Tartalom. AKTUÁLIS Erdő Péter: Az egyházak és a magyar állam alkotmányos viszonya 5

Átírás

1 Tartalom AKTUÁLIS Erdő Péter: Az egyházak és a magyar állam alkotmányos viszonya 5 KÖZVETÍTŐK (TANULMÁNYOK) Bencze Lóránt: Közvetítők, közbenjárók, hírvivők, követek, tolmácsok 23 rózsa huba: Mózes, a közbenjáró 26 luft ulrich: Az egyiptomi király mint közvetítő isten 39 bácskay andrás: Az isteni közvetítők és szerepük az ókori Mezopotámiában 50 békési sándor: A közbenjáró értelmezésének alakulása a teológiában 58 danka krisztina: Létra az égbe : a transzcendens megtapasztalásának anatómiája a hindu vaisnava modell 66 egressy lászló sándor: A közvetítő áldozat torzult formája gyermekáldozat az ókori Izraelben és annak bibliai nyomai 86 bolyki jános: Találkozás a Közvetítővel a szent lakomán 106 flaisz endre: Jusztinosz nusz-metafizikája 122 pesthy monika: Fejjel lefelé a kereszten: Acta Petri c. 151 FORRÁS németh györgy: Kürénéi törvény a rituális tisztaságról 169 DISPUTA rónay lászló: Késlekedő jóvátétel. Kerényi Károly hatása irodalmunkra 179 adamik tamás: Karl Kerényi, Dionysos. Urbild des unzerstörbaren Lebens. Mit 198 Abbildungen, München Wien 1976, Langen Müller Hrsg. von Magda Kerényi 185 TUDOMÁNYUNK TÖRTÉNETE ÉS MŰHELYEI máté-tóth andrás porció tibor: Vallástörténet 199 kodácsy tamás: Kompetencia, kompatibilitás, kooperáció. A Jesenius Központ első konferenciakötete 212 németh dávid: A keresztyén hit szerepe a megküzdési folyamatokban 218 HÍREK 233 RECENZIÓK 243 Útmutató szerzőknek és szerkesztőknek 271

2 VALLÁSTUDOMÁNYI SZEMLE VALLÁSTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT MEGJELENIK ÉVENTE KÉTSZER Második évfolyam, 2006/2. szám Kiadja: Zsigmond Király Főiskola, Budapest Főszerkesztő: Bencze Lóránt Szerkesztők: Adamik Tamás (Disputa) Boros István (Hírek) Németh György (Források) Pesthy Monika (Tanulmányok) S. Szabó Péter (Recenziók) Szerkesztőbizottság: Adamik Tamás, Czachesz István, Dósai Attila, Hausmann Jutta, Nagy Ilona, Peres Imre, Schweitzer József, Somfai Béla, Szigeti Jenő, Török László A Szerkesztőség címe: 1039 Budapest, Kelta u. 2. Tel.: , fax: vtszemle@fre .hu Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. ISSN A kiadásért felel Dr. Bayer József A sorozat kötetei megrendelhetők, illetve 15% kedvezménnyel megvásárolhatók: L Harmattan Könyvesbolt 1053 Budapest, Kossuth L. u Tel.: harmattan@harmattan.hu A tipográfiai terv Pintér Zoltán, a nyomdai előkészítés Csernák Krisztina munkája. A nyomdai munkákat a Robinco Kft. végezte. Felelős vezető: Kecskeméthy Péter

3 AKTUÁLIS Erdő Péter: Az egyházak és a magyar állam alkotmányos viszonya (Előadás Pécsett június 15-én)

4

5 Az egyházak és a magyar állam alkotmányos viszonya Előadás Pécsett június 15-én Erdő Péter A mai beszélgetés tárgyaként az Egyházak és a magyar állam alkotmányos viszonya szerepel. Amikor ilyen alapvető kérdésekről beszélünk, akkor el kell hárítani magunktól legalábbis a kiindulás szakaszában a napi politikai témákat, hiszen nem arról van szó, hogy hogyan működnek ezek a kapcsolatok a maguk részleteiben a hétköznapi helyzetekben, hanem hogy az alkotmányjog szerint milyen alapokon nyugszik ez a kapcsolatrendszer, és mit mondhatunk ennek jellegéről. Azt hiszem, hogy ehhez történelmi előfeltételekből kell kiindulnunk, hiszen Európában mindenütt más és más még alkotmányjogi szinten is a vallási közösségek és az állam közötti viszony. Ebben oly mértékben vannak különbségek, hogy még modellekről is alig beszélhetünk, azt pedig végképp nem mondhatjuk, hogy eurokomform szisztéma állam és egyház alkotmányjogi viszonyában csak ilyen és ilyen lehet. Tehát a legszigorúbb elválasztástól a majdnem állam-egyháziságig nagyon sok mindent találunk az Európai Unión belül is. Ami általánosan jellemző, az a vallásszabadság értékének érvényesülése és védelme. Azt, hogy melyik országban, milyen technikával próbálták ezt az alkotmányokban megoldani, a helyi hagyományok, az intézményes valóság és maga a társadalom körülményei határozzák meg. Tehát azt hiszem, hogy nekünk is nagyon nagy hiba volna valamiféle előzetes ideológia alapján beszélni erről a kérdésről, és kitalálni, hogy milyennek kell lennie alkotmányjogilag állam és egyház viszonyának, és ha a valóságra ez tisztességgel nem alkalmazható, annál rosszabb a tényekre. Azt hiszem, hogy ezt a kísértést el kell hárítani magunktól, és a valóságból, a történelmi és társadalmi valóságból kiindulva kell a hatályos alkotmányjogi normákat szemlélnünk, hogy valamiféle összképet vagy akár értékítéletet is alkothassunk róluk. Mint ismeretes Magyarországnak egyetlen írott dokumentumba foglalt alkotmánya 1949-ig nem volt. Ezért azután a magyar jogászvilág, de még a magyar egyház is kevésbé volt érzékeny az Európai Unió tervezett alkotmánya körüli vitákra, mint esetleg más országok szakemberei. Hiszen a mi történelmi tapasztalatunk az volt, hogy nagyon sokféle jogszabály együtteséből is összetevődhet egy olyan alkotmányjogi örökség, amely a működőképességet garantálja. Ugyancsak az a

