Barbara Wood LÉLEKLÁNG

Átírás

1 Barbara Wood LÉLEKLÁNG

2 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Barbara Wood: Soul Flame Sphere Books Ltd., 1988 Barbara Wood, 1987 Fordította SZIJJ ZSUZSA (I-IV. rész) KÖRNYEI TIBOR (V-VIII. rész) Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása és másolása szigorúan tilos! A kiadó könyveit megrendelheti webáruházunkban: Hungarian translation Szijj Zsuzsa, Környei Tibor, 2008 Hungarian edition Móra Könyvkiadó, 2008

3 Prológus Mera, a javasasszony tudta, még mielőtt meghallotta volna a heves kopogást, hogy ez az éjszaka örökre megváltoztathatja az életét. Már napok óta baljós jeleket látott, ijesztő álmokat: hol kígyók hemzsegtek körülötte, hol meg vér festette vörösre a holdat. Azok is hasonlókról számoltak be, akik eljöttek hozzá, várandós asszonyok álmukban galambot szültek, ifjú szüzek gyötrő látomásokra riadtak fel éjszaka. A várostól délre lévő beduin táborban kétfejű borjú jött a világra, és látták Andrachus szellemét, amint az utcákon bolyong éjfélkor, fej nélkül, gyilkosai nevét kiáltozva. Kinek szólhatnak ezek a baljós jelek? kérdezgették egymást riadtan a sivatagi város, Palmyra lakói. A jelek nekem szólnak, gondolta magában a javasasszony, de nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért. Amikor röviddel a hold felkelte után meghallotta a türelmetlen kopogtatást, az első gondolata ez volt: Itt a megjósolt óra! Sálat kerített törékeny válla köré, fogta a lámpást, és kinyitotta az ajtót anélkül, hogy előbb megkérdezte volna, ki van odakinn. Palmyra többi lakója talán félt volna, ha egy idegen zörget be a kapun; nem így Mera. Sokan jöttek hozzá orvosságért, bűbájos szerekért, bájitalért de ártani senki sem akart neki. Egy férfi és egy nő állt a küszöbön a szeles éjszakában. A férfi haja ezüstös, arca nemes vonású. Aranycsattal összefogott kék köpönyeget viselt. A nő egészen fiatal, szinte még gyermek; erősen kidomborodó hasát alig rejtette el a libegő köpeny. Az első, ami Merának feltűnt, a férfi sápadt arca és rémült szeme volt. A nő arcát eltorzította a kín. A javasasszony hátralépett, hagyta, hogy a szél betessékelje őket. Erőlködnie kellett, hogy be tudja csukni az ajtót. A lámpás fénye vadul táncolt a falon, Mera hosszú fekete hajfonatai ide-oda röpködtek a háta mögött. Amikor hátrafordult, látta, hogy a fiatal nő térdre rogyott. Vajúdik közölte a kísérője, teljesen fölöslegesen, miközben igyekezett felemelni őt. Mera letette a lámpát, a sarokban álló deszkaágy felé intett a fejével, azután segített lefektetni a kismamát. A városban azt mondták, hogy tud segíteni kezdte a férfi. Mi a neve? kérdezte a javasasszony. Tudnom kell a nevét. Szükség van erre? A férfi szemében rettegés ült. Félelme úgy söpört végig Merán, mint a hideg téli eső. A rémült szemekbe nézett, és a férfi karjára tette a kezét: Nem fontos. Elég, ha az Istennő tudja mormolta megnyugtatóan. Menekülők, gondolta magában, miközben sietve munkához látott. Gazdag emberek lehetnek, a külsejükből és finom ruhájukból ítélve. És messziről jöhettek, idegenek Palmyrában. A feleségem mondta a férfi. Tétován álldogált a szoba közepén. A bábát nézte. Amikor idejött ebbe a városszéli házba, arra számított, hogy egy vén banyát talál itt, ám ez az asszony szép volt, és nem is öreg. A férfi tanácstalan mozdulatot tett. Milyen finom keze van, vette észre Mera a pislogó lámpafényben. Szép, akárcsak maga a férfi, aki magas, jóképű és elegáns. Római lehet. Valami fontos ember. 3

4 Bárcsak volna elég idő az előkészületekre, gondolta. Idő, hogy olvasson a csillagokban, segítségül hívja az asztrológiai térképeket. De ezzel már elkésett: bármelyik pillanatban megkezdődhet a szülés. A férfi figyelte, amint a javasasszony sietve vizet forral és előkészíti a gyolcsot. A fogadóban nagy tisztelettel beszélt róla a kocsmáros. Azt mondta, hogy varázsló, és a varázsereje talán még Istárénál is nagyobb. Hogyan lehet hát, tűnődött a római, körülnézve a kicsiny szobában, hogy ilyen szegényesen él? Még rabszolgája sincs, aki a kései látogatónak ajtót nyitna. Fogja meg a kezét utasította Mera, és a vajúdó nő két combja közé térdelt. Ki az istene? Hermész válaszolta a férfi, rövid hallgatás után. Egyiptomból jönnek, gondolta Mera, és elégedetten bólintott. Ő maga is egyiptomi volt, meghitt ismeretségben Hermésszel, a fortélyos ész istenével. Előrehajolt, megérintette az alélt fiatalasszony homlokát, keblét és két vállát, rárajzolta Hermész keresztjének a jelét. Azután visszaereszkedett a térdére, és maga is keresztet vetett. Hermész hatalmas isten. Keservesen megkínlódtak a szüléssel. A fiatalasszony medencéje szűk volt; többször is felkiáltott fájdalmában. Férje féltő aggodalommal térdelt mellette, gyolcskendőt szorított a homlokához, és kezét a kezében tartva halkan beszélt hozzá Nílus-völgyi dialektusban. Azon a nyelven, amelyen sok-sok évvel azelőtt Mera maga is beszélt, és most úgy hangzott a fülének, mint a legédesebb zene. Milyen rég is volt, hogy eljöttem hazulról, gondolta, amint nekigyürkőzött, hogy világra segítse a gyermeket. Talán megengedi az Istennő, hogy mielőtt meghalok, még egy utolsó pillantást vethessek az én zöld folyómra Fiú mondta végül, miközben gyöngéden kitisztította az aprócska orrot és szájat. A római ott toporgott, árnyéka oltalmazó takaróként borult a gyermek fölé. A fiatalasszony megkönnyebbülve mélyeket sóhajtott. Miután a bába elkötötte és elvágta a köldökzsinórt, anyja mellére helyezte az újszülöttet, és halkan így szólt: Gyorsan mondd ki a nevét, nehogy a sivatagi dzsinn elragadja! A fiatal anya száraz ajkát az apró, rózsaszínű fülkagylóhoz szorítva fiacskája léleknevét suttogta, amelyet csak a gyermek és az istenek ismerhettek. Azután erőtlenül, de hangosan kimondta az életnevét: Héliosz. Mera megnyugodva visszatért a dolgához: még el kellett távolítania a méhlepényt. De miközben odakinn a szél zúgása üvöltéssé erősödött, és az orkán vadul rázta az ajtókat és ablaktáblákat, a bába rémülten vette észre a homályos fényben, hogy egy kéz, egy apró, kékesfehér kéz jelenik meg a szülőcsatornában. Ikrek! Mera újból keresztet vetett, majd Hermész jelét Ízisz szent jelével is megerősítve hozzákészülődött a második szüléshez. Fohászkodott, hogy az ifjú asszony bírja erővel. Úgy rémlett, a dzsinn most valóban az ajtónál ólálkodik, s el akarja rabolni a két új életet, olyan dühödten rikoltozott odakinn a szél. A javasasszony kicsiny háza szilárd agyagtéglákból épült, mégis úgy rázkódott, recsegett-ropogott, mintha minden pillanatban össze akarna dőlni. A fiatal nő pedig szinte versenyt sikoltott a széllel. Arca bíborvörös lett, haja a fejéhez tapadt a verítéktől. Mera kétségbeesésében egy amulettet akasztott a szegény teremtés nyakába: Hekaténak, a bábák istenasszonyának szentelt, jádekőből faragott békát. A még mindig anyja keblén pihenő csecsemő eddig, furcsa módon, még egyetlen hangot sem adott ki. Eltartott egy ideig, amíg a bába végül a második újszülöttet is lefektethette az odakészített gyolcsra. Nagy megkönnyebbüléssel látta, hogy a gyermek él. Éppen azzal foglalatoskodott, hogy elvágja a köldökzsinórt, amikor az üvöltő szélben oda nem illő hangra lett figyelmes. Felkapta a fejét, és látta, hogy látogatója az ajtóra mered. 4

