Tartalomjegyzék. Tartalomjegyzék. Interjú Katkó Tamással 4. Memóriazavar. ellen 30. Lovas pillanatok 18

Átírás

1

2 Tartalomjegyzék Interjú Katkó Tamással 4 Szarka Klára: Képrejtvény / A valóság az, ami engem elvarázsol Ács Irén: Piliny (részlet) Digitális világ D. Tóth Ottó: Photoshop tippek és trükkök / Színkorrekció Tátrai Sándor: Szabványos színek / Eltérő spektrumok Technika Használtpiaci körkép 5. / Képlékeny képek Steiner Gábor: Memóriazavar ellen avagy mit tehetünk (Flash) adattárolónk épségéért? Fotós szemmel / Egy szerencsés reggel története Tillai Ernő: Képelemzés, értékelés / A fotofaktúrák Teszt Leica M8, az első digitális M Mozaik Wagner István: Munkácsi rekordára Berlinben év Életmű előzetesen Klubtagokat várnak Tartalomjegyzék Fotó Piac Börze Kedvezménykuponok Terjesztő szaküzletek Fókuszban Pályázatok Események naptára Galéria Két magyar a legjobbak között Lovas pillanatok Kiállításról kiállításra Négyszemközt A színház kiváló alkalom arra, hogy az ember szakmát tanuljon / Beszélgetés Katkó Tamással Memóriazavar ellen 30 Lovas pillanatok 18 Ebben a lapszámunkban az alábbi partnereinkről talál bővebb információt Ágens Kft Artwork Photo ArtworkPhoto Pest C Fotó Camera Kft Color Photo Digital Kft Darkroom Digitáltechnika Kft ForrásVíz Forte Fotó Foto Klikk lábléc Foto Paradicsom Fotolux Extra Hama Hireltech Kft Horváth Optika-Fotó Kft Kovács Fotó Mediker Molnár Fotó Nagy Gy. György Nikon Orbán és Tsa TM Fotó Tripont Vadon

3 Beszélgetés Katkó Tamással A színház kiváló alkalom arra, hogy az ember szakmát tanuljon Katkó Tamás gimnazista korában, még amatőr színjátszóként került kapcsolatba a színház világával. Később rendezéssel is próbálkozott, majd előadóművész lett, a Forrás Kör alapító tagja. A fotográfiával való végleges kapcsolatát egy véletlen találkozásnak köszönheti től 1997-ig a legendássá vált Arvisura Színház fotósa, 1998 óta dolgozik a Közép-Európa Táncszínházzal ben egyedüli fotográfusként lehetett jelen a Nemzeti Színház nyitóelőadása, Az ember tragédiája főpróbáin. Fotóművészeti tevékenysége mellett két galériát is vezet. sl Mit jelentett számodra a Pannónia Filmstúdió? Mindent. A fotózással 78-ban kerültem munkakapcsolatba, és bár a stúdióban nem voltam státusban, 1982-ben ott ismerkedtem meg Haris Lászlóval, akinek az asszisztenseként dolgoztam. Amit néhány hónap alatt megtanultam mellette, egészen egyszerűen meghatározóvá vált az életemben. Gimnazista koromban egyszerre indultam el a színház és a fotó irányába. Voltam amatőr színész, rendező, kellékes, hangosító, még jegyszedő is, emellett önálló estjeim voltak, bemutatóm az Egyetemi Színpadon, amely akkor még működött, és alapító tagja voltam a Forrás Körnek is. Tulajdonképpen Haris Laci hatásának köszönhettem, hogy a fotográfia felé billent a mérleg nyelve. A színházi fotózás közel áll hozzád, hiszen belülről is láttad. Már letettem a voksot a fotográfia mellett, amikor is elkezdtem dolgozni Somogyi Istvánnal, aki akkor, ben még a Tanulmány Színház nevű formációt vezette. A társulat neve később Arvisura Színházzá változott, a szellem azonban maradt. Ezt az időszakot fontosnak tartom az életemben, hiszen színházi emberként már tudtam, mit jelent fotósnak lenni, és fotósként is megpróbáltam színházi ember lenni. Bulgakov: A Mester és Margarita (Arvisura Színház, 1990, rendezte: Somogyi István) Ezt minden bizonnyal tudtad kamatoztatni. Valószínű, hogy más színházi fotósokhoz képest nekem előbb leesett az, hogy az egyes színházi kellékek melyik pillanatban kerülnek majd előtérbe. Ha az ember belülről ismeri a rendszert, a mozgatórugókat, sokkal könynyebben tud alkalmazkodni a feltételekhez. Mit keresel a színházi és táncfelvételekben? Önmagamat. Azt, vajon fotográfusként mit tudok hozzátenni az előadáshoz. Egészen más az előadás és a fotográfia nyelve. Valahol megpróbálom átszűrni magamon az egészet, és olyat megmutatni a színészeknek és a táncosoknak is, amit ők nem tudnak, amit nekem kell tudnom. Viszont én is csak úgy tudhatom, ha ismerem őket. És ez nem feltétlenül látható a színpadon De valahol mégis ott van, esetleg sugallja magát. Vagy esetleg egy nüánsz, egy árnyék, egy egészen pici kis mozdulat. Szívesebben figyelek oda ezekre az egészen pici részletekre. Soha nem voltam hajlandó portrézni a színpadon. Engem mindig az előadás egésze érdekelt, a rendező, a látvány felől közelítettem a darabhoz. A totálképek vagy inkább a részletek híve vagy? FOTO MOZAIK 2007 február

4 Mind a kettő működik. Jó húsz év elteltével, amit a pályán eltöltöttem, már meg merem kockáztatni, hogy a részletekbe belemenjek, és tudom, hogy nem fogok lemaradni a nagy dolgokról. Azt ugyanis érezni lehet, mikor kell lefényképezni a totált. Erről szól az egész. Előbb-utóbb az ember megpróbálja egy képbe belesűríteni az előadást, és nagyon jó, amikor sikerül. Az elsők között használtál színes filmet, de nem elégedtél meg ennyivel, akkoriban egyetlen fotóművészként saját magad laboráltad a képeidet. Mi a helyzet ma a laborgéppel? Nekem teljesen mindegy, milyen nyersanyagra dolgozom, filmre vagy elektronikusan. Számomra a dolog lényegén a világon semmit nem változtat. De a digitálist ugyanúgy saját magam dolgozom fel. Meggyőződésem az, hogy a labor legalább ötven százalékban adja meg a kép végső értékét. Digitálisnál az a labor, amikor leülök a számítógép elé. Ugyanannyira nyúlok bele, mint amennyire a hagyományos eljárás során, beletakargattam, ideoda engedtem még egy kis fényt, ugyanaz történik a digitálisnál is. A kettő azért más. Amikor elkezd valaki digitálissal dolgozni, iszonyú menynyiségű felvételt készít. Nincs anyagköltség. Én körülbelül ugyanannyit fotózom digitálisra is, mint negatívra. Mondjuk hírhedt voltam arról, hogy egy ötvenperces előadásról ellőttem hét tekercs filmet, ami nagyon nagy mennyiség. De állandóan úgy dolgoztam, hogy 3-4-szeres biztosítással készítettem el egy-egy jelenetet. Úgy voltam vele, hogy rá kell szánni a nyersanyagot ahhoz, hogy igazán jó anyag jöjjön ki. Nem szerettem utólag azon filózni, hogy ha lett volna még egy tekercs filmem Megnézed a darabokat a fotózást megelőzően? Ez nagyon izgalmas dolog. Annak idején, amikor a Kincses Károly által létrehozott teamben dolgoztam, a munkánk alapfeltétele volt, hogy a fényképezés előtt elmenjünk próbát nézni. Négy éven keresztül gyűjtöttünk ily módon előadásképeket a Színházi Intézet számára, amely ebből az anyagból szépen megalapozhatott volna egy dokumentációs gyűjteményt. Hadd jegyezzem meg, hogy ezzel a lehetőséggel végül mégsem élt, mert négy év után szinte teljes egészében leállt a színházi fotóztatás. Egészen egyszerűen ma már ott tartunk, hogy a Színházi Intézet tizenöt éve nem tud miből dolgozni. Visszatérve a munkamódszerre, hosszú ideig jártam tehát próbákra, és lehet, hogy ez ma is egy járható út lenne. Legutóbb azonban Szolnokon rákényszerültem arra, hogy élesben kezdjek el fényképezni, anélkül, hogy korábban valamit is láttam volna a darabból. A fájdalmas az, hogy amikor viszszamegyek, és már kész előadást fényképezek, az esetek kilencven százalékában nem tudok olyan minőségű anyagot előállítani, mint az első alkalommal. Egészen egyszerűen azért, mert keresem azokat a fényeket, árnyékokat, beállításokat, amelyeket korábban használtam, ám ezek már nincsenek. Nincsenek, mert közben volt egy világításpróba, kimaradt egy jelenet, és így tovább. Naivan a mai napig úgy megyek vissza, hogy ugyanazt látom, holott azért valahol mélyen tudom, hogy nem szabadna erre számítanom. Standfotós sincs, majd a rendező unokanővére elkészíti a képeket. Mindenütt ez működik. Akinek van egy digitális fényképezőgépe, onnantól kezdve az már fotográfusnak hiszi magát, és hát a minőség... nem számít. Sokan látogatják a fotóspróbákat. Divat lett. Jelent ez felhígulást? A kérdés az, egy idő után a színház vajon kilöki-e azokat, akik nem oda valók. Mikor elkezdtem, akkor is láttam, hogy sok olyan ember fotóz színházban, akinek semmi köze az egészhez, és nem tudja, mi az, hogy színház. A helyzet attól bonyolult, hogy a fotósban azt az igényt felkelteni, hogy ő színházi emberként valódi színházi pillanatokat fényképezzen sajnos a színháznak kellene. De nagyon kevés emberről tudok, akinek fontos az, milyen fotók készülnek a darabjáról. Van egy Szikora János, akinek ez fontos, van egy Telihay Péter, Somogyi István, a táncszakmánál pedig van egy színházigazgató, Szögi Csaba, aki összeválogatott egy teamet, és ezek az emberek fotózzák a Közép-Európa Táncszínház előadásait. Számára fontos, hogy mit tesz el az utókor számára a színházáról. Engem bizony zavar, ha a mellettem ülő rossz ritmusban fényképez. A Szegedi Alternatív Színházi Szemlén történt, hogy az egyik előadás során leült mellém egy srác, és egy igen hangos géppel elkezdett negatívra fotózni. Végig arra kellett koncentrálnom, hogy át ne vegyem az ő ritmusát, ugyanis a kattanást beazonosítva a pillanatnyi történéssel azt éreztem, iszonyatosan rossz tempóban fényképez bele az előadásba. Ilyesmire valóban figyelni kell. Több táncfotónak kikiáltott amatőr felvételnél azt érzem, ha már bemozdult, az alkotója művészetnek nevezi. Lehet hatásos egy bemozdulás. Emlékszem, annak idején úgy kezdtem el fényképezni, hogy akkor még több magazin is létezett például a Film, Színház, Muzsika, de ezeknek vagy fekete-fe- FOTO MOZAIK 2007 február Ringató (Sámán Színház, 1998, koreográfus: Magyar Éva)