6 6 Vallástudományi szemle 2006/2 tény, hogy az 1949-es Alkotmány alapvető módosítások után ugyan, de jelenleg is hatályban van, mutatja, hogy ugyanazon alkotmány-szöveg nagyon különböző társadalmi valóságokat is képes megalapozni. Éppen ezért az Alkotmány szövegére tisztelettel, de nem fétis módjára tekintünk. Hozzá kell ehhez még tenni, hogy amikor mi a saját állam és egyház viszonyunk alkotmányos oldalát próbáljuk összehasonlítani más mondjuk európai vagy akár amerikai szisztémákkal, akkor gyakran abba a hibába esünk, hogy szövegeket hasonlítunk össze egymással, miközben abban is nagy különbségek lehetnek, hogy egy alkotmányjogi jellegű jogszabály szöveg mennyit ér az adott társadalom életében, milyen befolyással van a gyakorlatra. És azt hiszem, hogy ennek az összehasonlítása nélkül megint csak nagyot tévedhetünk, ha valamilyen komformitásra törekszünk pusztán az írott betű szintjén. Ennek a fajta gondolatnak igen nagy szerepe volt néhány évvel ezelőtt egy Mexikó városban tartott kongresszuson, ahol hosszú időknek az igen ellenséges elválasztása után keresték azokat a példákat vagy modelleket, amelyek az ottani társadalmi valóságnak megfelelnek. Nyilvánvalóvá vált igen hamar, hogy nem elég összehasonlítani a jogszabályok szövegét, az élet és a jogszabályok közötti kapcsolat is társadalomról társadalomra igen eltérő lehet. Azt hiszem tehát, hogy ebben a mi régiónkban általánosságban megfigyelhetjük, hogy a jogállamiság, a jogszabályok hatása a mindennapi életre további erősödésre szorul. Tehát bíznunk kell abban, hogy ezeknek a valóságra nagyobb lesz a befolyása, és akkor talán egy korszerű és rendezett alkotmányjogi helyzet elkerülhetővé teszi a gyakorlatban fel-fel lángoló vitákat és konfliktusokat. Ha visszatekintünk a történelembe, azért azt meg kell mondanunk, hogy a magyar nyelvterületnek vagy a magyar kultúra területének egy részén mégiscsak volt egy tekintéllyel rendelkező, írott dokumentumba foglalt alkotmányjogi jellegű szöveg, amely az egyházak jogállásával foglalkozott, ez pedig az erdélyi alkotmány volt, pontosabban az Approbata constitutiók, ahol a felekezetekről viszonylag részletes rendelkezéseket találunk. Utólag idealizálva szoktuk azt mondani, hogy Erdélyország volt a vallásszabadság első nagy európai példája. Kétségtelen, hogy az a megoldás, amit az Approbata constitutiók hoznak, toleránsabb, mint ami az akkori Európa nagyon sok országában fennállt. Azonban természetesen ott sem volt egyelőség a felekezetek között, például a katolikusoknak nem lehetett püspöke az országban, bármennyire megkívánta volna ezt az egyház saját autonómiája meg a szervezete, szerzetesek nem működhettek, kivált a jezsuiták. Úgyhogy nem volt azért olyan teljes ez az egyelőség, nem szólva arról, hogy a fejedelemség lakosságának egy nem kis részét, történelmi demográfiai szempontból vitatni lehet, hogy mekkora hányadát, mégis csak a román ortodoxok tették ki, akiknek a vallására az Approbata constitutiók azt mondják, hogy tolerantur, megtűrik, amíg a rendeknek úgy tetszik. Tehát gyakorlatilag nem volt jogbiztonság még a vallás szabad gyakorlása terén sem, hanem csak egy pragmatikus megtűrés. És

7 erdő péter 7 akkor még nem szóltunk az izraelita és a mohamedán vallásról, amelyeknek még a megtűrése sincs rögzítve, holott Erdélyország akkoriban az Oszmán Birodalom vazallusa volt. De például az iszlám vallás gyakorlásának semmiféle jogi előfeltétele nem volt biztosítva. A történeti egyházak fogalma manapság gyakran előkerül, főleg a közbeszédben. Nem annyira jogszabályi szinten és egyáltalán nem alkotmányjogi szinten, hiszen tudjuk, hogy mind az Alkotmány, mind az évi IV. törvény egyformán beszél az egyes vallási közösségekről, nem tesz kategoriális különbségeket. Azonban mégiscsak van ennek a történelmi egyház fogalomnak egy nagyon komoly jelentősége. Ez pedig abból adódik, hogy egészen II. József koráig legalább is Magyarországon és nem Erdélyben a Katolikus Egyház államvallási státussal jelentkezett. Nem biztos, hogy ez olyan markáns volt, mint egyik-másik latin országban, de jogilag ez volt a helyzet. A helyi önkormányzatok, illetve autonómiák lehetővé tették azt, hogy bizonyos városokban, bizonyos körzetekben a protestánsoknak is legyenek előjogaik, például Debrecenben éppen a katolikusok nem építhettek maguknak templomot sokáig. Az általános, országos helyzet azonban az volt, hogy államvallásként a katolicizmus szerepelt. Ezen a helyzeten változtat II. József a türelmi rendelettel, majd a különböző egyházakra vonatkozó törvények egy-egy részletkérdésben kijelölik a különböző protestáns felekezetek, illetőleg az ortodoxia jogállását. Az ortodoxia sorsa sem volt egészen egyszerű, hiszen a bécsi kormány igyekezett úgy kezelni az ortodoxiát, hogy csupán a szerb ortodox egyházat ismerte el, illetve annak a hierarchiáját tekintette az egész birodalom ortodox népessége képviselőjének. Amiből az első igazi konfliktusok majd a 19. század végén adódnak, amikor a román ortodoxia szervezetileg önállósodik a szerbektől. Hasonlóképpen problémát okozott a görög kereskedőknek a vallási élete, az ő hierarchikus megszervezettségük. Ezek azonban részletkérdések voltak, az egyes, privilégium jellegű engedmények, illetve jogszabályok összességéből rajzolódott ki az ortodox egyháznak is a jogi helyzete Magyarországon. A zsidóság esetében azt találjuk, hogy fokozatosan halad előre az emancipáció folyamata, és bizonyos korlátozások feloldása történik meg különböző jogszabályok révén. Mindez a fejlődés re érkezik el oda, hogy a bevett és az elismert felekezetek két nagy kategóriáját különbözteti meg a törvény. Ezen belül a bevett felekezetek, amelyek között a katolikus egyház, mégpedig külön megemlítve a görög és az örmény rítust is, azon kívül a különböző ortodox egyházak, a református egyház, az evangélikus egyház, a zsidóság felsorolásra is került. Ezek a felekezetek olyan jogállással rendelkeztek, amilyen számukra a korábbi jogszabályok alapján kialakult. Ezeknek az egyházaknak vagy felekezeteknek a jogállását a vallás szabad gyakorlásáról szóló törvény nem határozta meg, és nem egységesítette, hanem azt mondta, hogy ezek történelmi felekezetek, akiknek megvan a maguk jogállása.