5 Lovak mondta a római. Katonák. Aztán vad dörömbölés hallatszott; nem kopogtak, be akarták törni az ajtót. Megtaláltak nyögte a férfi. Mera egy szempillantás alatt talpra ugrott. Jöjjenek suttogta, és a szoba végében lévő keskeny ajtóhoz futott, nem nézett hátra, nem látta a beözönlő vörös köpönyeges katonákat. Gondolkodás nélkül beugrott a házhoz ragasztott kamrába, és a még maszatos, meztelen lánycsecsemőt a melléhez szorítva bemászott a gabonatartó hombárba. Összekuporodott a pelyva alatt. Ott lapult a sötétben, bőrét összeszurkálták az éles gabonaszemek, és lélegzet-visszafojtva hallgatta a szöggel kivert saruk dobogását a keményre döngölt padlón. Rövid párbeszéd hallatszott görög nyelven, majd egy kurta parancs, és válaszul a levegőn keresztülsüvítő fém fütyülése. Két éles kiáltás, és utána néma csend. Mera minden ízében reszketett. A csecsemő remegett a karjában. Súlyos léptek döngtek végig a szobán, valaki a rejtekhelyükre is benézett. Fény szivárgott be, lámpással kutattak a kamrában. Aztán meghallotta az előkelő római erőtlen, ziháló hangját: Mondom, hogy nincs ott senki. A bába nem volt itthon. Egyedül voltunk. Én én magam segítettem világra a gyermeket Az asszony legnagyobb rémületére a kislány a karjában nyöszörögni kezdett. Tenyerével gyorsan befogta a pici szájat, és így fohászkodott: Ó, Áldott Anya, Mennyek Királynéja, ne engedd, hogy megöljék ezt a gyermeket! Visszafojtotta a lélegzetét, és feszülten hallgatózott. De már nem volt körülötte más, csak a néma sötétség, és a jajgató szél odakinn. Várt, a csecsemőt a keblére szorítva, tenyere a csöppség száján. Úgy érezte, már órák óta kuporog itt a hombárban. Minden tagja fájt, a gyermek egyre fészkelődött, de ő még mindig nem mert előbújni rejtekhelyéről. Végül aztán úgy rémlett neki, hogy a szél zúgásán kívül valami más hangot is hall. Mintha azt mondta volna valaki: asszony Óvatosan kimászott. A pirkadat derengésében alig vette észre a szoba padlóján heverő alaktalan csomót. Azután meghallotta, hogy a római gyönge hangon így szól: Asszony, elmentek Odabotorkált hozzá minden izma, minden porcikája elgémberedett, és látta, hogy csupa vér a szerencsétlen. Elvitték őket nyöszörögte a férfi. A feleségemet és a fiamat A bába megkövülten meredt az üres fekhelyre. Elragadtak egy szülő nőt a gyermekágyból, és vele együtt az újszülött csecsemőjét! A római fölemelte reszkető kezét. A kislányom meg kell Azért jöttek, hogy lemészárolják az apát, gondolta Mera, amint lehajolt, hogy odatartsa a haldoklóhoz a meztelen csecsemőt, de az anyát és a fiát élve vitték el. Miért? A neve suttogta a haldokló nevet kell adnom neki, mielőtt A bába a férfi szájához tartotta a gyermek fejét, és figyelte, hogyan formálják az ajkak a titkos nevet; a nevet, amely szellemi kapocs a gyermek és az istenek között, és amelyet halandó nem hallhat, oly nagy a mágikus ereje. És aztán, most már hangosan, az apa kimondta a kislány életnevét is: Szelené. Ő Szelené Hadd kössem be a sebeidet kérte Mera, de a férfi egy fejmozdulattal megállította. És az asszony látta, hogy miért: a római teste természetellenesen kicsavarodott, a végét járta. Vidd el őt innen suttogta a haldokló. Most azonnal! Még ma éjjel! Nem találhatják meg! Rejtsd el! Gondoskodj róla! Az istenek leszármazottja. Ki vagy? Mit mondjak neki, kik a szülei, hol a családja? 5

6 Itt ez a gyűrű a rómainak már nagyon nehezére esett a beszéd, add oda neki, ha nagyobb lesz ebből majd megtud megtud mindent. A gyűrű megmutatja a sorsát. Az istenek közé tartozik Alighogy Mera lehúzta ujjáról a súlyos aranygyűrűt, a római kiszenvedett, és ugyanabban a pillanatban felsírt a kis Szelené. Az asszony lenézett rá, és rémülten látta, hogy valami nincs rendben a szájával egy apró születési rendellenesség lehet. És hirtelen rádöbbent: így jelölték meg maguknak az istenek a gyermeket. A római igazat beszélt: a kislányt valóban az istenek küldték. 6

7 I. RÉSZ A SZÍRIAI ANTIOCHIA

8 Egy Szelené ritkán fordult meg Antiochia széles sugárutakkal és elegáns villákkal ékes északi elővárosában. Ezen a forró júliusi napon azért jött, hogy beléndekmagot vásároljon anyjának egy ritka gyógynövényeket árusító boltban. Mera altatószert akart főzni, és ami nem termett meg a füveskertjében, vagy amit nem tudott megvásárolni az alsóváros hatalmas piacán, azért elküldte Szelenét Paxiszhoz, a göröghöz. Így adódott, hogy a lány éppen akkor ment keresztül a piactéren, amikor a szőnyegkereskedőt a baleset érte. A kalmár épp az összecsavart szőnyegeket kötözte a szamara hátára, és lehajolt, hogy fölvegye a kötél végét, amikor az állat hirtelen rúgott egyet, és a szerencsétlen embert iszonyú ütés érte a fején. Szelené egy pillanatig dermedten állt, aztán odarohant a földön fekvőhöz. Ledobta kosarát, letérdelt az eszméletlen ember mellé, és az ölébe vette a fejét. A férfi rettenetesen vérzett, arca hamuszürkévé vált. Néhány járókelő jámbor kíváncsisággal megállt mellettük, de senki nem segített. Szelené kétségbeesetten pillantott fel rájuk. S-segítsenek könyörgött. N-nagyon v-vé Arca eltorzult az erőlködéstől, ahogy hasztalanul próbálta megformálni a szavakat. A körülötte állók csak bámultak rá. Arckifejezésük mindent elárult. Nem tud beszélni, gondolták, együgyű teremtés. M-meg-s-sérült szakadt ki a lányból, amikor a sebből patakzó vér ráfolyt a kezére. Az emberek egymásra pillantottak. Nem lehet rajta segíteni mondta egy kelmeárus, aki a drága szőnyegeket mustrálta, és azon morfondírozott, hogyan tehetné rájuk a kezét. A magisztrátus majd gondoskodik róla, hogy eltemessék. D-de h-hát n-nem h-halott próbálta Szelené megértetni magát. Az emberek, érdeklődésüket elveszítve, kezdtek egymás után elszállingózni. A lány utánuk kiabált, hogy segítsenek, csináljanak már valamit. Ez nem tisztességes, nem hagyhatják csak úgy itt a szerencsétlent. És mit tehet ő, egy tizenhat éves gyereklány, egyedül a város ismeretlen részében? Mi történik itt? hallatszott egy hang a tömegből. Szelené felpillantott, és látta, hogy egy férfi igyekszik felé. A római polgárok fehér tógáját viselte, megjelenése tekintélyt parancsolt. A sz-szamár m-megrúgta igyekezett a lehető legvilágosabban beszélni. A f-fején. Az idegen rászegezte tekintetét. Sűrű szemöldöke és a homlokán húzódó mély barázda mogorvává tette az arckifejezését, de a szeme barátságosnak tűnt. Egy percig némán nézte a lányt, a segítségért könyörgő szempárt, a szavakkal küszködő szájat, aztán csak annyit mondott: Értem. Fél térdre ereszkedett, gyorsan megvizsgálta a szőnyegkereskedőt. Gyere velem! Talán megmenthetjük. Szelené megkönnyebbülésére az idegen intett egy jól megtermett, izmos rabszolgának, aki széles vállára emelte az eszméletlen embert, aztán gyors iramban megindultak az utcán. A nyúlánk, hosszú lábú Szelené lépést tartott a két férfival. Eszébe sem jutott a kosara, amely ott maradt a téren, egy koldus legnagyobb örömére. Nem gondolt az anyjára sem, aki Antiochia szegénynegyedében várta a beléndekmagot, amelyre a délutáni abortuszhoz volt szüksége. 8

