SCOTNEY ST. JAMES PERZSELŐ VADON

Átírás

1 SCOTNEY ST. JAMES PERZSELŐ VADON SCOTNEY ST. JAMES: WARRIOR'S ECSTASY by Lynda Varner, 1991 ZEBRA BOOKS are published by Kensington Publishing Corp. New York Első amerikai kiadás: július Minden jog fenntartva! Fordította: FAZEKAS LÁSZLÓ Kiadja havonta a KRÓNIKA-PRESS Kiadói Kft. Felelős kiadó: Somos Ágnes Szerkesztette: Münz András ISBN Pécsi Szikra Nyomda Felelős vezető: dr. Farkas Gábor igazgató

2 ELSŐ FEJEZET JÚNIUS Talán tudna rajtam segíteni... egy férfira volna szükségem. Alig ejtette ki száján e szavakat, Irony McBride rögtön tudta, hogy illendőbben is megfogalmazhatta volna kérését. Az iskola igazgatójának arckifejezése legalábbis semmi kétséget sem hagyott efelől. Talán az is szerencsésebb lett volna, ha nem ront be olyan szélsebesen, az ajtót sarkig tárva, az irodájába. Megköszörülte a torkát és újra próbálkozott: Úgy értem, hogy sürgősen el kell jutnom valahová és vezetőre van szükségem. Az asztal mögött ülő férfi haragosan összevonta a szemöldökét. Miért éppen hozzám fordul ezzel a problémával? Az egyik tanár mondta, hogy ön az iskola vezetője magyarázta Irony, s közelebb lépett. Szerinte ön tud javasolni valakit, aki a segítségemre lehet. Nagyon fontos volna. Ha beszélt a kollégámmal, akkor nyilván tudja, hogy megvannak a magunk súlyos problémái. Igen, hallottam Mrs. Sparks meggyilkolásáról és Josiah Goodman tiszteletes úr elrablásáról. Éppen ezért kell beszélnem önnel. A férfi hátradőlt karosszékében és keze fejével megdörzsölte fáradt szemeit. Netán tud valamit erről az égbekiáltó gaztettről? kérdezte. Nem, tulajdonképpen nem vallotta be Irony. Csupán... Kicsoda ön? szakította félbe türelmetlenül a férfi. Irony McBride a nevem. Irony McBride, ha nem tud segíteni, akkor tartok tőle, hogy csak feleslegesen rabolja az időmet. Nem szeretnék udvariatlan lenni, de meg kell kérnem, hogy távozzon. Látom, nem akar megérteni! Thief River Fallsból jövök Irony magasra emelte degeszre tömött útitáskáját, és nem mehetek haza dolgom végezetlenül. Éppen az önöknél elkövetett bűntény kényszerít rá, hogy folytassam, amit elkezdtem. Hogy értsem ezt? nézett rá értetlenül az iskolaigazgató. Goodman tiszteletest keresem. Nála vannak... Irony rövid szünetet tartott bizonyos papírok és dokumentumok, amelyek a családomat illetik. Vissza akarom szerezni őket. No de kedves Miss McBride próbált érvelni az igazgató. Azt az embert elrabolták. Magával hurcolta egy csapat tolvaj és gyilkos. Annál inkább meg kell találnom jelentette ki határozottan a lány. Úgy tudom, Goodman éppen útra készülődött, s elrablói valószínűleg magukkal vitték a csomagját is. Nem engedhetem, hogy azok a dokumentumok még a tiszteletesnél is gátlástalanabb emberek kezébe kerüljenek. Gátlástalan? hápogott felháborodottan az asztal mögött ülő férfi. Hogy beszélhet ilyen tiszteletlenül Isten szolgájáról. Szegény embert úgy lesújtotta a menyasszonyának, özvegy Sparksnénak a halála. A menyasszonya?... Irony annyira elcsodálkozott, hogy még a száját is nyitva felejtette. Igen. így már érthetőbb a dolog. Ha az egész életem rámegy, akkor is megkeresem azt az embert. Nem egészen értem... Nem is kell, hogy értse szakította félbe a lány az igazgatót. Csak azt mondja meg, ismer-e valakit, aki otthonos a kanadai határvidéken! Valakit, aki hajlandó elvezetni az Erdők-tavához.

3 Alig fejezte be a mondatot,irony mocorgást hallott a háta mögül., megpördült, s egy másik férfival találta szemközt magát. Az ismeretlen nyitott könyvet tartott a kezében, de leengedte azt, s most őt méregette átható tekintetével. Na nézd csak, Hawkes mormogta az igazgató. El is felejtettem, hogy maga is itt van. Szeme résnyire szűkült, s kis szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. Jól emlékszem, maga arról a vidékről való? Mintha említette volna, hogy szabadságra szeretne menni, mert dolga van odahaza. A váratlan felismeréstől jobb kedvre derülve, az igazgató Ironyhoz fordult: Miss McBride, engedje meg, aogy bemutassam önnek Raphael Hawkest, az egyik okitónkat. Amennyire tudom, Raphael gyakorlott vezető. Üdvözlöm szólt udvariasan Hawkes, miután visszarakta a könyvet a háta mögötti polcra. Válaszként Irony csak bólintott, s igyekezett felmérni magának a férfit. Ártalmatlannak tetszik, állapította meg, talán túlságosan is ártalmatlannak ahhoz, hogy jó vezető lehessen. Olyannak mutatkozik, mint aki otthonosabban érzi magát az egyenletek világában, mint egy erdei ösvényen, de... de indián, az indiánoknak pedig veleszületett adottságuk a jó tájékozódó képesség. Ironynak jó oka volt arra, hogy idegenkedjen az indiánoktól, s normális körülmények között soha nem bízta volna rá magát egyikükre sem, de most úgy érezte, nincs más választása. A férfi egyébként nem is volt tisztavérű indián. A lány francia kanadai-indián keveréknek nézte, s el kellett ismernie, hogy mindkét ágból a legkedvezőbb vonásokat örökölte. Hiányzott belőle a francia kanadaiak nehézkessége, magas és ruganyos volt, s fekete öltönye sem tudta leplezni, milyen izmos a teste. Határozott vonású, férfias, bronzszínű arca sima volt, szerencsésen elkerülte a himlőt, amely még néhány éve is kegyetlen rendszerességgel pusztított az északon élő indián törzsek között. Csillogó, koromfekete haját csak annyira növesztette meg, hogy a tarkóján összefoghassa egy kis bőrszíjjal. Ez az apróság zavarta Ironyt, mert azt jelezte, hogy a férfi neveltetése, iskolázottsága ellenére is megőrzött valamit veleszületett vadságából. Hawkes megszokott mozdulattal levette aranykeretes szemüvegét, s tisztogatni kezdte zsebkendőjével. Nyugodtan Ironyra emelte szemét, a lány pedig megborzongott ezt az ijesztő, mégis ellenállhatatlanul vonzó tekintetet látva. A vad, leplezetlenül kutató pillantás áttörte a maga köré szőtt burkot, s valami ősi, primitív érzést pendített meg legbelül, a lány lelke mélyén. Mindez azonban csak a másodperc töredékéig tartott, s a következő pillanatban a férfi tekintete ugyanolyan civilizált volt, mint egész magatartása.irony szégyellte váratlanul rátört érzelmeit. Alaposabban szemügyre véve látta, hogy Hawkes szeme melegbarna, szelíd, sőt kicsit talán álmodozó igazi tanár-szem. Hogyan is érezhette fenyegetőnek ezt a tiszta, átható tekintetet? Ha megbocsát hallotta az ajtóból az igazgató hangját, találkozóm van néhány hatósági emberrel a...a bűntény színhelyén. Beszéljék meg nyugodtan a uvábbiakat. Az igazgató, mielőtt behúzta volna maga mögött az ajtót, még megeresztett egy széles mosolyt. Apropó, Raphael, engedélyezem az eltávozást. A nyári programunk nem túl feszített, nyugodtan elmehet, de szeptemberre legyen itt. A fiatal tanár nyugodt mozdulattal összehajtotta és a zsebébe csúsztatta a szemüvegét, de Irony észrevette rajta a feszültséget. Gyanította, a férfi nem túlságosan lelkesedik azért, hogy a vezetője legyen. Nos, ami azt illeti, őt sem tette boldoggá a gondolat, hogy napokat kell eltöltenie ennek az embernek a társaságában, bár... még az is lehet, hogy jól kijönnek egymással. Térjünk a tárgyra, Mr. Hawkes kezdte meglehetősen száraz, üzleties hangon. Vezetőre van szükségem és hajlandó vagyok rendesen megfizetni. Mennyit szokott kérni?

