar nyelv további megtartását jelenti, hanem ezen belül a zenei anyanyelv megtartását is. Ezt nagyon jól szolgálná a lap online-változata. A kórusok gyakran kérik a kottaanyagot, milyen hasznos lenne, ha élőben mondhatnánk el a számítógépen, hogy a kottákat hogyan használják, hogyan értelmezzék. A Művelődésnek a továbbiakban bizonyos szakmai tanácsadással is foglalkoznia kell, de véletlenül sem úgy, hogy egy tanító bácsit vagy egy kezdő kántort oktatunk ki, mert arra megvannak a megfelelő intézmények, azt viszont jelezni kell, hogy a különféle képzők hol működnek, hogy az érdeklődők eljuthassanak oda. Ilyen hely Tordaszentlászló, de Székelyföldön, valamint Szilágysomlyón is van ilyen kezdeményezés. Az interdiszciplinaritás révén olyan szakembereket tudnánk megszólaltatni, akik a lap szerkesztőségi tanácsának a tagjai, és ezt felvállalják. Sz é m a n Péter, az EMKE megbízott elnöke: ( ) Az internet adta lehetőségeket valóban ki kell használni, de ettől a lap még legyen kézbe vehető és illatos. Mert én szeretem, hogy amikor a lapot a kezembe veszem, annak friss nyomdaillata van. A lap művelődésszervező szerepét tovább kell vinni, és ebben az EMKE nagyon jó partner lehet. A Művelődés kiállításokat, könyv- és lapbemutatókat vitt el sok helyre, ezt folytatni kell, és ennek a fő letéteményese az EMKE, amely a saját hálózatán keresztül segíteni tudja a művelődésszervezést. Hogy el kell-e menni a népi kultúra felé? Elmondhatom, hogy a legkeresettebb számai a Művelődésnek a diákszínjátszóknak szóló szöveggyűjtemények voltak, ezekből tudtam a legtöbbet eladni, mert minden kicsi faluban akarnak előadást tartani, kapóra jött tehát a szöveggyűjtemény. A Gitáriskola c. külön kiadványt is nagyon szeretik. Mellékletként ezek a tartalmak nagyon fontosak, akárcsak az épített örökséggel foglalkozó, illetve a kórusoknak szóló majdani anyagok. Szabó Zsolt, ny. egyetemi docens: ( ) Elhangzott, hogy milyen fontos az EMKE és a lap együttműködése. Én csak nagyon óvatosan és nagyon szerényen azért hadd mondjam azt, hogy eddig sem rajtunk múlt. Az, hogy ez nem jött létre, ez nem az én és nem a szerkesztőség mulasztása volt. Sajnos, volt egyfajta feszültség a kezdet kezdetén, és nagyon fontos, hogy ez elsimuljon, mert azt hiszem, hogy az EMKE és a Művelődés egy ága az erdélyi magyar kultúrának, ami semmiképpen sem szabad belterjes, csak saját gondjainkkal foglalkozó legyen, hanem tényleg legyen meg bennünk az a fajta nyitottság, hogy befogadunk máshonnan is, és szívesörömest tanulunk. ( ) Or b á n Is t vá n képzőművész, a kolozsvári Báthory István Gimnázium rajztanára: ( ) Az elmúlt húsz évben működtünk együtt szorosabban a Művelődéssel olyan formában, hogy a kezem nyoma többször is ott maradt a Galéria rovaton. Nem belső vagy külső munkatársként, hanem teljes önszorgalombó, mert úgy éreztem, hogy időnként képzőművészeti eseményeinkből és múltunkból is jelez-

5 ni kell olyasmiket, amelyek ha nem jelennek meg a Galéria rovatban, végképp feledésbe merülnek. Mert a képzőművészeti kiállítások az utóbbi időben sokszor csak a kiállítás-megnyitókra szorítkoznak. Ugyan az Erdélyi Művészet c., háromhavonta megjelenő folyóirat lapszámaiban sok minden megjelenik, de sok mindenre már nem jut hely, a Szabadság hála Istennek rendszeresen szokott tájékoztatni a rendezvényekről, de más formában is meg lehet ezeket közelíteni, és olyan részleteket is kell taglalni, amelyek sokunkat érdekelnek. A Galéria rovatnak a Művelődésben nagy hagyománya volt, a lap valamikor havonta szervezett kiállításokat ( ), én remélem, hogy ezt a továbbiakban is lehet folytatni, mert különben olyan örökségünk fog eltűnni, amiért kár lenne, aminek a létét jelezni kell. Én rajtam nem fog múlni, szívesen írok a lapba, és a kiállítások lebonyolításában, az iskola, a város képzőművészeti értékeinek feltárásában is szívesen működök együtt a jövőben is. Úgy gondolom, ez közös érdekünk. Sándor Ferenc Közművelődésről a közművelődésért A Kolozsvári Magyar Napok keretében lezajlott Hogyan tovább, Művelődés? című közbeszélgetéshez szeretném magam is hozzáfűzni a lap történetéhez kapcsolódó emlékeimet és vitatott szerepéhez kapcsolható véleményemet. Sorsom úgy hozta, hogy 1970-ben is jelen lehettem azon az árkosi megbeszélésen, melyre a Művelődés akkori főszerkesztője, V. András János toborzott össze belső és külső munkatársakat, kórusszervezőket és karnagyokat, irodalmi és színjátszó körök vezetőit, népművelőket, szakmai tekintélyeket és műkedvelőket. S a közös megbeszélés és munkaleosztás eredménye lett a későbbiekben mindaz, amit közművelődésként szoktunk emlegetni az elkövetkező időkben, s lehetett annak tükre, szorgalmazója, értesítője, értelmi támogatója, s mellékleteiben kórusművek és színművek stb. szállítója a Művelődés; V. András János rövidnek bizonyuló vezetése alatt teljes gőzzel, majd egyre fogyó lehetőségek közepette a Kovács János idejében januárjában Kolozsvárott, a Korunk szerkesztőségében, Mezei József megbízott főszerkesztő kérésére gyűlt össze az a grénium, melynek feladata volt megvitatni, hogy a Megéneklünk Románia szócsövének szintjére leromlott Művelődés becsületét miként lehetne visszaadni, s a V. András János-korszak szintjére visszaemelni. Az érvelések és javaslatok iramából és kavargásából (közművelődés, de ne csak vidéki-falusi szinten, hanem a városi, tehát az urbánus műkedvelés, de akár a magasabb kultúrkörök érdekeit is szem előtt tartva, formálni és irányítani a közvéleményt, a részvételt és feladatvállalást) számomra a vidéki, azaz a paraszti kultúra főtéma elleni hangulat volt a legelfogadhatatlanabb. Az a szándék és elképzelés viszont fölöttébb biztató volt, hogy a hamvaiból éledő EMKE majd szárnyai alá vonja, és saját orgánumaként fogja éltetni a lapot. Ez 1991 tavaszán az EMKE brassói újraalakuló ülésén külön napirendi pont is volt. Még 1990 januárjában, az említett vita hevében és szellemében azonmód megírtam a magam véleményét Kórustoborzó és a Közművelődésről közművelődésért című cikkeimben, és azokat közlésre ajánlottam fel Mezei Józsefnek. Ám előbbi csak a nevét váltó Romániai Magyar Szóban, míg utóbbi az éppen Utunkról Helikon névre átkeresztelkedő kolozsvári irodalmi hetilapban jelenhetett meg, igaz hogy mindkettőnek első oldalán. Visszhangjukkal vagy hatásukkal a politikai közéletbe tévedt tollforgatóként már nem foglalkozhattam. Viszont, hogy az azóta eltelt több mint húsz évben miben vergődhetett aztán a Művelődés és az ügyét szívén viselő, kitartó, de egyre elkeseredettebb, s a menedzseri kínokat-teendőket is felvállaló soros főszerkesztő és kis csapata, azt a lap júniusi hattyú-számában, Szabó Zsolt obsitos dalában már megírta. És megírta a júliusi számban az új főszerkesztő, Dáné Tibor Kálmán is beköszöntőjében, a hogyan tovább? kérdésére körvonalazott válaszvázlatban, elképzeléseit és vízióit. Majd összeférhetetlenség címén lemondott EMKE-elnöki tisztségéről. Ilyen fejlemények után került sor az említett megbeszélésre a Minerva pinceklubjában, egy előre és jól megbeszélt forgatókönyv alapján. Ahol ismételten szó esett a V. András János nevével fémjelzett hőskorszakról és követendő példájáról, úgyszintén a falusi tanítók vállára hajított közművelődési feladatokról. S hogy ne csak az ő lelkiismeretük legyen terhelt, de ideje jött a feladatvállalásnak az erdélyi magyar értelmiség minden rétege számára, s hogy a szükséges pénz hiánya nem akadálya a jól végzett munkának, ám jobb, ha ezentúl most már mindenre jut, s bizony ezért is tenni kell. Nem várhattam ki a vita, a megbeszélés végét, így hozzá sem szólhattam. Írott hozzászólásként viszont megismételném negyedszázaddal ezelőtt megfogalmazott véleményemet, hiszen a helyzet azóta sem változott. A közművelődés szintje népek és korszakok történelmi sorsát döntötte el. Műveltség nélkül kiszolgáltatott az ember, és ami még ennél is veszélyesebb: alatta marad önnön lehetőségeinek. Az emberi kultúra nem fényűzés és nem szórakozás. A kultúra emberré válásunk, öntudatosulásunk iskolája, s akik ezt az iskolát elmulasztják, vagy félig végzik el, vagy akiket megfosztanak attól, hogy részesülhessenek benne, kívül rekednek az emberi élet egyik nagy lehetőségén. 7

