A hiteles Biblia-értelmezés alapfeltételei "Hiteles"-e a kérdésfelvetés?

Átírás

1 A hiteles Biblia-értelmezés alapfeltételei "Hiteles"-e a kérdésfelvetés? Mi sem mutatja jobban, hogy mennyire "forró" téma ma a bibliai hermeneutika, mint hogy a fenti cím önmagában is kételyeket és vitákat kavarhat fel: van-e, létezhet-e egyáltalán "hiteles Biblia-értelmezés"? Valós dolog felől akarunk-e kérdezősködni, vagy már a kiindulópontunk, a kérdésfelvetésünk is rossz? A második keresztény évezred végére minden felbomlott, minden vitatott lett a keresztény teológiában a Biblia-értelmezést illetően. A régi és az új irányzatok egyaránt kérdésessé váltak. A zűrzavar ellenére az átalakulás iránya jól kivehető, az új megközelítés körvonalai kirajzolódnak. Nem "légüres" térben szeretnék szólni a Biblia-értelmezés kérdéséről. Nem is a kortársi véleményekkel való párbeszédet elutasító, dogmatikus álláspontot szeretnék előterjeszteni. Éppen ezért azzal indítom e tanulmányt, hogy megkísérlem felvázolni a Biblia-értelmezés jelenlegi válságának mibenlétét, valamint a körvonalazódó átalakulás lényegét. Hol tart ma a bibliai hermeneutika? Ha valaki tájékozódni akar erről a kérdésről - eredeti források alapján, de mégis oly módon, hogy a részletekben el nem veszve a lényeget megragadhassa -, két művet ajánlanék a figyelmébe. A római katolikus teológiát illetően: Vatikáni dokumentum, Pápai Biblikus Bizottság: A Szentírásmagyarázat az egyházban (Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest, 1998; 94 oldal terjedelmű). A protestáns teológiát illetően: Paradigmaváltások a Biblia értelmezésében, Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1994 (hét rövid összegző tanulmányt tartalmaz a 106 oldal terjedelmű tanulmányfüzet). Amint ez a római katolicizmus és a protestantizmus meghatározó jellegzetességei alapján várható, a katolikus álláspont céltudatos, egységes, míg a protestantizmus esetében számos irányzatot, sokféle megközelítést kell számba venni. Bizonyos konvergencia, egy irányba rendeződés itt is világosan megfigyelhető. Az említett tanulmányok szerzői - D. C. Steinmetz, K. Froehlich, A. L. Nations, A. C. Outler, I. P. Martin, W. S. Vorster - nem csupán a saját álláspontjukat mondják el, hanem összképet adnak a kortárs bibliai hermeneutikáról: a vitakérdésekről, a jelentős szerzőkről és állásfoglalásokról. A tanulmányfüzet szerkesztői valóban hasznos, átfogó, hiteles képet nyújtó kiadványt állítottak össze. Lapunk előző számában közöltünk már egy szemelvénygyűjteményt "A Bibliaértelmezés válsága korunkban" címmel. Feltételezzük e szemelvények ismeretét, mostani cikkünk keretében ugyanis valóban csak a végső lényeget szeretnénk összegezni. A mai katolikus álláspont nem új. A római katolikus teológiában - jellegénél fogva - nem várhatunk fundamentális változásokat, az egyház tévedhetetlenségének alapelvéből következően. Csiszolt újraértelmezések születnek csak, amelyek megteremtik a szintézist a mindenkori korszellemmel. A Pápai Biblikus Bizottság (1993-ból való) állásfoglalása sem tartalmaz alapvetően újat, hanem csak még árnyaltabban és ugyanakkor még radikálisabban fogalmazza meg a II. Vatikáni Zsinat tanítását a Szentírásról, amennyiben megállapítja, hogy "minden hiteles kultúra hordoz Istentől származó egyetemes értékeket", amelyek a bibliai üzenet adott "kultúrába való belegyökerezése" során, megtermékenyítő módon épülnek 1