4 Sajnálom, Miss McBride, nem kívánok munkát vállalni válaszolta Hawkes. Mindenesetre köszönöm a kedves ajánlatot. Szó sincs semmiféle kedvességről tiltakozott Irony. Sürgősen szükségem van egy vezetőre. Attól, hogy önnek sürgős, nekem még nem az vonta meg a vállát a férfi. Sajnálom. Szükségem van a segítségére, Mr. Hawkes váltott szelídebb hangra Irony. Higgye el, ha volna más lehetőség, örömmel választanám azt. De mivel nincs... Nem vállalhatom, hogy a vezetője legyek szakította félbe a mondatot Hawkes. Magamnak is van elintéznivalóm. Irony mély lélegzetet vett. Higgye el, nagyon sajnálom, hogy ilyen eszközökhöz kell folyamodnom, de... talán mégis hajlandó lesz megfontolni a dolgot. Raphael Hawkes mindössze sötét szemöldökét vonta fel egy kicsit meglepetésében, mikor Irony egy, a katonaságnál rendszeresített Remingtont vont elő szoknyája egyik szárnya alól, s a mellének szegezte a csövét. * * * Hawkes szobájába érve a lány letette útitáskáját és két kézre fogta a revolvert. Miközben a férfi összecsomagolt egy hátizsákba, körbejártatta tekintetét az apró helyiségben. Sima, fehérre meszelt falával, a keskeny ággyal és a kemény, egyenes támlájú székkel a szoba szerzetesi cella benyomását keltette volna, ha nincs ott az alacsony könyvszekrény, s az ablakpárkányra állított, vadvirágokkal teli korsó. Azóta, hogy a fegyvert elővette, Hawkes kísérletet sem tett rá, hogy lebeszélje tervéről.irony arra számított, hogy megpróbálja lefegyverezni, s kissé csalódott volt, mert nem tette. Nem látszott ugyan vadembernek, de gyávának sem. Végül is nem volt baj, hogy körültekintően viselkedett, mert ha valami meggondolatlanságra ragadtatta volna magát, kénytelen lett volna lelőni. Míg összehajtogatott két inget, s a hátizsákba rakta őket, Hawkes időről-időre a lányra pillantott. Valóban azt hitte, hogy sikerül megijesztenie ezzel az ócska fegyverrel? Ismerte a Remington 44- est, tudta, hogy régen az államok közötti háború idején volt a legnépszerűbb, s fogadni mert volna rá, hogy amit a nő a kezében szorongat, az is abból a korból származik. Teljesen mindegy, hogy tud-e célozni, vagy sem, mert a mordály valószínűleg abban a pillanatban szétrobban a kezében, mihelyt megpróbálja elsütni. Mégsem ez volt az oka, hogy nem ment oda hozzá és nem vette ki a kezéből. Mihelyt a lány rászögezte a fegyvert, észrevette a szemében a mérhetetlen elszántságot. Ki ez a nő? Mit keres egyszál magában Sweetwaterben és miért akar nekivágni a vadonnak egy ismeretlen társaságában? Becsukta a hátizsákot és nyugodtan, alaposan megnézte magának fogvatartóját. Átlagos magasságú nő volt, de karcsúsága, vékony csontjai miatt alacsonyabbnak látszott valódi termeténél. Vastag, erős szálú fekete haját a feje tetején kontyba tűzve viselte. Bármilyen gondosan fésülködött is reggel, a rakoncátlan tincsek már kezdték kiszabadítani magukat a fésűk és hajtűk fogságából. Egy fürt a halántékára hullott, s a fülén és karcsú nyakszirtjén is csigák göndörödtek. Sötét hajával éles ellentétet alkotva bőre világos volt, lágy őszibarackszínű. Arcát enyhe pír borította, s az orrán lévő néhány apró szeplőtől csak még vonzóbbnak látszott. Határozott álla sejteni engedte, hogy nem egykönnyen ijed meg.

5 A szája és a szeme volt a legvonzóbb. A hibátlanul ívelt szemöldök és a hosszú, fekete szempillák alól mélytüzű, hatalmas zöld szemek tekintettek a világba pontosan olyan volt a színük, mint gyűrűje smaragdjáé. És mégis, a szája volt az, ami eszébe juttatta Raphael Hawkesnak, milyen régen nélkülözi már a boldogító női társaságot. A mélyvörös, telt ajkak enyhén szétnyíltak, mintha csak nemrég érintette volna őket egy férfi hosszú, forró csókja. Megérezve, hogy figyelik őket, ezek a szelíd ajkak. dühösen elkeskenyedtek. Remélem, nem akar ostobaságot elkövetni, Mr. Hawkes figyelmeztette Irony. El tudom, s el is fogom sütni a fegyvert, ha muszáj. Kitől tanult meg lőni? kérdezte a férfi. Tessék? A lányt váratlanul érte a kérdés. Lőni ismételte meg Hawkes. Azt kérdeztem, kitől tanult meg lőni? Az... az apámtól, természetesen. A lány zavartan pislogott. Miért kérdezi? Csak úgy válaszolta az indián, elégedetten a szavai kiváltotta hatással. Megérezte, hogy a lány hazudott, ami azt jelenti, hogy valószínűleg soha nem sütött még el fegyvert. Elraktározta magában az információt arra az időre, amikor majd úgy dönt, hogy ideje véget vetni ennek a színjátéknak. Biztos volt benne, hogy eljön ez a pillanat, ám csak azután, hogy megtudta, mitől is olyan elszánt ez a Miss McBride. Ugye nem hiszi, hogy használni is tudom? A pisztoly enyhén megremegett Irony kezében. Hölgyem, ön pontosan tudja, melyik végét fordítsa felém, s nekem ez elég válaszolta Hawkes, és megadóan feltartotta a kezét. Még egyszer körbenézett a szobában, s egy hirtelen ötlettől vezérelve a polchoz lépett és leemelt róla egy könyvet.irony megmerevedett és várta, hogy a férfi hozzávágja a kötetet, így próbálja meg leszerelni. Hawkes azonban nyugodtan kibogozta a hátizsákot, s belecsúsztatta a könyvet. Versek mondta, látva a lány arcán az értetlenséget. Utazás közben néha jól esik olvasgatni. Irony ámulatában önkéntelenül is lejjebb engedte a revolvert, Hawkes pedig, zavarát látva, alig tudta visszafojtani nevetését. Az ablakpárkányhoz lépett, kiemelt egy harangvirágot a cserépkorsóból, óvatosan lecsípte a szárát és gomblyukába tűzte. Indulhatunk, Miss McBride? kérdezte. Élelmiszert és lovakat is kell még szeeznünk. A férfi már kint járt, mikor Irony felocsúdott és követte. Magasságos Isten, gondolta, mibe vágtam én bele? Erdei vezető, aki verseket olvas és virágot hord a gomblyukában? A fenébe is! Lépteit szaporázva beérte a tanítót, s kicsit elkésve ugyan, de figyelmeztette: A szoknyám alá dugom a pisztolyt, de ha megpróbál segítségért kiáltani, esküszöm, hogy előveszem és szétlövöm a... a... A pofámat? Ugye ezt akarta mondani? Ez is csak ugyanolyan szó, mint a többi válaszolta Irony és elvörösödött. Igyekszem nem elfelejteni a figyelmeztetést bólintott a férfi. * * * Hawkes elmagyarázta neki, hogy a metodista iskolától csak lóháton érdemes továbbmenni észak felé.irony félreállt, míg a férfi az ő pénzéből vett két lovat, egy málhás öszvért, tábori felszerelést és élelmet is a helyi postaállomáson. Sweetwater Lake Minnesota állam északnyugati végében feküdt, a préri szélén, ami után már az északi erdőségek következtek. A település először csak néhány prémvadász-kunyhóból állt, s

6 csak azután fejlődött kisvárossá, hogy iskolát létesítettek benne az indiánok számára. Miután végetért az államok közötti háború, több egyház is nagyobb figyelmet kezdett szentelni az indiánoknak, s ez vezetett a sweetwateri misszió létrehozásához. A kicsi, szegény, minden más lakott helytől távol eső település ritkán élt meg olyan izgalmas, drámai eseményeket, mint az iskolában történt gyilkosság és az emberrablás. A boltos, miközben szárazbabot töltött egy kis zsákba, képtelen volt megállni, hogy kommentálja az eseményeket: Azt hiszem, szegény tiszteletesből nemsokára a varjak lakmároznak. Kegyetlen gazfickók azok, akik magukkal vitték. Alig fejezte be a mondatot, már meg is bánta, amit mondott, s megpróbált elnézést kérni Hawkes-tól: Ne haragudjon, Raphael, tudom, hogy ojibvák voltak. Semmi okom rá, hogy megsértődjek válaszolta a férfi. A pultnál állt,irony szorosan mögötte. Aki gyilkosságot követ el, az gazfickó, függetlenül attól, hogy milyen színű a bőre. Indiánok voltak a gyilkosok? kérdezte meglepődve Irony. Érdekes, erről senki sem beszélt neki. A vonatról leszállván az első, amit hallott a gyilkosság híre volt, de mindenki a szerencsétlen áldozatról beszélt, s nem a bűntett elkövetőiről. Ezek szerint akadt szemtanú is? Az öreg összecsomózta a zsákot, s a halomban álló többi áru tetejére dobta, közben folytatta a beszámolót: Igen, akadt, bár magát a gyilkosságot nem látta. Az egyik tanító éppen azután lépett be a terembe, hogy Mrs. Sparksot megölték. Ott feküdt szerencsétlen elvágott torokkal a padlón, s véres késsel a kezében egy indián fickó állt fölötte. A tanító ordított egy nagyot rémületében és elmenekült. Mire visszajött a segítséggel, azok rnár elmentek és magukkal vitték a tiszteletest is. Micsoda szörnyűség motyogta Irony, de agya eközben már lázasan működött. Ha indiánok a tettesek, az alapvetően megváltoztatja a helyzetet. Arra számított, fcogy néhány csavargónak kell majd a nyomába eredni, akiknek eszükbe sem jut, hogy az erdőben eltüntessék maguk után a nyomokat. Úgy tervezte, hogy szorosan követi őket, kivárja, amíg jól leisszák magukat, s visszaszerzi az ellopott iratokat. Most már az egész elképzelés naivnak, gyerekesnek tetszett. Ha akarják, az indiánok képesek nyomtalanul eltűnni az erdőben, s a lehetetlennel határos vállalkozás lesz felkutatni őket. Különösen egy olyan vezetővel, amelyet a sors az ő útjába vezérelt... Még szerencse, hogy sikerült elég jó személyleírást kapni a fickóról folytatta a boltos, miközben nagy szeleteket vágott le egy fél disznóból. Fiatal volt annyi idős lehetett, mint maga, Raph és a lapockáján tetoválást viselt. Azt mondják, egy kör volt ráfestve, s benne egy kiterjesztett szárnyú madár. Erről biztosan rá fognak ismerni. Hawkes egy szót sem szólt, de Irony megérezte benne a feszültséget, s gyanította, hogy a boltos leírása alapján felismerte a tetoválást. Mi történik a gyilkossal, ha elfogják? kérdezte. Felakasztják válaszolt kurtán Hawkes, s az élelemmel teli ládát felkapva a kijárat felé indult. Irony gyorsan kifizette az árut, és sietett utána. Attól tartott, ha sokáig elmarad, a férfi megszökik a lovakkal és az élelemmel, de félelme alaptalannak bizonyult. Hawkes felerősítette az öszvérre a hámot, fellendítette magát lova nyergébe, s csak azután szólalt meg: Többen is látták őket az északnak tartó úton. Gondolom, a folyó partján akarnak haladni, hogy minél előbb elérjék az erdőséget. Jó volna, ha mi is indulnánk, különben soha nem érjük utol őket. Irony keze ráfeszült a revolver fából faragott, sima agyára. Feltűnt neki, hogy Hawkes kezdeti vonakodását furcsa igyekezet váltotta fel, s tanácsosnak tartotta keze ügyében tartani a fegyvert arra az esetre, ha a férfi megpróbálna rátámadni, vagy egyéb trükköt eszelne ki. Nem fogja megengedni, hogy bevezesse a vadon mélyére, s ott magára hagyja. Lehet, hogy nem