5 hér fotót lehetett leadni, vagy diát. Diára nem fotóztam, mert színházban reménytelen arra fényképezni. Színes negatívra dolgoztam, azt köszönték szépen, de nem kérték, és ebből állandó veszekedés ment, de miért nem fekete-fehér, miért nem dia. Igyekeztem kihúzni magam az egész alól. Akkor volt egy stílus, egy elvárás, hogy a kép legyen éles, be ne mozduljon. Én bizony felraktam állványra a gépemet, és ha két másodpercet kellett exponálni, akkor két másodpercet exponáltam. Az egész környezet konkrét volt, éles, az élet pedig ott kezdődött, amikor a színészek elkezdtek bemozdulni a képeken. Ez a játék játszható akkor, amikor vannak díszletek. Akkor, amikor egy operafüggöny egy előadás díszlete, már nagyon oda kell figyelni arra, hogy egy bemozduló fotót hogyan készít el az ember. Nyilván, hogy konkrétumnak valahol ott is kell lennie. Meg lehet találni e pillanatokat, és az ember persze káromkodik, mert azonnal tudja, ha rosszkor nyomta a gombot. Számos kiállításod nyílt, de egy ideje másoknak is rendezel. Honnan az ihletés? Az egyik legizgalmasabb pillanat az volt az életemben, amikor közel kerültem egy archív anyaghoz, Korniss Péter 25. Színházról készített felvételeihez. A fotókból Péter segítségével szerkesztettem egy kiállítást, a labormunkától egészen a falra helyezésig. Döbbenetes volt megérezni a képek kapcsán, milyen munkastílussal dolgozik, színháztörténeti szempontból pedig érdekes volt látni, mit is jelentett ez a színház. Ekkor történt, hogy Péter azt mondta, nekem is van akkora szerencsém, mint neki, mert én meg az Arvisurával éltem végig egy hasonló időszakot. A galéria felé történő elindulásban ez egy nagyon fontos pillanat volt. Itt kezdtem el megérezni, milyen is másnak kiállítást rendezni. Utána ebben részem volt Koncz Zsuzsával, Szalay Zolival, Kálmán Bélával, Inkey Tiborral, Wellesz Ellával, Szilágyi Lenkével. Utóbbi négy anyagot én is válogattam. Ott az volt az izgalmas, hogy épül fel egy kiállítás. Mikor ránéztem egy negatívra, tudtam azt, milyen méretben, milyen paszpartuban, milyen keretben fog a falon megjelenni. Ha minden igaz, én vagyok ma Magyarországon az egyetlen olyan fotográfus, aki onnantól kezdve, hogy lefényképezi a képet, odáig, hogy megnyitja a kiállítást, minden munkafolyamatot el tud végezni. Jó az egészet a maga komplexitásában látni. Mi a trend? Minek alapján szelektálsz? Két galériát vezetek. Egyik a Bethlen Galéria, amely kizárólag tánc- és színházi fotográfiával foglalkozik, és már hatodik éve vezetem. Ez éppen olyan, mint maga a színház. Színházban meg lehet tanulni a fotográfusi szakmát, ugyanis be van szorítva az ember egy dobozba, nagyon szűk keretek közé. Elé hoznak mindent, amit fényképezni lehet, nem neki kell megkeresni a témát, a téma megjelenik előtte. Kiváló alkalom arra, hogy az ember szakmát tanuljon. Valahol ugyanez volt a Bethlen Galériával. Volt ugyan elképzelésem arról, hogyan kellene egy galériát megcsinálni, de lépésről lépésre tudtam csak haladni vele. Tulajdonképpen eljutottam odáig, ameddig én eljuthatok ebben a szűk világban. Ezek után jött a lehetőség, hogy a Háló Központban létrehozzam a galériát, amelyet aztán Kolta Galériának neveztünk el. Nem sokkal Magdika halála után nyílt a galéria, adta is, hogy az ő nevét vegyük fel, annál is inkább, mert nagyon jóban voltam vele. Valahol nem arról van szó, hogy lehetőséget akarok má- soknak adni, hanem más irányban akarom kipróbálni magam. Menynyire vagyok nyitott a szakmára, mennyire vagyok nyitott emberek felé, még mindig tesztelem azt, mennyire fontos az én értékítéletem, és azok a fotográfusok, akik számomra fontosak. Itt nyilvánvaló, hogy a fotográfia egész szegmensével foglalkozom. Valahol az én fotográfiához való viszonyomról is szól ez a galéria, de ha az ember egy ilyet vezet, akkor muszáj, hogy erről is szóljon. A trendek nem érdekelnek, soha az életben nem érdekeltek, Amerikában Madách: Az ember tragédiája (Nemzeti Színház, 2002, rendezte: Szikora János) mi a divat, Németországban mi a divat. Engem az érdekel, hogy jó fotók legyenek a falon. Mi jellemzi a kiállítási és a galériapiacot? Rengeteg tehetséges, illetve kevésbé tehetséges fiatal fotós van ma Magyarországon. Lehet, hogy a technikai tudásuk nem éri el egy vérprofi fotósét, de érdemes rájuk odafigyelni. Ugyanakkor vannak jó amatőr fotográfusok is. Nem vagyok abban biztos, hogy feltétlenül profi fotósokat kell a falra engednem. Valahol össze kell hoznom az embereket, hátha innen tovább tudnak lépni a kiállítók, illetve össze kell gyűjtenem az embereket ahhoz, hogy néhány év múlva együtt tudjunk továbblépni. Miért kell kiállítani? A fotóról és a kiállításról is csak azt tudom mondani, amit Szikora Jánostól kaptam annak idején: én ezt látom, és azt akarom, hogy ezt lásd te is. Ezért mutatom meg, teszem én hozzá. De erről szól a fotográfia, és erről szól a kiállítás is. Mitől lesz egy jó kép a falon is jó? Mindenki úgy installálja a képeit, ahogy akarja. Ha egy rajzlapra Technocollal ragasztja fel a fotóit, megette a fene, mert nyilván azonnal látja az ember, hogy komolytalan, tehát nem foglalkozik vele. Meggyőződésem, hogy egy kiállításnál mindenféle zavaró dolgot ki kell szűrni, tehát a lehető legegységesebbé kell tenni az installációt. Éppen csak kiegészítse az egészet, éppen csak azt teszi egy paszpartu a képpel, amit tennie kell. Kiegészíteni egyfajta keretként egy olyan méretre, hogy utána egységes méretű képeket

6 A csodálatos mandarin (Közép-Európa Táncszínház, 2001, koreográfus: Horváth Csaba) Szép Ernő: Lila ákác (Szegedi Nemzeti Színház, 1996, rendezte: Szikora János) tudjunk a falra rakni. Hogy ne különböző méretű képek ugráljanak, vibráljanak. Maguk a képek vibráljanak, ne a méretük. Itt nincs olyan, hogy feltétlenül keretezni, paszpartuzni kell, nincs szabvány. Az a lényeg, hogy a zavaró körülményeket eltüntessük. Mennyire elérhető a publikálás a mai magyar fotográfusok számára? Nálam abszolút nyitva van a lehetőség. Várom is a jelentkezéseket és keresem is az új embereket. Nyitott vagyok. Nem vagyok benne biztos, hogy feltétlenül a befutott moguloknak kell a nyolcvanadik kiállítást megrendeznem. Gyakorlatilag 2009-ig megvan a kiállítási tervem. Ami nem jelenti azt, hogy egészen biztosan ezek lesznek, mert valaki kiesik, ez előfordulhat, de nagy vonalakban és törekvésekben tulajdonképpen megvan, hogy mit akarok. Egy biztos, nem akarok ráülni egy stílusra. Mitől lesz jó galéria egy kiállítóhelyből? Galéristaként az a dolgom, hogy a helyet biztosítsam. Önmagammal és a galériával szemben az a feladatom, hogy olyan képeket engedjek a falra, amelyeket tiszta lelkiismerettel tudok vállalni. Vannak elvontabb, kisebb közönségréteget megérintő, illetve vannak populárisabb tárlatok is, de a galéria jövője szempontjából is az a fontos, hogy kizárólag magas színvonalú műveket engedjek a falra. Van egy-két fotográfiai törekvés, ami érdekel, és szívesen megnézem. Ezek előrevisznek, de ez nem jelenti azt, hogy a saját galériámban is látni szeretném őket. Milyen szemléletbeli különbségek fedezhetők fel itthon és külföldön? Főleg német nyelvterületen rengeteg apró kis galéria van. Általában a nagyon populáris felé mennek el. Itthon hasonló szintű kiállításra messze jobb anyagok érkeznek be. De Németországban, ahol még a vécéajtó is automatikusan csukódik, nem éri őket hatás, egészen máshogy viselkednek. Globalizálódik a fotós világ is. Mindenütt megpróbálják kilesni, melyek a trendek, és aszerint alkotni. Az a ritka, és ezekre kell odafigyelni, akik önállóan szólalnak meg és önállóan gondolkodnak. Őket próbálom megtalálni. Oktattál is. Mit remélhet ma egy fotós a pályától? Volt két-három tehetséges tanítványom, de eljött az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó többet vállalni, ahhoz asszisztálni, hogy évente több munkanélküli fotóst az utcára bocsássak. Bár magát a tanítást fontosnak tartom, mert elképesztő dolog azt látni, hogyan nyílik ki valaki lépésről lépésre, úgy érzem, nem vállalhatom a bizonytalanságból adódó felelősséget irántuk. Androgün (Bábrándozók Q -TEAM, 2005, rendezte: Kuthy Ágnes) 10 FOTO MOZAIK 2007 február 11

7 K é p r e j t v é n y A valóság az, ami engem elvarázsol Ács Irén: Piliny (részlet a riportból), 2003 Sorozatunkban arra keressük a választ, hogyan készülnek a jó képek. Hogyan lesz az ötletből fotográfia? Sőt: hogyan születik meg az ötlet maga? Mennyi szerencse, munka, tanulás, milyen felszerelés, technikai háttér szükséges ahhoz, hogy a tehetséggel megáldott ember készíthessen egy jó fotót? Faggatjuk a fotográfust, és rövid életrajzban adunk róla is egy pillanatfelvételt, elemezzük a művet magát, s dokumentáljuk a technikai paramétereket. Ezúttal Ács Irén egyik fotójának titkát firtattuk. Mivel az interjú alanya és készítője immár évtizedek óta ismerik egymást, az olvasó elnézését kérve tegeződnek a beszélgetés közben. Szarka Klára Nikon F3, 2,8-as fényerejű 20 mm-es objektívvel, Kodak Professional 200-as filmre Képelemzés Nem szoktam szívből egyetérteni azokkal a széplelkekkel, akik a sajtófotó-kiállításokat bírálják fintorogva. Azt vetve a riporterek szemére, hogy mindig csak a borzalmat, a vért, szenvedést és csúnyaságot mutatják meg a világból. Azért nem szeretem ezt ilyen fanyalgást, mert a riporter némi túlzással azt fényképezi le, amit kell, amit megvesz az ügynökség, az újság. Vagyis kiszolgálja a közönséget. Másfelől a nagyvilág zömében tényleg elég csúf és szomorú helynek látszik, ha az ember nem csukja be a szemét a valóság láttán. Mégis van valamennyi igazság az efféle bírálatban is, s ez éppen az olyan ritka tünemények műveiből tetszik ki, mint amilyen a fotóriporter Ács Irén. Immár több mint fél évszázados tevékenysége a példa arra, hogyan lehet egyszerre megőrizni a derűt, humánumot és minden szentimentális illúzió nélkül feltárni a valóságot. Ács Irénnek nem kell vadásznia azokra a reményt adó pillanatokra, azokra az életerőt és -szeretetet sugárzó jelenetekre, amelyeknek megkövült lenyomatai fotókként sorjáznak kimeríthetetlenül gazdag életművében. Nem, Irén folyton belebotlik ezekbe, mondhatni, kiprovokálja a világból azt a kevéske jót, ami megvan benne. Ha a fotótéma a XXI. század eleji nógrádi kistelepülés, a lemaradott, szomorkás, szép vidéken küszködő emberek mindennapjainak megörökítése, akkor Ács Irén biztosan talál olyasmit, amitől megmelegszik a szívünk, ami túlmegy a napi küszködelem kilátástalanságán. És mégis igaz, hiteles. Két felnőtt férfi önfeledten pancsol a takaros kert végében egy kiszuperált csillében. A kis gyümölcsfák kétoldalt keretezik a látványt, a vetemény szabályos sorai a hátteret adó kockaház felé futnak, ahogy kell. Az előtérben egy műanyag kanna meg a meszes talicska teszik profánná s elevenné a látványt. Szinte érezni a rekkenő meleget, a mosolygó napsütést. Az idő megállt egy pillanatra, a férfiak újra kisfiúk, feledik a bút, bajt, gondtalanul és vidáman játszanak. Ennek a pillanatnak az örömét senki nem veheti el tőlük. És már tőlünk sem. 12 FOTO MOZAIK 2007 február 13

