MIRCEA ELIADE. Különös kalandok TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS ELBESZÉLÉSEK KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI: KUCZKA PÉTER

Átírás

1 1

2 MIRCEA ELIADE Különös kalandok TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS ELBESZÉLÉSEK KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI: KUCZKA PÉTER A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült Mircea Eliade: Şarpele, Secretul doctorului Honigberger, Un om mare, La ţigǎnci, Mircea Eliade: La ţigǎnci şi alte povestiri, Editura Pentru Literaturǎ, 1969 Fordította BELIA GYÖRGY, KÁLMÁN BÉLA, ZIR- KULI PÉTER A fedélterv DOMOKOS GÉZA munkája Az életrajzot BELIA GYÖRGY, a lexikoncikket FAZEKAS LÁSZLÓ írta Belia György, Kálmán Béla, Zirkuli Péter, 1976 Hungarian translation ISBN KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST,

3 CIGÁNYLÁNYOK... 4 EGY NAGY EMBER HONIGBERGER DOKTOR TITKA A KÍGYÓ MIRCEA ELIADE JÓGA

4 CIGÁNYLÁNYOK A villamosban fullasztóan fülledt volt a hőség. Gyorsan ment végig a kocsi folyosóján. Szerencsés ember vagy, Gavrilescu mondta magában, látta, hogy a kocsi másik végében, a nyitott ablak mellett van egy szabad hely. Leült, elővette zsebkendőjét, és hosszasan törölgette a homlokát meg az arcát. A gallérja mögé is bedugta a zsebkendőjét, s a nyakát törölgette, aztán a szalmakalapjával legyezgette magát. A vele szemközt ülő öregúr egész idő alatt merőn figyelte, mintha azon törné a fejét, hogy honnan ismeri. A térdén nagy vigyázva triktraktáblát tartott. Szörnyű meleg van! szólalt meg aztán óta nem is volt ilyen hőség. Gavrilescu bólintott, s tovább legyezgette magát szalmakalapjával. Valóban meleg van mondta. De ha az ember művelt, könnyebben elvisel mindent. Ott van például Lawrence ezredes. Tud valamit Lawrence ezredesről? Nem. Kár. Én magam sem tudok valami sokat. De ha fölszállna erre a villamosra, megkérdeznék tőle egyet s mást. Szeretek művelt emberekkel szóba elegyedni. Uram, azok a fiatalok, akikkel együtt vártam a villamosra, bizonyára egyetemisták voltak. Kiváló diákok. Hallgattam őket. Egy bizonyos Lawrence ezredesről és arábiai kalandjairól beszélgettek. Micsoda emlékezőképesség! Egész ol- 4

5 dalakat idéztek az ezredes könyvéből, fejből! Egy mondat különösen tetszett nekem, egy nagyon szép mondat: Valahol Arábiában iszonyú hőség tört az ezredesre, kardként sújtott az agyára... Kár, hogy szóról szóra nem jut eszembe. Kardként sújtott az agyára, és az ezredes elájult. A kalauz mosolyogva hallgatta, aztán nyújtotta neki a jegyet. Gavrilescu fejére tette a kalapját, és keresgélni kezdett a zsebében. Bocsánatot kérek suttogta néhány pillanat múlva, mert nem találta a pénztárcáját. Sohasem tudom, hova dugom. Nem tesz semmit mondta a kalauz váratlanul jóindulattal. Van időnk bőven. Hiszen meg nem értünk el a cigánylányokhoz... Az öregúr felé fordult, és hunyorított egyet. Az öregúr elvörösödött, és idegesen a térdéhez szorította a triktraktáblát. Gavrilescu átnyújtott a kalauznak egy bankjegyet, az meg mosolyogva számolta vissza neki az aprót. Micsoda szégyen! suttogta az öregúr nehány pillanat múlva. Ez megengedhetetlen! Mindenki beszél róla mondta Gavrilescu, és megint legyezgette magát a szalmakalapjával. Meg kell adni, szép háznak látszik, és micsoda kert! Micsoda kert! ismételte, s csodálkozva ingatta a fejét. Nézzék, mar látszik is tette hozzá, egy kissé kihajolva, hogy jobban lássa. Néhány férfi mintegy véletlenül kinézett az ablakon. Szégyen ismételte az öregúr, és szigorúan nézett maga elé. Meg kellene tiltani. Öreg diófák vannak ott folytatta Gavrilescu, attól olyan árnyékos és hűvös. Azt hallottam, hogy a diófa csak harminc évén túl, negyvenéves korában ad árnyékot. Igaz volna? 5