7 sokat tud az erdőségről, de azt nem fogja megengedni, hogy egy verseket olvasó tanító túljárjon az eszén. * * * Látta már a nyomukat? kérdezte Irony, több mint egyórai lovaglás után. Nem. Nem?! Azt hittem, az indián erdei vezetők értenek a nyomolvasáshoz. A lány meg se próbálta leplezni csalódottságát. Egy kis logikával viszonylag könnyen megtalálhatjuk őket. Valóban? Irony hangjából kételkedés csendült ki. Szerintem a határon túlra, a tővidékre igyekeznek. Elég, ha mi is arra tartunk. Nem túl meggyőző, amit mond, Mr. Hawkes ellenkezett a lány. Elárulná, mire alapozza a feltevését? Meglehetősen furcsa módszert követ ahhoz képest, hogy tapasztalt vezető. Irony kisimított a homlokából egy hajfürtöt, és leplezetlenül lekicsinylő pillantást vetett Hawkes-ra. Mert maga állítólag tapasztalt vezető, vagy nem? A legjobb, akit csak találhat Sweetwaterben válaszolt komolyan, csöppnyi kérkedés nélkül a férfi. Na persze, így már más, gondolta a lány. Ha a minnesotai Sweetwater Lake-ben ő a legjobb, az még nem sokat jelent. Egyébként ez a térkép is engem igazol jegyezte meg Hawkes, s egy összehajtogatott papírt vett elő a zsebéből. Megnézhetném? kérte el tőle Irony. A poroszkáló ló hátán imbolyogva meglehetősen nehéz volt eligazodni az ábrán, de hamarosan rájött, hogy az Erdők-tavának vidékéről készült térképet tart a kezében. A tó körül több helyen is nagy X-eket rajzoltak a térképre, s Irony elmélyülten tanulmányozta az ábrát. Honnan szerezte ezt? kérdezte kis idő múlva. Goodman tiszteletes szobájából válaszolta Hawkes. Mit keresett ott maga? Nem érdekes hárította el a kérdést a férfi. Inkább azt mondja meg, mi az, ami ennyire felkeltette a figyelmét? Ezek az X-ek. Azt hiszem, tudom, mit jelentenek... Mit? Ha nem tévedek, birtokokat jelölnek... az apám birtokait. Goodman jelölhette meg őket, s ez azt jelzi, hogy tisztában volt a jelentőségükkel. Irony kis szünetet tartott és megnyújtóztatta lovaglástól elgémberedett hátát. A birtokleveleket Goodman ellopta a családunktól, s félek, hogy vele együtt azok is az Ő elrablói kezébe kerültek. Ezért hajszolja hát a tiszteletest? Ezért is. Mit gondol, mi volt a szándéka a papírokkal? érdeklődött a férfi. Végül is nem az ő nevére szóltak. Ez nem lehet akadály egy olyan ember számára, mint Goodman jelentette ki meggyőződéssel a lány. Gondolkodás nélkül megtette volna, hogy úgy mutatkozik be, mint az apám, eladja a földeket és aláhamisítja a szerződésre a nevet. A birtokok között vannak egészen értékesek is, melyekért jó pénzt kaphatott volna. Vagy ő, vagy akinél éppen a papírok vannak.

8 Pontosan mondta Irony, s dühösen megvillant a szeme. Most már talán érti, miért kérdőjeleztem meg a módszereit. Magukban minden bizonnyal nem túl fejlett a tulajdon iránti tisztelet, ennek ellenére... Hawkes megrántotta a kantárszárat, arra kényszerítve Ironyt, hogy félbehagyja a megkezdett mondatot, s ő is visszafogja a lovát. Szúrós pillantást vetett a lányra: Kíváncsi vagyok, tisztában van-e azzal, Miss McBride, milyen megvetően biggyeszti le igéző ajkait, valahányszor említést tesz a származásomról? T-tessék? Irony önkéntelenül is a revolverhez kapott, amit nem sokkal indulás után a derekára erősített. Fogalmam sincs, miről beszél! Szerintem nagyon is tisztában van vele. A férfi hangja ismét szelíd, udvarias volt. Félreérthetetlenül tudomásomra hozta, hogy mélyen megveti a fajtámbelieket, ahogy ön fogalmazott. Na jó, tisztázzuk a dolgokat, Mr. Hawkes! csattant fel a lány. Több, mint elítélő véleménnyel vagyok az indiánokról, de ennek semmi köze a kettőnk viszonyához. Azért fizetem magát, hogy elvégezzen egy feladatot, amihez állítólag ért. Mindaddig nem érdekel a származása, amíg eleget tesz a magával szemben támasztott követelményeimnek. Remek bólintott Hawkes, s a kantárszárral a nyakára vágva, lassú ügetésre késztette lovát. Mindazok alapján, amit elmondott, felmerül azonban egy kérdés. Miért ön van itt és miért nem az apja? Civilizált úrí hölgyek ritkán utaznak magányosan, kísérő nélkül. Az apám halott felelte üresen kongó hangon Irony. Az indiánok ölték meg. Választ sem várva elvágtatott Hawkes mellett, tökéletesen elfelejtkezve arról, hogy a férfi a túsza. * * * A délután hátralévő részében lassan, de biztosan haladlak tovább, s egy gyors folyású patak mellett pihen-mk meg vacsorát készíteni. Ironynak nem állt szándékában fegyvert adni vezetője kezébe, hogy lőhessen valamit, ám azt azért remélte, hogy a férfi fog néhány z^ln. s így friss húst is ehetnek. Hawkes azonban a környezethez cseppet sem illő sötét öltönyében leguggolt :űz mellé és hozzálátott, hogy babot főzzön, meg soma disznóhúst süssön. Nem telt bele sok idő, az étel pompásan illatozni kezdett és Irony, aki már farkaséhes oll sietve előszedett két óntányért és villát a málnánkból. Jobb lenne, ha levenné a húst, különben megég szólt kis idő múlva türelmetlenül. Hawkes mélyen elmerült gondolataiban, még mindig lelkifurdalást érzett, amiért olyan szerencsétlenül szóba hozta a lány apját. A váratlan felszólításnak engedve a serpenyőhöz kapott, de a forró nyél megégette az ujját, s kezét elrántva beleborította az ételt a tűzbe. Ó, a fenébe is! kiáltott fel Irony, s kétségbeesetten leguggolt a tűz mellé. Ezt jól elrontotta! Hawkes-t szemmel láthatóan sokkal jobban érdekelte a heves érzelemkitörés, mint a pocsékba ment vacsora. Az alkonyi félhomályban is látni vélte a gúnyos mosolyt a férfi szájaszögletében. Halássza ki onnan! követelte, fogai között szűrve a szót Irony. Hamuízű lesz figyelmeztette az indián. Irony előkapta a Remingtont, s a füstölgő húsra mutatott vele: Azt mondtam, halássza ki! Éhes vagyok és egyéb ennivalónak színét sem látom. A férfi vállat vont, s egy villával kiemelte a tűzből a húst.