6 A műveltség az, ha valaki képes tapasztalatait, ismereteit szemléleti egységbe foglalni, történelmi-társadalmi összefüggésekben értékelni, tehát a dolgokat nem önmagukban s nem pillanatnyi állapotukban ítélni meg, eltekintve változásaiktól, társadalmi vonatkozásaiktól, természeti meghatározóiktól. Másrészt a műveltség jele, ha valaki tudását alkalmazni képes, elsősorban a fejlődést gátló gondok megoldására. A művelt ember magatartása szükségszerűen társadalmi és történelmi felelősséggel élő, a társadalmi fejlődés megoldására váró, nehézségeivel azonosuló, azokban másokkal együtt kötelezettséget is vállaló magatartást jelent. És mert a folyamatos történelmi-társadalmi jelenség újabb és újabb gondokat vet fel, a művelődésnek is állandóan megújulónak kell lennie. Aszerint, hogy kinek milyen tevékenységi köre és felelőssége van. Végeredményben mindenkiben él a művelődés és a műveltség értéktudata, ezért elsősorban máshol keresem a közművelődést akadályozó tudat- és szemléletbeli tényezőket. Manapság nem elsősorban a műveltség, a kultúra, hanem a művelés, a közművelés társadalmi rangján kellene változtatni. (...) Mindenekelőtt egységben kellene látni a kulturális értékek, alkotások megismertetését, valamint a munkához, az emberekhez és önmagunkhoz való viszony alakítását, az emberi kapcsolatok kultúrájának elsajátítását. A hányan művelődnek? kérdéséről sürgősen át kell térnünk arra, hogy miképp élnek az emberek?! S eredményeink kritériumának azt kell tartanunk, hogy eszméink mennyire válnak, váltak bensővé a művelődés terén, hogyan változik az emberek életvitele, hogyan alakulnak életszokásaik, miként illeszkednek a kisebb-nagyobb közösségekbe, mozdulnak-e afelé, hogy értelmesebben éljenek.(...) Közművelődésről valójában csak akkor beszélhetünk, ha eltüntetjük a művelő-művelődő viszonyt, és helyébe az egymás művelését helyezzük. E folyamatban kapnának igazi szerepet a művelt emberek, az értelmiség. Ha képesek és hajlandóak egyenrangúként kapcsolódni a tömegekhez, és műveltségükkel csakis így hatni. Mert szerepük nem a mazsoláé, hanem az élesztőé a közművelődés kalácsában! Való és igaz! Ahogy az is igaz, hogy újat sem kérdezhetek és mégis: több mint húsz éven át az EMKE (vagy soros három elnöke?) miért hagyta ebek harmincadjára jutni a Művelődést? Ahelyett, hogy a közművelődésnek valóban szerves, ügyvivő orgánumává tette és vállalta volna. A mindenható pénz vagy a megfelelő akarat hiányzott? Vagy a mindenben kanál, romboló-megosztó politikum önző és kiszorító képviselete érvényesítette akaratát s érvényesíti ma is? Kónya-Hamar Sándor Merre tovább? 8 A kerekasztal-beszélgetés nem titkolt célja, hogy új utat keressen a Művelődés, múltjához méltó módon rajzolhassa fel a jelen és a jövő célkitűzéseit. A lap 65 éves történelmében befejeződött egy korszak és most új főszerkesztővel és megújult szerkesztőségi tanáccsal folytatva kell új értelemmel, új tartalommal megtölteni a lapot, de úgy, hogy lehetőleg ne törjön meg az a szellemiség, szakmai arcél, amelytől Művelődés a Művelődés. Nagy és neves elődök nyomdokain is kell haladni, akik a lapot példaértékű szellemi magaslatokra emelték. Akik fáklyavivői voltak a népművelésnek. Persze nem szabad elfeledkezni arról az időszakról sem, amikor csupán mellékletté zsugorodva, de az akkori korban így is legalább anyanyelven igyekezett a lap az anyanyelvnek valamiféle őre maradni. Mindenképpen megtiszteltetés egy olyan lap szerkesztőségi tanácsában helyet kapni, amelyik 65 éve szolgálja hűséggel az erdélyi magyar közművelődést. Ma, amikor az információs társadalom exponenciális iramban termeli az újnál újabb hírt, ismeretet, tudásanyagot, kérdés és kihívás, hogy mit vállaljon fel a Művelődés? Az a tény, hogy Kolozsváron van a szellemi alkotóműhely központja, egy kicsit arra kötelezné a lapot, hogy az elitista publikációk között keresse a maga helyét. Hogy a magas kultúra szócsöve legyen. Hogy a legfrissebb, legjobb, legizgalmasabb forma- és tartalomújító, nyitó művek első megmutatkozási felülete lehessen. Kérdés, hogy a Művelődés akar-e, illetve kell-e versenybe szállnia más olyan lapokkal, amelyek ezt a célt tűzték zászlajukra? Kell-e konkurenciát állítani a Korunknak, a Látónak vagy más sikeres lapjainknak? Valós kérdés az is, hogy az erdélyi magyar értelmiség hány ilyen kiadványt képes, tud, akar megvásárolni, fenntartani? Tudjuk, hogy azok, akik ma még kultúrára is áldoznak, azok nem a jól fizetett személyek rétegéből kerülnek ki... A frissen alakuló gazdagabbak, tehetősebbek rétege egyelőre még nem mutat valós érdeklődést a magas kultúra iránt. Ha igen, akkor is csak tőkevédelmi célokkal vásárol műkincseket.

7 Merre tehát, Művelődés? Családunk apai ágán a nyolcadik nemzedék vagyok, akiknek élete valamilyen formában a népneveléshez kötődött: elődeim vagy kántortanítók, vagy lelkészek voltak. A szülői házhoz tartozó hatalmas csűr értelmét vesztett így más rendeltetést kapó lópajtájában még ma is megtalálható a Művelődés összes száma. Gyermekkorom egyik fontos és értelmes, önként vállalt vakációs programjához tartozott, hogy az esős napokon, amikor semmi mást nem lehetett tenni, játszani, az otthon nyaraló unokatestvérekkel, szomszéd gyermekekkel olvasgattunk a pajta félhomályában. Mindent, ami a kezünkbe került: Tolnai Világlapját, Élet és Tudományt, Új Életet, Dolgozó Nőt, Székely Kalendáriumot, Művelődést. Pedagógus nagyapám nemegyszer inspirálódott a lapból, amikor a falunak ünnepélyt akartak szervezni: a lépésenként lerajzolt táncot nem valószínű, hogy leutánozták, de a koreográfiából ellesettek bizonyára segítettek abban, hogy ne csak egy bálmulatsági táncimprovizációt idézzen a mutatvány, hanem olyasmit, amit a későbbiekben a jó táncosok virtusból is beépítettek a saját táncukba. Emellett sok eseménytelen, szürke, egyhangú estét emlékezzünk, volt belőlük bőven az ötvenes évektől a változásig vidámítottak meg, emeltek ünneppé azok az előadott színdarabok, amelyeket a lap közölt. Persze nem mindig, nem mindenik volt valóban piacképes közülük, de ezért sem minden esetben az akkori szerkesztők okolhatók. Az viszont tény, hogy sok egyszerű földművest és munkásembert mozdítottak ki a hétköznapi rutinmunka síkjából és emeltek a világot jelentő deszkák magaslatára. Olyanokat, akik előtte esetleg csak tisztes munkájukkal szereztek nevet, most viszont a rengeteg próbának és mellette a félszakszerű, de átélt és igényes irányításnak köszönhetően karakterszínésszé léptek elő. Olyanokká, akiknek a családnevét is elhomályosította egy-egy sikeresen alakított szerepben szerzett művészneve. Így lettek szülőfalumban Dóka Jancsik, Türje Tóbiások, Rózsa Sándorok, Lúdas Matyik és más érdekes új személyiségek. Ismerős képzőművészek időközönként jelezték, hogy a lap közvetkező számában nekik is megjelenhet néha a cenzúra kegye vagy figyelmetlensége miatt egy-két rajzuk, metszetük, vagy más alkotásról készült fotó. Nemcsak szívrepesve vártuk ezeket a lapszámokat, de ha a környéken ismert művészről volt szó és hála Istennek az egykor falusi, később Marosvásárhely vártemplomi lelkésznek, Fülöp G. Dénesnek köszönhetően, akinek a parókiája többek között Nagy Pált, Szécsi Andrást, Kusztos Endrét, Szilágyi Domokost, Hervay Gizellát, és mellettük felsorolhatatlanul sok hazai és határon túli művészt fogadott be az akkori szigorú tiltások ellenére, akkor nemcsak a falu akkori értelmiségijei, de ezek hatására a nagyjaikra büszke falustársaik is megvették a lapot. Sok lapszám így nemcsak a családi archívumokat, de az egyszerű embereket is szellemileg gazdagította. Ma már falun jóformán a közösségi élet egyetlen szervezője a lelkipásztor, a plébános maradt. Nyája sok helyen megapadt, de emellett munkája megszaporodott. Nemcsak a lelkészi hivatal teendőit kell végezze, de sok helyen mindenessé lépett elő: pályázatíró, közösségiélet-szervező, szociális munkás (már-már intézet), közbeszerző, politikus stb. Szerencsére ismét kialakulóban van egy olyan réteg, aki diplomát szerez, de falun keresi a jövendőt. Ők is egyre inkább bekapcsolódnának. Csak segítségre, impulzusra, inspirációra várnak. Bár a ma embere nincsen hiányában az információnak, mégsem mondhatjuk azt, hogy a bőség kosarából mindig sikerül azt választani, ami valóban érték és tudáshordozó. Az információrobbanás nem tette a tudásanyag mértékével arányosan okosabbá, műveltebbé is az embereket. A nagyobb gond viszont az, hogy miközben sok idő pazarlódik arra, hogy valós érték nélküli produkciókat nézzenek, hallgassanak az emberek, miközben saját kultúránk ember- és közösségépítő fontos elemei vesznek feledésbe, új alkotóink merülnek homályba és fiatal reménységeink induló repülését zúzza porba a nemtörődömség, tudatlanság, félműveltség. Gyermekkorom zenei nevelését elsősorban a báli muzsika határozta meg. Az évente négy-öt bált végigmuzsikáló zenekar oszlopos tagjai az összesen négyujjú tangóharmonikás, a kukoricaőrzésben unatkozó autodidakta szaxafonos, a tejcsarnokosból néha bőgőssé, néha dobossá váló tejcsarnokos volt párttitkár és az öreg cigány cimbalmos voltak. Ez utóbbinak az amatőr, de virtuóz játéka néha gyönyörűen áthallatszott a többiek hangzavarán. Azt hallgatva, értékelve, élvezve szerettem meg a zenét apró gyermekként. Később nagyapám aki egykoron az enyedi kollégium zenekarának prímása is volt és szüleim zene- és hangszertanulásra is beírattak. Hosszú volt az út, amíg zenei ízlésem hangversenykedvelővé fejlődött. De nemcsak a zenei fejlődésem zajlott ilyen kontrasztok árnyékában. A népi ünnepélyeken pátosszal elszavalt fűzfapoéták irományaitól is hosszú volt az út Szilágyi Domokosig. Hálás is vagyok mindenkinek, aki életem folyamán bármivel hozzájárult ahhoz, hogy örökösen egy-egy fokozatot fennebb léphessek a műélvezet, értékelés, értelmezés grádicsain. Ebben a Művelődés lapnak is lényeges szerep jut. Ezért gondolom úgy, hogy a lap ma is a közművelődés szolgálatát kell hogy felvállalja. Olyan kiadvány kell hogy legyen, amely ki tud lépni Kolozsvár szellemi kötöttségéből és Háromszéktől Partiumig, műértő, művelt embertől a hétköznapok egyszerű kíváncsi, érdeklődő emberéig mindenkihez tud szólni. Papíron és világhálón egyaránt. Péter István 9

