V l a d i m i r N a b o k o v : S i g n s a n d S y m b o l s

Átírás

1 J e l e k é s j e l k é p e k 1. Oly sok év után negyedszer szembesültek a kérdéssel, hogy milyen születésnapi ajándékkal lepjék meg a menthetetlenül elborult elméjő fiatalembert. A fiatalember semmire sem vágyott. Az emberalkotta tárgyak sátáni méhrajzással vették körül pusztán vibráló, ellenséges mozgásukat fogta fel, vagy zsíros vigaszukat, amelynek semmi hasznát nem vehette absztrakt világában. Miután számtalan ötletet elvetettek, amivel megbánthatták vagy megrémítették volna (a szerszámok népes családja például tabu volt), végül egy ártatlan nyalánkság mellett döntöttek: egy kosárka, benne tíz kicsi korsóban tíz különbözı gyümölcskocsonya. Születésekor már hosszú ideje házasok voltak; azóta évek peregtek el és ık nagyon megöregedtek. Az asszony sebtében feltőzve hordta barnásszürke haját. Olcsó, fekete ruhákban járt. A többi korabeli nıvel (például a szomszédasszonyukkal, Mrs. Sollal, kinek kisminkelt arca lilás mályvaszínben játszott, kalap helyett pedig kusza vadvirágcsokrot hordott) ellentétben az ı lemeztelenített, fehér arca olyan volt, mint az tartozkodó tavaszi napsugár. A férje, aki régi hazájában meglehetısen sikeres üzletember volt, most teljesen a bátyjától, Isaactól függött, egy igazi amerikaitól, kinek majdnem negyven amerikai év állt már a háta mögött. Ritkán látták, és egy csúfnevet ragasztottak rá: "Princ". Azon a pénteken semmi sem sikerült. A metró két állomás között bedöglött és egy negyedórán keresztül nem hallatszott más, csak a szívek engedelmes dobogása és az újságlapok zörgése. A busz, amire át kellett szállniuk, idıtlen idıkig váratta ıket, és mikor végre befutott, tömve volt langaléta és szószátyár iskolásokkal. Erısen zuhogott, amikor végigmentek a szanatóriumhoz vezetı barnás ösvényen. Ott ismét várniuk kellett, de ahelyett, hogy szokás szerint becsoszogott volna a fiuk (szegény, hanyagul borotvált arcát elcsúfították a pattanások, a rosszindulat és a zavartság) egy nıvér jelent meg, akit ismertek és aki nem érdekelte ıket, és ragyogva elmesélte, hogy a fiuk ismét megkísérelt véget vetni az életének. Már jól van, mondta a nıvér, de a látogatásuk esetleg felkavarná. A szanatóriumnak nyomorúságosan kicsi személyzete volt, a dolgok könnyen összekeveredhettek vagy elveszhettek, ezért úgy döntöttek, hogy nem hagyják az irodában az ajándékot, hanem legközelebb is magukkal hozzák, és majd akkor adják oda. Az asszony megvárta, míg férje kinyitja az ernyıjét, aztán belekarolt. A férfi megköszörülte a torkát, a kiábrándultságát jelzı, sajátos krákogással. Az szemközti buszmegálló menedékébe érve a férfi összecsukta az esernyıjét. Néhány méterre tılük, egy ingadozó, csöpörgı fa alatti tócsában egy parányi, félholt, tollafosztott madár vergıdött. A metróállomásig tartó hosszú utazás alatt egyetlen szót sem váltottak; és minden alkalommal, amikor az asszony szeme férje kezére tévedt (duzzadt erek, barnával pettyezett bır), remegı kezeivel megszorította esernyıje fogantyúját és feltornyosuló könnyeinek feszítésével küszködött. Körülnézett, hogy elterelje gondolatai folyamát, és hirtelen megdermedt a megdöbbenéstıl, szánalom és elképedés márton róza krisztina fordítása 1