8 Ez a fotó a védjegyed is lehetne. Te a jóságra és derűre utazol. Régebben egyszer arról beszélgettünk, hogyan gyűjtötted fotóriporterként a témákat egy kis noteszben... Ha valami tragédia történik, akkor azt nem írnám föl gyorsan a füzetembe, csak azt az esetet, amelyikkel valahogyan segíteni tudnék. Évtizedekig a sajtóban dolgoztam, és az tett igazán boldoggá, hogy képes vagyok segíteni az embereknek. Ha Mariska néni beesett a kútba, az baj és egyébként száz ilyen esetet megírnak, de nekem nem téma, csak ha Jóska kimenti, akkor érdekel, és akkor már Jóska a téma. Hogy lett téma a két fürdőző férfi? Több könyvet csináltunk kollégáimmal magyar tájakról, helységekről. Ez a képem az Egy talált táj felmutatása című könyvbe készült, Pilinyben, ami külön örömet jelentett nekem, mert nógrádi vagyok. Nagyon jó érzés volt egy fotós csapat tagjaként dolgozni, nálam fiatalabbakkal. Jólesett, hogy beválasztottak maguk közé. Több nógrádi községet fényképeztetek, a 19 fős csapat tagjai között volt, többek között, Markovics Ferenc, Baricz Kati, Gárdi Balázs és Sopronyi Gyula is. Piliny fényképezése volt a te feladatod. Igen. Kétféle megoldás képzelhető el ilyen esetben. Vagy hosszabban időzik az ember egyegy helyen, vagy egy eseményre látogat el, hogy képet készítsen. Én egy eseményt választottam, az első áldozást. Több családhoz is bementünk, családi fotókat csináltam, szépen ünneplőbe voltak öltözve felnőttek, gyerekek. Az egyik helyen éppen bent beszélgettünk a szobában. Kánikula volt, nagyon forró nyári idő, amit én egyébként imádok. Kinézek az udvarra, és meglátom, amit te most a képen. Ilyet én csak meglátni tudok, mert eszembe sem jutna megszervezni. Tán nem is lehetne. Talán nem, de nem is az én műfajom. A valóság az, ami engem elvarázsol. Elképzelhető, hogy kivárom a pillanatot, újra próbálkozom, de ennél még arra sem volt szükség. Egyszerűen elém tárult a látvány, amit le kellett fényképeznem. Elnevettem magam, otthagytam az ünnepi öltözködést, kimentem az udvarra, és megkérdeztem a férfiakat, hogy fényképezhetek-e. Mindig engedélyt kérek. Ez meglepő, hiszen annyira spontán a jelenet, hogy meg voltam győződve róla, ők tán észre sem vettek téged. Ritkán előfordulhat, hogy gyorsan kell exponálni, nem lehet beszélgetni előtte, mert látható, hogy a pillanat nem fog megismétlődni, olyankor viszont utólag kérek engedélyt. Itt erre nem volt szükség. Sőt, elképzelhető, hogy ha szó nélkül kezdem őket fotózni, akkor inkább abbahagyják, amit tettek. Elmondtam, hogy miért, milyen célból fényképeznék, beleegyeztek, s akkor biztattam őket, hogy érezzék továbbra is jól magukat. Megfogadták, láthatóan. Nem tartozik ide, de kikívánkozik belőlem: egyáltalán nem értem a balhékat az utóbbi időkben. Én évtizedekig a Kádárrendszerben dolgoztam, amikor még nem volt kiírva nagy betűkkel, hogy demokrácia. De az ember a gondolataiban, a viselkedésében lehetett demokratikus, ma sincs minden a törvényekben leírva, mégsem csak aszerint teszi az ember a dolgát. Engem soha nem jelentettek fel. Mindig odamentem az emberekhez, és megmondtam, hogy fotózni szeretnék, miért és mi célból. A két fürdőző egyébként szintén a családhoz tartozott? Sok rokon segített a családnak, mert a szertartás után nagy ünnepi ebéd volt. Ezek a férfiak már sokat dolgoztak, és egy kicsit pancsoltak még az ebéd előtt a nagy melegben. Mi a csoda ez, amiben pancsolnak? Csak nem egy csille? De igen. Hogy lehetett ilyen szerencséd? A kert végében egy használaton kívüli csillében két felnőtt férfi gyerek módjára pancsol... Nógrádban sok bánya szűnt meg, volt honnan hozni egy csillét és gyűjteni benne az esővizet. Nem is bánta a két férfi, hogy ők nem ünneplőben, szépen, komolyan szerepelnek majd? Nem. Tudod, sok múlik a kölcsönösségen, hogy megbízzanak az emberben. Egy híres újságíró könyvében olvastam, hogy a riporter első számú kelléke az ártatlan pofa. Nem mondom, hogy nekem ártatlan pofám van, de valamiért elfogadnak. Azt hiszem, ezt nemigen lehet tanulni, pillanatok alatt kell tudni kontaktust teremteni. Nekem óriási előnyt jelentett, hogy a riportjaimra mindig újságíróval jártam, mert beszélni és fotózni egyszerre, az szinte lehetetlen. Miközben az újságíró beszélt, kialakult bennem az illetőről a kép, és megcsinálhattam a fotóimat is. Tudod, dicsekvésnek hat, de teljesen igaz, amit mondok: sokszor előfordult, hogy az interjúalany nem az újságírónak, hanem nekem kezdett el beszélni. Ilyenkor titokban integettem, hogy ne nekem beszéljen, mert én tudtam, hogy a riportalanynak abból hátránya származhat, ha megneheztel rá az újságíró, ha nem szereti őt, és azt végképp nem akartam. Talán ez az ártatlan pofa, amiről olvastál. Vagy talán 14 FOTO MOZAIK 2007 február inkább őszinte odaadás. Ezt érzik meg rajtad az emberek. Az őszinte és jó szándékú érdeklődést. Mondd meg, kinek van módja a riporteren kívül arra, hogy az ország legegyszerűbb emberét vagy a leghíresebbet megismerhesse, hogy bemehessen az emberek lakásába, láthassa, hogyan élnek? A mi szakmánkban ez a legnagyobb adomány; és hogy mellesleg fényképezgetni is kell? Hát, istenem. Kérdezhetek valami szemtelent? Mindent. Amikor ezt a képet csináltad, már bőven hetven felett voltál. Ez azért nem mindennapi. Tudod, mit mondott Királyhegyi Pali bácsi? Mit? Életrajz Szécsényben született (bármennyire hihetetlen) 1924-ben. Székely Aladár műtermében tanult fényképezni, majd egy másik legendás helyszínen, a Hafa cégnél lett laboráns után a Néphadsereg című újság, majd 1959-től 1992-ig az Ország Világ című képes hetilap fotóriportere. A fotográfia szinte minden műfajában alkotott és alkot a mai napig. Számos csoportos tárlaton vett részt, több önálló kiállítása is volt, egyebek között a Műcsarnokban, a Magyar Nemzeti Múzeumban, a párizsi és londoni Magyar Intézetben, de láthatták a fotóit Jeruzsálemtől Prágáig a világ számos helyén. Tucatnyi könyve jelent meg, szülőföldjéről, Nógrádról több is. A Magyarország Otthon című 1997-ben megjelent albumából kapható az eddigi legteljesebb kép gazdag pályájáról. Körülbelül hetvenezer negatívos életművét a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őrzi. Nógrád megye díszpolgára, a Magyar Fotóművészek Szövetsége életműdíjasa, aranytollas újságíró, számos szakmai díj birtokosa. (Gáti György felvétele) Fiatal mindenki lehet, de öreg nem. Ez igaz, meg az is, hogy nagyon kevesen fényképeznek már ebben az életkorban, különösen riportot. Persze, mert ehhez menni kell. Én azt mondtam, addig fogok fényképezni, amíg úgy tudok felmenni a szett-táskával a lépcsőn, hogy nem sajnálnak meg, és nem kérik el a táskámat udvariasságból. Ezek szerint még nem kérték el. Még nem. Azt azért elárulom, hogy fel szoktam mérni, mire is vállalkozom. Az egyik faluban volt egy érdekes torony csigalépcsővel, de megbeszéltük, hogy oda inkább Benkő Imre menjen fel látképet csinálni. Tudod, ha ott az ember csak egy kicsit megbotlik, s leejti a gépét, akkor az csak a földszinten áll meg. S akkor még csak a gépet féltettük. Erről eszembe jut egy régi történet, amikor még a Néphadsereg című lapnál egy hadgyakorlatot fotóztam. Az Ipolyon keskeny pontonhidat vertek az utászok, s észrevettem, hogy a másik parton történik valami érdekes. Egy iramodással átrohantam a fél méter széles pallón. Amikor viszont készen voltam, könyörögni kezdtem a kollégáimnak, hogy segítsenek vissza, mert nem merek rálépni a pallóra. Ketten fogtak, elöl és hátul, nagy röhögve, hogy hiszen pár perccel korábban egyedül szaladtam át. Na ja, de akkor még nem volt meg a kép!

9 A Magyar Természettudományi Múzeum és a GEO bemutatja a Wildlife Photographer of the Year, 2005 természetfotó-kiállítást, valamint a magyar kategóriagyőztesek: Novák László és Máté Bence szatellit kiállítását. A kiállítás április 3-ig látogatható, óráig a hét minden napján, kedd kivételével. Magyarok a legjobbak között A hazai természetfotós társadalom és a tájképeket, természetfotókat kedvelő közönség különleges eseményre készülhet. A világ talán legismertebb természetfotós pályázatának ös anyagából nyílik kiállítás a Magyar Természettudományi Múzeumban. Ez a nagy múltra visszatekintő verseny 1964-ben került először kiírásra, azaz már több mint 40 éves. Az első versenyt az akkor még Animals névre keresztelt magazin (a mai BBC Wildlife Magazine elődje) hirdette meg, és mindössze ötszáz kép érkezett a madarak, emlősök és egyéb állatok címmel megadott kategóriákban től a Wildlife Magazine mellett a szervezők sorába lépett a londoni Natural History Museum (természettudományi múzeum), és ez a patinás intézmény ad helyet a kiállításnak. Ez az időszaki kiállítás vált az évente csaknem 3 millió látogatót fogadó londoni múzeum egyik legrégibb és legnépszerűbb, legtöbb látogatót vonzó, évenként ismétlődő szenzációjává óta a verseny anyagából összeállított válogatás utazó kiállításként Anglia számos városába, illetve Ausztráliától Thorsten Milse: Sarki túra állatok viselkedése kategória Novák László: Faóriások Olivier Grunewald: Láva holdfényben vad helyek kategória Japánon át a világ, illetve Európa számos országába is eljut. A verseny népszerűségét jól példázza, hogy a 2005-ös pályázatra már fotó érkezett 59 országból. A látogatókban joggal felmerülhet a kérdés, miért a 2005-ös anyag kerül bemutatásra? Nos, a mindig is világszínvonalú magyar fotográfia művelőinek számát alapul véve ma talán az egyik legnépszerűbb ág, a természetfotó a korábbi nemzetközi megmérettetések sikerei után mostanra ért el olyan eredményeket, amelyek megkérdőjelezhetetlenné teszik, hogy a magyar fotósok ezen a területen is felverekedték magukat a világ élvonalába talán fordulópontot jelent a magyar természetfotózás történetében, hiszen a BBC Wildlife Photographer of the Year verseny két kategóriájában is magyar siker született. Novák László tőzikeképe nyert a növény kategóriában, és a forma és kompozíció kategóriában is falra került egy díjazott alkotása. A legjobb huszonhat év alatti fotósnak járó Eric Hodgking-díjat pedig Máté Bence vihette haza, akinek hat képből álló portfóliója maga mögé utasította a többi pályázót. A két fotós kiemelkedő sikerét a Magyar Természettudományi Múzeum azzal szeretné elismerni, hogy mindkét fotós a Wildlife Photographer of the Year kiállítással egyező időben a múzeumban képből álló szatellit kiállítást mutathat be. A kiállítás külön erőssége, hogy a színes fotók mellett rendkívüli erejű fekete-fehér alkotásokat is bemutat. A portré-, akt-, szociofotó területén standardnak tekintett képi kifejezési forma a természetfotózás területén is sikerrel alkalmazható, hiszen a 2005-ös A február 17-ei nyílt napon Máté Bence és Novák László vetít a Természettudományi Múzeumban (1083 Budapest, Ludovika tér 2 6., tel.: ) évben a fekete-fehér kategória lenyűgöző képei mellett a verseny általános nyertese Manule Presti Égi hajsza című képe is ezzel a technikával készült. A BBC Wildlife verseny győztesei között 2006-ban is találunk magyar alkotókat: az állatportré kategóriában Dombovári Tibor búvárfotós barrakudaképével ért el sikert. A természetfotós utánpótlásért sem kell aggódnunk, hiszen a év közötti kategória győztese és második helyezettje is magyar: Kovács Péter fürdőző vörösbegyről készült fotója nyert, és Imre Adrienn lundafotója lett a második. Dr. Fuisz Tibor István 17