9 Mi volna, ha megmosnám a patakban? kérdezte, s látva a lány megdöbbenését, hozzáfűzte: Máskor is csináltam már ilyet. Lemosta, s tányérra tette az ételét. Irony szabad kezével érte nyúlt, a pisztollyal pedig a kávéskannára mutatott: Töltsön egy keveset! A Remingtont a térdére fektetve a lány megfogta a hússzeletet, lerázta róla a vizet, s csak aztán harapott bele. Hiába mosta le Hawkes, a pecsenyének még mindig hamuíze volt. Megpróbálta leöblíteni egy kiadós korttyal, de a kávé elviselhetetlenül hígnak bizonyult. Maga aztán nem valami remek szakács, ugye? fordult a férfihez.. A legjobb... válaszolt volna Hawkes, de Irony a szavába vágott: Tudom. A legjobb, akit Sweetwaterben találhat az ember. Sikerült elkapnia a férfi tekintetét, s látta rajta, hogy csendben mulat a felháborodásán. Úgy döntött, nem vesz róla tudomást és csak azért is, az utolsó falatig megette a húst. Hawkes is végzett, homokkal kisúrolta, s a patakban elöblítette az edényeket. Sötét volt, a Hold nem kelt még fel. Hawkes, hogy egy kis fényt és meleget csináljon, néhány száraz ágat dobott a tűzre. A...azt hiszem, hideg lesz az éjszaka szólalt meg Irony. Felveszek valami melegebb ruhát. Én is szeretnék már kibújni az öltönyből bólintott a férfi. Itt fogunk átöltözni, a bokorban döntötte el a lány. Maga álljon oda... és fordítson hátat. Ne felejtse el, hogy a kezem ügyében van a fegyver. Hawkes szó nélkül fogta a hátizsákját, s a bokor másik oldalára vonult vele. Látva, hogy meg sem próbál menekülni, Irony egy kőre rakta a revolvert, gyorsan megoldotta a szoknyáját, az alsószoknyáját, s kilépett belőlük. Kordnadrágot húzott, amit még odahaza, Thief River Fallsban kért kölcsön a szomszéd fiútól, akárcsak az inget és a zekét, amivel blúzát váltotta fel. Nagynénjei miatt a férfias ruhadarabokat is ugyanolyan titokban kellett kicsempésznie a házból, akárcsak a fegyvert. Oldalra pillantva látta, hogy Hawkes már kibújt zakójából és ingéből. Hamarosan a halvány derengés is megszűnt, jelezve, hogy a férfi alsóneműjétől is megszabadult és meztelenül áll néhány lépésnyire tőle. Hálát adott az úrnak az esti sötétségért, s elfordult, de azt még látta, hogy Hawkes nadrágot vesz elő a zsákból, s kezdi felhúzni. Mikor visszafordult, a férfi már a pokrócokat igazgatta a tűz körül. Ironyra nézett és komor, zárkózott arcán most először igazi mosoly jelent meg. Ki ne merje mondani, mire gondol! figyelmeztette a lány. A férfiruha sokkal alkalmasabb a lovagláshoz, mint a női, ráadásul melegebb is. Végighevert a hálóhelyén és némileg védekező hangon hozzáfűzte: Különben is, ezt csak addig hordom, amíg az erdőben vagyunk. Hawkes lábát keresztbe vetve ült az ágyán. Szemüvegéért és a verseskötetért nyúlt, ám ahelyett, hogy kinyitotta volna a könyvet, megkérdezte: Mondja, Miss McBride, nincs magának fiútestvére, aki elintézhette volna ezt a dolgot? Nincs. És lánytestvérem sincs. Kettesben élnek az anyjával? Irony tagadólag rázta meg a fejét. Ha a nagynénéim nem volnának, teljesen árva lennék. Anyám belehalt a szülésbe, apám pedig akkor, amikor tizenkét éves voltam. Alyce és Valentine néni nevelt fel Thief Riverben. És tőlük lopták el a papírokat? Több volt az, mint egyszerű lopás, Mr. Hawkes sóhajtott fel Irony, emlékezetébe idézve a különös eseményeket, amelyek végül is oda vezettek, hogy most itt ül egy erdei tábortűz mellett. A nagynénéim köztiszteletben álló emberek voltak azelőtt is, hogy Josiah Goodman a városba

10 érkezett, most viszont mindenki lenézi, ha nem megveti őket. Irony egy rövid szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. Goodman vándorló evangélista és pár hónappal ezelőtt vetődött a városunkba. Tudja, Alyce néni vénlány és tökéletesen közömbös a férfiak iránt, de Tiny... nos, ő özvegy és nagyon magányos, hiányzik neki a társ. A tiszteletes szavai sajnos megszédítették és egyre több időt töltöttek együtt, mielőtt pedig észbekaptunk volna, már el is jegyezték egymást. Irony felült, s egy nyárfa törzsének vetette a hátát. Két héttel később az a gazember eltűnt, s magával vitte Tiny néni összes megtakarított pénzét, minden ékszerét és a birtokleveleket. Ami még szörnyűbb, a néni az egyházközség pénztárosa és Goodman az egyház pénzét is ellopta. A hívek most bírósággal fenyegetőznek, mert nem hiszik el, hogy a néni nem játszott össze vele. - Maga pedig elindult, mert elhatározta, hogy megvédi? kérdezte csöndesen a férfi. Elindultam, hogy visszaszerezzem, amit a családomtól és a Thief River Falls-i egyházközségtől elloptak. Nem volt más választásom. Hát a seriff? Túl elfoglalt és túlságosan is kevés embere van ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Az államot azért körbetáviratozta és megtudta, hogy Goodman ellen több városban is körözést adtak ki. Sok nőt becsapott és kicsalta tőlük a pénzüket. Keserű mosoly jelent meg Irony szája szögletében. Úgy tűnik, legalább három felesége van a vidéken. Hát igen bólintott Hawkes. Kedves dolog Isten szolgájától... egy civilizált embertől, ahogy ön mondaná. Értem, mire céloz, de nem minden civilizált ember becsületes vágott vissza dühösen Irony. Ugyanúgy, ahogy nem minden indián barbár. Mr. Hawkes... kezdte Irony, de a férfi félbeszakította: Árulja el, maga is ugyanolyan közömbös a férfiak iránt, mint Alyce nagynénje? A lány érezte, hogy elvörösödik. Ehhez aztán semmi köze... de ha nagyon érdekli, hát megmondom, hogy igen. Lefeküdt, dühösen magára rántotta a takarót és keze ügyébe készítette a revolvert. Hawkes elnevette magát, aztán felállt és dobott néhány gallyat a tűzre. Gyapjúinget és Levist viselt, s Irony nem tehetett róla, állandóan arra kellett gondolnia, hogy a férfi teljesen meztelen a szűk nadrág alatt. Maga előtt is szégyellte a gondolatot és szemét szorosan összezárva azért imádkozott, bárcsak több szorult volna belé Alyce nagynénje közömbösségéből. Nem! Eddig sem engedte meg, hogy érzékei uralkodjanak rajta, és ezután sem fogja. Elszántan kinyitotta a szemét, felvett egy közelben heverő fenyőtobozt és közömbösen nézegetni kezdte. Megenged még egy kérdést? vetette oda Hawkes, aki közben letelepedett, s most a könyvvel az ölében ült, hátát egy fatörzsnek támasztva. Mi lenne az? Miért kapta ezt a furcsa keresztnevet? Nagyon egyszerű válaszolta a lány, de hanghordozása elárulta, hogy a dolog mégsem volt olyan egyszerű, mint amilyennek mondta. A szünet, amit beszéd közben tartott, kissé hosszúra sikerült, s Hawkes látta, hogy tekintete elfelhősödött. Apámat az erdőhöz kötötte a munkája, anyám viszont, mikor észrevette, hogy terhes, ragaszkodott hozzá, hogy visszamenjen Thief Riverbe, és ott szüljön meg mesélte a lány. Hat hónapot töltöttek külön, s mikor apám értünk jött a városba, őt már halva találta. Szörnyű megrázkódtatás lehetett számára vetette közbe halkan a férfi. Igen, az volt. És a nagynénéimnek is. Irony felkönyökölt és messze, a bokrok közé hajította a fenyőtobozt. Mint később elmesélték, apám éppen csak rámnézett és azt mondta: Kereszteljétek