2 kavarodott fel benne, amikor észrevett egy idısebb nı vállain pityergı sötéthajú kislányt, piros, ápolatlan lábujjkörmökkel. Kire emlékeztette az az idısıdı asszony? Rebeka Boriszovnára hasonlított, akinek lánya az egyik Szolovejikhez ment hozzá még Minszkben, évekkel ezelıtt. Legutóbb, amikor a fia megpróbálta, tettét az orvos szavaival élve mesteri találékonysággal tervezte meg; és sikerült volna neki, ha egy irigy betegcimborája nem hiszi azt, hogy repülni tanul, és nem tartja vissza. Pedig amit valójában tenni akart: kiszakítani világa szövetét és elmenekülni a hasadékon át. Érzékcsalódásainak természetérıl egy cikk jelent meg egy rangos tudományos folyóiratban, de az asszony és a férje már jóval korábban kiderítették a rejtély nyitját. Herman Brink "vonatkoztatási tébolynak" nevezte. Az ilyen ritka esetekben a beteg úgy érzi, hogy minden, ami körülötte történik, elhomályosítja és fenyegeti a személyiségét, a létezését. A létezı embereket kizárta az összeesküvésbıl, mert sokkal intelligensebbnek hitte magát náluk. Tőnékeny árnyak kísérték minden lépését. A csillagos égbolton úszó fellegek lassú jelzésekkel továbbították a rá vonatkozó, elképesztıen aprólékos üzeneteket. Legbensıbb gondolatai az alkonyat elérkeztekor kerültek megtárgyalásra a fák sötét gesztusnyelvén. A kavicsok, a piszokpettyek, a mintázatba rendezıdott napfoltok valami borzalmas módszer szerint továbbították az üzeneteket, és neki mindenáron fel kellett tartóztatnia azokat. Minden élénken izgett-mozgott körülötte és mindennek ı volt a témája. Néhány kém könnyen tetten érhetı volt például az üvegek és a pocsolyák felszíne; míg mások, mint például a kirakatokban lógó kabátok, valójában önbíráskodó, a szívük mélyén elfogult tanúk voltak; megint mások, mint például a folyóvíz és a viharok, a tébolyig fokozott hisztériával, valami egészen kifacsart véleményt akottak róla, groteszkül félrértelmezve cselekedeteit. Örökké résen kellett lennie, fel kellett áldoznia minden percét, hozzáigazítani egész életét, hogy megfejtse a dolgok hullámzását maga körül. Minden lélegzetvételével megjelölte és katalogizálta a levegıt. Ó, bár csak a közvetlen környezetére korlátozódott volna ez a dühödt érdeklıdés de jaj, nem így volt. A távolsággal csak egyre hangosabbá, egyre bıségesebbé vált a kegyetlen pletykaözön. Vértestecskéinek körvonalai, milliószorosukra növekedve, hatalmas síkságokat szeltek át; és még távolabb, a hatalmas hegyek elviselhetetlen tömörsége és magassága foglalta gránitba életének végsı igazságait, fenyıerdık susogták létezésének titkait. 2. Amikor végre felbukkantak a metró kavargó és bőzös levegıjébıl, a múló nap üledékei már elkeveredtek az utcai lámpák fényével. Az asszony néhány halszeletet akart venni vacsorára, így a férje kezébe nyomta a gyömölcs-zselés korsócskákkal teli kosarat és hazaküldte. A férfi már felmászott a harmadik emeletre, amikor eszébe jutott, hogy kora reggel a feleségének adta a lakáskulcsát. Csendben leült a lépcsıre, és csendben felállt, amikor vagy tíz perc múlva befutott a felesége, nehezen vánszorogva fel a lépcsıkön, arcán halvány mosollyal és helytelenítıen csóválva fejét butasága miatt. Beléptek kétszobás lakásukba és a férfi azonnal a tükörhöz lépett. Hüvelyujjaival szétfeszítette szája sarkait, rettenetes, maszkszerő grimaszba győrve arcát, és kiemelte új, reménytelenül kényelmetlen mőfogsorát, majd letörölte róla a lecsüngı, hosszú nyálagyarakat. Orosz nyelvő újságját olvasgatta, míg a felesége márton róza krisztina fordítása 2