10 Lovas Plakett Fődíj I. Vadász György: Kihajtják a ménest II. Madácsi Zoltán: Összhang III. Etzenberger Franz: Wettkampf Profi kategória I. Bartha László: Hajsza II. Berecz Tibor: Őszi reggel III. Hajdu Krisztina: Andalúz Különdíj Tajti Zsanett:? (középen) pillanatok Lovat jól fényképezni nehéz, már csak az állat méretei, arányai miatt is. A lovas és a ló közötti viszonyt sem egyszerű közhelyektől mentesen ábrázolni, az egymásra utaltság, a bizalom vagy épp a félelem megjelenítése nagy odafigyelést igényel. Persze a feladat nem lehetetlen, mint ahogy ezt többszörösen bizonyította a Lovas Nemzet magazin 2006-ban (immár hetedik alkalommal) meghirdetett nemzetközi fotópályázatának eredménye is. A felhívásra minden eddiginél több pályamű 177 szerzőtől 554 kép érkezett be a szerkesztőségbe, ami azt mutatja, hogy a pályázat komoly rangot vívott ki magának a hazai és külföldi fotósok körében egyaránt. A zsűrinek Balázs József (a Lovas Nemzet főmunkatársa, díjlovas bíró), Takács Szabolcs (a Foto Mozaik főszerkesztője), Tám László (EFIAP díjas fotóművész), Tóth Károly (fotóművész) így nem volt könnyű a munkája. Végezetül a három kategóriában (profi, amatőr és gyerek) huszonegy képet díjaztak. A három fődíjas Mihály Árpád Hunor és Magor című szoborkompozíciójának bronzplakett változatát tudhatja magáénak, míg a többi díjazottat egyéb értékes jutalmakkal lepték meg a rendezők. Amatőr kategória I. Incze Domokos: Az én lovam II. Kiss Imre: Erdei lovas III. Bartha Gergely: Múló idő Különdíj Varga István: Csikósélet (fent) Gyerek kategória I. Horváth Margaréta: Csak lazán II. Kolonics Attila: Eszter és a ló III. Kiefer Bálint: Ugorj, Füles! Különdíj Kauser Jakab: Zabolás után Balogh Zoltán: Lovi II. a Foto Mozaik különdíja

11 H a s z n á l t p i a c i k ö r k é p 5. Képlékeny képek Mind a mai napig számos szakmai beszélgetés témája, vajon a film vagy a digitális szenzorok rögzítenek nagyobb átfogású képeket. A mérésektől függetlenül, gyakorlati tapasztalatunk alapján kijelenthetjük, hogy jó minőségű (tükörreflexes) vázat és RAW fájlforátum alapú rögzítést feltételezve a digitális képek tökéletesen elegendő tartalékot biztosítanak az utólagos feldolgozáshoz. Egy jó szkenner a filmekkel is csodát tehet, de egyik esetben sem szabad elfeledkeznünk arról, miszerint ami nincs a képen, már utólag sem lesz rajta (legalábbis a kiégett vagy éppen bebukott területek részleteit illetően). A digitális fényképezőgépek esetében, a korábbiakban már szó esett a túlcsordulásról (angolul blooming), az átlós vonalak lépcsőzetes (pixeles) megjelenítéséről (angolul jaggies vagy pixelisation), a moáréról (amely az interferencia egy bizonyos fajtája), illetve a zajról (a film szemcsézettségével ellentétben ez inkább rontja, mint javítja a kép esztétikumát). Ezeket figyelembe véve, érdemes még az exponálógomb élesben történő lenyomása előtt néhány trükkös teszt elé állítani a gépet. Készítsünk felvételeket az ég háttere elé lógó faágakról, villanyvezetékekről, erősen kontrasztos felületekről, és ha mód van rá, a hibák után kutatva még a vásárlás előtt elemezzük ki a kapott eredményeket. Szoftverkínálat Mielőtt elvesznénk a részletekben, meg kell említenünk, hogy a fényképezőgéphez adott szoftvercsomag programjainak minősége és mennyisége alapvetően fontos jellemző. Az első típusok még az újdonság erejével hatottak, ezért talán megbocsátható, hogy szoftverfronton bizony mutattak hiányosságot. Ma ez az a terület, ahol talán a legnagyobb különbségekre akadhatunk, hiszen napjainkban már a mobiltelefon mellé is CD jár. Éppen ezért, ha gépünk digitális, a felvételek elkészítése nem egyenlő az alkotási folyamat végével. A képeket a számítógépre eljuttatni csak az első, kézenfekvő lé- pés a sorban. Erre minden digitális fényképezőgép dobozának tartalma lehetőséget ad (használt gép vásárlásakor ellenőrizzük, minden kábel megvan-e a géphez). A gyári csomagolás általában használati utasítást és egy képnézegetőt (browser), no meg a gép felismerését és a számítógépes kommunikációt lehetővé tevő driver programot tartalmazza. Az eldöntendő dolgok közé a következők tartozhatnak: mennyire egyszerű, gyors és kényelmes a képek áttöltése, láthatjuk-e a bélyegképeket, mielőtt az összes fotót áttöltenénk, milyen megoldások állnak rendelkezésünkre a képek utómunkálatait illetően stb. Amire különösen érdemes figyelni, hogy vajon a géphez mellékelt szoftver lehetővé teszi-e a felvételek feldolgozását, és vajon milyen eredménnyel javít az esetlegesen gyengébb expozíciós pontosságon, fakó színeken, roszszul komponált képeken. A piacon kapható képszerkesztő szoftverek ugyanakkor szinte már túlságosan sok lehetőséget kínálnak, megfelelő hozzáértéssel és kellő időráfordítással szinte nem létezik javíthatatlan fénykép. Azok a gépek, melyek nyers (RAW) fájlformátumban is dolgoznak, esetlegesen további képszerkesztő programokat igényelnek. Az, hogy a nyers fájlok megnyitására, konvertálására és utólagos feldolgozására szolgáló szoftver az alapkiszerelés tartozéka-e, szintén gyártófüggő. Ha kapunk is, nyilván már kitalálták, a 20 FOTO MOZAIK 2007 február szoftver néhány kivételtől eltekintve csupán az alapszolgáltatásokra hagyatkozik. A komolyabb feladatok elvégzésére képes programokat külön kell megvásárolnunk. Áruk néhány tízezer forint körül alakul. Érdemes tudni, hogy ebbe az üzletbe külső fejlesztők is beszálltak. Utóbbiak némelyike kimagasló teljesítményre képes, és több géptípussal is kompatibilis ami nagy szó, mert egyazon gyártó különböző gépeinek RAW formátumai között is akadnak különbségek. A komolyabb képszerkesztő programok, például a Photoshop, időről időre, külön letölthető driver alapján ismerik fel az éppen újonnan forgalomba kerülő fényképezőgépeket. Szoftveres megoldáshoz kötődik maga a fényképezőgép-működés is (firmware). A géppel megvett változat folyamatos fejlesztések eredménye, de még így is gyakran előfordul, hogy javításra szorul. Az esetleges frissítések után a gyártó honlapján érdeklődhetünk, és innen van lehetőségünk azok letöltésére is. Egyes komolyabb (tükörreflexes) gépek ily módon történő frissítésével szinte új masinát kapunk, ennek oka, hogy képességeik nagyrészt nem hardver-, mint inkább szoftverfüggők. Fájlformátumok Különösen fontos a szoftver fájlexport kapacitása. Képes a mellékelt program a különböző formátumokba történő konvertálásra? Milyen minőségben? A követelmények nyilvánvalóan mások egy multimédiás prezentáció esetében, és mások archiválásnál, illetve ha a felvételeinket nyomtatni szeretnénk. A legtöbb szoftver meglehetősen kompetens az ügyben, szinte kivétel nélkül felismerik és támogatják a TIFF és a JPEG formátumokat. Ha ennél többre van szükségünk, nézzük át alaposabban a programcsoma-

