Michael Scott. Az Alkimista. A halhatalan Nicholas Flamel titkai

Átírás

1 Michael Scott Az Alkimista A halhatalan Nicholas Flamel titkai

2 Legenda vagyok. Halál nem foghat rajtam/ betegség ki nem kezdhet. Kortalan vagyok, pedig több mint hatszázhetven éve láttam meg a napvilágot/ az Ur esztendejében. Sok minden voltam életemben: orvos/ szakács/ kémikus/ rendőr ugyanúgy/ mint tolvaj. Am kezdetben Alkimistaként ismert a világ. Pontosabban: Az Alkimistaként. Királyok/ hercegek/ sőt még maga a pápa is kereste kegyeimet. Az értéktelen fémet arannyá változtattam/ a szürke követ ékszerré/ ám ez még korántsem minden: rábukkantam az örök Elet Titkára egy ősi varázskönyv lapjain. Most/ hogy feleségemet/ Perenelle-t elrabolták/ miként a könyvet is/ varázserőnk oda. Nem telik el egy hónap/ s megöregszünk és meghalunk. Halálunk a gonosz győzelmét jelentené/ aki ellen már oly régóta hadakozunk. Az ősi fajok birtokába kerül ismét a bolygó/ és az embert letörlik majd a föld színéről. De amíg életben vagyok, nem adom fel a harcot. Mert én vagyok a halhatatlan Nicholas Flamel. Eme sorok Nicholas Flamel/ az alkimista naplójából valók. Kelt június havában/ egy csütörtökre virradó hetedikéi napon/ a választott városban/ San Franciscóban. CSÜTÖRTÖK, rnájus 31.

3 ELSŐ FEJEZET Azt áruld el nekem, hogy miért jár valaki nagykabátban nyár közepén, ráadásul épp San Franciscóban? - nyomta fülébe a headsetet Sophie Newman. Divat területén jártas barátnéja, Elle kevésnek találta ezt az információt: - Pontosíts! Milyen nagykabátra gondolsz? Sophie kötényébe törölte kezét, és kilépett az üres kávéház pultja mögül. A kirakathoz állt, hogy onnan kémlelje az autójukból kiszálló férfiakat. - Vastag gyapjúkabátokra. De ez még semmi: fekete kesztyű és kalap is van rajtuk. Nem beszélve a napszemüvegekről. - Sophie az üvegnek nyomta orrát. - Sok csodabogár futkos itt, de ez azért még San Fransicóban sem mindennapos... - Talán temetkezési vállalkozók - találgatta Elle. A vonal recsegett-ropogott, de Sophie még így is hallotta, hogy a háttérben a Lacrimosa szólhat, vagy az Amorphis együttes. Elle még mindig nem lépett túl a gótikus korszakán - kuncogott magában Sophie. - Talán... Épp barátnőjével folytatta szokásos telefoncsevelyét, amikor megjelent az utcában egy szokatlanul hosszú, kecses autó. Olyan volt, mintha egyenesen egy régi, fekete-fehér filmből gördült volna elő. Ahogy elhajtott a kávéház előtt, a sötétített szélvédőről aranysárgán visszaverődő fény elvakította Sophie-t. Hunyorgó szemmel követte a járművet, ahogy az megfordult a hegy lábánál, és visszatérve, indexelés nélkül megállt a kávéházzal szemben lévő Könyvkuckó előtt. - Lehet, hogy a maffia - sugallta Elle, akitől nem állt távol a drámaiság. - Az apám ismert egy maffiatagot, de az egy Priust vezetett. - Ez nem Prius - vette ismét szemügyre a nagykabátban, kalapban, szemüvegben kiszálló férfiakat. - Lehet, hogy csak fázósak. Hány fok van most nálatok? Sophie a háta mögötti órás hőmérőre pillantott. - Negyed három van és huszonnyolc fok. Meg fognak főni... Várj csak, valami történik! A hátsó ajtó kinyílt, és az előző kettőnél egy jóval nagyobb férfi szállt ki a kocsiból. A napfény végigsimított a férfi egészségtelenül sápadt, szürkésfehér bőrén. Sophie felhangosította a telefonját. - Látnod kellene ezt a fickót, aki most szállt ki az autóból. Egy tagbaszakadt, egészségtelenül szürke bőrű ürge. Ez megmagyarázhatja a nagykabátot, talán valami bőrbetegsége van. - Láttam egyszer a National Geographicban egy dokumentumfilmet, olyan emberekről, akik nem mehetnek napra... - kezdte Elle, de Sophie már egészen másra figyelt. Az autóból előbukkanó negyedik férfira. Jól öltözöttnek tűnt. Háromrészes, csukaszürke öltönyben volt, amely, ha nem is a legutolsó divat szerint készült, a legjobb szabók kezét dicsérte. Feje szögletes volt, acélszínű haját lófarokba kötve hordta. Őszülő körszakáll rejtette el állát és száját. A férfi belépett a csíkos ponyva alá, ami az utcai polcokra kitett könyvek védelméül szolgált, és kiválasztott egy rikító borítójú regényt. Keze gyöngygombolású, szürke kesztyűbe volt bújtatva. - Bemennek a boltba - hadarta a lány. - Josh még mindig ott gályázik? - kérdezte aggódva Elle. Sophie nagyon furcsállta barátnője túlzott érdeklődését ikertestvére iránt. - Naná, rá is csörgők, hogy megtudjam, mi a pálya, aztán visszahívlak! Sophie kivette a headsetet, és égő fülét vakargatva továbbra is az apró férfit figyelte. Ez az alak több volt, mint furcsa. Találgatta, mi lehet a foglalkozása. Talán divattervező, vagy filmproducer, de az is lehet, hogy író,

4 az írók elég különcök. Úgy tervezte, hogy megvárja, amíg a szürke alak belép a boltba, aztán felhívja testvérét, hogy ő folytassa az élő tudósítást. Már épp el akart szakadni a kirakattól, amikor a kis ember megpördült, és egyenesen a szemébe nézett. A kifeszített ponyva árnyékot vetett a férfi sápadt arcára. Sophie-nak úgy tűnt, szeme foszforeszkál. Sophie biztos volt benne, hogy a figura nem láthatja őt a napfénytől szikrázó kirakatüveg mögött. És mégis... És mégis, abban a pillanatban, amikor a tekintetük találkozott, Sophie hátán még a szőr is felállt, mintha hideg lehelet csapta volna meg. A lány megrázkódott, hajtincsei arcába hulltak. Az egész csak egy pillanatig tartott, aztán a szürke ember három túlöltözött kísérőjével együtt eltűnt a boltban, de ez az egy pillanat is elég volt Sophie-nak ahhoz, hogy megállapítsa: ez a férfi enyhén szólva nem az esete. Borsmenta. És záptojás. - Ez rémes - fintorgott Josh Newman a könyvesbolt pincéjében állva. Tekintetét körbefuttatta a könyvekkel roskadásig teli polcokon, és azon tűnődött, hogy valami állatféle biztos bemászott mögéjük, hogy ott lelje halálát, és aztán sunyi módon bűzölögni kezdjen. A jó öreg pince sosem volt egy parfüméria, levegője mindig penészszagú volt, amely régi könyvek bőrborításának aromájával és elsárgult könyvlapok illatával keveredett. Josh szerette azt az ódon szagot. Olyan meleg és otthonos volt számára, mint a karácsonyok fahéjillata. Borsmenta. Tisztán, áthatóan. Elvált a pince megszokott szagától. A fogkrémek szaga ilyen, vagy azoké a gyógyteáké, amiket testvére szolgál fel a kávézóban. Még a régi könyvek szagát is elnyomta, és rátelepedett orrnyálkahártyájára, amitől úgy érezte, bármelyik pillanatban tüsszenthet. Gyorsan kikapta füléből az ipod hallgatót, mert tudta, hogy fülhallgatóval tüsz-szenteni nem tesz túl jót a dobhártyának. Záptojás. Áporodott bűz, záptojások átható bűze, ami már-már el is nyomja a borsmenta illatát. Szája tele lett ezzel a szaggal, szinte öklendeznie kellett. Fejbőre viszketett, mintha bogarak mászkálnának rajta. Kócos, szőke hajába túrt, és megborzongott. Biztos a csatornával lehet valami gond, gondolta. A nyakán himbálódzó fülhallgatókkal munkának látott. A kezében lévő lista után ismét a polcokra pillantott: Charles Dickens Összes művei vörös bőrkötésben. Hol lehetnek? Ez volt a kérdés. Josh már majdnem két hónapja dolgozott a Könyvkuckóban, még sem volt halvány fogalma sem arról, mit hol talál. Mintha a könyvek tárolásában semmiféle rendszer nem mutatkozna. Helyesebben szólva létezett valamiféle rendszer, de azt csak Nick és Perry Fleming tudta átlátni. Ők egy szempillantás alatt megtaláltak bármely könyvet, akár a pincében, akár odafönt. Megint megcsapta a borsmentaillat, és rögtön utána a záptojás bűze. Köhögött, szemét elöntötte a könny. - Ezt nem lehet kibírni! - zihálta. Zsebre vágta a listát és a fülhallgatót, és dolgavégezetlenül elindult a könyvhalmok és papírdobozok útvesztőjén át a lépcső felé. Úgy érezte, ha nem jut most rögtön friss levegőhöz, meghal. Megtörölte szemét, amitől az csak még jobban égett. Megmarkolta a korlátot, és elkezdte magát felfelé vonszolni. De ez sem segített: a felszín felé tartva a bűz csak még erősebb lett. Kidugta a fejét a pinceajtón, és kör betekintett. Abban a percben Josh Newman tudta, hogy napjai sodra örökre kilépett megszokott medréből. MÁSODIK FEJEZET