2 bele a Biblia-értelmezésbe. Pozitív "gazdagító kölcsönhatás" van a Biblia és a kultúra között - állapítják meg. Az inkulturációnak ez az eszméje valójában szétfeszíti a vele összefüggésben idézett bibliai magvetőhasonlat kereteit, mivel az következik belőle, hogy a talaj (amelyet a kortárs kultúrával azonosít a tanulmány) belehatol a magba (Isten Igéjébe) és befolyásolja, gazdagítja azt. (A természeti kép itt megtörik, mert a talaj nem hat ilyen értelemben a magra, ezenfelül pedig a talajt az emberi szívvel, az egyes emberek lelkivilágával azonosította Jézus a példázathoz fűzött magyarázatában, nem pedig a kultúrával.) A protestáns teológia területén a legjellemzőbb jelenség a mintegy két évszázadon át uralkodó történetkritikai módszer megkérdőjelezése, sőt erős kritika alá vonása és idejétmúlttá nyilvánítása. Olyannyira, hogy egyesek egyenesen a történetkritika csődjéről és a történetkritikai módszer végéről beszélnek. Egyre bevettebbé és általánosabbá válik a következő terminológia a Biblia-értelmezés korszakainak jelölésére: prekritikai, kritikai, posztkritikai vagy premodern, modern, posztmodern. A fő kritikai érvek a történetkritikai módszer ellen ma a következők: "A történetkritika felelős a Biblia akadémikus tanulmányozásának terméketlenségéért... Nem létezik előfeltevések nélküli történeti kutatás. A történetkritika - forrásanyag hiányában - könnyen leegyszerűsítheti az ókor összetett kérdéseit... de ezt a történetkritika nem mindig ismerte el... A kritikai konszenzus fogalma a képzelet szüleménye... Ahelyett, hogy a Biblia olvasóit közelebbi kapcsolatba hozná annak üzenetével, a történetkritika hatása inkább kimondottan távolságtartó, a Szentírást idegen tárgyként kezeli." További - már az új értelmezési paradigma irányába mutató - észrevételek: "A történetkritika mindent elemeire bont szét... a szövegek leírás előtti történetére koncentrál, és hajlamos figyelmen kívül hagyni az utóéletét. Ezáltal a hagyomány elaprózódik, ami azután tágabb összefüggésben nem kap értelmet... A történetkritika által gyakran javasolt mítoszelmélet nem csak reduktivista és történelemellenes, de mindamellett figyelmen kívül hagyja azt az erőt és jelentést is, amelyet a mítosz még a modern emberiség előtt is betölt." (Megfigyelhető a hagyomány és a mítosz pozitív értékelése ezekben a kritikai megállapításokban.) A legfőbb kifogás a történetkritikai módszer ellen ma - mindezeken túlmenően - a következő: "A történetkritika céljával, a bibliai szövegek eredeti jelentésének és szándékának rekonstruálásával szemben néha felmerül a kétség, hogy ez lehetséges-e, vagy egyáltalán kívánatos-e. A középkori egzegézis alapján az a meggyőződés alakult ki, hogy a Szentírás olyan 'bennfoglalt jelentést' tartalmaz, mely messze meghaladja a szerző eredeti szándékát, s amelyet csak egy későbbi hallgatóság fog megérteni." Az egy (eredeti) betű szerinti értelem ellen irányul tehát ma a legfőbb tiltakozás a következő érvekkel: nem létezik objektív megfigyelés, a tudósokat is befolyásolja a szociológiai környezet, a körülöttük levő tudóstársadalom elvárásai, továbbá nem szabad figyelmen kívül hagyni az értelmezési tradíciót, a szöveg utóéletét és az olvasót, aki szintén fontos tényező. (A modern irodalomkritika is hatott e tekintetben. Northrop Frye mondja Böhme-ről: "A szerző hozza a szavakat, az olvasó pedig a jelentést.") Ezért szívesebben fordulnak vissza Origenész hermeneutikájához, aki az Írás spirituális értelmét előnyben részesítette a literális értelemhez képest, és az Augustinus által vallott "hármas értelem" elmélethez (allegorikus, tropologikus, 2