9 Beléptek egy magas falba épített kapun, és Szelené nyári virágokkal teli kertben találta magát. Még soha életében nem látott ilyen nagy házat, ilyen tágas szobákat. Saruba bújtatott lába sohasem érintett még ilyen tükörfényesre csiszolt, mozaikberakással díszített padlót. El sem tudott képzelni ilyen gyönyörű márványborítású falakat, ilyen elegáns bútorokat. Ide-oda kapkodta a fejét, amint követte az urat és rabszolgáját az átriumon keresztül egy szobába, amely nagyobb volt, mint az ő egész házuk, és minden bútorzata egy heverőből meg néhány kecses székből és aranyozott lábú asztalkából állt. Miután az eszméletlen szőnyegárust lefektették a heverőre, és párnákkal megtámasztották a hátát, az idegen levetette fehér tógáját, és nekikészülődött, hogy megvizsgálja a sebet. A nevem Andreász mondta Szelenének. Orvos vagyok. A rabszolga máris serénykedett: fiókokat és szelencéket nyitogatott, vizet öntött egy tálba, előkészítette a kellékeket. A lány tágra nyílt szemmel figyelte, ahogyan az orvos ügyes kézzel leborotválja a kalmár koponyáját, aztán borral és borecettel kimossa a vérző sebet. Amíg Andreász dolgozott, Szelené lopva körülnézett. Mennyire különbözött ez a szoba attól a helyiségtől, ahol anyja gyakorolta gyógyító tudományát! Az ő házukban, amelyhez az ezernyi beteg kitaposta ösvény vezetett, Mera mesterségének kellékei zsúfolásig megtöltötték az egyetlen szobát: a polcok majd leszakadtak az orvosságosedények alatt; gyógynövény- és gyökércsomók himbálóztak az alacsony mennyezetről; a tálakat egymásba kellett rakni, hogy elférjenek. Az ifjú Szelené otthona közismert menedékhely az antiochiai szegénynegyed betegei és sérültjei számára. De ez a szoba itt! Hatalmas és szellős, a padlója fénylik, napfény árad be az ablakon, a kecses asztalkákon szépen elhelyezve sorakoznak az orvosi eszközök és a tégelyek. A sarokban ott áll Aszklépiosznak, a gyógyítás istenének a szobra. Itt egy görög orvos végzi gyógyító munkáját, villant át a lány agyán; hallott már arról, milyen korszerű és fejlett a tudományuk. Amikor látta, hogy Andreász egy késsel szakszerűen felmetszi a szőnyegkereskedő fejbőrét, tudta, hogy helyesen következtetett. Még az is lehet, hogy ez az ember egyenesen Alexandriában tanult! Andreász ekkor odaszólt a lánynak: Várhatsz kint az átriumban is. A rabszolgám majd szólít, ha végeztem. Szelené megrázta a fejét, és nem moccant. Az orvos rövid, fürkésző pillantást vetett rá, aztán dolgozott tovább. Először meg kell állapítanunk, van-e törés mondta szabatos görög nyelven, amelyet Szelené ritkán hallott a maga környezetében. Szelené közelebb lépett, és megbabonázva nézte, ahogyan Andreász sűrű fekete kenőcsöt nyom a feltárt koponyára. Látta, hogy a keze finom, és hosszú, vékony ujjai vannak. Az orvos kis ideig rajta hagyta a koponyán a pépet, majd óvatosan lekaparta. Itt van mutatott egy fekete vonalra a csontban. Itt a törés. Nézd, milyen csipkézett, hogyan nyomódik lefelé a csont. Nyomja az agyat. Meg kell szüntetnem a nyomást, különben biztosan meghal ez az ember. Szelené szeme tágra nyílt. A hosszú évek alatt, amióta az anyjának segített és mellette az ősi gyógyító mesterséget tanulta, még egyszer sem látott nyitott koponyát. Andreász most fölvett egy eszközt, amely leginkább arra a fúrószerű dologra hasonlított, amellyel Szelené és az anyja a taplóból tüzet csiholt. Malachus szólt az orvos a rabszolgájának, légy szíves, tartsd nekem! A lány lenyűgözve bámulta, ahogy a fúró a dolgát teszi. Andreász keze fáradhatatlanul, ütemesen mozgott előre-hátra, és Malachus közben gyakran kiöblítette vízzel a sebet. Végül megállt a fúró, és az orvos félretette. Nos, itt van a tojás, amely megölte volna, vagy bénává teszi egész életére mutatta. 9

10 Szelené látta a koponyacsont és az agy között a démoni tojást, amelyet a szamár patája rúgott oda. Döbbent ámulattal nézte. Valahányszor fejsérüléssel hoztak valakit a házukba, az anyja ópiumból és kenyérből pépes borogatást csinált, és mint egy kalapot, rárakta az áldozat fejére. Aztán elmondott egy varázsimát, adott a sérültnek egy mágikus erejű amulettet, és elküldte isten hírével. A legtöbb páciens bele is halt az ilyen sérülésekbe. Csodát látok, gondolta a lány dobogó szívvel. Andreász fölvett egy apró vakolókanálhoz hasonló eszközt, gyöngéden a koponyacsont alá csúsztatta, és a törött csontrészt fölemelve kiszabadította az agyat. Az eszméletlen ember egyszeriben felnyögött, arcába visszatért a szín, légzése egyenletesebbé vált. Szelené a munkájába merült férfi arcát fürkészte. A feszült összpontosítástól komornak tűnt ez az arc, szemhéja félig eltakarta sötét, szürkéskék szemét. Nagy sasorra illett zord ábrázatához, szája keskeny vonalú és határozott volt, szögletes állát rövidre nyírt, sötétbarna szakáll keretezte. Harminc körül járhatott, de már enyhén őszült a halántékán, és ez arra utalt, hogy azok közé a férfiak közé tartozik, akiknek negyvenéves korukra ezüstszínű lesz a hajuk. A tojás egészben jött ki, de ijesztő mennyiségű vér kíséretében. Andreász azonban nyugalmát megőrizve, szótlanul folytatta a munkát. Figyelme, egész lénye a betegre összpontosult, mintha a világegyetemben nem is létezne más rajta kívül, és ez az elszántság tiszteletet ébresztett Szelenében. Nagy sokára csökkenni kezdett a vérzés, és amikor Andreász végül letette orvosi eszközeit, nem maradt más hátra, mint hogy kiöblítsék borral a sebet, a lyukat meleg méhviasszal betömjék, és a fejbőr széleit összeillesszék. Ha három napon belül visszanyeri az öntudatát, életben marad. Ha nem, akkor meghal mondta Andreász Szelenének, miközben munkája végeztével újból kezet mosott. A szőnyegárus hirtelen felüvöltött, és csapkodni kezdett. Malachus, aki éppen a fejét kötözte, hátratántorodott. Rohama van! kiáltotta Andreász, és odafutott. Megpróbálta lefogni az őrjöngő férfit, de az visszalökte. Hozz kötelet! utasította az orvos Malachust. És kerítsd elő Polibust. Segítségre lesz szükségünk. A még mindig öntudatlan szőnyegárus úgy vonaglott és hánykolódott a heverőn, mint akit démonok szálltak meg. A feje újból és újból odaverődött a fejtámaszhoz, a seb kinyílt, és megint vérezni kezdett a kötés alatt. Különös morgás tört elő a torkából, nyakán megfeszültek az inak. Malachus egy óriás termetű rabszolgával tért vissza, és a három ember egyesült erővel az ágyhoz kötözte a szőnyegárus kezét és lábát. Ám a roham ezek után sem hagyott alább, és a sebesült egyre csak rángatta a kötelékeit. Szelené hallotta, hogyan ropognak a csontjai és az ízületei. Semmit sem tehetünk mondta sötéten Andreász. Megöli magát. Szelené az orvosra meredt, tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, aztán a lány ismét az ágyon fekvő férfira nézett. Talán van még egy utolsó lehetőség Anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, előrelépett. Szemét lehunyta, és elméjében megformált egy képet: egy láng, egy aranylón fénylő, magányos lángnyelv képét. A láng szelíden lobogott fel forrásából, és mindenfelől sötétség vette körül. Szelené végül érezni kezdte melegét, és hallotta lágy mormolását. Egész valóját a lelke legbensejében lobogó lángra összpontosítva elérte, hogy lélegzete lelassuljon, és a teste ellazuljon. Úgy érezte, órákig tart ez a folyamat, holott a valóságban csupán percek teltek el, amíg összegyűjtötte és a lángba sűrítette az erejét. A külső szemlélőknek úgy tűnt, mintha álomba merült volna; arca semmit sem árult el a nagyfokú koncentrációról, nem volt semmi jele a bensejében egyre növekvő erőnek. Kíváncsian figyelték, ahogy a lány lassan fölemeli a kezét, és a szőnyegárus vonagló teste 10