3 megterítette az asztalt. Még mindig olvasva ette a sápadt ételt, amelyhez szükségesek lettek volna a fogak. Az asszony, jól ismerve férje kedélyhullámzásait, csendben evett. Amikor a férfi lefeküdt, az asszony még a nappaliban maradt piszkos kártyapaklijával és szakadozott fényképalbumaival. A keskeny udvar túlsó oldalán, ahol esıcseppek csilingeltek az ütött-kopott kırisfahordókon, nyájas fény derengett néhány ablakon át, és az egyikben látni lehetett egy feketenadrágos férfit, aki lecsüngı könyökkel, hanyatt hevert egy győrött ágyban. Az asszony leeresztette a függönyt és nézegetni kezdte a fényképeket. Meglepett tekintető kisbaba volt, sokkal inkább, mint a kisbabák általában. Az album egyik begyőrödött sarkából egy német bakfis hullott ki, tokás vılegényével együtt Lipcsében ismerte meg ıket. Minszk, a forradalom, Lipcse, Berlin, Lipcse, egy lejtıs házfront csúszik ki a fókuszból. Négyévesen, egy parkban: morcosan, félénken, öszeráncolt homlokkal bámul a semmibe, mint egy sóvár mókus, akitıl minden idegen. Rosa tanti, egy kötekedı, összeférhetetlen, merész tekintető idıs hölgy, aki a rossz hírek, bankcsıdök, vasúti balesetek, rákos daganatok reszkettetı világában élt, egészen addig, amíg a németek meg nem ölték, azokkal az emberekkel együtt, akikért aggódott. Hatévesen, amikor csodálatos madarakat festett emberi kezekkel és lábakkal, és álmatlanságban szenvedett, akár egy felnıtt férfi. Az unokatestvére, mára már híres sakkmester. Újra ı, nyolcévesen, már megmutatkoztak az elsı nehézségek a felfogóképességével, már félt az utcai plakátoktól, és egy bizonyos képtıl, ami pedig csak egy idilli tájképet ábrázolt, sziklákat a hegyvonulatok között és egy fa csupasz ágára akasztott öreg taligakereket. Tízéves, abban az évben hagyták el Európát. A gyalázat, a szánalom, a megalázó nehézségek, azok a csúnya, rosszindulatú, fogyatékos gyerekek, akikkel együtt volt abban a speciális iskolában. Aztán elérkezett életének azon szakasza, amikor egy tüdıgyulladásból való hosszú lábadozás során azok az apró fóbiák, amelyekre szülei konokul mint a csodálatos ajándékként világra jött gyermek hóbortjaira tekintettek, egyszerre hajthatatlanná, rideggé váltak, logikusan egymásból következı érzékcsalódások sőrő szövevényévé alakultak át, és teljesen hozzáférhetetlenné tették ıt a normális elme számára. Az asszony ezt, mint sok minden mást, úgy fogadta el hiszen az élet nem jelentett már számára mást, mint elfogadni az egyik öröm elveszítését a másik után, (és nem pusztán a boldogság ígéretét), hogy talán csak a javulásra van esély. A határtalan fájdalom hullámaira gondolt, amelyeket ilyen-olyan okokból kellett kiállniuk a férjével; gondolt a láthatatlan szörnyekre, akik valami felfoghatatlan módon megsebezték a gyermekét, és a világban felhalmozódó mérhetetlen, szeretı gyengédségre; a saját végzetes gyengédségére, amely szétmorzsolódott vagy elpazarlódott, vagy tébollyá változott át; az elhagyott gyermekekre, akik magukban motyogva kucorognak a piszkos sarkokban; és a gyönyörő gyomvirágokra, akik nem tudván elbújni a földmőves elıl, gyámoltalanul nézik rájuk vetülı majomszerő árnyát, amely lecsap rájuk, hogy csak szétmarcangolt szirmaikat hullassák a nyomában, amint közeledik a szörnyeteg sötétség. márton róza krisztina fordítása 3

