Scannelte Haffner Ernő, javította Németh Miklós 2003 január "a 100 és 101 oldalak annyira rosszak voltak, hogy ki kellett hagynom.

Átírás

1 Lőrincz L. László: Az utolsó hvárezmi nyár Scannelte Haffner Ernő, javította Németh Miklós 2003 január "a 100 és 101 oldalak annyira rosszak voltak, hogy ki kellett hagynom. :-((( " Előszó A hvárezmi birodalom egyike volt Ázsia leghatalmasabb államainak. A XIII. század elején a Kazár-tenger (Kaszpi) a Szejhun folyó (Szírdarja) és az Indus határolta, s a köztük elterülő óriási területen gazdag városok virágzottak: Buhara, Szamarkand és a főváros, Gurgandzs (Urgencs). Ez a hatalmas birodalom azonban nem volt egységes; erős központi hatalom hiányában egymással marakodó sahok és bégekjátékszerévé vált. A falvak és a városok lakói kegyetlenül szenvedtek a hatalmaskodó urak erőszakoskodásaitól, a hvárezmi sah, Nagy Mohamed pedig magasra törő álmokat szövögetett Kína elfoglalásáról. A XIII. század első felében a kiváló haditechnikájú és fegyelmezett mongol csapatok támadásai során a hvárezmi birodalom összeomlott, s az öntözőcsatornák szétrombolása következtében a gazdag oázisállam területét hosszú időre a sivatag vette birtokába. A történetünkben szereplő Kubiláj a nagyapja és az őt követő néhány kán rövidebb uralkodása után a század második felében elfoglalta a nagykáni trónt, s Észak-Kína területét is birodalmához csatolva megalapította a mongol eredetű Jüandinasztiát. Kubiláj idejében fejlődött erőssé a kézművesség és a kereskedelem, s a mongolság kezdte megismerni a földművelést is. Kubiláj parancsára alkották meg a mongolok első írását, s kancelláriájában rügybe fakadt a kor sajátos irodalma: vallásos művek fordítása és átköltése. A hvárezmi birodalom ugyanakkor az ismeretlenség homályába süllyedt, s csak később, néhány évszázad múlva hallat majd ismét magáról, amikor egész Ázsia rettegni kezdi az új nomád uralkodó, Timur Lenk nevét. Lőrincz L. László. I. A helytartó és a követ A város mint alvó, hatalmas állat, mozdulatlanul feküdt a forró turkesztáni éjszakában. Fenyegető, fekete felhők burkolták be a holdat: csak néha-néha sikerült megszabadulnia fojtogató ölelésükből, hogy sápadt fényét végigöntse a mocskos utcákon. A fullasztó hőségben csöndben haldokoltak az út menti, porlepte csenevész fák, s még a minaret karcsú tornya is savanyú cseppeket

2 izzadt a párás forróságban. A finom homoklepel takarta kertekben könyörögve fordították arcukat az égre a hatalmas, kék virágok, s szomjas szirmaik mint megperzselt rovarok szárnyai vonaglottak Otrar tüzes katlanában. A vályogból vert, alacsony házak közül fenyegetően emelkedett ki a helytartó palotájának sötét tömege. Mozdulatlan, fénytelen ablakain időről időre megcsillant a hold gyenge fénye, éberségre intve a kertben szundikáló őröket. - Allah nagy! - hangzott a fojtott hangú kiáltás, amikor az egyik silbak kibukkant az épület sarka mögül, s szembe találta magát társával, aki ellenkező irányban kerülte a palotát. - Végtelen a kegyelme! - válaszolta a másik, és már fordult is vissza, hogy a túlsó oldalon ismét szembetalálkozzék a párjával. A palota nagytermében, amelyet falhoz erősített fáklyák lobogó fénye világított meg, faragott karosszékében, gondolataiba merülve ült Inalcsik, a hvárezmi sah helytartója. Homlokán fényes verejtékcseppek csillogtak, s a legkisebb mozdulatára lefolytak az orrán. A helytartó mozdulatlanul gubbasztott székében, s csak szempilláinak ütemes csapásai mutatták, hogy nem merült el az igazhitűek nyugodt álmának a tengerében. Az ajtóban óriásira nőtt néger állt, kezében kivont karddal. A falon lobogó fáklyák lángja tüzes fénybogarakat rajzolt a kezében tartott meztelen pengére. Óriási testét egy szál ágyékkötő takarta csupán, s a rekkenő forróságban úgy festett, mint óriási, verejtékes széntömb. A levegőbe meredt, szeme fehérje villogott, kissé fölhúzott duzzadt felső ajka alól előcsillantak vakító fogai. Az ablakokat súlyos brokátfüggönyök borították, a fáklyák fényéből egyetlen picinyke sugár sem szökhetett ki a kertbe. Az utcán osonó éjszakaijárókelők iszkoltak el a palota közeléből, mert rémületet árasztott, mint valami néma sírbolt. A helytartó hirtelen megmozdult. Az izzadságcseppek azonnal lecsurrantak, de mielőtt még elérhették volna az orrát, a kövérkés férfi fölemelte puffadt kezét, és szétmázolta őket. Nehéz sóhajtás szakadt ki belőle, részint a meleg, részint pedig súlyos gondjai miatt. Már-már föltápászkodott, amikor a nagyterem előtti folyosóról sietős léptek zaja szűrődött át az ajtón. A lábak szaporán taposták a folyosó márványköveit. Inalcsik megkönnyebbülten ereszkedett vissza karosszékébe, és zsírpárnákba süppedt szemét az ajtó felé fordította. Az ajtónálló mögött megcsikordult a hatalmas faajtó. A néger a neszre hátrafordította a fejét, de a testhelyzetén nem változtatott, s amikor meggyőződött róla, hogy a belépni szándékozó ismerős, elvonta útjából a pengét. A kitárult ajtószárnyak mögött néhány pillanatra láthatóvá lett a hosszú, egyenes folyosó s a közvetlenül a küszöb előtt álldogáló férfiak. A belépő fegyveres néhány lépést tett a helytartó felé, majd letérdelt, s homlokával érintette a szőnyeget.

3 - Uram! - mondta, nehezen ejtve a török szavakat -, ajtód előtt áll őfelségének, a nagy hvárezmsahnak, Mohamed úrnak a követe... A helytartó türelmetlen kézmozdulattal félbeszakította a hosszadalmasnak ígérkező jelentést. - Eredj! A követet bocsássátok be! A katona fölpattant a szőnyegről, parancsolóan a néger felé intett. Röffenésszerű torokhang, és az ajtó sarkáig tárult. A helytartó éles tekintettel fürkészte az érkezőt. A követ már nem volt fiatal, de mozgásán, ahogy a helytartó széke felé sietett, az ifjúság ereje és a középkorú katona szívóssága látszott. A nagy meleg ellenére száraz maradt az arca, s láthatóan ügyet sem vetett a forróságra. A helytartó eközben azon töprengett, hogy mi van ezen az arcon olyan megragadóan szokatlan. Talán a gondozott szakáll, a vékony, lekonyuló bajusz? Vagy a rövidre vágott haj, amelynek egy-két tincse engedetlenül kikunkorodott a turbán alól? Aztán elégedetten dőlt hátra. A szeme! Igen, a pillantása kölcsönözött különös szigort a követ arckifejezésének, szivárványhártyája nem barnállott mélyen és sötéten, mint általában az ország lakosságáé, hanem kékesszürkén izzott, akár a dzsinnek világító nézése. A követ élete során, úgy látszik, megszokhatta a feléje irányúló sanda pislogást, nyugodtan kivárta azt a rövidke időt, amelyet elegendőnek ítélt, hogy a helytartó kielégíthesse kíváncsiságát. Aztán két karját lassan, nyugodtan, lazán összefonta a mellén, s biccentett. Mozdulata tiszteletet fejezett ki csupán, alázatot nem. A helytartónak valamiképp nem tetszett ez a túl könnyed fővetés. Talán azt várta, hogy a követ is leborul majd a szőnyegre, mint a testőr, s addig marad úgy, amíg csak ő fölállásra nem szólítja? Talán maga sem tudta, hogy mire vár tulajdonképpen, de ezt a testtartást szíve mélyéből helytelenítette. Úgy vélte, hogy a nagy hatalmú Mohamed úr helytartóját nagyobb tisztelettel is illethetné a hvárezmsah követe. Szólni azonban nem szólt. Beidegzett óvatossága tiltotta, hogy hiúságból ellenséget szerezzen magának a sah közvetlen környezetében. Igaz; a város kicsi, de békés. És a helytartóság sem jövedelmez rosszul... Ezt a köszöntést azonban megjegyzi magának! S a szürke szempárt is. Ki tudhatja, mit hoz még a jövő? A követ várta, hogy megszólítsák. "Modortalan - elmélkedett a helytartó -, legalább Allah áldását kérhetné rám meg a családomra... Úgy látszik, a nagyúr bizalmasa lehet, hogy ennyit megenged magának a pimasz..." Belül füstölgött, de arcára szeretetreméltó mosolyt kényszerített. - Allah áldása nagyurunkra, Mohamed hvárezmsahra! - mondta zsíros hangján, s úgy tett, mintha fölemelkedne kissé, ami a nagyúr nevének említésekor legalábbis illett. - Allah áldása rá, terád és családodra - mondta a követ, és bólintott.