11 Ironynak. Aztán elment és nem is jött vissza, míg kétéves nem lettem. Hát ezért adták nekem a nagynénéim ezt a nevet, Mr. Hawkes. - Fájdalmas történet ismerte be a férfi. Remélem, nem szomorította el nagyon, hogy elmesélte. - Egyáltalán nem válaszolt élénken a lány. hozzászoktam már, hogy gyakran megkérdezik. Bárki, akivel találkozom, mindenkit érdekel, miért kaptam ezt a nevet. - Szerintem nagyon szép név. Van benne méltóság - szólt Hawkes, de közben arra gondolt, hogy a méltóság nem is annyira a névből, mint inkább ebből a törékeny, de nagyon határozott nőből sugárzik. Üdítő a sok Mary, Ann és Charity között. Sokszor szerettem volna, ha engem is Marynek, vagy Ann-nek hívnak... vagy ha az apám Hope-nak, Faith-nek... esetleg Joynak nevez. Irony halkan felnevetett a gondolatra. (A Hope angolul reményt, a Faith Inlet, a Joy örömöt jelent a fordító.) A név semmit sem változtat az emberen, bárminek nevezik is, attól ugyanaz marad. Ne vádolja az apját, nagy fájdalmat érzett, s eleinte ezért hanyagolta el magát... Eleinte csak a fájdalom miatt, később mindig valami másért. Ironyt, mintha zavarta volna, hogy túlságosan kitárulkozott, s hirtelen témát váltott, hangja ismét rideg, közömbös lett: És a maga neve? A Raphael is elég furcsán hangzik. Nem ez az igazi magyarázta a férfi. Ojibvául Holdsólymot jelent a nevem, de nagyon nehéz kimondani. Mikor a metodista iskolába kerültem, a tanáraim úgy döntöttek, hogy választanak nekem egy angol nevet. Már kölyökként is gyakran dolgoztam vezetőként, ezért aztán az apokrif evangéliumokban szereplő arkangyal, Tóbiás kísérőjének a nevét kaptam meg. Tóbiás azért kelt útra, hogy visszaszerezze azt, amivel mások vak apjának tartoztak. Apokrif evangéliumok? kérdezte bizonytalanul Irony. Ezek voltak azok a könyvek, amelyek nem kerültek bele a Szentírásba, mert nem héberül írták őket? Pontosan bólintott a férfi. A tanáraim valószínűleg nem akartak elpazarolni rám egy igazi bibliai nevet. Valószínűleg erősítette meg Irony. Kicsit megbántva érezte magát, amiért a férfi hagyta, hogy eltérjenek az eredeti témától, s még csak kísérletet sem tett arra, hogy visszahozza a korábbi, már-már meghitt hangulatot. Azért hadd figyelmeztessem valamire folytatta Hawkes. Vezető vagyok ugyan, mint a nevem is mutatja, de semmiképpen sem angyal. A tábortűztől megvilágított arcára nézve Ironynak a legcsekélyebb kétsége sem volt efelől. Alig leplezett gonoszságot vélt felfedezni a férfi vonásaiban. Sötét szemébe pillantva olyan érzése támadt, mintha maga Lucifer próbálná meg rabul ejteni érzékeit. Aztán Raphael Hawkes feltette a szemüvegét, kinyitotta könyvét, Irony pedig szemrehányással illette önmagát, amiért ennyire elragadta a képzelete. Hogyan is tarthatta, akár csak egy röpke pillanatig is, ezt a szelíd, ártalmatlan tanítót félelmetesnek? MÁSODIK FEJEZET A tábortűz már csak pislákolt. Irony néha el-elbóbiskolt, de csak azért, hogy rögtön felriadjon az éjszaka hangjaira. Elszántan, egyre nehezebben egyensúlyozott álom és ébrenlét határán, s minden erejét összeszedve próbálta megakadályozni, hogy elaludjon, kiszolgáltatottá váljon.

12 Leragadni vágyó szemét résnyire nyitva látta, hogy Raphael Hawkes, hátát a fának vetve még mindig a verseskötetet olvassa. Tökéletesen ártalmatlannak tetszett, mint mindig, s a lány mégsem tudott bízni benne. Valahol, a nyugodt külső mögött biztosan munkál benne a düh, amiért fegyverrel kényszerítette arra, hogy vezetőjéül szegődjön. Egy férfi pláne, ha indián vér is van az ereiben semmiképpen sem tűri el, hogy egy nő mondja meg neki, mit tegyen. Biztosan csak az időt húzza, ki akarja várni, hogy elaludjon. Aztán elveszi tőle a fegyvert, vagy egyszerűen csak eltűnik, s őt magára hagyja. Nem... Az álmosságtól elnehezülten a revolverért nyúlt, nagy nehezen felült, s a nyárfa törzsének támaszkodott. Látva, hogy Hawkes ránéz, maga köré tekerte a plédet, s úgy tartotta a fegyvert, hogy a férfi is észrevegye. A legcsekélyebb kétséget sem kívánta hagyni afelől, hogy kinek a kezében van az irányítás. A leégő tűz halvány fényében egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha Hawkes szája gúnyos mosolyra húzódott volna, de aztán úgy döntött, hogy csak a képzelete játszott vele. Nincs az a férfi, aki humorosnak találná, ha egy nő sakkban tartja. Ironynak ezzel együtt volt egy olyan érzése, hogy Hawkes egyszerűen mulat rajta. Megrázta a fejét, hogy elűzze magától a pókhálóként rátekeredő, gúzsba kötő álmot. Ujjai szorosan kulcsolódtak a Reminton agyára, erősítve benne a hitet, hogy ő az ura a helyzetnek. Feje lassan oldalra bukott... * * * A tűz még egyszer fellobbant, s Hawkes a szemközt fekvő nőre nézett. Oldalra hajtott fejjel aludt, a fegyvert markoló keze ernyedten hevert teste mellett. Összecsukta a könyvet, szemüvegét berakta a tokjába és visszacsúsztatta a zsákba. Óvatosan felállt, s a tüzet megkerülve hozzálépett. Bagoly rikoltott valahol a sűrűben és Hawkes megmerevedett, látva, hogy Irony feljebb emeli a pisztolyt. Szemei azonban csukva maradtak és továbbra is egyenletesen, nyugodtan lélegzett, pisztolyt tartó keze pedig lassan lehanyatlott. A férfi lehajolt, szelíden kivette a kezéből és mellé rakta a fegyvert. Esze ágában sem volt szándékosan, vagy véletlenül lelövetni magát, afelől viszont a legcsekélyebb kétséget sem táplálta, hogy Irony McBride gondolkodás nélkül lőni fog, ha ő bármilyen okot ad rá. Nézte a sugárzóan fiatal, álomtól megszelídült arcot, s arra gondolt, milyen bátor ez a lány. Milyen sebezhető magányosságában, és milyen naivul hiszi, hogy meg tud birkózni a vadonnal. Kénytelen volt beismerni magának, nem mindennapi elszántság van benne. Soha nem találkozott még ilyen növel... kivéve talán a saját anyját. Feljebb húzta Irony vállán a takarót, s a tűzhöz lépett, hogy felélessze. Régen volt már, hogy eszébe jutott az anyja... hogy igazán gondolt rá. Időről-időre felmerült ugyan az emlékezetében, de esak ritkán fordult elő, hogy igazán elgondolkozott azon, milyen élete is volt. Az emlékek túl sok boldogtalanságot, túl sok dühöt és fájdalmat hoztak felszínre benne. És mégis, itt, ennek a lánynak a társaságában egyszerűen képtelen volt úrrá lenni rajtuk. Takarójába burkolózva Hawkes a feléledő lángokat bámulta. Gémasszonynak hívták az anyját, s ünnepi alkalmakkor szürke gém tollát viselte fekete, egyenes Izálú hajában. Szép volt, lágy, szelíd vonásai, tartózkodó viselkedése élesen megkülönböztette a mindig hangos, durván

13 viccelődő többi ojibva asszonytól. I lányszor eszébe jutott gyerekként, hogy jobb volna, ha anyja az erdőben, mindenkitől távol élne, semmint lenézett tagja legyen törzsének. Lenézett, jelentéktelen tagja, mert nem volt apja vagy férje, aki megvédje, s megvetett, kiközösített, mert valamikor egy fehér férfi Izajhája lett. Hawkes még a nevét sem ismerte az apjának, mindössze annyit tudott róla, hogy prémvadász volt, aki sze-ietőjéül választotta és magával vitte Gémasszonyt, majd esecsemőjével együtt gondolkodás nélkül magára hagyta, amikor úgy döntött, hogy visszatér a civilizációba. I lawkes soha nem is akart többet megtudni róla, mert ií gy érezte, ez csak fokozná gyűlöletét, s arra késztetné, hogy gyilkos dühvel nyomába eredjen és bosszút álljon rajta. Az indián nőket, akiket a vándorkereskedők és prémvadászok névleg feleségnek, a valóságban viszont ingyen szajhának magukkal vittek, rendszerint nagyon irigyelte a törzs többi asszonya. Ezek a kiválasztottak, ha csak rövid ideig is, de faházban élhettek, ehettek a fehér ember furcsa ételeit és valódi ruhát viselhettek, nem pedig a többiek által is hordott szarvasbőr vagy durva szövésű vászonöltözetet. Ha egy ilyen asszony igazán szerencsés volt, az embere törvényesítette a kapcsolatukat és vállalta a gyerekeiket. Néhányan a városba is elkerülhettek, sőt akadtak olyan rendkívül szerencsések is, akiknek a férje úgy döntött, hogy a tóvidéken telepszik le. Gémasszony ezeknek a szerencséseknek egyik cso-portjába sem tartozott. Az embere egy szép napon elment, hátra sem nézett, s nem hagyott neki sem pénzt, sem egyebet, amiből fenntarthatta volna magát. Hawkes tudta, ha ő nincs, anyja egyszerűen beveszi magát az erdőbe, hogy a vadak között éljen, vagy éhen pusztuljon, ha sors úgy hozza. Ehelyett azonban félretette büszkeségét, visszatért népéhez, s csak annyit kért, hogy biztosítsanak neki szállást és némi ennivalót. Azok, akik valamikor irigyelték jósorsáért, most örömüket lelték abban, hogy bánthatják, s minden alkalmat megragadva emlékeztették rá, hogy megvetett, elhagyott asszony, aki csak azért élhet körükben, mert megszánták. Nemcsak őt gúnyolták, hanem a gyerekét is, bár Raphael t soha nem zavarta igazán, hogy kiközösítik. Utólag visszagondolva azonban megértette, hogy ez a kirekesztettség volt az, ami olyan közel hozta őket egymáshoz az anyjával. A falu szélén éltek, s hogy fenntarthassák magukat, az anyja betegeket és időseket gondozott, főzött és mosott másokra, gyerekekre vigyázott. Két, hasonló helyzetbe jutott nő a törzs szajhájává vált, ilc Gémasszony ennek még a gondolatát is visszautasította. Egyszer már választott magának férfit, neki adta magát másokat már a közelébe sem engedett. Hawkes-nak gyakran eszébe jutott, miként vitte magával az erdőbe az anyja, hogy megtanítsa vadászni, nyomokat olvasni. Nem sokat tanult ezekből a kirándulásokból, mégis ezek voltak gyermekkora legkedvesebb emlékei. Egyetlen indián nőt sem oktatnak ki a lándzsa, az íj és a nyíl használatára, de apa nélkül felnövő fia kedvéért Gémasszony megpróbálta megtanulni ezek használatát. Végtelen elszántság volt benne, s ilyesfajta kitartást vélt most felfedezni Hawkes Ironyban is. Az anyja, ez a kiközösített, üldözött asszony, s ez a Thief Kiver Fallsból érkezett, jólnevelt úrilánynak látszó, végtelenül elszánt feketeség nagyon hasonlít egymásra. Valóban nagyon hasonlítanak, állapította meg újra és újra, az éjszaka sötétjét fürkészve. * * * Mikor másnap reggel Irony felébredt, a pánik volt az első érzés, ami hatalmába kerítette. Hol van a fegyver? Hawkes elvette és elmenekült vele? Elátkozva magát gyengeségéért gyorsan felült, de rögtön meg is nyugodott, látva, hogy a férfi nyugodtan alszik a kihunyt tábortűz túlsó oldalán, s a fegyver is ott hever nem messze tőle, a füvön. Felkapta és hálát adott a sorsnak, amiért Hawkes nem vette észre, milyen védtelenné vált egy kis időre.