12 got. Nem árt tudni, hogy a digitális fényképezőgépek terjedésével még az egyes gyártókon belül is típusfüggően változhat a nyers fájlok kiterjesztése. Éppen ezért könnyen előfordulhat, hogy egyazon márka kompakt és tükörreflexes típusa más-más formátummal dolgozik. A legtöbb fényképezőgéppel nemcsak jpeg, de raw vagy tiff formátumban is elmenthetjük képeinket. Ez nem pusztán a memóriakártya kapacitásához való alkalmazkodást, de a képek minőségét és későbbi felhasználási lehetőségeit is meghatározza. Minden gép kezeli a veszteséggel dolgozó jpeg (Joint Photographic Experts Group) formátumot. Tömörítésének aránya általában a felhasználó által változtatható, típusonként eltérő módon és mértékben. Van, ahol fantázianév, van, ahol ennél valamivel pontosabb arányszám használható. Bár a nagyobb tömörítés kevesebb helyet foglal, erősen limitálja a nagyíthatóságot. A gyakorlat azt mutatja, minden esetben érdemes a legnagyobb felbontást és a legkisebb tömörítést választani, hiszen utólag szoftveresen bármikor kicsinyíthetünk képeinken. Igényesebb gépeken hasznos lehetőség a veszteségmentes tiff vagy raw tömörítés, utóbbi a nyers CCD adatokat tartalmazza, akár 16 bit/szín értékben. A raw fájlok kiterjesztése géptípustól függ, megnyitásuk speciális szoftvert igényel. (Figyelem, az ehhez szükséges program nem mindig jár kéz a kézben a géppel.) A konverziót saját magunk, számítógép segítségével tudjuk elvégezni, mégpedig az utólagos képkorrekció lehetőségét (fehéregyensúly, expozíciókorrekció, élesítés stb.) is fenntartva. Öt-hat megapixeltől kezdve a konverzió jelentősen igénybe veszi a számítógép erőforrásait, illetve helyigényét, erre mindenképp figyeljünk! Ez ugyanis már nemcsak a fényképezőgép megvásárlásakor kényszerít minket arra, hogy belenézzünk a pénztárcánkba, hanem jócskán utána is. Ma már általában mindhárom fájltípus tartalmaz Exif-információkat, amely a képre jellemző összes információt (dátum, expozíciós értékek, gépváz, optika stb.) hordozza. Ez a felvételek tárolásakor, utólagos visszakeresésekor lesz hasznos számunkra. Katalogizálás Az első probléma, amivel egy digitális fényképezőgép vásárlását követően szembesülni fogunk, az, milyen gyorsan telítődik majd számítógépünk merevlemeze. A megfelelő nagyságú háttértár csak az egyik kérdés. A képeket meg is kell majd találnunk! Ezt a problémát több gyártó is felismerte, és többnyire egy legalább az alapszolgáltatásokra képes katalogizáló, képnézegető szoftvert mellékelnek is a fényképezőgéphez. Vegyük figyelembe, hogy a mappáinkban található adott esetben több száz kép miniatűr ikonja jelentősen lelassíthatja gépünket. A preview képek kikapcsolása és egy külön katalogizáló program használata sokat javíthat a helyzeten. Egyes szoftverek saját mappájukból dolgoznak, ahol az eredeti képfájlok másolatait tárolják. Az értékmegőrzés hátránya: kétszeres helyfoglalás a merevlemezen. Amikor mozog a kép tó segítségével akár azonnal kis is nyomtathatók. S ha már videó... A mozgókép mód általában külön programként, a vezérlőtárcsáról érhető el. A felvételek hosszának ma már többnyire csak a memóriakártya szab határt, ám régebbi gépek esetében néhány perces korlátozással is találkozhat a kliens. Van olyan gép, amely a kettőt ötvözi, és a rögzíthető klipek nagyságát egyórányi terjedelemben vagy maximum 1 GB méretben korlátozza értelemszerűen az érvényes, amelyik előbb megtörténik. Típusfüggő a ún. kompakt videó mód, amely során olyan kis felbontású videók készíthetők, melyek közvetlenül elküldhetők ben. A legújabb gépek hangot is képesek rögzíteni, így diktafonként is használhatók. Film vagy digitális? Mivel a szélesvásznú televízió egyre nagyobb népszerűségnek örvend Európában, a gyártók sorra építik be gépeikbe a panorámaképek készítésének lehetőségét. Hasonló alapfunkcióvá vált a Pict- Bridge kompatibilitás, így a 16:9 arányú felvételekből nyert állóképek egy hordozható kompakt fotónyomtalés és javítás következtében nem rögzül az alkotóban a korrekció folyamata. Habár utóbbi megoldás kétségkívül költségtakarékosabb, mint a rosszul exponált filmek finanszírozása. Eddig tehát döntetlen. A manuális programokat, színkorrekciós lehetőségeket a kezdetekben teljesen mellőző digitálisok ellen felhozott másik érv a szűkösen felhasználható médiákat vette górcső alá. A papírkép, a dia, a fekete-fehér, illetve monokróm felvétel ma már minden digitális géppel megvalósítható, és a projektorok árcsökkenésével immár a vetítés élménye is széles körben elérhető. A harmadik érv az árak jelentős különbségére épített, hiszen nem is olyan régen egy digitális gép ára még többszöröse volt egy hasonló képességekkel bíró filmes gépének. S annak ellenére, hogy a különbség még ma is tetten érhető, a két világ közötti szakadék látványosan lecsökkent. Ráadásul nincs filmköltség, és nincs várakozási idő sem, amivel az előhívás folyamata jár. Idetartozhat, hogy a negatívot kézbe kapva korántsem biztos, hogy alkotásaink elnyerik tetszésünket. Digitális gép esetén nincs felesleges költség, az elkészült kép azonnal ellenőrizhető, és ha a helyzet megengedi, ismét próbálkozhatunk. A hőskor problémái közé sorolhatjuk az expozíciókés- Több mint százötven éves történelme során a fényképezés nyersanyagául kizárólag fényérzékeny emulziók szolgáltak. A digitális képalkotás az utolsó évtized terméke, az új formátum megjelenését követően hosszú időn keresztül alig néhány százalékos részesedést tudott kivívni magának. Térhódító útja csupán az utóbbi években kezdődött meg. A változással sokan szembesültek, a fő kérdéssé az vált, vajon érdemes-e továbbra is filmes gépbe invesztálni. E kezdeti időszakban a válaszadást tovább nehezítette, hogy a digitális fényképezőgépek előretörése még nem volt megjósolható. Senki sem tudta, válik-e több divatos hóbortnál a szenzorokra építő fényképezésből. Voltak, akik azt jósolták, a digitális idővel teljesen átveszi majd a hatalmat, míg mások csupán egy újabb formátumnak (dia, negatív) tartották azt. A kereskedelmi statisztikák először 2003-ban jelezték kézzelfoghatóan, hogy a digitális fényképezőgépek eladási statisztikája meghaladta a filmes eszközökét. A felhasználók szavazni kezdtek, gyakorlatilag a pénzükkel. Kezdeti sutasága ellenére a digitális mára nemcsak az amatőr szegmenst, de a korábban a középformátum minőségére esküvő profik táborát is meghódította. Idővel nem kizárólag a gépek képminősége, de kreatív funkcióik (ideérthetjük akár a manuális expozíciós mód megjelenését) is sokat fejlődtek. A mai kompaktok legtöbbje egy SLR fényképezőgép szolgáltatási színvonalát és funkciógazdagságát nyújtja. A legújabb tükörreflexesek akár a 35 mm-es kisfilmek méretével is megegyező érzékelővel dolgoznak, így a hozzájuk csatlakoztatott objektív gyújtótávolsága nem változik a megszokotthoz képest. A filmes gépek mellett számos érv és ellenérv sorakoztatható fel. Ezek egyike a tanulási folyamat megváltozása, pontosabban hiánya. Ismerjük a mondást, hibáiból tanul az ember. A digitális pedig igencsak hajlamossá tesz az elkényelmesedésre, mert az azonnali törlekedést is. Hiába nyomtuk le az exponálógombot, nem mindegyik gép értett velünk azonnal egyet. A kényszerű gondolkodási idő pedig jó néhány pillanat elszalasztását eredményezhette. A fényképezőgépek fejlesztése során a mérnökök szerencsére komolyan vették a felhasználói véleményeket, és javítottak a szerkezeteken. A kioldási késedelem ma már talán csak az elektronikus keresővel rendelkező gépek sajátossága, ám az intervallum ott is csökkenő tendenciát mutat. Talán az egyetlen, napjainkban is fennálló különbség a két képrögzítő eszköz között az áramforrásfüggőség. Míg a filmes gépek között találhatunk áramforrás nélkül is működő típusokat, a digitálisok állandó tartozéka a töltő. A fejlesztéseik iránya az áramforrások jobb kihasználása felé mutat, ami fontos tényező a választás során. A digitális fotografálás új szemléletet követel, ezért nem paszszol mindenkihez. E különbség a kulcskérdés, és ez az, amiért a filmnek mindig is helye lesz. Ha valakinek nincs tapasztalata a számítógépekkel, és nem is áll szándékában tanulni, a fájlokkal történő bűvészkedés számára nem opció. Ne feledjük, hogy számítógépes utómunka hiányában a digitális képek teljes potenciálja soha nem használható ki maradéktalanul. Míg öt évvel ezelőtt a film előnyét tartották valószínűnek, ma a digitális átvette a stafétabotot. A képfájlok számos új kaput nyitottak a fotográfusok számára. A világháló a prezentáció új eszközévé vált, szélesebb körhöz eljuttatva a képeket, mint korábban bármelyik egyéb fórum. A fotográfia világa gyorsan változik, és igencsak résen kell lennünk, ha anyagi és minőségi szempontok alapján egyaránt a legoptimálisabb megoldást keressük. sl 22 23

13 Leica M8, T e s z t az első digitális M Történelmi távlatok A 24x36 mm-es kisfilm, más néven leica méret formátuma a legendás nevű gyártóhoz fűződik, és azzal a céllal született, hogy kisebb, jobban hordozható, de technikailag kifogástalan gépek készüljenek. Az első fecskét az 1954-ben megjelent távmérős, cserélhető objektíves, bajonettes M3 jelentette. A gép túlzás nélkül a riportfotózás alapkészüléke, hiszen több ma is működő, sőt használatos vázat is találhatunk belőle. A fejlesztés azonban nem állt meg, az utolsó filmes modell az elektronikával dúsított, mind a mai napig gyártott M7-es képében jelent meg. A 2006-os Photokina Leica standján pedig már egy digitális fényképezőgép, az M8 állt. 24 FOTO MOZAIK 2007 február 25

14 Ami változatlan: expozíciós idő tárcsa klasszikus tálalásban. Költözött azonban az önkioldó, és digitális gépről lévén szó, új elem a négyutas vezérlőtárcsa. Mielőtt rátérnénk az M8 ismertetésére, fontos megismernünk, milyen szerepet is játszott a Leica a fényképezés történetében. Az első M Leica az 1954-es Photokinán került bemutatásra. Ez volt az M3, a cserélhető objektíves, távmérős fényképezőgépek atyja. Vele együtt maga a legenda is megszületett. A mechanika kultusza egészen 2002-ig kitartott, amikor is az M3 elektronikusan vezérelt, ezáltal rekeszautomata programra is képes zárszerkezetet kapott. A mintegy tízéves fejlesztési ciklusok ellenére ezek a gépek ma is használatban vannak. A XX. század legjelentősebb fényképei Leica géppel készültek, filmes vázát mind a mai napig számtalan fotográfus használja. Így nem csoda, hogy a gyártó nem érezte szükségét kezét-lábát törve belevetni magát a digitális kapkodásba. Pontosan 52 évnek kellett eltelnie az M3 bevezetése óta ahhoz, hogy egy újabb Photokinán a Leica egy újabb történelmi bejelentésre szánja el magát. A cég 2006-ban bemutatta az első digitális M gépet, az M8-at. Nem az M7-et adaptálta, hanem alapjaiban új fényképezőgépet készített, új keresővel és új, 27x18 mm-es szenzorral. Ugyanakkor joggal merülhet fel a kérdés: mitől is kultikus egy M Leica a XXI. században? Ha körülnézünk a tömegtermelés frontján, azt láthatjuk, hogy a fényképezőgép-gyártás művészete hanyatlóban van. A cél pedig az volna: minél kevesebb technikát helyezni a lefényképezendő téma és a fotográfus szeme közé. Ezt részben az optikai kereső segítségével érhetik el. Egy M Leica nem tükörreflexes, hanem távmérős. Nincs felugró tükör. Nem kell átnéznünk egy lencserendszeren. Nincs prizma se. Csupán egyetlen világos üveg, melyen festett vonalak jelzik az éppen felcsatlakoztatott optika által rögzített képet. Mindig egy kicsivel többet, a valós látványból is kicsippentve. Így azt is láthatjuk, ami a témán kívül játszódik. Egy SLR gép eh- hez képest olyan hatást kelt, mintha egy képzeletbeli folyosó távoli ablakán próbálnánk kilátni. Az M8 mindazokat célozza, akik a ma sokszor túldimenzionált, polikarbonát masinákhoz képest valódi egyszerűségre vágynak. Genetikája azonnal felismerhető. Ha valaha fogtunk már kézbe egy M Leicát, az M8 kapcsán is érezhetjük, hogy a fejlesztések során a gyártó ráérzett, mitől is Leica egy Leica. Ma új tulajdonos és átértékelt finanszírozás jellemzi a vállalatot. Még mindig a világ legjobb optikáit készítik utolérhetetlen minőségű konstruktivitással, és most, az új gép kapcsán talán a jövő útját is megtalálták. A gép Mit is mondhatna az ember egy Leica vázkialakításának minőségéről? Tökéletes, akár egy mechanikus óra. Természetesen az M8 nem vízálló és nem is törhetetlen. De ettől eltekintve két magnéziumötvözet elemből összeállított váza olyan robusztus, mint egy tank. Mind méretében, mind tömegében a régi elődöt idézi, egyedül vastagságában hízott kicsit. Értelemszerűen hiányzik a filmtovábbító kar, a vezérlőtárcsa mérete pedig kissé növekedett. Bár maga a váz nem a legkisebb a piacon, sokak számára mégis annak számít. De még éppen beleillik a kézbe, így a márkaspecifikusan csupán néhány fő kezelőelemre korlátozott gépváz kezelhető maradt. Az éppen használt memóriakártya kapacitásának függvényében még készíthető képek számát a váz bal felső részén elhelyezett kör alakú, háttérvilágítás nélküli LCD mutatja. Alatta egy háromlépcsős akku jel figyelmeztet az áramforrás esetleges gyengülésére, a kijelző a bekapcsolással egy időben éled csak fel. Az USB portot a gép bal oldalán, biztonságos fedésben találjuk. A memóriakártya helyét az alsó panel rejti. Bár a gép méreténél fogva lehetővé 26 FOTO MOZAIK 2007 február A távmérős kereső precíz használatához tanulási idő szükséges. A képeket SD kártyára rögzíthetjük, amelynek cseréje a gép alsó paneljének eltávolítása után lehetséges. tette volna az elterjedtebb CF formátum befogadását, a gép SD kártya kompatibilis, és támogatja az új 2 GB vagy nagyobb kapacitású SDHC szabványt. Az újratölthető akksi kicsi, formája egyedi. Kapacitása több száz kép készítéséhez elegendő, ráadásul a töltő autóban történő használatra is lehetőséget ad. A zárkioldás mechanikája kettős, új meghajtáshoz harsányabb expozíciós hang társul. Kioldása talán nem olyan lágy, mint az M6 esetében. Sebesség tekintetében az M8 nem nyerne a konkurenciával szemben, de ez a gép nem is erről szól. Sorozatkép módban raw + jpeg formátumban egy szuszra 10 képet készít. Ezt egy kellően gyors kártya esetén kevesebb mint fél perc alatt menti el. A legtöbb felvételi helyzetben ez elegendő tempót biztosít, egy manuális Leicánál mindenképpen gyorsabb. A memóriából történő kiürítés folyamatos, így hamar hozzáférünk például a visszajátszási funkciókhoz. Ennek záloga a gyors kártya, érezhető különbséggel. Az időskála 1/8000 s-ig kúszik, a vakuszinkron 1/250 s. Maga a monitor nem jobb és nem is rosszabb a konkurens modellekénél. Tiszta, jól olvasható, jól tervezett betűkarakterekkel. A gép nem csipog, kivéve, ha kártya nélkül exponálunk. Erre egy, a kijelzőn megjelenő felirat is figyelmeztet. A digitális oldal Az M8 ugyebár digitális kamera. Ez a hátsó LCD monitorból, a funkciógombokból ránézésre is egyértelműen következik. De a Leica stílusnak megfelelően teszi mindezt, kellő visszafogottsággal, végletekig letisztult formavilággal. Beállíthatunk mindent, amire szükségünk van, ám anélkül, hogy elvesznénk a számtalan gomb, menüpont és felirat tengerében. Négy felhasználói profilt használhatunk. A 0 a gép gyári beállításait tartalmazza, és nem változtatható meg. A többi három profil a mechanikus beállításoktól eltekintve minden egyéb beállítást menteni engedélyez, sajnos az érzékenységgel egyetemben. Így ha beállítjuk a gépet egy adott felhasználói szellemben, az ISO értékek is rögzítésre kerülnek. S ha már érzékenység. Ami hiányzik, az egy, a menüben való kalandozást kiváltó, dedikált ISO gomb. Ha ezt megkapta volna a gép, az egyetlen ok a monitor bekapcsolására a képek visszajátszása, és a kártya formázása lett volna. Jelen esetben a monitor használatára az expozíciókompenzáció használatához is szükség van, ami sokat lassíthat a munkán. Máskülönben az M8 akár filmes gép is lehetne. Ha kikapcsoljuk a monitort, felszabadító érzés kerít minket hatalmába, és könnyen elsajátíthatjuk a munka újfajta stílusát. Egy érdekes gondolat. Mikor az Epson RD1 megjelent, sokan meglepődtek, amiért digitális volta ellenére manuális filmfelhúzó karral rendelkezett. Az M8 esetében motor húzza fel a zárat, lemaradt hát a kar. Az első néhány kép elkészítésekor ugyanakkor sokan lesznek majd hajlamosak megmozdítani az ott sem lévő kart mert bizony hiányzik. Az M8 a modern idők és a tradíciók szűk mezsgyéjén kénytelen egyensúlyozni, és a régi formák teljes viszontlátása talán még inkább képes lett volna csökkenteni a régi leicások nosztalgiáját. A kereső Az M8 keresője világos és nagy, nagyobb, mint amit egy tükörreflexes gép esetében megszokhattunk. Két egymásra érő négyszöget állít a precíz élesség szolgálatába. Ha az élességállító gyűrűt a megfelelő helyzetbe forgatjuk, a két kép fedésbe kerül, és az élesség máris be van állítva. Mi sem egyszerűbb ennél. Nem a legközelebbi téma. Nem a legkontrasztosabb. Nem a téma arca (már ha van