4 "No, végre... - dünnyögte magában a helytartó - de nehezen nyögted ki a nekem kijáró köszöntést..." Hangosan azonban sietve csatlakozott a követhez: - Áldás, áldás, áldás - hadarta. A szálas férfi szótlanul a ruhája öblébe nyúlt, és pergamen tekercset húzott elő, a homlokához érintette, majd a helytartó felé nyúj totta. A köpcös emberke nehézkesen fölemelkedett, átvette a tekercset, erélyes mozdulattal leszakította a jókora pecsétet, aztán összehúzott szemmel, a fáklyák lobogó, de olvasásra gyér fényében keservesen böngészni kezdte. A követ még mindig mozdulatlanul állt. A helytartónak hirtelen eszébe villanhatott valami, mert fölpillantott, és zavartan a karosszék melletti, párnával födött lócára mutatott: - Ülj le, kérlek, míg elolvasom. A követ leereszkedett a lócára, és rezzenéstelen szemmel fürkészte a helytartó arcát. Mozdulatlan tengerszín tekintetéből semmit sem olvashatott volna ki a titokban figyelő. A fáklyák sercegve csepegtették gyantájukat a márványpadlóra, s a brokátfüggönyös ablakokon át beszűrődött a kóbor városi kutyák távoli csaholása. A helytartó befejezte a levelet, sóhajtott, s a tekercset az ölébe ejtette. A követ elfordította szemét a helytartó arcáról, és a fáklyák lobogó fényjátékát nézte a falon. Akkor fordult csak ismét Inalcsik felé, amikor az megszólította: - Tudod-e, mit ír urunk a levélben? - kérdezte fáradt, rekedt hangon. A követ közömbösen bólintott, és arcát ismét a lángok felé fordította. A helytartó meghökkent. Úgy sejtette, valami titok lappang a hideg, semmin sem csodálkozó álarc mögött. Kérdése szárazon pattant. - Honnan tudod! - Mielőtt elindultam, őfelsége kegyeskedett szóban is megismertetni velem a levél tartalmát. A mai nehéz időkben megtörténhetik, hogy megsemmisül a levél... Akkor pedig a szóbeli üzenetet kellett volna átadnom... Az ügy nem tűr halasztást! A helytartó arcán ismét megindultak az izzadságcseppek. Egyszerre öregnek, fáradtnak és betegnek érezte magát. Behunyta a szemét, és inteni akart a szerecsennek, hogy küldje be a szolgát a frissítőkkel. Aztán hirtelen megmerevedett. Inteni készülő karján a követ figyelmeztető szorítását érezte. - Uram - suttogta szinte bizalmasan a követ -, hoztam egy személyes írást is neked... - ezzel ismét köntöse öblébe mélyesztette a kezét, s újabb tekercset nyújtott a helytartó felé. A pecsét láttán Inalcsik összerezzent. Szeme végigrebbent a fogadótermen, mintha illetéktelenek tolakodó pillantásától óvná a levelet. A követ ekkor már ismét kifejezéstelen arccal a fáklyák fényét

5 figyelte, pillái csak ritkán mozdultak, mintha szürkéskék szemének nem lenne szüksége soha pihenésre. A helytartó rövid habozás után feltörte a pecsétet. Szemöldökét összeráncolta, s amíg olvasott, nem tudta palástolni kezének ideges remegését. Amikor aztán úgy látszott, hogy végzett vele, nem ejtette az ölébe, mint a másikat, hanem óvatos mozdulattal ruhája öblébe rejtette. Aztán tekintetét szinte zavartan emelte a követre. - Igen, igen... - morogta. - Tudod-e, ki küldte a levelet? - kérdezte végül inkább kíváncsian, mint gyanakodva. - Természetesen tudom, uram - mondta a dzsinntekintetű -, őfelsége Nagy Mohamed sah fia, Dzselál ad-dín kegyeskedett személyesen megbízni, hogy juttassam el kezedhez az ő üzenetét... - Azt is tudod, hogy mi áll a levélben? A követ egy pillanatig habozni látszott. - Uram - mondta végül -, csak azt a parancsot kaptam, hogy adjam a levelet saját kezedbe, szóbeli utasítást nem fűztek küldetésemhez. "Ravasz fickó lehetsz - gondolta a helytartó -, de nem vagy ellenszenves..." Tapsolt a négernek, és a szolgákkal behozattatta a frissítőket. - Bár az igaz hit tiltja az ördög italát, de itt a végeken, ebben a pokoli forróságban talán megbocsátja Allah nekünk... - s a kerekeken gördülő asztalkán álló ezüstkancsóra mutatott. A követ azonban elhárító mozdulatot tett. - Inkább csak gyümölcsöt és serbetet kérek - mondta minden megbotránkozás nélkül. A helytartó egyetlen intéssel kiparancsolta a szolgákat a teremből, csak a néger ajtónálló maradt, kezében a kivont karddal. A helytartó még mindig nem tudta, hányadán áll a követtel. Zavarában maga is a serbetből töltött, pedig szívesebben itta volna a könnyű vörös bort. Egyedül örömest megszegi Allah parancsát, de ha mások is látják - főleg akik betartják a törvényt -, az már fölöttébb feszélyezi. A követ úgy tett, mintha nem venné észre a helytartó zavarát. Egykedvűen rágcsálta a fügét, és kortyolt hozzá a serbetből. "Udvariatlan fickó - gondolta a helytartó -, legalább valami élccel ütné el a dolgot, ha már maga nem iszik... Az ördög tudja, hogy kiket küldenek ide a nyakamra!..." - Ha ismered a levél tartalmát - kérdezte végül óvatosan Inalcsik -, akkor bizonyára meg kell várnod a végrehajtását is? - Nem bíztak meg semmi ilyennel - felelte a követ, elmélyülten vizsgálgatva a füge ezermagvú, kocsonyás húsát -, ha megengeded, még az éjszaka visszaindulok Gurgandzsba. A helytartót nem hagyta nyugodni a kíváncsiság. Mint lappangó kór kerítette hatalmába, és terjedt el a bensejében föltartóztathatatlanul. Az apró féreg rágni kezdte a máját, s fogainak harapása nyomán egyre fogyott Inalcsik türelme. Aztán olyan közel hajolt a követhez, hogy szinte érintette

