Carson McCullers. A SZOMORÚ KÁVÉHÁZ BALLADÁJA The Ballad of the Sad Café

Átírás

1 Carson McCullers A SZOMORÚ KÁVÉHÁZ BALLADÁJA The Ballad of the Sad Café

2 A város maga nagyon sivár; alig is áll másból, mint a pamutszövödéből, a munkások lakta kétszobás házakból, néhány őszibarackfából, a két színes ablakkal hivalkodó templomból, és az alig száz méter hosszú nyomorúságos főutcából. Szombatonként a közeli farmok bérlői bejárnak piacozni és pletykálkodni egy kicsit. Máskor a város elhagyatott, szomorú, olyan, mint egy távoli, a világ többi részétől elszakadt hely. A legközelebbi vasútállomás Society Cityben van, és a Greyhound- és White-autóbuszjáratok a három mérföldre fekvő Forks Falls Roadon járnak. A telek rövidek és kemények, a nyarak fehéren izzanak a vad hőségtől. Ha egy augusztusi délután végigmégy a főutcán, nem tudsz mit csinálni. A legnagyobb épület, amely a város kellős közepén áll, teljesen be van deszkázva, és annyira jobbra dől, hogy az ember azt hinné, minden pillanatban összerogyhat. A ház nagyon régi. Különös, szinte eszelős benyomást kelt, s az ember nem tudja, minek tulajdonítsa e hatást, míg hirtelen rá nem jön, hogy a homlokzati veranda jobb oldalát és a fal egy részét befestették, de a festést félbehagyták, és a ház egyik fele sötétebb és kopottabb, mint a másik. Az épület teljesen elhagyatottnak látszik, az emeleten azonban van egy bedeszkázatlan ablak; néha, késő délután, mikor legkegyetlenebb a hőség, egy kéz lassan kinyitja a zsalugátert, és egy arc bámul le a városra. Olyan ez az arc, mint az álombéli, szörnyű, elmosódott arcok - nem nélküli és fehér, s a két kancsal, szürke szem annyira befelé fordul, mintha egyetlen hosszú, titkos, mélységes bánattal teli pillantást váltana egymással. Az arc vagy egy óra hosszat időzik az ablakban, azután ismét becsukódik a zsalugáter, és attól a pillanattól kezdve valószínűleg egyetlen lelket sem lehet többé látni a főutcán. Ó, ezek az augusztusi délutánok - ha véget ért a műszakod, semmit az égvilágon nem tudsz csinálni; esetleg lemehetsz a Forks Falls Roadra, és figyelheted az összeláncolt rabok csapatát. De itt, ebben a városban, volt valamikor egy kávéház. És ahhoz a régi, bedeszkázott ablakú házhoz hasonló nem volt sok-sok mérföldre ezen a vidéken. Asztalok voltak benne, rajtuk abrosz és papírszalvéták, a ventillátorokon színes papírszalagok lobogtak, és szombat esténként nagy társaság gyűlt itt össze. A helyiség tulajdonosa Miss Amelia Evans volt. A siker és a vidámság azonban főként egy púposnak volt tulajdonítható, akit Lymon kuzinnak neveztek. Még egy embernek jutott szerep a kávéház történetében: Miss Amelia volt férjének, egy rettenetes alaknak, aki hosszú börtönbüntetése után visszatért a városba, pusztulást hozott magával, és aztán köd előtte, köd utána. A kávéházat régen becsukták már, de emlékét még ma is őrzik. A helyiség nem volt mindig kávéház. Miss Amelia apjától örökölte a házat, s azelőtt üzlet volt benne, amely elsősorban abrakot, guanót, lisztet, tubákot és más hasonló fontos árucikket tartott. Miss Amelia gazdag volt. Az üzleten kívül egy szeszfőzőt is üzemeltetett három mérföldre innen, a mocsárban, és italának nem volt párja a megyében. Fekete, magas nő volt, csontjai és izmai mint egy férfié. Haját rövidre vágta, és hátrafésülte a homlokából, napbarnított arcának valami feszült, szikár jellege volt. Csinos nőnek mondhatta volna az ember, ha nem lett volna már akkor is egy kicsit kancsal. Voltak, akik szívesen udvaroltak neki, de Miss Ameliát nem érdekelte a férfiak szerelme, és magányos lény maradt. Házassága nem is hasonlított semmilyen más házassághoz a környéken - különös és veszedelmes

3 házasság volt, csak tíz napig tartott, s az egész város értetlenül és döbbenten állt a történtek előtt. E furcsa házasságot nem számítva, Miss Amelia egész életében egyedül élt. Gyakran egész éjszakákat töltött viskójában, künn a mocsárban, kezeslábasba és gumicsizmába öltözve, és némán vigyázta a lepárló lassú tüzét. Miss Amelia mindenen gyarapodott, amit kézzel lehetett készíteni. Hurkát és kolbászt adott el a közeli városban. Egy szép őszön cirokot sajtolt ki, és kádjaiban a szirup sötétarany színű volt és finom illatú. Két hét alatt téglából árnyékszéket épített a háza mögött, és értett az ácsmesterséghez is. Csupán az emberekkel nem tudott bánni. Az embereket, hacsak nem tehetetlenek vagy betegek, nem lehet kézbe venni, és egyik napról a másikra értékesebbé és hasznothajtóbbá alakítani, így hát Miss Amelia az embereknek csak egy hasznát látta: pénzt szedett ki belőlük. Ezt eredményesen csinálta. Jelzálog termésen és ingatlanon, fűrészmalom, pénz a bankban - sok mérföldnyi körzetben ő volt a leggazdagabb asszony. Olyan gazdag lett volna, mint egy képviselő, ha nincs egy fogyatékossága, az, hogy szenvedélyesen szerette a pereket és a bíróságokat. Képes volt apróságok miatt hosszú és elkeseredett perekre menni. Az a mondás járta, hogy Miss Amelia éppen csak megbotlik egy kőben az úton, maris körülnéz, hogy kit perelhetne be érte. A pereket nem számítva, nyugodalmas életet élt, s egyik napja olyan volt, mint a másik. Tíznapos házasságát nem számítva, semmi sem változtatott ezen, míg el nem érkezett annak az esztendőnek a tavasza, mikor Miss Amelia betöltötte harmincadik életévét. Szelíd, csendes áprilisi éjszaka történt, éjfél felé. Az ég kék volt, mint a mocsári írisz, a hold tiszta és fényes. A termés jónak ígérkezett azon a tavaszon, s az elmúlt hetekben a szövödeben éjszakai műszakban is dolgoztak. Lenn a pataknál a gyár szögletes téglaépülete sárga fényben úszott, s a szövőgépek halkan, egyenletesen zúgtak. Olyan éjszaka volt, amikor jól hallani messziről, a sötét földeken keresztül, egy szerelmeséhez siető néger lassú énekét. Vagy amikor olyan kellemes nyugodtan üldögélni és kézbe venni a gitárt, vagy egyszerűen csak pihenni egyedül, és nem gondolni semmire. Az utca aznap este kihalt volt, de Miss Amelia boltjából világosság szűrődött ki, és künn a tornácon öt ember tartózkodott. Egyikük Tömzsi MacPhail volt, művezető, pirospozsgás, vékony, vörös kezű férfi. A lépcső tetején két fiú ült kezeslábasban, a Rainey ikrek, mindketten nyurgák, soványak, lassú mozgásúak, fehér hajúak és álmos, zöld szeműek. A negyedik ember Henry Macy volt, félénk és tartózkodó, jó modorú és ideges ember, aki az alsó lépcsőn ült. Miss Amelia a nyitott ajtó szélének támaszkodott, nagy vízhatlan csizmába bújtatott lábát keresztbe tette, és türelmesen oldozta-bogozta a csomókat egy kezébe akadt kötélen. Már régóta nem beszéltek. Az egyik iker, aki az üres utat bámulta, szólalt meg először. - Valami jön - mondta. - Elszabadult egy borjú - felelte a testvére. A közeledő alak még túl messze volt, semhogy világosan ki lehetett volna venni. A hold homályos, eltorzult árnyakká formálta az út mentén virágzó őszibarackfákat. A virágok és az édes tavaszi fű illata elkeveredett a levegőben a közeli lagúna meleg, fanyar szagával.