3 anogogikus jelentés), vagy a középkori, Augustinus nézetét továbbfejlesztő "négyes jelentés" elmélethez. Néhány jellegzetes állásfoglalás példaképpen: " A középkori szövegmagyarázók elismerték, hogy az Írásnak volt egy bizonyos jelentése abban a történelmi helyzetben, amelyben először elhangzott, ugyanakkor tagadták, hogy a szavak jelentésének bármiféle korlátot szabna az, hogy mit gondolt az emberi szerző arról, amit mondott, vagy mit gondolt az első közönség arról, amit hallott... Néhány esetben ez a ki nem mondott jelentés sokkal fontosabb, mint az adott kulturális közegben élő szerző szándéka által körülhatárolt jelentés... A Biblia nyelvezete a lehetséges jelentések holdudvarát tárja fel. Bármely olyan értelmezés, amely e holdudvaron belül található, a szövegérvényes egzegézise, még akkor is, ha ez az értelmezés nem felel meg a szerző szándékának... Képtelen gondolat tehát, az Írásnak csak egyetlen jelentése lenne... A modern irodalomkritika sokkal radikálisabban támadja azt az elképzelést, miszerint a szöveg csak azt jelenti, amit a szerző kifejezni szándékozik, mint ahogyan arról a középkori szövegmagyarázók bármikor is álmodni mertek volna. A szerző és a nyilvánvaló szerzői szándékok mai tudatos elvetése olyan méreteket kezd ölteni, hogy néha már úgy tűnik, az irodalomkritika vidám játékká vált: letépni a szerző inge ujját, és tűzre vetni." "Hasonlóan bármely más paradigmához, az Újszövetség történetkritikai megközelítése is a tudományos körön belüli feltevéseken és következtetéseken alapszik... A mai tudósok tisztában vannak azzal, hogy a 'tények' elmélettől függenek, hogy nincsenek szó szerinti értelemben vett tények, hogy mind interpretációs modelleken belül léteznek, és ezek a modellek vagy paradigmák megváltozhatnak és meg is meg is változtak az évszázadok során... Gyakran azért nem vesszük észre a tudományos körök tudományokra gyakorolt hatását, mert túl kevés figyelmet szentelünk a tudomány társadalmi dimenzióinak... Bár minden tudomány célja az igazság kutatása, világosan kell látni a tudományok társadalmi dimenzióinak tudományos munkára gyakorolt hatását. Herzog így ír erről: A bibliai tanulmányokban a kutatás intézményesen rögzített, és ezen intézmények ideológiái, előítéletei és hatalmi érdekei, beleértve a gazdasági érdekeket, formálják a kutatás irányát és meghatározzák a kimondatlan tabukat. Az egyházi bírálatok kiküszöbölése sem biztosítja a tárgyilagosságot..." Nem nehéz felfedezni a jelenlegi bibliai hermeneutikai forradalom mögött a közgondolkodás általános szemlélet- és értékváltását a felvilágosodás és racionalizmus korához képest, az igazság pluralista felfogását, a nosztalgikus visszafordulást a középkor felé, és konvergenciát a modern katolicizmus eszmeisége irányában. A következőket olvashatjuk az utóbbira vonatkozóan az idézett tanulmányfüzetben: "Stuhlmacher kommentárt publikált a Filemon levélről (1975-ben). Ez az első megjelent kötete az Evangelisch-Katholischer Kommentar zum Neuen Testament (EKK) sorozatnak, amely a nyolcvanas évek egyik legjelentősebb kommentárkiadási vállalkozásának ígérkezik. A Stuhlmacher által képviselt hermeneutika hatása a sorozat minden időközben megjelent kötetén érezhető... Ez az új sorozat ökumenikus tájékozódásával kivételesen széles platformot biztosíthat, hogy az új hermeneutikai irányzatok hassanak a németországi protestáns és katolikus egyházakban. A köteteket egyelőre külön írják, vagy egy protestáns és katolikus szerző. De mindenhol érezhető a közös lelkiség és az elkötelezettség mind az akadémiai színvonalú egzegetikai professzionalizmus, mind az élő egyház irányában... A Szentírás, az egyház és az egyházi hagyomány dialektikája ma már nem zavarja annyira a protestantizmust." 3