11 fölé tartja. Ott lebegett a két kinyújtott kéz, tenyérrel lefelé, közvetlenül a férfi fölött, aztán megmozdult, és körözni kezdett. Szelené számára semmi más nem létezett, csak a láng. A láng látomásába sűrítette minden gondolatát és életerejét. És a láng heve kiáradt belőle, s a karján és a kezén keresztül kisugárzott a sebesültre. Andreász kíváncsian figyelte, amint a lány karcsú teste enyhén ringatózik. Elnézte az arcát a magas járomcsontot, a telt ajkat, amely percekkel előbb még félénk és elfogódott volt, most pedig furcsán ünnepélyes lett. Szelené kinyújtva tartotta hosszú karját és kezét, mindaddig, amíg a szőnyegárus meggyötört teste lassan meg nem nyugodott; egy darabig még hánykolódott és forgolódott, de végül elszenderült. Szelené ekkor kinyitotta a szemét, és pislogott, mintha álomból ébredne. Mit csináltál? kérdezte döbbenten Andreász. A lány nem nézett rá; újból elfogta a félénkség. Nem szokta meg, hogy idegenekkel beszéljen. Mindig ugyanaz a meglepett kifejezés jelent meg az arcokon a szép szájból jövő hibás beszéd hallatán; majd türelmetlenné váltak, és lerítt róluk, hogy együgyűnek tartják. Szelené tudta, hogy már réges-rég hozzászokhatott volna ehhez azok után, hogy kicsúfolták a gyerekek, levegőnek nézték a piaci árusok, és minduntalan ráripakodtak az emberek: Nem tudsz értelmesen beszélni? Anyja azt mondta, hogy a lenőtt nyelv, amellyel született, és amelyet később megoperáltak, az istenek kegyének a jele. De ha különösen kedves az istenek számára, akkor miért nem kedvelik az emberek is? Ám a görög orvos megnyerő arcán Szelené az egyik szokásos reakciót sem tudta fölfedezni. A lány kényszerítette magát, hogy Andreász szemébe nézzen; a sötét szempárból komolyság, ugyanakkor gyöngédség sugárzott. Szelenének úgy rémlett, hogy még együttérzést is lát bennük. Így hát nekibátorodott: M-megmutattam n-neki az utat az álomba. Hogyan? A lány igyekezett minél lassabban beszélni. O-olyasmi ez, amire anyám t-tanított. Anyád? húzta fel a szemöldökét az orvos. Ő j-javasasszony. Andreász gondolkodott egy pillanatig, aztán eszébe jutott, hogy a szőnyegárusnak felszakadt a sebe; odament a fekhelyhez és munkához látott. Miután a seb ellátásával végzett, fogott egy rozsdás lándzsahegyet, és egy késsel a sebre kaparta a rozsdát. A rozsda segít, hogy a seb gyorsabban begyógyuljon magyarázta Szelené kérdő tekintetét látva. Köztudomású, hogy a réz- és vasbányában dolgozó rabszolgák fekélyei a többiekénél hamarabb gyógyulnak. Ámbár, hogy miért, azt senki sem tudja. Új kötést tett a sebre, óvatosan visszafektette az alvó fejét a fejtámaszra, aztán a lányhoz fordult: Mondd el, mivel csillapítottad le! Szelené a földet bámulta zavarában. N-nem cs-csináltam s-semmit felelte félszegen. Cs-csak az életerejét keze ökölbe szorult igyekezetében az életerejét sz-szabadítottam ki a z-zűrzavarból. Ez valami gyógymód? Ez n-nem gy-gyógyít rázta meg a fejét a lány. Ez cs-csak s-segít. Mindig? N-nem. De hogyan? faggatta az orvos. Hogyan csináltad? Szelené a szája szélét rágva elmerülten tanulmányozta a márványpadló mintáját. Ez egy ősi m-módszer. Az ember l-lát egy l-lángot. 11

12 Andreász tekintete elidőzött a lányon. Ahogy tűnődve nézte, egy ritka virág ötlött fel az emlékezetében, amelyet egyetlenegyszer látott, s amelynek hibiszkusz volt a neve. A lány nagyon szép volt, különösen a szája. Micsoda iróniája a sorsnak, gondolta Andreász, hogy egy száj, amely formájában ilyen tökéletes, funkciójában ennyire tökéletlen legyen. A nyelve nincs lenőve, ezt már megfigyelte. Miért nem tud mégsem rendesen beszélni? A szőnyegárus most felhorkantott, és az orvos elmosolyodott a hang hallatán. Úgy látszik, a lángod csodát művelt jegyezte meg. Szelené félénken ráemelte a tekintetét, és látta, hogy a mosoly megváltoztatta a férfi arcát: kisimult a mély ránc a szeme között, s ettől egészen megfiatalodott. Andreász gondolatai visszatértek a lányhoz. A beszédhiba alighanem egy olyan születési rendellenesség maradványa, amelyet gyermekkorban megpróbáltak ugyan helyrehozni, de már későn, és azt is elmulasztották, hogy a beszédet gyakoroltassák utána. Mennyi szenvedést okozhatott ez a fogyatékosság szegény teremtésnek, hiszen most is ez nyomja rá bélyegét a viselkedésére; nagyon szép lány, de rettenetesen félszeg, pillantása félénk és elfogódott. Miért nem segített rajta valaki? Árnyék suhant át Andreász arcán, és újból megjelent két szemöldöke közt a mély barázda, amelyet hosszú idők keserűsége vésett ilyen korán az alig harmincéves férfiarcra. Miért izgatom magam? kérdezte magától, hisz már évekkel ezelőtt megfogadta, hogy többé nem törődik másokkal. Szellő libbent be az ablakon, és meglebegtette a könnyű függönyöket. A nyár forró lehelete összevegyült a fafüst, a nyíló virágok és a tenger felé kúszó zöld folyó illatával. A szél sóhajtozva suhant végig a házon, és kizökkentette az orvost gondolataiból. Egyedül nem tudod elvinni a barátodat mondta a lánynak, és Malachus felé intett. A rabszolgám majd segít neked. Szelené szeme elkerekedett. Gondolom, haza akarod vinni folytatta Andreász. Haza? Igen, hogy mihamarabb felépüljön. Vagy mi volt a szándékod vele? N-nem t-tudom dadogta Szelené zavartan. Én n-nem t-tudom, hogy kicsoda. Az orvos teljesen elképedt. Nem ismered ezt az embert? É-éppen átmentem a p-p Szelené rémülten a szájához kapta a kezét: A k-kosaram! Azt akarod mondani, hogy nem is ismered ezt az embert? Akkor miért kiabáltál segítségért? A k-kosaram! jajdult fel újra. Az utolsó p-pénzünk az orvosság Ha nem ismered ezt az embert, s az biztos, hogy én nem ismerem, akkor mit keres itt? csattant fel türelmetlenül Andreász. És miért csináltam mindezt? intett a heverő felé. Szelené ránézett a szőnyegárus bepólyált fejére. M-megsérült. Megsérült ismételte az orvos, mint aki nem hisz a fülének, és bosszús pillantást vetett Malachusra, akit szemlátomást szórakoztatott a dolog. Egy egész délutánt áldoztam egy idegenre mondta mogorván. Most mihez kezdjek vele? Szelené gyámoltalanul bámult rá. Andreász türelmetlensége ingerültségbe csapott át. Arra számítottál, hogy itt tartom majd, nem igaz? Nem tartok betegeket a házamban. Ez nem az orvos dolga. Én összefoltoztam, ettől kezdve már a családjának kell gondoskodnia arról, hogy fölépüljön. A lány arcán most már kétségbeesés tükröződött. D-de hát én n-nem t-tudom, hol a cs-családja. 12