4 - Nem a. Valami kölökféle - mondta Tömzsi MacPhail. Miss Amelia szótlanul figyelte az utat. A kötelet letette, és csontos, barna keze a kezeslábasa pántjain babrált. Összevonta a szemöldökét, s egy sötét hajfürt a homlokába hullott. Mialatt így várakoztak, az út végén valamelyik házban egy kutya vad, rekedt vonításba kezdett, és addig folytatta, míg egy hang ki nem szólt, és csendre nem intette. Mindaddig, míg az alak egész közel nem ért a tornácról kisugárzó sárga fényudvarhoz, nem láttak tisztán, mi lehet az. A férfi idegen volt, s idegen ritkán jön a városba gyalog ilyen időpontban. S mi több, a férfi púpos volt. Alig volt négy lábnál magasabb, rongyos, porlepte felöltőt viselt, amely alig ért a térdéig. Apró, görbe lába túlontúl vékonynak látszott, hogy nagy, torz mellkasát és a vállán ülő púpot elbírja. Nagyon nagy feje volt, mélyen ülő kék szeme és keskeny, apró szája. Arca szelíd is volt, meg szemtelen is - fakó bőre sárga volt a portól, és levendulaszín árnyak ültek a szeme alatt. Kötéllel átkötött, ócska bőröndöt cipelt. - 'Stét - mondta a púpos lihegve. Miss Amelia és a verandán levő férfiak nem köszöntek vissza, s nem is szóltak semmit. Csak nézték. - Miss Amelia Evanst keresem. Miss Amelia hátravetette homlokából a haját, és felemelte az állat: - Miért? - Mert rokona vagyok - felelte a púpos. Az ikrek és Tömzsi MacPhail Miss Ameliára pillantottak. - Én vagyok az - mondta Miss Amelia. - Mi az, hogy "rokona"? - Az úgy van... - kezdte a púpos. Zavartnak látszott, mint aki mindjárt sírva fakad. Letette a táskát az alsó lépcsőre, de a fogantyúról nem vette le a kezét. - Anyám Fanny Jesup volt, Cheehaw-ból származott. Úgy harminc évvel ezelőtt hagyta el Cheehaw-t, mikor először férjhez ment. Gyakran emlegette, hogy volt egy Martha nevű féltestvére. És Cheehaw-ban azt hallottam ma, hogy az volt a maga anyja. Miss Amelia kissé félrefordított fejjel hallgatta. Vasárnaponként egyedül szokott ebédelni, házában sohasem nyüzsgött a rokonok hada, és senkivel sem tartotta a rokonságot. Volt egy nagynénje, a cheehaw-i béristálló tulajdonosa; de ez a nagynéni is meghalt már. Rajta kívül csak egy másod-unokatestvére élt még, egy húsz mérföldre fekvő városban lakott, de ez az unokatestvér és Miss Amelia nem nagyon jöttek ki egymással, s ha véletlenül elmentek egymás mellett, kiköptek. Időről időre többen igyekeztek igen buzgón kimutatni valami távoli kapcsolatot Miss Ameliával, de teljesen sikertelenül. A púpos hosszadalmas, zavaros fejtegetésbe kezdett, a tornácon tartózkodó hallgatóság előtt ismeretlen neveket és városokat emlegetett, amelyeknek látszólag semmi közük nem volt a tárgyhoz.

5 - Vagyis Fanny és Martha Jesup féltestvérek voltak, én pedig Fanny harmadik férjének a fia vagyok, így hát maga meg én... Lehajolt, és kinyitotta a bőröndöt. Keze olyan volt, mint valami piszkos verébkarom, és remegett. A csomag tele volt mindenféle kacattal, rongyos ruhákkal, varrógép-alkatrészekhez hasonló limlomokkal meg más efféle értéktelen tárgyakkal. A púpos kotorászott egy darabig, és végül előhalászott egy régi fényképet. - Ez anyámnak meg a féltestvérének a képe. Miss Amelia hallgatott. Lassan mozgatta az állkapcsát, és le lehetett olvasni az arcáról, hogy mit gondol. Tömzsi MacPhail elvette a fényképet, és a világosság felé tartotta. Két sápadt, vézna, két-három éves kisgyerek képe volt. Az arcok vékony fehér foltok voltak; bárkinek a fényképalbumában helyük lett volna, mint valami féltett emléknek. Tömzsi MacPhail megjegyzés nélkül visszaadta. - Honnan jössz? - kérdezte. A púpos bizonytalan hangon felelt: - Utazgattam. Miss Amelia még mindig hallgatott. Csak állt az ajtónak támaszkodva, és nézett le a púposra. Henry Macy idegesen hunyorgott, és a kezét dörzsölgette. Aztán csöndesen felállt az alsó lépcsőről, és eltűnt. Jó lélek volt, és a púpos helyzete szánalmat ébresztett benne, így hát nem maradt tovább, mert nem akart tanúja lenni, mikor Miss Amelia elkergeti a jövevényt a birtokáról, és kiűzi a varosból. A púpos bőröndje ott feküdt kinyitva az alsó lépcsőn: ő maga meg szipogott, és remegett a szája. Talán megérezte szomorú helyzetét. Talán rájött, milyen nyomorúságos dolog idegennek lenni itt a városban, idegennek, akinek tele a táskája limlommal, és azt állítja, hogy Miss Amelia rokona. Mindenesetre leült a lépcsőre, és hirtelen sírni kezdett. Nem mindennapos dolog, hogy egy ismeretlen púpos állítson be éjfélkor a boltba, azután leüljön és sírjon. Miss Amelia hátrasimította homlokából a haját. A férfiak feszengve néztek egymásra. A város körös-körül nagyon csendes volt. Végül az egyik iker megszólalt: - Csapjon belém a ménkű, ha nem tisztára Morris Finestein. Mindenki helyeslőén bólintott, mert ennek a kifejezésnek sajátos jelentése van. A púpos azonban még keservesebben sírt, mert nem tudhatta, miről beszélnek. Morris Finestein évekkel ezelőtt a városban lakott. Csak egy kis ugrabugráló zsidó volt, aki elsírta magát, ha Jézus gyilkosának nevezték, és mindennap fehér kenyeret és lazackonzervet evett. Valami balszerencse érte, és elköltözött Society Citybe. De azóta, ha egy férfi nagyon finomkodó volt, vagy egyszer is elsírta magát, Morris Finesteinnek nevezték.

6 - Beteg - mondta Tömzsi MacPhail. - Valami baja van. Miss Amelia két hosszú, hanyag lépéssel átvágott a verandán. Lement a lépcsőn, megállt, és elgondolkozva nézte az idegent. Hosszú barna mutatóujjaival óvatosan megérintette hátán a púpot. A púpos még mindig sírt, de már nyugodtabban. Az éjszaka csendes volt, és a hold még mindig lágy, tiszta fénnyel világított: hűvösebb lett. Ekkor Miss Amelia rendkívüli dolgot művelt: előhúzott a farzsebéből egy üveget, s miután letörölte száját a tenyerével, átnyújtotta a púposnak, hogy igyék. Miss Ameliát ritkán lehetett rávenni, hogy hitelbe adjon italt, az meg, hogy akár csak egy cseppet is ingyen adjon, elképzelhetetlen volt. - Igyál - mondta. - Szíverősítő. A púpos abbahagyta a sírást, gondosan lenyalogatta a könnyeit, és úgy tett, ahogy mondták. Mikor befejezte, Miss Amelia lassan kortyintott egyet, megmelegítette és kiöblítette vele a száját, és kiköpte. Azután ő is ivott. Az ikreknek és a művezetőnek saját üvege volt, úgy vették. - Itatja magát - mondta Tömzsi MacPhail. - Miss Amelia, magában sose csalatkoztam. Fontos szerepe van e történetben a whiskynek, amit aznap este megittak (két nagy üveggel). Másképp nehéz volna megmagyarázni azt, ami ezután következett. Mert ha nem így esnek a dolgok, talán máig sincs kávéház a városkában. Miss Amelia italának nagyon is különös jellegzetessége van. Tiszta, és csípi a nyelvet, de ha egyszer lecsúszott, sokáig izzik még belül az emberben. És ez még nem minden. Tudott dolog, hogy ha valami üzenetet citromlével írnak egy tiszta papírlapra, nem marad nyoma. De ha a papírt egy pillanatra a tűzhöz tartják, akkor a betűk megbámulnak, és a jelentésük világossá válik. Képzeljük el, hogy a whisky a tűz, és az üzenet az ember lelkére van írva - akkor megértjük, milyen értékes Miss Amelia whiskyje. Eddig észrevétlen dolgok, a lélek sötétjében lappangó gondolatok felismerhetővé és érthetővé válnak. Egy szövő, aki csak a szövőgéppel, csajkájával, az ággyal és újra a szövőgéppel gondol - ez a szövő iszik egy kicsit belőle vasárnap, és rábukkan egy vízililiomra. És ott tartja tenyerén a virágot, szemlélgeti kecses arany kelyhét, és hirtelen feltámad benne valami édes érzés, olyan élesen, mint a fájdalom. Egy takács talán felnéz hirtelen, és először veszi észre a januári ég hideg, hátborzongató, éjféli ragyogását, és olyan kicsinek érzi magát, hogy rémületében megáll a szívverése. Ilyenféle dolgok történhetnek hát, ha az ember Miss Amelia italából iszik. Talán szenved, talán öröm ragadja magával - de az élmény felfedi az igazságot: átmelegíti a lelkét, és olvashatóvá teszi a rejtett üzenetet. Éjfél utánig ittak, s a holdat eltakarták a felhők, az éjszaka hideg és sötét lett. A púpos még mindig a legalsó lépcsőn ült, szánalmasan előrehajolt, és homlokát a térdére fektette. Miss Amelia zsebre tett kézzel állt, fél lábát a második lépcsőn pihentette. Már régóta hallgatott. Arcára az a kifejezés ült, amely oly gyakorta látható némileg kancsal személyeken, mikor mélyen gondolataikba merülnek: ez a kifejezés egyszerre látszik nagyon bölcsnek és nagyon bolondnak. Végül így szólt:

7 - Nem tudom, hogy hívnak. - Lymon Willis vagyok - mondta a púpos. - Gyere csak be - mondta Miss Amelia. - Van egy kis vacsoramaradék a tűzhelyen, azt megeheted. Élete folyamán alig néhányszor hívott meg Miss Amelia bárkit is, hogy vele egyék, hacsak nem akart valami módon rászedni valakit, vagy nem akart keresni rajta, így hát a verandán üldögélő férfiak úgy érezték, valami hiba történt. Később maguk közt arról beszéltek, hogy Miss Amelia alighanem végigitta a délután nagy részét künn a mocsárban. Akárhogy is, bement a tornácról, és Tömzsi MacPhail és az ikrek elindultak hazafelé. Miss Amelia elreteszelte az utcai kaput, és körülnézett, hogy az árui rendben vannak-e. Azután a bolt mögötti konyhába ment. A púpos, táskáját vonszolva, szipogva és orrát piszkos kabátjának ujjába törölgetve követte. - Ülj le - mondta Miss Amelia. - Mindjárt megmelegítem azt, ami van. Aznap este jó vacsorát ettek együtt. Miss Amelia gazdag volt, és nem sajnálta magától az ételt. Volt sült csirke (a mellét a púpos a maga tányérjára rakta), kelkáposzta és forró, sápadtarany édesburgonya. Miss Amelia lassan és egy béres étvágyával evett. Mindkét könyökét az asztalra támasztotta, a tányér fölé hajolt, szétvetette a térdét, lábát nekitámasztotta a szék keresztfájának. Ami a púpost illeti, ő úgy falta a vacsoráját, mintha hónapok óta színét sem látta volna ételnek. Evés közben egy könny csordult le szutykos arcán - de csak egy maradék könnyecske volt, és nem jelentett semmit. Az asztal közepén álló lámpa rendesen le volt nyírva, a kanóc széle kékes lánggal égett, és vidám fényt árasztott a konyhában. Miss Amelia vacsorája végeztével gondosan kitörölte a tányérját egy szelet fehér kenyérrel, azután a saját tiszta, édes szirupjával meglocsolta a kenyeret. A púpos is követte példáját, csak éppen finnyásabb volt, és tiszta tányért kért. Utána Miss Amelia hátrabillentette a székét, ökölbe szorította a kezét, és megtapogatta ingujjának tiszta kék szövete alatt a kemény, rugalmas izmokat: öntudatlan szokása volt az étkezések után. Aztán felvette a lámpát az asztalról, s fejével intett a púposnak, hogy kövesse. A bolt felett három szoba volt, itt lakott Miss Amelia egész életében: két hálószoba és közöttük egy tágas nappali. Kevés ember látta valaha is ezeket a szobákat, de mindenki tudta, hogy szépen vannak bútorozva, és rendkívül tiszták. És most Miss Amelia egy idegent, egy piszkos kis púpost vitt fel magával, aki isten tudja, honnan jött. Miss Amelia lassan lépkedett, s egyszerre kettesével vette a lépcsőfokokat, magasra tartva a lámpát. A púpos olyan szorosan baktatott mögötte, hogy az imbolygó fény kettejükből egyetlen nagy, torz árnyat formált a lépcsőház falán. A bolt feletti lakrész hamarosan éppoly sötét lett, mint a város többi része. A reggel másnap derült volt, a napkelte meleg bíborába rózsaszín keveredett. A város körüli földeken frissen szántott barázdák fénylettek, és a bérlők serényen ültették el a mélyzöld dohánypalántákat. A varjak alacsonyan a föld felett szálltak, s gyors kék árnyékot vetettek a szántásra. A városban az emberek korán útnak indultak csajkáikkal, a szövöde ablaka meg

8 vakítóan aranylott a napfényben. A levegő friss volt, és a virágba borult barackfák fénylettek, mint a márciusi felhők. Miss Amelia később felnyergelte öszvérét, és elindult körülnézni a földjein, ahol gyapotot termelt, a Forks Falls Road közelében. Délre természetesen már mindenki tudott a púposról, aki az éjszaka közepén állított be az üzletbe. De senki sem látta még. A nappal hamarosan forróvá vált, s az ég dús déli kékbe váltott. Még mindig senki sem vehette szemügyre a különös vendéget. Néhányan emlékeztek rá, hogy Miss Amelia anyjának volt egy féltestvére - de abban eltértek a vélemények, hogy vajon meghalt-e, vagy megszökött egy dohányszedővel. Ami a púpos rokonsági igényét illeti, azt mindenki kiagyalt históriának tartotta. És a város, miután ismerte Miss Ameliát, arra a véleményre jutott, hogy Miss Amelia megetette a púpost, azután kitette a házból. De estefelé, mikor az ég megsápadt, s a műszak véget ért, egy asszony azt állította, hogy egy torz arcot látott az üzlet feletti ablakok egyikében. Miss Amelia maga nem szólt semmit. Egy darabig könyvelt az üzletében, órák hosszat vitatkozott egy farmerrel egy csoroszlyán, kijavított néhány csibeketrecet, naplementekor becsukott, és a szobáiba ment. A város tanácstalanul tárgyalta az esetet. Másnap Miss Amelia nem nyitotta ki az üzletet, hanem fenn maradt bezárkózva a lakásában, és senkivel sem találkozott. Ez volt az a nap, amikor a pletyka szárnyra kelt - olyan szörnyű pletyka, hogy az egész város és a vidék megdöbbent tőle. A pletykát egy Merlie Ryan nevű takács indította el. Nem sokat érő ember - sárga bőrű, csoszogó, fogatlan. Háromnapos maláriája van, ami azt jelenti, hogy minden harmadik nap elkapja a láz. Így hát két napig unalmas és mogorva, de a harmadik nap feléled, s néha van egy-egy, nagyobbrészt ostoba gondolata. Merlie Ryan egyik lázas napján történt, hogy hirtelen megfordult, és így szólt: - Tudom, mit csinált Miss Amelia. Megölte azt az embert, hogy valamit megszerezzen a táskából. Nyugodt hangon mondta, mintegy ténymegállapításként. És a hír egy órán belül végigszáguldott a városon. A város aznap egy vad és émelyítő mesét talált ki. Benne volt mindaz, amitől megremeg a szív - egy púpos, éjféli temetés a mocsárban. Miss Amelia börtönbe hurcoltatása a városon keresztül, viták azon, hogy mi történik a vagyonával -, s mindezt suttogó hangon mondták el, és mindig új, kísérteties részletekkel megtoldva adták tovább. Esett, s az asszonyok elfeledték behozni a kötélen száradó ruhát. Némely halandók - Miss Amelia adósai - felvették a parádés ruhájukat, mintha ünnepnap volna. Az emberek összeverődtek a főutcán, beszélgettek, és a boltot figyelték. Nem volna igaz, ha azt mondanók, hogy az egész város részt vett e gonosz ünnepségben. Volt néhány józan eszű ember, aki azzal érvelt, hogy a gazdag Miss Amelia nem vetkezne ki annyira önmagából, hogy néhány értéktelen kacatért megöljön egy csavargót. Sőt, volt a városban három rendes ember is, aki nem kívánta ezt a bűnt, még az érdekesség és a vele járó izgalom kedvéért sem; nem szerzett nekik gyönyörűséget, ha a börtön rácsaiba kapaszkodó és Atlantában villamosszékbe ültetett Miss Ameliára gondoltak. Ezek a derék emberek Miss Ameliát másként ítélték meg, mint a többiek. Ha valaki minden egyes szempontból merőben más, mint amilyen valaha volt, s ha valakinek már olyan temérdek bűne van, hogy felidézni sem lehet őket egyszerre, akkor ennek a valakinek nyilvánvalóan különleges elbírálásban kell részesülnie. Eszükbe jutott, hogy Miss Amelia sötét bőrrel és bizony elég furcsa arccal

9 született, anya nélkül nevelte magányos életet élő apja, kora ifjúságában elérte a hat láb két hüvelyk magasságot, ami már önmagában is természetellenes egy nőnél, és hogy életmódja és szokásai mindig felfoghatatlanul különösek voltak. Eszükbe jutott mindenekelőtt rejtélyes házassága, amely a legesztelenebb botrány volt a város történetében. Így hát ezek az emberek csaknem sajnálatot éreztek iránta. S ha elindult vad csatáira - például berohant egy házba, és az adósság fejében kivonszolt onnan egy varrógépet, vagy valami bíróság elé tartozó ügyben heccelte fel magát -, érzésük különös keveréke volt az elkeseredésnek, valami fura kis belső kuncogásnak és egy mély, megnevezhetetlen szomorúságnak. De elég ezekből a derék emberekből, hiszen csak hárman voltak; a város többi lakója valóságos ünnepet ült egész délután e képzelt bűntett feletti örömében. Különös módon, mintha Miss Ameliának minderről fogalma sem lett volna. Napja java részét a lakásban töltötte. Ha lenn volt az üzletben, békésen járkált fel s alá, tett-vett, kezét mélyen kezeslábasa zsebébe süllyesztve, olyannyira lehajtott fővel, hogy az álla szinte eltűnt blúza gallérja mögött. Egyetlen vérfolt sem látszott rajta. Gyakran megtorpant, és csak állt komoran rövidre nyírt hajának egyik fürtjét csavargatva, és magában suttogott valamit. De napja nagy részét az emeleten töltötte. Besötétedett. A délutáni eső lehűtötte a levegőt, s az este zord volt és borongós, akárcsak télen. Az égen nem ragyogtak csillagok, s könnyű, jéghideg eső szitált. Kintről nézve a házakban a lámpák gyászosan, tétován pislogtak. Szél támadt, de nem a város mocsár felőli végéből jött, hanem az északra fekvő fekete, hideg fenyvesekből. A város órái nyolcat ütöttek. Még mindig nem történt semmi. A nappali hátborzongató beszélgetések után a zord este félelmet támasztott néhány emberben, s ezek otthonukban közelebb húzódtak a tűzhöz. Mások csoportokba verődtek. Vagy nyolc-tíz férfi Miss Amelia üzletének tornáca előtt gyülekezett. Hallgattak, és valóban csak várakoztak odakünn. Maguk sem tudták, mire várnak, de ez már így van: feszültség idején, ha valami nagy esemény közeleg, a férfiak így szoktak összegyülekezni és várni. És egy idő után elérkezik az a pillanat, amikor egy akarattal cselekszenek, nem meggondolásból avagy egyetlen ember szándékától függően, hanem mintha ösztöneik egyesülnének; az elhatározás ilyenkor nem egy embertől származik, hanem a csoporttól, mint egésztől. Ilyenkor az egyes ember nem tétovázik. Az pedig teljesen a sorstól függ, hogy az ügy békésen intéződik-e el, vagy pedig a közös cselekvés fosztogatásban, erőszakban és bűnben végződik-e, így hát az emberek józanul várakoznak Miss Amelia üzletének tornácán, s egyikük sem tudta, mit akarnak csinálni, csak azt érezték belül, hogy várniuk kell, s hogy nemsokára üt az óra. Az üzlet ajtaja most nyitva állt. Benn világosság és rend volt. Balra esett a pult, rajta fehér hús, kandiszcukor és dohány. Mögötte a polcon sózott fehér hús és dara. A bolt jobb oldalát főként mezőgazdasági eszközökkel s más ilyesmikkel rakták tele. Hátul a boltban, balra, volt a lépcsőhöz vezető ajtó, amely most nyitva állt. A bolt túlsó végében jobbra egy másik ajtó egy kis szobára nyílt, amelyet Miss Amelia az irodájának nevezett. Ez az ajtó is nyitva állt. Aznap este nyolc órakor Miss Amelia ott ült amerikai íróasztala mellett, és számításokat végzett egy töltőtollal néhány papírdarabkán.