6 Az öregúr azonban úgy tett, mintha nem hallaná. Gavrilescu odafordult egyik szomszédjához, az elgondolkozva nézett ki az ablakon. Ezek legalább ötvenéves diófák kezdte újra. Azért van olyan árnyékuk. Ilyen hőségben ez nagyszerű. Jó nekik.. Mármint a lányoknak szólalt meg a szomszédja, de föl sem emelte a szemét. Cigánylányok... Én is így hallottam folytatta Gavrilescu. Hetenként háromszor utazom ezen a villamoson. De becsületszavamra mondom: egyetlen-egyszer sem esett meg, hogy ne kerültek volna szóba a cigánylányok. Ismeri őket valaki? Kérdeztem is magamban: honnan jöttek? Régen jöttek mondta a szomszédja. Huszonegy éve vannak itt szólt közbe valaki. Amikor először jöttem Bukarestbe, ezek a cigánylányok már itt voltak. A kert azonban sokkal nagyobb volt. Még nem építették föl a líceumot... Amint már említettem kezdte megint Gavrilescu, hetente háromszor utazom ezen a villamoson, rendszeresen. Sajnos zongoratanár vagyok. Azért mondom. hogy sajnos tette hozzá mosolyogva, mert nem erre születtem. Művészalkat vagyok.. Akkor ismerem önt mondta az öregúr, hirtelen feléje fordítva a fejét. Ön Gavrilescu úr, a zongoratanár. Van egy lányunokám, s öt-hat évvel ezelőtt ön adott órákat neki. Egyre azon töprengtem, honnan olyan ismerős az úr arca. Igen, én vagyok. Zongoraórákat adok, és sokat villamosozom. Tavasszal, amikor nincs nagy meleg, s van egy kis légmozgás is, akkor élvezet. Az ember ül az alaknál, mint most, s bámul ki a villamosból a virágba borult kertekre. Amint már említettem önöknek, hetenként háromszor utazom 6

7 ezen a vonalon. S mindig hallom, hogy a cigánylányokról beszélnek. Sokszor föltettem már magamnak a kérdést: Te Gavrilescu, tegyük föl, hogy cigánylányok; de kérem szépen, honnan van anynyi pénzük? Ez a ház valóságos palota, kertje van, benne vén diófák; milliókat ér. Szégyen! kiáltott föl megint az öregúr, s undorodva fordította el a fejét. De föltettem egy másik kérdést is önmagamnak folytatta Gavrilescu. Ha figyelembe veszem, hogy én mennyit keresek, száz lejt óránként, akkor tízezer órát kellene adnom, hogy összejöjjön egymillió. A dolog azonban nem ennyire egyszerű. Tegyük föl, hogy húsz órát adok hetenként; akkor ötszáz hétre volna szükségem, vagyis majdnem tíz esztendőre, no meg húsz olyan tanítványra, akiknek mindüknek van zongorájuk. Van azonban nehézség is: a nyári szünidő; olyankor csak két-három tanítványom szokott lenni. Aztán a karácsonyi szünet meg a húsvéti szünet? Ezek az elveszett órák is levonandók az egymillió lejből. Vagyis nem ötszáz hétre, heti húsz órára, húsz tanítványra és húsz zongorára volna szükségem, hanem sokkal, de sokkal többre! Ez igaz hagyta helyben egyik szomszédja. No meg manapság nem is nagyon tanulnak zongorázni. Ó! kiáltott föl Gavrilescu, s kalapjával a homlokára ütött. Éreztem, hogy hiányzik valamim, de nem tudtam, mi. Az aktatáskám! Elhagytam az aktatáskámat, benne a kottákat. Szóba elegyedtem Voitinovici-né őnagyságával, Otilia nagynénjével, s ott felejtettem a táskámat... Micsoda balszerencse! tette hozzá; végigtörölte a nyakát a gallérja alatt, és zsebre gyűrte a zsebkendőjét. No, Gavrilescu, villamosozhatsz vissza ebben a hőségben, egészen a Preotese utcáig... 7

8 Reményvesztetten nézett körül, mintha arra várna, hogy valaki marasztalja, aztán hirtelen fölállt. Örvendek, hogy megismertem önöket mondta; kalapot emelt, s könnyedén meghajolt. Aztán gyorsan kiment a peronra; a villamos éppen abban a pillanatban állt meg. Leszállt, Ismét rátört a hőség és a meglágyult aszfalt szaga. Nehézkesen átbaktatott a túlsó oldalra, hogy megvárja az ellenkező irányban közlekedő villamost. Vigyázz, Gavrilescu suttogta magában, minthamintha öregednél. Kezdesz hülyülni, kihagy az emlékezeted. Ismétlem vigyázz! Mert még nincs itt az ideje. Negyvenkilenc éves vagy: a legszebb férfikorban... Fáradtnak, elnyűttnek érezte magát; leült egy padra, a tűző napra. Elővette zsebkendőjét, s megtörölgette az arcát. Ez mintha emlékeztetné valamire mondta magában bátorításul. Egy kis erőfeszítés, Gavrilescu, erőltesd meg egy kicsit az emlékezetedet. Valahol, egy padon, a zsebedben nincs egy huncut krajcár. Nem volt ilyen hőség, de nyár volt... Szétnézett a kihalt utcán; a házakon a zsaluk behúzva, a függönyök leeresztve, mintha minden házat elhagytak volna. Mindenki fürdőre utazott gondolta, holnap, holnapután Otilia is elutazik. Erre eszébe jutott: Charlottenburgban volt, akárcsak most, akkor is egy padon ült, a tűző napon, aznap nem evett, s egy vas sem volt a zsebében. Ha az ember fiatal s művész, mindent könnyebben elvisel mondta magában. Fölállt, néhány lépést tett az utcán, hogy lássa, jön-e már a villamos. Föl-alá sétált; a hőség így mintha vesztett volna erejéből. Aztán nekitámaszkodott egy házfalnak, levette a kalapját, és legyezgette magát vele. Százméternyire följebb az utcán mintha árnyékos oázis volna. Egy kertből terebélyes hársfák sű- 8