15 neki). Nincs se mikroprocesszor, se mikromotor. Az élesség kulcsa a mi kezünkben van, mi döntünk, és nem a kamera. A korábbi M leicások számára érdekes momentum lehet, miképpen befolyásolja a képérzékelő méretváltozása az objektívválasztást és a keresőképet. Az M8 szenzora eltér a tradicionális 135 mm-es formátumtól, ezért esetében mintegy 1,33-szoros szorzótényezővel számolhatunk. Egy 28 mm-es objektívből így lesz 35 mm-es. Nem árt tudnunk, hogy a képhatár keresőben látható jelölései ( mm, mm, mm) ugyanúgy követik a különböző objektívek csatlakoztatását, mintha egy filmes géppel dolgoznánk, azonban a képhatárok a szorzótényezőt is figyelembe véve jelennek meg az üveglemezen. Ha semmi többet, csak annyit jegyzünk meg, hogy minden, a gépre csatlakoztatott optika megközelítőleg egy értékkel hosszabb gyújtótávolságúvá változik, könnyedén elboldogulunk vele. A képekről Egy fényképezőgépet tesztábrák alapján elemezni olyan, mintha egy sportkocsit pusztán a szélcsatornában nyert adatok alapján írnánk le. Hol marad, kérem szépen, a vezetés élménye, a motorhang, a tempós kanyarodások élménye? Az M8 nyers formátuma az univerzális DNG. Így a fényképezőgéppel készített felvételek bármelyik képszerkesztő programba (Capture One, Camera Raw, Adobe Lightroom, Photoshop) importálhatók. A gép jpeg képeket is rögzíthet, akár párhuzamosan a DNG-vel. Nincs azonban sok értelme ezt használnunk, hiszen így elveszítjük a fehéregyensúly, az élesség és számos egyéb képkarakterisztikára ható beállítási lehetőség feletti uralmat. A hosszú expozícióval készült képek éppoly tiszták, mint a század- vagy ezredmásodpercekkel rögzített felvételek. A két másodpercnél hosszabb expozíciók esetén visszaszámláló óra jelzi, hány másodperc van még hátra a második, fekete képes expozícióból, amely a zajcsökkentés feltétele. A funkció nem kikapcsolható. Ha az önkioldót B módban használjuk, T programot kapunk, vagyis a zár mindaddig nyitva van, amíg újra meg nem érintjük az exponálógombot. Ne feledjük, hogy bár a digitális nem szenved a reciprokhibától, a második expozíció megduplázza a felvétel idejét. Elfogadható kompromisszum. A fotográfusok hozzáállása egyértelmű a képzajhoz: extrém magas érzékenységre vágyunk, zajmentes formában. A gyakorlat természetesen mást mutat. Ha a Canon EOS 5D-t vesszük alapul, amely ISO között gyakorlatilag zajmentes képeket készít, azt mondhatjuk, az M8 tartja a lépést. Sem ISO 160, sem pedig ISO 320 érzékenységen nem fedezhetők fel a képzaj nyomai. Az első hibákat ISO 640- nél mutatja a Canon, a Leica nála egy kicsit többet de a képzaj még ekkor is inkább csak a monitoron, és nem a papírképeken érhető tetten. A képzajcsökkentő megoldásokra csak a legmagasabb érzékenységnél vagy hosszú expozíciós idők esetében van szükség, amelyekből így remekül használható fájlokat kapunk. Negatívumként a lassú bekapcsolási idő (2 másodperc) említhető. Míg az azonnali viszszajátszást bekapcsolva a képek a felvétel elkészítését követően meg is jelennek, ha éppen folyamatban van a kártyára írás, az eggyel korábbi felvételt ellenőrizhetjük csak. Az M8 dobozának tartalma a Capture One LE szoftver is. Itt kell megemlítenünk, hogy a digitális fényképezőgépek nem rendelkeznek profillal. De a Phase One különösen magas minőségű profilokat tervezett azon fényképezőgépek számára, amelyeket Capture One szoftverük támogat. S ha a programot installáljuk, vele együtt a profillal is ezt teszszük. Ha ezt megvizsgáljuk, azt látjuk, hogy minden egyes DNG fájl egyedi, a Phase One által a Leica számára kreált profilt tartalmaz. Ily módon a Leica M8 színtere nagyobb a konkurens gépekéhez (például Canon 5D, Nikon D200) képest, és olyan tartományokat is rögzít, melyek túl vannak az emberi szem által érzékelhető tartományon. Ennek persze csak elméletben van értelme, de egyúttal megmutatja, kellő tartalékokra képes a fényképezőgép. Ez egyébként nem a Leica egyedisége, hanem a digitális képérzékelők sajátossága, és természetesen csak a RAW képekre érvényes megállapítás. Kódolt objektívek Mivel az M8 optikája az eltérő keresőrendszernek köszönhetően jóval közelebb van a képérzékelő szenzorhoz, mint egy D-SLR esetében, a sarkokba ferdén érkező fénysugarak miatt a kép ott jóval sötétebb lenne, ha a CCD mikrolencséit nem a sarkok felé fokozatosan növekvő eltolással készítették volna. A megoldás önmagában is csökkenti a vignettálás jelenségét, de a Leica ennél is tovább ment. Az új Leica M optikák 6 bites kódolást kaptak, melyeket a váz aztán felismer, és így minden lencsével külön kommunikációra képes. Az információáradat része többek között a gyújtótávolság és a maximális rekeszérték átvitele. Az információcsere előnyei az utólagos képszerkesztéskor mutatkoznak meg igazán, így ugyanis lehetővé válik a vignettálás, szivárványosodás, geometriai torzítások szoftveres korrekciója. Az M8 távmérős, mint minden eddigi kisfilmes Leica, így az élességállítás lehetősége sokkal pontosabban, mint az autofókuszos gépeken de csak kézzel végezhető. Ami persze sokszor gyorsabb, mint az AF motor küszködése. A gépre csatlakoztatott optikák rekeszértékei manuálisan állíthatók be. A tipikus SLR gépeknél megszokott elektronika itt tehát nem játszik szerepet. Ezért a rekeszadatokat az EXIF információk nem tartalmazzák. Még akkor sem, ha a 6 bites kódolás ezt tudatja a fényképezőgéppel. De vajon milyen objektívet is válasszunk, ha még nincs egy sem a tarsolyunkban? Azon túl, hogy ez leginkább személyes döntés, és munkastílusunknak kell meghatároznia, talán a 28, 35, 50 mm lehet a legjobb választás. Az M8-ra csatlakoztatva 35, 45 és 65 mm-es gyújtótávolságokat kapunk. A Tri-Elmar-M tehát tökéletes választás, ha együtt tudunk élni a 4-es kezdő fényerővel. Ha csupán egy optikát szeretnénk, túlzás nélkül az új 28 mm f/2,8 Elmarit ASPH az ideális. Konklúzió Egy hasonló, nagy tudású fényképezőgépet alig néhány napos teszt alatt nehéz megítélni. Egy régi motoros számára a Leica misztikuma sem újdonság. Ha mindig is szerettünk volna egy Leicát, de sosem volt még filmes vázunk belőle, az M8 jó megoldás. Ugyanis mindent, amit egy M Leica képvisel, magában hordoz az M8 is. Az igazság ugyanakkor az, hogy az M8 nem tucatgép, már csak a keresője miatt is egészen más hozzáállást követel meg a tükörreflexes gépekhez szokott fotósoktól. A képstabilizátorok, hosszú gyújtótávolságok, eltolható (shift) objektívek iránt vágyakozók számára az M8 nem lesz majd megfelelő választás. De azok számára, akik megértik és igénylik erősségeit, a Leica új digitálisa tökéletes eszköz lehet. A filmeket magunk mögött hagyva, saját laboránsainkká váltunk, így egy digitális gép képminősége még a mítoszokon felül is fontos tényező. A képszerkesztő eszközöktől függetlenül a képérzékelő szenzor és az azt még a gépben feldolgozó algoritmushoz vagyunk kötve a gépből nyert adatokhoz utólag már nem tehetünk hozzá. Aggodalomra azonban semmi ok, a fényképezőgép képminősége mind zaj, mind élesség szempontjából kiváló. A 10,3 megapixel elegendő mind személyes, mind alkalmazotti célokra. Mivel az M8 nem rendelkezik AA (anti-aliasing) szűrővel, képei kevesebb utólagos élesítést igényelnek, és jobban interpolálhatók. A kinyomtatott képeket szemlélve egyáltalán nem érződik a digitális hatás. A felvételek dinamikája nagy, kellő kontraszttal a legapróbb részletekig. A színhűség érdekesebb kérdés, hiszen oly sok lehetőséget nyújt egy RAW fájl. A széles színtér mindenesetre tág spektrumból teszi lehetővé a színekkel történő gazdálkodást. A fehéregyensúlybeállítás jól működik, az automatika talán csak szélsőségesen gyenge műfény megvilágításban korrigál rosszul. A vignettálás sem a régi, sem az új objektívekkel készült képeket nem jellemzi. Végül, de nem utolsósorban, a gép áráról. Megközelítőleg 4500 dolláros piaci árával alig 1000 dollárral drágább, mint egy M7. Mennyit ér hoszszú távon a filmek és az előhívás költségének megszűnése? Sok profi számára ez alig egy hét termésének a különbsége. Ha pedig egy konkurens márka tükörreflexes gépéhez hasonlítjuk, az M8 valahol a Nikon D2x árkategóriája. Öröm az ürömben, hogy egy Leica ára, ellentétben a filmes időkkel, ma már nem kétszerese, háromszorosa egy felső kategóriás gépnek. sl 28 FOTO MOZAIK 2007 február 29