10 Az iroda vidám fényben ragyogott, és Miss Amelia nem látszott tudomást venni a tornácon ácsorgó küldöttségről. Nagy rend volt körülötte, mint mindig. Ezt az irodát jól ismerték, mint valami rettenetes helyet, az egész vidéken. Itt bonyolította le Miss Amelia minden üzletét. Az íróasztalon gondosan letakart írógép állt, Miss Amelia ugyan tudott bánni vele, de csak a legfontosabb okmányokhoz használta. A fiókokban a szó szoros értelmében ezer meg ezer irat rejtőzködött, ábécé sorrendben lefektetve. Ebben az irodában fogadta Miss Amelia a betegeket is, akiket örömest s gyakorta gyógyított. Két egész polcot töltöttek meg zsúfolásig az üvegek és különböző orvosi holmik. A fal mellett pad állt, azon ültek a betegek. Miss Amelia értett hozzá, hogyan kell bevarrni kiégetett tűvel a sebeket, anélkül hogy azok megzöldülnének. Az égési sebekre hűvös, édes sziruppal szolgált. A meghatározatlan betegségekre töméntelen különféle orvosság állt rendelkezésére, melyeket maga főzött titkos receptek szerint. Nagyszerűen megindították a bélműködést, de kisgyereknek nem lehetett beadni őket, mert erős görcsöket okoztak. Nekik külön orvosságot tartott, édes illatút és enyhébbet. Igen, egészében véve jó orvosnak tartották. Keze, noha nagy volt és csontos, könnyedén, lágyan ért a beteghez. Nagy képzelőereje volt, és sok száz különböző gyógymódot alkalmazott. A legveszedelmesebb és legrendkívülibb kezelésbe is bátran belefogott, és nem volt olyan szörnyű betegség, melynek gyógyítására ne vállalkozott volna. Egyetlen kivétel volt csupán. Ha valaki női panaszokkal jött, nem tudott rajta segíteni. Sőt, a puszta szavak hallatára lassan elsötétült arca a szégyenkezéstől, s ott állt, nyakát inggallérjának feszítve, vagy gumicsizmáit összedörzsölve, tisztára mint egy nagy, szégyenkező, megbukott gyerek. De más betegségekben az emberek bizalommal fordultak hozzá. Nem számított fel semmi költséget, és mindig számos páciense volt. Aznap este Miss Amelia sokat írt a töltőtollával. De még így sem kerülhette el a figyelmét a sötét tornácon várakozó csoport, amely őt figyelte. Időnként felpillantott, és állhatatosán nézte őket, de nem üvöltött rájuk, hogy miért őgyelegnek a háza körül, mint valami nyamvadt locsifecsi banda. Arca büszke és komoly volt, mint mindig, amikor irodai íróasztalánál ült. Egy idő után ez a bámészkodás mintha bosszantani kezdte volna. Megtörölte arcát egy piros zsebkendővel, felkelt, és becsukta az irodaajtót. A tornácon várakozó csoportnak olyan volt ez a mozdulat, mint holmi jeladás. Eljött az idő. Sokáig álltak már az utcán a metsző, homályos éjszakában. Sokáig várakoztak, és éppen abban a pillanatban fogta el őket a cselekvés ösztöne. Mintha egy akarat hajtaná őket, mindnyájan egyszerre léptek be az üzletbe. E pillanatban a nyolc ember nagyon egyforma volt - mindegyik kék overallt viselt, legtöbbjüknek őszült a haja, mindegyiknek sápadt volt az arca, és merev, álmodozó tekintet ült a szemében. Hogy azután mi következik, senki sem tudta. Abban a pillanatban azonban a lépcső tetején zaj hallatszott. A férfiak felnéztek, és a döbbenettől némán megálltak. A púpost pillantották meg, azt, akit képzeletükben már meggyilkoltak. Azután meg ez az ember nem olyan volt, amilyennek lefestették előttük, nem szánalmas és piszkos kis fecsegő, aki magányosan és koldusszegényen áll a világban. Hozzá hasonlót egyikük sem látott még soha eddig a pillanatig. A szobára halotti csend ült. A púpos lassan jött le, olyan ember büszkeségével, aki ismeri a padló minden szál deszkáját a lába alatt. Az elmúlt napokban nagyon megváltozott. Először is, olyan tiszta volt, hogy azt cl se lehet mondani. Még mindig a kicsi kabátját viselte, de lekefélve és csinosan rendbe hozva.

11 Alatta pirosfekete kockás ing, Miss Amelia tulajdona. Nem olyan nadrágot hordott, amilyet az emberek rendesen szoktak, hanem feszülő térdnadrágot. Vékony lábára fekete harisnyát húzott, s a cipője is egészen különleges volt: furcsa formájú fűzős cipő, bokáján felül ért, s frissen ki volt suvickolva és fényesítve viasszal. A nyaka köré tekert citromzöld gyapjúkendő, amelynek rojtjai csaknem a földig értek, szinte egészen eltakarta nagy, sápadt fülét. A púpos végigment a bolton, merev, peckes kis lépéseivel, aztán megállt a betódult csoport közepén. Az emberek helyet csináltak neki, és csak álltak, kezük ernyedten lógott, és nézték tágra nyílt szemmel. A púpos nagyon furcsán kezdett a tájékozódáshoz. Minden embert kitartóan szemügyre vett a maga szemmagasságában, amely a rendes termetű emberek öve tájára esett. Aztán arcpirító fontoskodással végigtanulmányozta a jelenlevők alsó testtájait, derekuktól a cipőjük talpáig. Mikor megelégelte, behunyta a szemét egy pillanatra, és megrázta a fejét, mintha véleménye szerint az, amit látott, nem sokat érne. Aztán magabiztosan, csak azért, hogy megszilárdítsa a véleményét, hátrabillentette a fejét, és egyetlen hosszú, köröző pillantással végigmérte az arcok holdudvarát. A bolt bal oldalán egy félig teli guanós zsák állt, s a púpos, miután a fenti módon tájékozódott, leült rá. Kényelmesen elhelyezkedett, kurta kis lábát keresztbe tette, s kabátja zsebéből elővett valamit. Beletelt néhány pillanatba, míg a boltban álló emberek feszültsége felengedett. Elsőnek Merlie Ryan szólalt meg, a váltólázas, aki elindította a szóbeszédet. Nézte a tárgyat, amellyel a púpos játszadozott, és suttogó hangon megkérdezte: - Mi van a kezedben? Mindenki tudta, mi az, amit a púpos markolász, mert az Miss Amelia apjának tubákosszelencéje volt. A tubákosszelence kék zománccal volt befuttatva, fedelét finom vert arany cirádák díszítették. A csoport jól ismerte, és csodálkozott. Óvatosan a zárt irodaajtóra néztek, és hallották, hogy Miss Amelia halkan fütyülget magában. - Nos, mi az, Tökmag? A púpos hirtelen felnézett, és beszédre csücsörítette száját: - Csapda, amivel kíváncsiakat fogok. A púpos kotorászó kis ujjaival belenyúlt a szelencébe, és a szájába tett valamit, de senkit nem kínált meg. Nem is igazi bagót vett ki, hanem cukros kakaót. Ezt azonban úgy tette a szájába, mint a bagót szokás: egy kis csomót összegyűjtött az alsó ajka mögött, és ügyesen belebelenyalintott, s közben megvillant a nyelve, amitől az arca minden egyes alkalommal grimaszra torzult. - Még a saját fogamnak is savanyú íze volt mindig a számban - mondta magyarázatul. - Ezért majszolom ezt az édességet. A csoport még mindig körülötte toporgott, esetlenül és zavarodottan. Ez az érzés később sem múlt el egészen, de hamarosan enyhítette a másik érzés: a meghittség légköre áradt el a szobán, s valamiféle ünnepi hangulat. Azokat a férfiakat, akik ott csoportosultak aznap este, a