9 rű lombos ágai nyúltak ki a gyalogjáró fölé. Gavrilescu elbűvölve, sóvárogva nézte. Fejét még egyszer abba az irányba fordította, ahonnan a villamost várta, aztán határozott, nagy léptekkel megindult, szorosan a házfalak mellett. Amikor odaért, az árnyék kisebbnek tetszett. De így is érezte a kert hűvösét; mélyet lélegzett, a fejét egy kissé hátravetette. Az kellene, hogy most virágozzék a hárs, mint egy hónapja... álmodozott. Odament a rácsos kapuhoz, és benézett a kertbe. A kavicsos utat nemrég öntözték, látszottak a virágágyások, hátul pedig fürdőmedence, körülötte kerti törpék. Ebben a pillanatban zörgött-zakatolt el mellette a villamos, arra fordította a fejét. Már késő! mosolygott magában. Zu spät! tette hozzá, és kalapjával sokáig integetett a villamos után, ugyanúgy, mint annak idején az Északi pályaudvaron, amikor Elsa egy hónapra elutazott a családjához, egy München környéki faluba. Aztán elindult, megfontoltan, sietség nélkül. Elért a következő megállóhoz, levette a zakóját, és várt; hirtelen diófalevél kesernyés illata csapta meg az orrát, mintha a levelet az ujjai közt dörzsölte volna szét. Körülnézett. Egyedül volt. A gyalogjáró, amennyire végigláthatott rajta, üres volt. Az égre nem mert fölnézni, de érezte feje fölött az izzó, vakítóan fehér fényt; arcát megcsapta az utca forró lehelete. Elindult megint, lemondóan, zakója a karján, kalapja a homlokára húzva. Amikor messziről meglátta a diófák sűrű árnyékát, érezte, hogy hevesebben ver a szíve; meggyorsította lépteit. Már majdnem odaért, amikor a háta mögött meghallotta a villamos fémes zörgését. Megállt, és hosszan lengette utána a kalapját. Nagyon késő! mondta magában. Nagyon késő! A diófák árnyékában váratlanul természetellenes hűvösség fogadta; Gavrilescu egy pillanatra 9

10 meghökkent, aztán elmosolyodott. Mintha hirtelen erdőbe, hegyvidékre került volna. Ámulva nézett körül, majdnem tisztelettel: magas fák, borostyánnal befutott kőfal; észrevétlenül végtelen szomorúság fogta el. Éveken át e kert előtt villamosozott el, de annyira kíváncsi soha nem volt, hogy leszálljon, s megnézze közelebbről. Lassan ment előre, s nézett fölfelé a fák magas csúcsára. Egyszerre a kapu előtt találta magát; fiatal, szép, csokoládébarna lány lépett eléje mintha régóta ott rejtőzött volna őrá lesve, arany nyaklánc és fülbevaló rajta. A cigánylányokhoz akar bemenni? kérdezte suttogva, és karon fogta. Mosolygott a szája, a szeme, s mert látta, hogy a férfi habozik, gyöngéden behúzta az udvarra. Gavrilescu elbűvölve követte, néhány lépés után azonban megállt, mintha mondani akart volna valamit. Nem akar bemenni a cigánylányokhoz? kérdezte megint a lány, még halkabban. Egy pillanatra mélyen a szemébe nézett, aztán kézen fogta, s gyorsan egy régi kis házhoz vezette; még sejteni esem lehetett, hogy ez a ház ott van, annyira elrejtették a sűrű orgona és bodzabokrok. A lány kinyitotta az ajtót, és gyöngéden betuszkolta. Gavrilescu furcsa, félhomályos helyiségbe lépett: mintha kék és zöld ablakai lettek volna. Messziről hallotta, hogy közeledik a villamos fémes zörgéssel; ezt a zajt olyan elviselhetetlennek érezte, hogy tenyerét a homlokára nyomta. Amikor a zörgés elhalt, fölfedezte, hogy egy alacsony asztalnál rajta kávéscsésze öregasszony ül, kíváncsian nézte a férfit, mintha azt várná, hogy fölébredjen. 10