16 Memóriazavar ellen avagy mit tehetünk (Flash) adattárolónk épségéért? Steiner Gábor Kezdetben vala a villámcsapott vagy más módon meggyilkolt merevlemez, melyről természetesen nem volt mentése a botcsinálta informatikusnak, hiszen örült, ha végre szert tett egy számítógépre, amelyen otthon dolgozni tudott, s műkedvelőként nem is álmodta, hogy féltett adatai egy áramszünet, egy vírus vagy egy hibás gomblenyomás folytán akár örökre elveszhetnek. A mobiltechnika és a multimédia fejlődésével a probléma persze egyre komolyabbá vált, hiszen a képek és hangok nagyobb adatmennyiséget jelentenek, a hordozható berendezések adattárolói pedig jóval nagyobb fizikai igénybevételnek vannak kitéve. Menet közben pedig, több mindenre figyelve, mi magunk is könnyebben követünk el olyan hibát, amelyet otthon, az asztalnál ülve biztosan nem tennénk. 30 FOTO MOZAIK 2007 február A számítástechnika mindennapivá válása során az adatvesztések kiküszöbölésére vagy a már elveszett adatok megmentésére több cég is szakosodott. Van, aki szoftvereket kínál ennek házilagos kivitelezésére, és van, aki a merevlemez tartalmának visszaállítását vállalja. Utóbbi időigényesebb és költségesebb, ám garantáltabb megoldás. Napjaink legújabb adathordozói a különböző szilárdtestmemóriák, melyek a fizikai behatásoknak a merevlemezeknél sokkal jobban ellenállnak, hiszen nem tartalmaznak mozgó alkatrészeket, melyek mechanikai sérülésnek vannak kitéve. Ezek a különböző flash memóriák, melyek számos felhasználási területet fednek le, hiszen amellett, hogy a fényképezőgépünk és diktafonunk is ezekre rögzíti adatait, kiválthatják a flopilemezeket is, azaz adathordozásra is kiválóan alkalmasak. A pen-drive-ok általában számítógépünk USB portjára csatlakoznak és fájljaink szállítására alkalmasak, míg a memóriakártyák a különböző multimédiás eszközök (fényképezőgép, zenelejátszó, videokamera, okostelefon, személyi asszisztens stb.) kártyanyílásaiba helyezhetők, pc-hez pedig egy kártyaolvasó berendezéssel illeszthetők. A memóriakártyák között kakukktojás a MicroDrive, mely belül egy valódi merevlemezt tartalmaz, rendkívül kis méretben, így a mechanikus behatásoktól megkülönböztetett figyelemmel kell óvni, míg társait ily módon csak úgy sikerülhet tönkretenni, ha rájuk taposunk vagy kettétörjük őket. Attól azonban, hogy e kártyák legtöbbje nem annyira érzékeny a mechanikus behatásokra, a figyelmetlen használat még komoly sérüléseket okozhat adatainkban, amelyek törlődése sokkal nagyobb veszteséget jelenthet, mint magának az adathordozónak a tönkremenése. Gondoljunk csak egy olyan helyen készült fotósorozat elvesztésére, melynek elkészítése vagy annak előkészítése (szervezés, engedélyek stb.) komoly munkánkba, költségünkbe került. E kártyák, mint azt már említettük, lassan, de biztosan betörnek életünk minden területére, ám amikor megvásárolunk egy ilyen memóriakártyát igénylő berendezést, szinte biztosak lehetünk abban, hogy a hozzá már ha egyáltalán mellékelt eszköz kapacitása csak a készülék kipróbálására alkalmas, így az első utunk szinte biztosan az üzletbe vezet, hogy egy megfelelő kapacitásút vásároljunk. Ez első pillantásra egyszerűnek tűnik. Mindaddig, míg a többé-kevésbé hozzáértő eladó felteszi a a számunkra többé-kevésbé érthető kérdéseit. Milyen típusút? Milyen kapacitásút? Milyen sebességűt? Márkásat vagy noname-et? Van, aki olcsón szeretné megúszni. Van, aki nem sajnálja a pénzt, de dühös, ha megveszi a leggyorsabbat, és kiderül, készüléke ezt a sebességet nem is támogatja, így a drága sem ad többet, hiszen az elkészült kép ugyanolyan lassan másolódik a kártyára. Azt gondolnánk, a márkás mindig jobb. Ez a memóriakártyák esetében így is van, a brand eszközök esetében kevesebb adatvesztésről számolnak be a különböző internetes tesztoldalak. Ám érdemes kicsit gondolkodni. Nem csak a flash kártyák esetében, de más termékcsoportoknál is megesik, hogy a gyártó a márkaérték miatt nem csökkenti brand termékeinek árát (bár megtehetné). Szeretné viszont a szerényebb pénztárcájú, ám jóval nagyobb tömegű piacon is megvetni a lábát, ezért kihoz egy olcsóbb terméket ismeretlen néven, amely a címkén kívül semmiben nem különbözik márkás társától, vagy a terméket beszállítóként eladja egy másik cégnek, aki a saját címkéjével forgalmazza. Főleg drágább (márkásabb, nagyobb kapa- 31

17 citású, gyorsabb) érdemes ennek utánajárnunk. A memóriakártyák lelkivilágának megértéséhez nézzük először a legáltalánosabban használt típusokat, hiszen szabványosítás ide vagy oda, a ma kapható típusok száma tucatnyira rúg. Kártyatípusok CompactFlash (CF) és MicroDrive A CompactFlash legrégibb szabványos kártyatípus. Típusai az 5 és a 3,3 voltos (egymással semmiképpen nem cserélhetők fel), illetve a Type I (3,3 mm) és a Type II (5 mm) változatok. Utóbbiak egymás között felcserélhetők, ha az eszköz kártyanyílásába beleférnek. CF memóriát jelenleg 8 GB kapacitásig gyártanak. 2000G sokkhatás elviselésére képesek, ez kb. 3 méterről történő leesést jelent, működés közben. Összehasonlításul a merevlemezek G-t bírnak ki. A CF kártyák áramfelvétele ma, művelettől, eszköztől függően. Normál üzemi hőmérsékletük 0 60 fok, de a profi változatok 25 és +80 fok között is zavartalanul működnek. Tárolási hőmérsékletük 50 és +100 fok közötti. Az IBM nevéhez fűződik a már említett, szabványos CF (I és II) kártya méretben megvalósított winchester, amely csak külsőre memória, belül valódi, igaz rendkívül kis méretű merevlemezen tárolja az adatokat. A MicroDrive-ok kapacitása a fejlesztések folyamán hol azonos, hol akár jócskán meg is haladja a CF memóriák kapacitását. Adatátviteli sebessége viszont ezeké alatt marad, kártyán belül 20 MB/s, egyébként 16 MB/s írásra és olvasásra is. Mechanikai behatásokra ugyanolyan érzékeny, mint pc-nk merevlemeze. csolható írásvédelemmel is. Az SD kártyáknak az utóbbi időben több változata is megjelent. A MicroSD és MiniSD kártyákat elsősorban mobiltelefonokba szánják, adapterrel viszont a normál SD foglalatokba is behelyezhetők, kapacitás és sebesség tekintetében nem különböznek ezektől. Az SDHC (SD High Capacity) jelölésű memóriakártyák nagyobb kapacitással rendelkeznek. MultiMedia Card (MMC) és RS-MMC Az MMC az SD memória elődje, ma már kevésbé használatos. Az SD interfésszel rendelkező eszközök problémamentesen használják ezt a változatot is. Fizikai felépítése szempontjából kevesebb csatlakozója van, mint az SD kártyáknak és adatátviteli sebesség, valamint kapacitás szempontjából is az SD alatt marad. Az újabb RS-MMC (Reduced Size MMC) kisebb méretekkel rendelkezik, leginkább mobiltelefonokban használatos. SmartMedia (SM) Elsősorban digitális fényképezőgépekben, MP3 lejátszókban és digitális diktafonokban voltak használatosak. Mára szinte teljesen kikoptak, helyüket leginkább az xd kártyák vették át. Mivel nincs beépített memóriavezérlőjük, az SM kártyák tárolókapacitása igencsak korlátozott, mára tehát korszerűtlenné váltak. xd Picture card A korábban SmartMediát használó digitális fényképezőgépek gyártói dolgozták ki az SM SecureDigital (SD) A Matsushita Corp. (Panasonic / National / Technics), a Toshiba és a SanDisk fejlesztése. A CF-nél kisebb méretű, ahhoz hasonló technológiájú memória, melyet SDMI interfésszel egészítettek ki, hogy a szerzői joggal védett anyagok (pl. zene) titkosított tárolására is alkalmas legyen. Az SD kártyát ellátták a 3,5 -os flopikhoz hasonló ki- és bekapkártya leváltására. Az xd kártyák méretre kisebbek (a többi ma használatos memóriakártyát tekintve talán a legkisebbek), és nincs bennük korlát a memória méretét illetően. Az xd kártyához készül CF adapter is, így olyan eszközben is felhasználhatók, amelyek a CF formátumot támogatják. MemoryStick, PRO, Duo A Sony fejlesztése, természetesen semmivel sem kompatibilis. A külalakon kívül jelentős eltérés nincs, feladata a saját termékeik közötti egyszerű adatátvitel biztosítása. Szinte minden általa gyártott készülékbe beépíti, így a Sony hívőknek nincs rossz dolguk. Viszont ők is rájöttek arra, nem biztos, hogy ez az egyedül üdvözítő memóriatípus, így egyes fényképezőgépeikben már a MemorySticknél szélesebb körben elterjedt kártyafoglalatok találhatók. A MemoryStick Duo a MemoryStick kicsinyített változata, annak helyére adapterrel csatlakoztatható. * A fejlődés természetesen nem áll meg, a fejlesztés most leginkább a tárolókapacitás és sebesség növelése, valamint az energiafelvétel csökkentése irányába folyik, de nem elképzelhetetlen, hogy további szabványok jelennek meg, illeszkedve a következő generációs multimédiás eszközökhöz, azok méreteihez és adatátviteli módjaihoz. (Folytatjuk.) 32 FOTO MOZAIK 2007 február