4 A Biblia-értelmezés válsága olyan méretűvé vált mára a protestáns egyházakban, hogy K. Froehlich ezt írja: "A lelkészeknek a mindennapi életben alkalmazniuk kellene a Biblia üzenetét, hiszen egyházaik vallják, a Biblia zsinórmértéke tanításuknak, igehirdetésüknek, életüknek. De magukra maradnak e feladattal, mert egyrészt nem tudnak azonosulni az egyik oldal merev tévedhetetlenségi dogmájával, másrészt nem sok segítséget találnak a másik fél ezoterikus tevékenységében sem. Nem meglepő, ha újabban sok lelkipásztor a tanácsolás és pásztorolás szolgálatára helyez nagyobb hangsúlyt a tanítás, az írásmagyarázó prédikáció rovására." I. D. Smart szerint ma jellemző "a Biblia különös csendje az egyházban." Feltűnő, hogy az előbbiekben idézett tanulmányok egyike sem foglalkozik érdemben a XVI. századi reformátorok és a protestantizmus hermeneutikájával, holott ez kidolgozott és a reformáció különböző ágazatai ellenére egységes volt, és a protestantizmus egész teológiájának fundamentuma. Egy helyen van szó csupán Luther hermeneutikájának kritikájáról, de ott is igen kurtán elintézve: "Luther a bibliakritika fontos eszközét veszítette el, amikor a négyes értelmet az egy literális értelemre vonta össze. Most ennek az egyetlen értelemnek kellett a szöveg teljes jelentésének terhét hordoznia." Valószínűleg azért is szűkszavú a reformáció hermeneutikájának bírálata, illetve szinte teljesen hiányzik a vele való szembesülés, mert a XVI. századi reformátorok és protestáns hitvallások mind az egy literális értelem normatív voltát hangsúlyozták, és talán kényelmetlen lenne kerek perec kimondani az ezzel való abszolút szembefordulást. Íme összehasonlításul két XVI. századi állásfoglalás: "Az az első és fő tudomány, hogy az Írást a maga egyszerű értelmével adjam tovább; mert a szó szerinti értelem az igazi, ebben van erő, tanítás és tudomány." (Luther) "Mindenütt az egyetlen, bizonyos és egyszerű értelmet kell keresni a grammatika, a logika (ahogyan ő nevezi: a dialektika) és retorika szabályai szerint." (Melanchton) Összefoglalóan azt mondhatjuk tehát, hogy a felvilágosodás elfogult racionalizmusa által meghatározott történetkritikai írásmagyarázati módszer uralmának az időszaka visszavonhatatlanul lejárt, noha valószínűleg jó darabig nem fog ez tudatosulni még sokakban, és e szemléletmód hatásai sem tűnnek el. Annál is inkább, mivel az új paradigma nem tagadja meg a történetkritikai módszer szemléletét egészében, legfőképpen nem a Biblia ihletettségéhez való kritikai hozzáállást. Pontosan azt tagadja csak meg, ami magában a Bibliában foglalt értelmezési elvek vagy a reformátori hermeneutika szempontjából pozitívumnak volt tekinthető a történetkritikai módszerben, tudniillik, hogy vallotta a bibliai igék egy igaz objektív jelentésének a létezését, legalábbis az emberi szerző eredeti szándékát, mondanivalóját illetően. Tehát a paradigmaváltás semmiképpen sem pozitív irányú a Biblia saját értelmezéstanához vagy a XVI. századi protestáns hermeneutikához képest. Inkább a középkori és a római katolikus írásértelmezés felé hajlik most a mérleg nyelve, amely szabadabban értelmezi a szöveget, jogosultnak tartja az értelmezés összhangba hozását a korszellemmel, és nagyra becsüli, sőt mértékadónak tartja az egyházban kialakult értelmezési tradíciót. Stuhlmacher egyértelműen kijelenti az új paradigma irányvételét illetően: "Lehetetlen visszatérnünk egy, csak az újjászületettek által gyakorolt és csak a Bibliára érvényes 'hermeneutica sacrához'. Ezzel a lépéssel kivonulnánk az 4