8 8 Vallástudományi szemle 2006/2 Ugyanakkor persze egyenlőséget és viszonosságot állapított meg a felekezetek között, ami nagy részben abban nyilvánult meg ekkor már és ekkortól, hogy az állam által elismert módon bármelyik felekezetből a másikba át lehetett térni, illetve vissza lehetett térni, amiről tudjuk, hogy korábban nem így volt. A polgári anyakönyvezés és a polgári házasság bevezetése is részben éppen ezt az egyenlőséget és viszonosságot volt hivatva biztosítani. Az elismert felekezetek esetében már az elismerési procedúra, az elismerés feltételei részletesebb meghatározásra kerültek, és talán azoknak a kritériumoknak némelyike még ma is használható volna például egy új vallási közösség bejegyzésekor. Voltak ezenkívül természetesen olyan vallási közösségek is, amelyek az elismert státuszt nem kapták meg, hanem a gyülekezési szabadság alapján tartották csupán az összejöveteleiket. Tehát legalább háromféle kategória volt megfigyelhető. Tudjuk, hogy az 1930-as évektől kezdve van, aki azt mondja, hogy már a numerus clausus törvénytől kezdve ezt a szisztémát a zsidótörvények felrúgják. Tehát a bevett felekezeteknek az egyenjogúsága mint kozmosz, mint rendszer ezzel megbomlik. A háború után pedig megszüntetik a különbséget a bevett és elismert felekezetek között, mégpedig oly módon, hogy gyakorlatilag a bevett felekezetek helyzetét is leszállítják az elismert felekezetek jogállásának nívójára. Természetesen innentől kezdve, tehát 1948-tól kezdve nem annyira a betű, mint inkább a gyakorlat a meghatározó az egyházak helyzetét illetően. Például Csizmadia Andor még azt írja a 70-es években, hogy Az egyházak és szervezeti egységeik jogi személyiségét jogszabály nem garantálja, erre csupán a bírói gyakorlatból következtethetünk. Ez gyakorlatilag például azt jelentette, hogy voltak évek, amikor ha az egyházmegye központi használatára kellett egy autót venni, gondot okozott, hogy kinek a nevére legyen írva, a püspökére, vagy lehet-e az egyházmegye nevére autót vásárolni stb. Ez volt a gyakorlati helyzet, amely aztán megint csak inkább a gyakorlatban, mint az elmélet szintjén enyhült egészen a rendszerváltásig. Jelen pillanatban az október 23-án módosított Alkotmány, illetve az évi IV. törvény képezi a vallási közösségek alkotmányjogi helyzetének a legfőbb alapját. A 90. évi IV. törvénynek, akkor még, amikor meghozták, az volt a minősítése, hogy alkotmányerejű törvény. Ma ezt már nem ilyen formában emlegetjük, de a lényeg mégis megmaradt, vagyis hogy kétharmados többség szükséges egy ilyen törvény megváltoztatásához. Ez a törvény számunkra óriási érték, ez a Magna Charta libertatis, ennek a lényeges változtatása azt hiszem minden egyháznak, minden vallási felekezetnek, minden vallásos embernek, de végső soron, ha belegondolunk, a nem hívő embereknek is inkább jelentene kellemetlenséget és gondot, mint előrelépést. Tehát ez olyan értéke a magyar törvényhozásnak, amit úgy tűnik érdemes tisztelettel őrizni és inkább elmélyíteni és jobban megérteni, semmint elhamarkodott módon a megváltoztatására törekedni. Természetes, hogy vannak

9 erdő péter 9 tökéletlenségei a törvénynek, és egyetértek Püspök Úrral, 1 aki megjegyezte, hogy például az egyházak bejegyeztetésének eljárása körül lehetnek hiányok. Gyakorlatilag a törvényhozó tartózkodott attól, hogy az egyház fogalmát pontosabban meghatározza. De azért abban a tekintetben, hogy az egyház szót a törvény hogyan használja, nekem nem volna semmi kifogásom. A helyzet ugyanis az, hogy a sokféle vallási közösséget egyetlen szóval kívánták említeni, és ezért amikor a törvény leírja, hogy az azonos hitelveket vallók vallásuk gyakorlása céljából egyházat, felekezetet, vallási közösséget (továbbiakban egyház) hozhatnak létre, akkor látjuk azt, hogy a különböző minőségű vallási közösségek jellegét illetően a törvényhozó nem kíván valamilyen egységes skatulyát megállapítani, hanem a rövidség kedvéért beszél egyházakról. Arról pedig teológiailag vagyok meggyőződve, hogy nem lehetne egyetlen egyház teológiája szerint igazítani a törvény nyelvezetét, hiszen az egyházfogalom bizony különböző, akárcsak a kereszténységen belül is, tehát más a katolikus Egyetemes Egyház fogalom, más a protestánsok egyház-fogalma. Nem szólva arról, hogy tulajdonképpen a vallás közösségi jellege is vagy közösségalkotó ereje is egy nagyon érdekes kérdést vet fel. Beszélnek manapság arról, hogy sok ember van, aki a maga módján vallásos. Néhányan még nehezményezik is, hogy miért foglalkozik ennyit a törvény az egyházakkal, mikor az emberek többsége nem tartja be egész pontosan a saját életében az egyház tanítását. Lehet, hogy nem tartja be, de az egyháztagság fogalma is az egyházak belső autonómiájához igazodik. Tehát azt az állam nem kívánja meghatározni, nagyon szerencsés, nagyon modern módon, hogy ki milyen vallású, sőt ezt államilag Magyarországon nyilvántartani tilos is. Tehát azt hiszem, hogy abban a tekintetben, hogy az egyházaknak milyen a tagságuk vagy a támogatottságuk, arra hivatkozni, hogy sokan nem tartják meg száz százalékig az egyházak előírásait, téves dolog. Aki magát például egy egyházhoz tartozónak értelmezi, mondjuk az anonim népszámlálási kérdésben, nyilván azért azzal az egyházzal kapcsolatban van, még akkor is, ha mondjuk nem minden vasárnap megy el a szentmisére. Tehát azt hiszem más felekezetek esetén is elmondhatjuk, hogy igenis kapcsolatban lehet valaki, mégpedig identitásának alapjaiban, egy vallási közösséggel anélkül, hogy annak minden előírását megtartaná. Egy biztos: abban a tekintetben, hogy a vallási közösség belső előírásának a megtartása mennyire hat vissza az egyháztagságra, az állam nem illetékes. Ez az egyházaknak a belső meggyőződésétől függ, és egyik egyház saját hitelveit sem lehetne állami törvény rangjára emelni, hiszen ezek egymással is sokszor ellentétesek. Lehetnek olyan személyek, akiket egyszerre tekintünk valamelyik keresztény egyház és mondjuk a zsidó vallási közösség tagjának, mert egyiknek a teológiai szempontjai szerint, 1 Mayer Mihály pécsi megyéspüspökről van szó (a szerk.)