8 Együttműködési lehetőségek 10 Jó híreket hoztam intézetünk munkájáról, valamint megújult folyóiratunkról, szeretettel köszöntök mindenkit! Hat szám jelent meg a Szín Közösségi Művelődésből, amióta intézetünknek új igazgatónője van, s azért hoztam el ezeket a számokat, mert új igazgatónőnk Závogyán Magdolna megmozdította a szakmánkat, a közművelődést, s megkezdte a hangsúlyok megváltoztatását úgy, hogy a közösségek álljanak tevékenységeink fókuszában. Závogyán Magdolna Békés megyéből való, s először Kondoroson, a falujában használta fel a kultúrát arra, hogy a gazdaság is fejlődésnek induljon, majd a saját megyéjében, Békéscsabán dolgozott, bő egy év óta pedig a Nemzeti Művelődési Intézet igazgatója. Ez idő alatt az Intézetet átszervezte, megteremtette a lehetőségét, hogy az ország minden megyéjében négy munkatársunk dolgozzon a megye falvaival foglalkozva, s hozzá, hogy decembertől 3000 közmunkás, aki egyetemet és gimnáziumot végzett. Ők a saját falujukban vagy ismert, közeli faluban egyéves közmunkás viszonyban dolguk szerint éleszteni fogják mindazt, ami egykor jellemezte a magyar falut, a maga-ura parasztokat s közösségeiket, amelyekben mindenki megélhette elismertségét, megbecsültségét (ha volt miért), élvezhette tekintélyét és büszke lehetett teljesítményére azok között, akiknek szintén érdeke volt, hogy mindenki jól teljesítsen, a másik is, mert a falut, a megélhetés biztonságát erősítette ezáltal. Intézetünk folyóirata, a Szín Közösségi Művelődés ami most nagyméretű és színes, sok fotóval azért ilyen, hogy eljutva falvakba szívesen kézbe vegyék. Olyan írásokat közlünk benne, amelyek kedvet csinálnak és hitet keltenek. Megmutatjuk, hogy nincs az a hely, ahol ne lehetne a létező állapot helyett jobbat létrehozni. Ez legtöbbször egy-egy emberen, rendszerint polgármestereken múlik. Az így mozgásba hozott falvakban az emberek érzik, hogy létbiztonságban vannak, s közösségeikben és újjáalakuló közösségeikben hagyományaikat élesztik és használják, értékeiket fedezik fel újra, s helyi értékeik által erősítik meg magukat. Az ország legszegényebb falvaiban járva is kiderült s ezek a példák olvashatók a lapunkban, hogy egy falujagazdája polgármester, ha a termeléshez való kedvet a termények eladhatatlansága okozza, megszervezi, hogy a gazdálkodók terményeit a közétkeztetés (óvoda, iskola, közintézmények) felhasználja, biztosítva ezzel a kiszámítható falubeli felvásárlást; polgármesterek a munka értékét erősítik meg és adják vissza, amikor nem segélyeket osztanak, hanem munkát végeztetnek, s ezzel a kapcsolatok alapjává válhat a munkavégzésen és annak alapján kivívott megbecsülésen alapuló rend, a rend, amely alapja minden építkezésnek, úgy is, hogy képes folyamatos mozgásban tartani az ösztönzőket. Folyóiratunk megújult lapszámaiban sikerült a legszegényebb falutól a polgárosabb faluig mindenféléből olyan példákat hozni, amikről úgy érezzük, hogy hatni tudnak, ha elolvassák az országban, az ország falvaiban az emberek. Ezeket az írásokat ajánljuk fel a Művelődésnek is közlésre, bízva benne, hogy hatásukat itt is kiváltják. Cserébe számítunk azokra a cikkekre, amelyek az itteni falvak értékőrzésére, az itt szokásos módszerekkel adnak nekünk példát. Intézetünk, a Nemzeti Művelődési Intézet a korábban Békés megyében bevált módszereit használva kapunyitogatókat tart falvak bezárt művelődési házaiban, közösségi házaiban, amelyek során nem csak a falutól várja el, hogy megmutassa hagyományait, hanem a legjobb tánccsoportokat, kórusokat szerepelteti a falvak népe előtt, s olyan kézművességek tanításával mutat utat, amelyek akár munkalehetőséget is jelenthetnek a falubelieknek. A Művelődéssel való eddigi kapcsolatunk során a főszerkesztő Szabó Zsolt lapbemutatói, rögtönzött kiállításai hatottak ránk a példa erejével. Nem beszélhetek most idő hiányában az intézet együttműködési megállapodásairól, sem a közösségi művelődés közép és felsőszintű oktatásának megkezdéséről, csak érzékeltetni szeretném, hogy az együttműködés, amelyet a Művelődés folyóirattal folytatni szeretnénk, részünkről azt az igényt jelzi, hogy minél többet olvassunk folyóiratunkban a nálunk kevéssé jellemző művelődéstörténetalapú közművelődés gyakorlatáról. Hogyan tovább, Művelődés? Szeretném mondani, hogy az elmúlt napokat Sztánán töltöttem, és az a fajta közművelődés, amit tapasztaltam, számunkra minta- és példaértékű. Itt a művelődéstörténet élő, s alapja a közművelődés gyakorlatának. Nevek tartoznak a helyhez: Kós Károlyé, Szentimrei Jenőé és Szabó Zsolté. Kiváltságos helyzet, hogy Szabó Zsolt, két évtizeden át a Művelődés főszerkesztője, egy élő művelődéstörténet. Sztánán elkezdtem vele, amit már régen terveztem, egy hosszabb beszélgetést, amit folyóiratunkban folytatásokban közlünk. Közben részt vettem az általa szervezett Kós Károly emléktúrán, a 10 kilométeres szakaszt végigjártam, beszélgetve azokkal, akik számára ez a túra egyben kultúra is. De hát azt hiszem, ezt mindnyájan tudják. A Szabó Zsolttal készített beszélgetés a művelődéstörténet alapú közművelődés meséje. A Kós Károly házzal való történésektől Szentimrei Jenő házának felépülésén keresztül a családok egybe fonódó történetéig, amely maga a történelem. Szabó Zsolt lesz az eligazítóm, hogy őt követően kik azok az emberek az országban, akikhez mehetek, és akik ugyanígy tudnak mesélni. Lapunkban szeretném ezek folyamatos közlését. Mi pedig szívesen ajánljuk hiszen Dáné Tibor Kálmán, az új főszerkesztő elmondta, hogy ő pedig erre a fajta közművelődésre koncentrálna egyre kibomló közösségi műve-