5 egyház világmissziójából. Az egzegéta nem bújhat ki a kötelesség alól, amelyet az egyház a kezdetektől fogva érzett: az egzegézisről számot kell adni minden kor igazságfelfogása számára. Nem lehet egyszerűen visszalépni, ha ez kritikussá válik." Egy megjegyzés kívánkozik e sorok végére. A világmisszió valóban szent elkötelezettség, és az is igaz, amit az igazságfelfogásról való számadás kötelezettségéről mond Stuhlmacher. De vajon azt is jelenti ez, hogy ha ezt nem fogadja el a világ, annak a meghatározó közvéleménye, akkor fel kell adni az igazságfelfogást, illetve az arról való meggyőződést, vagy ami még rosszabb, megpróbálni szintézisbe hozni a korszellemmel, a világ igazságfelfogásával? Ez semmiképpen sem az igazság iránti elkötelezettség és az erkölcsi bátorság útja. Ami pedig a középkor felé irányuló nosztalgiát és visszafordulást illeti, Prédikátor könyve sorai jutnak az ember eszébe: "Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt. Van valami, amiről ezt mondják: nézd ezt, új ez; régen volt már száz esztendőkön át, melyek mielőttünk voltak." (Préd. 1:9-10). Az emberiség hajlamos a tévelygés egyik barázdájából ismét visszabotlani a tévelygés másik, korábbi barázdájába. Csak az igazság keskeny, életre vivő ösvényét találja meg nehezen, illetve azon rendszerint csak ideig-óráig marad meg. Mindezzel kissé előreszaladtam az értékeléssel, de olyan nyomasztó és szomorú szemlélni az újabb és újabb irányzatok úttalan útkeresését, hogy nehéz a személyes reagálást visszafogni. Ezen a háttéren kell szólnunk arról, amit a cím ígért, a helyesnek tartott álláspontról. A Biblia-értelmezés alapfeltételei Nyilvánvaló, hogy bármely irodalmi mű értelmezésénél az a kiindulópont, hogy megállapítsuk az adott mű szerzőjét és műfaját. A Biblia esetében ez rögtön szembesít a legalapvetőbb kérdéssel - mi a Biblia? -, illetve választásra kényszerít az alábbi alternatívák között: A Biblia - egyes emberi szerzők műve; - évezredes közösségi hagyományok üledékrétegeiből kialakult irodalmi képződmény; - ihletett emberi beszéd, abban az értelemben, hogy valamiféle közelebbről megfoghatatlan, túlvilági intuíció vagy inspiráció késztette a szerzőket; - a világteremtő, fenntartó és megváltó Isten szava, üzenete, önkinyilatkoztatása az egyetemes emberiséghez, emberek közvetítésével, emberi nyelven. Hogyan foglaljunk állást? Dönteni kell, mert enélkül nincs lehetőség az értelmes továbblépésre. Vallhatjuk az első-második felfogást együtt is, vagy az elsőtharmadikat együtt, vagy a negyediket, ezt ugyanis nem lehet vegyíteni sem a másodikkal, sem a harmadikkal, sem az elsővel-harmadikkal együtt. Íme a Biblia saját, megkerülhetetlen, radikális ihletéstana, állítása az iratgyűjtemény elsődleges és tényleges szerzőjét illetően, néhány meghatározó ige tükrében: 5

6 "Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten minden igéjével, melyek az ő szájából származnak." (Mt. 4:4) (Jézus szerint tehát mi, emberek "Isten szájából származó beszédeket" ismerhetünk meg.) "Az én anyám és atyámfiai ezek, akik Isten beszédét hallgatják és megcselekszik." (Lk. 8:21) (Jézus szerint tehát Isten beszéde hallható, megismerhető, követhető az emberek által.) "Az Írásban egy prófétai szó sem támadt saját magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó." (II. Pt. 1:20) (Határozott, félreérthetetlen kijelentés: egy szó sem származik emberi elképzelésből, emberi akaratból.) "Megfigyeltem az esztendők számát, amelyekről az Úr igéje lőn Jeremiás által." (Dn. 9:2) (Az Úr igéje hangzott el, illetve íratott le Jeremiás próféta által - ez volt Dániel próféta meggyőződése.) "Keressétek majd az Úr könyvében, és olvassátok: ezeknek egy híjuk sem lesz... mert az ő szája parancsolta, és az ő lelke gyűjtötte össze őket." (Ésa. 34:16) (Közvetlenül az Ésaiás próféta által közvetített igékre vonatkozik ez a kijelentés, de nyilván alkalmazható a Biblia egészére. Nagyon egyértelmű kijelentés: Isten szája parancsolta, az ő teremtő bölcsessége és hatalma hozta létre ezeket az igéket, és az ő Lelke gondoskodik őrzésükről és fennmaradásukról.) "Annakokáért, amint a Szentlélek mondja: Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket!" (Zsid. 3:7-8; vö. Zsolt. 