6 ajkaival annak hennaszagú szakállát. - Hát te ki vagy? - kérdezte udvariatlan egyszerűséggel. A követ tovább rágcsálta a fügét, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, szinte hanyagul válaszolta: - Ahmed Balcsicsnak hívnak... A helytartó apró gombszeme kikerekedett a csodálkozástól, csak állkapcsa őrölte tovább a fügét. - Ahmed Balcsics? - kérdezte hitetlenül. - A karavánvezető? A követ ráemelte szürke szemét, mintha furcsállaná a helytartó zavarát. - Balcsics vagyok, a karavánvezető - bólintott végül. - De látod, uram, néha követi teendőkkel is megbíznak - tette hozzá enyhén hideg mosollyal. A helytartó feszültségét föloldotta ez a kemény, tiszta beszéd. Bár Balcsics szemében acélpenge sújtó fénye csillogott, Inalcsik mégis valahogyan megkönnyebbült tőle. Évtizedes gyakorlata a helytartóság nehéz tisztében megismertette az emberi természet rejtelmeivel. A hosszú perek, a bírósági ügyek megtanították a zárkózott arc mögött megtalálni a barátot és a mosoly mögött fölfedezni a gonoszt. Ez a hideg mosoly azonban nem ellenséget takart. Bort töltött az ezüstkupába, nagyot kortyolt belőle, majd leplezetlen kíváncsisággal vizsgálta végig ismét a követ arcát. Ki ne hallott volna őfelsége Nagy Mohamed első karavánvezetőjéről, a hírneves utazóról, ravasz kémről és futárról, Ahmed Balcsicsról? Azt is tudta azonban róla, amit csak kevesen a nagy hvárezmi birodalomban, hogy szoros szálak fűzik Dzselál ad-dínhoz, Mohamed szultán második fiához, s a trónutódlás kérdésében sem a hivatalosan kijelölt utódot, Ozlag sahot, hanem barátját, Dzselál ad-dínt támogatja. Hiszen maga Dzselál ad-dín írta neki nemrégiben, hogy leghívebb bizalmasai közé tartozik a legendás hírű utazó is. Most hát itt ül vele szemtől szemben... - Örülök, hogy megismertelek - mondta őszinte örömmel -, híred megelőzött jöttödben. Régóta szerettelek volna már Otrarban látni... A követ udvariasan elmosolyodott. - A hír olyan, mint a gránátalma virága. Illata után csodát sejtesz, de ha az almába harapsz, csak magot találsz. A helytartó jóízűen fölnevetett. - Nemcsak szerény vagy, hanem bölcs is. Mégis igaza volt a szóbeszédnek. De mi hírt hoztál a levélen kívül Gurgandzsból? Balcsics elgondolkozva forgatta a serbetes kupát. Talán azon tűnődött, mennyire avassa bizalmába a helytartót, vagy talán a szavakat kereste, amelyek legpontosabban visszaadhatnák gondolatait. - Olvastad a parancsot - mondta végül, és megvonta a vállát. - A karavánnak az utolsó szálig pusztulnia kell. Így akarja valamennyiünk közös nagy ura, Mohamed sah! - És énrám osztotta ki a hóhér szerepét - mondta kesernyésen a

7 helytartó. A karavánvezető fölvonta a szemöldökét. - Én inkább azt mondanám, hogy a kard vagy, amely lesújt a sah ellenségeire. - S bizonyos-e, hogy jó helyre? - kérdezte a helytartó. - Egyáltalán nem - mondta a másik -, de ezért a kard sohasem felelős. - De a penge is eltörik, ha keményebbe vág, mint ő maga... - Igen - mondta Balcsics csendesen -, eltörhet... De még ha így lenne is, van-e jogunk bírálni legfőbb urunk utasításait? A lomha testű helytartó váratlan fürgeséggel fölpattant, és járkálni kezdett az asztalka körül. - Már megbocsáss - kezdte szinte kiabálva -, én itt élek a határvidéken, közvetlenül a Nomád szomszédságában, nem Gurgandzsban, égig érő városfalak és hazudozó udvaroncok közt! Saját szememmel látom szinte naponta őket... Szegény ördögök, piszkosak és ostobák. Ha bejönnek a városba, ott csapod be őket, ahol akarod. Rossz selymet, repedt porcelánt és futtatott aranyat sózhatsz rájuk, csak bután vigyorognak, szinte magad is megsajnálod őket... Aztán egyik nap eltűnnek, mint a pára a folyó fölött, ha fölkel a nap, és csak hónapok múlva hallod, hogy lecsaptak valahova, és győztesen hagyták el a csatateret. Aztán hirtelen lehalkította a hangját, és közelebb hajolt a követhez. - Azt beszélik, hogy a Nomád a sárgák birodalma ellen indult ott keleten... Arra pedig, ha nem tévedek, már urunk is szemet vetett... - Datung elesett - mondta a követ szárazon. A helytartó mozdulatlanná dermedt a meglepetéstől. Tátott szájjal meredt Balcsicsra. - Hogyan? - nyögte ki végül a szavakat. - A kínai főváros?! Elfoglalták a nomádok?! - Lassan megcsóválta a fejét. - Lehetetlen... Ekkor a követ ismét elmosolyodott, de most már eltűnt a megnyugtató vidám fény a szeméből, fenyegetően szikrázott, mint a dzsinneké. - Semmi sem lehetetlen, ha róluk van szó - mondta meggyőződéssel. - Sokszor jártam köztük, és jobban ismerem őket, mint bárki más a birodalomban. Végre befejezte a füge evést. Hosszú kortyokban még serbetet nyelt rá, aztán fölemelkedett. A helytartó már-már azt hitte, hogy vissza akar vonulni, amikor a követ melléje lépett, s karjánál fogva az ablakhoz vonta. Kissé elhúzta a függönyöket, kitekintett az éjszakába. A helytartó a követ válla fölött ugyancsak a sötétet kémlelte; az utcákon lélek sem mozdult, a várfal bástyái komoran meredtek az égre a hold sápadt világánál. Balcsics a nyakán érezte a helytartó lélegzetét. Hátra sem fordult, kimutatott az éjszakába. - Látod? Itt ér véget a hvárezmi birodalom, és ott kezdődik a

8 pokol. A városfalakon túl sötétség uralkodott. A helytartó mintha először látná, szorongva nézte a végtelen homályt. Harminc éve volt Otrar helytartója, de még soha nem merészkedett átlépni a birodalom határát. Rettegett a Nomádtól, de ugyanakkor csodálta is. - És a falak alatt a karaván - tette hozzá később kesernyésen. - Az bizony... - morogta a követ figyelmetlenül, s egyre a sötétet fürkészte. Aztán hirtelen visszaeresztette a függönyt, rátelepedett a lócára, és szinte magához intézte a szavakat: - Igen... Sokszorjártam köztük, és ha összeszámolom, több évet is töltöttem a birodalom határain kívül. Nem sokra becsülöm őket, de megtanultam tisztelni az erejüket... - Szemtől szemben láttad a Nomádot? - kérdezte a helytartó. A követ szótlanul bólintott. Szeme előtt újra fölragyogtak a fehér jurták, a Tola-parti város házai, a karavánt kísérő, ferde szemű lovasok, amint mély torokhangon és nehezen érthető nyelvükön megpróbáltak élcelődni a kereskedőkkel. A helytartó hangja zökkentette vissza a valóságba: - És milyen ember? - faggatta mohón. - Igaz, hogy szarvakat hord a homlokán, mint az ördög? Azt mondják, vadkanagyarai nőttek... - Ostobaság - legyintett a karavánvezető. - Semmi különös nincs a külsejében. Olyan, mint te vagy én... Csak a szeme... abban van valami különös, valami megfejthetetlenül félelmetes... - Akárcsak a tiéd - szaladt ki akarata ellenére a helytartó száján. A követen nem látszott, hogy megsértődött volna. - Lehetséges - mondta szárazon -, bár nem hiszem, hogy valami közünk lenne egymáshoz. Nagyapámat a buharai piacon vásárolta a sah nagyapja. Valami messzi, távoli országból hurcolták a birodalomba. Azt mondják, hogy a beszédét sem értette senki. Tőle örököltem a szemem színét... Egyetlen szót hajtogatott csak a rabszíjon: "balcsics, balcsics". A sah nagyapjának az udvarmestere aztán úgy gondolta, hogy ez a nevét jelentheti, és attól a naptól kezdve Balcsicsnak hívta mindenki. Így lettem én is Balcsics. - És a sah bizalmasa - tette hozzá a helytartó, nem minden él nélkül. - Csak saját magunk bizalmasai vagyunk - mondta sokat sejtetően a követ -, aki nem bízik senkiben, ne is várjon senkitől bizalmat... - De a sah megbízik benned... A követ elgondolkozva nyugtatta pillantását a kövér férfi arcán. - A sah nem bízik senkiben - mondta végül. - A szamarkandi táborozás után én sem bíznék a helyében... - Mi történt akkor? - érdeklődött felajzva a helytartó. - Az elmúlt nyáron a sah vadkanvadászattal töltötte ott az időt. Urunk nyaranként legszívesebben a városokon kívül kószál, talán nem is csak a nagy meleg miatt. A testőrezreden kívül talán csak tízen lehettünk a közvetlen környezetéből. A vadászat után egyik

