Világirodalmi folyóirat Alapítva: október TARTALOM

Átírás

1 Világirodalmi folyóirat Alapítva: október LIII. évfolyam, 4. szám április TARTALOM JOSÉ SARAMAGO Kicsi emlékek (Lukács Laura fordítása) RAINER MARIA RILKE verse (Vörös István fordítása) GHEORGHE CRĂCIUN Vázlat Longosznak (Lövétei Lázár László fordítása) DÉRI BALÁZS Két asztúriai költő XUAN BELLO és ANA VANESSA GUTIÉRREZ versei (Déri Balázs fordításai) PAWEŁ HUELLE Mina (Tempfli Péter Oszipovics fordítása) MATJAŽ PIKALO versei (Lukács Zsolt fordításai) JEANETTE WINTERSON Teher (Lengyel Tamás fordítása) WOLTER SEUNTJENS Dialógus a halhatalanságról Kísérlet filozófiai terrorizmusra (Devich Klára fordítása) MŰHELY Hena, alla leonta Albert Zsuzsa beszélgetése Borzsák Istvánnal

2 TÁJÉKOZÓDÁS MARTIN POLLACK Lemberg (Halasi Zoltán fordítása) TOM LEONARD Irodalom és demokrácia (Dósa Attila fordítása) GEORGES POULET Racine, a sötét világosság költője (Lőrinszky Ildikó fordítása) KÜLFÖLDI SZERZŐINK Látogasson el weblapunkra: A Nagyvilág támogatója: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alap 270

3 JOSÉ SARAMAGO Kicsi emlékek Azinhagának hívják a falut, és úgymond a nemzet hajnalától fogva ugyanazon a helyen áll (már a tizenharmadik században volt kiváltságlevele), jóllehet e nagyszerű régiségből semmi sem maradt, csupán a szélén kanyargó folyó (úgy képzelem, a világ teremtése óta), s az sosem változtatta meg az irányát, amióta csak az eszemet tudom, bár igaz, tulajdon partjait elárasztva számtalanszor kilépett medréből. A falutól délre, tán egy kilométernyire sem az utolsó házaktól, találkozik az Almonda, merthogy ez a neve falum folyójának, a Tejóval, amelynek (vagy akinek, ha megengedtetik e kis szabadság) a régmúlt időkben segített a maga szerény kis vízhozamával elönteni az árteret, mikor lezúdították a felhők a viharos téli esőket, és a folyó felső szakaszán a feldúsult, csordulásig telt duzzasztógátak kénytelenek voltak megszabadulni a temérdek felgyűlt víztől. A föld lapos, mint a tenyér, említésre méltó domborzati változatosság nélkül, így az itt-ott emelt gátak inkább a víz terelgetését szolgálták, ott folyjon a víz, ahol kevesebb kárt tesz, semmint az áradó folyó hatalmas lendületének megfékezését. Falum népe, mind, akik itt születtek és éltek, rég letűnt korok óta megtanultak hát bánni a két folyóval, amely meghatározta e nép karakterét, a lábaiknál kanyargó Almondával, és távolabb, a partot szegélyező nyár-, kőris- és fűzfák fala mögött félig megbújó Tejóval, és egyiket is, másikat is nemcsak emlékezetükben tartották meg a családok, jó, vagy éppenséggel rossz okokból, hanem sűrűn emlegették is őket. Ezen a helyen jöttem világra, s mielőtt betöltöttem volna a kettőt, innen vittek el vándorrá szükségből lett szüleim Lisszabonba, ahol máshogyan érez, gondolkodik és él az ember, mintha az, hogy éppen ide születtem, véletlen tévedés, a sors egy szórakozott pillanatának következménye lett volna, melyet még módjában áll jóvátenni. Nem így volt. Jóllehet nem vette észre senki, már nyújtózó indákat, gyökeret növesztett a gyermek, már volt ideje a törékeny magocskának, aki akkor voltam, apró, bizonytalan lábával taposni az agyagos földet, mely kitörölhetetlen, eredendő nyomot hagyott rajta, megjelölte a mérhetetlen levegőóceán mindig változó fenekének hol száraz, hol nedves iszapja, melyet növényi és állati maradványok, minden és mindenki törmeléke, szétmállott, porladó sziklák al- 271

4 kottak, kaleidoszkópszerű, sokszoros anyagrészecskék, amelyek megjárták már az életet, s belé visszatértek, amint vissza-visszatérnek a napok és holdak, árvizek és aszályok, hidegek és forróságok, szelek és szélcsöndek, fájdalmak és örömök, létezések és a semmi. Csak én tudtam, noha sejtelmem sem volt e tudásomról, hogy meg van írva a sors olvashatatlan nagykönyvében és a véletlenek vak útvesztőjében, vissza kell még térnem Azinhagába, s végérvényesen meg kell születnem. Ez a szegény kis falu, ez a csobogó vizek és zöldellő növények határolta paraszti világ, az olajfák ezüstszürkéjével körülkerített, alacsony házak tere, melyet hol nyári forróság perzselt, hol gyilkos téli fagyok jártak át, vagy elöntött az ajtókon is betóduló árvíz, ez volt hát egész gyermekkoromban és kamaszkorom első éveiben a bölcsőm, itt ért véget kihordásom, ebben a zsebben, ahol meghúzhatta magát a kis erszényes, hogy jól vagy talán rosszul, de azzá a személlyé formálja saját magát, akivé csöndben, titokban, magányosan, csak egyedül ő formálhatta. Mondják a hozzáértők, hogy egy ösvény vagy mélyút mentén keletkezett, és nőtt ki a falu, amint a neve, Azinhaga is mutatja, ugyanis a keskeny út jelentésű arab asz-zinaik szóból származik, ami persze a kezdet kezdetén aligha volt lehetséges, hiszen akár keskeny, akár széles egy út, mégiscsak út marad, míg az ösvény nem több, mint átvágott, lerövidített távolság, szakasz, melyen gyorsabban érhetünk el úti célunkhoz, de amely nem akar sem túl hosszú lenni, sem igényt tartani bármiféle jövőre. Nem tudom, mikor terjedt el a térségben az olajfa nagymérvű termesztése, de nem kétlem, mert így állítja a hagyomány a vének szájával, hogy a legöregebb olajfaligetek legalább két-három évszázadot megértek már. Többet nem fognak megérni. Néhány éve olajfákkal beültetett földek hektárjait tarolták le kíméletlenül, százezerszám vágtak ki fákat, kitépték őket a föld mélyéből, vagy hagyták benne elkorhadni az öreg gyökereket, amelyek nemzedékeken keresztül a mécsesnek fényt, a levesnek ízt adtak. Minden egyes kiszaggatott olajfáért jutalmat fizetett az Európai Közösség a földek tulajdonosainak, többségükben nagybirtokosoknak, így ma már gyermek- és serdülőkorom titokzatos, kissé nyugtalanító olívaligetei helyett, moha és zuzmó borította, gyíkok lakta üregektől lyuggatott, girbegurba fatörzsek helyett, fekete olajbogyóktól súlyos ágak baldachinja és madarak helyett hatalmas, egyhangú, végeérhetetlen hibridkukorica-táblát lát a szem, csupa egyforma magas növény, talán levelük is ugyanannyi nő a száron, s holnap talán már ugyanolyan elrendezésben, ugyanannyi lesz rajtuk a kukoricacső is, és minden csőben talán ugyanannyi lesz a kukoricaszem. Nem panaszkodom, nem siratom az elvesztését valaminek, ami az enyém sem volt, csak igyekszem megmagyarázni, hogy ez a táj már nem az enyém, nem ezen a helyen születtem, nem itt nevelkedtem. Tud- 272