9 lődésünk példáit. A közösségnek azt az értelmét elfelejteni kívánva, ami erőltetett volt, és amire nem gondolunk szívesen, és azt az értelmét használva, amit mi a falukutatásban használtunk, ami szerint a család is közösség. És az ember körüli legtágabb közösség a falu. A közösségnek ebben az értelmében mi olyan közösségi művelődés példákat mutatunk be a lapban és ajánljuk fel szívesen a Művelődésnek, amikről azt gondolom, itt is használhatóak. Folyóirataink együttműködésének bizonyítéka, hogy Dáné Tibor Kálmán legutóbb megjelent könyvéről lapunk recenziót közölt. Én 18 éve szerkesztem a lapot, főszerkesztője voltam igazgatónőnk érkezéséig. Azóta ő a főszerkesztő, én a felelős szerkesztő. Ez névcserét jelentett, de lényegi különbséget nem. Ő szeretne továbbra is velem dolgozni. A 100. lapszám volt, amiben a recenzió megjelent, amire nagyon büszkék voltunk, és én külön örültem, hogy közöltünk benne részletet az én Magaura parasztok, uradalmi cselédek, Gyorsuló idő sorozatban megjelent könyvemből. Igazgatónőm is, én is időszerűnek tartjuk. Amit a parasztok tudtak, amennyiben maga-ura parasztok voltak, azt szeretnénk mi ma Magyarországon újjáéleszteni. Természetesen nem a maga-ura parasztokon múlott, hogy ezt a tudást nem gyakorolják. Dáné Tibor Kálmán könyvéről Pordány Sarolta írt. És ez még az előtt volt, hogy tudomásom lett volna róla, hogy főszerkesztő lesz. Az elmondottak szerint, boldogan és örömmel dolgoznánk együtt a Művelődéssel. Köszönöm, hogy meghívást kaptam a Hogyan tovább Művelődés? kerekasztal beszélgetésre. Mátyus Aliz Újságírás határok nélkül A közös fészek melege... így olvassák lapunkat Írásom alcímét Mécs László költőtől kölcsönöztem. Arról szeretném meggyőzni az olvasót, menynyire fontos napjainkban a kisebbségben munkálkodó újságírók számára az anyanyelv és a magyar kultúra, azaz a közös fészek melege. A globalizáció térnyerésével a szétszakított nemzet egyben tartása az írástudók lelkiismeretére van bízva. Örömmel tapasztaljuk, hogy a közművelődési folyóiratok a végsőkig kitartanak, hála az őket életben tartó tollforgatóknak és olvasóknak. Az alábbi gondolatokat a Művelődés, az erdélyi magyarság egyik legolvasottabb lapja születésnapjának apropóján vetettem papírra (Isten éltesse sokáig!), amely immár hat és fél évtizede áll a vártán, a nehéz időkben sokszor hiánypótlóként, napjainkban hagyományőrzőként és hagyományteremtőként. A Kárpátaljai Hírmondó szerkesztőségét 2011 februárjában érte az a megtiszteltetés, hogy felvehette a kapcsolatot e patinás fórummal. Pomogáts Béla irodalomtörténész, szerkesztőbizottságunk tagja javaslatára történt a kapcsolatfelvétel, mégpedig azért, hogy tapasztalatcserével érdekesebbé tegyük folyóiratunkat. Mondanom sem kell, hogy az együttműködés elsősorban a még csak IX. évfolyamába lépett lapunk számára fontos. Időközben alkalmunk volt megismerni a Művelődés életrajzát : megtudtuk, hogy 1948-ban jött létre. A szerkesztőség 1991-ben, a romániai rendszerváltás után Bukarestből Kolozsvárra, Erdély fővárosába költözött. Ez a lépés közelebb hozta a folyóiratot az olvasókhoz. Publikációiban tájékoztat, közművelődési feladatokat vállal, néprajzi, népzenei, az épített örökséggel kapcsolatos tanulmányok közlésével értékmentésre rendezkedik be, ugyanakkor olvasmányos, szórakoztatva nevelő. Kiadói tevékenységet is folytatnak. Másfél évtized könyvtermését éppen a 4. Kolozsvári Magyar Napok keretében mutatták be az érdeklődőknek. Kiadványaik tematikája sokszínű, érdemes odafigyelni azokra a könyvekre, amelyekhez a folyóirat a nevét adta. A Művelődés olvasóinak kedvéért álljon itt a Kárpátaljai Hírmondó rövid története. Lapunk 2005 nyarán jött létre, a budapesti székhelyű, mintegy ezer tagot számláló Kárpátaljai Szövetség negyedévente, 40 oldalon megjelenő fóruma. Szerkesztési elveit tekintve politikamentes és pártsemleges. A folyóirat hidat képez a Magyarországra áttelepült, illetve a szülőföldön maradt kárpátaljaiak között. A lapban beszámolókat közlünk a szervezeti élet 11

10 12 Csapatépítés a Balaton partján (a Kárpátaljai Hírmondó szerzőinek egy csoportja) eseményeiről, hitélettel, néprajzzal, művelődéstörténettel, képzőművészettel kapcsolatos cikkeket találnak az érdeklődők. Bátran merítünk a magyar kultúrából, a nagy közös tálból, hiszen a kárpátaljai magyarság elszigeteltsége miatt hosszú ideig nem ismerhette meg a jelenkori, elsősorban a határon túl született magyar irodalom értékeket. Szerzőink között vannak újságírók, néprajzkutatók, történészek, orvosok, írók, költők, jogászok, fotográfusok, építészek, lelkipásztorok és még sorolhatnám. Közös bennük, hogy a nehéz gazdasági helyzetben tiszteletdíjukat felajánlották a lapkiadás költségeire, írnak hát szerelemből és ingyen. Bizonyára így van ez Erdélyben is, hiszen ilyen időket élünk. Bethlen Gábor fejedelem szavaival élve: Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk!. A múlt év szeptemberében a Kárpátaljai Szövetség hagyományos balatonföldvári találkozóján a Kárpátaljai Hírmondó megszervezte a Kárpát-medencei Lapok I. Együttműködési Fórumát, amelynek keretében lehetőség nyílt arra, hogy a Magyarország határain túl megjelenő magyar nyelvű közművelődési folyóiratok szerkesztőségeinek képviselői kicseréljék gondolataikat. Jelen volt a fórumon Szabó Zsolt, a Művelődés főszerkesztője is, aki tájékoztatta az egybegyűlteket az Erdélyben élő nemzettársaink helyzetéről. A Művelődés októberi számában terjedelmes fényképes beszámolót adott közre az említett rendezvényről. Az együttműködési fórumon szó esett arról is, hogy kölcsönösen közreadunk olyan írásokat, amelyek számot tarthatnak a másik lap olvasótáborának érdeklődésére. E megállapodás keretében szemezgetünk alkalmanként a Művelődésből. A Kárpátaljai Hírmondó három publikációt közölt eddig a folyóirat hasábjairól. Az elsőt mindjárt a kapcsolatfelvétel után Krajnik-Nagy Károly tollából, aki Sziklarepesztők a Vaskapunál című írásában Széchenyi Istvánnal foglalkozott. A cikket annak kapcsán közöltük, hogy Kárpátalján Beregszászban és Csetfalván is emléktábla őrzi Széchenyi István, a legnagyobb magyar emlékét, aki éppen árvízmentesítő tevékenységével köthető szűkebb pátriánkhoz. Szemelvények a Kárpátaljai Hírmondó archívumából Nagyon tanulságosnak találtuk laptársunknak az Emlékek a szovjet lágerből című publikációját, ugyanis a kárpátaljai olvasók körében nem annyira köztudott, hogy erdélyi foglyok is voltak szovjet lágerekben. A cikket azért választottuk, mert arról szól, hogy a megpróbáltatások ellenére is meg lehet őrizni az emberi méltóságot. Csávossy György Édes iskola című borászati tanulmánya azért volt érdekes a Kárpátaljai Hírmondó olvasói számára, mert szülőföldünk, a Beregvidék évszázadokig méltán volt híres borairól. A szájhagyomány szerint a beregszászi szőlőhegyek nedűi vetekedtek a tokaji borokkal. Ám az 1980-as évek alkoholellenes rendelkezései értelmében kipusztították a szőlőültetvényeket, végig sem gondolva, hogy ezzel nemigen vethetnek gátat a káros szenvedélyek térhódításának. Örvendetes, hogy a rendszerváltozás után Kárpátalján ismét becsülete van a jó bornak: fesztiválokon mérettetnek meg a borospincék kincsei. A Kárpátaljai Hírmondó szerkesztősége a Művelődés hasábjain napvilágot látott Csávossy-publikáció közlésével ezt a pozitív gondolkodást kívánta elősegíteni. Szabó Zsolt, a Művelődés nemrég leköszönt főszerkesztője egy alkalommal arról beszélt, hogy nemcsak a balladai Kőműves Kelemenné volt befalazva ama magos Déva várába, hanem ki-ki magát is befalazza oda, ahová a sors megszületni engedte. Ezért fontos, hogy próbáljuk meg jól érezni magunkat abban a közegben, amelyben létezünk, amelyben feladatot vállaltunk. Jómagam az erdélyi közművelődési lap hűséges olvasója vagyok, ezért bátran állíthatom, hogy a Művelődés alkotótábora feladatának magaslatán áll, példát mutatva a hasonló profilú fórumok szerkesztőbizottságainak. Bízom benne, hogy a 65 esztendős Művelődés szerkesztésének jövőképébe a testvérlapi kapcsolatok folytatása nemcsak belefér, de tovább erősödik, gyarapodik, épül-szépül. Mirajtunk nem fog múlni ezután sem. Füzesi Magda