10 10 Vallástudományi szemle 2006/2 aki meg van keresztelve, az hozzá tartozik, mások más kritériumokat fektetnek le a maguk számára. Ha elérkeztünk ide, tehát a vallási közösség és az egyéni hovatartozás kérdéséhez, akkor hozzá kell még azt is tennünk, hogy a vallás általában közösségalkotó erő. Minden vallás, hiszen a világnézetnek is van társadalmi közvetítettsége. Ezeknek a fogalmaknak is van olyan háttere, amely miatt az ember nem teljesen izoláltan gondolkozik ezekről. Ugyanakkor természetesen lehetséges teljesen egyéni világnézet is. A teljesen egyéni világnézetek általában nem vallások, de még az is elképzelhető, hogy valaki saját magának alkot egy külön vallást. Az azonban bizonyos, hogy a zsidó-keresztény kultúrában a vallás alapvetően közösség jellegű. És ennek a gyökérfogalma az Isten népének az alapeszméje. Ezért a kezdet kezdetétől, például a zsidóságban az egész népközösség identitását a vallási közösség vitte tovább, és amikor nem volt állami szuverenitás, mondjuk a babiloni fogságból való hazatérés után a Perzsiától való függés állapotában, majd később ismétlődően a szuverenitás elvesztésekor, akkor egyre inkább átment a nép a nemzetlétből az egyházlétbe, ahogyan ezt teológusok és biblikusok hangsúlyozzák, például John Bright, akinek a református egyház adta ki magyar fordításban is az alapvető munkáját. 2 Egy szuverén vallási népközösség mint modell működik Krisztus korában a zsidóságban és a zsidóság önértelmezésében. Ez a tény alapvetően meghatározza a keresztény közösségnek is az önértelmezését. Hiszen az Újszövetség azt mondja: szent nemzet vagytok (Szent Péter levele). Tehát hasonlóképpen egy szuverén vallási népközösség tudatával születik meg a keresztény egyház. Ehhez képest kell a történelmi kategóriákról beszélni, és arról, hogyha ilyen erős a közösségalkotó ereje, vagy ennyire közösségileg meghatározott ezeknek a vallásoknak az arculata, akkor nyilván egy európai kultúrkörben ez szinte modellül szolgál, és lehetnek olyan egyéb vallások, amelyek talán kevésbé közösségi jellegűek, de mégis alapvetően ennek a modellnek a hallgatólagos szabályai szerint kapják meg a működésük feltételeit az államtól. Hiszen a magyar törvény is hangsúlyozza, hogy a különböző egyházak vagy vallási felekezetek egyenjogúak. A gyakorlatban, természetesen, különböző szociológiai valóságot takarnak. Nem diszkrimináció például az, hogy annak, akinek volt 1948 előtt valami ingatlanja, lehetősége van, hogy ezt visszakapja, akinek pedig nem volt, az nem kaphatja vissza, mert nem is vették el tőle. Ez még nem diszkrimináció, ez csak a szociológiai helyzetből adódó különbség. Visszatérnék a vallási közösségek alapítása, bejegyzése kérdésére, hiszen ott van egy olyan pont, amiről gyakran szokás beszélni, hogy talán lehetne pontosítani a jogszabályokon, természetesen, ahogy Ádám professzor úr is írta volt, 3 nem a múltra, hanem a jövőre nézve. Számomra nem tűnik nagyon fontosnak, hogy 2 Izrael története (ford. Domján J.), Bp (a szerk.) 3 Ádám Antalról van szó.

11 erdő péter 11 milyen létszámot tűz ki a törvényhozó. Az Alkotmánybíróság annak idején a százas alapítói létszámot alkotmányszerűnek ismerte el. Inkább az a kérdés, hogy milyen módon ítéli meg azt a világi bíróság, hogy egy közösség valóban vallási tevékenység gyakorlására alakul. Ebben a tekintetben, noha be kell adniuk az alapszabályukat, de hát az alapszabály szövegét is mely kritériumok szerint ítéli meg a bíró? Erre nézve már Cicero hangoztatta azt az ősi jogi elvet, hogy amiről nincs a törvényben meghatározás, ott a szónak az általános köznyelvi értelmét kell venni. Nagyon szép dolog, ha kinyitjuk a Révai vagy Pallas Lexikont, ott vallás címszó alatt találunk is egy rövid meghatározást, olyanféle dolgokat, hogy az istenséggel, természetfölötti erőkkel, azokba vetett hittel kapcsolatos, az élet egészét átfogó meggyőződés, amelynek a gyakorlati tevékenységünkre is hatása van. Van egy ilyenfajta törvényi definíció az osztrák jogban is, ahol szintén szükségesnek találta a törvényhozó, hogy valamilyen általánosan alkalmazható definíciót adjon a vallás fogalmáról. A magyar jogban ilyen nincs, talán célszerű lenne ezt egy kicsit pontosabban meghatározni a bejegyzés szempontjából. Természetesen nem formál jogot magának az állam arra, és nem is jogosult rá, hogy ő a hitelveket értékelje, vagy azok igazsága szerint mérlegelje, hogy bejegyez-e egy egyházat vagy sem. Ami szerint viszont mérlegel az benne van a 90. évi IV. törvényben, hogy tudniillik egyház csak olyan tevékenységre alapítható, amely törvényes. Ez egyszerre nagyszerű dolog, mert akkor bizonyos fajta tevékenységeket alapszabályában is célul kitűző közösséget nem lehet bejegyezni egyháznak. Másrészt hordoz magában egy nagyon érdekes kockázatot. Ki biztosítja mondjuk azt, hogy a törvényhozó többséggel nem tilt meg olyan tevékenységeket, melyek egy egyháznak vagy vallási közösségnek évszázadok óta lényeges megnyilvánulásai. Tehát biztos az, hogy ezeken a területeken vannak kockázatok, és a tökéletes megoldás, azt hiszem, hogy nem könnyen lehetséges. Van itt egy másik jelentős probléma is, amely a különböző tevékenységekre vonatkozik. Divat azt mondani, hogy elválasztás van ugyan állam és egyház között, de ezt mintha nem kellően hajtanák végre, mert bizonyos állami finanszírozásban részesülnek az egyházak. Ezt az állítást vizsgáljuk meg egy kissé! Azzal kezdeném, hogy a 90. évi IV. törvény praeambulumában az áll, hogy a vallási közösségek a társadalom értékhordozó tényezői, mégpedig nem is csupán a közszolgálati tevékenységük miatt, hanem az úgynevezett alaptevékenységük miatt is, amit most kicsit furcsa szóval hitéleti tevékenységnek nevezünk. Miért? Mert közösségformáló tényezők. Annak idején nagyon fontos értékként merült fel, hogy megszűnik a szocializmus, ne maradjon amorf a társadalom, ne izolálódjanak az egyes emberek, hanem a természetes közösségszerveződés mechanizmusai kapjanak egyfajta elismerést. Éppen ezért azt gondolom, hogy az az alapvető tétel, amely szerint az egyházak értékhordozó tényezők, nagyon is lehetővé teszi, hogy a társadalom ezen értékek egyikét-másikát bizonyos támogatásban részesítse, ez még nem