11 Mit kíván a szíved a mai napra? kérdezte az asszony. Cigánylányt, görög lányt, német lányt?... Nem szakította félbe Gavrilescu, és fölemelte a kezét. Nem német lányt. Akkor cigánylányt, görög lányt, zsidó lányt kezdte az asszony. Háromszáz lej tette hozzá. Három zongoralecke! mosolygott Gavrilescu szomorúan, s keresgélni kezdett a zsebében. Ha nem számítjuk a villamosjegyet odavissza. Az öregasszony elgondolkozva hörpintett a csészéjéből. Zenész vagy? kérdezte hirtelen. Akkor jól fogod itt érezni magad. Művész vagyok mondta Gavrilescu, s egyik nadrágzsebéből több átnedvesedett zsebkendőt is elővett, majd rendre a másik zsebébe rakta át őket. Sajnos zongoratanár lett belőlem, de eszményem mindig a tiszta művészet volt. A lélek embere vagyok... Bocsásson meg motyogta feszélyezetten, s kalapját letette a kis asztalra, majd belerakta azokat a tárgyakat, melyeket a zsebeiből szedett elő. Amikor kell, sohasem találom a pénztárcámat... Nem kell sietni. Ráérünk mondta az öregasszony. Még három óra sincs... Bocsásson meg, ha ellentmondok szólt közbe Gavrilescu, de azt hiszem, téved. Már négy felé járhat az idő. Háromkor fejeztem be az órámat Otiliánál. Akkor megint megállt az óra suttogta az öregasszony, és ismét gondolataiba merült. Na végre! kiáltott föl Gavrilescu, s diadalmasan mutatta föl a pénztárcáját. Ott volt, ahol lennie kellett... Megszámolta a bankjegyeket, és átnyújtotta az asszonynak. 11

12 Vidd a kerti házba mondta az öregasszony, s ránézett. Gavrilescu érezte, hogy egy kéz nehezedik rá; ijedten hátranézett: az a lány állt mellette, aki a kapuban fogadta. Félénken követte; kalapját a belerakott különféle dolgokkal a kezében vitte. Aztán ügyeljen mondta a lány, össze ne tévessze őket: egy cigánylány, egy görög lány, egy zsidó lány... Átmentek a kerten, elhaladtak egy piros cserepes, magas épület előtt: ezt látta Gavrilescu az utcáról. Megálltak: a lány egy pillanatra mélyen a férfi szemébe nézett, aztán röviden, majdnem némán elnevette magát. Gavrilescu éppen a tárgyakat rakosgatta vissza a zsebébe a kalapjából. Ó! Művész vagyok. Ha rajtam állna, itt maradnék ebben a ligetben mutatott kalapjával a fák felé. Szeretem a természetet. Ilyen hőségben üde levegőt szívhat az ember, olyan hűvös van ott, mint a hegyek közt... De hova megyünk? kérdezte, amikor látta, hogy a lány egy fakerítés felé tart, és kinyitja a kiskaput. A kerti házba... Így mondta az öregaszszony... Ismét karon fogta, és húzta maga után. Gondozatlan kertbe léptek be; a rózsa meg a liliom elveszett a gyom és a vadrózsabokrok között. Megint érezni lehetett a hőséget, s Gavrilescu kiábrándultan sóhajtott. Illúzióim voltak mondta. A hűvösért, a természet kedvéért jöttem... Várja meg, míg belép a kerti házba szakította félbe a lány, s rámutatott egy öreg, kopott házikóra, mely ott roskadozott a kert végében. Gavrilescu föltette a kalapját, s lehangoltan követte a lányt. Amikor azonban odaértek a tornác- 12

13 hoz, úgy érezte, egyre hevesebben ver a szíve; megállt. Nagyon izgatott vagyok mondta, föl nem foghatom, miért... Aztán ne igyon nagyon sok kávét súgta a lány, kinyitotta az ajtót, és betuszkolta a férfit. Nem láthatta, mekkora a helyiség, mert a függönyök be voltak húzva, s a félhomályban a spanyolfalak egybeolvadtak a falakkal. Előbbre lépett, vastag, puha szőnyeg volt a lába alatt, mintha matracokon járt volna; minden lépésével a szíve is erősebben dobogott, aztán elfogta a félelem, s megállt. Abban a pillanatban hirtelen boldognak érezte magát, mintha ismét fiatal volna, mintha az egész világ az övé volna, és Hildegard is az övé volna. Hildegard! kiáltott a lány felé. Húsz esztendeje nem gondoltam rá. Ő volt az én nagy szerelmem. Ő volt az életem asszonya! De amikor a lány felé fordult, rá kellett jönnie, hogy az eltűnt. Orra egzotikus, enyhe illatot érzett, aztán hallotta, hogy valaki tapsol, s a szoba fokozatosan, titokzatosan megtelik fénnyel, mintha lassan, nagyon lassan elhúzták volna a függönyöket, egyiket a másik után, hogy a nyári délután világossága hatoljon be. Gavrilescunak azonban volt ideje rá, hogy megfigyelje: egyetlen függöny sem mozdult; aztán meglátta a három fiatal lányt: néhány méternyire voltak tőle, ott előtte, halkan tapsoltak és nevetgéltek. Minket választottál mondta egyikük. Egy cigánylány, egy görög lány, egy zsidó lány... Lássuk, kitalálod-e, ki kicsoda szólalt meg a másik. Lássuk, tudod-e, melyikünk a cigánylány tette hozzá a harmadik. 13