5 juk, a kukorica nagyon fontos haszonnövény, sokaknak szükségesebb, mint az olívaolaj, s én magam is, kisfiúként, később zöldfülű suhanc koromban, nemegyszer jártam a kukoricaföldeket, miután az aratómunkások betakarították a termést, hogy teleszedjem a nyakamba akasztott vászonzsákot néhol ottfelejtett kukoricacsövekkel. Bevallom mégis, hogy valami kis gonosz elégtételfélét érzek, a nem keresett, nem kívánt, mégis önkéntelenül megismert megtorlás gyönyörét, amikor azt hallom a falu népétől, hogy bizony hiba, nagy-nagy ostobaság volt kitépni az öreg olajfaligeteket. Igaz, hasztalan sír a kiömlött olaj. Azt beszélik, újratelepítik az olívaültetvényeket, de ezekre már új fajtájú fa kerül, olyan, amelyik ha sok évet él is, mindig kicsi marad. Gyorsabban nő rajta az olajbogyó, és könnyebb leszedni. Most már csak azt nem tudom, hová fognak bújni a gyíkok. A gyermek, aki voltam, persze nem olyannak látta a tájat, amilyennek a felnőtt, akivé lett, képzelni szeretné a férfi csábító szemmagasságából. A gyermek, amíg gyermek volt, egyszerűen benne volt a tájban, része volt a tájnak, nem faggatta, s nem mondta, nem is gondolta ezekkel vagy más szavakkal: Milyen gyönyörű táj, milyen csodás panoráma, milyen lenyűgöző kilátás! Amikor felment a harangtoronyba, vagy felmászott egy húszméteres kőrisfára, fiatal szeme természetesen érzékelni és értékelni tudta az előtte kitáruló nagy, nyitott tereket, de meg kell mondani, hogy mindig szívesebben fordította és összpontosította figyelmét a közelben található élőlényekre és tárgyakra, olyasmire, amit megérinthet a kezével, olyasmire is, ami szinte kínálja magát, s arra ösztönzi, noha persze fogalma sem volt róla, hogy megértse, és szellemébe beépítse (mondani sem kell, a gyermek nem tudta, hogy efféle ékszert visel önmagában), legyen az csúszó-mászó kígyó, búzakalász bajszát felemelve cipelő hangya, vályúból evő disznó, görbe lábain imbolygó béka, vagy éppen egy kő, pókháló, ekevas húzta barázda, elhagyott fészek, őszibarackfa törzsén lecsorgó gyantakönny, kúszófüveken csillogó zúzmara. Vagy a folyó. Évek múlva a felnőtté lett kamasz felnőtt szavakkal verset ír majd a folyóról e szerény, ma már szenynyezett, büdös vízfolyásról, amelyben fürdött s csónakázott. Ősvers, ezt a címet adta neki, és így szólt: Az emlékezet gubancos gombolyagából, matrózcsomók sötét közepéből kihúzok egy meglazult szálat. / Lassan kiszabadítom, nehogy szét találjon foszlani ujjaim között. / Hosszú, zöldeskék, moszatszagú fonál, meleg puhasága az élő iszapé. / Egy folyó. / Folyik most vizes kezemben. / Két nyitott tenyerem árkában folyik mind a víz, s hirtelen nem tudom, belőlem fakad-e, vagy felém igyekszik. / Tovább húzom már nem csak az emléket, hanem magát a folyó testét. / Bőrömön csónakok közlekednek, s én vagyok minden csónak, és a föléjük boruló 273

6 égbolt, és a magas nyárfák, melyek kényelmesen siklanak tova a szem ragyogó hártyáján. / Halak úsznak a véremben, s ingáznak két víz között, mint az emlékezet pontatlan hívószavai. / Érzem karjaim erejét és az őket meghosszabbító rudat. / A folyó s önmagam mélyére ereszkedik, mint lassú, határozott szívdobogás. / Most közelebb az ég, színe megváltozott. / Zöld az egész, és hangos, mert ágról ágra ébred a madárdal. / És amikor egy széles térben elidőzik a hajó, csupasz testem csillog a nap alatt, a vízfelszínt meggyújtó nagyobb tündöklés közepette. / Ott olvadnak egyetlen igazsággá az emlékezet zavaros képei és a jövő hirtelen előbukkanó alakja. / Névtelen madár ereszkedik le, nem tudom, honnan, és a hajó szigorú orrára száll. / Mozdulatlanul várom, hogy kékben fürödjék mind a víz, s mondják meg az ágak közül a madarak, miért magasak a nyárfák, s miért susognak leveleik. / Akkor aztán, emberi dimenzióba bújt hajó- és folyótest, megyek tovább az aranybarna állóvíz felé, melyet függőleges kardok vesznek körül. / Ott majd három tenyérnyi mélyre, a csupasz kőig ásva temetem el rudamat. / Nagy, ősi csönd támad, amikor a kezek kezekbe kapcsolódnak. / Utána mindent tudni fogok. Nem tud mindent az ember, sosem fog mindent tudni, de olykor képesek vagyunk azt hinni, hogy igen, talán mert abban a pillanatban semmi több nem fér a lelkünkbe, tudatunkba, elménkbe, abba, hívjuk bármint is, ami apránként többé-kevésbé emberré tesz. Nézem a magas folyópartról az alig mozgó, szinte stagnáló vizet, s képtelenül elképzelem, hogy minden úgy lenne megint, mint volt, ha ismét megmártóztathatnám benne gyermekkori meztelenségemet, ha ismét kezembe, mai kezembe vehetném, a hosszú, nedves rudat vagy az egykori csobbanós evezőket, s lökhetném a víz sima bőrén tova a rusztikus csónakot, mely az álom határáig vezette azt a bizonyos lényt, aki voltam, s akit valahol otthagytam zátonyra futva az időben. Nem létezik már a szülőházam, de ez a tény közömbös nekem, mert semmiféle emléket nem őrzök arról, hogy benne laktam. Nagy halom törmelékben eltűnt a másik is, az, amelyik tíz-tizenkét éven át legfelségesebb, legbensőségesebb, legmélységesebb otthonom volt, anyai nagyszüleim végtelenül szegény háza, Josefa és Jerónimo, így hívták őket, ez a varázsos gubó, amelyben végbementek a gyermek és a kamasz döntő átváltozásai. Ám ez a veszteség sem fáj már régóta, mert emlékezetem újjáépítő erejével bármely pillanatban fel tudom húzni fehér falait, odaültetem az árnyékot adó olajfát a bejárathoz, becsukom és kinyitom a kiskaput, behajtom a rácsot, zárva az udvar, ahol egyszer egy kicsi, összetekeredett kígyót láttam, odamegyek a disznóólhoz, nézem, hogy szopnak a kismalacok, bemegyek a konyhába, a korsóból kicsorbult szélű zománcos bögrébe töltöm a vizet, mely azon a 274

