INTRODUCTION. Rael Artel

Átírás

1

2 1 INTRODUCTION In the 20th century, nationalism has been called both as a modern disease and a religion for modern society. Mixing the darker characteristics of these metaphors, one could call it also as a blind pandemic which has a particular connection with modernization. How does it spread and what role does the faith play in it? How do the masses catch that infection and what are the dogmas of this belief? The main focus of the Between Ideology and Identity. Budapest Version exhibition is to briefly sketch out some features of that very politically and culturally complex tension between the nationalist ideology and national identity. The study currently accessible in Labor exhibition space is far from being complete selected works are just a few fragments from that vast and extremely multi-faceted phenomenon. In the context of Between Ideology and Identity. Budapest Version exhibition, national identity is not something born into, inherited or created on its own. National identity can only be constructed as a product of nationalist ideology. Each nation-state is the victory of a specific form of nationalism in a specific territory, and it is vitally important for a nation-state to reproduce the nationalist ideology and identity. One should not limit the definition of nationalism as a historical phenomenon that dates back to the time before World War II or as something peripheral and extreme that is a byword for violent, radical and separatist movements that drift into terrorism. Rather, the exhibition views nationalism as a widespread mentality and ideological machinery that organizes our everyday life, surrounds us all and has thus become one of the relatively dominant background elements of contemporary social reality. Identity whether collective or individual is always relational, playful and performative: it is expressed, reproduced or affirmed to oneself, to the other members of the community and to outsiders through certain rituals. In the Between Ideology and Identity. Budapest Version, artists examine the national rituals and ideological habits well as analyze the mechanism of their functioning. The specific attention is turned to the socio-political situation in former Eastern Europe, where the nationalism might be characterized with keywords like post-socialist era, ethnocentrism, and short traditions of democracy as well as modern nation state. Between Ideology and Identity. Budapest Version is a modified and re-curated version of the exhibition of international contemporary art, that initially took place in Kumu Art Museum, Tallinn, Estonia in February RAEL ARTEL (b 1980) is an independent curator based in the forests of Estonia. She graduated from the Institute of Art History at the Estonian Academy of Arts in 2003, and participated in the Curatorial Training Programme in De Appel, Amsterdam ( ). Since 2000, she has contributed to a number of magazines in Estonia and elsewhere, and curated shows in Estonia, as well as in Lisbon, New York, Amsterdam and Warsaw. In she ran and moderated her experimental project space Gallery: Non-Profit Project Space, and in 2007 she initiated Public Preparation, a platform for knowledgeproduction and network-based communication, which since the beginning of 2008 has focused on issues of nationalism and contemporary art in Europe in the format of international meetings.