14 Alaposabban megnézte a férfit, s meglepte, milyen nyugodt, ártatlan az arca, amikor alszik. Vonásaiban, melyeket mintha szobrász vésője faragott volna, volt valami vad, zabolátlan szépség. A markáns, kemény arcban idegenül hatott a lágy vonalú, érzékenységről árulkodó száj, s Irony azon kapta magát, hogy kezd együtt-érezni vele. Nem lehet könnyű számára, hogy költőnek született egy olyan világban, amely csak a harcosokat tiszteli. Bár meg sem mozdult, Irony megérezte, hogy Hawkes már nem alszik. Szemét csukva tartotta ugyan, de látszott rajta, hogy éber, s vár valamire. Csak nem arra gondol, hogy lelövi, míg alszik? Az őrült gondolat csaknem nevetésre fakasztotta, de sikerült uralkodnia magán, s felkelt, hogy felélessze a hamu alatt izzó parazsat. Nem akarta, hogy a férfi észrevegye, amint szinte megbabonázva figyeli. Végül is csak egy vadember, bármilyen kifinomultnak, iskolázottnak látszik is, figyelmeztette magát szigorúan. Éppen reggelinek valót keresett, mikor Hawkes lelökte magáról a takarót és felült. Jó reggelt, Miss McBride! köszönt, s ásítva nagyot nyújtózkodott. Jó reggelt! Irony a megfeszülő ing alatt kirajzolódó izmos testet látva zavartan elfordult, de mivel a férfi nem szólt hozzá, kis idő múlva ismét odanézett. Hawkes határozott léptekkel éppen a bozót felé tartott. H-hova megy? kérdezte Irony, tartva attól, hogy a férfi ráébred, mennyire nem igazi az az elszántság, amellyel a pisztolyt szorongatja. Hawkes megállt, visszafordult s szemébe gúnyos fény villant. Ne ijedjen meg, Miss McBride mondta. Egyszerűen csak... nem tudom, milyen kifejezést illik erre használni jólnevelt hölgyek társaságában... Ne fárassza magát, értem, mit akar mondani válaszolta elvörösödve Irony. Büszkén felvetette a fejét, de ettől csak még zavartabb lett, mert a gyors mozdulattól haja az utolsó csat szorításából is kiszabadult és a vállára omlott. Ne menjen messzire és ne maradjon sokáig! figyelmeztette a férfit. Még mindig nálam a... A fegyver fejezte be helyette a mondatot Hawkes. Tudom. Dolgát elvégezve, a fák közül kilépve a férfi egyenesen a patakhoz ment és megmosta az arcát. Irony érdeklődéssel nézte, tetszett neki a látvány, amint szempilláján, vörösesbarna bőrén megcsillannak a vízcseppek. Hawkes megigazította tarkóján a bőrkarikát. Irony pedig irigyelte sűrű, egyenes szálú hajáért, s arra gondolt, hogy az ő frizurája most úgy nézhet ki, mint egy szarkafészek. Önkéntelenül is végigsimított a kezével borzas haján, majd leguggolt, s megpróbálta előkeresni a hajkefét csomagjából. Tévednék, vagy valóban reggelit akart készíteni? - kérdezte Hawkes, észrevéve a kendőbe tekert húsdarabot, amelyet Irony már elővett a zsákból. Maga a szakács vetette oda dühösen a lány. Én csak előkészítettem a főznivalót. A férfi enyhe fintorral az arcán a serpenyőért nyúlt. - Elárulná, miért nem szeret főzni? kérdezte. A legtöbb nőnek semmi kifogása sincs ellene. Először is, én nem vagyok olyan, mint a legtöbb nó. A hajcsatot szájában tartva Irony csak a fogai között szűrte a szót. Másodsorban pedig nem arról ni szó, hogy nem szeretek főzni. Egyszerűen nem tanultam meg. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal kezdte feltekerni a haját. A férfit szemmel láthatólag meglepte, de szórakoztatta is, amit hallott. Egy nő, aki nem tud főzni? Irony kivette szájából a csatot. Elfelejti, hogy nők között nőttem fel, s bár mindkét nagynéném kiválóan főz, tartanak szakácsnőt. így aztán soha nem tanultam meg, mit kell csinálni a konyhában. És mi lesz akkor, ha férjhez megy? érdeklődött Hawkes. Nem fogja elvárni a férje, hogy

15 gondoskodjon róla? Biztosíthatom, Mr. Hawkes, a konyhaművészetemnek semmilyen szerepe sem lesz abban, ha egy férfi úgy dönt, hogy feleségül vesz. Azt elhiszem. válaszolta Hawkes, s a szeme se rebbent. Irony dühösen helyére igazította a kontyot. Csak annyit akartam közölni... kezdte, de nem fejezte be a mondatot. Hé, nem figyelne egy kicsit jobban arra a húsra? Nem akarok ismét agyonégett ételt enni. Nyilvánvaló volt, hogy nem kívánt tovább beszélgetni a házasságról, s Hawkes, miközben vizet mert a patakból, s felkészítette a kávéskannát, azon gondolkodott, vajon miért nem. Csaknem felnevetett, mikor eszébe jutott a lány előző esti kijelentése arról, hogy Alyce nénikéjéhez hasonlóan ő is közömbös a férfiak iránt. Észrevette ugyanis, amint érdeklődve figyeli és sejtette, hogy nem hagyják annyira hidegen a férfiak, amint azt állítja magáról. Persze, már csak a származása miatt sem fogja soha bevallani, hogy érdeklődik iránta. Hawkes ezt megalázónak érezte, mert Irony volt az első nő, aki egyetlen pillanatnál hosszabb időre magára tudta vonni a figyelmét. A sors kegyetlen tréfájának érezte, hogy a lány ennyire ellenségesen viseltetik az indiánokkal szemben. Nem mintha ezért ő lenne a hibás, állapította meg magában, miközben a hússzeleteket forgatta a serpenyőben. Az apák sorsa, úgy látszik, meghatározóan hat gyerekeik életére. Saját tapasztalata alapján volt kénytelen megtanulni ezt a keserű igazságot. * * * Az ingoványos talajú, sűrű erdőben tovább haladva Irony nagyon figyelt, hátha észrevesz valami biztos nyomot. Egyszer vagy kétszer kialudt tábortűz maradványa-ira bukkantak, de nem tudta volna megmondani, milyen régen jártak ott emberek. Mikor megkérdezte, Hawkes csak a vállát vonogatta, megfosztva őt ezzel maradék reményétől is. Délutánra Ironynak meggyőződésévé vált, hogy soha nem találják meg az emberrablókat és Goodman tiszteletest. Semmit sem vett észre, ami csak a legcsekélyebb reményt is nyújtotta volna arra nézve, hogy a helyes irányba mennek. Fáradt volt és nagyon rosszkedvű, s hogy a helyzet még elviselhetetlenebbé váljon, az ég is elsötétült, olyan lett, mint a Thief Riverben, Valentine néni kertjében növő padlizsánok, és a szél is hirtelen feltámadt. Esni fog szólt hátra a pár méterrel előrébb lovagoló Hawkes. Irony dühösen emelte az égre tekintetét. Látom, mégiscsak ért valamit a természethez állapította meg gúnyosan. Azt persze én is meg tudtam volna mondani, hogy mindjárt elered. A kérdés csak az, hova meneküljünk az eső elől. Az egyetlen fedezékbe, amink van válaszolta a férfi, tudomást sem véve a gyerekes piszkálódásról. Ha szépen megkérem, elárulja, mi lenne az? Az a tekercs vitorlavászon, amit indulás előtt vettünk felelte jókedvűen a férfi, megvillantva hófehér fogait. Ugye viccel? Egyáltalán nem. Hacsak nem szereti, hogy végigfolyik a hátán a hideg víz, jobb ha tábort verünk. Már érzem is az eső szagát. Hawkes egy magas fenyőt választott ki, az alatt feszítette ki a ponyvát. Biztonságos dolog viharban fa alá húzódni? kérdezte Irony.