11 EKE EMKE Mű v e l ő d é s Túra, kultúra és számítástechnika: Kolozsvártól Sztánáig gyalog A lehetséges együttműködésről gondolkodva hadd számoljak be egy friss élményemről, a tízedik Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúráról. Egy szenzációs portré (Horváth Gyöngyvér munkája), három örök értékű építészeti alkotás az emléklapon, mely az alkotót idézi. Az arckép a lélek tükre, az alkotások a lélekhez kapcsolódó lángelme sziporkái: a kolozsvári Kakasos templom, a sztánai Varjúvár és a Szentimrei-villa szerencsés kézzel összeállított kirándulás-rendszer kapcsolja összefüggő művelődés- és helytörténeti látványossággá. Tízéves hagyomány immár az augusztus utolsó hetében újabban a Kolozsvári Magyar Napok nulladik napján megrendezett Kós teljesítménytúra, melyhez a természeti-táji szakmai hátteret mi adjuk, az EKE Kolozsvár 1891, a kulturálist a Művelődés. A közös cél: hagyományőrzés, helyi értékek feltárása, népszerűsítése, ismertetni, ápolni művelődéstörténeti örökségünket. Hogy ne menjünk el mellettük csukott szemmel a szürke hétköznapokon. Nem vagyok építész, nem(csak) az építészeti értékeket, stílusjegyeket látom, azt is nézem, hogyan illeszkedik a tájba, milyen életteret alakíthatott ki magának annak idején. Ezek a kirándulások nagyon jó alkalmat kínálnak erre. Például a 25 km-es távot végigjárva sok meglepetés éri az embert. A hagyományos, ízléssel kifaragott, pávafarkas homlokzat vagy tulipánmintás kapu mögött élet zajlik, a régi házacskákban laknak. Nem néprajzi múzeumban csodáljuk meg a hagyományos kultúra elemeit a kalotaszegi falvakban, miközben a látóhatárunkat az Erdélyi-szigethegység és a Meszes zárja. És közben azon morfondírozok, hogy akár például Kós nyomában merre vezessen következő utam: a fejérdi templomhoz, mely Kolozsvár ékessége is lehetett volna, ha 1924-ben nagyobb léptékű másának tervét elfogadják a pályázaton, vagy a feleki templomhoz, mely felújításában szintén magán viseli Kós keze nyomát LÁSZLÓ GYÖRGYI Tavaly eltévedés, de elsősorban felsértett talp és vízhólyagok miatt a VaKol (Vanda és Kolivér) csapatnak a magyargorbói úttól órányi gyaloglásra kapitulálnia kellett. Akkor képtelenek voltunk befejezni a Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúrát. Lebaktattunk az E60-as országútra, és Kiskapusra hívtuk Lenke unokatestvéremet, aki az Erdély Mentőcsoport tagjaként kisegített. A kocsiba viszont csak két hideg sör után ültünk be, ha már feladtuk, akkor adjuk meg a módját Ugyanakkor fejünkbe vettük: 2013-ban mindenképpen megtesszük a távot. A hivatalos túra után egy héttel nekivágtunk az 50 kilométeres útnak. A számunkra létfontosságú természetjárás és a kulturális vonatkozás mellett a gyalogtúrát számítástechnikához és a globalizált világhoz közel álló szórakozással egészítettük ki: geodobozolással. Kiselőadás a Kakasos templomnál? Inkább nem... A hivatalos Kós Károly Emlékés Teljesítménytúrát (KKETT) feláldoztuk a Marosvásárhelyen zajló országos geodoboz-kereső találkozó, a GeoQuest ötödik kiadásának oltárán. S korántsem bántuk meg, hiszen a geocaching során jártuk a természetet, s tudtuk, hogy igaz, némi segítséggel a KKETT-et is képesek vagyunk végigjárni. Így is lett. Bár gyakorló természetjáróknak és túrázóknak tartjuk magunkat (kétszer mentem végig a Jókai Emlék- és Teljesítménytúra 32 kilométeres szakaszán), néhány apró részletre azért nem számítottunk A Titán Erdélyi Túrázók (TETÚ) öttagú csapata (Vadas Vanda, a Popovics nővérek, azaz Emma és Linda, továbbá Bíró Jocó barátom és jómagam) augusztus 24-én reggel hétkor a Törökvágás közvetlen közelében található falumúzeum bejáratánál találkozott. Őszintén: lusták voltunk felgyalogolni ide a Kakasos templomtól (a hivatalos KKETT mindig innen indul). Mindenki tudta, hogy a nemzeti szecessziós stílusú, 1914-ben felszentelt templom Kós Károly tervei alapján épült. Egyébként is reggel hétkor túratársaim meglincseltek volna, ha a kalotaszegi motívumokkal díszített, festett kazettás mennyezetű építészeti nevezetességről tartok nekik kiselőadást. Mókás játék Szabó Zsolttal, a Szentimrei Alapítvány elnökével több ízben egyeztettem telefonon, indulásunk mégis bizonytalan volt. Kissé aggódtam, ugyanis ilyen hosszú gyalogtúrán egyikünk sem volt még. Jocóval már részt vettünk ugyan az Erdélyi Kárpát 13

12 14 Sorbanállás ivóvízért. Egyesület (EKE) 32 kilométeres Szind Torockó gyalogtúráján, volt tehát valamiféle gyakorlatunk, de a lányok még nem tettek meg ekkora távokat. Vicceket mondtunk, ugrattuk egymást, minden magas labdát azonnal leütöttünk. Biztonságban volt a csapat, ugyanis a tavalyi kísérletnek köszönhetően Vandával a Medvepadig jól ismertük az útvonalat, ráadásul nemrég önkéntesként segédkeztünk a Mária-út jelzéseinek festésénél. Még az első geodoboz elhelyezése előtt pihenőt tartottunk. Bedagadt az ujjam, hihetetlen panaszkodott Linda. Kezeket fel! parancsolta Jocó, a lányok pedig engedelmeskedtek, mert állítólag így lelohad az ujjuk. A taktika mindenképpen jót tett a morálnak, indultunk tovább. Az eddig megtett táv nemigen érdekelt senkit sem, a teljesítmény helyett a túra teljes időtartama alatt az élményre összpontosítottunk. Az autópálya közelében rókalyukakra lettünk figyelmesek. Jó hely az első geodoboz számára, mondtam, de mivel Vanda nem helyeselte az elképzelést, inkább egy rókalyuk közelében levő vájatban rejtettem el a kis ládát. Három maradt még hátra, mindeniket a KKETT nyomvonalán szándékoztam elhelyezni. Miről is szól ez a nálunk még gyerekcipőben járó új hobbi? Hasonlít a tájfutáshoz, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) által évek során szervezett úgynevezett Éjjeli lepke versenyhez. Fejleszti a térlátást, a találékonyságot, a problémamegoldó készséget, leleményesebbé, talpraesettebbé, ötletesebbé, kreatívabbá tesz. Segíti a logikus gondolkozást, a társadalmi beilleszkedést, az emberek közötti kapcsolatot, a baráti társaság bővítését. Az utazással, ismerkedéssel egybekötött valamennyi tevékenység gazdagít, életvidámabbá tesz, nincs unalom, semmittevés, inkább tartalmasabb élet, előtérbe kerül a másokhoz való alkalmazkodás, az élettapasztalat-szerzés. Erdélyben is egyre nagyobb teret hódít a helymeghatározó rendszert (GPS global positioning system) használó, a lakosság körében egyre elterjedtebb szerkentyűknek köszönhetően kialakult játék és hobbi, a geocaching. A geocaching, azaz dobozvadászat nem más, mint a felfedezés varázsa. E kincskereső rendszer lényege, hogy a www. geocaching.com globális közösség egyik regisztrált felhasználója egy valamilyen szempontból (kulturális, földrajzi, történelmi stb.) érdekesnek tartott helyszínen vagy annak közelében elrejt egy vízhatlan dobozt. Megadja annak pontos GPS-koordinátáit, a hely leírását, illetve tippeket ad, amelyek alapján a játékostársak megtalálhatják a különböző méretű és típusú, illetve tartalmú kis ládát. A megtalálóknak be kell írniuk becenevüket a dobozban található naplóba és az internetes felületre, illetve kisebb tárgyakat (pl. műanyag katicabogár, kereszt, bélyeg) is hagyhatnak benne. A játékban bárki részt vehet, aki a szabályzatban foglaltakat elfogadja. A játékból való kizárás egyetlen oka a szabályzat szándékos megsértése lehet. A ládába tilos élelmiszert, édességet stb. helyezni, mert ezek egyrészt hűtés nélkül idővel tönkremennek, másrészt odavonzzák a közelben élő állatokat, amelyek megrongálhatják a ládát vagy annak környékét. A természetben elrejtett ládák megtalálása érdekes adaléka lehet a természetjárásnak. A geodobozok keresése ugyanis elkalauzolhat olyan helyekre, ahol még nem jártunk, s ha nem lenne a doboz megkeresése a cél, minden valószínűség szerint sohasem jutunk el oda. A láda megtalálásán kívül gyakorlott túrázóknak is elégtétel lehet egy új hely, új kilátó, netán kulturális létesítmény felfedezése. A Magyarvistában nemrég elhelyezett geodobozzal is az volt a célom, hogy a játéknak köszönhetően ide csalt GPS-felhasználó megismerkedhessen az Erdélyi Magyar Írók Ligája fiatalon elhunyt elnöke, Jancsó Noémi irodalmi tevékenységével, megtekintse a róla elnevezett egyesület székházát, amely egyben a Jancsó Noémi Emlékház is. A Medvepadnál, az erdőben helyeztük el a második geodobozt. A Gyerőffy-szöktetőhöz is kellene egy, a harmadikat a Riszeg-tetőre, a negyediket pedig a Szentimrei villa (Riszeg vendégház) bejáratához terveztük elhelyezni. Sötétben, célban Magyargyerővásárhelyen felkerestük a kocsmát. E másfajta kulturális létesítmény felől