13 Andreász rámeredt. Miért érdekelte ezt a gyermeket, hogy mi történik egy vadidegennel? Miért törődött vele? Senki más nem segített volna egy idegennek. Mikor is akadt össze utoljára ilyen elképesztően naiv lélekkel? Hány esztendő múlt el már a régi korinthoszi napok óta, amikor a tó vizében tükröződő képmásáról egy éretlen ifjú tekintett vissza rá, egy szelíd arcú fiú, aki még nem lépett át a kiábrándultság küszöbén?! Andreász nagyot sóhajtott. Ez a lány még bűntelen és romlatlan. Ez a lány, aki alig tud beszélni, a piactéren segítséget nyújtott egy vadidegennek! Szelenében a férfi arckifejezése láttán felötlött az a gondolat, amely már jó ideje foglalkoztatta: az a megválaszolhatatlannak tűnő kérdés, hogy mit kellene tenni a betegekkel. Anyja házában sokszor tanúja volt, hogy azoknak, akik bekopogtattak segítségért, nem volt hová menniük, ahol felépülhettek volna. Egyedül élő, magányos emberek; özvegyek, akiknek nem voltak barátaik; elhagyatottan tengődő nyomorékok. Mera megtette értük, amit tudott, de utána nem volt senki, aki gondjukat viselte volna. És amit az utcákon látott ó, azok az utcák! Különösképpen a mocskos kikötői negyed, ahol falkákban csatangoltak a gyerekek, prostituáltak szültek a sikátorokban, névtelen tengerészek pusztultak el a macskaköveken. Ott feküdtek az emberek, ahol összeestek, mert nem volt, aki törődött volna velük, és nem volt hová menniük. K-kérem sz-szépen, n-nem m-maradhatna itt? kérdezte Szelené. Andreász merően nézte őt. Átkozta magát, amiért ostoba buzgalmában belekeveredett ebbe az ügybe a zöldfülű orvosnövendék is tudja, hogy először kérdezni kell. Pár pillanat elteltével azonban már érezte, hogy ő engedni fog. Nos, rendben van szólalt meg végül, elküldöm Malachust, érdeklődjön a piactéren. Talán valaki ismeri ezt az embert. És addig fehér tógájáért nyúlt, és átvetette a vállán lábadozhat itt, a rabszolgaszálláson. Szelené hálásan mosolygott. A férfi nem tudta levenni róla a tekintetét. Érzett benne valami rejtélyes, delejes vonzerőt. Szemlátomást nem tehetős családból való, gondolta; a ruhája szegénységről árulkodik. Hány éves lehet? Tizenhatnál fiatalabb, mert még mindig a kislányok térdig érő tunikáját viseli. De nem lehet messze már a nap, amikor a nővé érés jelképeként felölti majd a stólát és a pallát. Tekintetét végül a lány érzéki szája vonzotta magára. A telt, duzzadó ajkak megint azt a buján feslő trópusi virágot, a hibiszkuszt idézték az emlékezetébe. Egzotikus és csábító jelleget kölcsönöztek a lány arcának, és valamilyen sejtelmes szépséget. Andreász remélte, hogy a lány nincs tudatában, milyen fortélyos játékot űztek vele az istenek, amikor olyan arcvonással ajándékozták meg, amely páratlan adottsága, ám egyszersmind a szégyene is. Mi az, amit elveszítettél a piacon? kérdezte hirtelen. B-beléndekmag válaszolta a lány, és ujjával mutatta a mennyiséget. Andreász Malachushoz fordult. Add oda neki, amire szüksége van! És adj egy kosarat is! Igenis, gazdám felelte a rabszolga meglepetten, és odament az egyik polchoz. Az orvos arcára visszatért az a komor, töprengő kifejezés, amely éveket öregített rajta, de a hangja barátságosan csengett. A jövőben vigyázz jobban, kinek nyújtasz minden szíre-szóra segítséget! A következő férfi háza esetleg nem lesz olyan biztonságos, mint ez. Szelené elvörösödött, amikor átvette a kosarat Malachustól, a maga esetlen módján köszönetet dadogott Andreásznak, és kisietett a szobából. A férfi még hosszú ideig állt ott, a folyosón távolodó léptek visszhangját hallgatva. Aztán megcsóválta a fejét. Micsoda rendkívüli délután! Először megoperált egy idegent, aki minden valószínűség szerint soha nem fog fizetni neki, aztán pedig megajándékozta a legdrágább 13

14 orvossággal a lányt, aki mindezért felelős. És semmit nem kapott cserébe, még csak döbbent rá hirtelen a lány nevét sem tudja. 14