14 Gavrilescu leejtette a szalmakalapját, merőn nézte a lányokat, megkövülten, mintha nem is látná őket, mintha valami mást nézne valamit a lányok mögött, a spanyolfalak mögött. Szomjas vagyok! suttogta hirtelen, s a torkához kapott. Az öregasszony küldött neked kávét mondta az egyik lány. Eltűnt a spanyolfal mögött, majd visszatért, kerek fatálcát tartva a kezében, rajta kávéscsésze és kávéskanna. Gavrilescu fölkapta a csészét, mohón a szájához emelte aztán mosolyogva nyújtotta vissza a lánynak. Rettenetesen szomjas vagyok suttogta. Így forró lesz, mert a kannából öntöm mondta a lány, miközben teletöltötte a csészét. Lassan igyad... Gavrilescu belehörpintett, de a kávé annyira forróvolt, hogy megégette a szája szélét; elbátortalanodva tette le a csészét a tálcára. Szomjas vagyok! ismételte meg. Ha ihatnék egy kis vizet.. A másik két lány eltűnt a spanyolfal mögött; gyorsan visszatértek, kezükben egy-egy megrakott tálca. Az öregasszony édességet küldött neked mondta egyikük. Rózsadulcsáca és sörbet tette hozzá a másik. Gavrilescu azonban, megpillantva a teli vizeskancsót, azt két kézre fogta, és a szájához emelte, noha látta, hogy a kancsó mellett nagy, zöld, bepárásodott üvegpohár is van. Hosszan, nagyokat kortyolva ivott, a fejét egészen hátravetette. Aztán sóhajtott, a kannát letette a tálcára, s a zsebéből előhúzta egyik zsebkendőjét. 14

15 Kisasszonyok! szólalt meg, s közben a homlokát törölgette. Nagyon szomjas voltam. Hallottam egy bizonyos Lawrence ezredesről... A lányok mint akik mindent értenek összenéztek, és elnevették magukat. Jóízűen, hangosan kacagtak most, egyre hangosabban. Gavrilescu először csodálkozva nézett rájuk, aztán az ő arca is felderült, végül velük nevetett. Zsebkendőjével hosszasan törölgette magát. Ha megengedik, én is fölteszek egy kérdést szólalt meg később, nagyon szeretném tudni, mi lelte magukat. Azon nevettünk, hogy kisasszonynak szólítottál bennünket mondta egyikük. Hiszen ez a Cigánylányhoz címzett fogadó... Nem is igaz! vágott a szavába egy másik lány. Ne hallgass rá, mert rá akar szedni. Azon nevettünk, hogy megzavarodtál, s a kancsóból ittál, nem a pohárból. Ha a pohárból ittál volna... Ne hallgass rá! szólt közbe a harmadik. Be akar csapni. Majd én megmondom az igazat: azért nevettünk, mert féltél.. Nem igaz! Nem igaz! tiltakozott hevesen a másik kettő. Ki akarja puhatolni, valóban féltél-e. Fél! Félt! ismételgette a harmadik. Gavrilescu lépett egyet előre, és ünnepélyesen fölemelte a kezét. Kisasszonyok! méltatlankodott sértődötten. Úgy látom, nem tudják, kivel van dolguk. Én nem akárki vagyok. Én Gavrilescu művész vagyok. S mielőtt, nagy bánatomra, szegény zongoratanárrá nem lettem, költői álomvilágban éltem. Kisasszonyok emelte föl egy kis idő múlva a hangját patetikusan, húsz esztendővel ezelőtt megismertem Hildegardot, beleszerettem, és szerettem sokáig! 15