7 nyáron ezredszer oltja szomjamat. Akkor azt mondom nagyanyámnak: Járok egyet, nagymama. Menj csak, menj, mondja ő, de nem köti a lelkemre, hogy vigyázzak, akkoriban jobban bíztak a felnőttek a maguk nevelte gyerekekben. Egy darabka kukoricakenyeret, maréknyi olajbogyót és szárított fügét teszek a tarisznyámba, botot veszek magamhoz, hátha rossz természetű kutyával találkozva védekeznem kell, és nekivágok a mezőnek. Nem sok választásom van: vagy a folyó, a partjait borító és oltalmazó, szinte kibogozhatatlan növényzet, vagy az olajfaligetek, és a már learatott búza kemény szárai, vagy a tamariskacserjék, bükkök, kőris- és nyárfák alkotta sűrű erdő, amely a Tejo alsóbb szakaszán szegélyezte a partot, lejjebb, mint ahol beletorkollt az Almonda, vagy pedig, végül, észak felé, öt-hat kilométerre a falutól, a Boquilobo-láp, tó, mocsár, ártér, melyet a tájak teremtője elfelejtett magával vinni a paradicsomba. Nem sokból választhattam, az igaz, de a mélabús gyermek, a merengő, nemritkán szomorú kamasz számára e négy részre oszlott a világmindenség, hacsak nem volt mindegyik rész maga is a teljes univerzum. Órákig eltarthatott a kaland, de sosem ért véget úgy, hogy el ne érte volna a kitűzött célt. Átkelni egyedül a forró, kiterjedt olajfaligeteken, fáradságosan utat nyitni a bokrok, fatörzsek, tüskés cserjék, kúszónövények közt, melyek szinte áthatolhatatlan falat emeltek a két folyó partjain, árnyas tisztáson ülve hallgatni a csöndet, melyet csak a madarak csicsergése és a szél mozgatta ágak recsegése tört meg, járni a mocsár felszínén, a vízben álló szomorúfüzek ágain ugrálva, mondhatnánk, egyik se valami nagy hőstett korunkban, amikor a civilizált világban bármely öt-hat éves gyerek, még ha csak tunyán ül is egy helyben, járt már a Marson, s porrá lőtte az összes útjába kerülő zöld emberkét, megtizedelte a Knox erőd aranyát védelmező gépsárkányok félelmetes hadseregét, szétkaszabolta a tirannoszauruszok királyát, már leszállt szkafander és óceánmélyi tengeralattjáró nélkül a legmélyebb tengeri barlangokba, s már megmentette az emberiséget a Föld elpusztítására törő, szörnyűséges meteorittól. E rendkívüli tettek mellett az azinhagai kisfiú csak azzal állhatna elő, hogy felmászott a húszméteres kőrisfa legtetejére, vagy szerényebben, de bizonyosan nagyobb ízélményben részesülve az udvarban álló fügefára, korán reggel, hogy leszedje az éjszakai harmattól még nedves gyümölcsöket, és torkos madárként kiszippantsa a belsejükből előbuggyanó mézédes csöppet. Kevés, az igaz, ám igen valószínű, hogy a tirannoszaurusz hős legyőzője még egy gyíkocskát sem tudna puszta kézzel megfogni. [ ] Felteszem (biztos nem lehetek benne), hogy a portugál francia társalgási kézikönyv leckéinek és akkori jó memóriámnak köszönhetően tudtam 275