95:7) (Eszerint a zsoltárszerző szava azonos a Szentlélek szavával, Isten Szentlelke szól a zsoltáros által.) "Láttam azoknak lelkeit, akiknek fejüket vették Isten beszédéért..." (Emberek számára evidens volt, hogy Isten beszédét ismerték meg olyannyira, hogy az életüket is odaáldozták az iránta való hűség jegyében.) Semmi csodálkozni- vagy megütköznivalónk sincs azon, hogy Isten emberi beszéd által szól a Biblia lapjain. Ha Isten létezik, és valóban szólni akar hozzánk, akkor ez az egyetlen lehetőség. Ha keresztény hitvallásunk szerint Isten fiának ismerjük el az Emberfia Jézus Krisztust, miért ne ismerhetnénk el a Biblia emberi beszédét Isten beszédének, ha a megfelelő bizonyságok alapján meggyőződünk ennek valóságáról. "Isten kell, hogy legyen, ki szól is hozzánk néha" - írja Voltaire ban a lisszaboni földrengésről szóló versében a nagy természeti katasztrófa feletti megrendülésében. "Éspedig emberi nyelven" - tehetnénk hozzá a verssorhoz, mert ez az egyetlen lehetőség az értelmes kommunikációra Isten és ember között. Ha az első kérdésben döntöttünk, akkor jön a hiteles értelmezés második alapfeltétele: Milyen fogalmi rendszert és nyelvezetet használ az adott szerző általában, valamint az egyes konkrét helyeken: racionális-tárgyilagos, jelképes, elvont, misztikus, titkos, kódolt, stb. Jézus felszólította tanítványait: "Legyen a ti beszédetek igen-igen vagy nem-nem, ami pedig ezeken felül van, az a gonosztól van." (Mt. 5:37). Azért szólította fel őket erre, mert az ő beszéde is igen-igen és nem-nem beszéd volt. A Biblia igen-nem gondolkodásmódot követ, illetve fogalomrendszert és nyelvet használ. A benne foglaltak tartalmi igazságán kívül ez is oka annak, hogy az "igazság beszédé"-nek (II. Tim. 2:15) és "felettébb tiszta beszéd"-nek (Zsolt. 119:140) neveztetik. Ha a Biblia igen-nem beszédet tartalmaz, akkor kijelentéseinek egy természetes és kizárólagos értelme van. Rendkívül fontos ezt illetően Jézus határozott kijelentése: "Az Írás fel nem bontható!" (Jn. 10:35) Azaz nem lehet kitérni az értelme elől: vedd, értsd és vedd komolyan úgy, 6

7 amint olvasod. Hogy a bibliai iratok igen-nem beszédként kívánnak szolgálni nekünk, hogy nem volt a szerző szándékában teret hagyni többféle értelmezésnek, arról különösképpen szembetűnően tanúskodnak a jelképes történelmi próféciák. E rendkívül kifejező, tömör, jelképes ábrázolások mellett mindig ott a magyarázat, tehát a kulcs is megadatik a megértéshez minden esetben. Véges-végig megfigyelhető ez Dániel és Jelenések könyve nagy történelmi vázlatpróféciáiban. A jelképrendszer egységes az összes bibliai iratban, és nem kódolt, hanem logikus, szemléletes, könnyen érthető, mindig felfedezhető a gondolati, tartalmi kapcsolat az alkalmazott jelkép és az által szemléltetett valóság között. Ha a második kérdésben is döntöttünk, jön a hiteles értelmezés harmadik alaptétele: egy szerző kijelentéseit mindenekelőtt a saját egyéb kijelentései, valamint élete és tettei összefüggésében kell törekednünk megérteni. Amennyiben a negyedik álláspontot fogadjuk el az alapkérdésben, akkor egyáltalán nem vezet célhoz, ha az egyes bibliai szerzők külön