13 De Martin Lajos lovardájánál (a szerző felvételei) még a mezőn érdeklődtünk, de amikor a több mint 80 éves néni meghallotta, hogy Kolozsvárról gyalog jöttünk, felsóhajtott. A másik asszony csak annyit mondott: Én nem mennék semennyi pínzért. Ismét Nagy Zoltánt, az EKE ifjúsági frakciójának emberét hívtuk telefonon: hol kell lemenni a jegenyei menedékházhoz? Tanácsára kihagyjuk, irány tovább. A Sebes-Körös forrásánál álló rozzant motel feletti hegyen álló televíziós tornyot elhagyva, még az oláhnádasi út elérése előtt feltűnt Körösfő zsindelyes templomtornya, aztán megmásztuk az Ordományost, innen pedig már láthatóvá vált a Riszeg-tető. Tudtuk, hogy a hagyományos majálisozásra használt hegy után már csak ereszkedő következik. Az utolsó geodobozt már szürkületben rejtettem el egy bokorban, aztán még az erdőbe való behatolás előtt fel kellett tennünk a fejlámpákat. Szerencsére Jocó gyakran jár Sztánára lovagolni, így nagyon jól ismerte az erdőt. A sötétben ugyanis még a leírás alapján sem sikerült volna megtalálni az utat. A Varjúvárat, Kós Károly hajdani rezidenciáját sötétben találtuk, így másnapra halasztottuk a megtekintését. Alig vártuk, hogy elérjük a Szentimrei villát, s hogy néhány sör mellett kipihenhessük a fáradalmakat. Szerencsénkre Török Béla gondnok és társa jóval érkeztünk előtt hozzálátott a mics és a kolbász sütéséhez, alighanem tudták, hogy nekünk csak beszélni lesz erőnk. Tizennégy és fél órányi gyalogutat tettünk meg Kolozsvártól Sztánáig. Másnap nem csak a Varjúvárat, hanem De Martin Lajos lovardáját is meglátogattuk, és a mezőn megnéztük az ötnapos kiscsikót is. Ihlető táj, múzsákat varázsoló környezet és csend. Kós Károlynak és Szentimrei Jenőnek könynyű volt itt alkotni Kiss Olivér Főhajtás a hősök emléke előtt Lapunk ez évi januári számában Háborús sírok a magyarvistai temetőben címmel írtunk arról, hogy a kalotaszegi falu temetőjében 1944 őszén elesett katonák, valamint 1945 nyarán szovjet katonák erőszakoskodásának áldozatául esett helyi civilek nyugszanak. Az idei tizedik, július utolsó vasárnapján lezajlott falunapon a közösség felavatta a katonák fejfával és felirattal megjelölt kegyhelyét. Még a tél folyamán kezdeményezés indult azért, hogy a temető északnyugati sarkában jeltelen sírban nyugvó két magyar és egy német katona közös nyughelyét azonosítsuk, rendbe tegyük és megjelöljük. Miként idézett írásunkban beszámoltunk róla, a magyarvistai református egyházközség halotti anyakönyvében (Halottak anyakönyve november 5-től 1982-ig. Kolozskalotai Református Egyházmegye, Vistai Református Egyházközség, 54. l.) szereplő bejegyzések szerint a három katona az október én Kisbácstól és Szucságtól északnyugatra, egészen pontosan a Gyalu és Magyarvista közötti hegyen az előrenyomuló szovjet és román sereggel vívott harcokban esett el. A körösladányi születésű, református vallású Török Imre honvéd mindössze 22 éves volt, amikor az ellenséges golyó kioltotta életét. Őt koponyalövés érte. A Honvédelmi Minisztérium Katonai Hagyományőrző és Hadisírgondozó Osztálya adatai szerint Török Imre honvéd, Marti Sára fia április 10-én született, és a 10/III. számú zászlóalj katonája volt. Azonosító száma: 0333 / 22 / A bejegyzések szerint a Szatmár megyei Túrterebesen esetleg a vajdasági Bajmokon, mert a születési helyet rögzítő kockában mindkét helység szerepel született Kis Bálint honvéd, aki 34 éves volt, 15

14 16 amikor elesett. Vele szívlövés végzett. Az ismeretlen német katonára vonatkozóan csak annyit rögzít a halotti anyakönyv, hogy tiszt vagy altiszt lehetett, halálát többrendbeli sebesülés okozta. Mindhármuk holttestét egy idős ember, Gergely István szállította be a faluba bivalyszekéren, a vistai férfiak kiásták a közös sírgödröt, az asszonyok lepedőket hoztak, amelyekbe a holttesteket belecsavarták, szalmával letakarták őket, Daróczi Ferenc tiszteletes pedig október 27-én rendes egyházi szertartással, mintegy harminc hívő jelenlétében eltemette őket. A sír északi oldalában nyugszik Török Imre, a déliben Kis Bálint, kettejük között pedig a német katona. Nyughelyüket soha nem jelölték meg, csupán egy idős asszony, Székely Katalin Pocok ültetett rá liliombokrot, és haláláig gondozgatta a sírhantot. A katonákat eltemető Daróczi Ferenc tiszteletes a hozzátartozóknak, a gyülekezet mai lelkésze, Felházi Zoltán pedig az érintett polgármesteri hivataloknak küldte el néhány éve az elesett katonák adatait, de mindmáig semmilyen válasz nem érkezett. Az eltelt évtizedekben a hantot teljesen benőtte a sűrű gaz, valamint a friss hajtású szilvafák, így azonosítása majdnem lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Felmerült az is, hogy a hatóságok értesítésével, valamint szakemberek bevonásával kutatóárkokat ásunk a sír helyének pontos meghatározására, de erre hála Istennek nem volt szükség, hiszen a tavaszi temetőtakarítás és bozótirtás nyomán a közel 2,5x2,5 méteres felületű sírdomb enyhe emelkedése szépen kirajzolódott, közepén az éppen sarjadzó liliombokorral. Innen már csak a tényleges helyreállítás volt hátra. Összefogással és közmunkával. Volt, aki követ, volt, aki fejfát faragott, volt, aki régi szekérkerék-ráfból kovácsolt míves tartóvasat a fejfának. Volt, aki fehér márványtáblát adományozott, s volt, aki bevéste abba a sírkő szövegét. Volt, aki fuvart vállalt, aki ásót, lapátot, csákányt ragadott, cementet és kavicsot adott, betonozott, a sírra földet hordott, virágot ültetett. S volt, aki Ilyen lett a katonák sírja a július végi főhajtásra (A szerző felvételei) 2013 tavaszán bozót és gaz fedte a katonák sírját Magyarvistában a sírkő talapzatát kőlapokkal szépen felöltöztette. Ha jól számoltam, huszonhat önzetlen ember fogott össze, és természetesen ott volt a legfontosabb segítő: a Jóisten. Így készült el a három katona síremléke, amelynek kőbe vésett felirata: Itt nyugszanak az október én Magyarvista közelében elesett katonák Török Imre honvéd 22 éves Ismeretlen német katona Kis Bálint 34 éves Nyugodjanak békében! A fejfa felirata: Állította Magyarvista közössége. Tekintettel arra, hogy jövőre lesz az első világháború kirobbanásának századik, illetve a második világégés erdélyi eseményeinek a hetvenedik évfordulója, a vistai kegyhely létrehozásával párhuzamosan erdélyi kiterjedésű gyűjtés indult. Ennek célja minél több és hiteles adatot öszszegereblyélni arról, hogy falvainkból, városainkból kiket rabolt el szeretteik köréből a harcterekre és a fogolytáborokba a két világháború, illetve, hogy helységeinkben nyugszanak-e bármilyen nemzetiségű és bármilyen hadsereg kötelékében szolgált hős katonák. A történelmi magyar egyházak körlevelet adtak ki

15 e tárgyban, az igen hasznos adalékokat tartalmazó válaszlevelek lassanként gyűlnek. A munkába viszont bárki bekapcsolódhat, hiszen nem árt szétnézni házunk táján, falvainkban, öregjeinknél, temetőinkben, községi, egyházi anyakönyvekben, leveles, kéziratos fiókjainkban. A legtisztább tiszteletadás szándékával. Benkő Levente Pusztinai Közösségi Magyar Ház Az 1989-es változások után a magyar nyelv iskolai és templomi használata folyamatos igény volt a pusztinaiak (és számos más csángó falu) részéről. Ez ügyben listák, közös és egyéni kérelmek gyűltek a falusiak részéről, amelyekben a magyar nyelv használata iránti igényünket tudattuk az egyházi és világi vezetőinkkel. Azonban kérvényeink süket fülekre találtak, folyamatosan elutasításra kerültek a tanfelügyelőség, az egyház, az állami szervek részéről, sőt, sok esetben meg is fenyegették a kérvényezőket, megalázták gyerekeinket. Ebből fakadóan ébredt bennünk az igény, hogy házat kell vásárolni, vagy építeni, amely egy közösségi ház szerepét töltse be, ahol akadálymentesen, kulturált körülmények között szervezhetjük oktatási és művelődési programjainkat. Ez az igény 2000-től kezdett egyre jobban körvonalazódni, ehhez hozzájárult az is, hogy a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) elindította az iskolán kívüli magyar nyelv oktatási programját, és ezzel egy időben számos iskolán kívüli tevékenységet úgy a gyerekek, mint a felnőttek részére ben sikerült egy telket is vásárolni, az anyagiakat a magyarországi Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) biztosította, a lebonyolító az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) volt. Újabb pár évnek kellett eltelnie, míg végül 2005-ben elindulhattak az építkezések, és 2006-ra felépült az annyira áhított ház is. Az építkezések befejeztével a ház konferenciák és kulturális találkozók részére nyújtott helyszínt, iskolán kívüli oktatás színtere lett, és számos közművelődési tevékenységnek nyújtott otthont. A működtetésére 2007-ben egyesület alakult, amely igyekszik minél jobban kihasználni a ház adottságait. Az egyesület szervezésében erősödött az iskolai és iskolán kívüli pusztinai oktatás, hagyományőrző csoport alakult a gyerekek valamint a felnőttek részére, tagjai számos erdélyi és magyarországi kulturális rendezvényen mutatták be hagyományainkat, gyerekeink, fiataljaink számos kulturális versenyről tértek haza győztesen, sok esetben elhozva az első díjat, csoportunkkal kétszer is szerepeltünk az Európai Parlamentben. Hagyománynyá váltak a házban szervezett programjaink is: kézműves foglalkozások a gyerekekkel, a Pusztinai Zenetábor, amelyet idén az V. alkalommal rendeztünk meg, Lackó Katalin egykori pusztinai hagyományőrzőről elnevezett helyi népdalversenyünk is idén IV. alkalommal kerül megszervezésre, de szavalóversenyt is tartottunk már három alkalommal, ahol gyerekeinket biztatjuk verstanulásra és előadásra. Számos vendégcsoportot fogadtunk a ház alkalmas vendégfogadásra is akiknek itthon mutattuk be közösségünket, hagyományainkat, iskoláscsoportok, A pusztinai Közösségi Magyar Ház színházi társulatok, művészek és együttesek látogattak meg bennünket, majd hívtak minket is, hogy vendégszerepeljünk programjaikon. Mit tudunk nyújtani? Az ide látogatóknak szálláslehetőséget, kulturális programot, idegenvezetést a faluban és a környező vidéken. A ház alkalmas találkozók, konferenciák szervezésére is. Ha pedig minket hívnak meg, akkor gyerek, ifjúsági és felnőtt hagyományőrző csoportunk tud fellépni énekkel, zenével, tánccal, hagyományaink bemutatásával. Tevékenységeinkről, a ház nyújtotta lehetőségekről részletesen tájékozódhatnak honlapunkon is, amely elérhető a www. pusztina.ro címen. Szeretnénk megköszönni mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy megépüljön a Pusztinai Magyar Ház, akik ilyen vagy olyan módon hozzájárultak, hozzájárulnak a működtetéséhez, akik támogatták vagy támogatják kezdeményezéseinket, programjainkat, tevékenységünket. Isten fizesse! Bartha András 17