5 Égő szeme előtt négy idegen alakja bontakozott ki. Ez a négy ember szinte tömegnek számított a rendszerint ürességtől kongó boltban. Három nagydarab gorilla, és egy sokkal kisebb, ám annál gonoszabb kinézetű ember állt szemben főnökével, Nick Fleminggel. Josh először azt hitte, ki akarják rabolni az üzletet. Főnöke a könyvesbolt közepén állt. Nick Fleming átlagos kinézetű férfi volt: átlagos magasság, átlagos testfelépítés, csak szeme volt különös, majdnem színtelen. Fekete haja a koponyájára simult, arca, mint mindig, borostás. Az öltözete aznap sem volt kirívó: fekete farmert viselt, hozzá egy húsz évvel ezelőtti koncertet reklámozó, fekete pólót, ehhez járult még a kitaposott westerncsizma. Egyik csuklóján olcsó kvarcóra mutatta az időt, másik csuklóját karkötők díszítették: egy nehéz ezüstdarab, két színes barátság karkötővel. Vele szemben az aprócska teremtmény jól szabott öltönyben. Josh csak most vette észre, hogy egy szót sem váltanak... valamire készültek. Egymással szemben álltak, felemelt alsókarokkal és felfelé fordított tenyerekkel. Nick a bolt közepén állt, a szürke fickó valamivel közelebb az ajtóhoz, két oldalán embereivel. Ujjaik mozogtak közben, mintha valamit eszeveszett gyorsasággal gépelnének. A hüvelykujj elsiklik a mutatóujj mellett, a kisujj megérinti a hüvelyket, hogy aztán hirtelen mind a hüvelykujj, mind a kisujj kifeszüljenek. Fleming tenyeréből zöld füstköd szállt fel kanyarogva, majd a padlóra ömölve kígyóként tovakúszott. Gusztustalan, sárgás füst gyűlt a kis ember kesztyűs markában, és placcsanva ért földet, mint a záptojás. Josh biztos volt benne, hogy rögvest kitaccsol, a borsmenta és a záptojás szagának keveréke olyan erős volt. A két férfi között sárga és zöld füstkígyók sziszegtek, és minden ujjmozdulatukra felszikrázott a levegő. Fleming ujjai motollaként jártak, tenyerében egy karvastagságú füstkígyó jelent meg, amit rálehelve életre keltett, hogy füstlabdaként a két férfi között szálldosson fej magasságban. A kis ember ujjai más ritmusban jártak, egy sárga energiagömböt varázsoltak a légbe, ami a zöld gömbnek ütődött. Valami villámlott, és egy láthatatlan robbanás mindkét férfit a könyvespolcoknak taszította. Villanykörték robbantak, üvegesőt szórva a padlóra. A két kirakat robbanva hullt darabjaira, míg az apróbb üvegfelületek csak megrepedtek. Nick Fleming a padlóra zuhant, a pinceajtó közelébe. Majdnem Joshra esett, aki sóbálvánnyá merevedve figyelte a történteket. Miközben felállt, Josht visszanyomta a pincelejáróba. - Maradj lent, érted? Bármi történik - kiáltotta kideríthetetlen akcentussal, majd jobbját szája elé tartva a tenyerébe fújt, aztán olyan mozdulatot tett, mintha valamit a szoba közepe felé hajítana. Josh hiába nyújtogatta a nyakát, nem látott semmit. Aztán hirtelen úgy érezte, mintha a levegőt kiszívták volna a szobából. A könyvek, a képek, mind-mind a szoba közepe felé repültek, miként a nehéz szőnyeg is, mintha egy óriási porszívó szívná őket, aztán egy hatalmas rakássá álltak össze. De nem sokáig. A könyv- és képrakás a következő pillanatban felrobbant. Két kísérő telibe kapta a robbanást. Josh figyelte, ahogy a kemény fedeles könyvek a puha fedelesekkel karöltve őrült madarakként megtámadják őket. Josh elmosolyodott, amikor egyiküket bucin nyomta egy jókora szótár, lesöpörve fejéről napszemüveget, kalapot. Volt mit eltakarni a napszemüvegnek: azt a halottszürke arcot, és azt az üveges szemet, ami Josh elé tárult, valóban nem szerencsés mutogatni. A másik kétajtós szekrényt egy romantikus regény csapta kupán. Arca és szeme éppen olyan volt, mint az előző gonosztevőé, ugyanolyan kőszürke. Aztán Josh később rájött, hogy valójában kőből vannak. Mesterére nézett, és kérdezni akart tőle valamit, de Fleming megelőzte. - Maradj lent, gólemeket hozott magával! Flemingnek nem volt ideje magyarázkodni, mert el kellett hajolgatnia azok elől a fénylándzsák elől, amik a szürke figura kezéből felé vágódtak. Könyvespolcokat hasítottak keresztül, és beleálltak a padlóba. Amihez hozzáértek, arra rontást hoztak. A könyvek bőrfedelei rothadni kezdtek, a papírlapok megfeketültek, a polcok és a padló gerendái pedig furészpor-rá hulltak. Fleming sem hagyta magát. Ismét egy láthatatlan labdát dobott a szoba közepe felé. Am most Josh jobban figyelt, és egy pillanatig, amíg épp ráesett egy fénypászma, megpillantotta az erőgömböt, amely olyan volt, mint egy csiszolt sma-ragdkő. Hatása még drámaibb volt, mint az előzőé. Hang ugyan nem hallatszott, de az egész

6 épület belerázkódott. A könyvpultok apró fadarabokká forgácsolódtak, és a könyvek cafatjai különös konfettiként kavarogtak a levegőben. Két gólem a könyvespolcnak vágódott, a harmadik, a legnagyobb, pedig kizuhant az ajtón át az utcára. Aztán csönd következett. A csöndet a szürke emberke tap-solása törte meg. - Ezt nevezem, Nicholas, látom tökéletesítetted a technikádat. - Hangja furcsán dallamos volt. - Vártalak, tudtam, hogy előbb-utóbb megtalálsz - válaszolt Nick Fleming a pincelejáró felé araszolva, közben keze intésével még lejjebb parancsolta Josht a pincébe. - Régóta keresünk már, Nicholas. Nálad van valami, ami a miénk. Vissza akarjuk kapni. Fleming és Josh feje fölött egy füstdárda vágódott a meny-nyezetbe, felhólyagosítva a vakolatot, ami aztán fekete havazásként zúdult a nyakukba. - Elégettem - hangzott Fleming felelete -, évekkel ezelőtt elégettem. Josht még lejjebb nyomta a lépcsőn, majd ő is a pincébe ereszkedett, és bezárta maguk mögött a pinceajtót. - Ne kérdezz semmit, majd később elmagyarázom - suttogta Fleming, színtelen szeme izzott a sötétben. Megragadta Josh karját, és a pince legsötétebb zugába vonszolta, ahol megfogott egy könyvespolcot, és erősen benyomta. Kattanás hallatszott, és a polc mögött feltárult egy rejtekajtó mögötte lépcsősorral. - Siess, és ne üss zajt! - nyomta át az ajtón maga előtt Josht Fleming, majd ő is követte a fiút, és bezárta maguk mögött a rejtekajtót, épp akkor, amikor a pinceajtót átégette a záptojásszagú anyag, és behömpölygött a pincébe. - Itt is volnánk - csapta meg Fleming lehelete Josh arcát. - Ez az ajtó a szomszédos, üresen álló üzletbe vezet. Sietnünk kell, Dee a nyomunkban van. Josh bólintott, mindent tudott a szomszédos, nyaranta üresen álló tisztítószalonról, de semmit sem tudott arról a dologról, aminek az imént tanúja volt, és amit csak egyféleképpen tudott megnevezni: mágia. Semmit sem tudott a titokzatos fénygömbökről, és füstlándzsákról, amelyekkel az előbb egymás ellen küzdöttek, de pusztító erejüket a saját szemével látta. Mágiát látott az imént, annak ellenére, hogy az emberek többsége szerint mágia nem létezik. HARMADIK FEJEZET Mi ez az émelyítő bűz? Sophie Newman épp azon volt, hogy fülkagylójába illesz-sze a headsetjét, amikor valami förtelmes szag csapta meg érzékeny orrcimpáját. Kinyomta telefonját, és zsebébe süllyesztette a headsetet, majd egy teáskanna fölé hajolva szaporán inhalálni kezdett. Sophie nyári szünideje alatt dolgozott a San Franciscó-i Kávéscsészében. A meló tűrhető volt, nem kellett meggebednie a sok munkában. A vendégek általában kedvesek voltak, de akadtak közöttük közömbösek vagy épp felháborítóan udvariatlanok is. A munka számos előnyei közé tartozott, hogy szép borravalókat kapott, valamint a fizetés sem volt rossz, és alapjában véve jól érezte magát az üzletben, de a legjobb az volt az egészben, hogy a kávéház épp azzal a könyvesbolttal volt szemben, ahol testvére dolgozott. Bár még csak tizenöt évesek voltak, egy saját autóra hajtottak. Úgy számoltak, hogy két éven belül összejön rá a pénz, feltéve, ha nem költenek annyit CD-re, DVD-re, játékra vagy divatos cuccokra, amelyeknek Sophie különösen rabja volt. Általában nem kellett egyedül tartania a frontot a boltban, de aznap a kolléganője, betegségre hivatkozva, hamarabb hazament, Bernice, a főnöke pedig egy nagybani piacra ment ebédidő után, hogy feltöltse a készletet. Azt ígérte, egy órán belül visszaér, de Sophie ismerte már annyira, hogy tudja, jó, ha két óra múlva megérkezik.