15 Kettő Szelené közelebb hajolt az anyjához, és lenézett a méhszájhoz tartott bronztükörre. Itt van, látod? suttogta Mera. Ez itt a cervix mormolta, a szent kapu, amelyen keresztül mindannyian a világba lépünk. Látod a zsineget, amelyet hónapokkal ezelőtt a méhszáj köré kötöttem, mert az a veszély fenyegetett, hogy idő előtt kinyílik? Figyeld meg jól, hogy most mit csinálok! Szelené mindig csodálta az anyja tudását. Úgy tűnt, Mera mindent tud, ami a születéssel és az élettel kapcsolatos. Ismerte a gyógyfüveket, amelyek fokozták a termékenységet; de azokat a kenőcsöket is, amelyek megakadályozták a teherbe esést. Ismerte a holdciklusokat, tudta, melyek a fogamzásra és szülésre legalkalmasabb napok, és milyen amulett védi leghatásosabban a méhben a magzatot. És tudta, miképpen szabadíthatja meg az asszonyokat biztonságos módon terhességüktől, ha valamilyen okból nem kívánják kihordani a magzatukat. Azon a délutánon Szelené megfigyelhette, hogyan helyez be anyja egy bambuszforgácsot egy terhes nő méhébe, akinek olyan törékeny volt az egészsége, hogy a gyerekszülés megölte volna. A bambusz, magyarázta Mera, lassan magába szívja az asszony testnedveit, megdagad, szétfeszíti a méhszájat, s az nem tartja meg többé a még kialakulatlan, aprócska magzatot. Az utolsó páciens azon az estén egy fiatalasszony volt, aki az elmúlt esztendőben háromszor vetélt el, és már kétségbeesett, hogy sohasem lehet gyermeke. Ifjú férje, egy ponyvakészítő, mindenáron fiakat szeretett volna, akik folytatják majd a mesterségét, és a fivérei egyre sürgették, váljon el, és vegyen más feleséget. Így hát az asszony két hónapos terhesen elment a javasasszony házába, mert attól rettegett, hogy ezt a gyermeket, az utolsó reménységét is elveszíti. Mera ezúttal arról gondoskodott, hogy a méhszáj zárva maradjon: körülhurkolta egy zsineggel, és szorosan összehúzta, akár egy tarisznya száját. Aztán szigorúan meghagyta a fiatalasszonynak, hogy egész télen és tavasszal feküdjön. Most járt le a kilenc hónap; a fiatalasszony ott feküdt az ágyán, gömbölyű hasa egészségesen hullámzott fel-alá, ponyvakészítő férje aggódva térdelt az oldalánál. Most nagyon óvatosnak kell lennünk mondta nyugodtan Mera. Tartsd egyenesen a lámpát, lányom! Elvágom a zsineget. Szelené anyja minden szavát, minden mozdulatát az emlékezetébe véste. Azóta, hogy hároméves korában megtanulta tőle, hogyan lehet megkülönböztetni az ártalmatlan mentalevelet a gyilkos mérgű gyűszűvirágtól, egyfolytában ott segédkezett és tanult az anyja oldalán. Ma is segített az előkészületekben, miután este megérkeztek a ponyvakészítő házába; meggyújtotta Ízisz szent lángját, izzásig hevítette a tűzben a rézeszközöket, hogy kiűzze belőlük a fertőzés ártó szellemeit, varázsénekekben fohászkodott Hekatéhoz, a bábák istenasszonyához, hogy vegye oltalmába ezt a fiatalasszonyt ma éjszaka, és végül széthajtogatta a lepedőket és kendőket, hogy kéznél legyenek a szülésnél. Ekkor, gondos kézmosás után, Mera vette át az események irányítását. Markáns arcát mintha éles szögletű barna és fekete síkokból faragták volna. Miközben a fiatalasszony nyöszörögve szorongatta férje ujjait, a bába biztos kézzel becsúsztatott egy hosszú nyelű csipeszt a méhtükör vájata fölött, és a finom rézfogakkal megragadta a zsineg szabad végét. Aztán hosszú kést vett a kezébe. 15

16 A méh élettel telve mozgott. Minden egyes görcs odanyomta a magzat fejét a lezárt nyíláshoz. Egyszer kicsúszott a zsineg a csipeszből, de Mera újból megragadta. A vajúdó asszony felsikoltott, és megpróbálta fölemelni a csípőjét. Szelenének többször arrébb kellett vinnie a lámpát; közben rendületlenül és biztos kézzel tartotta a tükröt az anyjának. Csupán egy lágy húsból álló vékony fal választotta el a magzat puha koponyáját a kés pengéjétől. Tartsd erősen figyelmeztette Mera a holtsápadt férjet. Nem várhatok tovább, el kell vágnom. Szelené érezte, hogy vadul zakatol a szíve. Segédkezhet akármennyi szülésnél, soha nem fogja rutinmunkának tekinteni. Minden szülés más volt; mindegyiknek megvolt a maga tétje, csodája, veszélye. A ponyvakészítő házának falain túl némán nyúlt el a város a forró éjszakában. Antiochia félmillió lakosa aludt a hőség miatt sokan kihúzódtak a lapos tetőkre, mialatt Mera, az egyiptomi javasasszony, ismét véghezvitte varázslatát. Az ifjú férj szeme tágra nyílt a félelemtől, homlokán gyöngyözött a verejték. Szelené rámosolygott. Olykor a férjek ugyanúgy szenvedtek a szüléskor, mint asszonyaik; döbbenten és tehetetlenül álltak e misztérium előtt. A lány nem egy férjet látott, aki elájult a szülőágy mellett; persze a legtöbben inkább az ajtón kívül vártak, cimboráik társaságában. Ez az ifjú azonban derék férj volt; nyilvánvalóan gyötrődött, és bizonyára szeretett volna másutt lenni, mégis a felesége mellett maradt, hogy támasza legyen megpróbáltatásában. Szelené a kezét nyugtatólag a férfi karjára tette, aki erre feléje fordult, nagyot nyelt és bólintott. Mera tekintete a késre szegeződött, háta megfeszült, keble alig észrevehetően emelkedett és süllyedt. Ha most megcsúszik a kés, minden elveszett. A méh hirtelen ellazult egy pillanatra, és a bába látta, hogy a magzat feje kicsit visszahúzódott; fölemelte a hosszú kést, és gyors, biztos mozdulattal elvágta a zsineget. A fiatal nő felsikoltott. Mera sietve elhelyezkedett a szülés levezetéséhez. Szelené megkerülte, letérdelt a fiatal anya mellé, és nedves kendővel hűsítette a homlokát. Most jött csak a munka neheze: a görcsök már olyan sűrűn követték egymást, hogy szinte egyáltalán nem volt köztük szünet. A bába vezényelte a fiatalasszonynak, hogy mikor nyomjon és mikor pihenjen. A férj olyan fehér volt, mint az a lepedő, amelyen a felesége feküdt, és aggodalmában az ajkát harapdálta. Szelené két kezébe fogta a szülő nő fejét, és szemét behunyva fölidézte lelkében a lángot. Ő nem tudott szavakkal vigasztalni, nem ajándékozták meg az istenek a nyugtató, simán pergő beszéd adományával. De ha a szája néma maradt is, a keze beszélt helyette. A hűvös, hosszú ujjakból biztatás, nyugalom és erő áradt. Végül még egy utolsó kiáltás szakadt ki a fiatal anyából, és a csecsemő kicsusszant Mera várakozó kezébe. Nyomban föl is sírt az egészséges fiúcska, és mindenki nevetett örömében, leghangosabban az ifjú férj. Boldogan ölelte feleségét, és becéző szavakat suttogott a fülébe. Már vége felé járt az éjszaka, amikor Mera és Szelené visszatért a házába. Az asszony odament a pohárszékhez, hogy keressen magának valami innivalót, a lány pedig hozzáfogott, hogy megtisztogassa a szüléshez használatos rézeszközöket. Szelené fáradt volt, ugyanakkor izgatott, de az esze nem a szülészetben ezerféle célra használható gyógynövényeken járt. Gondolatai minduntalan visszatértek a felsővárosban álló villához, ahol Andreász, a görög orvos csodát vitt véghez. A legapróbb részletekre is olyan elevenen emlékezett, mintha a férfi most is itt állna előtte. Emlékezett a magas homlokba hulló lágy sötétbarna tincsekre; a fehér tunika aranyszegélyére és az alóla kivillanó izmos lábszárra; a kézre, amely úgy dolgozott a sérült koponyán, mintha az egy műalkotás volna. Maga előtt látta az enyhén ferde vágású, sötétkék szempárt, amelyből együttérzés sugárzott, bár dühös szemöldök árnyékolta be. Eltűnődött, vajon mi történhetett az orvossal, ami így megkeményítette. 16