8 mindjárt az első alkalommal brillírozni, amikor a gimnáziumban kihívtak felelni, s olyan magabiztosan írtam föl a táblára a papier szót, és még néhányat, hogy a tanár szemlátomást nagyon meg volt elégedve, s talán azt hitte, Molière nyelvének szakértőjére lelt bennem. Amikor a helyemre küldött, olyan rettentően örültem a sikeremnek, hogy a katedráról lelépve képtelen voltam elnyomni egy kis grimaszt, osztálytársaim derülésére. Merő idegességből fintorogtam, de a tanár jövendő rossz magatartásom előjelét láthatta benne, ezért megelőzésképpen mindjárt kijelentette, rosszabb jegyet kapok, mint amire eredetileg gondolt. A későbbiek folyamán volt alkalma meggyőződni róla, hogy osztályában nincs hivatásos izgató, és helyesbítette bizalmatlan ítéletét. Ami a matematikatanárunkat illeti, természetesen egyikünk sem hallott róla soha, elsőéves újoncok lévén, nem ismerhettük a tanári gárdát. Ezért kissé megzavarodtunk, amikor be sem mutatkozva egyszerűen tájékoztatott minket, hogy ő írta a tankönyvet, amelyből dolgozni fogunk. Persze senki sem merte megkérdezni: És a tanár urat hogy hívják? A pedellus aztán megmondta nekünk. Germano volt a tanár neve. A családnevére nem emlékszem. Az első évben jól tanultam minden tantárgyból, a kórusének kivételével, amelyből sosem tudtam tízesnél jobb jegyet szerezni. Akkora hírnévre tettem szert, hogy olykor be-bekukkantottak az osztályunkba öregebb, felsőbb osztályokba járó diákok, és megkérdezték, úgy képzelem, a tanárok személyemre tett megjegyzései alapján, hogy ki az a Saramago. (Ebben a boldog korszakban apám géppel írt papírt hordott a zsebében, a jegyeim szerepeltek rajta, azokat mutogatta a barátainak, legfölül pedig ez volt a cím: Bajnok fiam jegyei. Nagybetűkkel.) Híremnek köszönhetően a második év elején megesett az a butaság, hogy amikor a Diákszövetség választásokat tartott, engem szavaztak meg kincstárnoknak. Tizenkét évesen Emlékszem, a kezembe nyomtak egy csomó papírt (kimutatásokat, mérlegeket), amelyekről nemigen tudtam, mire valók, és mint később kiderült, nem is voltak valók semmire. A második évem rosszul sikerült. Nem tudom, mi ment végbe a fejemben, talán kezdtem sejteni, hogy nem erre az útra lett teremtve az én lábam, s talán kimerült az elemi iskolából hozott tartalék és energia is. És persze ne felejtsem, hogy apám ekkortájt kezdett számolgatni, mennyibe kerül az élet, mennyibe a gimnáziumi tanulmányok, s aztán, miféle jövő vár? Jegyeim általában rosszak voltak, matematikából például nyolcast kaptam az első harmadévben, nyolcast a másodikban, s ha a harmadikban mégis tizenhármast szereztem, senki se higgye, hogy ez a pompás ugrás, melynek következtében vizsgára bocsátható lettem, végső és kétségbeesett tanulmányi szorgalmam eredménye volt. Más a magyarázat. Aznap, amikor Germano 276

9 tanár úr kihirdette, milyen jegyeket szándékozik adni nekünk, támadt egy rokonszenves ötlete, és megkérdezte az osztálytól, mit gondolnak, nem tudok-e én mégis többet a számok tudományából, mint amennyit az a két nyolcas sugall, mire a fiúk szolidárisan és egybehangzón válaszolták, hogy igen, tanár úr, hát persze hogy többet tud Pedig nem tudtam, nem bizony. A Largo Sa~o Vicentét és a Campo de Santa Clarát összekötő keskeny utcával párhuzamos rámpán lehetett bejutni a Gil Vicentébe. A kapu közvetlenül a tágas udvarra nyílt, itt gyűltünk össze szünetben. Hatalmas térnek őriztem meg az emlékezetemben (nem tudom, milyen lehet ma, ha létezik még egyáltalán), s azt hiszem, az elsőtől a hetedik évfolyamig elfért benne az összes diák, s még úgy is bőven maradt hely. Mint már elbeszéltem, egyszer borzasztó nagyot estem itt, felhasítottam a bal térdemet, s a sebhely még sok évig látszott. Elvittek az orvosi állomásra, és az ápoló (mindig volt egy ügyeletes ápoló) összedrótozta a térdemet. Mint korábban megírtam, s most kissé részletesebben megismétlem, keskeny, négyszögletes fémdarabka volt a drót, szemre egyszerű bádog, két végén derékszögben meghajlítva, először ezeket fúrták bele a sebszélekbe, majd finoman összeszorították őket, amíg a lehető legjobban össze nem zárult a seb, ezáltal gyorsítva meg a roncsolt szövetek gyógyulását. Tisztán emlékszem, milyen volt látni (és érezni, bár nem fájt túlságosan) a húsba hatoló fémet. Bekötözött, merev térddel jártam aztán egészen addig, míg vissza nem mehettem az orvosi állomásra, hogy kiszedessem a drótot. Ugyancsak nagyon élénken emlékszem a csipeszre, mellyel finoman kihúzták térdemből a kapcsot, és nyomában a két kis nyershús színű mélyedésre, mely nem vérzett. Készen álltam a következőre. Nagyon jól, teljesen tisztán, szinte fényképszerűen emlékszem a széles, hosszú folyosókra, vörös mozaiklapokból kirakott, sötét kövezetükre, melyet mintha viasszal kentek volna, de talán nem, hiszen csak túlméretezett, folyamatos erőfeszítéssel tudták volna tisztán tartani, annyi bakancs, annyi cipő taposta a nap folyamán, de ha nem kenték viasszal, meg nem érthetem, mitől ragyogtak annyira. Nem lehetett látni egyetlen karcolást sem a falakon, darab papírt a földön, eldobott csikket, semmit, ami a mai fiatalság oly általános túlkapásainak vagy közönyének eredménye, mintha azóta elengedhetetlenné változtatta volna az idő ezt a viselkedést ahhoz, hogy valaki elmondhassa, kiváló oktatásban részesült. Talán magyarázza, hogy oktatásunk kiterjedt az erkölcsi és honpolgári ismeretekre is, noha én magam egyetlen szabályt sem tudok felidézni, amelyet ezeken az órákon tanultunk. Ki volt a tanárunk? Nem emlékszem, csak azt tudom, hogy nem pap volt, s hogy nem tanítottak hittant a Gil Vicente Gimnáziumban. Sajnos ezek a 277