7 Nyár végére Sophie egészen hozzászokott már a különféle egzotikus teák illatához, és meg tudta különböztetni az Earl Grey aromáját a Darjeelingétől, ugyanúgy, ahogy a jávai kávéét a kenyaiétól. A kávé illatát alapjában véve kedvelte, de a keserű íztől viszolygott. A teát viszont feltétel nélkül szerette. Az elmúlt időszakban gyakorlatilag az egész teakínálatot végigkóstolta, különös tekintettel a gyógynövényteákra, amelyeknek gyümölcsös ízük és különös aromájuk volt. De most valami egészen más szagot érzett. Valami dög-leteset. Olyasmit, mint a záptojás szaga. Ezért is dugta orrát a teáskannába, de még annak friss illata sem tudta elnyomni a bűzt. - Nem azért van, hogy szagolgasd, hanem, hogy megidd! Sophie megpördült, és Perry Fleminget látta meg belépni a boltba. Perry Fleming az a fajta nő volt, akiről nem egyszerű megmondani, hányadik évét tapossa. Valahol negyven és hatvan között járhatott. Tündöklő szépsége alig fakult valamit az elmúlt évek alatt. Szeme olyan zölden világított, hogy Sophie, biztos volt benne, a nő színes kontaktlencsét visel. Valaha hollófekete haját, amelyet lófarokba fogva hordott, és majd' a fenekéig ért, ősz szálak csíkozták. Amikor mosolygott, kivillantak gyöngyfogai, és apró szarkalábak futottak szét a szeme körül. A férjénél mindig jóval elegánsabban öltözött. Aznap egy zöld, ujjatlan nyári ruhában volt, amely tökéletesen illett a szeméhez, és az anyagát illetően Sophie selyemre tippelt. - Bocsánat, de olyan furcsa szagot éreztem az előbb... - hebegett a lány. - Mintha valaki egy záptojást rejtett volna el a pult alatt. Perry Fleming szeme elkerekedett a szó hallatán, majd rémülten megpördült. Épp akkor, amikor a szemben lévő bolt kis, négyszögletű ablakai szilánkokra robbantak és zöld, valamint sárga színű füst tódult ki rajtuk keresztül az utcára, megtöltve a levegőt záptojásszaggal, amelyhez borsmenta tiszta illata keveredett. Az asszony ajka megremegett. - Istenem, csak ne most... és ne itt... - Mrs. Fleming, jól van? A nő tágra nyílt szemmel nézett vissza rá. - Lapulj meg itt, bármi is történne! - mondta, és a különben oly tökéletes angolságába, most valami idegen akcentus keveredett. Sophie épp válaszolni akart valamit, amikor hirtelen annyira bedugult a füle. Nyelt egy nagyot, a következő pillanatban a könyvesbolt ajtaja kivágódott, és az egyik korábban látott alak repült ki rajta. Sopbie-nak most módja nyílt arra, hogy kalap és szemüveg nélkül is szemügyre vehesse a különös teremtményt: szénfekete szeme volt, és sápadt szürke bőre. Az alak lekuporodott az utca közepén, kezével védve magát az égető napsugaraktól. Sophie-n jeges borzongás futott végig. A férfi bőre mozogni kezdett, mintha le akart volna csúszni karjáról, majd ujjhegyéről olvadt, szürke agyag cseppent az utcára. - Gólemek! Te jó ég, gólemeket kreált! - kapkodott levegő után Perry. - Gollumok? - dadogta Sophie, akinek ijedtében alig forgott a nyelve. - Mint Gollum a Gyűrűk Urából? - Dehogy! Ezek gólemek, vagy más néven agyagemberek. Sophie még mindig nem volt képben. Kíváncsisággal vegyes rémülettel figyelte, ahogy az agyagember, óriás csigaként sárcsíkot húzva maga után az utca forró kövén, a ponyvatető alá csúszik. Mielőtt újra eltűnt volna a sötét boltban, Sophie alaposabban is megnézhette szörnyű képét, amelyet repedések csíkjai szabdaltak, és a sivatag égett földjéhez hasonlított. Perry nem tétovázott tovább. Haját kiengedve az utcára sietett. Sophie furcsálkodva nézte, hogy a haja ahelyett, hogy a hátára simulna, ahogy szélcsendes időben az embereknek szokás, vadul repdes körülötte. Sophie-ban dolgozni kezdett a testvéri összetartozás érzése. Felkapott egy seprűt, és a bolt felé vágtatott. Josh bajban volt! A könyvesbolt úgy nézett ki, mintha az apokalipszis lovasai tivornyáztak volna benne az imént. Az egykor pedáns rendben álló polcok, asztalok és könyvek, most a bolt padlatán feküdtek kusza összevisszaságban,

8 megnyomorítva vagy darabokra törve, ahogyan a díszes nyomatok és térképek is. Kriptaszag lengett a levegőben, az elmúlás orrfacsaró lehelete: a könyvek és a polcok rohadni kezdtek, még a mennyezeten is sérülések tátongtak: a nagy darabokban lehulló vakolatdarabok mögül láthatóvá vált a gerendázat és az elektromos kábelek érrendszere. Az apró, szürke figura a bolt közepén törölgette beporosodott ruhaujját, amíg két góleme a pincét kutatta át. A harmadik gólem, aki a napsütésnek köszönhetően halálos sérüléseket szenvedett kővé dermedve feküdt egy törött könyvespolcnak vetve hátát. Kézbőre spirális alakban pergett le róla. A szürke alak Perryre nézett, amint az Sophie-vai a sarkában belépett a boltba. - Üdvözlöm, Perenelle asszony - hajolt meg előtte udvariasan. - Már épp kezdtem hiányolni... - Hol van Nicholas? - tudakolta az asszony, férje nevét Nicola"-nak ejtve, és haján újabb energiahullám hömpölygött végig kék és fehér szikrák kíséretében. - Odalent, ha jól sejtem. A kis teremtményeim már a nyomában vannak. Sophie a beszélgetés közben a bolt másik oldalára óvakodott, seprűjét, egyetlen fegyverét markolászva. Meg kellett találnia a testvérét. - Szép, mint mindig. Mondhatom, egy napot sem öregedett, sőt! - bókolt könnyedén a szürke figura. - Öröm önnel találkozni! - Én ugyanezt nem mondhatnám el magáról - válaszolt Perry, szeme körbepásztázta a szobát. - Megismertem a bűzét már messziről. Dee behunyt szemmel egy nagyot lélegzett. - Én leginkább a kénkő szagát szeretem, az olyan... - Egy pillanat szünetet tartott - drámai - fejezte be végül a mondatot, majd komolyra fordította a szót. - A könyvért jöttünk, és ne próbálja meg megetetni velem, hogy megsemmisítették. Létezésére a maga egészsége a bizonyíték. Milyen könyvet kereshet? Nézett szét Sophie a könyvekkel zsúfolt boltban. - Mi vagyunk a könyv őrzői - jelentette ki Perry, de olyan hangon, hogy Sophie önkéntelenül is felé fordította a fejét. Nem akart hinni a szemének: Perry körül ezüstös köd lebegett, amely a bőréből szállt fel ökörnyál fonálon. Az ezüstköd itt-ott átderengett, de az asszony keze körül átláthatatlanná sűrűsödött, mintha csak páncélkesztyűt viselne. - Sohasem lesz a maguké! - mondta elszántan Perenelle. - Ne gyerekeskedjen! Az évek során már minden kincset összegyűjtöttünk, csak a könyv hiányzik. Előbb vagy utóbb a miénk lesz. Felesleges időhúzás ellenszegülnie. Mondja el, hogy hol rejtegetik! - Arról ne is álmodozzon! - Biztos voltam benne, hogy ezt fogja válaszolni, az emberi faj olyan kiszámítható - felelte fanyalogva Dee, és az imént még élettelenül darvadozó gólem Perryre vetette magát. Nick Fleming és Josh épp a tisztítószalon ajtajának kinyitásával foglalatoskodtak, amikor meglátták, hogy a Perry Sophie-val a nyomában a könyvesbolt felé lépdel. - Nyisd ki az ajtót, gyorsan! - kiáltott Nick, miközben a nyakából lógó négyszögletű szövettáskából egy fémborítású könyvecskét halászott elő. Josh eltolta a reteszt, majd kinyitotta az ajtót. Nick előrerohant, ujjai között a könyv recés szélű lapjait pergetve, mintha keresne benne valamit. Nick háta mögül Josh egy pillantást vethetett a könyvecskébe. Cikornyás betűket látott geometrikus jelekkel a megsárgult, vastag papíron. Nick és Josh épp akkor léptek be a könyvesboltba, amikor a gólem megragadta Perryt. De nem sokáig élvezhette az asz-szony közelségét, mert a következő pillanatban az agyagember szétrobbant. Finom por hullt szitálva, és a vastag, fekete kabát üresen hullott a padlóra. Egy pillanatig miniatűr forgószél játszott a gólem porával, majd amilyen hirtelen érkezett, olyan hirtelen távozott. Joshék megjelenése mindenesetre elvonta Perry figyelmét. Dee, mint aki csak erre várt, kihasználta a pillanatot. Bal kezét elhúzta arca előtt, és egy kristálygömböt gurított a földre. Mintha napkitörés történt volna közvetlenül az orruk előtt.