16 Amíg nem villámlik, addig igen. Itt legalább az állatok is védve vannak egy kicsit nyugtatta meg a férfi. Csomagjaikat is a rögtönzött tetőt alá vitték, így csak éppen annyi helyük marad, hogy kiteríthették pokrócaikat. Alig helyezkedtek el, megeredt az eső, s hamarosan átláthatatlan, szürke függöny vette körül őket. A vitorlavászon felfogta a szelet, s Irony kénytelen volt elismerni magában, hogy a férfi egészen barátságos menedéket rögtönzött. Hogy mennyire barátságosat, arra csak akkor jött rá igazán, mikor leheveredett a pokrócára és Hawkes is elhelyezkedett mellette. Valahányszor megmozdultak, összeért a válluk, s ha csak nem akart egészen mereven, moccanás nélkül ülni, Ironyi kénytelen volt a férfihoz érinteni a combját. Bármennyire feszélyezte is ez a helyzet, Irony inkább kellemesnek, mint kellemetlennek érezte. Az eső apró, sűrű cseppekben esett. Az a fajta eső volt, amely egykettőre átáztatja a ruhát, s nedvessége felszívódik a csontokba. Irony meg-borzongott. Fázik? kérdezte Hawkes. Aggódó, figyelmes arca egészen közel volt a lányéhoz. Irony megrázta a fejét, s csak hogy mondjon valamit, megszólalt: Meséljen magáról, Mr. Hawkes. Hogyan lett tanító? Biztosan tudja, hogy egy időben divatba jött a bennszülötteket okítani válaszolt vállát megvonva a férfi. Irony, támadást vélve felfedezni szavaiban, rögtön dühösen támadt: Nem, erről fogalmam sem volt. őszintén szólva az volt a benyomásom, hogy... hogy a bennszülöttek rettentő neveletlenek. Ez talált állapította meg fojtott hangon Hawkes. Ó, a fenébe is! csattant fel dühösen Irony. Ezt nem kellett volna mondanom, sajnálom. Gondoltam, beszélgethetnénk, úgy könnyebben múlik az idő. Nem akartam undok lenni. Én általában nem... - Nem maga a hibás, én provokáltam vallotta be Hawkes. Megpróbáljuk újra? Irony megérezte, hogy a férfinak jó kedve van, bár az arcán ez nem látszott. Ritkán mosolygott, s akkor is csak alig észrevehetően. Irony azon kapta magát, hogy szigorú, csaknem mindig komoly száját figyeli, s erőnek erejével másfelé nézett. Igen, azt hiszem, az lesz a legjobb válaszolta. Tehát, hogyan is lett tanító? Jól éreztem maga Sweetwaterben, és úgy gondol-um. talán segíthetek másoknak, hogy jobbá tegyék az < Iriukct. Ezt hogy érti? Úgy értem, hogy a régi időknek örökre végük. A mai világban nincs helyük a törzsi szokásoknak és hagyományoknak. Mindazt, amit az indiánok valaha tudtak, újfajta tudás váltotta fel, s nekünk meg kell tanulnunk alkalmazkodni a változásokhoz. Azt gondolja, hogy az indiánoknak úgy kell élniük?... Mint a fehér embernek fejezte be a mondatot Hawkes. Vagy úgy élnek, vagy elpusztulnak. És mi van azokkal a területekkel, amelyeket a kormány az indiánoknak jelölt ki? A rezervátumokkal? Dühös, lenéző vigyor jelent meg Hawkes arcán. Ezeknek nem az a céljuk, hogy segítsenek megőrizni a rézbőrűeknek eredeti életmódjukat. A fehérek saját kényelmük érdekében hozták létre őket, hogy eltakarítsák az útjukból az indiánokat. Ameddig a civilizáció képes lesz eljutni az indiánokhoz, addig elviszi közéjük saját bűneit és betegségeit is, a rezervátumok pedig egyre kisebb területre szorulnak vissza. Maga szerint mi lenne a megoldás? kérdezte együttérzőn a lány. Nincs megoldás. Az egyetlen dolog, amiben az indiánok reménykedhetnek, az, hogy a fehérek között, fehérek módjára élhetnek. Ahhoz azonban, hogy ez bekövetkezzen, sok mindennek meg

17 kell változnia... én pedig nem hiszem, hogy ez a változás bekövetkezik. A törzsek sorsa a kihalás. Egy újabb, nemes faj tűnik el, de ilyesmi előfordult már néhányszor a történelemben. Nem gondolja, hogy túlságosan borúlátó? Egy tanult ember néha kénytelen-kelletlen borúlátó. Az emberiség, természeténél fogva, időrőlidőre megismétli ugyanzokat a hibákat. Lehet, hogy sértőnek fogja találni a megjegyzé-semet... Sértőnek? kérdezett vissza tettetett jókedvvel Hawkes. Biztos, hogy nem, Miss McBride. A lány szeme villámokat szórt, de hangja nyugodt volt, amikor folytatta: Maga nem tisztavérű ojibva. i < lig máris a fehérek világához tartozik... Én egyik világhoz sem tartozom. Ironyt megijesztette a férfi nyugodt, ellentmondást nem tűrő hangja. Mégis az indiánok mellé állt próbált érvelni. Miért? Az embernek muszáj valamihez kötődnie. llawkes nyugodtan a lányra emelte tekintetét. Egy Millag is, ha kiválik a galaxisból, örök időkig magányo-im bolyonghat az űrben. Értem bólintott Irony. És maga mégiscsak íi/ indián gyökereihez érzi közelebb magát. Igen... az anyám népéhez. - És az apja? Sohasem ismertem. Elhagyta anyámat, mikor pár hónapos voltam. - Ez szörnyű lehetett magának. Ne haragudjon... én tényleg nem akartam tolakodó lenni mentegetőzött Irony. - Tudom. Egyébként csak akkor lett volna szörnyű, ha azután megy el, hogy felfogtam a létezését. így egyszerűen semmit sem jelent számomra. - Él még az anyja? - Nem. Tizenhét éves voltam, mikor meghalt. Elnézést, hogy ilyet kérdeztem. Ha az ember csak egyik szülőjét ismeri, s aztán őt is elveszíti, az... az nagyon nehéz lehet. Rendkívüli asszony volt az anyám. Hawkes-ból mintha akarata ellenére szakadtak volna ki a szavak: Már nem is emlékezett rá, mikor beszélt utoljára valakivel az anyjáról. ő tanított meg vadászni és nyomokat olvasni. Ironynak a férfi iránti együttérzéstől elszorult a torka. Hát csoda, hogy ilyen alkalmatlan vezető, hogy ennyire nem ért ahhoz, miként lehet eligazodni és meglenni az erdőben? Hát milyen legyen, ha nem volt apja, aki minderre megtanítsa? Megfogta a karját, s érezte, amint megfeszülnek a kőkemény izmok. Nagyon nehéz élete lehetett, Mr. Hawkes mondta. Irony pillantása most lágy és szelíd volt, megértés és odaadás keveredett benne. Hawkes soha nem látott még ilyen zöld szemeket. Fenyőerdőkre, titokzatos rengetegekre emlékeztették... Ironyt zavarta, hogy a férfi nem válaszolt. Megpróbálta levenni róla a tekintetét, de a szeme valahogy képtelen volt elszakadni vastag, érzéki szájától. Pillantásával végigsimította az ajkát, s olyan tisztán érezte melegét és lágyságát, mintha ujjaival tapintotta volna ki. Az eső halkan surrogva esett tovább. Érezték a nedves fű, az átázott vászon szagát. Ne nézzen így rám szólalt meg hirtelen parancsoló, csaknem durva hangon Hawkes. Irony, mintha álomból ébredt volna, sűrűn pislogott néhányat. Hogyan? Úgy, mintha azt találgatná, milyen érzés lenne megcsókolni. A lány arcát dühös pír öntötte el. Hogy maga milyen arcátlan! támadt rá a férfira, s dühét csak fokozta, hogy érzett némi bűntudatot. Eszembe se jutna azon gondolkodni, milyen érzés lehet megcsókolni egy olyan

18 férfit, mint maga! Okosan teszi, ha nem is gondol rá. A férfi arca változatlanul komoly, szinte ünnepélyes volt. Emlékszik, figyelmeztettem, hogy úriember lehetek ugyan, de angyal semmiképpen sem. Ha egy nő úgy viselkedik velem, hogy szinte felkínálja magát, nemigen szolgál ellenemre visszautasítani. - Maga... maga... dadogta Irony, alig találva szavakat felháborodásában. Menjen a polkolba! A férfi jókedvűen, meleg, bársonyos hangon felnevetett. Azt hiszem, éppen oda fogok jutni. Addig is azonban, nem találhatnánk valami más témát a beszélgetéshez? Semmi kedvem tovább beszélgetni magával, Mr. Hawkes. Azt hiszem, az a legokosabb, ha alszom egyet - vágta oda dühösen Irony. Biztosan nem fog ártani. Kissé izgatottnak látszik, és attól talán megnyugszik majd. Ha akarja, felolvashatok magának valamilyen verset. Ne is számítson rá, hogy mélyen elalszom, maga pedig megszökhet. Ilyen esőben? Eszembe se jutna. Látván, amint előkeresi zsákjából a könyvét és a szemuvegét, Irony kénytelen volt hinni a férfinak. El sem tudta képzelni Raphael Hawkes-t, amint bőrig ázva, elszántan kutyagol az esőben. Arrébb húzódott tőle, megpróbált elhelyezkedni, s keze mintegy véletlenül a pisztoly markolatára csúszott. Fészkelődés közben feje a férfi lábához koccant, s úgy érezte, hogy valamilyen niödon feltétlenül igazolnia kell magát.. Bocsánat... nagyon szűk itt a hely. Hawkes, amennyire csak tudott, odébb húzódott. Elég kényelmes így? kérdezte. Igen. Köszönöm. Talán nem is baj, hogy ilyen kevés a hely, gondolta Irony. Ha minden moccanásnál hozzáér, azzal meggyőződhet róla, hogy még mindig olt van a férfi. Semmi sem hiányzott neki kevésbé ebben a helyzetben, mint az, hogy vezetője kihasználja a kínálkozó lehetőséget és megszökjön, amíg ő alszik. Behunyta a szemét, s hallotta, hogy a férfi lapozgatni kezdi a könyvet. Megtalálta, amit keresett és nyugodt, kifejező hangon, mély átéléssel olvasni kezdte a költeményt. Mint fáradt gyermeket a meleg takaró, hangja úgy burkolta be Ironyt, nyugalmat és biztonságérzetet adva neki. Hallgatta a verset és lassan békés álomba merült. Az alvó lányra nézve furcsa, új érzés fogta el Hawkes-t. Védtelennek, kiszolgáltatottnak látta Ironyt, akit meg kell óvnia. Lerakta a könyvet és szelíden, nehogy felébressze, kényelmesebb helyzetbe igazgatta az alvót. Aztán ismét a kötetért nyúlt, s tovább olvasta fennhangon Longfellow poémáját. * * * Ironynak fogalma sem volt róla, mennyit aludhatott, de megrémült, mikor felébredvén észrevette, hogy mintegy biztonságot keresve arcát a férfi combjához szorítva feküdt. Felült, mereven kihúzta magát és úgy tett, mintha nem venné észre a Hawkes szája sarkában bujkáló ironikus mosolyt. A férfi látta a lány zavarát, s arra gondolt, milyen szép így, az alvás közben kibomlott, arcába hulló hajjal. A pillanat feszültségét oldandó, elköhintette magát. Elállt az eső mondta. Igen? Irony csak most nézett körbe. Akkor jobb volna, ha tovább mennénk, s csak később