9 este ünnepi lakomával ünnepeltük az igazi nyár beköszöntét. Urunk, amikor már éjfélre járt az idő, úgy tett, mintha elnyomta volna a sátán itala, és kifecsegte, hogy melyik sátorban tölti az éjszakát... - No és? - türelmetlenkedett a helytartó. - A buharai merénylet óta senki sem tudhatja, hogy Mohamed melyik sátorban tér nyugovóra, csak a testőrezred parancsnoka... Aki tudja is, hallgat, mert a fejébe kerülhet. A helytartó nagyot nyelt. - Most azonban elfecsegte - folytatta a karavánvezető -, és véget vetett a vacsorának... ahol tízen voltunk, rajta kívül - tette hozzá nyomatékosan. - Reggel aztán megfúvatták a harci kürtöket. Kiderült, hogy abba a sátorba, amelyben éjszakáznia kellett volna, de amelybe igen bölcsen mégsem feküdt, tíz vesszőt lőttek az éjszaka. Ha benne alszik, csak a hetedik mennyországában ébred... - Tíz vessző - suttogta a helytartó elhűlve -, ez azt jelenti, hogy... - Nem jelent semmit - mondta a követ szokatlanul fölcsattanó hangon. - Valaki több vesszőt is kilőhetett. - Igaz, igaz - suttogta a helytartó még mindig döbbenten. - A sah nem bízhatik senkiben, hiszen tízünk közül kettő a fia volt; a trónörökös Ozlag sah és Dzselál ad-dín. Nem bízik a vezírekben, az emírekben és alattvalóiban sem. - Azt is beszélik - dünnyögte a helytartó -, hogyůa sahnak nagy az étvágya, de Allah kevés tehetséggel áldotta meg... - Ozlag sem különb az apjánál - mondta most már egészen nyíltan a követ. - A birodalom a fölbomlás szélén áll. Az emírek, a bégek, a sahok csak a maguk kincseskamráját töltögetik, s a beszedett adókból alig csurran-csöppen valami a kincstárba. Nincs pénzünk zsoldosokat fogadni, az emírek hadserege pedig csak arra jó, hogy a parasztokat fosztogassa. A parasztok elmenekülnek Horaszánba vagy a nagy tengeren túlra, amit Kazárnak neveznek, az öntözőcsatornák pedig pusztulnak. Még, azokat a vidékeket is látogatja az éhínség, amelyeket a sah apja idején földi paradicsomnak neveztek. A sah gyenge és erélytelen... - Mégis a sárga birodalomra vetette a szemét... - Régi vágya Mohamednek, hogy leigázza és a birodalomhoz csatolja a sárga császárok országát. Az álom azonban álom is marad... Most a Nomád alaposan megelőzte... - Ebbe Mohamed nem fog belenyugodni - csóválta a fejét a helytartó. - De kérdés, hogy érdemes-e fáklyát vetni a pelyvába: Balcsics elgondolkozva nézett maga elé. Talán azt latolgatta, mennyit érdemes elmondania még a helytartónak. - Nézd csak, uram - mondta végül, és állát tenyerébe támasztotta. - Itt van a birodalmunk, a nagy hvárezmsahok birodalma, amelyet éppen ezért Hvárezmnek írnak még az arab utazók is. Határai a nagy Indus folyótól a Kazár-tengerig nyúlnak. A keleti határ Otrar, ahol most vagyunk, ezen túl pedig csak a végtelen puszta, ahol egészen addig, ahol a nap fölkel, a Nomád az úr. Vannak

10 csatornáink és gátjaink, fényes városaink és gazdag falvaink. De ahány város, annyi nyelven beszélünk, annyi vezír, emír és bég uralkodik, hogy számba se tudod venni őket. Szavakban ugyan valamennyien elismerik urunk, Nagy Mohamed hatalmát, de ha valamit kér tőlük, a markukba nevetnek és többnyire nem is válaszolnak. A sárga császárok megadóztatása álom volt és álom is marad! - Akárcsak a Nomádé... - A Nomád a maga módján sokkal veszélyesebb, mint a sárga császárok. Az utóbbi csak álom, az előbbi maga a valóság... A közeli, rettenetes valóság... A császároknak soha nem állt szándékukban kimozdulni óriási falaik mögül, a nomád azonban csak az alkalmat lesi, hogy lecsaphasson ránk. Nekem elhiheted, én ismerem eléggé. A helytartó megpróbált ellenkezni. - Hát nem éppen veled üzente urunknak, hogy elismeri a napnyugati világ urának, míg magát Kelet urának tartja? - Csakhogy aki hisz a Nomádnak, az elveszett! - bólintott a követ. - De hiszen több mint egy évtizede már, hogy a határainkon él, és még soha kísérletet sem tett a fegyveres támadásra. Csak küldözgeti egyre-másra urunknak az ajándékokat, és fogadja a karavánokat. - Hiszen mind itt mennek Otraron keresztül... Szinte már azt hisszük, hogy a Nomád letette a kardot, és kelmeüzletet nyitott, vagy karavánszerájt... A követ ingerülten emelte föl a hangját: - Valamennyien lebecsülitek őt - mondta élesen, szinte kiáltva -, s ez okozza vesztét az egész birodalomnak! Bár a Nomád akaratlanul is időt adott nekünk, hogy rendezzük a birodalom dolgát... A próféta futásának hatszáztizenhetedik évét írjuk, s a Nomád, ahogy te is mondtad, már több mint egy évtizede, hogy a határainkon él. Lassan elfoglalta a szomszédos országokat, a karlukok, a kirgizek és az ujgurok földjét, s birodalmát a határainkig terjesztette ki. Egy pillanatig sem kétséges, csak arra vár, hogy belénk marjon. - Ezt már eddig is megtehette volna, ha akarja... Vagy ha nem fél tőlünk... - A Nomád senkitől sem fél - mondta meggyőződéssel Balcsics -, de igen óvatos... Azt hiszed, uram, hogy kémei nem nyüzsögnek városainkban? Hányan vannak a birodalomban, akik jó pénzért mindenre kaphatók? Tud ő mindent mirólunk, amit csak tudni érdemes... Hogy eddig nem támadott, és mindegyre a békét erőlteti, annak is jó oka van. Ezért üzente Mohamednek, hogy elismeri a nyugati világ urának... - Jó oka? - csodálkozott a helytartó. - Egyelőre a sárga császárok birodalmára vetette a szemét. A Nomád engesztelhetetlen gyűlölettel tekint a sárga császárok országára! Egész seregével keletre rontott, és ameddig el nem foglalja a nagy keleti birodalmat, nem vonul nyugat ellen. Nem annyira ostoba, hogy egyszerre kétfelé fecsérelje az erejét.