9 A fény kínzó volt. Vakító sugarai betöltötték a boltot, és hogy az egész jelenség elviselhetetlensége fokozódjék, ehhez járult még a bűz: égett haj és hús szaga, parázsló leveleké, keveredve az izzó fém és a dízelolaj szagával. Mielőtt Dee elgurította volna a gömbjét, sikerült kiszúrnia Sophie-t. Josh Nick és Perry háta mögött állva valamennyire védve maradt az első csapástól. Főnökét és annak feleségét földre kényszerítette az erős fénysugár. Josht, ha teljesen nem is vakította meg, de mindenesetre olyannyira próbára tette retinájának pálcikáit, hogy csak egymást váltó fekete-fehér képek egymásutánjának volt képes érzékelni a körülötte lévő valóságot. Látta, ahogy Nick kezéből kiesik a fémfedelű könyv... Látta, ahogy két alak megragadja Perryt, és hallotta sikoltását... Látta, ahogy Dee diadalittasan magához ragadja a könyvet, amíg Nick vakon vonaglik a padlón. - Vesztett, Nicholas! Most már mindkét, szívének legkedvesebb dolog az én birtokomban van: a szeretett felesége, Perenelle és a féltett könyve. Josh ösztönösen Dee-re vetette magát. A kis figurát láthatóan váratlanul érte a támadás. Josh még csak tizenötödik évét taposta, de nagyobb és súlyosabb volt, mint kortársai. Született hátvéd volt. Ledöntötte lábáról Dee-t, és megszerezte tőle a könyvet. Ám ekkor fordult a kocka. Dee megragadta a fiút, és a sarokba vágta. Egy könyvkupacra esett, így nem ütötte meg magát túlságosan, mégis csillagokat látott. Dee kesztyűs kezével a vágyott könyv után kapott. - Ez az enyém, kisfiam, ha nem tévedek! Dee kicsavarta Josh kezéből a könyvet. -Hagyod... békén... a... testvéremet... azonnal! - mondta Sophie Newman minden szavát egy-egy seprűütéssel nyomatékosítva. Dee ezt hamar megelégelte, és szabadon maradt kezével megérintette a seprűt, egy szót mormolva maga elé, mire a seprű szétporladt Sophie kezében. - Szerencséd, hogy ma jó kedvem van! Legközelebb veled fog történni ugyanez - búcsúzott Dee és két gólemmel, valamint a foglyul ejtett Perry Fleminggel távozott a csatatérré változtatott boltból. Csend ereszkedett az antikváriumra, amit csak az utolsó épen maradt könyvespolc összeroskadása tört meg. Negyedik fejezet Azt hiszem, a rendőrséget kihagyhatjuk az ügyből - szólalt meg Sophie Newman, aki meglepetten tapasztalta, hogy hangja milyen nyugodt, és szavai milyen ésszerűek, ahhoz képest, hogy legszívesebben elájulna ijedtében. - Remélem, Perry jól van... - Perry nincs jelenleg közvetlen életveszélyben - szólalt meg Nick Fleming egy szobalétra alsó fokán ülve, miután kiköhögte magából a tüdejére rakódott port. - De igazad van, nem fogunk szólni a rendőrségnek - mosolyodott el keserűen. - Nem tudom, mondhatnánk-e nekik olyasvalamit, amit elhinnének ebből a történetből... - Én sem akarom elhinni, pedig a saját szememmel láttam - tette hozzá Josh, aki az üzlet utolsó épen maradt székén pihent. Bár csontja nem tört, jó néhány zúzódással lett gazdagabb, amelyektől holnapra bőre a kék és a lila legkülönfélébb árnyalataival lesz tele. Akkor érzett hasonlót, amikor összeütközött egy csatárral a pályán. Bár valójában, most más volt a helyzet. Akkor tudta, hogy ki rohant bele, de most fogalma sem volt arról, miféle erőkkel került szembe. - Lehet, hogy valami gázféle került bolt levegőjébe, és csak képzeltük a történteket - vetette fel Nick, majd először Sophie-ra, aztán Joshra nézett. Az ikrek kételkedve csóválták a fejüket. - Mese - bökte ki Josh. - Bizony, mese habbal - kontrázott Sophie.

10 - Pedig azt hittem, elég hihető. Megmagyarázná a szagot és azokat a dolgokat is, amiket látni véltetek - próbálkozott tovább Nick. A felnőttek nagyon gyenge meséket tudnak kitalálni, szűrte le a végkövetkeztetést Sophie. - Mi nem képzeltük azokat a dolgokat, hanem a saját szemünkkel láttuk. A góle-meket sem csak hallucináltuk. - Miket? - értetlenkedett Josh. - Azokat a nagydarab fickókat sárból... Perry világosított fel róluk. - Ilyenekről beszélt neked? - lepődött meg Flamel, majd csüggedten körbenézett a boltban. Hosszú évek keserves munkája ment tönkre percek alatt. - Engem is meglepett, hogy gólemekkel állított be. Nehezen viselik a melegebb országokat. De most jól funkcionáltak. Megkapták, amiért jöttek. - A könyvet? - kérdezte Sophie. Egy pillanatig ő is látta a különös könyvecskét, mielőtt az alacsony teremtmény kicsavarta Josh kezéből. Apjának rengeteg könyvritkasága volt, de ehhez hasonló, fémfedelű darabot még sohasem látott. Fleming bólintott. - Keresi már egy ideje - mondta halkan. - Egy jó ideje - tette hozzá távolba vesző tekintettel. Josh fájó tagokkal feltápászkodott, és két gyűrött lapot nyújtott Nick felé. - Nem az egész könyvet vitte el, ez a két lap a kezemben maradt, amikor elvette tőlem. Fleming egy artikulálatlan örömkiáltás kíséretében magához ragadta a papírokat, majd elsöprögetve a törmeléket, kiterítette őket a padlón. Hosszú ujjai szinte remegtek, ahogy vadul silabizálta az egymás mellé tett lapokat. Az ikrek izgatottan mellé telepedtek. - Ugye, hogy nem álmodtuk! - mutatott a lapokra Sophie. A vastag, préselt fakéregnek látszó lapokon tisztán kivehetők voltak a növényi rostok s levelek. A kitépett könyvoldalak szálkás, gót betűkkel voltak teleírva. Az oldalak első mondata cikornyás, arany- és vörös színnel díszített iniciálékkal kezdődött. Maga a szöveg vörösesfekete tintával íródott. De ami a legkülönösebb volt: a szavak mozogtak. Sophie és Josh elképedve nézték, ahogyan a betűk hangyákként futkosnak az oldalakon. Hol már-már felismerhető, latinhoz vagy óangolhoz hasonló szavakat képezve a papíron, hol egyiptomi hieroglifákhoz vagy kelta szimbólumokhoz hasonló képződményeket hozva létre. Fleming felsóhajtott. - Nem, nem álmodtátok, amit láttatok, az maga a valóság - mondta, majd pólója alól egy fekete szalagon lógó okulárét halászott elő, és nagyítólencseként használva elsiklatta az ide-oda mozgó betűk felett. - Ó! - Jó hírek? - kíváncsiskodott Josh. - A lehető legjobbak! Kitépted a Végső Összegzést! - Nick megszorította Josh sajgó vállát. - Gratulálok! Mintha tudtad volna, hogy melyik két lap nélkül használhatatlan a könyv. - Nick arcáról elenyészett a széles mosoly. - Dee azonban hamarosan rájön erre, és akkor nem csak gólemekkel fog visszatérni! - Ki volt ez a furcsa fickó? - kérdezte Sophie. - Perry is Dee-nek nevezte. Nick felnyalábolta a papírlapokat, majd felállt. Sophie most vette csak észre, milyen öreg, és milyen végtelenül fáradt. - Az a szürke figura a világ legveszélyesebb és leghatalmasabb alakja. Dr. John Dee-nek hívják. - Még sohasem hallottam róla - vallotta be Josh. - A mai világban ismeretlennek maradni a legnagyobb hatalom. Dee alkimista, varázsló, bűvész és halottidéző, mindez egy személyben. - Varázslat? - kérdezte Sophie. - Azt hittem, varázslat nem létezik, csak szemfényvesztés - tette hozzá Josh csípősen, aztán hirtelen elszégyellte magát, hiszen az előbb saját szemével győződhetett meg a varázslat létezéséről.

11 - Épp most csaptatok össze a varázslat teremtményeivel: a gólemeket sárból és agyagból gyúrják, majd egy varázsszó segítségével életre keltik. Nem hinném, hogy ebben a században fél tucatnál többen úsztak volna meg egy gólemmel való találkozást. - Dee keltette őket életre? - kérdezte Sophie. - Életre kelteni nem nehéz őket. A varázslat egyidős az emberiséggel. De irányítani őket, annál nehezebb, uralkodni felettük gyakorlatilag lehetetlen... De nem Dee-nek. - Kicsoda ő pontosabban? - tűnődött hangosan Sophie. - Dr. Dee udvari varázsló volt Angliában, I. Erzsébet uralkodása alatt. Sophie akaratlanul is felkacagott. Biztos volt benne, hogy * Fleming viccel velük. - De hisz' az évszázadokkal ezelőtt volt! Az az alak pedig nem lehet több ötvenévesnél! Nick Fleming elkezdett a romok között kutatni, majd végül megtalálta, amit keresett, az Erzsébet-kori Anglia című könyvet. Kinyitotta, és az Erzsébet királynő képe melletti karizmatikus arcra mutatott: egy férfi háromszögletű szakállal. A ruha más volt, de kétség nem férhetett hozzá, hogy ugyanazt az embert ábrázolta, akivel az imént találkoztak. Sophie elkérte a könyvet Nicktől. - Azt írja, hogy Dee 1527-ben született - mondta csodálkozva -, ezek szerint majdnem ötszáz éves. Josh testvére mellé állt, és belekukkantott a könyvbe, majd körülhordozta pillantását a boltban. Ha mélyet lélegzett, még most is érezhette a varázslat szagát. Igen, ez volt, amit érzett. Nem záptojás vagy menta szaga, hanem a varázslaté. - Dee jól ismeri magát, nagyon jól ismeri - mondta végül. Fleming járkálni kezdett a boltban, mindenféle fura tárgyakat kapva fel és ejtve el újra. - Igen, elég jól ismer, és Perryt is. Régi ismeretség... - sóhajtott, és színtelen szeme egészen elsötétedett. - Most már a ti bőrötökre is megy a játék. Nincs idő kertelni. Ha meg akarjátok úszni ezt az egészet élve, jobb, ha megtudjátok az igazságot. Josh és Sophie egymásra tekintettek. - Ha meg akarjuk élve úszni? - ismételték kórusban és nem kis döbbenettel. - Az igazi nevem Nicholas Flamel ban születtem, Franciaországban. Perry igazi neve Perenelle: tíz évvel idősebb nálam. De nehogy megtudja, hogy ezt is elkotyogtam! - tette hozzá sietve. Josh fejében összevissza száguldoztak a gondolatok. Legszívesebben nevetésben tört volna ki, és elmondta volna Nick-nek, hogy hagyja abba a mesedélutánt. Am a szobát keresztül szelő repülés emlékének köszönhetően nem volt kedve kacarászni. Az egész olyan valószínűtlennek tűnt. Visszaemlékezett a gólemre, amely Perry - vagy más néven Perenelle - egyetlen érintésétől porrá vált. Testvére helyett Sophie bökte ki a kérdést. - Kicsodák maguk valójában? Nick elmosolyodott. De arca hideg maradt, humor nélküli, egy pillanatig Dee arcára emlékeztetett. - Legendák vagyunk - szólalt meg. - Réges-régen egyszerű halandók voltunk. De aztán szert tettem a könyvre, amelyet Ábrahám mágus írt, és amit általában csak kódexnek neveznek. A könyv megváltoztatta az életemet, és Perenelle-ét is. Én lettem az Alkimista. Én lettem világ legnagyobb Alkimistája. Királyok, uralkodók és még a pápa is versengett a kegyeimért. E kötet lapjain rábukkantam a régóta kutatott bölcsek kövére. Megtanultam, hogyan változtassam arannyá a puszta fémet és ékszerré az értéktelen követ. De ami még ezeknél is fonto-sabb: gyógynövények és varázslat segítségével megtanultam, hogyan tartsam távol a betegséget és az öregséget. Perenelle és én halhatatlanok lettünk. - Nick magasra tartotta a lapokat. - Ennyi maradt a kódexből. Dee és teremtményei évszázadok óta vadásznak a könyvre. Most náluk van, miként Perenelle is - tette hozzá keserűen. - Azt mondta, hogy a könyv használhatatlan ezek nélkül - mutatott Josh a papírokra. - Ez így is van. A könyv évszázadokra elég titkot tartogat Dee-nek, de ezek a lapok adják az erejét - helyeselt Nick.