12 következőképpen hívták: Hasty Malone, Calvert Halé, Merlie Ryan, T. M. Willin tiszteletes, Rosser Cline, Rip Wellborn, Henry Ford Crimp és Horace Wells. Willin tiszteletes kivételével mindnyájan sok szempontból hasonlítottak egymásra, mint már említettük - mindnyájan örömüket lelték ebben vagy abban, mindnyájan sírtak és szenvedtek valamiért, és a legtöbben könnyen kezelhetőek voltak, ha nem szorongatta őket a kétségbeesés. Mindegyik a szövödeben dolgozott, és másokkal együtt lakta a két- vagy háromszobás házakat, melyekért tíz-tizenkét dollár bért kellett fizetniük havonta. Mindegyik fizetést kapott aznap délután, mert szombat volt. így, e pillanatban, egységes egésznek tekinthetjük őket. A púpos azonban már osztályozta őket magában. Amint kényelmesen megtelepedett, beszédbe elegyedett mindenkivel, kérdéseket tett fel, olyanokat, hogy hány éves az illető, házas-e, mennyi a bére heti átlagban satöbbi - így jutott el fokozatosan olyan kérdésekig, amelyek már igazán bizalmas jellegűek voltak. A csoporthoz hamarosan mások is csatlakoztak, például Henry Macy, azután a semmittevők, akik megérezték, hogy itt valami rendkívüli történik, asszonyok jöttek, hogy hazavigyék ottragadt férjüket; még egy csavargó, kócos szőke gyerek is belopakodott lábujjhegyen a boltba, ellopott egy doboz sós kekszet, és nagyon halkan távozott. Ilyenformán Miss Amelia háza hamarosan tele lett emberrel, de ő maga még nem nyitotta ki az irodaajtót. Némelyik emberben van egy bizonyos tulajdonság, ami megkülönbözteti a többi, köznapi embertől. Megvan benne az az ösztön, amely csak kisgyerekekben található meg, az az ösztön, amely eleven kapcsolatot létesít közte és a világ dolgai között. A púpos kétségkívül ezek közé tartozott. Csak félórája volt még az üzletben, és máris közvetlen kapcsolat létesült közte és a jelenlevők között. Mintha évek óta élne ebben a városban, közismert figura lenne, és számtalan este ült volna már itt beszélgetve a guanós zsákon. Ez, azzal a ténnyel egyetemben, hogy szombat este volt, magyarázatául szolgálhat a boltban eluralkodó szabadságérzésnek és tilalmas vidámságnak. Volt azonban némi feszültség is, részben a helyzet különössége folytán, részben azért, mert Miss Amelia még mindig az irodájában tartózkodott, és nem jelent meg közöttük. Aznap este tíz órakor jött elő. Azok, akik belépésekor valami drámára számítottak, nagyot csalódtak. Miss Amelia kinyitotta az ajtót, és besétált a maga lassú, hosszú lépteivel. Orrának egyik oldalán tintacsík kéklett, s a vörös zsebkendőt nyaka köré csomózta. Nem látszott rajta, hogy valamit is szokatlannak találna. Kancsal szürke szeme egy pillantást vetett arrafelé, ahol a púpos ült, s egy pillanatig rajta időzött a tekintete. A boltjában tartózkodó tömeget csupán békés meglepődéssel vette szemügyre. - Akar valaki vásárolni valamit? - kérdezte nyugodtan. Szombat este lévén, sok vevő volt, s valamennyien italért jöttek. Mármost Miss Amelia alig három napja vert csapra egy régi hordót, és fejtette le palackokba künn a lepárlónál. Most átvette a pénzt a vevőktől, és megszámolta az erős lámpafényben. Ez volt a megszokott eljárás. De ami azután történt, az már nem volt megszokott. Azelőtt mindig hátra kellett kerülni a sötét hátsó udvarba, s Miss Amelia ott adta ki az embernek a palackját a konyhaajtón. Az üzletből hiányzott az alku öröme. A vevő, miután megkapta az italát, eltűnt az éjszakában. Vagy ha a felesége nem engedett italt a házba, akkor szabad volt neki

13 visszakerülnie előre az üzlet utcai tornácára, és ott, vagy az utcán kortyintgathatott. Mármost a tornác s előtte az utca is Miss Amelia tulajdona volt, félreérthetetlenül, de ezt a részt nem tekintette a saját telkének; az ő telke az elülső ajtónál kezdődött, s magába foglalta az épület egész belsejét. Ott Miss Amelia nem engedte meg, hogy rajta kívül bárki más is kihúzza a dugót az üvegből és igyék. Most először szegte meg ezt a szabályt. Bement a konyhába - a púpos szorosan a nyomában -, és behozta a palackokat a meleg, fényes boltba. Sőt mi több, pohárról is gondoskodott, kibontott két doboz sós süteményt, vendégszeretően egy tálcán a pultra helyezte, s aki csak akart, ingyen vehetett. Senkihez nem szólt, csak a púposhoz. Kissé nyers és rekedt hangon megkérdezte tőle: - Lymon kuzin, tisztán iszod, vagy melegítsem meg vízzel a tűzhelyen? - Légy szíves, Amelia - mondta a púpos. (Mióta nem merészelte senki Miss Ameliát a puszta nevén szólítani, kellő tiszteletadás nélkül? Tíznapos férje és vőlegénye óta kétségkívül senki. Valójában, mióta meghalt az apja, aki valamilyen oknál fogva mindig Kicsikémnek hívta, senki sem merészelte ilyen bizalmasan megszólítani.) - Légy szíves, melegítsd meg. Ez volt a kávéház kezdete. Ilyen egyszerű volt. Ne feledjük el, hogy az este téliesen borús volt, és a házon kívül üldögélni keserves mulatság lett volna. De benn a házban folyt a társasági élet, és kellemes meleg volt. Valaki megpiszkálta a tüzet hátul a kályhában, s azok, akik italt vettek, megkínálták a barátaikat. Asszonyok is voltak jelen, s ők édesgyökérpálinkát, nehit fogyasztottak, sőt szippantottak egy-egy korty whiskyt is. A púpos még mindig újdonságszámba ment, és jelenléte mindenkit szórakoztatott. Behozták a padot az irodából, jó néhány külön székkel egyetemben. Mások a pultnak támaszkodtak, vagy hordókon és zsákokon helyezték kényelembe magukat. És a házban való italozás nem okozott garázdaságot, illetlen kuncogást vagy bárminő rendetlenkedést. Ellenkezőleg, a társaság mármár a félénkség határáig udvarias volt. A város lakói akkoriban még nem szokták meg, hogy mulatság kedvéért összeverődjenek. Munka közben találkoztak a szövödeben, vagy vasárnaponként néha egész napos táborozásra gyűltek össze, s bár ez már szórakozás, valójában az egész arra való, hogy élénkebbé tegye bennünk a pokol képét, és belénk ültesse a Mindenható Úristentől való metsző félelmet. De a kávéház szelleme merőben más. Egy igazi kávéházban még a leggazdagabb, legkapzsibb gazember is rendesen viselkedik, nem kötözködik. A szegény emberek pedig hálásan tekingetnek körül, és szelíden, szerényen tréfálkoznak, csipkelődnek. Mert egy igazi kávéház légkörének elengedhetetlen sajátsága a barátság érzése, a teli gyomor és bizonyos vidámság, valamint a tisztességtudó viselkedés. Ezt senki sem közölte az egybegyűltekkel aznap este Miss Amelia boltjában, de ők maguktól is tudták, noha eladdig kávéház nem volt a városban. Mármost mindennek okozója, Miss Amelia, aznap este javarészt a konyhába vezető ajtóban állt. Külsőleg nem látszott rajta semmi változás. Sokan azonban felfigyeltek az arcára. Miss Amelia minden eseményt figyelemmel kísért, de magányos tekintetét csaknem egész idő alatt a púposra szegezte. Az peckesen járkált a boltban, csippentett olykor tubákos szelencéjéből, és egyszerre volt mogorva és kellemes. Miss Amelia úgy állt, hogy a kályha résein kivilágló tűz fénye valahogy felragyogtatta hosszúkás barna arcát. Mintha befelé, magába nézett volna. Arckifejezése kínról, zavarról és valami bizonytalan örömről árulkodott. Ajkát nem zárta