12 12 Vallástudományi szemle 2006/2 összefonódás. Nota bene, ez a megjegyzés a 90. évi IV. törvény praeambulumában tisztább és világosabb, mint az EU alkotmánytervezete, de teljesen összhangban van azzal. Ott ugyanis arról van szó, hogy az Unió elismeri az egyházak és vallási közösségek hozzájárulását Európa értékeihez. Magyarán szólva ezt az értékhordozó jelleget egy tartózkodóbb kifejezéssel még az Unió is elismeri. De ha ez így van, akkor nem az egyetlen jogcím az együttműködésre az, hogy közszolgálati feladatokat vállalunk át. Egyébként az is történelmileg rendkívül relatív, hogy mi számít állami feladatnak, és mi számít átvállalásnak. Volt olyan idő, amikor az egyház feladatának tekintették az oktatást. Nagy Károly előírta, hogy a plébánosok tanítsák a fiatalokat írni és olvasni. Volt olyan idő, amikor még a közrend fenntartását vagy a honvédelmet is bizonyos mértékig az egyháztól várták el. Például a magyar középkorban, ahol a püspöki kar zöme elesett a mohácsi csatában, hogy csak egy példát említsek. Tehát nyilvánvaló, hogy társadalmilag változik, hogy mit tekint az állam a saját különleges kötelezettségének és funkciójának. Ha jelenleg mondjuk az ingyenes közoktatás biztosítását az állam annak tekinti, vagy bizonyos egészségügyi, szociális ellátást annak tekint, ha és amennyiben annak tekinti, és ennek bizonyos feladatait rá kívánja bízni vallási közösségekre, akkor nyilván ebben a tekintetben együttműködés valósul meg az állam és az adott egyházak között. Az együttműködés pedig nem ellenkezik az elválasztással, sőt, éppen az elválasztás alapján lehetséges igazi, korrekt együttműködés olyan partnerek között, akik különállnak. Tehát azt hiszem, hogy az intézményfenntartás kapcsán jelentkező garancia vagy finanszírozás egyáltalán nem ellenkezik az elválasztás elvével. Hozzáfűzöm, hogy az úgynevezett hitéleti tevékenység bizonyos mértékű támogatása is igazolható az együttműködés alapján a 90. évi IV. törvény praeambulumából és az egyházak értékhordozó tevékenységéből. Ugyanakkor a hitéleti támogatás kifejezés rendkívül félrevezető. Hiszen hitéleti támogatásnak neveznek mindent, ami nem az oktatási, szociális, egészségügyi intézmény fenntartást jelenti, hanem az egyház egyéb (egész) tevékenységét. Tehát például a nagyértékű műemlék épületeink fenntartását. Hát kérem, ha ez hitélet, hitélet, mert a templomban imádkozunk, de hát nem csak hitélet. Ez is egy olyan feladat, amely a nemzeti kulturális örökség megőrzésével jár, tehát meggyőződésem szerint az együttműködés tipikus területe. És nemcsak a szentszéki egyezményben, hanem az azt becikkelyező magyar törvényben is ott áll, hogy a közgyűjtemények, illetőleg a kulturális örökség területén az állam az egyház ilyen irányú tevékenységét támogatja. Tehát ez teljesen megfelel az Alkotmánynak, azonban sehol nincs semmilyen garancia, hogy milyen mértékben támogatja. Nincs szó arról itt például, hogy az állami tulajdonban lévő épületekkel vagy intézményekkel egyenlő mértékben támogatná. Nincs szó arról, hogy akkor támogatja, ha mondjuk a Műemléki Felügyelőség a tulajdonost kötelezi egy bizonyos felújítás elvégzésére. Nincs szó arról, hogy milyen százalékban támogatja azon munkáknál, amelyeket

13 erdő péter 13 kötelességként a tulajdonos számára előír. Tehát azt hiszem, hogy ez az egyik legfőbb területe annak, hogy reálisan szemléjük az egész problémát, az egyház és állam együttműködésének és elválasztásának problémáját. Nekünk Magyarországon tudomásul kell venni, hogy se a társadalmunk, se benne az egyházaink nem most épülnek zöldmezős beruházásként, hanem évezredes örökség vagy évszázados vagy évtizedes örökség hordozói. Nemrég jelent meg egy gyönyörű kötet egy magánkiadónál több nyelven turisták számára az ország legszebb épületeiről. Bocsánatot kérek, nem voltam rest végigszámolni. Több mint 70 százaléka ezeknek templom. Ha a civil kívülálló így gondolja, vagy ha a turistát ezzel csalogatja, akkor valószínűleg ez tényleg hozzátartozik a nemzet vagyonához és értékéhez. Clemençeau megtette azt, hogy államosította a templomokat. Ennek következményeképp ma Franciaországban, ahol igazán erős és nem is igen jóindulatú elválasztás érvényesül, az 1905 előtt épített összes templomok teljes fenntartási terhét az állam viseli. Erre mondhatjuk azt, hogy ha nálunk így volna, akkor talán egyéb támogatást abban a szektorban nem is igényelnénk, mert mondjuk úgy, hogy a papság megélhetését valóban fedezik a hívek adományai. Rendkívül félrevezető dolog azt mondani, hogy a hitéletet fizessék a hívők, és a nem hívők pénzéből arra ne fordítsunk, miközben ezeknek az ingatlanoknak a fenntartását is hitéletként címkézzük. Megjegyezném még azt, hogy ez a logika sem teljesen meggyőző, hogy a hitélethez ne járuljanak hozzá a nem hívők, mert nem mindenkit érdekel a sport. De hát állami eszközökből támogatják a sportot is. Vagy különböző kulturális tevékenységeket, amelyben a lakosságnak nem kis része nem vesz részt, vagy nem kíván részt venni. Ugyanakkor mivel a társadalom egésze azokat értéknek ismeri el, közpénzekből támogatásban részesülnek. Nem hiszem, hogy itt akár az épületek, akár az egész hitéleti tevékenység területén valamilyen igazságtalanság volna abban, hogy valamilyen állami támogatás erre a célra jut. Egyébként ez a támogatás honnan is ered? Mikor is vált szükségessé? Sajnos tanulmányoznom kellett elég bőven például az Esztergomi Prímási Levéltárban a papi panaszokat a 40-es, 50-es évekből. A következő helyzet rajzolódik ki ben elveszik a nagybirtokokat. Felmerül a probléma, hogy miből tartjuk fenn ezután az intézményeket, hiszen azok elsősorban az épületek és intézmények fenntartását szolgálták. Hogy milyen volt a pontos gazdasági hatékonyságuk, erről rendkívül jó képünk van. Serédi Jusztinián a 20-as években a pápától szerez felmentést az 1917-es Codex tilalma alól, hogy Budapesten és más nagyvárosokban lehessen újabb kegyuraságokat alapítani, mert a városi önkormányzatok nem vállalják, hogy templomokat és plébániákat építsenek, ha nem kapják meg a kegyurasággal járó nevezési jogot vagy bemutatási jogot a plébánosok kinevezésére. Ezt viszont az 1917-es Codextől kezdve már nem volt szabad létesíteni. Nagyon régi típusú jog-