17 Szelené az anyjára nézett, aki a benyílóban álló pohárszéknél tett-vett, és arra gondolt, vajon beszélhetne-e vele Andreászról. Annyi mindent szeretett volna tudni. Azelőtt soha nem érzett így, és ez megzavarta. Nem értette, miért nem tudott a munkájára figyelni délután, Flavia úrnő abortuszánál, és éjszaka sem, amikor a ponyvakészítő fia született. Kényszerítette magát, hogy a feladatára összpontosítson, ám a görög orvos megnyerő arca minduntalan betolakodott a gondolataiba. Szelenének kevés tapasztalata volt a férfiakkal. Olykor segített a férfi betegek ellátásában, de ennél szorosabb kapcsolatba ritkán került fiúkkal vagy férfiakkal. A szomszédságukban, a szegénynegyednek ebben a zsúfolt, szűk utcácskájában lakó fiúk ügyet sem vetettek rá, hibás beszéde miatt hamar elvesztették a türelmüket. Szelené figyelte anyját, amint kitöltött valamit egy korsóból, és felhajtotta. Anyám mindent tud, gondolta, a világon semmi sincs, amit ne értene és ne tudna megmagyarázni. És mégis Soha nem hallotta az anyját szerelemről, férfiakról vagy házasságról beszélni. Amikor kicsi volt, mesélt neki az apjáról egy halászról, akinek felborult a csónakja, és a tengerbe veszett, még mielőtt ő megszületett volna. De ezenkívül soha nem hozta elő a témát. És jóllehet akadtak olykor férfiak, akik érdeklődtek Mera iránt, és Szelené látta, hogy eljönnek a házukba és ajándékokat hoznak, anyja finoman, de határozottan eltanácsolta őket. Házasság! Eddig valójában még soha nem gondolt rá. Ha maga elé képzelte a jövőjét, mindig úgy látta magát, hogy egy kis házban él, szerényen és magányosan, mint az anyja, kicsiny kertjében gyógynövényeket termeszt, és gyermekeket segít a világra. Vajon Andreász nős? tűnődött Szelené, miközben megszárította és puha gyolcsba csavarta az elmosott eszközöket. Vagy egyedül él abban a hatalmas házban? És mi lehet az oka, hogy míg a szeme együtt érző lélekről árulkodik, arcvonásait mintha a harag faragta volna ki? Milyen türelmesen várt, amíg ő beszélt; nem fejezte be a mondatot helyette, és nem is eresztette el a szavait a füle mellett, mint a többiek. Andreász! Milyen szép név. Azt kívánta, bárcsak ki tudná mondani hangosan, hogy a nyelvén érezze. Szelené tudta, hogy ma éjjel elkerüli az álom; ébren fekszik majd, és újra átéli ennek a rendkívüli délutánnak minden pillanatát. A konyhául szolgáló benyíló sötétjéből Mera a lányát figyelte, és ivott egy korsóból, aztán behunyta a szemét. Érezte, ahogy az erős szer szétárad az ereiben, és elképzelte, hogyan hoz enyhülést gyötrődő testének, még mielőtt valóban megkönnyebbült volna. A fájdalom csillapodni fog, és éjjelre talán teljesen megszűnik. De meddig mehet ez még így? gondolta, amint visszarakta a korsót a rejtekhelyére. Hamarosan növelnie kell az adagot, és akkor már lehetetlen lesz eltitkolnia a betegségét Szelené elől. A néptelen utcán végigsüvítő szél arra az éjszakára emlékeztette Merát, amikor tizenhat esztendővel ezelőtt egy ilyen szél furcsa terhet hozott az ajtajához. Mostanában mind gyakrabban idézte fel magában azokat a napokat, és azt is tudta, hogy miért: mert az álmok visszatértek. Azok az iszonyatos álmok, amelyek Palmyrából való menekülésük első napjaiban kínozták: vörös köpönyeges katonák törtek be váratlanul a házba, megragadták Szelenét, és magukkal hurcolták az éjszakában. Néha azt is látta álmában, ahogyan meggyilkolták. Máskor tintafekete sötétség nyelte magába az elrabolt lányt. Mera ilyenkor mindig dobogó szívvel ébredt, hálóinge nedves volt a verítéktől. Évekkel ezelőtt megszűntek az álmok, és már el is felejtette őket; de most újból visszatértek, és olyan valóságosak voltak, hogy az asszony mármár félt elaludni. Mit jelentenek? Miért most tértek vissza, ennyi év múltán? Talán mert Szelené hamarosan tizenhat éves lesz, és át kell esnie az asszonnyá avatás szertartásain? Az istenek küldik az álmokat, intő jelként? És ha igen, mire figyelmeztetik? 17

18 Ahogy ott állt a benyíló sötétjében, és arra várt, hogy az orvosság enyhítse a kínt testében, Mera elgondolkodott az életén és önmagán. Magas, karcsú nő, még mindig vonzó, bár ötvenegy nyarat megélt; kemény élete volt, folyvást új városokat kellett megismernie, és szerelem helyett csak alkalmi, érzelem nélküli szeretkezésekben volt része olyan férfiakkal, akiknek már a nevét sem tudja. Ötvenegy esztendeje kutatja, mire rendeltetett, várja, hogy az Istennő fölfedi végre, miért őt szemelte ki, hogy test és lélek gyógyítója legyen. És miért küldte neki ezt a gyermeket? Egész élete csak előkészület volt arra, hogy fölnevelje ezt az árvát? Szelené maga is rejtély. Mera bölcs volt és nagy tudású, de ezt a titkot képtelen volt megfejteni. Az asszony őrizte a gyermek csekélyke örökségét, hogy átadja majd neki, amikor eléri a nagykorúságot: egy gyűrűt, a halott római hajának egy fürtjét, és egy darabkát abból a gyolcslepedőből, amelybe az újszülött ikerfiúcskát pólyálta. Fontos jelképek voltak ezek, egyedüli bizonyságai Szelené kilétének. Mera soha nem tudta kibogozni jelentésüket, de megőrizte őket arra a napra, amikor majd továbbadhatja; a lánynak magának kell születése titkát kikutatnia. Egy dobozkában gondosan elzárva elefántcsont rózsa pihent. Mera évekkel ezelőtt kapta Byblos városában, fizetségképpen egy hálás betegétől. Nagyságra akkora volt, mint egy jókora szilva. Készítője egy emléktárgyaknak szánt üreget vájt bele; ide tette be Mera a gyűrűt, a hajfürtök és a vászoncsíkot, majd az üreget viasszal lepecsételte. Az évek során időről időre kivette a rózsát a dobozából, és megmutatta Szelenének; nem árulta el, hogy mi van benne, de azt mondta, olyan páratlan kincs, amelynek föl sem lehet mérni az értékét és a jelentőségét. Szelené szerette volna tudni, hogy mit rejt a rózsa, de Mera elhárította a kíváncsiskodást azzal, hogy várnia kell, amíg nagyobb lesz, amíg eljön a tizenhatodik születésnapja. Akkor lép majd át avatási szertartás keretében a gyermekkorból a felnőttkorba. Mit mondok majd neki azon a napon? töprengett Mera, és elnézte Szelenét, amint helyére rakja az orvosságosládikát. Meg kell mondanom az igazat hogy nem én vagyok az édesanyja. De amikor megfosztom őt ettől a biztonságtól, nem tudok majd magam helyett valódi szülőket adni neki. Amikor a szer végre éreztetni kezdte bűvös hatását, az asszony megint arra a tizenhat év előtti éjszakára gondolt. Felrémlett benne fejvesztett menekülésük a házból, amely öt évig otthont adott neki; egy ládába bedobált mindent, amije volt: a gyógyfüvek és orvosságait, az eszközeit és a bűvös igékkel telerótt pergamentekercseket, és útnak indult észak felé az újszülött kislánnyal, aki békésen szunnyadt az öreg szamárra kötözött málhás kosárban. Hosszú és viszontagságos utazás volt, magányos és félelemmel terhes. Több ízben is visszafordult, hogy összezavarja a nyomait, arra az esetre, ha a vörös köpenyes katonák követnék őket; csak annyi időre állt meg a városokban és oázisokban, hogy kicsit kifújja magát, és máris úton volt megint; csatlakozott a nyugatra tartó karavánokhoz, sivatagi arabokkal osztozott ivóvizén, és idegen istenek templomaiban imádkozott, amíg végül eljutott az Orontes termékeny völgyének ölén nyugvó Antiochia városáig. Itt, e népes város határában történt, hogy Mera olvasott a csillagokban, és tudta: vándorlása véget ért, a gyermek itt biztonságban lesz. És valóban biztonságban és boldogan élt közel tizenhat esztendeig, növekedett, tudásban gyarapodott, és elhozta az asszony magányos életébe az igazi szeretetet, amelyben addig sohasem volt része. Most mindez véget ér. Húsz nap múlva kerül sor az első szertartásra nincs fontosabb pillanat egy lány életében, mint amikor hivatalosan is leveti a gyermekkor ruhadarabjait, és felölti a nők hosszú ruháját. Ő pedig levág majd egy fürtöt szűzi hajából, és felajánlja a házi isteneknek. 18

