2 Intézet a Demokratikus Alternatíváért

Átírás

1

2 2 Intézet a Demokratikus Alternatíváért A szeptember 11-i események után számos nyugat-európai radikális jobboldali párt esetében eltolódtak a retorikai és a politikai hangsúlyok, amelyről azonban gyakran sem a média, sem a politikai kihívóik, sem a politológusok nem vesznek tudomást. Az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) radikalizmussorozatának legújabb kiadványa azt mutatja be, hogy az elmúlt években hogyan változott meg e pártok retorikája, továbbá milyen elemekből épül fel a radikális jobboldali iszlámkritika. Az alábbiakban röviden ismertetett pártok jelenlétével és részvételével Európában egy új politikai irányvonal, pártcsalád van kialakulóban, amely elkülönül a többi nyugat-európai radikális jobboldali párttól, illetve a posztszocialista országok szélsőséges pártjaitól. Az iszlám középpontba kerül A magyarországi nyilvánosság gyakran leegyszerűsítő képet közvetít az európai radikális jobboldalról, így az alábbiakban egy olyan hangsúlyeltolódásról lesz szó, amely a 2000-es években több radikális jobboldali pártnál végbement Nyugat-Európában, azaz hogy az általánosan bevándorlás-ellenesként vagy idegengyűlölőként definiált pártok retorikájának középpontjába hogyan került az iszlám, és ezzel hogyan változik profiljuk. A vizsgált pártok kapcsán a Lánczi András szerkesztette Nemzet és radikalizmus című tanulmánykötet definícióját elfogadva (Bíró Nagy-Dúró-Hajdú-Róna 2011: 9 11.) a radikális jobboldali jelzőt használom. Elsősorban olyan pártokra térek ki részletesebben, amelyek országukban jelentős támogatottsággal rendelkeznek, részt vesznek a törvényhozó munkában, illetve jelen vannak az Európai Parlamentben. Nem foglalkozom a francia Nemzeti Fronttal, Franciaországban ugyanis nem vehetők ki egyértelműen a felvetett jellegzetességek, valamint a Franciaországra jellemző sajátos köztársaság-eszme is más színezetet ad a bevándorlással, iszlámmal foglalkozó politikának. A tanulmány így a belgiumi Flamand Érdekre (Vlaams Belang), a Dán Néppártra (Dansk Folkeparti), a norvég Haladás Pártra (Fremskrittspartiet) és az Osztrák Szabadságpártra (Freiheitlichen Partei Österreichs) fókuszál. Az előbbiek mellett megemlítem még a holland Szabadságpártot