10 mégoly világi, sőt republikánus prédikációk nem tudtak megakadályozni abban, hogy gimnáziumi két évem alatt, főleg a másodikban átalakuljak a legmegátalkodottabb hazudozóvá, akit valaha is ismertem. Hazudtam minden ok nélkül, hazudtam nyakra-főre, válogatás nélkül, bármiről, bármikor. Kényszeresen, ahogy ma mondanánk. Apámról, aki természettől fogva nem szerette beleártani magát a politikába, jóllehet mint hatósági közeg nemigen tehetett mást, és nem is idegenkedett tőle, hogy engedelmeskedjék kenyéradó gazdáinak, és végrehajtsa parancsaikat, nos, apámról azt találtam ki, miközben egy osztálytársammal (sovány fiú volt, kiálló fogakkal, s ebédre kivétel nélkül mindennap egy omlettel töltött cipócskát hozott) a kerengő felső emeletén sétáltam, onnan lehetett arra a folyosóra jutni, melyről az osztálytermek nyíltak, nos, azt találtam ki hát, hogy apám megvette a könyvvásáron António Ferro Salazar könyvét. Nem emlékszem ennek az osztálytársamnak a nevére. Emlékszem viszont a hallgatására és a tekintetére: náluk otthon valószínűleg felforgatóbb eszmék járták. Megbocsáthatóbb hazugságaim voltak azok, amikor sosem látott filmek cselekményeit találtam ki. A Penha da França negyed, ahol laktunk, és a gimnázium között, a mai Avenida General Roçadas, majd a Rua da Graça mentén két mozi is volt, a Sala~o Oriente és a Royal Cine, melyek az akkoriban szokásos módon plakátokon hirdették műsorukat, én pedig, a nagyjából azonos városrészben lakó osztálytársaimmal együtt, remekül szórakoztam e képek nézegetésével. Kevés, legfeljebb nyolc-tíz plakátból ott helyben megalkottam egy-egy komplett történetet, volt eleje, közepe, vége, és nem kétséges, hogy a rejtelmek szövésének műveletében segítségemre voltak a hetedik művészet terén igen korán szerzett ismereteim, még az aranykorból, amikor a mourariai Bolhás moziba jártam. Társaim kissé irigykedve, de nagy figyelemmel hallgattak, néha kérdeztek valamit egy-egy homályosabb résszel kapcsolatban, én pedig hazugságot halmoztam hazugságra, s már-már magam is kezdtem elhinni, hogy valóban láttam, amit csak épp akkor találtam ki [ ] Anya és gyermekei 1924 tavaszán érkeztek Lisszabonba. Még ez év decemberében meghalt Francisco. Négyévesen vitte el a hámlásos tüdőgyulladás. Szenteste napján temették. Azt hiszem, ha szigorúan, igazán szigorú értelemben vesszük, nem léteznek úgynevezett hamis emlékek, csak egyszerű bizalom kérdése, hogy hamisnak, vagy biztosnak és valódinak tartjuk-e őket, azé a bizalomé, amellyel minden helyzetben megilletjük a bizonyosságnak nevezett orvosolhatatlan homályosságot. Hamis lenne az egyetlen emlék, melyet Franciscóról őrzök? Talán az, de én akkor is nyolcvanhárom éve hordom magammal, s tartom hitelesnek Az Alto do Pina negyed- 278

11 ben, a Rua E egyik alagsorában vagyunk, fiókos szekrény áll a falnál, egy hosszú, keskeny, vízszintes nyílás, inkább rés, mint ablak alatt, melyen át egyenesen a járdára látok (valami kelmefélén, nyilván a függönyön keresztül lábak haladnak el), és a komódnak ki van húzva a két alsó fiókja, a legalsó jobban, úgyhogy olyan, mintha lépcsőt alkotna a fölötte lévővel. Nyár van, talán ősz, Francisco halálának éve. Ebben a pillanatban vidám, jó felépítésű, tökéletes kisfiú Francisco (képem van róla, bárki megnézheti), akinek szemlátomást nincs türelme kivárni, hogy megnőjön a teste, megnyúljon a karja, s így elérje azt, ami a komód tetején van. Csak ennyire emlékszem. Hogy besietett-e anyám, és véget vetett-e Francisco hegymászó szeszélyének, nem tudom. Azt sem tudom, otthon volt-e egyáltalán, vagy lépcsőházat mosott valamelyik közeli bérházban. Ha később, amikor már elég nagy voltam, és ezért fel tudtam fogni, mi folyik körülöttem, rákényszerült anyám az efféle munkára, akkor több mint valószínű, hogy már akkor is, a nagyobb szükségben még inkább, el-elment dolgozni. Francisco öccse aligha tehetett volna bármit, hogy megakadályozza a merész alpinista zuhanását, ha ez bekövetkezett volna. Bizonyára a földön ült, cumival a szájában, alig több mint másfél évesen, és azzal volt elfoglalva, noha persze nem is sejtette, hogy aprócska agya valamely rekeszében elraktározza, amit lát, hogy majd egy egész életnyivel később elmondhassa a nagyérdemű közönségnek. Ez hát a legkorábbi emlékem. És talán hamis Nem hamis viszont, ami most következik. Ha ide lehetne hívni a bánatot, s a könnyeket, tanúsíthatnák a kegyetlen, erőszakos igazságot. Francisco már nem élt, én két-három éves lehettem, úgy hiszem. Nem messze a házunktól egy kupac építkezésről visszamaradt gipszhulladék állt. Három-négy nagyobb fiú erőszakkal (gyenge ellenállásom nem sokat ért) odacipelt. Taszigáltak, lelöktek a földre, lehúzták rólam a nadrágot és az alsónadrágot, s míg néhányan karomat és lábamat fogták le, egy másik fiú drótot vezetett be a húgycsövembe. Ordítottam, kétségbeesetten rángattam a karomat, rúgkapáltam, ahogy bírtam, de folytatódott a kegyetlen művelet, a drótszál mélyebbre hatolt. Talán az mentett meg a még ennél is rosszabbtól, hogy megkínzott kis péniszemből bőségesen folyni kezdett a vér. Lehet, hogy megijedtek a fiúk, vagy csak úgy gondolták, kiszórakozták már magukat, és elszaladtak. Senki sem volt a közelben, aki segíthetett volna. Sírva, lábamon lefelé csorgó vérrel, ruháimat a kupac tetején hagyva vánszorogtam hazafelé. Anyám már kijött a házból, engem keresett (nem emlékszem, hogy kerültem egyedül az utcára), és amikor meglátott abban a nyomorúságos állapotban, kiáltozni kezdett: Jaj, édes fiam! Ki tette ezt veled?, de hiába kiabált, 279