mondanivalójának vagy teológiájának boncolgatásával próbálkozunk, hanem a teljes Írás szövegösszefüggését kell figyelembe venni minden esetben. (A kánon kérdésére, illetve a kánon hitelességének kérdésére nem szeretnék kitérni e tanulmány keretében. A kanonikus iratokat mindenekelőtt éppen az kapcsolja össze, hogy valamennyi Isten beszéde tolmácsolójaként szól, ezt vallja közvetlen vagy közvetett módon.) Jézus kijelentése ebben a tekintetben is félreérthetetlen: "Viszont meg van írva." (Mt. 4:7). Vagyis a helyes értelmezéshez, a félreértés elkerülésére, vagy a félrevezetés leleplezésére, nézd meg, vesd össze a kérdéses igét azzal, amit az írás viszont másutt mond. A párhuzamos igehelyek kikeresése, egybevetése, az értelmezés szembesítése a teljes bibliai gondolatrendszerrel egyben belső bizonyítékot is szolgáltat az Írás ihletettsége mellett, mivel olyan "vasbeton szerkezetű", következetes és egységes eszmerendszer található a Biblia mintegy ezerötszáz év alatt keletkezett 66 iratában, hogy erre a jelenségre nincs más racionális magyarázat, mint egyedül a Biblia ihletéstana. Kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e odafigyelni az Írás ihletettsége mellett szóló belső bizonyságokra? Hajlandóak vagyunk-e megvizsgálni ezeket? Mert az Írás nem vakhitet követel. Az Írásban foglalt egységes, következetes gondolatrendszeren kívül még három fontos belső bizonyságra hívjuk fel a figyelmet: "Gondom van az én igémre, hogy beteljesítsem azt" - olvassuk Jeremiás könyvében (1:12). Hajlandóak vagyunk-e megvizsgálni a bibliai jövendölések különleges világát, akár a nagy történelmi vázlatpróféciákat, akár a pillanatképszerűen felvillanó csodálatos messiási próféciákat? Így szól továbbá Ésaiás: "Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, nem a ti útjaitok az én útjaim, így szól az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útjaim útjaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!" (Ésa. 55:8-9) Hajlandóak vagyunk-e megvizsgálni, hogy Isten Bibliában foglalt gondolatai, például a megváltás egész eszmerendszere, valóban annyival magasabb-e gondolatainknál, mint az ég a földnél? Végezetül: "Isten beszéde élő és ható, élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és a léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, megítéli a gondolatokat és a szívnak indulatait." (Zsid. 7

8 4:12). Készek vagyunk-e megvizsgálni, hogy a Biblia tett és tesz-e emberekre ilyen hatást? (Ezt legfeljebb azért nehezebb meglátni, mert sajnos csak ritkán és kevés helyen hirdettetnek a Biblia igéi a maguk igazi mivoltában, tehát valóban Isten beszédeként.) Az első alapkérdésben mindenképpen dönteni kell: A Biblia vagy Isten beszéde (a bibliai ihletéstan egyértelmű kijelentései értelmében), vagy nem az. A következő idézetek rámutatnak, milyen groteszk lesz az eredmény, ha megpróbáljuk formálisan fenntartani a Biblia ihletettségének eszméjét, de azután az általunk követett értelmezéstannal ténylegesen tagadjuk ezt. "Mindig is rejtélyesnek tűnt előttem, hogy önök látszólag nagyon ragaszkodnak a Bibliához, és mégis pogány módon bánnak vele. Mindannyiunk számára, akik komolyan szeretnénk venni a Bibliát, az jelenti a nagy kihívást, hogy hagyjuk: tanítson meg bennünket a saját lényeges szempontjaira, azután pedig gondolkodjunk velük ahelyett, hogy csak róluk gondolkodnánk." "Módszertani szempontból elfogadhatatlan annak színlelése, hogy az ember kizárólag a történeti módszert alkalmazza, miközben a felszín alatt mégis van egy rejtett ágenda. A Bibliai szövegek egzegézise kapcsán egyfelől tehát a kritika szigorához