16 Az egyik lány fotelt tolt alája, Gavrilescu mély lélegzetet véve ült le. Ó! kezdte el hosszú hallgatás után. Miért juttatták eszembe életem tragédiáját? Hiszen rájöhettek: Hildegard sohasem lett a feleségem. Valami történt, valami szörnyű dolog történt... A lány odanyújtotta neki a kávéscsészéjét, Gavrilescu elgondolkozva szürcsölgette. Valami szörnyű történt kezdte újra, nagy sokára. De mi? Mi történhetett? Érdekes, semmi sem jut eszembe. Igaz, sok-sok év óta nem gondoltam Hildegardra. Belenyugodtam a gondolatba. Gavrilescu mondogattam magamban, ami volt, elmúlt! Ilyenek a művészek, nincs szerencséjük. Egyszer aztán véletlenül betoppanok hozzátok, s eszembe jut, hogy egykor én is megismertem a nemes szenvedélyt, eszembe jut, hogy szerettem Hildegardot! A lányok összenéztek, aztán tapsolni kezdtek. Vagyis nekem volt igazam mondta a harmadik lány. Félt. Neked egyezett bele a másik kettő. Igazad volt: félt... Gavrilescu fölemelte a szemét, és hosszasan, melankolikusan bámult maga elé. Nem tudom, mit akartok mondani... Félsz mondta kihívóan az egyik lány, s egy lépést tett a férfi felé. Féltél, amikor beléptél.... Azért voltál olyan szomjas mondta a másik lány. Azóta meg összevissza beszélsz tette hozzá a harmadik. Minket választottál, de félsz kitalálni, hogy kik vagyunk. Továbbra sem értem igyekezett Gavrilescu védekezni. Ki kell találnod, hogy melyikünk kicsoda folytatta a harmadik lány. Találd ki, melyikünk a 16

17 cigánylány, melyikünk a görög lány, melyikünk a zsidó lány... Próbáld meg most, ha azt állítod, hogy nem félsz vette át a szót az első lány. Találd ki, melyikünk a cigánylány. Melyikünk a cigánylány? Melyikünk a cigánylány? hallotta Gavrilescu, mint visszhangozza a másik kettő. Mosolygott, és végigjártatta a tekintetét rajtuk. Ez tetszik nekem kezdte, s egyszeriben úgy érezte, jó hangulatban van. Vagyis, mert megtudtátok, hogy művész vagyok, azt hiszitek, hogy a fellegekben élek, s fogalmam sincs, milyen egy cigánylány... Ne beszélj már megint mellé szakította félbe az egyik lány. Találd ki, melyikünk kicsoda! Vagyis folytatta Gavrilescu konokul azt hiszitek, nincs annyi képzelőerőm, hogy kitaláljam, milyen egy cigánylány, kiváltképpen ha fiatal, szép és meztelen:.. Természetesen abban a pillanatban tudta, ki kicsoda, amikor rájuk nézett. Az a lány, aki egy lépést tett feléje, teljesen meztelen volt, sötétbarna a bőre, a haja meg a szeme pedig fekete; kétségtelen, hogy ő a cigánylány. A másik lány is meztelen volt, de halványzöld, áttetsző fátyol takarta, a bőre természetellenesen fehér és csillogó, mint a gyöngyház, és aranypapucsot viselt. Ez csak a görög lány lehet. A harmadik a zsidó lány, ez kétségtelen: hosszú, meggyszínű szoknya volt rajta, ez ölelte körül a testét egészen a derekáig, de a melle és a válla meztelen, a haja dús, tűzvörös, s nagy szakértelemmel volt kontyba fésülve. Találd ki! Melyikünk a cigánylány? Melyikünk a cigánylány? kiáltották mind a hárman. Gavrilescu fölállt a fotelból, kezét kinyújtotta az előtte álló fekete, meztelen lány felé. 17

18 Művész vagyok, tehát ráállok, hogy próbára tegyetek mondta ünnepélyesen, noha ez a próbatétel gyerekes; megmondom tehát: te vagy a cigánylány! A következő pillanatban azt érezte, hogy a lányok megragadják, körbeforgatják, közben kiáltoznak, visítoznak, de a hangok mintha nagyon messziről jönnének. Nem találtad ki! Nem találtad ki! hallotta mintegy álomban. Megpróbálta magát kitépni a lányok kezéből, de azok csak járatták vele a bolond körtáncot, s nem volt ereje hozzá, hogy kiálljon a körtáncból. Orrában érezte a fiatal testek szagát és azt a távoli, egzotikusillatot is, s hallotta a szőnyegen dobbanó lábakat mintha belülről is ezt hallotta volna, nemcsak kívülről. Ugyanígy érezte, hogy a körtánc könnyedén a fotelok és a spanyolfalak közt a helyiség belseje felé sodorja, de már lemondott róla, hogy ellenkezzék, már nem vett tudomást semmiről. Fölriadt, s meglátta a fekete, meztelen lányt: a szőnyegen térdelt, a dívány előtt; Gavrilescu fölült. Sokat aludtam? kérdezte a lánytól. El sem aludtál nyugtatta meg a lány. Csak éppen elbóbiskoltál. Az isten szerelmére, mit csináltatok velem? kérdezte a homlokát tapogatva. Úgy érzem, teljesen kábult vagyok. Csodálkozva nézett körül. Mintha nem ugyanabban a helyiségben volna, mégis ismerős volt neki: a fotelok, a díványok és a tükrök közt aszimmetrikusan elhelyezett spanyolfalakról ismerte föl; ezek már beléptekor fölkeltették figyelmét. Nem tudott eligazodni rajta, milyen rendszer szerint voltak fölállítva. Egyik-másik nagyon 18