4 3. Már elmúlt éjfél, amikor meghallotta férje nyögdécselését, aki egyszerre betántorgott a nappaliba, pizsamája felett azzal a régi, prémgalléros házikabáttal, amelyet sokkal jobban szeretett mint a másik, szép kék háziköntösét. Nem tudok elaludni sírta. Miért kérdezte az asszony miért nem tudsz elaludni? Hiszen olyan fáradt voltál. Nem tudok elaludni, mert meghalok mondta a férfi, és lefeküdt a díványra. A gyomrod fáj? Akarod, hogy kihívjam doktor Solovot? Nem kell orvos, nem kell orvos nyögte. A pokolba az orvosokkal. Azonnal ki kell ıt hoznunk onnan. Különben mi leszünk felelısek miatta. Mi leszünk a felelısek ismételgette, mialatt ülıhelyzetbe tornázta magát, mindkét lábával a földre toppantva, és ökölbe szorított kezével püfölte a homlokát. Rendben mondta csendesen az asszony holnap reggel kihozzuk onnan. Szeretnék egy kis teát mondta a férje, és bement a fürdıszobába. Az asszony nehézkesen lehajolt és felvett néhány kártyát meg egy-két fényképet, amelyek lecsusszantak a kanapéról: kör bubi, pikk kilences, pikk ász, Elsa és az ı goromba gavallérja. A férfi visszatért, és lelkesen, fennhangon így szólt: Már mindent elterveztem. Átadjuk neki a hálószobát. Felváltva virrasztunk mellette, az éjszaka egyik felét vele töltjük, a másikat itt, a kanapén. Megbeszéljük a doktorral, hogy legalább hetente kétszer látogassa meg. Nem számít, hogy a Princ mit mond. De nem is mondhat semmit, így sokkal olcsóbban kijövünk. Megcsördült a telefon. Szokatlan volt a telefonjuktól, hogy ebben órában csöngjön. A férfi bal papucsa lecsúszott, sarkával és lábujjaival tapogatózott utána; a szoba közepén ácsorgott és gyerekesen, fogatlan száját eltátva bámult a feleségére. Az asszony jobban tudott angolul, így ı szokta felvenni a telefont. Beszélhetnék Charlie-val? kérdezte egy fakó, vékony, fiatal nıi hang. Milyen számot hívott? Nem. Ez nem az a szám. A telefonáló udvarisasan elnézést kért. Az asszony keze lassan öreg, megfáradt szívéhez vándorolt. Egészen megrémített mondta. A férfi arcán gyors mosoly röppent át, majd folytatta az izgatott tervezgetést. Azonnal érte kell menniük, mihelyst felvirrad. A késeket egy lelakatolt fiókban kell majd tartaniuk. Még a legrosszabb pillanataiban sem veszélyes másokra. A telefon másodszor is megcsörrent. Ugyanaz a színtelen, ideges fiatal hang kérte Charlie-t. Megint rossz számot hívott. Megmondom, mit csinált rosszul: az O betőt tárcsázta a nulla helyett. Leültek váratlan, éjféli, ünnepi teájuk mellé. A születésnapi ajándék az asztalon hevert. A férfi hangosan szürcsölt, arca kipirult; poharát néha-néha körkörösen meghimbálta, hogy teljesen feloldódjék benne a márton róza krisztina fordítása 4

5 cukor. Kopasz fején, egy nagy anyajegy mellett, feltőnıen kidagadt egy ér, és noha reggel borotválkozott, ezüstös borosta lepte be az arcát. Amíg a felesége töltött neki egy újabb csésze teát, a férfi feltette a szemüvegét és élvezettel újra megvizsgálta a sárgán, zölden és pirosan ragyogó, kicsi korsókat. Esetlen, nedves ajkai kibetőzték a hivalkodó címkéket: ıszibarack, szılı, szilva, birsalma. A vadalmánál tartott, amikor újra megcsörrent a telefon. New York, 1958, angol zaziazajko@gmail.com márton róza krisztina fordítása 5