12 hiába sírt, messze jártak már a bűnösök, talán nem is abban a városrészben laktak. Nagy szerencsével gyógyultak meg belső sérüléseim, hiszen egy földről fölszedett drót elvileg a legjobb út a tetanuszhoz. Francisco halála óta úgy látszott, üldöz minket a balszerencse. El tudom képzelni szüleim ijedelmét, amikor később, ötéves koromban torokbántalommal ugyanabba a kórházba kellett elvinniük, ahol a bátyám meghalt. Végül is csak torok- és arcüreggyulladásban szenvedtem, vagyis semmi olyan bajom nem volt, amit egy hét alatt meg ne lehetett volna gyógyítani, s valóban így is történt. Fölmerülhet a kérdés, hogyan emlékezhetek ezekre a részletekre olyan hosszú idő után. Hosszú a történet, de néhány szóban összefoglalható. Amikor évekkel ezelőtt az az ötletem támadt, hogy megírom, mire emlékszem, milyen élményeket őrzök kicsikoromból, mindjárt tudtam, hogy Francisco bátyám haláláról (ha már az élete olyan rövid volt) is szólnom kell. Mindig azt hallottam a családtól, hogy a Câmara Pestana Bakteriológiai Intézetben halt meg, diftériában, vagy ahogy anyám mondta, torokgyíkban. Ugyanakkor nem emlékszem, hogy valaha is elhangzott volna, pontosan milyen napon halt meg. Készen rá, hogy kutatómunkába fogjak, írtam a Câmara Pestana Intézetnek, ahonnan rokonszenves válaszlevélben tudatták velem, hogy archívumukban egyetlen Francisco de Sousa nevű, négyéves gyermeket sem találtak. Elküldték viszont, bizonyára, hogy kárpótoljanak a várható csalódásért, annak a beutalónak a fénymásolatát, amellyel április 4-én engem fölvettek a kórházba (11-én már el is bocsátottak), méghozzá José Sousa néven, csak így, azaz kétszeresen is megkurtítva. Saramagónak nyoma sincs, s mintha ez nem volna elég, a José és a Sousa közé való de prepozíció is eltűnt. Hála ennek a papírnak, legalább annyit megtudtam, hogyan alakult a lázam, míg torok- és arcüreggyulladással ott feküdtem Jól emlékszem szüleim egyik látogatására. El voltam különítve, ezért csak üvegfalon keresztül láthattuk egymást. Emlékszem még, hogy az ágy fölött volt egy kis agyagmécses, amelynek nem létező lángját banánhéjjal legyezgettem, hátha úgy feléled. Bátyámra visszatérve. Legelső, minden mást megelőző intézkedésem természetesen az volt, hogy Golega~ Anyakönyvi Hivatalából, ahová származási helyünk szerint tartoztunk, megkértem Francisco de Sousának, José de Sousa és Maria da Piedade azinhagai születésű fiának születési anyakönyvi kivonatát, feltételezve, hogy ugyanott halála dátumának is szerepelnie kell. De nem szerepelt, nem bizony. E hivatalos okmány értelmében Francisco nem halt meg. Már az is meglepett, hogy a Câmara Pestana Bakteriológiai Intézet a legnagyobb adminisztrációs komolysággal állította, sosem ápol- 280

13 ták ott fivéremet, holott egészen biztos forrásból tudtam, hogy igen, ám most közvetve arról tájékoztatott a golegai anyakönyvi hivatal, hogy testvérem még él. Egyetlen megoldás maradt, mégpedig az, hogy átnézzem a lisszaboni temetők irdatlan méretű archívumait. Akadtak, akik vállalták ezt a munkát helyettem, mindig hálás leszek nekik érte. Francisco december 22-én, délután négykor halt meg, és 24-én temették el a Benfica temetőben, szinte ugyanabban az órában, délután (szomorú karácsonya volt a szüleimnek). Francisco története azonban nem ér véget itt. Őszintén úgy gondolom, hogy Minden egyes név regényem talán meg sem íródott volna ebben a ma olvasható formájában, ha 1996-ban oly nagy jártasságot nem szerzek az anyakönyvi hivatalok nyilvántartási rejtelmeiben ˇ Francisco Carreirának hívták, cipész volt. Ablaktalan, sötét kis fülke volt a műhelye, ahová csak gyerekek tudtak belépni lehajlás nélkül, az ajtaja ugyanis nem lehetett sokkal magasabb, mint másfél méter. Mindig támlátlan széken láttam ülni, a munkapadja előtt, amelyre ki voltak rakva a szerszámai, és amelyen görbe szögek, talpbőrhulladék, tompa tű, használhatatlan harapófogó kandikált ki az időtlen idők óta vastagodó komposztrétegből. Beteg, idő előtt elkopott ember volt, görbe gerincű. Minden ereje karjában, vállában összpontosult, mint valami óriási emelőben. Cipőtalpat kalapált, cérnát viaszolt, meghúzta a cérnavégeket, és két száraz ütéssel, melyet sosem hibázott el, odaszögezte egymáshoz a részeket. Miközben én azzal szórakoztam, hogy lyukakat fúrok egy bőrdarabba lyukasztóval, vagy megkavarom a cserzőlevet, a benne ázó, csípősen csersavszagú cipőtalppal együtt, ő ifjúkori történeteket mesélt nekem, országszerte szervezett politikai összeesküvésekről, s a pisztolyról, amelyet elrettentő figyelmeztetésként mutattak neki, ez a fegyver, így szólt a figyelmeztetés, annak sorsát fogja beteljesíteni, aki netán elárulná az ügyet Aztán megkérdezte, hogy megy nekem a tanulás, s van-e valami hírem, hogy mi újság Lisszabonban, én pedig a tőlem telhető módon igyekeztem kielégíteni a kíváncsiságát. Egy nap aggodalmas hangulatban találtam. Cipészárral igazgatta gyér hajzatát, és ahogy a cérnát húzta, mozdulat közben megállt a karja a levegőben, én pedig, jól ismerve ezeket a jeleket, tudtam, mindjárt föltesz egy különlegesen fontos kérdést. Kisvártatva hátra is döntötte girbegurba testét Francisco Carreira, feltolta szemüvegét a homlokára, és kertelés nélkül nekem szegezte a kérdést: Barátom, hisz maga, a plurális világokban? Olvasta nyilván Fontenelle-t, én meg nem, vagy csak fél füllel hallottam valamit a témáról. Elmotyogtam valami válaszfélét a csillagok mozgásáról, mintegy véletlenül elpottyantottam Kopernikusz nevét, ennyire telt tőlem. Végső soron persze hittem a plurális 281