14 14 Vallástudományi szemle 2006/2 viszony volt ez, a 13. századtól kezdve mutatható ki a mi tájainkon. Ennek a kegyúri jogviszonynak az alapján tartották fenn és tartották karban a templomépületeink nagy részét, sőt ilyen jogviszony keretében jöttek létre ezek az épületek. És minél értékesebb, minél elegánsabb egy templom, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy rangos kegyura volt. Amit látunk is sokszor a kórus mellvédjén vagy másutt, ahol a címer megjelenik. Budapesten a két háború között ezen szentszéki felmentés alapján készült egy sor új templom és plébánia. Rögzítve volt, hogy milyen összeget adott rá minden évben a főváros. Sipőcz Jenő erről annak idején tanulmányt is adott ki. Ebből kiderül, hogy az akkori társadalom többsége úgy gondolta, hogy a peremkerületek lakosságának lelkipásztori gondozása nincs megoldva, és a 19-es kommün tapasztalatai után talán a nem hívő vezető rétegek is támogatandónak ítélték meg ezeknek a peremkerületeknek a vallási tevékenységét. Ezért a főváros, a nevezési jogot magának fenntartva, létrehozott egy sor templomot és parókiát. Egyébként Debrecenről olvastam, hogy még a protestáns kegyuraság intézménye is felmerült, hasonló szándékkal még a protestáns egyházakat is támogatták annak idején ilyenfajta közpénzekből. Ahol azonban sem a város, sem a földbirtokos vagy annak jogutóda nem biztosította ezt a fajta kegyúri hátteret az építkezéshez, ott létrejöttek az úgynevezett egyházi kegyuraságok. Hogyan alakultak ki ezek? Szükség volt lelkipásztori szempontból x faluban egy templomra. Akkor ráterhelték annak kegyuraságát egy meglévő egyházmegyei, káptalani vagy más egyházi intézményhez tartozó birtokra. Például az Esztergomi Nagyszemináriumra, amelynek a fenntartására a tokodi és egyéb birtok alig volt elegendő, ráterheltek több plébániát, úgyhogy nem véletlen, hogy a régi szeminárium kispapjai mindig emlegetik, hogy sokat fáztak, és jó ételt leginkább az evett, aki otthonról kapott. Szóval nem volt nagyon jó egyházunk gazdasági helyzete a háború előtt sem. Az egyházi birtokok megszűnésével, illetve államosításával, majd pedig a városi kegyúri juttatások beszüntetésével, megszűntek azok az alapok, melyek a működést lehetővé tették. Annak idején, a nagybirtokok államosításakor a törvény kártalanítást helyezett kilátásba 1945-ben. Azóta sem történt ezen a vonalon semmi. A természetbeni kártalanítás vagy restitúció a jelen pillanatban reálisnak sem látszik. Említést sem ilyen jelleggel teszek róla, csupán összehasonlításként, hogy a szomszédos országokban viszont ez jelenleg nagy arányban folyik, tehát a szlovák egyház hektár földet kapott vissza az utóbbi években. A Nagyváradi Püspökség most, két hónappal ezelőtt visszakapott hold erdőbirtokot például. (Pedig ez már Románia!) Most van folyamatban Szerbiában is mint tudjuk a restitúció, amire a katolikus egyháznak, sőt még a protestáns egyházaknak is bizonyos igényük lehet. Nálunk más technikával történtek ezek a dolgok, kezdjük azon, hogy a nagybirtok mellett volt egyházi kisbirtok is, aminek más a története. Mert a plébániai

15 erdő péter 15 kisjavadalmak jobbágytelekből lettek. Aki a magyar mezőgazdaság történetével foglalkozott, mind tudja, hogy a falusi papnak a biztosítása végett egy jobbágytelket kimértek, vagy legfeljebb kettőt, és ez volt a plébánia gazdasági alapja. Ezeket a kis javadalmakat fel kellett volna ajánlani. Tehát amikor a kolhozosítás megkezdődött, akkor itt is először a tagosítással próbálkoztak, vagyis terméketlenebb helyen kaptak csereföldet a plébániák. Minden parasztgazda szaladt volna felajánlani a földjét, miután ezt a terméketlen területet is megterhelték azzal a beszolgáltatással, amire egyébként egy jó földhöz méltányos vagy lehetséges lett volna. Ki az, aki nem ajánlhatta fel a földet így sem? A plébános, mert nem volt az övé. Tehát egyházjogilag nem volt módja rá, hogy felajánlja. Ezért érkeztek a kétségbeesett papi levelek a püspökségekre, hogy mit tegyenek már most. Felajánlani nincs joguk, a beszolgáltatást nem tudják teljesíteni. Ezért az akkori püspökök próbáltak interveniálni. Végül megszületett az a belügyminiszteri rendelet, amely előírta, hogy tekintsük felajánlottnak az összes plébániai kisjavadalmat, és ilyen módon államosították őket. De ezzel összefüggésben és erre kifejezett utalással hozták létre 1951-ben nem a vallásalapot, hanem a vallásfelekezeti alapot, amely akkor egy képzeletbeli pénzösszeget jelentett, ezeknek a legutolsó maradék kis plébániai földeknek, papföldeknek, kántorföldeknek az ellenértékét és ennek a kamatát osztották ki kongrua címén a papoknak. Így keletkeztek a Ft-os havi fizetések, amelyek eleinte még valamit jelentettek, de később egyre kevesebbet értek. Azonban ezt a vallásfelekezeti alapot az Állami Egyházügyi Hivatal kezelte, és bár néha mondták, hogy a kongrua kifizetések már megszűnnek, aztán újra meghosszabbították. Tudni kell, hogy az eredeténél nem szívességről volt szó, hanem ellenszolgáltatásról. Az utolsó elvont kisvagyonnak az ellenértékéről, illetve az ellenérték mondjuk így kamatairól. Amikor 1989 nyarán megszüntették az Állam Egyházügyi Hivatalt, akkor az addigi képzeletbeli alapként létező vallásfelekezeti alapról nem történt rendelkezés. És attól kezdve az a benyomás támadt, mintha annak a kongrua címén kapott összegnek és egyéb fenntartási költség címén kapott összegnek valamiféle ajándék jellege volna, és azzal, hogy a Parlament évente szavazta meg, valamiféle alaptalan vagy szívesség jellegű hitéleti támogatásról volna szó. Tehát való igaz, hogy nincs meg a jogfolytonosság a régi vallásfelekezeti alap és a 90-es évek legelejének az évente parlamenti döntéssel történő úgynevezett hitéleti támogatása között, de logikailag és a szükséglet tekintetében erről az összegről beszélünk. Ennek a későbbi jogalapját tisztázta az 1997-es Megállapodás, illetve az annak nyomán született magyarországi törvényhozás az egy százalékkal és a járadékalappal, amit az épületingatlanok azon részéért kapunk, amelyről az egyház lemondott. Itt is sokan azt mondják, hogy a Katolikus Egyház valamiféle privilegizált helyzetben van, mert nemzetközi jogi szerződése van az állammal. Ez nem privilégium, hanem a mi jellegünknek, tehát a saját autonóm működésnek egyik szükségszerű része.