3 2 3 WOJCIECH DOROSZUK BEVEZETÉS Shadows in Wonderland A huszadik században modern betegségnek és a modern társadalom vallásának is nevezték már a nacionalizmust. E metaforák legsötétebb tónusait vegyítve akár világméretű, járványszerű vakságnak is nevezhetnénk, amelynek igy vagy úgy, de köze van a modernizációhoz. De hogyan terjed, és milyen szerepet játszik ebben a hit? Hogyan válik tömegessé a fertőzés, és mik ennek a hitvilágnak a dogmái? Az Identitás és ideológia között. Budapesti kiadás című kiállítás fő törekvése arra irányul, hogy felvillantson néhány gondolatot a nacionalista ideológia és a nemzeti identitás politikailag és kulturálisan rendkívül összetett, feszültségterhes viszonyáról. A Labor kiállítóterében megtekinthető munkák korántsem a teljesség igényével kerültek bemutatásra a kiválogatott művek csupán töredékeiben szemléltetik ezt a mindenütt jelenlévő és igen sokoldalú kapcsolatot. Az Ideológia és identitás között. Budapesti kiadás értelmezésében a nemzeti identitást nem a születéskor kapjuk készen és nem is örököljük. A nemzeti identitást a nacionalista ideológia termékeként csakis megalkotni lehet. Minden egyes nemzetállam a nacionalizmus adott területhez kapcsolódó győzelmével jön létre. A nemzetállamok mindig a nacionalizmus adott területhez kapcsolódó győzelmével jöttek létre; számukra életbevágóan fontos volt a nacionalista ideológia és identitás újratermelése. Nem érdemes pusztán a második világháború előtti történelmi jelenségként gondolni a nacionalizmusra, sem leszűkíteni a fogalom jelentését a marginális és szélsőséges megnyilvánulásokra, hogy a terrorizmusnak megágyazó erőszakos, radikális és szeparatista mozgalmak szinonimájává váljék. A kiállítás a nacionalizmust éppen ezért olyan széles körben elterjedt mentalitásnak, illetve ideológiagépezetnek tekinti, mely beleszól a mindennapi élet megszervezésébe, körülvesz bennünket, és ezáltal társadalmi valóságunk egyik háttértényezőjévé válik. Az identitás kollektív és egyéni értelemben véve egyaránt mindig viszonylagos, játékos és performatív jellegű: bizonyos rítusok keretében jut kifejezésre, termelődik újra, vagy nyilvánítják ki az emberek saját maguk, a közösség más tagjai, vagy a kívülállók előtt. Az Identitás és ideológia között. Budapesti kiadás keretében a művészek mélyrehatóan vizsgálják a nemzeti rítusokat és az ideológiák szokványos megnyilvánulásait, valamint elemzik az ilyenfajta cselekvések működési módját. Elsősorban az egykori Kelet-Európa társadalmi-politikai helyzetét veszik szemügyre, ahol a nacionalizmust a poszt-szocializmus, az etnocentrizmus kulcsszavai, és a demokrácia, valamint a modern nemzetállam csekély hagyományai jellemzik. Az Identitás és ideológia között. Budapesti kiadás az eredetileg 2010 februárjában, az észtországi Kumu Művészeti Múzeumban, Tallinban bemutatott nemzetközi kortárs művészeti kiállítás módosított és újrarendezett verziója. RAEL ARTEL (szül. 1980) az észt erdőkben élő független kurátor ban végzett az Észt Művészeti Akadémia Művészettörténeti Intézetének hallgatójaként, majd az amsterdami De Appel kurátorképző programján vett részt ( ) óta számos észtországi és külföldi magazinnak dolgozott, és hazájában, valamint Lisszabonban, New Yorkban, Amsterdamban és Varsóban is rendezett kiállítást és 2008 között és vezette kísérletező műhelyét, a Galériát, egy nonprofit kiállítóteret, 2007-ben pedig elindította a Public Preparation tudástermelő és hálózati kommunikációs platformot, amely 2008 elejétől nemzetközi találkozókat szervez a kortárs európai művészet és a nacionalizmus viszonyáról. Wojciech Doroszuk s El Dorado The main topic of Wojciech Doroszuk s ironic video El Dorado is post-communist migration from the former Eastern Europe to the former West. The work has been filmed in the dream world of any former Eastern European, in Switzerland, the Zurich canton, to be precise. It starts and ends with very cute, stunning, cliché scenes of El Dorado, the society that makes everyone happy. It is paradise on earth, with its astoundingly beautiful nature, pleasant atmosphere, and a lot of free time for the enjoyment of both. The artist chats with Poles who have immigrated to Switzerland and have lived there for a longer period, collecting their opinions and impressions of the actual nature of El Dorado. The lively combined interview, composed of several interviews, provides