11 Ismeri gyengeségeinket, de ismeri erőnket is. Előbb a sárga birodalom, aztán mi következünk. De addig még évek múlhatnak el... - De hát most mondtad, hogy elesett a fővárosuk - vetette közbe a helytartó. - Ez csak annyit jelent, hogy egy várossal kevesebb. Amíg az összeset elfoglalja, számunkra annyira fontos évek telhetnek el! A legfontosabb lenne most azonnal munkához fogni, de talán már így is késő... Kemény kézzel megteremteni az ország egységét, erős hadsereget toborozni és megerősíteni a határokat! Csak így védekezhetünk a Nomád ellen! - Ezt azonban Mohamed nem tudja bevégezni - mondta a helytartó szomorúan. - Ozlag sem különb az apjánál - folytatta a ki nem mondott gondolatot Balcsics -, nem örökölt mást tőle, csak a tehetetlenséget, a habozást és a játékok imádatát. - Azt fecsegik, hogy kitűnő sakkozó... - Csakhogy most nem sakkjátékosokra, hanem keménykezű katonákra és vezírekre lenne szüksége az országnak. Olyanokra, mint... - Dzselál ad-dín - suttogta áhítatosan a helytartó. - Igen! Dzselál ad-dín! Sas a szarkafészekben! Csak benne reménykedhetünk! Élő ellentéte puhány apjának és testvéreinek... - Békés úton azonban sohasem lehet uralkodó, s különösen annyi idő alatt nem, amennyit, ha szavaidat igazságnak fogadjuk el, a Nomád ajándékozott nekünk... - Mohamed jobban félti a trónját, mint az életét... az életétől könnyebben megválna, mint a tróntól. - És ha mégis előbb meghalna, mint a Nomád támad, Ozlag lesz a hatalom birtokosa... - Egyik kutya, másik eb - legyintett a követ. - Úgy fújja el a Nomád, mint levelet az őszi vihar... - És ha Ozlag eltűnne Mohameddel együtt? - kérdezte a helytartó suttogva, maga is megrettenve saját merészségén. - Ez lenne az egyetlen kiút - felelte csöndesen Balcsics, és nyugodt arcán látszott, hogy már ezerszer végiggondolt mindent, s egyetlen lapra tette föl a jövendőt. - S nincs arra mód vajon...? - a helytartó hangja elakadt. A követ azonban, úgy látszott, visszavonul. Mintha nem értette volna a félig kimondott kérdést, némán nézte a fáklyalángot. - Mindezt, amiről beszélgettünk, Mohamed is tudja - mondta rövid hallgatás után csöndesen. - Tudja, de nem változtat semmin. Tehetetlenül áll a világ leghatalmasabb birodalmának halottas ágyánál. Dzselál ad-dínt Buharába záratta, hogy megakadályozza párthíveivel való találkozását, no meg talán attól is fél, hogy a fia meggyilkoltatja... Pedig Dzselál ad-dín sohasem emelne kezet az apjára... Azt is tudja, hogy nem bír a vezírekkel, a bégekkel és a sahokkal, s meg sem kísérli már engedelmességre bírni őket. Sőt éppen fordítva, ő maga tört be azok igájába. - Valóban - suttogta a helytartó. - Most aztán, hogy a trónját mentse, utolsó kétségbeesett lépésre

12 szánta rá magát - folytatta a követ. - Úgy gondolja, ha leszámol a Nomáddal, a birodalom is fejet hajt majd előtte. Azt reméli: ha valamilyen csoda folytán sikerül megvernie a Nomádot, megszilárdíthatja uralmát a bégek és a vezírek fölött... A helytartó hitetlenül csóválta a fejét. - Csakhogy rossz a sorrend - folytatta a követ -, a Nomádot csak úgy lehetne megverni, ha már előtte rendbe hozzuk a birodalom szénáját. Manapság mindenki a másik ellen acsarkodik, mindenki nagyobb koncot akar kimarni a közös fazékból, s a sok kéz közt elvész az adó, a katonák zsoldja. A perzsa és a karluk zsoldosok már rég hazamentek, s a perzsák az elefántok nagy részét is magukkal vitték... - Kard vagyok, amely kettétörik... - suttogta rekedten a helytartó. A követ szinte feledni látszott, hogy Otrar helytartója előtt áll, aki sápadtan, remegő kezekkel a saját jövőjét latolgatja. Szavai szárazon pattogtak, mint tábortűzön a rőzse. - És most itt táborozik a Nomád karavánja Otrar falai alatt - mondta a követ, s a brokátfüggönyre nézett, mintha jeges pillantása számára a súlyos szövet sem jelentene akadályt -, tagjai buharai és szamarkandi kereskedők, akiknek egyike-másika már több évet töltött életéből a pusztán, mint szülővárosában. Az is igaz bizonyára, hogy sokan közülük a Nomád emberei, s kémek is megbújhatnak köztük. De mit tudnának még földeríteni, ami ismeretlen volna a Nomád előtt? - Mégis parancsot kaptam... - Hogy te légy a kard, amely első ízben sújt le a Nomádra. Ürügyet kell keresnünk, hogy a Nomád megtámadjon bennünket. Mi nem vonulhatunk ki a pusztára, hogy erőnket összemérjük vele. Okot kell találnunk, hogy saját országunkba csalogassuk, amelyet jól ismerünk, s itt kíséreljük meg legyőzni. Itt barátaink a folyók, a hegyek és az erdők, míg a pusztán még a fűszálak is ellenségeink! - Te hiszel a győzelemben? - Nem - mondta a követ szárazon. - El fogunk bukni, és a birodalom is összeomlik... Ha Dzselál ad-dín nem kap szabad kezet a cselekvésre, mindennek vége... A Nomád elsöpör mindannyiunkat az útjából, s nem állíthatja meg senki a világ végéig, ahol lova hátáról lepillanthat a végtelenbe... - És ha nem nyúlok a karavánhoz? - kérdezte reménykedve a helytartó. A követ megcsóválta a fejét. - Én a helyedben végrehajtanám a parancsot. Ne feledd, a fejeddel felelsz érte. És ha a te fejed lehull is, bőven akad más, aki másutt és máskor engedelmesen megteszi, amit te elmulasztottál. A szívem ellen beszélek, de azt tanácsolom, hogy tedd, amit tenned kell, aztán még idejében menekülj Otrarból. Ha a Nomád értesül a hírről, nem adok egy évet, és Otrar helyén juhnyájak legelik a füvet... De neked legalább lesz időd a menekülésre... Olvashattad, hogy Dzselál ad-dín megszökik Buharából és a

13 bátyjához, Bagdadba megy. Azt hiszem, rövidesen odamegyek én is. Ha szíveden viseled a birodalom sorsát, ott megtalálsz mindenkit, aki úgy gondolkodik, mint én... És még valamit. Ha Otrarban történik a baj, ismerem a Nomádot annyira, hogy azt a várost veszi elsőnek, amelyet elátkozottnak tekint. Tudjuk tehát, hogy Otrar lesz az első, amelyre lesújt... Nem ér annyira váratlanul bennünket a csapás, s lehet, hogy addig még a birodalomban is történik egy s más... - Allah adja! - sóhajtotta a helytartó. A követ fölemelkedett. - Talán mégiscsak várok még egy keveset - mondta tűnődve -, hadd pihenjenek a lovak. A szavak talán el sem jutottak a helytartóig. Mozdulatlanul ült, mintha a jövőt látná. Aztán fáradtan föltápászkodott, és megrázta a csengőt a kis asztal sarkán. Az éles csengetésre az ajtónálló néger is fölrezzent, s a penge csillogó fényfoltja megrebbent a mennyezeten. Zajtalanul kitárult az ajtó, és egy katona lépett be. - Szelim és Fuad! - szólt röviden a helytartó. Hosszú percek múltak el a néma várakozásban, aztán megjelent a két szálas testőr. Vékony szakálluk és szájuk sarkára konyuló bajuszuk annyira hasonlított, hogy bátran testvéreknek nézhette volna őket bárki. Amikor azonban megszólaltak, tüstént kiderült, hogy még csak nem is egy népből valók. Fuad a hvárezmi birodalomban beszélt kipcsak-törököt mondhatta anyanyelvének, míg Szelim keservesen törte a török beszédet, és minduntalan perzsára fordította a szót. A helytartó kezébe vette a pergament, és óvatosan, minden szavára gondosan ügyelve, lassan beszélni kezdett. A követ hátrahúzódott, mintha szándékosan takarná el az arcát mindenki elől ezen az otrari éjszakán. - Őfelsége, valamennyiünk ura, Nagy Mohamed sah, amint azt ti is tudjátok, személyes engedélyéhez kötötte a pusztai karavánok áthaladását Otraron... Mindegyiket kötelességünk átkutatni, és megbizonyosodni róla, hogy a Nomád kémei nincsenek-e köztük. Amint tudjátok, huszonöt nappal ezelőtt is érkezett egy falaink alá, s vezetője engedélyért folyamodott urunkhoz, hogy bocsássa át a határállomáson, Otraron... Nos, a válasz megérkezett. Széttekerte a pergament, és olvasni kezdte: "Otrar helytartójának, Inalcsiknak. Allah kegyelme és a Próféta áldása legyen veled. Aki mindenkor hű szolgája voltál az igazi hitnek és a birodalomnak, a következőket parancsoljuk neked: mivel megbizonyosodtunk róla, hogy a karavánban, amely szemtelenül átbocsátást kér tőlem, a hitetlen kutyának, a Nomádnak a kémei rejtőznek, semmiképpen ne bocsássátok be a városba, és ne engedjétek tovább. Sőt vissza se engedjétek, hanem mind egy száligkoncoljátok föl őket, s levágott fejüket tűzzzétek a város falaira, arccal a puszta felé. Legyen ez intő példa mindenki számára, aki szívében gonosz szándékot rejteget Hvárezm iránt. A karaván minden áruját gyűjtsétek össze, és