14 világokban, csak az a kérdés maradt megválaszolatlanul, hogy van-e bennük valaki. Úgy tetszett, legalábbis nekem, hogy a cipész megelégszik válaszommal, úgyhogy megkönnyebbülten felsóhajtottam. Sok-sok évvel később kétoldalas írást írtam róla, amelynek A csodálatos varga címet adtam, nyilván Lorca darabjából merítve az ihletet. Mi más szót használhattam volna helyette? Egy falumbéli cipészre a 30-as években, aki Fontenelle-ről beszél Valami elmondatlanul maradt, amikor oldalakkal korábban arról meséltem, hogy disznókat vittem a vásárra. Abban az évben Azinhaga nem sok malacot tudott eladni a szomszédainak, ezért nagyapám jobbnak látta elvinni a santarémi vásárra azt, ami megmaradt az almokból. Megkérdezte, akarok-e segíteni, elkísérni Manuel bácsikámat s én nem sokat gondolkoztam, rávágtam, hogy igen. Faggyúval bekentem a csizmámat (mezítláb bajos lett volna megtenni ekkora utat), és máris mentem a fészerbe kiválasztani a termetemhez legjobban illő botot. Délután vágtunk neki az útnak, bácsikám hátul, ahonnan szemmel tarthatta a malacokat, nehogy elkóboroljanak, én meg elöl, sarkamban az egész kondát összetartó kocával, lévén ő némelyik malac valódi anyja, a többié meg kölcsönbe. Néha cseréltünk bácsikámmal, s ilyenkor én sem tehettem mást, mint addig ő, vagyis nyeltem a port, melyet az idegesebb állatok fölvertek az úton a patájukkal. Csaknem beesteledett, mire a Cruz da Légua nevű birtokhoz értünk, meg volt beszélve, hogy ott éjszakázunk. Betereltük a malacokat egy istállóba, és állva, az egyik ablakból kiszűrődő fénynél megettük az útravalónkat, mert nem akartunk bemenni, vagy mert az intéző sem hívott, ami még valószínűbb Falatozás közben jött ki hozzánk egy inas megmondani, hogy alhatunk a lovakkal. Kezünkbe nyomott két drótszőrű pokrócot, és elment. Nyitva maradt a lóistálló ajtaja, s ez nagyon is megfelelt nekünk, mert hajnalban, sőt még pirkadat előtt távoznunk kellett, hogy a vásár kezdetére Santarémbe érjünk. Ágyunk az istálló túlsó falát végigérő etetővályú egyik végében volt. A lovak fújtattak, dobogtak patájukkal a kövezett padlón. Felhúzódzkodtam az etetővályúba, és a takarót magam köré csavarva elnyújtóztam a friss szalmán, beszíva az állatok erős szagát, s ha olykor felriadtam, úgy tetszett, egész éjszaka nyugtalankodnak. Ki voltam merülve, lábam, lábfejem sosem sajgott még ennyire. Meleg, sűrű volt a sötétség, a lovak erősen rázták a sörényüket, bácsikám pedig, szinte a lábamnál, aludt, mint a bunda. Végre sikerült elaludnom, így legmélyebb álmomból ébredtem, amikor bácsikám kora hajnalban szólított: Kelj föl, Zé, indulnunk kell. Álmosan hunyorogva, s valami váratlan fénytől káprázó szemmel ültem föl az etetővályúban. Leugrottam a földre, és kimentem az udvarra: éppen szemben, tejet csorgatva a 282

15 fekete tájra, hatalmas, kerek hold világolt, s ahol telibe talált fehér fénye, ott fényesebben tündökölt, s ezzel ellentétben mélyebb lett az árnyékban a feketeség. Soha többé nem láttam ilyen holdat. Összetereltük a malacokat, és nagy óvatosan leereszkedtünk a völgybe, mert magas bozóton át, tüskebokrok és szeszélyes sziklák között vezetett az út, s a hajnali menetelést amúgy is furcsálló malacok könnyen elkódoroghattak, eltévedhettek volna. A völgy aljától aztán sokkal egyszerűbb lett. Érett szőlőtövek mellett mentünk el, de a hűvös éjszaka nem engedte nagyon felverni az út porát, én pedig beugrottam a tövek közé, és lemetszettem magamnak két dús fürtöt, beraktam az ingembe, s gyorsan körülnéztem, nem jön-e őr mindjárt a nyakamra. Visszamentem az útra, és bácsikámnak adtam az egyik fürtöt. Mentünk, ropogtattuk az édes, hideg szemeket, amelyek olyan kemények voltak, mintha ki lettek volna kristályosodva. Napfelkeltekor kezdtünk felfelé kapaszkodni Santarémbe. Egész délelőtt a vásárban voltunk, és egy darabig még délután is. Nem jártunk rosszul, de nem tudtuk eladni az összes malacot. Már nem tudom mi okból döntött úgy Manuel bácsikám, ha ugyan megindokolta, ami nem túl valószínű, hogy a visszaút a Tejo-partot errefelé szegélyező alacsony dombokon át lesz. Áldott szeszély, neki köszönhetem, hogy megismertem életem első római útját Esik az eső, szél cibálja a lombjuk vesztett fákat, és kép jön a távoli időkből, egy magas, sovány öregember közeleg az elöntött ösvényen. Vállán pásztorbotot hoz, sáros, öreg köpenyt, végigcsorog rajta az ég minden vize. Elöl mennek a disznók, lehajtott fejjel, pofájukkal súrolva a földet. Az az ember, aki imigyen közeledik, elmosódottan az eső kötélszálai között, a nagyapám. Fáradtan jön az öreg. Hetven nehéz életévet vonszol magával, nélkülözést, tudatlanságot. Mégis bölcs ember, hallgatag, csak akkor nyitja ki a száját, ha feltétlenül mondania kell valamit. Olyan keveset beszél, hogy mind elhallgatunk, ha felfénylik az arcán a jel, hogy szólni készül. Különös módon tud a távolba nézni, még ha csak az előtte lévő fal is ez a távol. Mintha vésővel faragták volna az arcát, rezzenéstelen, de kifejező, és a szeme, kicsi, átható pillantású szeme olykor felcsillan, mintha azt, amire éppen gondol, végérvényesen megértette volna. Olyan, mint sok más ember ezen a tájon, ezen a világon, talán egy hegynyi lehetetlenség alatt összezúzott Einstein ő, filozófus, vagy nagy analfabéta író. Valami olyasmi, ami sosem tudott lenni. Emlékszem azokra a langyos nyári éjszakákra, amikor a nagy fügefa alatt aludtunk, hallom beszélni az életéről, a fejünk fölött tündöklő Tejútról, a nyájról, melyet nevel, messzi gyermekkora históriáiról, legendáiról. Későn aludtunk el, jól beburkolózva a pokrócba, mert hűvös volt a hajnal. De ezen a méla- 283