12 - Dee vissza fog jönni értük. - Van még valami, amit nem árult el nekünk? - kérdezte Sophie, aki jól ismerte a felnőtteknek azt a szokását, hogy mindig titkolnak valamit. Szüleik sem voltak hajlandók hónapokig elárulni, hogy a nyarat San Franciscóban kell tölteniük. Nick szúrós tekintetet vetett rá. Sophie-t ismét Dee pillantására emlékeztette. Volt benne valami nem emberi. - Igen, van. A könyv nélkül én és Perenelle megöregszünk. Minden hónapban újra el kell készíteni a halhatatlanság elixír-jét. Enélkül egy hónap leforgásán belül megöregszünk és meghalunk. Pusztulásunk a gonosz győzelmét jelenti, aki ellen oly régóta harcolunk. Az ősi fajok ismét uralmuk alá hajtják a Földet. - Az ősi fajok? - sipította Josh. Nagyot nyelt, szíve a torkában dobogott. Ami csak egy egyszerű szerdai napnak indult, hirtelen sorsfordító dátum lett. Josh imádta a számítógépes játékokat, és sok fantasy könyvet olvasott. Ezekben az ősi" mindig valami veszélyessel volt egyenrangú. - Ősi? - Igen, nagyon-nagyon ősi - bólintott Flamel. - Azt mondja, Dee-n és magán kívül mászkálnak még közöttünk furcsa figurák? - kérdezte Josh. Otrombaságát Sophie torolta meg egy alapos sípcsonton rúgással. Flamel színtelen szemében fellángolt a düh. - Igen, akadnak még olyanok, mint Dee, és olyanok is, akik olyanok, mint én. De Dee és énköztem hatalmas a különbség. Sohasem fogunk egymásra hasonlítani. Külön utakon járunk, és az övé a sötétségbe vezet. Igaz, hogy ő is halhatatlan, bár nem tudom, mi módon tett szert erre. Ő is embernek született, mint én. - Nick Flamel komor ábrázattal felemelte földön heverő pénztárgépet, és kivette belőle a pénzt. - Akiket Dee szolgál, nem emberi lények - dugta zsebre a pénzköteget, majd felkapta kopott bőrdzsekijét a földről. - Hová megy? Mihez kezd most? - kérdezte Sophie. - És mi lesz velünk? - fejezte be szokás szerint testvére gondolatmenetét a fiú. - Valami biztonságos helyre viszlek benneteket, mielőtt Dee ráébred, hogy bolonddá tettétek. Aztán Perenelle keresésére indulok. Az ikrek ismét egymásra néztek. - Miért kell biztonságos helyre szállítania minket? - tudakolta Sophie. - Nem tudunk semmiről - tette hozzá Josh. - Amint Dee ráébred, hogy a könyv hiányos, visszatér a lapokért. És biztosíthatlak benneteket, hogy ez esetben nem fog tanúkat hagyni. Joshból kitört a nevetés, de hamarosan torkára fagyott, amikor észrevette, hogy a testvére még csak el sem mosolyodik. - Azt mondja... - nyalta meg kiszáradt ajkát Josh -, azt mondja, hogy meg fog ölni bennünket? Nick Fleming tűnődve hajtotta oldalra a fejét. - Nem, nem fog megölni. - Hála az égnek... - könnyebbült meg Josh. - A halálnál sokkal rosszabb dolgok is vannak a tarsolyában - fejezte be a mondatát Nick. ÖTÖDIK fejezet Az ikrek a könyvesbolt előtt heverő üvegcserepeken toporogva várták, amíg Nick előkotort egy kulcsot.

13 - De nem tűnhetünk csak úgy el! - fakadt ki Sophie. Josh bólintott. - Nem megyünk sehova! Nick Fleming - vagy ha úgy jobban tetszik, Flamel - elfordította a kulcsot a zárban. - Tényleg közel állt a szívemhez ez a bolt - sóhajtott Nick, elbúcsúzva a padlón heverő könyvektől. - Az első munkámra emlékeztetett - fejezte be az érzelmeskedést, majd Sophie-ék felé fordult. - Nincs más választásotok. Ha meg akarjátok érni az estét, velem kell jönnötök. Nick bőrkabátjába bújt, és átvágott az úttesten a Kávéscsésze irányába. Az ikrek kérdőn egymásra néztek, majd Nick után iramodtak. - Van nálad kulcs? - kérdezte Sophie-tól Nick. A lány bólintott, és előhalászta Golden Gate hidas kulcstartóját. - Ha Bernice visszatér, és zárva találja a boltot, lehet, hogy értesíteni fogja a rendőrséget, vagy hasonló... - Okos vagy - dicsérte meg Nick. - Hagyj valami üzenetet neki! írd azt, hogy valami sürgős dolgod volt, és el kellett sietned, én pedig elkísértelek. És tűnjön úgy, mintha az üzenetet kapkodva vetették volna papírra. A szüléitek még mindig a utah-i ásatáson vannak? - Az ikrek szülei régészek voltak, és jelenleg a San Franciscó-i egyetem alkalmazásában álltak. Sophie bólintott. - Még legalább hat hétig... - Addig is Pacific Heigtsben kell maradnunk nagynéninknél, Ágnesnél, aki egy unalommágnes - tette hozzá Josh. - Nem tűnhetünk csak úgy el, mint szürke szamár a ködben. A múltkor is, amikor a trolibusz lerobbant, és nem értünk haza vacsorára, Ágnes nagynéni már a rendőrségre akart telefonálni. - Ágnes nagynéni nyolcvannegyedik évét taposta, és bár folytonos kotnyeleskedésével sok nehézséget okozott az ikreknek, Josh és Sophie mégis nagyon szerették őt. - Akkor találjatok ki valami ürügyet - intézte el Nick a kérdést, majd belépett a Kávéscsészébe. A lány szorosan a nyomában volt. Josh mintha habozott volna követni a férfit a homályos boltba. A járdán álldogált, vállára kanyarított hátizsákjával, és végignézett az utcán. Csak a szétszóródott üvegcserepek árulkodtak arról, hogy ez nem egy szokványos hétköznap délután. Az utca csendes volt, a levegő fülledt egy csipetnyi óceánillattal. A kikötőből egy hajó magányos kürtje harsant, majd halt el távolodóban. Minden ugyanolyan volt, mint fél órával ezelőtt. És mégsem... És sohasem lehetett ugyanolyan ismét. Az elmúlt fél órában Josh életének megszokott menete örökre megváltozott. A fiú nem különbözött a többi középiskolástól: nem volt túl nagy agytröszt, de buta sem. Szeretett focizni, énekelt - hamisan - egy iskolai bandában, lányoknak udvarolgatott, bár igazi barátnője még nem volt. Imádta a számítógépes játékokat, különösen az olyan lövöldözősöket, mint a Quake és a Doom, az autóversenyes játékokban általában vesztett, csak úgy, mint a Mystben. Kedvenc sorozata a Simpson család volt, aminek egyes részeit fejből tudta. A Shreket is szerette, bár ezt nem verte nagy dobra. Az új Batman sem állt távol a szívétől, nem beszélve az X-Menről. Még az új Supermanért is odavolt, bár ezt a lelkesedését a többiek nem osztották. Mindent összevetve Josh meglehetősen átlagos gimnazista volt. Am az adagos gimnazisták ritkán csöppennek varázslók csatájába. Varázslat egyébként sem létezik. A varázslat a mozik vásznára tartozott vagy a bűvészek színpadára nyuszikákkal, fehér galambokkal vagy épp tigrisekkel. Dávid Copperfield embereket fűrészelt ketté, és lebegett a nézőtér fölött: nem varázslat volt, csak ügyes trükk. De ha varázslat nem létezik, mivel magyarázza meg akkor a könyvesboltban történteket, amikor saját szemével látott polcokat és könyveket megsemmisülni, és a saját orrával érezte a varázslat záptojás- vagy épp mentaszagát. Josh Newman a hőség ellenére megborzongott, majd belépett a boltba, ahol hátizsákjából előbányászta laptopját. Meg szeretett volna nézni pár dolgot a kávéház drót nélküli internethálózatának segítségével. Doktor John Deere volt kíváncsi, és Perenelle-re, de mindenekelőtt Nicholas Flamel nevére szeretett volna rákeresni.