telling insight into the attitudes and values of not just the Swiss people (which is not based on ethnicity, but rather on the nation of the will ), but primarily the attitudes and values of the Polish expatriate community. The fragments of the discussions complement each other and form a fluently mixed sequence, concluding as the opinions accumulate and the attitudes become a recognizable, coherent diagnosis. The glittering and visually perfect mask falls to reveal the real face of the state. In front of a compatriot s camera, the people portrayed allow themselves to be blunt and talk guilelessly of everything that offends them in Swiss society. They rail against the Swiss, their habits, and their distant air. They consider the Swiss to be narrowminded, mentally unstable, lazy, stupid, and greedy for money. They consider the local population to have a low spiritual and mental level (they believe this is a result of the Protestant faith) and think that the locals do not act according to their gender roles, preferring money and material values instead of intellectual development. Actually the artist portrays the Poles living outside Poland, as well as their prejudices and complexes concerning their community with diverse ethnic heritages, religious beliefs, and sexual orientations. At the end of the video, the viewer learns that many interviewees do not really interact with the locals, making their tales even more ridiculous. Wojciech Doroszuk El Dorado / Eldorádó Wojciech Doroszuk El Dorado / Eldorádó Csodaország árnyai Wojciech Doroszuk: Eldorádó Wojciech Doroszuk ironikus Eldorádó című videója a régi Kelet-Európából az akkori Nyugatra tartó poszt-kommunista kivándorlással foglalkozik. A filmet a kelet-európaiak egykori álomvilágában, Svájcban, egész pontosan a zürichi kantonban forgatták. A film elején és a végén roppant kedves és megejtő, jellegzetes jelenetek láthatók Eldorádó, a boldogság netovábbjának társadalmáról. Valóságos földi paradicsom ez az ország, döbbenetesen szép tájakkal és kellemes környezettel, ahol ráadásul rengeteg szabadidő áll rendelkezésre, hogy mindezt élvezni lehessen. A művész beszélgetésbe elegyedik egykor Svájcba kivándorolt, és már régóta ott élő lengyelekkel, hogy az ő véleményükön és benyomásaikon keresztül mutassa be tényleges mivoltában Eldorádó. A több személlyel felvett beszélgetésekből szerkesztett interjúk révén nem is annyira a (amúgy etnikailag beazonosíthatatlan, inkább az akaratos népként megjelenő) svájciakról, hanem főként a lengyel kivándorlók közösségének viselkedéséről és értékeiről kapunk érzékletes képet. A beszélgetések egymást kiegészítő részletei sokszínű beszédfolyammá állnak össze, amely a vélemények és magatartásminták tömkelegét bemutatva általános látleletet ad a helyzetről. Ahogy lehullik a csillogó és vizuálisan tökéletes maszk, felsejlik az állam igazi arca. A honfitárs kamerája előtt a bemutatott személyek hajlamosak elengedni magukat, és kertelés nélkül beszámolnak mindenről, ami sérti őket a svájci társadalomban. Kirohanásokat intéznek a svájciak ellen, bosszankodnak a szokásaikon, nehezményezik, milyen távolságtartóak. A svájci népet korlátoltnak, zavaros gondolkodásúnak, lustának, butának és kapzsinak tartják. Úgy gondolják, a helyi lakosság alacsony szintű lelki és szellemi életet él (ami szerintük a protestáns hitből fakad), és, hogy nem a saját nemi szerepüknek megfelelően viselkednek, valamint jobb szeretik a pénzt és jobban törődnek az anyagi javak megszerzésével. A művész tehát valójában a Lengyelországon kívül élő lengyeleket, a sokféle etnikai örökséggel rendelkező közösségüket illető előítéleteiket és komplexusaikat, vallási meggyőződéseiket és szexuális érdeklődésüket ábrázolja. A videó végére a néző számára kiderül, hogy az interjúalanyok közül sokan alig érintkeznek a helyiekkel, amitől még nevetségesebbek az általuk elmondott történetek.