19 Az Átöltözési Szertartás a legtöbb lány számára óriási ünnepséggel fejeződött be, amelyen részt vettek a barátok és a rokonok; de Szelenének még egy további rítuson is át kell majd esnie. Születése napját követően, a telehold első éjszakáján, mától számítva a huszonnyolcadik napon anyja felviszi majd a közeli hegyekbe, hogy a mélyebb misztériumokba beavassa. Mera mindenre megtanította Szelenét, amit a gyógyításról tudott; az ősi módszerekre, amelyek anyáról leányra szálltak évszázadokon keresztül, úgy, ahogyan ő is anyjától kapta a tudását. Most azonban a végső titkot is meg kell ismernie egy szertartás folyamán, amelynek évekkel ezelőtt Mera is részese volt az egyiptomi sivatagban. Mert nem elegendő, hogy a gyógyfüveket és főzeteiket ismerje a javasasszony; szellemi kapcsolatban kell állnia az Istennővel, aki minden gyógyítás kútfeje. Semminek sem szabad megakadályoznia a beavattatást, gondolta Mera, a lefekvéshez készülődő lányt figyelve. Semminek, még a halálomnak sem. Lehunyta a szemét, és megpróbálta elméjében elővarázsolni a lélekláng képét, hogy elősegítse és meggyorsítsa az ópium útját a beteg testrészekbe. De túlságosan feszült volt, elméjét földi dolgok kötötték le. Aggódott Szelené jövője miatt, hiszen haldoklott. A lány hamarosan egyedül marad a világban. Fel van erre készülve? És hogyan fog boldogulni, hiszen még mindig fél a beszédtől, s csak nehezen tudja megértetni magát? Szelené a szájüreg aljához letapadt nyelvvel született, és már hétéves volt, amikor Merának végre sikerült olyan sebészt találnia, aki elég ügyes és gyakorlott volt ahhoz, hogy felvágja, kiszabadítsa nyelvét. Szelené addig a napig egyáltalán nem szólalt meg, de a műtét után sem tanult meg tökéletesen beszélni. A gyerekek kicsúfolták, a felnőttek ráripakodtak, sürgették, hogy nyögje már ki végre, amit mondani akar, ezért aztán az évek során a beszédhibája csak súlyosbodott, ahelyett hogy javult volna. A környező világ türelmetlensége miatt még az a csekély útbaigazítás sem ért célt, ami Merától egyáltalában kitelt. Így hát most, alig húsz nappal az Átöltözés Szertartása előtt, amikor hivatalosan is belép a felnőttek sorába, Szelenét beteges félénkség nyomorította meg. Áldott Ízisz, fohászkodott Mera, csak addig engedj élnem, amíg ráadhatom Szelenére a köpenyemet. Csak annyi időt adj még, hogy láthassam, amint elvégzi a rítusokat, és elkalauzolhassam az önálló asszonyi létbe. És kérlek, áldott Ízisz, őrizd meg tisztán a lányomat a misztériumokba való beavattatásának napjáig Komor kifejezés sötétítette el az asszony arcát, amikor arra gondolt, milyen izgatottan érkezett haza Szelené aznap délután a felsővárosból. Nem az a kosár volt a karján, amellyel hazulról elment, és sokkal több beléndekmag volt a kosárban, mint amennyire a pénze futotta. Valamilyen összefüggéstelen történetet dadogott el egy emberről, akit megrúgott a szamár, egy jóképű görög orvosról meg egy csodálatos gyógykezelésről. Mera még sohasem hallotta a lányát ilyen hosszan és egy szuszra beszélni. Először t-tűzbe r-rakta az eszközöket mesélte Szelené nagy igyekezettel. És m- megmosta a k-kezét. Jól van válaszolta Mera, de a tűz templomból való volt-e? Mert különben nincs jótevő ereje. És tömjént nem égetett az az orvos? És milyen varázserejű amulettet csavart be a kötésbe, milyen varázsimákat mondott el? És miféle istenek voltak a szobában? A javasasszony hite szerint lehetett valaki a világ legkiválóbb orvosa, mindez semmit nem ért, ha nem biztosította magának az istenek jóindulatát. No és a kés használata? Az rendjén van, hogy fölvág az ember egy kelevényt vagy levág egy zsineget a méhszájról; de az emberi húsban vájkálni ez dölyfösség és szentségtörés! Mera csak a gyógyfüvekben és a ráolvasásban bízott; szerinte a sebészet csak sarlatánoknak és hősi babérokra pályázóknak való. Ahogy a lefekvéshez készülődött, megint felötlött benne, milyen volt Szelené arca, amikor arról a görög orvosról beszélt. Soha nem látta még ezt a kifejezést a lánya arcán, és ez újból 19

20 az eszébe juttatta ezeknek a végső napoknak sürgető szorítását. Szelenének testben és lélekben tisztán kell elérkeznie a beavattatásra. Semmi nem vonhatja el a figyelmét, nem zavarhatja meg a hús követelőzése. Böjtölésnek, imádkozásnak és elmélkedésnek kell őt a kozmikus tudatállapotig eljuttatnia. És őneki kell vigyáznia rá ezen a sorsdöntő utolsó huszonnyolc napon. Mera kimerülten nyúlt el a fekhelyén, és felsóhajtott. Hosszú nap volt mögötte. Reggel egy halárus feleségének törött karját rakta sínbe; a jobb karját, mint az asszonyok esetében szinte kivétel nélkül mindig. Az asszony azt állította, hogy leesett a lépcsőn, de ő tudta, mi az igazság: akkor törött el a karja, amikor dühöngő férje ellen akarta védeni magát. Fenyegetettségükben a nők az arcuk elé emelik a karjukat, és így a fej helyett a kart éri az ütés. Számtalan ilyen sérülést látott már az évek folyamán. Miután a halárus feleségével végzett, egy kelést kellett felvágnia, majd egy gennyes fület kitisztítania, aztán gyógyfüveket őrölt, délutánra pedig ott volt Flavia abortusza. És mindennek a nagyobb részét egyedül kellett elvégeznie, mert a lánya megint belekeveredett egy vadidegennel történt szerencsétlenség ügyébe. Szelené láthatóan kötelességének érezte, hogy segítsen minden rászorulónak, aki az útjába akadt, akármilyen értelmetlen volt is az erőfeszítése. Kiskorában sebesült állatokat hordott haza, dobozokat csinált nekik, azokban istápolta őket, aztán felgyógyulásuk után valamennyit szabadon engedte. Később ágyba fektette a babáit, és sorra bekötözte fából készült karjukatlábukat. Merának sejtelme sem volt róla, honnan támadhatott Szelenének az a gondolata, hogy a betegeket együvé egy házba kellene összegyűjteni. De gyanította, hogy lánya minden nyomorult teremtést hazavinne, és a gondját viselné, ha rajta állna. Az asszony az éjszakába meredt, és a sötétségben megjelent előtte jövője: a közeli halál. Azt hittem, hogy még éveim vannak, de a végzet másként döntött. Az egyik nap még nem volt ott az oldalában a csomó, de a következő napon már igen, és növekedett, rádöbbentve Merát az élet rövidségének és az ember halandóságának megváltoztathatatlan tényére. Az életük eddig olyan kiszámíthatóan folyt, mint medrében az Orontes, de most kétségbeesetten vergődött az idő szorításában: mintha vad áradat ragadta volna őket magával, úgy rohantak tova a napok. Elmegyek a templomba az Orákulumhoz. Tudnom kell, milyen jövőt jósolnak Szelenének a csillagok. Mera éles szúrást érzett az oldalában, és rémülten döbbent rá, hogy már a fájdalomcsillapító sem használ. 20