3 Bevándorlás-elleneségtől az iszlámkritikáig 3 (Partij Voor de Vrijheid) is, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy utóbbi radikális jobboldali besorolása erősen vitatott. 1 Poszt-szeptember 11-i korszak? Számos szakértő egybehangzóan állítja, hogy az iszlám és Európa fogalmazhatnánk tágabban úgy, hogy az iszlám és a Nyugat kapcsolatában érdemes egy posztszeptember 11-i korszakot megkülönböztetni. Francois Burgat francia iszlámszakértő a jelenlegi korszakot úgy írja le, amelyben a muszlim vallás a médiában egyenlővé vált a veszéllyel (Rubin 2002). Bent Sorenson még ennél is korábbra helyez egy határpontot: az EMCRX (European Monitoring Center on Racism and Xenophobia) munkatársa szerint az iszlám kapcsán a hidegháború lezárása után következett be egy fordulat. Véleménye szerint Nyugat-Európában a berlini fal leomlásával megszűnt a látható ellenség, ezért szükség volt egy új bűnbakra, és ekkor fordult a figyelem az Európában mind inkább láthatóvá váló iszlám felé, amely sokak szemében Európa új ellenségévé vált (Rubin 2002). Nem kívánok reflektálni a két említett szakértő véleményére, csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy a hidegháború lezárása, valamint a szeptember 11-i események nyomán észrevehető, hogy az iszlám jelentősége és szerepe megváltozott. Ez bizonyos szempontból egybeesett az iszlám már jó két évtizeddel korábban megindult reneszánszával, amely sok más tényező mellett kétségkívül Nyugat-ellenes színezettel is rendelkezett, még ha elsősorban nem is a Nyugat ellen irányult (Rostoványi 2005: 74). A változás megfigyelhető abban is, hogy például a nyugati sajtóban több, az új hidegháború kezdetét vélelmező írás jelent meg, a közvélemény pedig egyre nagyobb aggodalommal figyelte az iszlámot (Rostoványi 2005: 74). Az iszlám fenyegetettségtől való félelem fokozódásához hozzájárultak a nyugati világ egyes vezető politikusai, nemzetközi kapcsolatok, illetve iszlámszakértői is. Különösen 1 Seres László publicista ennek kapcsán így fogalmazott az Élet és Irodalomban: ( ) elő kellett kaparni a»szélsőjobbos«és»populista«jelzőket, holott, ahogy a korántsem szélsőjobb-szimpatizáns Henryk M. Broder a Spiegelben írta, erre semmi sem utal. Rövid google-ezéssel magunk is rájöhetünk, hogy egy szabadpiaci konzervatív libertáriusról van szó (t.i. Geert Wilders), aki kikéri magának a szélsőjobbosokkal való egybemosást (...) (Seres 2008).

4 4 Intézet a Demokratikus Alternatíváért tanulságos például a neves keletszakértő, Bernard Lewis egyik felszólalása. Az 1990-ben tartott előadásában amely később nyomtatásban is megjelent a muszlimok dühének gyökereiről értekezik. Megítélése szerint ez a düh nem a napi politikai eseményekkel kapcsolatos, hanem az iszlám Nyugattal, a zsidó-keresztény kultúrával, a szekularizációval és a modernitással szembeni tizennégy évszázados szembenállását fejezi ki, vagyis voltaképpen civilizációk összecsapásáról van szó Lewis használta először a később Huntington által elhíresültté vált kifejezést (i.m.: 74 75). Ez a retorikai irány tovább erősödött a 2001-es terrorcselekmények nyomán, sokan ekkor az iszlámfenyegetettség rémét látták beteljesedni. Egyre gyakoribbá vált az iszlám jó esetben az iszlamizmus erőszakos jellegének hangsúlyozása, s az iszlamizmus egy kategóriába helyezése a 20. század két nagy totalitárius ideológiájával (Rostoványi 2005). A terror elleni háború megindulásával természetesen a civilizációk összecsapásának értelmezési kerete is tovább erősödött, annak ellenére, hogy a vezető nyugati politikusok mindvégig hangsúlyozták, a terror elleni fellépés nem az iszlám ellen irányul. Azonban még így is többeket lehetne idézni George W. Bushtól, Paul Wolfowitzen át Silvio Belrusconiig akik a civilizált és a civilizálatlan világok harcát említik. Az iszlám és az iszlám világ az érdeklődés kereszttüzébe került szeptember 11. után. Rostoványi Zsolt így foglalja össze ezt a folyamatot: Tanult és önjelölt szakértők sora vette górcső alá a dzsihád problematikáját, az iszlám és az erőszak, az iszlám és a terror összefüggéseit, magában az iszlámban keresve (és gyakran találva) magyarázatot a szörnyű terrorakcióra. Ennek során egy olyan monolitikus, differenciálatlan és árnyalatlan iszlámkép kezdett kirajzolódni, amely szerint az iszlám egyesek által ráadásul azonosítva azt az iszlamizmussal az iszlám világ valamennyi folyamatát és jelenségét kizárólagosan meghatározva, s amelynek már nem sok köze van az iszlám és az iszlám világ sokszínű valóságához. Ez az iszlám ráadásul mint valami»iszlamista komintern«vagy»iszlamintern«dühödten támadja a Nyugatot. (i.m.: 77). A téma szempontjából most elsősorban a nyugat-európai radikális jobboldali pártok iszlámot illető értékelése releváns. A felvázolt általános hangsúlyeltolódás nyomán úgy