14 Sophie egy szalvétára rótta üzenetét, majd tollszárát rág csalva átolvasta. Mrs. Fleming rosszul lett. Boltjában gázszivárgás volt. Kórházba kellett mennie. Mr. Fleming és én elkísértem. Különben minden rendben. Hamarosan hívom! Ha Bernice visszatér, és a boltját zárva találja épp a délutáni csúcsforgalom idején, nem lesz elragadtatva. Lehet, hogy akkora hibának értékeli ezt, hogy azonnali hatállyal felmond - gondolta Sophie, majd egy határozott mozdulattal aláírta, és a pénztárgépre ragasztotta az üzenetet. Nicholas Flamel áthajolt a lány válla fölött, és átfutotta a szöveget. - Ez megmagyarázza azt is, hogy miért van zárva a könyvesbolt. Elégedett vagyok a munkáddal - dicsérte meg a lányt, majd a laptopja billentyűit villámgyorsasággal verő Josh felé fordult. - Indulhatunk, fiatalúr? - Egy másodperc, csak megnéztem az jeimet - hadarta Josh, és kikapcsolta a gépét. - Nem tudtad volna ezt máskor elintézni? - vetette a szemére Sophie. - Az információ hatalom - válaszolt a fiú mosolyt erőltetve az arcára. Sophie felkapta a farmerkabátját, majd utoljára végigfuttatta szemét a kávéházon. Valami azt súgta neki, hogy sokáig nem fogja viszontlátni ezt a helyet, de elhessegette a gondolatot. Eloltotta a lámpákat, és bekapcsolta a riasztót, majd Nickék nyomában kilépett a boltból. Bezárta az ajtót, és a kulcsot a postaládába dobta. - Most mihez kezdünk? - vetette fel a lány. - Keresünk egy megfelelő búvóhelyet, ahol kitalálom, hogy mi legyen veletek. Mesterei vagyunk a rejtőzésnek. Perenelle-lel már fél évszázada gyakoroljuk. - Mi lesz Perryvel? Lehet, hogy Dee bántani fogja - aggódott Sophie az asszonyért. A magas, elegáns asszonyt első pillantásra szívébe zárta. Szerette volna most is viszonylagos biztonságban tudni. Flamel megrázta az üstökét. - Nem lehet ártalmára. Perry erős. Én sohasem tanulmányoztam a varázslat művészetét, de Perrynek a kisujjában van. Dee egyelőre csak annyit tud tenni, hogy fogságban tartja. De hamarosan elkezd majd öregedni, és ezzel párhuzamosan gyengülni... Egy vagy két hét múlva, Perry any-nyira legyengül, hogy Dee azt tehet vele, amit akar. Bár óvatosnak kell lennie továbbra is. Dee varázslattal köti majd meg a kezét. Sophie kérdőn nézett rá. - Bűbájt bocsát rá, ami gátolja erejét. - Dee csak akkor fog támadni, amikor biztos a győzelmében. Először felméri Perry varázstudását. Kíváncsi rá, mennyit tud. Dee világéletében szomjazott a tudásra. Ez adja erejét, és ez a gyenge pontja is... - Nick végigtapogatta a zsebeit, mintha valamit keresne - Perry nem adja olcsón a bőrét. Emlékeztessetek rá, hogy elmeséljem Perry kalandját a görög Lamiae-kkal! Flamel végre megtalálta, amit keresett: napszemüvegét, majd zsebre dugott kézzel, hamisan fütyörészve, mint akinek a világon semmi gondja, elindult. - Nem jöttök? Az ikrek egymásra pillantottak, majd Nick után szaladtak. - Utánanéztem a neten - súgta Josh. - Gondoltam, hogy nem az jeidet nézed... - Ott van az ürge a Wikipédián, és a Google több mint kétszázezer találatot dob ki a nevére. John Dee tízmillió találattal dicsekedhet. Perenelle-t is megtaláltam, szó van a könyvről, és mindenről, amiről Nick mesélt. Arról is olvastam, hogy miután meghalt, kincsvadászok kiásták a sírját, és üresen találták... - se hulla, se kincs. Háza még mindig áll Párizsban. - Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy halhatatlan mágus. - Nem tudom, hogy néz ki egy mágus, mert még nem volt szerencsém egyhez sem, kivéve persze Pennt és Teliért. - Nem vagyok mágus - szólt közbe Flamel hátra sem pillantva. - Alkimista vagyok, tudós, ha a tudomány szó mond nektek valamit...

15 Sophie meggyorsította lépteit, hogy utolérje az előttük lépkedő Nicket. Amikor beérte, megragadta a férfi karját, de gyorsan el is engedte, mert áramcsapást érzett. - Aú! - Bocs, ez a varázslat utóhatása. Az aurám, a testem körüli elektromos mező, még mindig túl van töltve - mosolygott világító fogsorral Nick. - Nektek is van aurátok. - Mi az az aura? Flamel némán lépkedett előre egy ideig, majd megállt egy tetoválószalon előtt. - Látjátok, hogy világítanak a betűk? - kérdezte a világító csövekkel körberakott TETOVÁLÓSZALON" szóra mutatva. - Látjuk - válaszolt a zümmögő fénycsövekre nézve. - Minden emberi lénynek ehhez hasonló fénykör van a teste körül. A régmúlt emberei még képesek voltak arra, hogy puszta szemmel lássák. Az aura" szó a görög lélegzet" szóból származik. Aztán idővel elveszítettük ezt a képességet. Bár néhányan még ma is képesek arra, hogy szabad szemmel lássák a mindenkit körbevevő elektromos mezőt. Josh felkacagott. Flamel hátrapillantott. - így igaz, ahogy mondom. Egy orosz pár, a Kirlianszok le is fényképezték. Minden élő organizmus rendelkezik vele. - Hogy néz ki? - kíváncsiskodott Sophie. Flamel a neonreklámra mutatott. - Mint ez: derengő fény a test körül. Mindenki aurája más. Valakié vibráló, másé egyenletes. Más színek, más erősség. Valakié úgy fogja körbe a testét, mint egy boríték. Sok mindent megmondhatsz az adott emberről az aurája alapján: hogy beteg, vagy egészséges, boldog, vagy boldogtalan, dühös, vagy nyugodt-e. - Maga látja az aurákat? - kíváncsiskodott Sophie. Flamel megrázta a fejét. - Nem, nem látom - hangzott a felelet, amely Sophie-t és Josht csalódással töltött el kissé. - Perry néha látja. De tudom, hogyan kell irányítani az energiáját. Amit a könyvesboltban láttatok, nem volt más, mint tiszta auraenergia. - Szívesen megtanulnám! - sóhajtott vágyakozva Sophie. - Vigyázz, kislány! Ez nem játék! Mindennek ára van. Nézzétek! - nyújtotta ki Nick a kezét, mire az ikrek körülállták. Flamel keze láthatóan remegett. - Az auraenergia használatával annyi kalóriát égettem el, mintha lefutottam volna egy maratonit. Olyan vagyok, mint egy lemerült akkumulátor. Nem sokáig tudtam volna távol tartani Dee-t. - Dee erősebb magánál? Flamel megvonta a vállát. - Sokkal - csúsztatta vissza zsebébe a kezét, majd tovább kutyagolt. A háztetők fölött már feltűnt a Golden Gate híd csúcsa. - Dee azzal töltötte az elmúlt ötszáz évet, hogy növelte az erejét. Én azzal töltöttem az elmúlt évszázadot, hogy elrejtsem. Csak épp annyit használtam fel belőle, amennyire Perenelle és a saját életben maradásomhoz szükségem volt. Dee már régen is nagy hatalommal bírt, bele sem merek gondolni, most mire képes. - Nick megállt a hegy lábánál, majd körbenézett, és balra fordult a Kalifornia Streetre. - Napoljuk el a csevegést, azt javaslom. Most sietnünk kell. - Régóta ismeri Dee-t? - folytatta a kérdezősködést Josh fittyet hányva az imént elhangzott javaslatra, mert elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, kicsikar némi felvilágosítást az alkimistától. Nicholas Flamel erőltetetten elmosolyodott. - John Dee meglett ember volt már, amikor segédemmé fogadtam. Akkoriban több segéddel foglalkoztam. Az volt az álmom, hogy olyan matematikusokat, asztronómusokat és tudósokat nevelek, akikkel együtt megalapozhatom az új világot. Sokukra igen büszke lehettem később. De a legjobb tanítványom ő volt. Tehát kérdésedre igennel kell feleljek. Meglehetősen régóta ismerem John Dee-t, még ha találkozásaink az elmúlt években igen szórványosak voltak is. - Miért fordult maga ellen? - tudakolta Sophie.