14 haladéktalanul indítsátok útnak gurgandzsi kincstárunkba. Béke legyen veled és Allah áldása házadon és rokonaidon. A próféta futásának hatszáztizenhetedik évében, Gurgandzsban, Mohamed, a hvárezmi birodalom sahja." A katonák mozdulatlan, kifejezéstelen arccal hallgatták Inalcsik tompán kongó szavait. Amikor a helytartó az olvasás végére ért, összetekerte a pergament, leejtette az asztalkára, és véreres szemét a katonákra emelte. - A parancs szerint senki sem érheti meg a reggelt - mondta -, eredjetek! A szakállasok meghajtották a fejüket, és szó nélkül távoztak. Amikor a nehéz ajtószárnyak újra becsukódtak, a követ előbújt a homályból. Nyugodt mozdulattal teletöltötte serbetes kupáját és kiürítette. A helytartó csodálkozva figyelte ezt a szinte már embertelen nyugalmat. - Szobát nyittatok számodra a kerti lakban - mondta a helytartó -, marad még néhány órád a pihenésre... A követ ismét az ablakhoz lépett, és a függöny hasadékán át kinézett az utcára és a porlepett kertre. A hold még most is bújócskát játszott a fellegek mögött, s az utcákon föl-föl üvöltött a kóbor kutyák kórusa. - Hajnal előtt elhagyom a várost - mondta a követ, és kezét a helytartó vállára tette. - Ha akarsz, Bagdadban megtalálsz... Ne várd meg, amíg a Nomád kérdőre von a mai éjszaka miatt... Mert hogy valakinek felelnie kell érte egyszer, az bizonyos! Kezét összetette a mellén, és meghajolt Inalcsik előtt. A helytartó valami üdvözlésfélét intett sután, és mutatta a szerecsennek, hogy kísérje a vendéget a kerti lakba. Aztán leült faragott faszékébe, és addig bámulta a zárt ajtószárnyakat, amíg csak föl nem hangzott a kertekben a hajnalt jelző kakasok éneke. II. A zarándok és a tevehajcsár A tevehajcsár ezen az éjszakán nem tudott aludni. Nyugtalanul fészkelődött fekhelyén, amelyet egy ferdén hajló pálma széltől kifútt gyökerei közt készített magának, félrehúzódva a többiektől. A karaván zihálva pihent a forróságban. A tevék, mint hatalmas fekete kövek hevertek szerteszét, s méltósággal emelték a hold felé szép ívű nyakukat. A hajcsárok a poros liget szomorú pálmafái alatt kerestek menedéket, burnuszukból és kaftánjukból egyengetve maguknak derékaljat. A tevék és a hajcsárok már huszonötödik napja szenvedték Otrar melegét és a liget kietlenségét, s még mindig a legcsekélyebb reményük sincs a továbbvonulásra. A tevék már kísérletet sem tettek az elbitangolásra. A hajcsárok akár ki is húzhatták volna állataik orrából a cövekekkel odaerősített kötelet; a nagy melegtől szinte elkábulva csak ímmelámmal figyeltek jószágaikra, és a huszadik éjszakától kezdve

15 már őrséget sem állítottak. A kereskedők a tevéktől távolabb, a puszta felé verték fel sátraikat, hogy a trágyaszag és éjszakai röfögés ne zavarja álmukat. A sátrak előtt, mint hervadt virágok, csüggedten lógtak a lándzsákra függesztett zászlócskák Buhara, Szamarkand, Gurgandzs és más hvárezmi városok kereskedőházainak a címerével. A kereskedők mélyen aludtak. Bánatukban, hogy a sah veszteglésre kényszeríti őket, majdnem minden este alaposan leszopták magukat. A helytartó szigorú tilalma ellenére megtalálták a módját, hogyů csengő aranyaik ellenében húst és italt vásároljanak az otrari kereskedőktől. A húst az esti tábortűznél - ahogy az a nomád birodalmában szokásban volt - kardjuk hegyére szúrva sütötték, sátraik árnyékában pedig nagyokat húztak rá a száraz, de erős turkesztáni vörös borból. A tevehajcsár, akinek sokkal kevesebb jutott, mint a gazdag kereskedőknek, nem dúskálhatott az enni-innivalóban. Gyér tallérjain csak sovány birkahúst és ízetlen lepényt vásárolhatott, s ezért keserű gondolatok kínozták: néha, amikor kövér, faggyús birkák étvágygerjesztő ízére emlékezett, szájában összefutott a nyál, és igencsak keservesen szitkozódott, ami semmiképpen sem illett igazhitűhöz. A tevehajcsár azonban fütyült az igazi hitre. Gégéje szomjasan járt föl-le, amikor éles szeme észrevette a sátruk mélyén borukat nyakaló kereskedőket. Ilyenkor hirtelen viszketni kezdtek az alsóruhájába varrt aranytallérok. A szigorú tilalmat azonban nem merte megszegni. Hébe-hóba ugyan szenvedő pillantással figyelt egy körülötte ténfergő zarándokot, az azonban ügyet sem vetett a tevehajcsárra, csak ott kóválygott mindig a közelben, nem evett, nem ivott, szinte étlen-szomjan húzta ki Gurgandzsig. A tevehajcsár az utolsó öt napban már mást sem tett, csak a zarándokot fürkészte. Egyszer-kétszer, amikor úgy látta, hogy nem kísérik útját figyelő szemek, igyekezett megszólítani. A zarándok azonban sohasem válaszolt, szó nélkül sietett el mellette, csak mintha egyszer tette volna figyelmeztetően szájára az ujját: "Hallgass!" - villogott a szeme. Szomorú sóhajjal takarodott hát tovább, s vásárolt ismét az ehetetlenségig undok lekváros tésztából. Poshadt vizet ivott rá a tömlőjéből, s két kezét feje alá téve aludni próbált a pálmafák árnyékában. A mai éjszaka azonban valahogyan másnak tetszett, mint a többi. A hold fenyegetően vándorolt az eget borító felhőgomolyagok mögött, s udvara is tompábban csillogott, mint máskor. Mintha a közelgő zivatar ígérete izgalommal töltötte volna be az éjszakát. A tevehajcsár azonban tudta, hogy nem lesz eső. Nem érezte az eső szagát. Szag nélkül pedig nincs eső! "Ostobák!" - gondolta, és gúnyosan nézte a vitatkozó kereskedőket, amikor azok unalmukban fogadásokat kötöttek, hogy éjszaka megérkezik-e a várva várt zápor. A fogadás hírére a hiszékeny hajcsárok a fák alá vonultak, hogy