5 Bevándorlás-elleneségtől az iszlámkritikáig 5 vélem, nem véletlen, hogy Nyugat-Európában a sikeresnek mondható radikális jobboldali pártok felvették fegyvertárukba a civilizációs harcról szóló diskurzust. A következőkben arra mutatok rá, hogyan vált elsőszámú témává az iszlám, illetve milyen fő elemei vannak a radikális jobboldali iszlámkritikának. Bevándorlás-ellenességtől a civilizációk összecsapásáig Az Európai Unióban élő muzulmánok számáról nem állnak rendelkezésre pontos adatok, a becslések között pedig igen nagyok az eltérések: a szóródás 12 és 25 millió közötti, a tényleges számok azonban valószínűleg ma már inkább a 25 millióhoz állnak közelebb. 2 A legtöbb muzulmán Franciaországban él, amelyet Németország, majd Nagy-Britannia követ (Rostoványi 2011). 3 Az általam vizsgált pártok kapcsán a médiában, illetve a politikai ellenfelek szóhasználatában is általánosan elfogadott a bevándorlás-ellenes jelzőt alkalmazni. Ezt a megfogalmazást igyekszem az előző fejezetekben tárgyaltak nyomán némileg árnyalni. Véleményem szerint és a tanulmánynak ez lenne a fő tézise a bevándorlás-ellenes retorika észrevehetően átalakult, napjainkra már nem elég, nem fedi le a valóságos problémát. A 2000-es évek elejétől Nyugat-Európában az általános bevándorlás problematikája helyett az iszlám került a radikális jobboldal célkeresztjébe. Ezzel nem állítom, hogy általában a bevándorlást, illetőleg a bevándorlókat főleg kriminalisztikai aspektusból ne támadnák továbbra is ezek a pártok. Ám ha általában bevándorlásról esik szó, ez alatt a legtöbb esetben egyértelműen az iszlám kultúrához köthető bevándorlókat értik, nem például a nem muzulmán indiaiakat, kínaiakat stb. 4 2 Az általam kiemelt pártok országainak muzulmán lakossága: Belgium 400 ezer fő,dánia 270 ezer fő, Ausztria 385 ezer fő, Hollandia 980 ezer fő, Svédország 351 ezer fő, Norvégia 144 ezer fő (Rostoványi 2011). 3 Az Egyesült Államokban Nyugat-Európával ellentétben az iszlám vallást követők száma az 1 százalékot sem éri el (kb. 0,6 százalék). Forrás: 4 Könnyen megragadható ez, ha vetünk egy pillantást a Flamand Érdek párt honlapján a Bevándorlás munkacsoport tevékenységére ( A bevándorlás elnevezésű munkacsoport kulcsszavai mint például ramadán, Allah, mecset stb. szinte kizárólag az iszlámhoz körtődnek. Továbbá szemléletes az is, hogy olyan hívószavak is megtalálhatók itt, mint például az antiszemitizmus, krisztofóbia vagy homofóbia. Ezek a szavak is nyilvánvalóan az iszlám kapcsán nyerik el relevanciájukat, hiszen köztudottan a Flamand Érdek a korábbiakban nem volt kimondottan a homofóbia ellen küzdő párt.