4 4 WOJCIECH DOROSZUK FLO KASEARU & TANEL RANNALA 5 FLO KASEARU & TANEL RANNALA A Summer Night Re-enacting a Revolution by Flo Kasearu & Tanel Rannala Wojciech Doroszuk El Dorado / Eldorádó WOJCIECH DOROSZUK (b 1980) is a video artist and photographer based in Krakow and Rouen. He graduated from the Academy of Fine Arts in Krakow in His solo shows include these at the BWA Awangarda, Wroclaw (2009) and Centre for Contemporary Art Zamek Ujazdowski, Warsaw (2007). His works have been shown, among others, at the Museum of Modern Art, Warsaw; Nassauischer Kunstverein, Wiesbaden; vertexlist, New York; Belfast Exposed, Belfast; The Stenersen Museum, Oslo; and Sala Verónicas, Centro Párraga, Murcia. A major underlying theme in Doroszuk s work is the fear of the Other, which embraces the broad issue of identity from national to sexual and a tendency to define one s identity in terms of the differences in others, so that the problem arises not only between cultures but within them, and within small groups. WOJCIECH DOROSZUK (szül. 1980) Krakkóban és Rouenben élő videóművész és fotós. A krakkói Képzőművészeti Akadémián végzett 2006-ban. Egyéni kiállításai a wroclawi BWA Awangardában (2009) és a varsói Zamek Ujazdowski Kortárs Művészeti Központban (2007) voltak, de műveit látni lehetett többek között a varsói Modern Művészeti Múzeumban, a wiesbadeni Nassauischer Kunstvereinben, a New York-i verexlist-ben, a belfasti Belfast Exposedban, az oslói Stenersen Múzeumban, és a murciai Centro Párraga Sala Verónicas kiállítótermében is. Doroszuk munkásságának alaptémája a Másiktól való félelem és ezáltal az identitás tágabb kérdésköre a nemzetitől a szexuális identitásig valamint az az általános jelenség, ahogyan a másmilyenektől való különbözőség alapján határozzuk meg önmagunkat, miáltal nem csak a kultúrák között, hanem a kultúrákon illetve a kisebb csoportokon belül is megjelenik az identitás problémája. In the photography series Re-enacting a Revolution, Estonian artists Flo Kasearu and Tanel Rannala documented one of the most monumental as well as questionable mass events commissioned and realized to commemorate the 20th of anniversary of the legendary Night Song Festival, also known as a part of Singing Revolution events, which happened spontaneously in one warm summer night in Twenty years later, the reenactment of that historical event was staged and a crowd of 70,000 people gathered together to sing patriotic and national songs. The artists have depicted the atmosphere of the Tallinn Song Festival Grounds that night, which in same cases have taken the form of mass hysteria. Needless to say, the popular singing party was part of the official Estonian Republic 90 jubilee programme. Egy nyáréjszaka Flo Kasearu & Tanel Rannala: Egy forradalom újraélése Az Egy forradalom újraélése című fotósorozatukban Flo Kasearu és Tanel Rannala észt művészek az egyik legnagyobb szabású és egyszersmind kétes hírű tömeges eseményt dokumentálták. Ez a legendás Éjszakai Dalfesztivál volt, ami 1988 egyik forró nyári éjszakáján spontán szerveződött Éneklő Forradalom eseményeként is ismert. Húsz évvel később újra eljátszották a történelmi eseményt, amire mintegy hetvenezres tömeg gyűlt össze, hogy együtt énekeljenek hazafias és nacionalista dalokat. A művészek megörökítették, hogy milyen volt aznap éjjel a hangulat a Tallini dalfesztivál helyszínén, ahol más, hasonló eseményeken tömeghisztéria szokott kialakulni. Mondanunk sem kell, a népszerű közös dalolás az Észt Köztársaság kilencvenéves születésnapjára rendezett ünnepléssorozat hivatalos programjának része volt. Flo Kasearu & Tanel Rannala Re-enacting a Revolution / Egy forradalom újraélése FLO KASEARU (b 1985) is an artist based in Tallinn. She received her BA in painting and continueing her studies in MA program at Estonian Academy of Arts. In she was an exchange student at Universität der Künste Berlin in Rebecca Horn s studio where she started working within the field of video art and performance. The topics that she is interested in, range from exploring the public space, analyzing national values or crowd behavior, playing with freedom and economic crisis, to dealing with art education and critics of art critic and others. Her works have been exhibited widely inside and outside of Estonia. FLO KASEARU (szül. 1985) tallini művész. Jelenleg az Észt Művészeti Akadémia MA programjának hallgatója, itt szerezte meg a BA diplomáját is festészet szakon tól 2007-ig Rebecca Horn tanítványaként a berlini Universität der Künste vendéghallgatója volt, itt kezdett el videó-, és performansz-művészettel foglalkozni. Érdeklődése számos témára kiterjed, a nyilvánosság vizsgálatától és a nemzeti értékek vagy a tömeg viselkedésének tanulmányozásától kezdve, a szabadsággal vagy a gazdasági válsággal kapcsolatos témákon keresztül a művészetoktatásig és a művészetkritika bírálatáig. Munkái Észtországban és azon kívül is számos kiállításon kerültek bemutatásra. TANEL RANNALA (b 1983) is an artist who lives and works in Tallinn. He graduated from Estonian Academy of Arts, from Fine Arts department. Since 2006 he has participated in numerous exhibitions mainly in Estonia. He works as an art teacher in Sally Studio and has initiated an alternative platform Joonmeedia for self-education and self-publishing practices. TANEL RANNALA (szül. 1983) Tallinban élő és dolgozó művész. Az Észt Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozatán végzett óta számtalan, főleg észtországi kiállításon vett részt. Jelenleg a Sally Studióban oktat művészetet, azon kívül megalapította a Joonmeedia önképzéssel és saját kiadványkészítéssel foglalkozó alternatív műhelyt.