16 Galéria 18 A tábor plakátja Tornay Krisztina selyemmunkájának felhasználásával készült Farkas Melinda: Alszeg Zsobokon, olaj, vászon Ka l o t a s z e g i k o m p o z í c i ó Ezt a címet adtam egyik 70x50 cm-es, vegyes technikával készült grafikámnak, mely nemrég, július vége felé született a 18. zsoboki nemzetközi alkotótáborban. Zsobok egy kalotaszegi kis falu Szilágy megyében, első írásos említése 1391-ből való. A gyönyörű tájjal, erdőkkel körülvett, völgyben meghúzódó falucskát református magyar közösség lakja. A központban áll a nagy múltú templom és az iskola, de ott van a Bethesda Gyermekotthon is, mely tulajdonképpen minden szempontból otthont ad az alkotótábor működéséhez a nyári vakációk idejére. Ugyanitt található a zsoboki lelkipásztori hivatal is a közösségért elkötelezett kedves lakóival, Molnár Irma lelkésszel és férjével, Molnár János profeszszorral, akik biztosítják a tábor zökkenőmentes működését. Föltétlen szólnunk kell a tábor megálmodóiról, az Essig házaspárról, Essig Kacsó Klára festőművész rajztanárról és Essig József fotóművész filmesről, akik évről évre fáradtságos munkával szervezik és működtetik a meghívott művészek számára a rendszerint tíznapos alkotási lehetőséget. A tábor fennállásának 20. évfordulójához közeledik, az alkalomra a szervezők vaskos albumot terveznek megjelentetni, az addig részt vevő összes képzőművész bemutatásával. Kíváncsian vettem kézbe az idei meghívómat. Már volt viszonyítási alapom. Egyrészt számos más alkotótáborban vettem részt az elmúlt években, másrészt pontosan a 15 évvel ezelőtti zsoboki táborban készítettem két olajpasztell munkát a templomról és a Bethesda épületéről. De vajon mi változott a 15 év alatt? Kolozsvárról Zsobokig az autóút kb. 50 kilométer. Körösfő után Sárvásárnál tértem le egy köves útra, ezen megérkeztem a zsoboki vasúti megállóhoz, majd rátértem a falu aszfaltozott főútjára. Hétvége volt, a falu csendesen fogadott. Az emberek éppen esküvőre készülődtek, néptelen volt a környék, mindenki a lakodalmas háznál szorgoskodott. A Bethesda gyermekotthon árva, félárva kedves gyermekei kíváncsian fogadtak, méregettek. A barátságos ismerkedésen hamar túlestünk. Te ki vagy? kérdezték. István vagyok, festő bácsi mondtam. Nekünk is van Istvánunk válaszolták, s már szaladtak is, hogy elém hozzák. Napközben is figyeltem őket. Az ebédlő egy különálló hosszú asztalánál étkeztek. Evés előtt közös imát mondtak, majd rendben elfogyasztották az ételt, végül összeszedték az asztalt. A nagyobbak segítettek, a kisebbeket felügyelték. A Bethesda

17 nagy, kétemeletes épületében, tágas étkezdéjében, dísztermében, tanulóhelyiségében, folyosóin, szálláshelyeinken mindenütt sűrűn álltak a remek műalkotások; valóságos múzeumban éreztem magam. Az aláírásokat böngésztem, a legtöbb alkotót stílusa után is könnyen felismertem. Sok nagy, ismert névvel találkoztam. Lassanként, rendre megérkeztek művésztársaim is, idén 18-an. Együtt voltunk a miénkkel egy időben szervezett hatodik fotótábor meghívottaival. Sokan állandó visszatérői az évente szervezett táboroknak, de mindig vannak új meghívottak is. Idén legtöbben Kolozsvárról érkeztünk, festők, grafikusok egy keramikus is, akik egyben rajztanárokként dolgozunk Kolozsvár neves magyar tannyelvű iskoláiban. Székely Géza az Apáczai Csere János Gimnáziumban, Farkas Melinda a Református Kollégiumban, Koncz Münich Judit a Képzőművészeti Szakközépiskolában, Koncz Münich András a Kozmutza Flóra Hallássérültek Iskolájában tanít, jómagam a Báthory István Gimnáziumban, de innen ment nyugdíjba Bordy Margit is. És természetesen a tábor szervezője, fáradhatatlan irányítója, lelke, Essig Kacsó Klára festőművész is kolozsvári nyugalmazott rajztanár. Vajdahunyadról érkezett szobatársam, a kitűnő op-art grafikus Fazakas Tibor, Margittáról jött Bánházi Gyöngyi, Zilahról az ifjú Rózsa Róbert, Bánffyhunyadról Benk András és a fafaragó Kudor István, Marosvásárhelyről Czirjék Lajos, Aranyosgyéresről Nagy Annamária. A tábor határon átívelő jellegét adták a magyarországiak, az olyan ismert művészettörténész, mint Banner Zoltán, a jeles filmrendező, operatőr, a Sapientia EMTE tanára, Buglya Sándor és neje Kulics Ágnes, az Erdélyből Pápára áttelepült Katona György és nem utolsó sorban a nagyobb méretű selyemkompozíciókat festő Tornay Krisztina, kinek munkája az idei táborunk plakátját is díszítette. Miután mindenki berendezkedett az igen kényelmes, civilizált szálláshelyén, az iskola tantermeiben létrejöttek a rögtönzött műtermek. Előkerültek a festőállványok, az olaj-, akril- és pasztellkészletek, s a levegőt hamarosan betöltötte a lenolaj, a nyomdafesték vagy a rögzítő lakk jellegzetes illata. Koncz Münich Judit keze alól sorra születtek a linómetszetek, és azon nevettünk, hogy jobb híján lábtechnikával préselte papírra a levonatokat. A szomszédban Koncz András készülő agyagszobra hívta fel magára a figyelmet. Egy másik teremben Kudor István értékes vésőkészlete mellett fa domborművek sorakoztak. Egyesek fantáziából alkottak, mások a helyszínen modell után, megint mások fényképekről, többen a legmodernebb technika segítségével, monitorra vetített képek után. Ezek mellett Székely Géza sem sértődött meg, amikor ismételten felelevenítettük mulatságos, de annál praktikusabb munkastílusát. Ő ugyanis mindig egy gyümölcsös ládát lóbálva indult ki terepre dolgozni. Te, mit akar azzal a ládával, gyümölcsöt szed útközben? kérdezték egyesek. Aztán kiderült, hogy erre teszi nagy rajzmappáját, háromlábú kisszékére melléül a kartávolság a vállától a papírjáig ideális így készülnek remek, drámai pasztellképei. Táborba való indulásom előtt én is felkészültem a leckéből. Elővettem könyvtáramból Malonyay Dezső A magyar népművészet c. sorozatának azt a kötetét, amelyből áttanulmányoztam Kalotaszeg gazdag anyagát. Kedves színfoltja volt a tábornak az éppen ott tartózkodó és önkéntes munkát végző két fiatal holland diáklány, akik többször is örömmel öltöztek be kalotaszegi népviseletbe, modellnek. A napi étkezéskor a konyhapultnál barátságosan mosolygó idősebb, kontyos szakács néni fogadott kitűnő, ízletes ételekkel csak nehezen tudtam betartani feleségem otthoni intelmét: aztán ügyelj a kilóidra. Jó hangulatban telt el az idei tábor. Az alkotó munka mellett a kulturált kikapcsolódásra, illetve feltöltődésre is hangsúlyt fektetett az Essig házaspár. Alkalmunk volt részt venni meghitt hangulatú előadásokon, vetítéseken, megbeszéléseken, sőt még születésnapi ünnepség is volt. Esti programjaink Orbán István: Kalotaszegi kompozíció, vegyes technika 19