16 ha netán megerednek az égi csatornák, elkerüljék a hideg fürdőt. Kénytelen-kelletlen ő is a fák alá húzódott, mivel nem akart kiríni a többiek közül. A föltűnést el kell kerülnie! Aztán a kutyák is valahogyan furcsán ugattak ezen az éjszakán. Mintha titkos figyelmeztetéseket küldtek volna a hold felé. Nem értette ugyan a nyelvüket, de megérezte a vonításuk mögött lapuló izgalmat. A föl-fölcsapó hangok kellemetlenül bizsergették a tarkóját és a hátgerincét. Aztán a szél is. Röviddel éjfél után gyönge légáram lopakodott végig a pálmák koronáján, és meglibbentette a sátrak elé kitűzött zászlócskákat. A pálmalevelek suttogni kezdtek a föltámadó fuvallatban, s hátukról por szitált a földre. Akkor a tevehajcsárt hatalmába kerítette a nyugtalanság. Szívverése fölgyorsult, szaporábban szedte a levegőt. Izmai önkéntelenül is megfeszültek, s még mielőtt elgondolhatta volna, hogy mit is tesz, előbb a könyökére támaszkodott, majd fölegyenesedett, és a pálma törzsének dőlve mozdulatlanná dermedt. Egyik kezével a pálma kérgébe kapaszkodott, másikkal pedig a levegőbe markolt, mintha a sötétséget próbálta volna megszorítani. Az éjszaka árnyai, amelyek ott borongtak a fák levelein s a szárazra aszott, satnya füszálak csúcsán, kibújtak ujjai közül, és csak a levegőben szállongó finom homokszemcsék ültek meg izzadt tenyerében. Feszülten fülelt az éjszaka neszeire. A kutyák váratlanul elhallgattak, s csönd borult a városra, a várfalakra, a pálmaligetre. Ez a némaság azonban rosszat jelentett. A hajcsár hirtelen megérezte, igen közeli veszély fenyegeti. Szégyellte is, hogy csak ilyen későn figyelt föl, hiszen gyermekkorától kezdve arra oktatták: a veszélyt nem észrevenni, hanem érezni kell. Aki csak észreveszi a veszélyt, az már rendszerint el is késett, hogy tegyen ellene valamit. A megérzés azonban az észlelésnél sokkal korábban jelentkezik. Otthon, a hazájában ugyan nem vallana kudarcot az ösztöne. Az itteni idegen világ, a fák, a városok, a szél és a levegő azonban majdhogynem megcsúfolták. Gyorsan, sőt talán kissé kapkodva is, kifordította világos kaf tánját, hogy a fekete bélés kerüljön kívülre. S amikor a turbánját is letépte a fejéről, és a kaftán színe összeolvadt haja sötétjével, nem akadt olyan éles szem, amely észrevette volna, ha egy fa árnyékában meglapul. A tevehajcsár azonban most nem gondolhatott a rejtőzködésre. Bár még fogalma sem volt, honnan közeledik a veszély, tudta, hogy a zarándokot azonnal figyelmeztetnie kell. Hol találhat rá! Kissé meghajtotta a derekát, és ruganyos léptekkel - lába szinte alig érintette a földet - végiglopakodott a poros pálmák közt. Amikor a hold szemvillanásnyi időkre ki-kibukkant a felhőrongyok mögül, a fák törzséhez lapult, majd ellökte magát és sietett tovább. A liget szélénél aztán tanácstalanul széttekintett. Orra előtt

17 emelkedtek a kereskedők sátrai, a sátrak közt a kikötött lovak abrakoltak, és dombokban sötétlett a kiöntött szemét. Nem! A zarándokot másutt kell keresnie. Nem lehet annyira ostoba, hogy az éjszakai levegőt fölcserélje a kereskedők kellemetlen szagú sátraival. Visszafordult a liget felé. A pálmák túlsó oldalán a tevék tengere, a lerakott és toronyba halmozott áru, a mozdulatlanná dermedt utazókocsik sora és tömérdek limlom hevert. A zarándoknak itt sincs semmi keresnivalója. Nem maradt más hátra, csak a liget. A tevehajcsár végigsimította a homlokát, aztán az ösztönére bízta magát. Hagyta, hadd vezesse valami szellemkéz, és nem is lepődött meg különösképpen, amikor néhány percnyi suhanás után a ligetnek egy bokrokkal benőtt részénél állapodott meg. A karcsú pálmatörzsek közt magasabbra nőtt a bozót, mint egyebütt, megfelelő helyet kínálva a rejtőzködőknek. A bokrok közt azonban kígyók és skorpiók is nyugalomra találhattak, s a levelek hátán ott lapultak a mindig friss vérre szomjas élősdiek. A tevehajcsár óvatosan mozgott, bár nem sokat törődött a kígyókkal és a skorpiókkal. Még odahaza, zsenge gyermek korában kígyózsírral kente meg a sámán a homlokán és a két fülén, ami köztudottan egész életére védelmet nyújt kígyóharapás ellen. A tetvektől és a szúnyogoktól azonban undorodott, s óvakodott fölzavarni őket. A cserje szélénél aztán megállt. Egy kissé oldalra hajló pálmafa keltette föl a figyelmét. Úgy érezte, ha neki kellett volna szállást választania a bokrok közt, csakis a hajlott pálmafa alját választotta volna. Ha megkérdezik, talán meg sem tudta volna magyarázni, hogy miért. Talán azért, mert mint pusztai ember nem szerette a bokrokat, és ha már közéjük került, igyekezett mindig a szélüknél maradni? Vagy mert lassan megismerte az éjszakánként föltámadó enyhe szellő irányát, és a görbe pálma a pusztáról kapta a szelet? A szél feléje hozta a messzi puszta édes illatát, de nem sodorta ide a bokrosból a szúnyogokat és a pókokat... Most már biztosan tudta, hogy a zarándok a ferde fa alatt hajtotta nyugalomra a fejét. Ekkor kétrét görnyedt, és a bokrok tövénél kúszott előre. Hátulról igyekezett megközelíteni a ferde fát, hogy a cserjés a háta mögé kerüljön, s ha mégis tévedett volna, tüstént el tudjon merülni a bozótos feneketlen sötétjében. Egy közeli pálma törzse mögé lapult, és szemét a ferde fa felé meresztette. Megvárta, amíg a hold néhány szemhunyásnyira ismét fölvillantja a fényét az enyhén hullámzó levelek hátán, aztán kissé kiemelkedett a bokrok mögül, és a fa felé kémlelt. Elégedett mosolyra húzta a száját, amikor a gyökerek közt észrevette a burnuszba csavart testet, a fehérlő turbánt és a barnára sült, alvó arcot. Kedve lett volna valamilyen tréfát kieszelni és fölrettenteni a szunnyadót, ám a zarándok iránti tisztelete és a veszély sürgető tudata messzire hessegették

18 tréfálkozó kedvét. Derékig kiemelkedett a bokrok közül, s a letépett fűszálat gondosan két hüvelykujja közé szorította. Megvárta, míg eltűnik a hold, aztán könnyedén belefújt összeszorított tenyerébe. Ha valami ébren hánykolódó, nyugtalan vándor hallotta volna a hangot, meglepődik és azt hiszi, álmodik. Mert az otrari városfaltól néhány száz lábnyira, a fülledt turkesztáni éjszakában fölhangzott egy itt ismeretlen állat, a pusztai tücsök halk cirpelése. A tevehajcsár előbb meglepődött, aztán megijedt. Azt várta, hogy a zarándok a cirpelésre fölriad és megdicséri ügyességéért. A fekvő alak azonban nem mozdult. Hiába fújta a fűszálat, a zarándok mozdulatlan maradt. Egyszerre jeges rémület hasított a szívébe. Ez tehát az a rossz jel, amit megérzett?! Valaki fölismerte és megölte a zarándokot! Rémülten dobta el a fűszálat, és már-már visszasurrant a bokrok közé, amikor a háta mögött enyhe zizegést hallott, mint amikor selyemruha szegélye csapódik sima járású asszonyok bokájához. Éppen vissza akart fordulni, amikor megérezte a nyakán - ott, ahol a burnusz szorosra záródik - a kés hideg pengéjét. Megmerevedett. Most már a könyörtelen szorítást is érezte, amely ellenállhatatlan erővel nyomta előre a hátgerincét, s egy talp nyomasztó taszítását, amint behajlott lába szárát a föld felé kényszerítette. Fejét nem merte elfordítani, mert sejtette, hogy a penge egyetlen mozdulatára beleszalad nyaki ütőerébe. Tehetetlenül várta, hogy a ránehezedő súly eltörje a hátgerincét. - Kutya, kutyák fia és kutyák unokája! - suttogta egy hang, rosszul ejtve a turki szavakat a háta mögött. - Te rühes! - válaszolta anyanyelvén. - Hogy a fekélyes betegség égesse ki a beleidet! Akkor a szorítás, a térd nyomása megenyhült, és a hideg pengét sem érezte már a nyakán. Mély, torokhangú, halk nevetést hallott. - Ostoba - mondta egy dörmögő hang az anyanyelvén -, hát nem arra tanítottalak, hogy légy óvatos? - Úgy jöttem, mint a hajnali szellemek - védekezett riadtan a hajcsár. - Olyan zajjal, mint egy elefánt - mondta a hang fitvmálva. A tevehajcsár most mert csak hátrafordulni. A zarándok állt mögötte rövid zekében. A kést már nem látta a kezében. A hajcsár nem nézett többé a pálma felé. Tudta, a törzs mellett csak a zarándok burnusza és turbánja hever, levelekkel és faágakkal kitömve, hogy messziről alvónak nézhesse a kémlelő. Szégyellte magát, és várta a zarándok szidását, amiért ilyen könnyen belesétált az egyszerű csapdába. - Otthon egészen más minden. Itt az ördög sem ismeri ki magát... A zarándok azonban közbevágott: - Erre most nincs idő - suttogta türelmetlenül. - Mi kergetett ide? A tevehajcsár tanácstalanul széttárta a karját. - Nem tudom - nyögte, és megrázta a fejét. - Semmit sem hallottam, csak a kutyákat... De olyasmit sejtettem, amire a