16 - Féltékenységből, kapzsiságból... és persze Ábrahám mágus kódexe miatt. Régóta ácsingózott utána, és most megkapta. - De nem az egészet! - emlékeztette Josh. - Nem bizony - mosolyodott el Flamel. - Dee igen hamar tudomást szerzett a kódexről, még Párizsban, amikor a segédemként működött, és egyszer megkísérelte ellopni, de rajtakaptam. Tudtam, hogy a Sötét ősöknek kötelezte el magát, és nem voltam hajlandó feltárni előtte a titkot, amiből aztán szép kis veszekedés kerekedett. Dee azon az éjszakán küldte nyakunkra az első bérgyilkosokat. Emberek voltak, könnyedén elbántunk velük. A következő éjszakán már nem embereket küldött... Úgyhogy Perry és én szedtük a sátorfánkat és a könyvvel együtt elhagytuk Párizst. Azóta szimatol utánunk. Megálltak egy lámpánál. Három angol turista várakozott, hogy átkelhessen a zebrán. Flamel elhallgatott, és elhallgattak az ikrek is. A lámpa zöldre váltott. A turisták jobbra fordultak, Flamelék az ellentétes irányba. - Hová mentek Párizs után? - Londonba - válaszolt kurtán Flamel. - Dee 1666-ban ott is megtalált, és utánunk küldött egy tűzlényt, egy gonosz, esztelen teremtményt, amely majdnem lángba borította az egész várost. A történelemkönyvekben nagy tűzvész néven szerepel az eset. Sophie Joshra pillantott. Persze hogy hallottak a nagy tűzvészről. Tanultak róla az iskolában. Valójában meg volt lepődve magától: itt cseverészett a lehető legnagyobb természetességgel egy ötszáz éves alkimistával, aki úgy beszél azokról az eseményekről, amelyekről ők csak olvashattak, hogy személyes szereplőjük volt. És mindezek tetejében még csak nem is kételkedett a szavaiban! - Dee ismét majdnem nyakon csípett bennünket 1763-ban, amikor ismét Párizsban időztünk - folytatta Flamel. - Aztán 1835-ben szintén. Akkoriban Rómában dolgoztam könyvkereskedőként, mint most is, láthatjátok, ez a kedvenc elfoglaltságom! - Flamel újfent hallgatásba süppedt, amikor egy csoport japán turista közelébe értek, akik úgy nézték a sárga ernyő alól beszélő vezetőjüket, mint a Megváltót. Amikor hallótávolságon kívül kerültek, Flamel folytatta visszaemlékezéseit, de olyan frissen, mintha csak a tegnapi napról mesélne. És a sebek is frissek voltak. - Ezt követően Írországban kerestünk menedéket. Mondván: Európának e távoli szigetén nem akad a nyomunkra. De Dee itt is ránk talált. Megtanulta, hogyan irányítsa a wighte-ket, ezeket a kegyetlen szörnyeket. Kettőt hozott magával: az Éhséget és a Betegséget. Aztán valahogy elvesztette az irányítást fölöttük. Éhség és betegség tizedelte azt a drága földet. Emberek milliói haltak meg Írországban az 1940-es nagy éhínségben. - Nicholas Flamel arca megrándult. - Kétlem, hogy Dee egy percig is megbánást érzett volna. Ha csak teheti, kínozza az emberi fajt. Sophie tekintete testvére arcára siklott. Josh feszülten figyelt. Sophie biztos volt benne, hogy a fiú, amint internetközeiben lesz, újabb részleteket fog ellenőrizni. - De nem tudta elkapni magukat - mondta a lány. - Ma erre is sor került... - Flamel szomorúan elmosolyodott. - Azt hiszem, ez elkerülhetetlen volt. A huszadik században egyre közelebb került hozzánk. Mind hatalmasabb lett. O és a követői nagyszerűen egyesítették a modern technológiát az ősi mágiával. Perry és én Új-Foundlandon rejtőztünk egy ideig, amíg nyakunkra nem küldött egy vérfarkast. Aztán városról városra vándoroltunk. New Yorkban kezdtük a keleti parton 1901-ben, és nyugatra haladtunk. Csak idő kérdése volt, hogy elkapjon bennünket... A kamerák, a videók, a telefonok és az internet elterjedése megkönnyítette az ő dolgát, és megnehezítette a miénket. A technika korában nehéz észrevétlennek maradni. - Ez a könyv, a kódex, amit Dee annyira akart... - kezdte Josh. - Ábrahám mágus könyve - segítette ki Nick. - Miért olyan értékes? Nicholas Flamel oly hirtelen állt meg a járdán, hogy az ikrek először továbbmeneteltek mellette. Karját kitárta, és olyan mozdulatot tett, mint aki elegánsan meghajol.

17 - Nézzetek rám, idősebb vagyok, mint Amerika. Ez olyan értékes abban a könyvben - mondta a visszaforduló gyerekeknek, majd valamivel halkabban hozzátette. - De az örök élet titka csak hab a tortán... A kódex sokkal több titkot tartogat. Sophie akaratlanul is testvéréhez bújt, aki szintén hozzásimult. Mindkettejük erében hirtelen megfagyott a vér. - A kódexszel meg lehet változtatni a világot. - Megváltoztatni? - kérdezte elhaló hangon Sophie, és a májusi hőség ellenére megborzongott. - Hogyan? - tudakolta Josh. - Dee és a Sötét ősök, akiknek szolgálatában áll, vissza akarják állítani a világot abba az állapotba, melyben réges-régen leledzett. Abba az állapotba, amikor még ők uralkodtak. Az emberiséget szolgasorba akarják dönteni. Igazság szerint még örülhetünk is, ha csak szolgák leszünk, és nem vacsora a Sötét ősök asztalán. HATODIK FEJEZET Már Dr. John Dee kifinomultabb kommunikációra is képes volt, mégis a modern technika vívmányát részesítette általában előnyben: az olyanokat, mint például a mobiltelefon. A légkondicionált limuzinban elégedetten dőlt hátra a bőrülésen, és elővéve mobiltelefonját egy fotót készített a két olvadozó gólem közt eszméletlenül szendergő Perenelle Fiaméiról. Tudta, hogy ez lesz egyik kedvenc képe a fotóalbumában: egy kép a fogva tartott Perryről. Kapitális trófea. Dee beütött egy számot, majd megnyomta az elküld" gombot, aztán tanulmányozni kezdte becses rabját. Tudta, hogy Perenelle-t csak azért tudta legyőzni, mert a gólemekkel folytatott harcban az asszony túl sok energiát felhasznált. Megsimogatta a szakállát. Úgy döntött, még több gólemet fog előállítani, bár attól a pár perctől is, amit a tűző napon töltöttek, máris olvadozni és repedezni kezdtek. A nagyobbik, Perenelle balján, jókora, sötét tócsát eresztett a limuzin padlójára. Talán legközelebb mégis valami mást vet be gólemek helyett. Eme teremtmények nagyszerűen használhatók északon, de a nyugati parti forróságot nem nekik találták ki. Ide célszerűbbek lennének a halottevő szellemek. Dee eltűnődött rajta, vajon megvan-e még előállításuk receptje. De most Perenelle volt az első számú probléma: nem tudta, valójában mekkora hatalommal rendelkezik az asszony. Dee megismerkedésük óta csodálta a magas, karcsú francia asszonyt. Amikor beállt Flamel segédjének, elkövette azt a hibát, hogy alábecsülte Perry erejét. Pedig be kellett látnia, hogy némely területen Perenelle erősebb, mint a férje. Azok a tulajdonságok, amik Fiaméit nagyszerű Alkimistává tették - a részletek szeretete, az antik nyelvek kitűnő ismerete és végtelen türelme -, pocsék varázslót teremtettek belőle. Egyszerűen hiányzott belőle a tiszta képzelet ama szikrája, ami nélkülözhetetlen egy jó varázsló számára, és ami hiánytalanul megvolt Perenelle-ben. Dee lehúzta egyik kesztyűjét, majd a gólem lábánál gyűlő pocsolyába mártva ujját, különös szimbólumot rajzolt Perenelle bal kezére, és ennek tükörképét megismételte a nő jobb kézfején is. Azután az asszony homloka következett, amelyre hullámvonalakat festett. A nő váradanul kinyitotta világoszöld szemét. Dee, mint akit rajtakaptak valamin, hirtelen visszadőlt az ülésen. - Perenelle asszony, el sem tudja képzelni, mekkora öröm, hogy vendégemnek tudhatom. Perry megpróbált válaszolni, de egy hang nem sok, annyi nem jött ki a száján. Ezután mozdulni próbált, de erre is képtelen volt, és nem csak az őt erős karokkal lefogó gólemek miatt: izmai egyszerűen megtagadták az engedelmeskedést.

18 - Bocsásson meg, de kénytelen voltam bűbájt bocsátani magára. Egyszerű kis varázslat, de addig megteszi, amíg nem találok ki valami tartósabbat - mosolygott erőltetetten Dee. Hirtelen megszólalat a mobiltelefonja, amely az X-akták zenéjét játszotta. - Bocsásson meg egy percre - nézett a nőre, majd felvette a telefont. - Ezek szerint megkapta a fotót Perenelle asszonyról. A legendás Perry a kezünkben van. Biztos vagyok benne, hogy Flamel megpróbálja majd kiszabadítani, és ez alkalommal nem fog kicsúszni a kezünk közül. Perenelle hallotta, amint a vonal túloldalán valaki elégedetten felnevet. - Igen, persze hogy a kódex is nálam van - kezdte el pörgetni ujjai között a recés szélű, vastag lapokat Dee. - Tízezer év titkos tudása - mélázott el, és nem lehetett tudni, hogy magában beszél-e, vagy még mindig a telefonba. Aztán hirtelen ajkára fagyasztotta szavait a rémülettel keveredő düh: észrevette, hogy a könyv utolsó két lapja hiányzik. Dee behunyta a szemét, és gyíkszerű gyorsasággal megnyalta a száját. - A fiú - hörögte -, a fiú amikor kivette a kezemből... - Talán nem is fontos... - kezdte el tanulmányozni a megelőző oldalak ide-oda mozgó szavait. Elsősorban a lapokat kezdő díszes iniciálékat vizsgálta, amik útmutatókat adtak arra nézve, hogy mi következik a lapon. - Hiányzik a Végső Összefoglalás! - nyögte ki végül. Feje körül sárga elektromos kisülések szikráztak, és megrepedezett a szélvédő üvege a háta mögött. Ajka sárgásán habzott. - Azonnal visszafordulni! Nem vesztegethetjük az időt, Flamel biztos megpróbál elrejtőzni - őrjöngött, majd erőt vett magán, és megpróbált megnyugodni. Miután újra rendezte arcvonásait, felvette a telefont a padlóról és újratárcsázva a számot, folytatta a beszélgetést. - Van egy apró probléma. Hiányzik néhány lényegtelen oldal a könyvből. Örülnék ha megtenné nekem, hogy szól Morrigannak. Szükségem lenne a segítségére. Perenelle rémülten nézett rá a név hallatára. Ijedelme csak olaj volt a tűzre. Dee gonoszan mosolyogva folytatta. - Szükségem lenne különleges képességeire, és erejére - fejezte be a telefonbeszélgetést, majd Perenelle-re tekintett. - Jobban jártak volna, ha odaadják az egész könyvet. Most Morrigan is belekerült a képbe, és amint tudja, ő nem szokott viccelni. Hetedik fejezet Sophie egy patkányt vette észre. Az ikrek New Yorkban nőttek fel, és a nyarat rendszerint Kaliforniában töltötték. San Franciscóban, e kikötővárosban az ember hamar hozzászokik a patkányok látványához, amik hajnalban vagy késő este bújnak elő rejtekhelyeikről, hogy garázdálkodni kezdjenek az utcákon. Sophie sem félt tőlük túlságosan, bár, mint mindenki, ő is hallott már városi legendákat e dögevők rémes tetteiről. Tudta, hogy addig nem veszélyesek, amíg sarokba nem szorítják őket, olyankor aztán ugorva támadnak. Egy cikket olvasott róluk a New York Times vasárnapi mellékletében, amelyben arról volt szó, hogy Amerikában legalább annyi patkány él, mint amennyi ember. De ez a patkány valahogy más volt. Fényes, fekete bundája volt, nem az a koszbarna, csapzott, mint amilyet általában látni. Mozdulatianul várakozott a sikátor szájában, és Sophie meg mert volna esküdni rá, hogy vörösen parázsló szemével őket figyeli. - Lehet, hogy egy elszökött házikedvenc? - Szóval észrevetted? - ragadta meg Flamel Sophie karját szaporább léptekre ösztökélve. - Figyelnek.