19 ütnénk tábort. Felállt, s megnyújtóztatta tagjait. Ha ilyen tempóban haladunk, soha nem érjük utol Goodman tiszteletest. Hawkes figyelte, amint kilép a rögtönzött sátorból és megkönnyebbülten felsóhajtott. Az utóbbi egy óra kemény megpróbáltatás volt számára. Mindig megnyugvást talált a költészetben, de most még a vers sem tudta feledtetni vele azt az izgató érzést, amit a lány közelsége keltett benne. Milyen jó lesz ismét lóra ülni, s menni, míg csak el nem fárad és nem foglalkoztatják tovább azok az érzések, amelyeket egy esős délután... és Miss Irony McBride nyugtalanító közelsége keltettek benne. HARMADIK FEJEZET Másnap reggel végleg maguk mögött hagyták az erdős prérit, s beértek a sűrű erdőségbe. Pár órája haladhattak még csak a fenyvesben, amikor Irony megérezte, hogy valami nincsen rendben. Hawkes feszültnek és gondterheltnek látszott, gyors, nyugtalan pillantásokat vetett hol hátra, hol az előttük húzódó ösvény két oldalára. A lány megijedt, kezdte gyanítani, hogy eltévedtek. Nem sokkal azután, hogy rövid időre megálltak ebédelni, félelmei beigazolódtak. A reggel párás és hideg volt, s induláskor felvette a zekéjét. Kora délutánra végleg kitisztult az idő, melege lett, s míg kibújt belőle a kabát beleakadt egy ágba és felhasadt. Egy jó órája lovagolhattak már, mikor Irony ismét észrevette egy ágon a kabátjából kiszakadt, kék színű ruhafoszlányt. Körbejártak tehát, s visszatértek kiindulási helyükre. Mielőtt megereszthetett volna egy csípős megjegyzést, Hawkes visszafogta a lovát és hátrafordult. - Elfáradhatott. Jobb, ha megállunk és pihenünk egy kicsit ajánlotta. Tessék? Az éjszaka rengeteget forgolódott, nyilván rosszul aludt. Nem lenne tanácsos, ha lóháton aludna el magyarázta türelmesen a férfi. Ironyt bosszantotta, hogy a férfi észrevette, milyen nyugtalanul aludt az éjszaka, s kíváncsi volt, vajon Hawkes is olyan keveset pihent-e, mint ő. Nyugtalan forgolódását megpróbálta a délutáni, rövid alvással magyarázni, de az igazság az volt, hogy nem tudta kiűzni magából az emléket, azt, hogy arcával a férfi combjához simulva ébredt. Soha, senkivel sem került még ilyen intim közelségbe, s nem volt felkészülve arra a furcsa, izgató érzésre, amit ez kiváltott belőle.haragudott magára és rettenetesen szerette volna tudni, mi tartotta ébren Hawkes-t. Ha megállunk, végképp elveszítjük a nyomukat - próbált tiltakozni nem túl nagy meggyőződéssel. - Többféle úton el lehet jutni a határra. Ha odamennek, könnyen megtalálhatjuk őket igyekezett megnyugtatni a férfi. - Hát persze... kivéve, ha egészen más irányba mentek. Alig fejezte be, Irony már meg is bánta a gúnyos mondatot. Végül is Hawkes minden tőle telhetőt megtett, hogy jó vezető legyen. Ebbe az irányba jöttek jelentette ki határozottan a férfi. Honnan tudja? Megérzés. Hát persze, kitalálhattam volna, gondolta dühösen Irony. Tudja mit? Fogjon egy pokrócot, feküdjön le oda a fenyő alá, s aludjon egy kicsit, míg én körülnézek ajánlotta Hawkes. De hát... kezdte volna Irony, ám abbahagyta, mert erőt vett rajta a szánalom. Hawkes is nyilván tisztában van vele, hogy eltévedtek, csak nem akarja bevallani, nehogy nevetségessé

20 váljon. Na jó, ez egyszer hajlandó lesz eljátszani ezt a játékot, nem vesz tudomást a tévedésről, s ad neki egy kis időt, hogy kijavítsa a hibát. Ha körülnéz, talán tényleg sikerül meglelnie az utat, neki pedig valóban nagyon jól esne egy kis alvás. Rendben, csinálja, ahogy jónak látja válaszolta. Meg sem kérdezi, miért akarok körülnézni? Nem fél attól, hogy megszököm? Bármilyen furcsa, tényleg nem félek, állapította meg magában Irony. Tudta, hogy a férfi útja is abba az irányba vezet, mint az övé, s valami azt súgta neki, hogy Hawkes ugyanúgy örül a társaságának, mint ő a férfiénak. El kell érkeznie a pillanatnak, Mr. Hawkes, mikor megbízunk egymásban válaszolta. Ha úgy dönt, hogy eltűnik, akkor egyáltalán nem az a gentleman, akinek igyekezett beállítani magát. És maga megbízik bennem? A férfi alig mert hinni a füleinek. Úgy döntöttem, hogy igen. Tehát barátok vagyunk? Irony egy pillanatra elbizonytalanodott. A barátság eddig eszébe sem jutott, persze... Igen, barátok bólintott hirtelen elhatározással. Akkor pedig, az isten szerelmére, ne nevezzen állandóan Mr. Hawkes-nak. A barátaim csak Hawk-nak szólítanak. Jó, én is így teszek ezentúl. Én pedig Ironynak... ha megengedi. A férfitól hallva a nevét, ismét furcsa érzés kerítette hatalmába, de erejét összeszedve lerázta ezt magáról. Megengedem választolta. Most már viszont ideje, hogy lefeküdjek, ha tényleg aludni akarok egy kicsit. Nem vesztegethetünk el túl sok időt. Hawkes egy fához kötötte a lovakat és az öszvért, és vetett még egy pillantást az összetekert takarón ülő Ironyra, mielőtt elindult volna. A lány társa távolodó alakja után nézett és elhatározta, ha egy órán belül nem tér vissza, akkor a levegőbe lő, hogy jelezze neki, merre menjen. A frissen megkötött barátság sem tudta eloszlatni gyanúját, hogy a férfi csak még jobban el fog keveredni az erdőben. * * * Irony azt álmodta, hogy odahaza van Thief River-ben, s nagynénjeivel teázik a kis szalonban. Tisztán látta Valentine nénit, amint ott ül csipkegalléros, levendulaszínű ruhájában a bársonyborítású kereveten, teát töltött egy vékony falú, kézzel festett porcelán csészébe, s feje tetejére fésült fehér hajával, gyermekien kék szemével, rózsás arcával olyan volt, mint egy lágy színekkel megfestett pasztellkép. Éppen belépett Alyce néni is. magas volt, csinos, enyhén őszülő hajú, fehér tengerészblúzt és sötétkék szoknyát viselt. Kecses léptekkel átvonult a szobán és süteményekkel teli tálcát rakott az asztalra. Irony egymagas támlájú széken ült, s kedvenc szaténselyem ruhája volt rajta, amelynek hosszú szoknyája alól éppen csak kilátszott ünneplő, fekete cipőjének orra. A karja még mindig sajgott az erőfeszítéstől, amelybe hajának rendbetétele került, de legalább elégedett volt az eredménnyel. Az alkalomhoz illően végül csak sikerült megzabolázni rakoncátlan fürtjeit, s szorosan összefogva kontyba tűzni a haját. Tisztában volt vele, hogy előnyös neki ez a viselet, hagyja kellően érvényesülni a smaragd fülbevalót, amit reggel kapott Tiny nénitől, születésnapjára. Nyakláncán egy kis óra függött, Alyce néni ajándéka. Irony kellemetlenül összerezzent, hirtelen maga sem tudta, miért. Aztán megtalálta rá a választ,