14 össze olyan szorosan, mint máskor, és gyakran nyelt. Bőre megsápadt, nagy, üres keze izzadt. Tekintete tehát aznap este a szerelmes magányos tekintete volt. A kávéház premierje éjfélkor ért véget. Mindenki mindenkitől barátságosan elköszönt. Miss Amelia becsukta a kaput, de elfeledte bereteszelni. Hamarosan minden - a főutca a három boltjával, a szövöde, a házak, tehát az egész város - sötét és néma lett. így végződött ama három nap és éjszaka, amely tanúja volt egy idegen megérkezésének, egy istentelen ünnepnapnak és egy kávéház megszületésének. Most át kell ugranunk némi kis időt, mert a következő négy esztendő nagyon egyforma. Nagy változások vannak, de e változások apránként következnek be, önmagukban jelentéktelennek látszó, egyszerű mozzanatok során. A púpos továbbra is Miss Ameliánál lakott. A kávéház fokozatosan bővült. Miss Amelia kezdte poharanként mérni az italát, s a boltba néhány asztalt állítottak be. Minden este jöttek vendégek, szombatonként pedig nagy tömeg gyűlt össze. Miss Amelia már sült törpeharcsát is felszolgált vacsorára, tányérját tizenöt centért. A púpos kihízelegte tőle, hogy vegyen egy pompás gépzongorát. Két éven belül a bolt nem volt már bolt, hanem átalakult igazi kávéházzá, amely este hattól tizenkettőig tartott nyitva. A púpos minden este úgy jött le a lépcsőn, mint aki nagyon jó véleménnyel van magáról. Kissé mindig répazöldjétől szaglott, mivel Miss Amelia este és reggel szesszel dörzsölte be, hogy erőt adjon neki. Az esztelenségig elkényeztette, de a púpos semmitől sem tudott erőre kapni; az ennivalótól csak a púpja és a feje nőtt nagyobbra, teste többi része gyenge és torz maradt. Miss Amelia külseje nem változott. Hétközben még mindig gumicsizmát és kezeslábast hordott, de vasárnap sötétpiros ruhát vett fel, amely ugyancsak furcsán lógott rajta. Modora és életmódja azonban nagymértékben megváltozott. Még mindig szerette a vad pereket, de most már nem igyekezett annyira becsapni embertársait, és kegyetlen fizetségeket kifacsarni belőlük. Mivel a púpos annyira szerette a társaságot, egy kicsit még emberek közé is járt: keresztelőre, temetésre és így tovább. Gyógyító munkája éppoly sikeres volt, mint eddig, itala pedig - ha ez egyáltalán lehetséges - még pompásabb, mint valaha. A kávéház maga hasznot hajtott, s az egyetlen szórakozóhely volt sok mérföldre a vidéken. Így hát pillanatnyilag legjobb találomra kiválasztott, összefüggéstelen képekkel érzékeltetnünk ezeket az éveket. íme, a púpos ott megy Miss Amelia nyomában, midőn egy vörös téli reggelen kivonulnak a fenyőerdőbe vadászni, íme, ott dolgoznak Miss Amelia birtokán - Lymon kuzin csak áll, és nem csinál az égvilágon semmit, de azonnal felhívja a figyelmet a munkások hanyagságára. Őszi délutánokon a hátsó lépcsőn ültek, és cukornádat aprítottak. Az izzó nyári napokat künn töltötték a mocsárban, ahol a víziciprus mélyfeketészöld színű, s ahol az összefonódott mocsári fák alatt álmos félhomály borong. Ott, ahol az ösvény kotun vagy megfeketedett vízen át vezet, Miss Amelia lehajol, hogy Lymon kuzin a hátára kapaszkodhasson - s íme, így gázol előre, hátán a púpos, megkapaszkodik a fülében vagy széles homlokában. Miss Amelia néha felkurblizta nemrég vásárolt Fordját, és elvitte Lymon kuzint Cheehaw-ba moziba vagy valami távoli vásárra, avagy kakasviadalra. A púpos szenvedélyesen rajongott a látványosságokért. Persze, minden reggel ott voltak a kávéházukban, s gyakran órák hosszat ültek kettesben a tűzhely mellett a nappaliban, fenn az

15 emeleten. Mert a púpos belebetegedett az éjszakákba, és félt nyitott szemmel, a sötétbe meredve feküdni. Mélységesen rettegett a haláltól. Miss Amelia pedig nem hagyta, hogy egyedül maradjon, és gyötrődjön a félelemtől. Még azt is be lehetne bizonyítani, hogy a kávéház kivirágzásának főképp ez volt az oka: a kávéház társaságot és szórakozást jelentett a púposnak, és átsegítette az éjszakákon, így hát állítsuk össze ilyen villanásokból ezen évek egészének a képét. És pillanatnyilag hagyjuk nyugodni. Illő valami magyarázatát adni e viselkedésnek. Itt az ideje, hogy a szerelemről beszéljünk. Mert Miss Amelia szerette Lymon kuzint. Ez mindenki előtt világos volt. Egyazon házban éltek együtt, és sohasem látta őket senki külön. Ezért Mrs. MacPhail, a bibircsókos orrú, minden lében kanál öregasszony szerint - aki minduntalan áttologatja pár szál bútorát az első szoba egyik feléből a másikba -, Mrs. MacPhail és mások szerint ezek ketten bűnben éltek. Ha rokonok is, csupán afféle kereszteződései az első és másodfokú unokatestvérnek, és még ezt sem lehet sehogyan bizonyítani. Mármost persze Miss Amelia derék egy marhanagy nőszemély volt, több mint hat láb magas, Lymon kuzin pedig egy gyengécske kis púpos, aki csak a derekáig ért. De ez még jobban kapóra jött Mrs. MacPhailnek és barátnőinek, mert ők és a hasonszőrűek kéjelegnek az össze nem illő felek szánalmas kapcsolataiban. Hagyjuk hát őket. A jó emberek azt gondolták, ha ezek ketten megtalálták a test valamilyen gyönyörűségét egymás karjaiban, akkor az kizárólag rájuk és Istenre tartozik. Minden józan eszű ember véleménye megegyezett e feltételezést illetően - s a feleletük egyszerű, határozott nem volt. Milyen lehetett hát akkor ez a szerelem? Mindenekelőtt a szerelem két ember közös élménye - de az a tény, hogy közös élmény, még nem jelenti, hogy egyforma élmény mind a két ember számára. A szerelmes és a szeretett személy különböző égtájakról jönnek. A szeretett személy gyakorta csak kiváltója annak a felhalmozódott szerelemnek, ami addig a pillanatig mozdulatlanul lappangott a szerelmesben. S valahogy minden szerelmes tudja ezt. Érzi a lelkében, hogy szerelme magányos érzés. Új, különös magányban találja magát, s ettől az érzéstől szenved, így hát a szerelmes csupán egyvalamit tehet: tőle telhetően őriznie kell magában szerelmét, egy egész új belső világot kell teremtenie - egy feszült, különös, önmagában teljes világot. Tegyük itt hozzá, hogy a szóban forgó szerelmesnek nem kell karikagyűrűre gyűjtögető ifjú embernek lennie, ez a szerelmes lehet férfi, nő, gyermek, bármilyen emberi lény a földön. Mármost a szeretett személy is lehet akármiféle. A legkülönösebb emberek is életre serkenthetik a szerelmet. A férfi lehet totyogó ükapa, és még mindig szeretheti azt az idegen lányt, akit Cheehaw utcáin látott két évtizeddel azelőtt. Az igehirdető szerethet egy bukott nőt. A szeretett személy lehet álnok, zsíros hajú, és hódolhat rossz szokásoknak. Igen, és a szerelmes ezt éppoly világosan láthatja, mint bárki más - de ez szikrányit sem befolyásolja szerelmének kifejlődését. Egy felette középszerű személy tárgya lehet olyan szerelemnek, amely vad, szélsőséges és gyönyörű, mint a mocsár mérgező liliomai. Egy derék ember kiválthat olyan szerelmet, amely erőszakos is, lealázó is; egy hadaró őrült elültethet valakinek a lelkében egy gyengéd és egyszerű idillt. Ilyenformán a szerelem értékét és jellegét egyesegyedül a szerelmes határozza meg.

16 Ezért van az, hogy legtöbbünk inkább szerelmes akar lenni, mint más szerelmének a tárgya. Csaknem mindenki a szerelmes szeretne lenni. És az igazság rövid summája az, hogy - titkon és mélyen - szeretett személynek lenni sokak számára elviselhetetlen. Akit szeretnek, fél a szerelmestől, gyűlöli, és jó oka van is rá. Mert a szerelmes mindig csupaszra igyekszik vetkőztetni a szeretett személyt. A szerelmes mindenféle lehetséges kapcsolatot meg akar teremteni vele, még akkor is, ha az élmény csak fájdalmat okoz neki. Említettük, hogy Miss Amelia egyszer már férjnél volt. S e különös eseményt akár itt is elmagyarázhatjuk. Ne feledjük el, hogy mindez régen történt, s ez volt Miss Amelia egyetlen kapcsolata a púpos felbukkanása előtt e jelenséggel: a szerelemmel. A város akkoriban is ugyanolyan volt, mint ma, csak éppen két boltja volt, nem három, és az őszibarackfák az utca szélén görbébbek és kisebbek voltak. Miss Amelia akkoriban tizenkilenc éves volt, s apja hosszú hónapokkal azelőtt halt meg. Élt akkoriban a városban egy Marvin Macy nevű szövőgépállító. Fivére volt Henry Macynek, bár a kettejük ismeretében senki sem hitte volna, hogy rokonok. Mert Marvin Macynél csinosabb férfi nem lakott a környéken: hat láb egy hüvelyk magas volt, kemény izmú, álmatag szürke szemű és göndör hajú. Jómódban élt, jól keresett, s volt egy aranyórája, amelynek hátlapja egy vízesés képére nyílott. Külsődleges és világias szempontból nézve Marvin Macy szerencsés fickó volt; nem kellett senki előtt hajbókolnia, és mindig megkapta, amit kívánt. De komolyabb és mélyebb szempontból nézve Marvin Macy nem volt irigylésre méltó ember, mert rossz jellemű volt. Éppoly rossz híre járt, ha nem rosszabb, mint a megye bármelyik ifjú emberének. Kölyökkorában éveken át magával hordta annak az embernek a szárított és besózott fülét, akit borotvapárbajban ölt meg. Merő mulatságból levagdosta a fenyvesek mókusainak farkát, és bal zsebében a tiltott marihuána növényt hordozta, hogy kísértésbe vigye azokat, akik bátorságukat vesztették, és vonzódtak a halálhoz. De közismert rossz hírneve ellenére sok nő szerette őt a vidéken, köztük tiszta hajú, lágy szemű, édes kis ülepű, elbűvölő ifjú lányok. E fiatal lányokat megalázta és szégyenbe hozta. Végezetül azután, huszonkét éves korában, Marvin Macy Miss Ameliát szemelte ki magának. Egyes-egyedül e magányos, lomha járású, furcsa szemű lány után vágyakozott. És nem a pénzéért kívánta őt, hanem csupáncsak szerelemből. És a szerelem megváltoztatta Marvin Macyt. Mielőtt Miss Ameliába beleszeretett volna, jogos volt a kétség, vajon ilyen embernek van-e szíve és lelke egyáltalán. Jellemének rútságára azonban van valami magyarázat, mert Marvin Macy sanyarú körülmények között indult el ebben a világban. Egyike volt hét, nem szívesen látott testvérnek, kiknek szüleit alig-alig lehetett szülőknek nevezni: taknyos kis vadócok voltak, akik örökösen halászni és csavarogni szerettek volna a mocsárban. Gyerekeik - és csaknem minden évben új gyerek jött - egyesegyedül terhet jelentettek nekik. Este, mikor hazajöttek a szövödeből, úgy néztek a gyerekekre, mintha nem tudnák, honnan kerültek oda. Ha a gyerekek sírtak, megverték őket, s azok elsőnek azt tanulták meg ebben a világban, hogy legjobb megkeresni a szoba legsötétebb zugát, s tőlük telhetőleg elrejtőzni. Olyan soványak voltak, mint holmi kicsi, sápadt szellemek, és nem beszéltek még egymással sem. Szüleik végezetül teljesen elhagyták őket, s