16 bús órán mégis az a képe kísért leginkább, ahogy jön az esőben, konokul, hallgatagon, mint aki semmi által meg nem változtatható sorsot teljesít be. Hacsak nem a halál által. Ez az öregember, akit majdnem érintek a kezemmel, nem tudja, hogyan fog meghalni. Még nem tudja, hogy néhány nappal a halála előtt megérzi, eljött a vég, és elindul, végigjárja birtoka összes fáját, megöleli a törzsüket, elbúcsúzik tőlük, barátságos árnyékuktól, gyümölcsüktől, melyből nem eszik már többet. Mert eljön a nagy árnyék, míg fel nem támasztja őt az emlékezet az elárasztott gyalogúton, vagy a homorú égbolt és a csillagok örök kérdő tekintete alatt. Milyen szót mond majd akkor? Te, nagymamám, a küszöbön ültél, ajtód a mérhetetlen, csillagos éjszakára nyílt, az égre, amelyről semmit sem tudtál, és melyen nem fogsz már utazni sosem, a mezők és az árnyékba borult fák csöndjére, és azt mondtad kilencven éved derűs nyugalmával és a sosem elvesztett serdülőkor tüzével: Olyan szép a világ, és én úgy sajnálom, hogy meg kell halni. Éppen így. Ott voltam. LUKÁCS LAURA fordítása Delphi

17 RAINER MARIA RILKE Imaórák könyve 1. KÖNYV A szerzetesi élet Egy fiatal szerzetes hangja Én eltünök, én eltünök, mint ujjak közt a homok. Túl sokat érzek, szédülök, életszomjam felbuzog. Ezer helyen ott érzem magam, ahol a fájás körberohan, de főleg a szív tárnáiban. Meg akarok halni. Hagyj egyedül. Azt hiszem, eljutok odáig, hogy aggodalmam túlhevül, a pulzusom világít. Eggyel többünk fog építeni, Isten, az új tegnap még kint élt gyerekingben, nők fonták össze a kezét, de lassan azt mondja: elég. A jobb már elkivánkozik a baltól, elbúcsuzik, megretten, elbitangol, karjával egyedül marad. A homloka tegnap még mint patak medrében kő, idő mosta kavicska, a napok hullámzása ide hozta, a lelke úgy tele, mint egy talicska, égi véletlenek képeivel; mivel odaírva a dühös végitélet előtti élet, a szöveg alá elmerül. 285

18 Az új arc is megéled, a fényeddel befényled. Kezdőkör a könyved körül Szeretlek, törvények szelídje, feléd törünk, de nem birkózunk meg veled, erdő, honnan nem kell út, ami kivezet, te honvágy, kísérsz, mint a lelkiismeret, te dal, mihez csukott száj is elég lehet, sötét igéret, csapda, hová összes érzésünk beesett. Minden nap teremtés. Olyan egészen a reggel, mintha most kezdődne a világ s mi beérnénk az ifju térben, ágyában a jólgondozott virág, ember, angyal vagy madonna szemében nem láthatsz teremtéshiányt. Tőlünk nyugodtan nyugodhatsz az égben, árnyad imádjuk némán és szerényen Munkások vagyunk, inas, segéd, mester téged épít, magas középhajó. De néha jön egy komoly vándorember, ezer léleknek egy szikra is elkel, amit mond, nagy titok, nem tréfaszó. Súlyos kalapács a kezünkben, a létra lélekvesztő módon imbolyog, ám egyszer némi fény a homlokunkra röppen, állunk tőled jövő sugárözönben, eszméletünk szeles tengerparton bolyong. Kalapácsütések visszhangja zúg úgy, hogy hullámként a hegyen átzuhan. A szürkület se hagyja annyiban, derengeni kezd belőled a kontúr. Nagy vagy, Uram Olyan nagy vagy, hogy én nem is vagyok, akkor se, ha melléd kell odalépnem. Olyan borús vagy, hogy hiába ragyog a léted peremén szegényke fényem.

19 A szándékod szökőár síkvidéken, mögötte minden élő nap halott. Keresésemben egymagas vagyok veled, vállamig ér egy angyal: sóvárgásom sápadt, alig magasztal, szárnyát feléd nyújtja, föléd suhog. De semmi kedve nincsen már repülni, nem egy hold ő csupasz holdak között, világokból elég neki a földi. Szárnyát képzeld inkább mint lángözönt, mellyel sötét pillantásod kivédi, úgy igyekszik szándékodat bemérni, szürke átkot szór-e szemöldököd Túl sok angyal képzel a fénybe téged, a csillagokhoz koppan homlokuk, ragyogásból nem jó tanulniuk. Engem a rólad írt versem felébreszt, és tudom, egy félrenézés elég lesz, hogy ruhádat se érintse daluk. Hisz csak vendége voltál az aranynak. Hisz csak rájuk hagytad, vegyenek az ékes imákba föl, ha az nekik vigasz, kométák királya lehetsz, mi az neked, a hitük sugarai megrohannak. Most rendet raksz, ez az idő kihamvad. Szád sötét, amivel engem hivatsz, érzem ében érintését karodnak. Ez volt a Michelangelók kora, olvastam régi évkönyvekbe róla, a férfié, ki létét szerteszórja, nem éri be soha könnyen megvalósíthatóval. A férfié, ki mindig visszatér, ha az idő az összegzéshez ér, mielőtt végleg másfelé kilengne. Azért jön, hogy teljes terhét cipelje, s büszkesége szakadékába dobja. 287

20 Előtte élhettek még dalolva, de őt már eltölti az élet árja, mindent össze kell fogjon egy sugárba csak az Isten marad kívül akaratán: felkapja szerető utálatába, elérhetetlensége neki nem talány. Az isteni fa ága, mely Itália fölé hajolt, már elvirágzott. Talán szándéka volt megteremni egy új világot, de a túl nagyot akarás megártott, a sok virágtól elfáradt, gyümölcsöt nem terem. Istennek csak tavasza volt ott, csak a fia szólott, csupa befejezés. Ezért remeg a keze és ezért pazarlás, hogy ott fény legyen. Pedig a fényből édesen a minden visszajön, az énekük angyalöröm, tudják a hála mi. Az az ág úgy tudta árasztani az illatot, mint a rózsa fölötti rózsa. S az árnyéka, ami ráborult sok földönfutóra! Alatta mindig mást hozott az óra, változtak az állandóság végpontjai. Aztán lett egy gyümölcsre ébredt, egy bátortalan, széperettent, sorsafosztott szolgaleány. Virágot hozott, ismeretlent, százfele vitt a léte talán. Volt útja járni és lebegni, kinyílt az ifju év ösvénye is; Mária-léte körbelengi, szolgál s ural, csodára visz. Akár az ünnepi harangszó, 288