19 tümenben tanítottál... Úgy éreztem magam, mintha csata előtt állnék... Kívántam is, és féltem is egy kicsit tőle... A zarándok komolyan hallgatta a hajcsárt, aztán elmosolyodott és átölelte a vállát. - Jól vizsgáztál - mondta csöndesen. - Otthon majd szót is ejtek rólad... - Azért szépen csapdába estem - korholta magát fejét csóválva a hajcsár. - Mire tízszer nő új fű a pusztán, senki csapdájába sem fogsz belesétálni - mondta bíztatóan a zarándok, a fához lépett, és fölszedte a földről az embert mintázó burnuszt. Kirázta belőle a leveleket, az apróbb ágakat, majd kifordította és magára öltötte. Turbánját eltüntette a kaftán alatt, s fekete feje ugyanúgy beleolvadt az éjszakába, mint a hajcsáré. Egyforma ruhájuk és magasságuk, kissé himbálózó járásuk szinte testvérekké avatta őket. Az arcuk azonban különbözött; míg a hajcsár képéről hiányoztak a szőrszálak, a zarándok lekonyuló, vékony bajuszt viselt. Himbálódzó járásuk arról árulkodott, hogy életük nagy részét lovak hátán töltötték. - Én magam is ugyanezt érzem - folytatta a zarándok tűnődve a beszélgetést -, aztán mintha furcsa neszeket is hallottam volna. Talán tolvajok lopakodnak a közelben. - Vagy... - kezdte volna a tevehajcsár, de a zarándok az ajkára tette az ujját, és arcát a sötétségbe merítette. - Pszt - suttogta -... csöndesen! - aztán szorosan megmarkolta a hajcsár kaftánjának az ujját. - Gyere! - intett, és már húzta is maga után. Halkan, mint a temető éjszakai árnyai, lebbentek át a bokrok közt. Átosontak a ligeten, megkerülték az éjszakai álmukat alvó, s hangosan hortyogó kereskedők sátrait, s a puszta szélénél beleszagoltak a levegőbe. A tompa holdfényben elterülő éjszakai síkság azonban hallgatott. A zarándok hátat fordított az elsárgult fűtengernek. Bizonyos wolt benne, hogy erről az oldalról nem fenyegeti veszély. A pusztát jobban ismerte, mint akárki a világon. Túl a ligeten a sötét város még mindig komoran hallgatott. Aztán egyszerre fáklyafény villant a falak tövében, és elfojtott káromkodást hozott feléjük a hullámzó levegő. A zarándok megdermedt. A hajcsárra pillantott, és dühösen mormogta: - Elkéstünk... Engem is becsapott ez az átkozott idegen világ... A tevehajcsár izgatottan meresztette a szemét. A fáklya fénye ismét föl-föllobbant, egyre gyakrabban és más-más helyről. "Fáklyások közelednek" - gondolta a hajcsár, és amikor a fegyvercsörgés megütötte a fülét, már tisztában volt mindennel. Ez a semmihez nem hasonlítható zaj, amikor a kihúzott kard pengéje súrolja a hüvelyt, mindent megmagyarázott. A zarándok még mindig mozdulatlanul állt, aztán hirtelen megelevenedett. - Gyerünk! - suttogta, és újra bevetették magukat a liget fái

20 közé. A karaván még mindig mozdulatlanul pihent, csak az állva kérődző tevék szeme csillogott a ki-kiszüremlő holdfényben. A bozótos szélénél megtorpantak; a sötét, de sarkig tárt városkapun át katonák áradata hömpölygött a karaván felé. Egyik kezükben gyöngén világító fáklyákat tartottak, míg a másikban tompán csillogtak a kivont kardok. Aztán, mint egy hangtalan intésre, becsukódott a városkapu, a katonák pedig megálltak. Halk vezényszavak keltek útra a szellő hátán, s érthetetlen morgásként jutottak el a zarándok füléig. A katonák csatárláncba fejlődtek, eldobták az amúgy is gyenge fényt adó fáklyákat, s újabb halk vezényszóra két részre oszlottak. Egyik részük szinte szemvillanásnyi idő alatt eltűnt a sötétségben, míg a többiek a helyükön maradtak, némán álltak és vártak. A zarándok és a tevehajcsár már mindent értett. Akik eltűntek a sötétben, most a puszta felé tartanak, hogy a karaván mögött csatárláncba fejlődve elvágják a menekülés útját. A zarándoknak most már semmi kétsége sem volt a katonák szándéka felől. A tevehajcsár nyugtalanul figyelte társát. Nem, nem félt, hiszen fiatal kora ellenére már nemegyszer állt szemtől szemben az ellenséggel. A puszta azonban más. Az biztonságot ad a harcosnak, és a menekülés lehetőségét kínálja a gyöngébbnek is. A bozótos azonban körülfon ágaival, s a tüskés bokrok csapdájában tehetetlen vagy a támadóval szemben. A zarándok szinte kíváncsian figyelte a katonákat, és ügyet sem vetett nyugtalankodó társára. Pedig talán még mód nyílna a menekülésre. Ha megelőznék a sötétben elfüstölgött katonákat, a puszta felé talán még kicsúszhatnának a lassan záródó gyűrűből. A zarándok azonban, úgy látszik, elszalasztotta a kedvező lehetőséget. Még mindig azokat a katonákat figyelte, akik kezükben a kivont karddal csöndben várakoztak. Rövid idő múlva elhaló kürtszó lebbent szét a szellő hullámán az éjszakában. Inkább bánatosan búgott, mint veszélyt sejtetően, mégis, az alvó karaván számára ez a jel volt a halál angyalának a harsonája. A halk zönge nyomán kemény vezényszavak kopogtak a levegőben, és a csatárlánc megindult. A karaván körül bezárult a gyűrű. A zarándok végre cselekvésre szánta el magát. - Gyere! - ragadta meg ismét a hajcsár karját, és berántotta a sűrűbe. A tevehajcsár arra gondolt, hogy a zarándok a kissé megkésett, de egyetlen megoldást választja: a puszta felé kitörnek a sűrűből. A zarándok azonban másként határozott. - Ide! Erre! - húzta maga után a társát, és helyet mutatott neki egy szövevényes ágú bokor alján. Az átható bűzt árasztó bokor széles, tüskés ágai alig fél kardmagasságnyira nyúltak el a föld fölött, alkalmas búvóhelyet nyújtva a rejtőzködni szándékozónak. A zarándok félrerántotta az ágakat. A hajcsár meglepődve látta,