5 6 EVA LABOTKIN 7 EVA LABOTKIN Reproducing the Nation Eva Labotkin s Woman in the Field : Please tell us a little bit about the background to the performance that forms the basis for your video Woman in the Field. How was it born and why? Eva Labotkin: For some time now, I have thought about my personal relationship with the history and culture and Estonia, about my own identity as an Estonian, an Estonian woman. They say that Estonians are an agrarian people who consider their relationship with the natural environment and traditions to be important. They also say that Estonians are quiet and reserved, yet strong, hard-working and willing to suffer a great deal for their goals kind of like draft horses. They value difficult labour and identify themselves with their work. I have tried to ponder and understand these values, to find the characteristics to go with this stereotype and to play them out during performances, to search for this link with the soil and traditional values, even if I don t really acknowledge them in myself RA: Labour and land such an Estonian association... EL: I wanted to do a piece on land and soil, to literally work with them to get over my sense of alienation and to find out what the land means to me. During this specific performance, I tried to discover myself as a mother contributing to the fertile soil. I felt partly like a masochist, but also like a martyr, strong and firm in her beliefs. I gave it the title Woman in the Field because it brought to mind the image of some kind of painting in the vein of Socialist Realism. I imagined a tractor driver or grain harvester singing happily and working to feed the great motherland. RA: Giving birth to black soil is a very strong image. How do you yourself interpret this? EL: Giving birth to, or aborting, soil is indeed a strong image that allows for very different interpretations. It s obviously a symbol that is somehow important to all of us. All the people to whom I ve shown the video have understood it differently. They have approached the work through political, Christian or psychological viewpoints. I think it s good if a piece allows for different thoughts and I support them all. I myself saw the action primarily as an image of a woman s labour. A woman dutifully producing and despite her own emotions. A woman performing the national ideals through her own body. A woman contributing to/sacrificing for the land. Then again I feel that pouring soil out of yourself might also be considered a rejection of the aforementioned ideals. For me, soil is both the symbol and opposite of a human being. Maybe they are the different forms of the same matter: from human to soil and from soil to human, also permitting the intermediate options. This is a natural and normal process, necessary and beautiful. The human s relationship with the land the soil, the environment, the territory is indisputable and unavoidable. Problems arise only when this relationship, or a part of it, becomes a myth and is harnessed in the service of political ambitions, when the circle of life becomes a race and individuals become statistical units. Eva Labotkin Woman on the Field / Nő a terepen A nemzet újrateremtése Eva Labotkin: Nő a terepen : Mesélj valamit arról, hogy mi minden áll a Nő a terepen című videómunka alapjául szolgáló performasz hátterében? Eva Labotkin: Régóta foglalkoztat az Észtország történelméhez és kultúrájához fűződő személyes viszonyom, hogy milyennek látom magamat, mint észtet, mint egy észt nőt. Az észteket földművelő népként ismerik, akik számára fontos a természetes környezethez és a hagyományokhoz való viszony. Az észteket hallgatag és visszafogott, mégis erős és dolgos népnek tartják, akik hajlandóak szenvedni céljaik megvalósításáért; afféle igavonó