17 a város kegyelmére maradtak. Kemény tél járta, a szövőde csaknem három hónapra leállt, s mindenfelé nagy volt a nyomorúság. De ez a város nem olyan, hogy hagyna effajta kis sápadt árvákat az országúton a szeme előtt elpusztulni, így hát a következő történt: a legidősebb gyerek, aki nyolcéves volt, bement Cheehaw-ba és eltűnt - talán felkapaszkodott egy tehervonatra, és elindult a nagyvilágba, senki sem tudja, hova. Három másik gyereket ellátásra szétosztottak a városban, egyik konyháról a másikra küldték őket, s mivel olyan gyengék voltak, meghaltak húsvét előtt. A legkisebb két gyerek Marvin Macy és Henry Macy volt, s ők otthonra találtak. Élt a városban egy Mrs. Mary Halé nevű asszony, ő vette magához Marvin Macyt és Henry Macyt, és úgy szerette őket, mint a maga gyerekeit. A háznál nevelkedtek, s jó bánásmódban volt részük. De a kisgyermekek szíve érzékeny szerv. Ha már a kezdet kezdetén kegyetlenül fogadja őket magába a világ, furcsa formájúra torzulhat a szívük. Egy megbántott gyermek szíve úgy összezsugorodhat, hogy mindörökre kemény és barázdált marad, mint az őszibarack magja. Avagy az ilyen gyermek szíve daganatosan felduzzadhat, mígnem nyomorúságos megpróbáltatás nem lesz a testben hordozni, és könnyen felhorzsolódik, és megsebződik a legköznapibb dolgok által. Ez utóbbi történt Henry Macyvel, aki, ellentétben testvérével, a legkedvesebb és legszelídebb ember a városban. Bérét kölcsönadja a szerencsétleneknek, és a régi időkben azokra a gyerekekre szokott vigyázni szombatonként, akiknek szülei az estét a kávéházban töltötték. Mindemellett félénk ember, s látszik rajta, hogy duzzadt a szíve és szenved. Marvin Macyből azonban bátor, rettenthetetlen és kegyetlen legény vált. Szíve kemény lett, mint a Sátán szarva, s míg bele nem szeretett Miss Ameliába, nem hozott mást testvérére, s a derék asszonyra, aki felnevelte, csupán szégyent és bajt. De a szerelem átalakította Marvin Macy jellemét. Két éven át szerette Miss Ameliát, de nem vallotta meg. Házának ajtaja körül szokott álldogálni, sapkája a kezében, szeme jámbor, vágyakozó és ködös szürke volt. Teljesen megváltozott. Jó volt a testvéréhez és nevelőanyjához, a fizetését félretette, és megtanult takarékoskodni. Mi több, kinyúlt Isten felé. Már nem heverészett egész vasárnap a tornácon énekelve és gitározva, hanem eljárt az istentiszteletekre, és valamennyi vallásos összejövetelen jelen volt. Jó modort tanult, ránevelte magát, hogy felálljon, és átadja székét a hölgyeknek, elhagyta a káromkodást, és jelleme minden szempontból megnemesedett. Aztán a két év elteltével egy este elment Miss Ameliához, egy csokor mocsári virággal, egy zsák hurkával és egy ezüstgyűrűvel - aznap este Marvin Macy szerelmet vallott. És Miss Amelia hozzáment. Később senki sem értette, hogy miért. Némelyek azt mondták, azért, mert esküvői ajándékokra fájt a foga. Mások azt tartották, hogy az egész oka Miss Amelia cheehaw-i nagy-nagynénjének, e szörnyű öreg nőszemélynek a zsémbelődése volt. Így vagy úgy, de Miss Amelia nagy léptekkel végigvonult a templom hajóján, anyja esküvői ruhájában, amely sárga szaténből készült, és legalább tizenkét hüvelykkel rövidebb volt a kelleténél. Téli délután történt ez, a ragyogó nap betűzött a templom rubinvörös ablakain, és különös ragyogásba fogta az oltár előtt álló párt. Míg a pap az esküvői textust olvasta, Miss Amelia folyvást egy furcsa mozdulatot tett: jobb keze tenyerét végigdörzsölte szatén esküvői ruhájának oldalán. Overalljának zsebét kereste, s miután nem találta, arcán egyre inkább türelmetlenség, unottság és kétségbeesés tükröződött. Végül mikor elhangzott a textus, és

18 véget ért az esküvői ima, Miss Amelia kisietett a templomból, nem karolt bele a férjébe, hanem legalább két lépéssel előtte haladt. A templom nem esik messze a bolttól, így hát az ifjú férj és asszony hazaballagott. Azt mesélik, hogy útközben Miss Amelia valami egyezségről beszélt, amelyet egy farmerrel kötött egy rakomány gyújtósra. Csakugyan úgy bánt a férjével, ahogyan a vevőkkel szokott, akik egy üveg italért a boltjába betértek. De azért eddig minden elég illedelmesen ment, a város örült, mert az emberek látták, mit tett a szerelem Marvin Macyvel, és remélték, hogy a felesége is megváltozik. Legalábbis arra számítottak, hogy a házasság lecsillapítja Miss Amelia indulatosságát, némi kis fiatalasszonyhájat rak rá, és végre kiszámítható nővé teszi. Tévedtek. Azok szerint a legények szerint, akik aznap éjszaka az ablakon át leselkedtek, valójában a következő történt: férj és feleség nagyszerű vacsorát evett, amelyet Jeff, Miss Amelia öreg néger szakácsa készített. Az ifjú asszony mindenből másodszor is vett, de az ifjú férj csak csipegetett az ételből. Ezután az újdonsült asszony nekilátott megszokott foglalatosságának: elolvasta az újságot, befejezte a bolti készletek leltározását és így tovább. A férj ott lődörgött az ajtóban, oldott, ostoba, boldog képpel, de Miss Amelia figyelemre sem méltatta. Tizenegykor az ifjú asszony fogta a lámpát, és felment. Az újdonsült férj szorosan a nyomában. Eddig minden tisztességesen ment, de ami azután következett, az szörnyű volt. Fél óra múlva Miss Amelia lerobogott a lépcsőn térdnadrágban és egy khakiszínű kabátban. Arca annyira elsötétült, hogy egészen feketének látszott. Bevágta a konyhaajtót, és vadul belerúgott. Azután összeszedte magát. Felpiszkálta a tüzet, leült, és lábát a konyhai tűzhelyre rakta. Olvasgatta a Farmerek Kalendáriumát, kávét ivott, és elszívott egy töltést az apja pipájából. Arcán zord, komoly tekintet ült, s mostanra már visszafehéredett természetes színére. Néha abbahagyta az olvasást, hogy feljegyezzen valami tanácsot a naptárból egy darab papírra. Hajnal felé bement az irodájába, és levette a borítót az írógépről, amelyet nemrég vásárolt, és most tanulgatott bánni vele. így töltötte el egész nászéjszakáját. Reggel kiment az udvarra, mintha mi sem történt volna, és ácsolgatott egy keveset a nyúlketrecen, amelyet előző héten kezdett el, s el akart adni valahol. Az újdonsült férj, szegény, alaposan bent van a pácban, ha nem tudja maga mellé fektetni szeretve szeretett feleségét, és ha ezt az egész város megtudja. Marvin Macy aznap esküvői ünneplőjében s nagyon elgyötört arccal jött le. Isten tudja, hogyan töltötte az éjszakát. Ott búslakodott az udvaron, figyelte Miss Ameliát, de közvetlen közelébe nem merészkedett. Aztán délfelé egy gondolata támadt, és elindult Society City felé. Ajándékokkal tért vissza: opálgyűrűvel, egy akkoriban divatos fajtájú, rózsaszínre zománcozott brossal, ezüst karpereccel, amelyen két szív volt, és egy doboz édességgel, amely két és fél dollárba került. Miss Amelia szemügyre vette a pompás ajándékokat, egy pillanatig ravaszul felbecsülte, hogy kiszámítsa értéküket, azután kitette őket a pultra eladásra. Az éjszaka nagyjából ugyanúgy telt el, mint az előző - kivéve, hogy Miss Amelia lehozta tollas matracait, fekvőhelyet csinált magának a konyhai tűzhely mellett, és elég jól aludt aznap éjjel. Így mentek a dolgok három napig. Miss Amelia végezte a dolgát, mint rendesen, és nagy érdeklődést tanúsított holmi szóbeszéd iránt, amely szerint hidat készülnek építeni vagy tíz mérföldre az országúton. Marvin Macy még mindig a nyomában járkált a ház körül, és lerítt az arcáról, mennyire