19 - Ki? - pördült meg Josh abban a hiszemben, hogy Dee hosszú limuzinját kell megpillantania. De autónak nyoma sem volt, ahogy más fenyegetésnek sem. - Kik? - A patkány, a sikátorban - hadarta Flamel. - Ne nézz oda! De Josh kíváncsisága erősebb volt, még sohasem találkozott olyan patkánnyal, aki utána kémkedne. Különben sem hitte el a dolgot. Merően ránézett, abban a reményben, hogy az állat menekülőre fogja dolgot, de nem ez történt. A patkány két lábára állt, hegyes orra alatt megvillogtatva tűfogait. - Patkányok, kígyók - utálom őket... Bár még mindig jobbak, mint a pókok vagy a skorpiók. - A patkányoknak nincs vörös szeme, vagy tévednék? - kérdezte Josh acélos szívű testvérétől. - Nem sűrűn... Mire Josh visszanézett, már két patkány nézett vele szembe, és egy harmadik osont elő a búvóhelyéről. - Ha már láttam sárból gyúrt embereket, miért is ne hinnék a kémkedő patkányokban. Tudnak beszélni? - Ne butáskodj, csak patkányok - intette le Nick. Josh egyáltalán nem vélte akkora butaságnak a kérdését. - Dee lát bennünket? - kérdezte Sophie. - A patkányok szemén keresztül egy apró varázslat segítségével könnyedén láthat bennünket. A rágcsálók a könyvesbolt óta követik a szagunkat, és egészen addig fogják, amíg át nem kelünk a vízen. De én jobban tartok azoktól, ott - bökött állával felfelé. A tetőkön rengeteg fekete madár gubbasztott. - Hollók - mondta Flamel. - Ez rossz hír? - kérdezte Sophie, mintha a Dee-vel való találkozás óta eddig bármi jó hír érte volna őket. - Mondhatni, de azt hiszem, most megússzuk a dolgot. Mindjárt ott leszünk - fordult balra Flamel a San Francisco szívében lévő, egzotikus China Town felé. Elhaladtak a Sam Wong Hotel mellett, aztán jobbra fordultak egy mellékutcába, majd ismét balra egy sikátorba. Errefelé nem túl gyakran jártak a köztisztaság alkalmazottai: az utcákon mindenfelé kartondobozok tornyozódtak egymásra, és üres konzervdobozok árasztották a romlott hús édes-kesernyés bűzét. A sikátor is hasonló szagot ontott, és légyrajok döngték körül fejüket. A házfalak olyan magasak voltak, hogy a napfény képtelen volt bejutni a mellékutcába. - Mindjárt kidobom a taccsot - fordult Sophie Josh felé. A lány épp tegnap említette testvérének, hogy a kávéházban való munkája során mennyire kifinomult a szaglása. Azzal dicsekedett, hogy képes előtte soha nem érzett szagokat megkülönböztetni. Most már sajnálta, hogy szert tett erre a képességre: a levegő rothadt hal és gyümölcs szagával volt tele. Josh egyetértően bólintott. Ő már egy ideje csak a száján keresztül vette a levegőt, de ez sem segített sokat. - Mindjárt ott vagyunk - biztatta őket Nick, rá sem hede-rítve a fojtogató szagra. Az ikrek furcsa, kaparászó zajt hallottak. Hátranéztek, és a kuka tetején öt patkányt vettek észre. A fejük fölött feszülő vezetékre fekete holló telepedett károgva. Nicholas Flamel hirtelen megállt egy szimpla faajtó előtt, amelyet alig lehetett megkülönböztetni a mocskos házfaltól. Sem kilincs, sem kulcslyuk nem volt rajta. Flamel előrenyújtotta jobbját, és egy bizonyos ponton nyomást gyakorolt az ajtóra, amely kattanva kitárult. Megragadta a gyerekeket, és behúzta őket a sötétbe, majd becsukta maguk mögött az ajtót. A sikátor bűze után szaglószerveik számára megváltást jelentett a hely jázminillata, amelybe különféle egzotikus aromák keveredtek. Sophie vett egy mély lélegzetet. - Bergamot - mondta, - és ilang-ilang, azt hiszem. - Le vagyok nyűgözve - nyugtázta Flamel. - A teázóban megtanultam felismerni a különféle egzotikus illatokat. Annyira szerettem ott dolgozni - mondta lelkesen, majd hirtelen hallgatásba süllyedt. Feltűnt neki, hogy úgy beszél a boltról, mintha sohasem térhetne oda vissza. Eszébe jutott, hogy épp most van a délutáni csúcsforgalom ideje. Az emberek betódulnak, és kapucsínót, tejeskávét vagy gyümölcsteát rendelnek. Szeme sarkában egy könnycsepp jelent meg. Hiányzott neki

20 a Kávéscsésze, mert ahhoz az elveszett, normális világhoz tartozott, amelyben nem hemzsegtek gólemek és varázslók. - Hol vagyunk? - tekintett körbe Josh, miután szeme hozzászokott a sötétséghez. Egy valószerűtlenül tiszta folyosón álltak, amelynek falai fával voltak burkolva, és a padlón bonyolult szövésű gyékényszőnyegek feküdtek. A folyosó végén egy ajtó állt, amely úgy tűnt, rizspapírból készült. Josh már épp elindult felé, amikor Flamel vasmarka megragadta a vállát. - Nem eszik olyan forrón a kását! Türelem, fegyelem, figyelem. Ha ezt a három szót megjegyzed, csak akkor élheted túl az elkövetkező napokat - mondta, és egy negyeddollárost bányászott elő a zsebéből, amit hüvelykujjával a levegőbe pöccintett. Az érme forogva a magasba emelkedett, majd zuhanni kezdett a folyosó földje felé. Alig hallható surrogás kíséretében egy apró dárda száguldott a levegőben, majd telibe trafálva a negyeddollárost a falnak szögezte. - Magatok mögött hagytátok a normális világot, amely biztonsággal kecsegtetett. Most már semmi nem az, aminek látszik. Meg kell tanulnotok kérdezni, mielőtt bármit tennétek. Meg kell tanulnotok, hogy megnézzétek, hova léptek, és résen kell lennetek. Az alkímia megtanított ezekre a dolgokra, amelyeket most nektek is eszetekbe kell vésnetek. Ezen a világon, amelybe rossz sorsotok sodort, felbecsülhetetien értéke van e tulajdonságoknak - mutatott a folyosó vége felé. - Figyelem, fegyelem! Mondjátok, mit láttok? Josh kiszúrt egy apró, csomónak álcázott lyukat a fában. Aztán észrevette a többit is. Azon tűnődött, hogy vajon minden lyuk egy dobótűt rejteget-e, amely olyan erős, hogy képes ádyukasztani a fémet is. Sophie észrevette, hogy a fal nem illeszkedik rendesen egyik helyen sem a szegélyléccel - határozott rések mutatkoztak. - Ügyes... - bólintott Flamel, elismerve Sophie szemfü-lességét. - Most pedig megmutatom, hogy mi történik, ha a dobótűk nem végeznék el a munkát... - Nick ez alkalommal egy zsebkendőt húzott elő, és a földre dobta. Kattanás hallatszott, és egy félhold alakú penge csapott ki a résből, és húzódott vissza ugyanolyan gyorsasággal, ami kettévágta a jobb sorsot érdemlő kendőt. - Ha a dobótűk nem ölnek meg... - borzongott meg Josh. - A penge ott van biztosítékként - fejezte be Sophie Josh eszmefuttatását. - De akkor, hogyan jutunk el az ajtóig? - Sehogy, nincs rá szükségünk - nyomott meg egy pontot a falon Nick, amitől az vendégvárón kitárult, betessékelve a furcsa triót egy tágas, levegős szobába. Az ikreknek ismerős volt a hely. Nem volt más, mint egy karateterem. Kiskoruktól fogva rendszeres látogatói voltak a karateiskoláknak szerte az államokban. Szüleik egyetemről egyetemre vándoroltak, de egyik városban sem mulasztották el csemetéiket beíratni egy tékvandóiskolába. Sophie és Josh ennek köszönhette, hogy mindketten megszerezték a piros övet. Ez után a szín után már csak a híres fekete öv következett. Az általuk ismert edzőtermekkel ellentétben ez a hely a lehető legdísztelenebb volt. A fehér és krémszín falakat fekete matracok ellenpontozták. A terem közepén, háttal feléjük egy tüskefrizurás alak ült pólóban, farmerben. Hajának vörössége volt az egyeden élénk szín a teremben. - Van egy kis problémánk... - kezdte mindenféle kertelés nélkül Nick. - Csak magának, ne beszéljen többes számban - hangzott a válasz. Az ikreket meglepte a fiatal női hang, amelyben egy csipetnyi kelta akcentus érződött: ír vagy skót, Sophie nem tudta eldönteni. - Dee megtalált - folytatta Nick. - Ez várható volt - hangzott a felelet. - Gólemeket hozott magával. - Csak egy hülye használ gólemeket ilyen klíma mellett. Dee csak fel akart vágni. - Perenelle a keze között van... - Ó, sajnálom. De gondolom, nem tudja bántani.