18 P h o t o s h o p t i p p e k é s t r ü k k ö k Kiinduló kép Szín korrekció A színkorrekció a szükség szerinti zajcsökkentés után az utólagos képfeldolgozás egyik első lépése. Alapvetően szükséges egy jó minőségű fotó elkészítéséhez. A jól beállított színegyensúly hatására élővé válnak a színek, javul a kontraszt, és jótékony hatása van a teljes kép megjelenésére. A helyes színegyensúly beállítása meglehetősen szubjektív és éppen ebből adódóan egyáltalán nem könnyű, nagy gyakorlatot igénylő feladat. Szerencsére a Photoshopban megtalálható különféle eszközök sok segítséget nyújtanak a probléma megoldásához. módszer alkalmazása szinte bármely kép megjelenésére jótékony hatással van. Hosszú időn keresztül szinte ez volt az egyetlen korrekciós technika, amelyet saját képeimnél is alkalmaztam. Nézzük meg kicsit alaposabban kiinduló képünket! Az ég kicsit döglött, az egész képből hiányzik a kontraszt, a színek fakók, élettelenek, ráadásul a kép teljes felületén enyhe zöldes elszíneződés figyelhető meg. Hamarosan azonban képünk drámai átalakuláson megy keresztül. 1. lépés Először tüntessük el a kép zöldes elszíneződését. Könnyű a dolgunk, ha képünkön van olyan részlet, amelyről tudjuk, hogy 18%-os szürke árnyalatúnak kellene lennie. Ebben az esetben nincs más teendőnk, mint behívni a levels parancsot (image > adjustments > levels vagy Ctrl + L) és kiválasztani a középső, a szürke színnek megfelelő pipettát, majd rákattintani vele a szürke felületre. Mintaképünkön csábító választás lehetne a szürke ég, de esetünkben pont az ég az, amelynek nem szürkének kellene lennie. Számtalan megoldás közül választhatunk, melyek teljesen automatikusan vagy több kevesebb interaktivitást igénylő módon próbálnak megbirkózni a helyes színegyensúly beállításával. Ha fényképünk kissé fakó, túl világosak és telítetlenek a színei, akkor az egyik legegyszerűbb megoldás, ha másolatot készítünk róla egy újabb rétegre (Ctrl + J), majd a réteg megjelenítési módját megváltoztatjuk overlay-re. Ez a módszer természetesen távolról sem ad tökéletes eredményt, de ahogyan az a mellékelt példából is látható nagyban javítja a kép összhatását. Bár tapasztalatom szerint sajnos a Photoshopba beépített automatikus korrekciós rutinok általában nem adnak kielégítő eredményt, az automatikus színkorrekció (image > adjustments > auto color) ez alól kivételt képez. Használatakor az esetek nagy százalékában egészen elfogadható az eredmény. Ha biztosra akarunk menni és kompromisszumok nélküli eredményre vágyunk, akkor sajnos nem elégedhetünk meg az automatikus megoldásokkal. Ezúttal a levels parancs felhasználásával egy olyan módszert mutatok be, amellyel egyszerre korrigálhatjuk a kontrasztot, a tónust és a színegyensúlyt. A 34 FOTO MOZAIK 2007 február

19 Ha képünkön nincs éppen megfelelő szürke részlet, akkor is van megoldás. Készítsünk egy másolatot a képünkről (image > duplicate ), majd válasszuk ki a filter > blur > average szűrőt. A szűrő hatására egy egyenletesen szürke felületet kapunk. Rendezzük el a munkafelületet, hogy mindkét képünk egyszerre látható legyen a képernyőn (windows > arrange > tile vertically), majd a fejlécére kattintva válasszuk ki eredeti képünket. Hívjuk be a levels parancsot, és a középső szürke pipettát választva kattintsunk a szürke képre. Ennek hatására képünkről eltűnik a zavaró elszíneződés. Kattintsunk az ok gombra, majd, mivel már nincs rá szükségünk, elmentés nélkül zárjuk be szürke képünket. 2. lépés A további módosításokhoz hozzunk létre egy levels módosító réteget (layer > new adjustment layer > levels ). Állítsuk be a mintavételező pipettákhoz tartozó fekete és fehér pontok értékét. Alapértelmezésben a fekete pipettához tartozó RGB érték a 0, 0, 0, a fehérhez tartozó pedig a 255, 255, 255. Ha azt szeretnénk, hogy a kép legsötétebb és legvilágosabb részeiben is maradjon részlet, különösen, ha a végső célunk a nyomtatás, akkor célszerű, ha változtatunk ezeken az értékeken. Dupla egérkattintással a bal szélső, fekete pipettára hívhatjuk be a Végeredmény színbeállító menüt. Tapasztalatom szerint megfelelő eredményt ad, ha az RGB értékeket 8, 8, 8-ra állítjuk (97%-os fekete). Ismételjük meg a fenti beállítást a fehér pipettával is. Az általam javasolt RGB érték a 242, 242, 242 (95%-os fehér), de kísérletezzünk bátran, hogy megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbb értékeket. 3. lépés Válasszuk ki a fekete pipettát! Annak meghatározásához, hol van a képünk legsötétebb pontja, tartsuk lenyomva az alt billentyűt, és kattintsunk a hisztogram alatt található bal oldali fekete háromszögre. Ekkor képünk tiszta fehérre változik. Az alt billentyű lenyomva tartása mellett húzzuk a fekete háromszöget jobbra addig, ameddig kezdenek előtűnni a részletek. Jegyezzük meg, hol jelentek meg először a színek, mert majd erre a pontra kell kattintanunk a fekete pipettával, majd húzzuk vissza a fekete háromszöget a hisztogram bal szélére. Kattintsunk a fekete pipettával az előbb megjegyzett pontra, és képünk máris drámai átalakuláson kezd átmenni. 4. lépés Ismételjük meg a harmadik lépést, de most a fehér pipettát kiválasztva, és az alt billentyű lenyomása mellett a jobb oldali fehér háromszög elhúzásával, majd a fehér pipettával a megfelelő pontra kattintással. Íme, kész is a varázslat! Van kék egünk, még néhány felhőpamacs is előtűnt. Szépek, életteliek a színek és megfelelő a kontraszt is. Szükség esetén még csökkentsük a színzajt, és alkalmazzunk enyhe utólagos élesítést is. A fent leírt módszer egyszerűsége ellenére is nagyon hatékony. Kevésbé problémás képeken is sikerrel alkalmazható. A fekete és a fehér pipettához tartozó értékek elmenthetők, így legközelebb külön beírás nélkül is újra használhatók. D.Toth 37

20 S z a b v á n y o s s z í n e k X-Rite Munsell ColorChecker SG ábra Eltérő spektrumok A digitális fényképezőgépek és szkennerek mint képalkotó bemeneti eszközök speciális szűrőket és szenzorokat használnak az információ rögzítéséhez és digitalizálásához. A fényképezőgépek spektrális érzékenysége azonban nem egyezik a technikai szempontból nem ideális emberi szem érzékenységével, és mivel a cél a látott információ rögzítése, ezért azt mondhatjuk, hogy a digitális kamerák függően az állandóan változó technológiáktól és az állandó, fokozódó versenyhelyzet eredményeképpen létrejövő újabb és újabb megoldásoktól, habár a fejlődés vitathatatlan, színtani szempontból mégis többé-kevésbé hibásan rögzítik a színeket. Emellett nincs tíz különböző gyártó által gyártott digitális gép, amely ugyanúgy rögzítené és képezné le a színeket. Bár a fotográfus célja nem minden esetben a színhelyesség, a digitális kamerák színtani torzításait kezelni lehet ICC színprofilokkal, aminek eredménye a szükségszerű manuális színkorrekciók minimalizálása, valamint egy beállított monitoron az állandó, megbízható színhűség a bemenet részéről. 38 FOTO MOZAIK 2007 február Szkennerek és kamerák esetében az egyedi színprofilok mint színtani ujjlenyomatok elkészítése rendkívül egyszerű és gyors feladat. Segítségükkel pedig a fotós a legmagasabb szintű színtani egyezést kaphatja a korábbi számban már hangsúlyozottan kiemelt szerepet betöltő kalibrált monitoron, amely az egyetlen eszköz a rögzített anyag vizuális ellenőrzéséhez és korrekciójához. A színprofilokkal például a nagyszámú műtermi kép színtani korrekciója felgyorsulhat, jelentősen kevesebb manuális retusálási és színkorrekciós feladat lesz szükséges az ICC szabványt támogató képfeldolgozó szoftverben, amellyel a fotográfus időt és jelentős pénzt, illetve manuális munkát takaríthat meg. Digitális kamerák színprofiljának elkészítése Mivel tény, hogy akárcsak az emberi szem esetében a fényforrás befolyásolja az észlelő és a kamera, tárgy, valamint szín viszonyát, emellett a digitális kamerák színhibái különböző karakterisztikájú fényforrások mellett eltérőek, ezért célszerű az adott színprofilt egy adott, illetve változás esetén több fényforrás mellett elkészíteni. Alternatívaként akár adott fényviszonyok lemérése és azok figyelembe vétele is lehetséges a profilkészítés során ezt az alábbiakban bővebben ismertetjük. 1. Tesztábra lefényképezése A digitális kameraprofil elkészítése során egy speciális, színtani értelemben ismert spektrális értékekkel ellátott tesztábrát szükséges lefotózni (pl. X-Rite Munsell ColorChecker SG). Ideálisan a legjobb módja ennek egy 16 vagy 8 bites kép készítése a tesztábráról kontrollált és ismert megvilágítás mellett két fényforrással, 45 fokban megvilágítva az ábrát. Mindkét lámpa azonos színhőmérséklettel, fényerővel működjön, kerülni kell a direkt fényviszszaverődést. Természetesen nemcsak stúdiókörnyezetben, hanem külső helyszínen is elkészíthető egy kép a tesztábráról, de hasonlóan ügyelni kell a megvilágítás karakterisztikájára. Például egy laptoppal összekötött X-Rite Eye-One PRO spektrofotométerrel amely emissziós mérésre is alkalmas és fénymérőként is működik lemérhető az adott fényforrás (megvilágítás) karakterisztikája, és az ICC színprofilkészítésnél figyelembe vehető. Az X-Rite Munsell ColorChecker SG egy speciálisan elkészített, félfényes elemekkel ellátott és színmérővel lemért tesztábra, amely az X-Rite amerikai leányvállalatánál, a Munsellnél készült. Ez az új tesztábra optikai fehérítőszerek nélkül készül, spektrálisan megfelelően neutrális, egyenletes, optimalizált szürkeskálát, valamint többek között a korábban is elterjedten használt, vizuális etalonként bevált Munsell ColorChecker Clas sic tesztábra referenciaelemeit, RGB/CMYK, illetve speciálisan kiválasztott bőrszíneket, valamint új tónusokat tartalmaz. A tesztábra minden mezője kifejezetten a digitális kamerák színtani tulajdonságainak meghatározására és ICC színprofilok létrehozására lett kifejlesztve. 2. Profilkészítés ProfileMaker Digital Camera Modul A tesztábra képének feldolgozása két módon történhet: RAW formátumban és kompresszált JPEG formátumban. A RAW formátum tulajdonképpen megfelel az analóg fotográfiában használt negatív filmnek. A formátum előnye, hogy jelentős minőségi veszteség nélkül, nagyobb bit mélységben lehet korrekciókat elvégezni és a nyers adattal dolgozni. A professzionális színprofilkészítő szoftver, az X-Rite ProfileMaker csak TIFF vagy JPEG formátummal dolgozik, így az ennek megfelelően lefotózott tesztábraképet egy RAW formátumot kezelő olvasóprogram segítségével kell az esetleges módosításokat követően átkonvertálni a fenti RGB formátumokba. A másik módszer a tömörített, a kamera által kezelt kép használata, amely általában 8 bites, és valójában ez az analóg fotográfia diaképének felelhetne meg. A képkészítés során ebben a formátumban egy színtranszformáció történik már a kamerán belül. A fentieket követően a lefényképezett és megfelelően konvertált tesztábraképet meg kell nyitni a ProfileMaker szoftverben. Az X-Rite Munsell ColorChecker SG tesztábramezők digitálisan rögzített adatait a profilkészítő szoftver összeveti a tesztábra gyártója által lemért és a szoftverben tárolt spektrális referenciaértékekkel, majd összeveti azokat, és matematikailag felépít egy ICC színprofilt különböző előzetes beállítások mellett: csakúgy, mint az analóg fényképészet különböző filmtípusai esetében, a ProfileMaker Digital Camera modulon belül is számos finomhangolási, előbeállítási opcióknak jelentős hatása van a színprofilra. Ilyen előbeállítási lehetőségek: egyedi beállítás, általános beállítás, kültéri fotózás, beltér fotózás, portréfotózás, termékfotózás, fekete-fehér beállítás. A fenti előbeállítások számos korrekciós beavatkozási lehetőséget nyújtanak, pl. fényviszonyok, ex-