19 szenved. A negyedik napon azután valami roppant szamárságot csinált: elment Cheehaw-ba, és egy ügyvéddel tért vissza. Miss Amelia irodájában ráíratta a feleségére minden földi vagyonát, vagyis azt a tíz hektár erdőt, amelyet a megtakarított pénzén vásárolt. Miss Amelia komolyan tanulmányozta az iratot, hogy megbizonyosodjék róla, nincs-e benne valami csalafintaság, azután szemrebbenés nélkül berakta íróasztalának fiókjába. Aznap délután Marvin Macy fogott egy liter whiskyt, és kiment egyedül a mocsárba, még napsütéssel. Estefelé részegen jött meg, nagy, könnyes szemmel felment Miss Ameliához, és vállára tette a kezét. Valamit akart neki mondani, de még mielőtt kinyithatta volna a száját, Miss Amelia meglódította öklét, és olyan erővel ütött az arcába, hogy a falnak esett, és egyik elülső foga kitörött. Az ügy további része csak puszta körvonalakban vázolható. Az első ütés után Miss Amelia mindig megütötte, valahányszor kartávolságnyira megközelítette, s valahányszor részeg volt. Végül teljességgel kitette a házból, s Marvin Macynek a nagy nyilvánosság előtt kellett tovább szenvednie. Napközben szorosan Miss Amelia birodalmának a határán lődörgött, s néha feszült, eszelős tekintettel fogta a puskáját, leült és tisztogatta, közben pedig állandóan Miss Ameliát leste. Az, ha félt is, nem mutatta, de arca komorabb volt, mint valaha, és gyakran kiköpött. Marvin Macy utolsó ostoba erőfeszítése az volt, hogy egyik éjszaka felkapaszkodott a bolt ablakába, és ott ült a sötétben, mindenféle cél és értelem nélkül, míg Miss Amelia le nem jött másnap a lépcsőn. Ezért Miss Amelia azonnal berontott Cheehaw-ba a bíróságra, azzal a gondolattal, hogy börtönbe záratja birtokháborításért. Marvin Macy aznap eltávozott a városból, és senki sem látta elmenni, senki sem tudta, hova ment. Távozásakor egy hosszú, furcsa, részben ceruzával, részben tintával írt levelet csúsztatott be Miss Amelia ajtaja alatt. Vad szerelmes levél volt - de voltak benne fenyegetések is, és Marvin Macy megesküdött, hogy életében egyszer még megfizet az asszonynak. Házassága tíz napig tartott, és a várost az a különös elégedettség fogta el, amit az emberek akkor éreznek, ha valakit botrányos és szörnyű eszközökkel végképp elintéznek. Miss Ameliának ott maradt minden, ami valaha is Marvin Macy tulajdona volt: az erdeje, az aranyórája, minden holmija. De szemlátomást nem nagy értéket tulajdonított nekik, és azon a tavaszon felvagdosta Marvin Macy klánköntösét, hogy azzal takarja le dohánypalántáit, így hát Marvin Macy csupáncsak gazdagabbá tette, és a szerelmét adta neki. De különös módon, valahányszor Miss Amelia szót ejtett róla, mindig szörnyű és gonosz keserűséggel tette. Sohasem emlegette a nevét, hanem megvetően mindig így beszélt róla: "Az a szövőgépállító, akinek a felesége voltam." És később, mikor Marvin Macyről hátborzongató hírek jöttek a városba, Miss Amelia nagyon örült. Mert most végre, miután megszabadult a szerelmétől, megmutatkozott Marvin Macy igazi jelleme. Bűnöző lett belőle, akinek neve és fényképe megjelent az állam valamennyi lapjában. Kirabolt három benzinkutat, és egy lefűrészelt csövű sörétes puskával sakkban tartotta, és kirabolta Society City A. & P. áruházát. Azzal is meggyanúsították, hogy ő gyilkolta meg Ferdeszemű Samet, a közismert rablót. Mindeme bűnökért Marvin Macyt okolták, úgyhogy gonoszsága országszerte hírhedtté vált. Aztán végül elfogta a törvény, amikor részegen feküdt egy erdei kunyhóban a földön, mellette a gitárja, és ötvenhét dollár a

20 jobb cipőjébe dugva. Bíróság elé állították, elítélték, és az atlantai börtönbe zárták. Miss Amelia mélységesen örvendezett. Mindez azonban régen történt, s ez a históriája Miss Amelia házasságának. A város sokáig nevetett a groteszk eseten. S bár e szerelem külső tényei valóban szomorúak és nevetségesek, nem szabad elfelednünk, hogy az igazi történet a szerelmes lelkében zajlott le. így hát ki lehetne más e szerelem vagy bármely más szerelem végső bírája, mint az Isten? A kávéház első estéjén több embernek hirtelen eszébe jutott a pórul járt ifjú férj, aki sok mérföldre innen a komor börtönben ül. És a város a rákövetkező években sem felejtette el teljesen Marvin Macyt. Nevét sohasem említették Miss Amelia vagy a púpos jelenlétében. De szenvedélyének és bűneinek emléke, s az a gondolat, hogy cellája csapdájában ül a börtönben, valamiféle zaklató, halk hangként lappangott Miss Amelia boldog szerelme és a kávéház vidámsága mögött, így hát ne feledkezzünk meg eme Marvin Macyről, minthogy oly szörnyű szerepet fog játszani még az elkövetkező történetben. Az alatt a négy év alatt, míg a bolt kávéházzá alakult, fenn az emeleten nem változott semmi. A háznak ez a része ugyanolyan maradt, amilyen Miss Amelia egész eddigi életében, s amilyen apja idejében, s valószínűleg nagyapja idejében is volt. A három szobában, ezt már tudjuk, makulátlan tisztaság uralkodott. A legkisebb tárgynak is megvolt a pontos helye, s Jeff, Miss Amelia szolgája, reggelente mindent letörölt és leporolt. Az első szobát Lymon kuzin kapta meg - ebben a szobában lakott Marvin Macy ama néhány napon át, amíg Miss Amelia megengedte, hogy a házban tartózkodjék, s előtte ez volt Miss Amelia apjának hálószobája. A szoba bútorzata egy nagy ruhásszekrényből, egy horgolt szélű, keményített fehér vászonterítővel letakart fiókos szekrényből és egy márványtetejű asztalból állt. Az ágy óriási volt, régi, négyszemélyes fekhely, faragott, sötét színű rózsafából, rajta két tollas matrac, párnák és házilag készített dunyhák. Olyan magas volt, hogy két falépcső vezetett fel rá - a szoba egyetlen lakója sem használta eddig a lépcsőt de Lymon kuzin minden este előhúzta, és méltóságteljesen felsétált rajta. A lépcső mellett, de szemérmesen félretolva, egy rózsaszín rózsákkal díszített porcelán éjjeliedény állt. A sötét, fényezett padlót nem fedte szőnyeg, s a függönyök szintén valami horgolt szélű fehér anyagból készültek. A nappali túloldalán volt Miss Amelia hálószobája: egy kisebb és nagyon egyszerű szoba. A keskeny ágy fenyőfából készült. Egy szekrény állt benne, melyben a térdnadrágjait, blúzait és ünneplő ruháját tartotta, s a faliszekrénybe két szöget vert be, hogy azokra akassza a gumicsizmáját. A szobában nem volt függöny, szőnyeg vagy bárminemű csecsebecse. A nagy középső szobát, a nappalit, aprólékos gonddal rendezték be. A foszlott zöld selyemmel kárpitozott rózsafa dívány a tűzhely előtt állt. A márványtetejű asztalok, a két Singer-varrógép, egy díszfűvel teli hatalmas váza: csupa gazdag és pompás holmi. A nappali legfontosabb bútordarabja egy nagy, üvegajtós szekrény volt, amelyben számtalan értéket és ritkaságot tartottak. Miss Amelia két tárggyal gyarapította a gyűjteményt: egy vízitölgyről származó hatalmas makkal és egy kis bársonydobozzal, melyben két apró szürke kő lapult. Néha, mikor nem volt sok dolga, Miss Amelia kivette a bársonydobozkát, és tenyerén a kövekkel ott állt az ablaknál megigézve, kétkedő tisztelettel és félelemmel nézegette őket. E kövek magának Miss Ameliának vesekövei voltak, néhány évvel ezelőtt vette ki őket az orvos