fellebbezünk, másfelől viszont megkívánjuk a transzcendencia iránti nyitottságot, a szöveggel folytatott párbeszédet és a szöveg kihívásaira való válaszadás készségét, anélkül azonban, hogy egyúttal nyíltabban vagy világosabban módszert ajánlanánk arra, hogyan lehet áthidalni az ókori és a modern gondolkodásmód között szakadékot. Mindez pedig módszertanilag nem más, mint olajhoz vizet keverni." Mindenképpen a következő konklúzióhoz vezet a következetes gondolatvezetés: "Más dolog úgy kezelni a Bibliát, mint helyes erkölcsi elveket tartalmazó könyvet - amelyet, ameddig a kor szellemének és helyzetünknek megfelel, figyelembe kell venni -, s megint más dolog annak tekinteni, ami valójában: az élő Isten szavának, amely az életünket jelenti, cselekedeteinket, szavainkat és gondolatainkat pedig irányítja. Ha Isten Igéjét ennél kevesebbre tartjuk, akkor ez annyi, mintha visszautasítanánk." (Ellen G. White: Education / Nevelés, 1903, 260. o.) Jézus tett egy olyan kijelentést, amit nem idézünk gyakran, pedig fontos és döbbenetes a mondanivalója: "Avagy nem azért tévelyegtek-e, mert nem ismeritek az Írásokat, sem Isten hatalmát?" (Mt. 12:24) E két dolog szorosan összefügg: aki megismeri Isten hatalmát (talán a természetben, talán a saját élettapasztalataiban, talán becsületes, tárgyilagos gondolatai, következtetései útján és kereső kérdésfeltevései által), az fel fogja ismerni az Írásokban Isten szavát. Aki az Írásokat vizsgálja meg lelkiismeretesen, elfogulatlanul, elkötelezett igazságkeresőként, az Isten hatalmát látja majd meg, tapasztalatból ismeri meg az Írások által. "Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra" - mondja Jézus (Jn. 18:37). Kétségtelenül nehéz lelki teher levonni a végkövetkeztetéseket. Vagy igaz, hogy a Biblia valóságosan Isten szava, amely Isten bölcsességét és hatalmát nyilatkoztatja ki, és akkor az emberiség - és sajnos jórészt a keresztény teológiai tudomány is - tévelyeg, vagy a többségi véleménynek van igaza, akkor viszont a Biblia nem Isten szava ténylegesen. Nagy bátorság, nagy igazságszeretet kell a döntéshez, de milyen szelíd meghívást és biztatást közvetít Jézus szava: "Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra." Üdvös dolog egyértelműen tisztázni ezt a magunk számára, és megvallani mások 8

9 előtt is. Roppant veszélyes ugyanis tagadni az egy igazság létezését (hiszen akkor igaz erkölcs sem létezik), helyette az embert és az emberit tenni meg mindennek a mértékévé, és ezt viszont isteni tekintéllyel ruházni fel. Beláthatatlan, hová vezet ez az út, illetve annyi azonnal belátható, hogy totális hatalmi rendszerek kialakulásához és emberek lelki-szellemi rabszolgaságba süllyedéséhez, illetve süllyesztéséhez. Kimondhatatlan érték, ha Isten beszéde, Isten egy igazsága létezik e világon mint egyetlen biztos mérték, egyetlen tiszta erkölcsi igazság. Egyedül csak ez biztosíthat szabadságot az embereknek az istenített emberi tévelygéssel és az istenített emberi tekintéllyel, az ezzel járó hatalmi visszaélésekkel szemben. Jövőbeni vonatkozása is van e kérdésnek: milyen meggyőződés és életgyakorlat állja ki a történelem viharait? Ésaiás könyve 40. fejezete első verseiben olvashatjuk egy eszkatologikus látomás keretében: "Istenünk beszéde mindörökké megmarad." (8. vers) Hasonlóképpen mondta Jézus Krisztus is: "Valaki azért hallja éntőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, aki kősziklára építette házát. És ömlött az eső, eljött az árvíz, fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, de nem dőlt össze, mert a kősziklára építtetett." (Mt. 7:24-25) Vankó Zsuzsa 9