16 16 Vallástudományi szemle 2006/2 Ugyanis a Katolikus Egyház világegyház. Tehát például a hazánkra nézve a Szentszék által jóváhagyott értékhatár alapján egymillió dollárnál nagyobb értékű vagyonról egyetlen egyházi jogi személynek sincs joga lemondani. De még eladni sincs joga a Szentszék külön engedélye nélkül. Tehát természetes, hogy például a túl soknak tűnő visszajáró ingatlan feléről lemondani Magyarországon belül egyetlen egyházi hatóság sem volt illetékes: ezért volt leginkább szükség arra, hogy a Szentszék tárgyaljon. Egyébként természetesen a magyar állam más felekezetekkel is kötött hasonló tartalmú, talán néha még előnyösebb egyezményeket. Tehát az evangélikus, a református egyházzal, a szerb ortodox egyházzal, a MAZSIHISZ-szel és másokkal. Azt hiszem, ebben sincs semmiféle kiváltság vagy különleges előny. Sőt tovább megyek, a törvény azt is biztosította, hogy olyan egyházaknak, amelyek nem rendelkeztek korábban megfelelő ingatlannal, bizonyos hitéleti vagy közszolgálati tevékenységre szükséges ingatlan létrehozásához az állam támogatást nyújthat. Innentől kezdve azt kell mondanunk, hogy az újonnan alapított vagy Magyarországra újonnan érkezett vallási közösségeknek is megvolt, illetve megvan a jogcíme arra, hogy ezekre a feladatokra állami támogatásban részesüljenek. Történtek is ilyen esetek, van rá példa. A következő kérdés az, hogy az egy százalék bevezetése hogyan is történt. Tudnivaló, hogy Magyarországon (és ebben mi nemcsak partnerek voltunk, hanem a felelősség egy részét az előkészítő szakaszban hordoztuk is, hiszen meggyőződéssel támogattuk például a MAZSIHISZ álláspontját) nem lehet államilag regisztrálni a vallási hovatartozást. Ezzel természetesen eleve kizártuk a német típusú egyházi adórendszert. De persze kizártuk azt is, hogy az állam ítélje meg a saját kritériumai szerint, hogy ki milyen vallásfelekezethez tartozik. Tulajdonképpen a működésünk szabadsága nyert ezzel a megoldással. Másrészt a 90. évi IV. törvény világosan rendelkezik arról, hogy az egyházak belső jogszabályainak a kikényszerítésére államhatalmi eszközök nem használhatók. Azaz kizártuk az osztrák típusú (Kirchenbeitrag) rendszert is, vagyis a saját tagjainktól kért egyházi adó befizetését világi bíróság előtt nem követelhetjük, ami Ausztriában ma is így van. Mindezek tudatában kell beszélni arról, hogy milyen modern formák voltak a 90-es években a piacon, amelyek között tájékozódni lehetett, ha egyszer az évi költségvetési támogatást külön indoklás nélkül és a mérték meghatározása nélkül az akkori kormányzat nem óhajtotta tovább folyósítani. Azt mondták, legyen ebben inkább egy automatizmus, és legyen korszerűbb. Az Olaszországban, később Spanyolországban bevezetett lehetőség a személyi jövedelemadó bizonyos százalékának felajánlására kínálkozott annak a módszernek, amit elsősorban a magyar közélet liberális része szorgalmazott. Szorgalmazták, és az egyháziak is elkezdtek erről tárgyalni, természetszerűleg nem úgy, hogy az egy százalék vagy akárhány százalék versenyeztethető legyen az összes alapítványok, egyesületek és

17 erdő péter 17 más közhasznú célok támogatásával. Tehát ne ezer vagy tízezer alapítvány között induljanak az egyházak, hanem egy külön kategóriában. Olyanra, hogy az egyház tízezer versenytárs között indul, nincs példa a világon. Tehát azt mindnyájan tudjuk, hogy az a javaslat, amely szerint két százalékot vagy akár hármat lehetne rendelkezéssel irányítani, de versenyben kellene lenni az egyházaknak más kategóriájú szervezetekkel, nem más, mint az egy százalékos adóirányítási rendszer megszüntetése. És amikor 1996 nyár végén, miközben a témáról folyt a nemzetközi tárgyalás, a Parlament elfogadott egy olyan egyszázalékos törvényt, amelyben versenyeztetve voltak az egyházak az alapítványokkal és egyéb szervezetekkel, akkor az egyházak egyhangúan úgy nyilatkoztak, hogy ebben az egy százalékban nem kívánnak részesülni. A delegációnk pedig felállt az asztaltól, és akkor tért oda vissza, amikor nyitottság mutatkozott, hogy külön kategóriában kezeljék ezt az egy százalékot, és csak egy állami alap javára lehessen alternatív módon rendelkezni. Tehát a dolognak ez a része, ez is egy kissé félreértésekkel megterhelt a köztudatban, de valóságban éppen a modernizációból, abból a szándékból fakad, hogy ne direkt az állam finanszírozzon, hanem az adófizetők szándékát vegye figyelembe. Természetesen itt az egy százalék szerint felajánlott, bejött összegek szétosztásán kívül a nem nyilatkozók egy százalékának felosztása is felmerül mint probléma, mert Olaszországban például olyan arányban osztják fel, amilyen arányban a nyilatkozók a saját 0,8 százalékukat rendelték. Spanyolországban pedig az állam kiegészítette és kiegészíti a ténylegesen felajánlott összeget. Magyarországon is egy kiegészítési szisztéma van érvényben, részben a szentszéki egyezményben is előre jelezve, részben azonban azon szinte túlmenő, de a gyakorlat által igazolt módon. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne más irányban keresni, csakhogy egyházunknak az utóbbi 230 évben az a tapasztalata, ha nagy eszmék nyomán nagy intézményes változtatások vannak, akkor abból mindig mi húzzuk a rövidebbet. Tehát azért azt jó látni, hogy nekünk a gyakorlat és a valóság iránti tisztelet nagyon fontos érték, és ha ebben partner az állam, ebben partner a társadalom, akkor azt hiszem, hogy a legtöbb részletkérdés közmegegyezéssel vagy közmegelégedésre oldható meg. Az a jelszó vagy az a kritérium, hogy növelni kell az egyházak önfinanszírozó képességét, elhangzik, és való igaz, hogy például az Amerikai Egyesült Államokban vagy Kanadában az egyházak messzemenően önfinanszírozóak. Na de ott volt egy eredeti tőkefelhalmozódás! Ott Amerika felfedezése óta nem kobozták el a javaikat, és ott jelenleg is vannak különböző kedvezményeik. Tehát például a javukra tett adományok teljes egészében levonhatók az adóból, például a közösségi rendezvényeiken az étel, ital és bizonyos típusú cikkek árusítása jótékonysági alapon adómentesen történik. Olyanfajta körülmények vannak, jogi és gazdasági körülmények, amelyek ezt az egészet működőképessé teszik. Arról nem beszélek, hogy középkori templomaik pedig nincsenek, hanem az egyes közösségek a saját