18 Essig József: Merengő, fotó Essig Klára: Körösfői utcarészlet, akvarell egyikén jeles meghívottaink sorában Egyed Emese költő, irodalomtörténész, a tábor gyakran visszajáró vendége ezúttal Szilágyi Aladár nagyváradi szerkesztőt, írót, világjárót faggatta életéről, munkásságáról, utazásairól. Buglya Sándor filmvetítései révén Nagy István, Nagy Imre és mások életművét ismerhettük meg. Gál Potyó István, a falu neves fafaragója az itt hetedszerre megrendezett fafaragó táborról mesélt. De még a tábor legelején megtekintettük a Barcsay famíliának frissen visszaszolgáltatott gyalui várkastélyt, az itt szervezett ünnepséget és fotókiállítást. Egyik délután teljes létszámmal átrándultunk a szomszédos faluba, Farnasra, a pisztrángtelepre, ahol jó hangulatban a közös nagy asztal körül költöttük el a parázson frissen sült halínyencséget. A zsoboki záró kiállításra nagy sürgés-forgás, passzpartuzás, keretezés, kifüggesztés után került sor. Essig Klára, Molnár János professzor, majd több jelen lévő képzőművész köszöntötte az egybegyűltek népes táborát. A falubeli ifjúság néptánca zárta a sikeres rendezvényt. A művészek által adományozott két-két munka közül egy a Bethesda Gyermekotthon tulajdonába kerül ezek simogatják a szülők, család nélkül élő gyermekek lelkét, a másik alkotás pedig a ma már több mint 300 darabot számláló kalotaszegi gyűjteményt gyarapítja. Azon töprengtem, hogy mit találok itt 15 év után? Nos, újra meggyőződhettem, hogy a tábort igényes munkamódszerek és magas színvonal jellemzi. Amellett, hogy az alkotói stílusok és a technikák nagyon változatos, széles skáláját találjuk itt a hiperrealistáktól a legmodernebb absztraktig, a zsoboki táborok alapvető célja mindig is a vidék és lakóinak megismerése és ábrázolása. A művészek mindenike Székely Géza: Rítus III., monotípia Fazakas Tibor: Szentély, tempera 20

19 a maga stílusában és technikájával örökíti meg az itt élő emberek mindennapi életét, környezetét, házait, évszázados faragott kapuit, népviseletét, népművészeti hagyományait, a dülöngélő sírköveket, kopjafákat. A kolozsvári zajos környezetem és urbánus életformám után Zsobok nyugalma mély nyomot hagyott, amit diákjaimnak is továbbadok. Orbán István Művészek a zsoboki táborról Kezdettől fogva mindig nagyon jól éreztem magamat. Én Magyarországon is voltam alkotótáborokban, de itt, Erdélyben, magyar környezetben, gyönyörű helyen, kedves emberek között, régi és új barátokra leltem. Általában nekem ezek a nyári táborok mindig kikapcsolódást és feltöltődést jelentenek. (Fazakas Tibor, Vajdahunyad) Nekem nagy szükségem van arra, hogy kifejezzem magamat a képzőművészetben szükségem van arra, hogy olyan emberekkel találkozzak, akik a képzőművészettel foglalkoznak, akikkel megosztjuk élményeinket, megbeszéljük közös dolgainkat, szemügyre vesszük egymás munkáit, és képzőművészettel kapcsolatos szemléletünket frissítjük. (Bánházi Gyöngyi, Margitta) Nagyon nagy élmény volt idejönni, ismerkedni ezzel a vidékkel. Szabó Vili elvitt egy festett bútoros házba. Aztán meghívást kaptam ebbe a táborba, és azóta minden évben itt vagyok. És ez nekem nagyon fontos. Azt hiszem, hogy nagyjából két kiállításnyi képet is festettem itt az elmúlt években. Olyan emberekkel és helyzetekkel ismerkedtem meg itt, akikkel és amelyekkel máshol nem tudtam volna találkozni. Életemben fontos hely lett Zsobok. (Katona György, Pápa) Lészai Bordy Margit: Távlatok, pasztell Koncz Münich András: Menyecske 2., terrakotta Koncz Münich Judit: Kalotaszeg 5, lino, olaj, vászon 21

20 Enciklopédia Kelemen Lajos ismeretlen testamentumai 1910-ből és 1925-ből 22 Kelemen Lajos megismerhető, közgyűjteményben őrzött hagyatéka feldolgozatlansága okán sok ismeretlen, becses adalékot nyújthat az erdélyi művelődéstörténet kutatóinak, valamint a honi kultúra és művelődés iránt érdeklődőknek. Megannyi, eddig megválaszolatlan kérdésre szellemi kincstára feltárásától várhatjuk a választ. Az elmúlt években hangsúlyos témaként kezelték hagyatéka hovatartozásának jogi kérdését. Végrendelet hiányában különféle elképzelések fogalmazódtak meg, a fejedelemség-korabeli erdélyi testamentárius urak mintájára a tudományos életet meghatározni akarók gondolták ennek a kérdésnek az eldöntését is. A vita nyugvópontra jutott Kelemen Lajos eddig ismert egyetlen, 1941-ben kelt végakarata közreadásával. [Lásd Sas Péter: Kelemen Lajos végrendelete. Korunk (20) sz ] Folyamatos kutatásaim révén két újabb, ben és 1925-ben megfogalmazott végrendelete válhat megismerhetővé. (Lelőhelyük: Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Szolgálata, Fond 593.) A különböző időszakban írottak közös jellemzője, hogy minden eshetőségre felkészülve egy-egy műtéti beavatkozás előtt fogalmazta meg azokat. Ezek időrendiségük miatt nem érvénytelenítik az eddig megismerhetett legutóbbi, 1941-ben papírra vetett hagyakozását. A most közreadottak mégis fontos okmányok, korábban nem ismert adalékokkal egészítik ki a Kelemen Lajos életével kapcsolatos ismereteket és erősítik tovább eddig kialakult jellemrajzát. Minden cselekedetét családtagjai, egyháza és tágabb közössége iránt érzett kötelességtudata határozta meg. A végrendeletekben olvasható hagyakozások rámutatnak jószívűségére és nagylelkűségére. Az egyetemi könyvtári kollégáinak, más barátainak és rokonainak juttatandó tárgyak különleges ízlésére, nemes gyűjtőszenvedélyére, néhány részvénye a sok különmunkával, lemondással összegyűjtött megtakarításaira hívhatják fel a figyelmet. Temetésével kapcsolatos, immáron mindhárom megismerhető végrendeletében olvasható előírásai ugyancsak puritán érzés- és gondolatvilágát tükrözik. A különböző évtizedekben írt testamentumaiból jól nyomon követhetők az időszakok politikai és társadalmi időszerűségéből, majd átalakulásából adódó újabb hagyakozási megoldások, valamint az öröklésre jogosultnak feltüntetett, az adott körülmények között a legmegbízhatóbbnak gondolt magán és jogi személyek körének változásai. A végrendeletekben említett személyekről. Aranka és Lőrinc: Zsakó Aranka ( ) az Unitárius Nőszövetség elnöke, a Romániai Kisebbségi Nők Központi Titkárságának tagja, az Unitárius Ipari Leánylíceum felügyelőgondnokaként az unitárus főtanács első női tagja, Mikó Lőrinc felesége, Kelemen Lajos sógornője, Mikó Lőrinc ( ) jogász, táblai tanácselnök, egyházpolitikus, Kelemen Lajos sógora. Mikó Miklós ( ) a budapesti Erzsébet Kórház igazgató-főorvosa, Zsakó István ( ) ítélőtáblai bíró, a kolozsvári unitárius egyházközség kebli tanácsának tagja, mindketten ugyancsak Kelemen Lajos sógorai. Erdélyi Pál ( ) irodalomtörténész tól 1919-ig a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgatója től 1919-ig a kolozsvári, 1920-tól a szegedi Ferenc József Tudományegyetem irodalomtanára és 1917 között az Erdélyi Múzeum folyóirat szerkesztője, ig az Erdélyi Múzeum-Egyesület főtitkára. Biás István ( ) postatiszt, levéltáros, történetíró, 1907 és 1916 között a gróf Teleki család levéltárosa. Stotter Jakab, a Kőmálalja utca 17. sz. alatti telephelyen fakereskedő. Köpeczi Sebestyén József ( ) festőművész, heraldikus, a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője. Persián Kálmán ( ) történész, könyvtáros, a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője. Szász Ferenc ( ) okleveles gazda, gazdasági szakíró, 1929-ben a Pásztortűz folyóirat, 1938-tól 1941-ig a Magyar Nép felelős szerkesztője. Köblös Zoltán ( ) bibliográfus, a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője, a Genealógiai Füzetek szerkesztője. Szádeczky Béla ( ) könyvtárnok, 1898-tól 1919-ig az Egyetemi Könyvtár tisztviselője, 1919-től Pozsonyban hivatalnok, 1922-től a szegedi Egyetemi Könyvtár helyettes vezetője. Arday Pál bölcsészhallgató, 1912-től miskolci református főgimnázium tanára. Roska Márton ( ) régész, a Pósta Béla alapította kolozsvári régészeti iskola tagja, az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának adjunktusa, 1914-től a kolozsvári egyetem ősrégészet magántanára, között az Erdélyi Kárpát Egyesület igazgatója, ben a debreceni, ben a szegedi egyetem régészettanára. Tóth István ( ) festőművész, a Marianum, majd a Kolozsvári Unitárius Kollégium rajztanára, Szopos Sándorral együtt festőiskolát nyitott. Imrus: ifj. Mikó Imre ( ) magyar jog- és államtudományi szakíró, műfordító, író, az Unitárius Egyház főgondnoka, 1937-ben ügyvédi irodát nyitott Kolozsvárt, ben a Magyar