6 6 Intézet a Demokratikus Alternatíváért Az iszlám tehát már Európában van fogalmazhatnánk úgy is, hogy Európa része, így ezek a radikális jobboldali pártok már nem kizárólag a bevándorlás kapcsán próbálnak válaszokat találni az iszlám jelenléte által felvetett kérdésekre. Szó szoros értelmében véve nem is beszélhetünk bevándorlókról, hiszen nagyon sok esetben másod- és harmadgenerációs európai uniós állampolgárokról van szó. Fred Halliday egyszerűen antimuszlimizmusnak nevezi a szerinte a szélsőjobboldal által képviselt új rasszizmust, amely éles határvonalat húz európaiak és muszlimok közé (Rostoványi 2005: 371). 5 A továbbiakban erre az új megközelítésre kívánok fókuszálni. Christina Schori Liang nyomán úgy vélem, hogy a hidegháború lezárását követően illetve már az 1980-as évek második felétől a radikális jobboldali pártok fokozottan a bevándorlás kérdésére fókuszáltak (Liang 2007: 20). Ez az 1980-as évek végére, még inkább az 1990-es évekre tehető tendencia több nyugat-európai radikális jobboldali pártnál megfigyelhető, nem egy közülük az 1980-as években éppen a bevándorlás központi témává emelésének köszönheti első jelentősebb sikereit. A radikális jobboldal megerősödésének, a bevándorlás-politika középpontba emelésének fő katalizátora a globalizáció gazdasági és negatív szociális hatásának fokozódó érzékelése, illetve az európai bevándorlás 1990-es évekre megnövekedett aránya volt (Liang 2007: 7 8). A radikális jobboldali pártok fő üzenetét 1990-es években úgy foglalhatnánk össze, hogy szerintük a döntően a fejlődő világ országaiból érkező bevándorlók kizsákmányolják, kihasználják az európai jóléti államokat (Liang 2007: 20). A Dán Néppárt elődje akkor még Haladás Pártként az 1980-as évek végén hajtotta végre ezt a profilváltást: a kezdetben adócsökkentést követelő párt hosszú távon nem tudott széles szavazóréteget megszólítani, különösen megtartani, így éppen kapóra jött a bevándorlók (azon belül is főként a nem nyugati származásúak, menekült státusúak) hirtelen megnövekedett száma (Polgár 2011b: 95). Ezután a párt bizonyos időszakokban szinte single issue pártként követelte a bevándorlás-politika szigorítását (uo.). A Flamand Érdeken akkoriban még Flamand Blokk néven belül is az 1980-as évek végén zajlott le egy elitváltás, ami lehetővé tette, hogy több későbbi, akkor még fiatal karakteres személyiség például Filip 5 Ehelyütt jegyezem meg, hogy önmagában az, hogy megkülönböztetik az európaiakat és a muszlimokat, még nem tekinthető rasszizmusnak.

7 Bevándorlás-elleneségtől az iszlámkritikáig 7 Dewinter átvegye a párt irányítását. Dewinter nyomására 1988 után a bevándorlás gyors léptekkel a párt programjának élére került (Pauwels 2011: 118.). Talán nem véletlen, hogy a flamand párt éppen 1991-ben érte el első átütő sikerét, 10,3 százalékos eredménnyel az országos választásokon. Ugyancsak ide sorolható az Osztrák Szabadságpárt is igaz, ekkor még Ausztria nem EU tagállam. A Szabadságpárt vezetését Jörg Haider 1986-ban veszi át, ezt követően itt is megfigyelhető egy profilváltás, ami magával hozza, hogy a párt az 1990-es években kommunikációjának és programjának vezető témájává teszi a bevándorlás kérdését (Kurtán 2007: 30 31). Hasonló tendencia látszik a szintén nem uniós tagállam Norvégiában is, ahol a norvég Haladás Párt emelte az as évek közepén a bevándorlás szigorításának kérdését programjának meghatározó elemévé (Polgár 2011a: 173). Az előzőek szemléletesen példázzák, hogy a bevándorlás kritikája mintegy hullámként miként került több radikális jobboldali párt programjába az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején. A váltás sokaknál meghozta vagy legalábbis jelentősen befolyásolta az első kiugró választási sikereket. A legtöbb párt retorikájában ekkor még általában a bevándorlás szigorításának, radikális korlátozásának igénye szerepel. Az iszlám nem kap kiemelkedő helyet, csupán egy elem a többi között. Ez a retorika változott meg alapvetően a szeptember 11.-i terrortámadás után, a tendenciát tovább erősítette például Theo Van Gogh meggyilkolása 2004-ben, a madridi és londoni terrortámadások 2005-ben vagy a szintén 2005-ös dániai karikatúrabotrány. E fordulóponttól illetve a többi említett konfliktus által megerősítve kezdődően az iszlám és Európa között fennálló kulturális-civilizációs különbség hangsúlyozása kerül a középpontba (Liang 2007: 20). Fontos hangsúlyozni, ekkortól már nem elsősorban jóléti sovinizmusról esik szó. A jelenlegi gazdasági válságban sem a romló gazdasági és az életszínvonalbeli viszonyok erősítik ezeket a pártokat és az iszlámellenességet, azaz hamis minden olyan párhuzam, amely az as évek problémáira adott antiszemita válaszokhoz hasonlítja az iszlámellenességet.