18 18 Vallástudományi szemle 2006/2 anyagi teherbíróképességük szerint építették a templomaikat. Egyébként ma Magyarországon a Katolikus Egyház is ha megfigyelik általában egyszerű, olcsó kivitelű templomokat épít. Miért? Mert tudjuk, hogy ez felel meg az anyagi lehetőségeinknek. Az önfinanszírozó képességnek a megteremtését akkor, ha a teljes műemlékfenntartást is az önfinanszírozás keretébe soroljuk, nem látom reálisnak. Nem tartom reálisnak azért, mert hiába mondja valaki azt, hogy vállalkozzanak az egyházak, ha nincsen kezdő tőke. Kezdő tőke nélkül vállalkozni, tudjuk, milyen. A kényszervállalkozók sorsa eléggé ismeretes Magyarországon. Ez bizony nem versenyképes dolog. A másik lehetőség az lenne, hogy valamilyen tulajdont vagy jövedelmet hozó vagyont juttatni az egyházaknak. Erre nézve azonban a 90-es évek elején a folyamat iránya eléggé eldőlt. Az irány pedig az volt, hogy termelőeszközt pedig az egyházak nem kaptak vissza elvből sem. Csupán épületeket, mégpedig olyan épületeket, amelyek hitéleti vagy közszolgálati célra voltak használva 1948-ban, és ezen épületeket is a törvény szerint ilyen, illetve hasonló célokra kell felhasználni. Ezek után azt mondani, hogy az önfinanszírozó képességünket növeljük, ennek nincsen alapja. Kis lépéseket lehet tenni ebbe az irányba, amelyekről nem gondolhatjuk, hogy a többi finanszírozási formát feleslegessé teszik. Mert könnyű úgy elkezdeni az önfinanszírozást, hogy ami eddig járt, azt esetleg nem adjuk tovább majd meglátják az egyházak, hogyan finanszírozzák magukat. Tehát ha rendezettebben és nem valami átgondolatlan változtatás keretében nézzük ezt a folyamatot, akkor olyan konkrét dolgok jöhetnek számításba, mint: Az évi XXXII. törvénynek az ingatlanokkal kapcsolatos megszorításai lassan értelmüket veszítik. Tehát gyakorlatilag ez a törvény, például a katolikus igénylők vonatkozásában a 2011-re meghosszabbított határidő előtt, mondhatjuk azt, hogy a mostani esztendő során, ha nem is száz százalékig, végrehajtást nyert, mert az OTP segítségével kötelezettség-átvállalás formájában megkapták az egyházak a lemondott ingatlanok ellenértékét, illetve az önkormányzatok az ellenértéket, és így az egyházak visszakapták természetben a hajdani ingatlanokat, melyek a törvény hatálya alá tartoztak. Rendkívül praktikus dolog, most azonban lehetővé válna az, hogy a 91. évi XXXII. törvénynek a használat céljára vonatkozó megszorításait immár a törvényhozó feloldja, hogy azt mondja: ez a folyamat véget ért, ezért a törvény vagy annak bizonyos részei hatályon kívül kerülnek. Ezzel lehetővé válna, hogy a visszakapott épületek egy részében valamiféle hasznot hajtó tevékenység bátrabban induljon. Természetesen jelenleg is van lehetőség arra, hogy részlegesen hasznosítsunk egyházi épületeket. De hát azért ez nem igazi jövedelemforrás, mert azokat tatarozni is kell, megfelelő állapotba kell hozni, hogy az tényleg jól hasznosítható legyen, amihez kezdeti tőkére volna szükség. A magyar

19 erdő péter 19 társadalom tudjuk jelenleg rendkívül tőkeszegény, úgyhogy ebből komoly jövedelem azért, azt hiszem, hogy nem várható. A másik dolog lehetne, hogy visszatérve a történelmi példákra és a szomszédos országok már folyó gyakorlatára, kreálni még egy járadékalapot. És azt mondani, hogy: mondjuk a hajdani kisjavadalmak vagy a vallásfelekezeti alap ellenértéke vagy más javak ellenértéke képezhetne egy újabb képzeletbeli alapot, amelyből meghatározott összegű és értékálló járadék juthatna az egyházaknak, akik ezeket a veszteségeket elszenvedték, és ez kiválthatna bizonyos más formákat, és egy egyenletesebb finanszírozást tenne lehetővé. Azonban a jelenlegi helyzetben nem tudom, hogy mennyire van az államháztartásnak arra lehetősége, hogy egy új fix járadékot szabadítson fel, még akkor is, ha a járadéknak az alapja imaginarius lenne, tehát nem lenne meg együtt az a tőke, amelynek az úgynvezett kamatait megkaphatnák az egyházak. Ilyenfajta körülmények között élünk és gondolkozunk, és amikor azt halljuk, hogy változtatni kell, valamiféle nagy ötletek mentén radikálisan újítani a jelenlegi helyzeten, akkor inkább megszeppenni szoktunk, mint lelkesedni. Ezzel együtt bizonyos részletekben a finomításnak a lehetősége nyilván fennáll. Azt hiszem, hogy a mi részünkről a nyugodt folyamatosság szándéka erősen megvan. És még egy: megvan a bizalom Magyarország alkotmányos rendjében. Tehát úgy érezzük, hogy a vallásszabadság alapvető feltételei igenis biztosítva vannak, és úgy érezzük, hogy a szabadság, ha hosszabb idő alatt is úgy látszik, hogy elég hosszú idő alatt de ki fogja forrni magát, és a gyakorlatban fenntartható működést tesz lehetővé. Ezzel a bizalommal zárom ezt a beszélgetést, és nagyon köszönöm a figyelmet.

20