19 magas volt, csaknem a mennyezetig ért, s akár falnak is vélhette az ember, ha egy-egy sarkos kiugrása nem ért volna be a szoba közepéig. Némelyik meg titokzatos fénnyel volt megvilágítva; ezek ablakhoz hasonlítottak, félig függöny takarta őket, s a függönynyílások belső folyosókként szolgáltak. Aztán voltak sokszínű, furcsán festett spanyolfalak is meg olyanok, melyeket finom kelmék és csipkék borítottak, melyek redőkben omlottak alá, belesimulva a szőnyegbe; ezeket úgy rendezték el, hogy úgy tetszett különféle alakú és nagyságú fülkéket alkossanak. Elegendő volt azonban, hogy csak néhány másodpercre álljon meg a pillantása egy ilyen fülkén, máris megállapíthatta, hogy érzéki csalódás csupán: amit látott, valójában két vagy három spanyolfal volt; ezek egyesültek képzeletében aranyoszöld, nagy víztükörré. Gavrilescu, mihelyt rájött érzéki csalódására, úgy érezte, hogy a szoba forogni kezd körülötte; megtapogatta a homlokát. Az isten szerelmére, mit csináltatok velem? ismételte. Nem találtad el, kivagyok suttogta a lány szomorúan mosolyogva. Pedig hunyorítással jeleztem, hogy nem én vagyok a cigánylány. Én a görög lány vagyok. Görögország! kiáltott föl Gavrilescu, s fölugrott. Az örök Görögország! Fáradtsága mintegy varázsütésre eltűnt. Hallotta a saját, gyorsuló szívdobogását, és soha. nem érzett boldogság öntötte el forró hullámként egész testét. Amikor szerelmes voltam Hildegardba folytatta elragadtatva, mindig arról ábrándoztam, hogy együtt utazunk majd Görögországba. 19

20 Ostoba voltál szakítottá félbe a lány. Nem ábrándoznod, hanem szeretned kellett volna... Húszéves voltam, ő pedig még nem töltötte be a tizennyolcadikat. Szép lány volt. Mind a ketten szépek voltunk tette hozzá. Ebben a pillanatban vette észre, hogy különös ruhába van öltözve: bő nadrág volt rajta, olyasmi, mint a török bugyogó, aztán rövid kabátféle sárgás-aranyos selyemből. Csodálkozva nézegette magát a tükörben, mintha nem ismerne magára. Arról ábrándoztunk, hogy elmegyünk Görögországba kezdte el újra, de nyugodtabb hangon. Nem, ez több volt álomnál, szinte már kezdett megvalósulni, hiszen elhatároztuk, hogy rögtön az esküvő után elutazunk Görögországba. Akkor történt valami. Uramisten, mi történt? kérdezte önmagától, és a halántékát tapogatta. Éppen ilyen szörnyű nyári nap volt, ilyen hőség. Megláttam egy padot, odaindultam, s akkor azt éreztem, hogy a hőség főbe kólintott, kardként sújtott az agyamra... Nem, ez a Lawrence ezredes históriája ezt ma tudtam meg az egyetemistáktól, míg a villamosra vártam. Ó! Ha volna itt egy zongora kiáltott föl reményvesztetten. A lány fölpattant a szőnyegről, megfogta a férfi kezét. Gyere velem! suttogta. Gyorsan húzta maga után a spanyolfalak és a tükrök közt, aztán annyira meggyorsította a lépteit, hogy Gavrilescu úgy érezte, rohannak, szeretett volna megállni egy pillanatra, hogy kifújja magát, de a lány nem engedte. Késő van suttogta futás közben; úgy rémlett neki, hogy a hangja nagyon messziről érkező sziszegés. 20