barmoknak látják őket. Olyanoknak, akik szemében értéke van a nehéz munkának, és képesek azonosulni azzal, amit csinálnak. Sokat töprengtem ezeken az értékeken, megpróbáltam megérteni őket, rátalálni a sztereotípiáknak megfelelő jellegzetességekre, és ezeket performanszok formájában megjeleníteni, hogy kapcsolatot teremtsek az anyafölddel és a hagyományos értékekkel, még ha nem is vallom őket a magaménak RA: Teremtő munka és föld micsoda egy észt képzettársítás EL: Egy föld- és talajközeli munkát akartam készíteni annak reményében, hogy azáltal, hogy ténylegesen az anyaggal dolgozom, esetleg túljutok az elidegenedettségemen és rájövök, hogy mit jelent számomra a föld. A performansz során megpróbáltam megtalálni magamban az anyát, aki termékennyé teszi a földet. Mazochistának, egyszersmind mártírnak is éreztem magam, akinek erős és rendíthetetlen meggyőződései vannak. Azért adtam a munkának a Nő a terepen címet, mert erről egy szocreál stílusú festmény jut az ember eszébe. Egy traktorvezetőt vagy kalászszedőt láttam magam előtt, aki önfeledten énekel, miközben a hatalmas anyaföld táplálásáról gondoskodik. RA: Fekete földet szülni ez egy elég erős kép. Mit jelent ez a számodra? EL: A föld megszületése, illetve a föld, mint abortum ezek tényleg erős képek, amelyek nagyon különböző dolgokat jelenthetnek. Nyilvánvalóan olyan szimbólumról van szó, amely mindannyiunk számára fontos. Azok, akiknek megmutattam a videót, mindannyian másképp értelmezték. Egyesek politikai, mások keresztény vagy pszichológiai nézőpontból szemlélték. Szerintem nagyszerű, ha egy munka különféle gondolatokat ébreszt, én mindegyiket elfogadom. Én egy szülő nőt láttam magam előtt. Egy kötelességtudóan, a saját érzései ellenében teljesítő nőt. Egy olyan nőt, aki a saját testével váltja valóra a nemzeti ideált. A földet teremtő és azért önmagát feláldozó nőt. Ugyanakkor a föld kihányása a testből az említett ideálok elutasítását is jelentheti. Számomra a föld egyszerre jelképezi az embert és annak ellenkezőjét. Talán ugyanannak az anyagnak a különféle formáiról van szó: embertől a földig és vissza, a földtől az emberig, a köztes állapotokat is beleértve. Ez egy normális és természetes, szükségszerű és egyben gyönyörű folyamat. Az ember viszonya a földhöz talajhoz, környezethez, területhez vitathatatlan és kikerülhetetlen. Akkor van gond, ha ez a kapcsolat, vagy annak egy része mitizálódik, politikai célok igájába vonják, amikor az élet körforgásából kimerítő hajsza lesz, az egyének pedig statisztikai adatokká válnak. Eva Labotkin Belt/Öv EVA LABOTKIN (b 1982) lives and works in Tallinn and Tartu, and her art addresses the relations between gender and national identity. In 2008 Labotkin won the Eduard Wiiralt Scholarship, which allowed her to pursue advanced studies in East London University. Since 2006 she has participated in many group exhibitions in Estonia, Germany, the US and the UK with her paintings, photos, videos and performances. In 2009 she held the personal exhibition Falling Asleep in the Tartu Art House. Currently, she is working on her Master s degree in Interdisciplinary Art at the Estonian Academy of Arts. EVA LABOTKIN (szül. 1982) Tallinban és Tartuban élő művész, aki a társadalmi nem és a nemzeti identitás viszonyát vizsgálja a műveiben ban Labotkin elnyerte az Eduard Wiiralt ösztöndíjat, aminek köszönhetően az East London Egyetemen végezhetett felsőfokú tanulmányokat. Festményeivel, fotóival, videóival és performanszaival 2006 óta rengeteg csoportos kiállításon vett részt Észtországban, Németországban, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban ben Falling Asleep (Elalvás) címmel egyéni kiállítást rendezett a Tartui Művészházban. Jelenleg interdiszciplináris művészetből MA diplomáján dolgozik az Észt Művészeti Akadémián.