21 Ezúttal azonban nem szédült el, pedig futás közben számtalan díványt és puha párnát, bőröndöt és szőnyeggel letakart ládát, kis és nagy tükröt kellett kikerülniök; a tükrök különös alakúra voltak metszve, s váratlanul találták magukat szemközt velük, mintha akkor helyezték volna őket oda a szőnyegre. Hirtelen kijutván a két sor spanyolfalból alkotott folyosóféléből tágas, derűs helyiségbe értek. A két másik lány a zongorára támaszkodva ott várta őket. Miért késtetek ennyit? kérdezte a vörös hajú lány. Kihűlt a kávé. Gavrilescu lélegzetét visszafojtva lépett egyet a lány felé, s a magasba emelte a kezét, mintha védekezne. Ó, nem mondta, nem iszom többet. Már elég kávét ittam. Noha művészlélek vagyok, rendezett életet élek, kisasszonyaim. Nem vesztegetem az időmet kávéházakban. A lány azonban, mintha nem is hallotta volna a férfit, a görög lányhoz fordult. Miért késtetek annyit? kérdezte ismét. Eszébe jutott Hildegard. Nem kellett volna engedned mondta a harmadik lány. Bocsánat, engedjétek meg szakította félbe őket Gavrilescu, s a zongorához lépett. Ez szigorúan személyes úgy. Ebben senki sem akadályozhat meg. Életem tragédiája volt. Már megint késlekedik mondta a vörös hajú lány. Megint ezzel vesztegeti az idejét. Már megbocsássatok tört ki Gavrilescu. Egyáltalán nem vesztegetem az időmet. Ez az életem tragédiája volt. Mihelyt beléptem ide, eszembe jutott Hildegard. Figyeljetek rám! kiáltott föl, s a zongorához lépett. Játszom valamit nektek, s meg fogjátok érteni. 21

22 Nem kellett volna engedned hallotta Gavrilescu a két lány suttogását. Most már soha nem fogja kitalálni, melyikünk kicsoda... Gavrilescu néhány pillanatig összpontosított, a billentyűk fölé hajolt, s készítette a kezét, mintha mindjárt con brio akarna a billentyűkre csapni. Eszembe jutott! kiáltott föl hirtelen. Tudom már, mi történt! Idegesen fölpattanta székéről, és a szőnyegre szögezett tekintettel sétált föl-alá. Már tudom ismételte többször is suttogva. Éppen olyan nyári nap volt, mint most. Hildegard családostul elutazott Königsbergbe. Én Charlottenburgban laktam, s kimentem, hogy sétáljak egyet a fák alatt. Magas, öreg fák voltak, sűrű az árnyékuk. Sehol senki. Nagyon meleg volt. Nem mert senki sem kimozdulni otthonról. Ott, a fák alatt láttam meg azt a fiatal lányt, hangosan zokogott, arcát tenyerébe rejtve sírt. Nagyon csodálkoztam, mert a cipőjét levetette, a lábát fölrakta a maga elé, a kavicsos útra tett kis bőröndre. No, Gavrilescu, íme, egy boldogtalan teremtés mondtam magamban. Honnan sejthettem volna?... Abbahagyta a járkálást, s hirtelen a lányok felé fordult. Kisasszonyaim! kiáltott föl patetikusan. Fiatal voltam, szép voltam, művészlélek voltam. Szinte megszakadt a szívem ezért az elhagyott leányért. Megszólítottam, igyekeztem megvigasztalni. Így kezdődött életem tragédiája. Most mit tegyünk? kérdezte a vörös hajú lány a másik kettőtől. Várjuk meg, mit mond az öregasszony mondta a görög lány. Ha várunk, sohasem fogja kitalálni, melyikünk kicsoda mondta a harmadik lány. 22

23 Igen, életem tragédiája folytatta Gavrilescu. Elsának hívták... De beletörődtem. Gavrilescu mondtam magamban, ennek így kellett történnie. Gonosz óra! Ilyenek a művészek, szerencsétlenek... Látjátok? szólalt meg ismét a vörös hajú lány. Most megint belegabalyodik, s nem tud kievickélni belőle. Ó, a sors! kiáltott föl Gavrilescu, s a magasba emelvén kezét, a görög lány felé fordult. A lány mosolyogva nézett rá, kezét összefonta a hátán. Az örök Görögország! kiáltotta. Nem sikerült látnom téged. Hagyd ezt! Hagyd ezt! kiáltotta a másik két lány, közelebb lépve hozzá. Emlékezz rá, hogyan választottál bennünket! Egy cigánylány, egy görög lány, egy zsidó lány mondta a görög lány, s érdeklődve, mélyen a szemébe nézett. Így akartad, így választottál bennünket... Találd ki, melyikünk kicsoda! kiáltott rá a vörös hajú lány. Meglátod, milyen szép lesz... Melyikünk a cigánylány? Melyikünk a cigánylány? kérdezték mind a hárman egyszerre, s körülvették. Gavrilescu gyorsan hátrált, s rátámaszkodott a zongorára. Tehát szólalt meg egy kis szünet után így van ez itt nálatok. Művész vagy közönséges halandó, az nektek egyre megy; találjam ki, melyikőtök a cigánylány. De minek, kérem szépen? Ki adta ezt a parancsot? Ez a mi játékunk itt, a Cigánylányhoz címzett fogadóban mondta a görög lány. Próbáld meg kitalálni. Nem bánod meg. 23