6 8 JOHANNES PAUL RAETHER 9 JOHANNES PAUL RAETHER Fanmeile Artist s Statement The Fanmeile photo series was shot at the Berlin FIFA Fan Fest, a Public Viewing Area, during the Soccer world championship in Public Viewing Areas in Germany are fenced off areas where people gather in front of huge video-screens to watch soccer together. Inside the area, a set of strict rules apply. No weapons, glass bottles or any alcohol bought outside the area are allowed inside. Yet, entirely run as a private business, guarded by private security and effectively over-ruling the usual rights of the public sphere (no political symbols, no banners and no political publications are allowed), they are perceived as public and made for all people. These semi-public spaces have become hugely popular in Germany since the summer of 2006 and have been named Fanmeile literally translated as Fan-Street, after the Berlin example, ever since. Fanmeilen have not only become an updated version of public gatherings, a crossbreed of a soccer stadium and a music festival, they have also changed the perception the German public had of itself regarding its own relation to nationalism. Whereas before the summer 2006 a somewhat awkward relationship to nationalism was bemoaned by the general public, the images shot in the fenced-off area of the Fanmeile were used to promote the peaceful, colourful, enjoyable and tolerant image of the German people, celebrating their heroes, singing, dancing and being silly with black, red and yellow accessories. Images of children, women, migrants and tolerant families in joy, sorrow and excitement were produced inside the fences and broadcast to the whole world from the nearby press centre. The Fanmeile became the model and reference point for how the German people celebrate, how they act and, as a result, how they are. The excitement of the German people about themselves, being so peaceful and beautiful in the perfect sunlight, a perfectly picturesque German forest in the middle of their new capital, watching a perfect new young soccer team, was so perfect that the summer was soon called fairy-tale summer and the Fanmeile was perceived as its castle. Of course, the images of the heavy security on the gates, the riot police hidden in the woods of the Tiergarten, the small buttons with swastikas on the baseball caps of neo-nazis moving freely between the excited soccer fans, chanting occasionally the first verse of the national-anthem Deutschland, Deutschland über alles were not televised. Fanmeile became a large scale social experiment, where everyone within the boundaries of the fence performed a new national identity that had already changed in the years before the event. Within the Fanmeile, these changes in the constitution of the national identity were formed into a mass-communicated image or, rather, many small changes had found their first original expression and symbol. The German national identity was no longer attached to images of its aggressive, chauvinistic and racist past, or to the images and stories of its own awkwardness in the context of Europe; it had won a set of new images and stories that proved and, at the same time, communicated the image that Germans already secretly had of themselves. In this situation of collective self-assertion, my work concentrated on constructing a counter-narrative with pictures that would show the rifts and uncertainties between the mediated image and the material situation within the mass of the bodies. Within the model area of national euphoria, which was not only constructed in and for itself through fences, video-cameras and body-checks, but also post-produced through highly selective image politics by the media, I aimed to render the reality of a new nationalism in Germany visible through the individual, the body, the face, gender and its accessories. Johannes Paul Raether Fanmeile Johannes Paul Raether Fanmeile Johannes Paul Raether Fanmeile A művész nyilatkozata A Fanmeile fotósorozat a 2006-os labdarugó világbajnokság idején a berlini FIFA Fan Fest-en, a szurkolói zónában készült. Németországban szurkolói zónának nevezik azokat az elkerített területeket, ahol a szurkolók hatalmas kivetítővásznak előtt gyűlnek össze, hogy együtt nézzék a meccset. A zónán belül szigorú szabályoknak kell megfelelni. Nem szabad fegyvert, üveget vagy a zónán kívül vásárolt alkoholt bevinni. És miközben ezeken a magánkézben lévő, saját biztonsági őrökkel felügyelt területeken lényegesen korlátozzák a nyilvánosság általános jogait (tilos a politikai szimbólumok alkalmazása, nem lehet senkinél zászló, sem politikai kiadványok), mégis úgy tekintenek rájuk, mint nyilvános terekre, amelyek mindenki számára nyitva állnak. Németországban 2006 nyara óta nagy népszerűségre tettek szert az ilyen félnyilvános területek, amelyeket a berlini példa után és azóta is Fanmeile -nek, szó szerinti fordításban szurkolói utcának neveznek. A Fanmeile a közösségi összejövetel korszerű formája, a futballstadion és a zenefesztivál közötti átmenet, amely egyben a német nyilvános szféra önképét, a nacionalizmushoz fűződő viszonyát is megváltoztatta. Amíg 2006 nyaráig az általános közvélekedés elutasító volt a nacionalizmushoz való kétes kötődéssel szemben, addig a Fanmeilében készült felvételekkel azt reklámozták, milyen békések, sokszínűek, szórakoztatóak és toleránsak a hőseiket ünnepelő, énekelő és táncoló, fekete- pirossárga holmikban ugrabugráló németek. Az újságírók vidám, vagy éppen búslakodó, izgatott gyermekek, nők, bevándorlók és kedves családok sokaságát örökítették meg a kerítésen belül, majd a közeli sajtóközpontból mindenhová elküldték a képeket. A Fanmeile modellértékűvé vált, hivatkozási alap lett arra nézve, hogyan ünnepelnek, hogyan viselkednek a németek, vagyis milyen németnek lenni. A németeket olyannyira elkápráztatta önmaguk látványa, a békés és fennkölt sokaság képe a tökéletes napsütésben, egy festőien tökéletes német erdővel az új főváros közepén-, ahogy a nép a fiatalságukban tökéletes sportolók új csapatát nézi, hogy erre a nyárra a mesebeli nyárként emlékeznek vissza, ahol a Fanmeile egy palota volt. A kapukat felügyelő biztonságiak hada, a Tiergarten fái között megbújó rohamrendőrök, az izgatott szurkolók között szabadon mászkáló, és időnként a Deutschland, Deutschland über alles kezdetű nemzeti himnuszra rázendítő neonácik baseball sapkájának apró, horogkeresztes gombjai természetesen nem kerültek a tévéképernyőre. A Fanmeiléből nagyszabású társadalmi kísérlet lett, a kerítéseken belül ki-ki megmutathatta, milyen az az új nemzeti identitás, amely már évekkel az esemény előtt alakult olyanná, amilyenné. A Fanmeileben a nemzeti identitást alakító változások egyetlen, a tömegkommunikáció által közvetített képpé álltak össze, illetve a számos apró változás ekkor mutatkozhatott meg először, ekkor válhatott szimbólummá. A német nemzeti identitás ettől fogva már nem az agresszív, soviniszta és rasszista múlthoz kötődött, sem az olyan képzetekhez és történetekhez, amelyek a németek kétes európai helyzetére utalnak; egy sor új képpel és történettel gazdagodott, amelyek a németek, egyébként titkon már régóta meglévő önképének létét igazolták, illetve kommunikálták. A kollektív önmegjelenítés itt leírt esete kapcsán egy olyan ellen-narratívát próbáltam meg létrehozni, amely képeivel a média által közvetített kép és a testek tömkelegének anyagi valósága közötti réseket és bizonytalanságokat szemlélteti. A nemzeti eufória eme modellszerű terepén, amelyet nem csupán önmagában és önmagáért valóan alakítottak ki kerítések felhúzásával, videókamerák felszerelésével és motozások beiktatásával, hanem utómunkában, a média kifinomult látványpolitikája révén is sokat tettek hozzá, a németországi újnacionalizmus jelenségét kívántam láthatóvá tenni az egyénen, a testen, az arcon, a nemi hovatartozáson és a nemzeti jelképeken keresztül. Johannes Paul Raether