8 8 Intézet a Demokratikus Alternatíváért A retorikai változás elemei Az iszlám Európán kívüliségét és a civilizációs különbségeket középpontba állító tematika elsősorban a korábbi részekben röviden bemutatott diskurzusból táplálkozik, ami tehát nem kizárólag a radikális jobboldal sajátja. Nem szabad elfelejteni, hogy az ezredforduló utáni terrortámadások nyomán a mohamedán vallású emberekkel és országokkal szemben kialakult ellenséges közhangulatra minden pártnak reagálnia kellett. A terrorizmus elleni védekezés kérdése például a 2004-es európai választásokon már kampánytémaként is szerepelt, hiszen a madridi merényletek és az Irakba küldött európai katonai alakulatokat ért atrocitások nyomán az iraki válság már közvetlenül is érinti az unió polgárait (Orosz 2004: 77). Az általános közhangulatot sikeresen használta fel a radikális jobboldal. A bevándorlás erőteljes kritizálásáról ismert pártoknak nem kellett mást tenniük, mint továbbra is következetesen szót emelni az elsősorban nem Európából érkezők ellen, ám most már különösen is foglalkozva a muzulmánokkal. A retorikát ki lehetett egészíteni, illetve meg lehetett indokolni a civilizációs különbségek és összecsapások ismert paradigmájával. Zsidó-keresztény alapok és Izrael, mint nyugati hídfőállás A 2003-as belgiumi választási kampányban a Flamand Érdek (akkor még Flamand Blokk) jelöltje, Marc Joris az antwerpeni zsidó közösség támogatását kérte a közelgő választáson (Betz 2007: 33). Ez része volt a flamand párt szélesebb körű kampányának, amelyben Filip Dewinter játszotta a főszerepet. Dewinter akkor is és azóta is gyakran megismétli, hogy pártjának semmi gondja nincs a belgiumi zsidó közösséggel, a probléma a muzulmán közösség (Betz 2007: 33). A mi-ők ellentét tehát már nem egyszerűen az őslakosok és a bevándorlók között feszül. Leggyakrabban a zsidó-keresztény hagyományokra épülő Európa és az iszlám világ összeférhetetlenségéről és összeütközéséről esik szó. A Flamand Érdeken kívül főleg a holland Szabadságpárt és a skandináv pártok (a Dán Néppárt, a norvég Haladás Párt és most már a 2010-ben áttörést elérő a Svéd Demokraták) használja előszeretettel ezt a különbségtételt. A Dán Néppárt példájánál maradva, a formáció retorikájában

9 Bevándorlás-elleneségtől az iszlámkritikáig 9 a bevándorlók alatt szinte minden esetben a muszlimokat értik. Pia Kjærsgaard és a párt számos más vezetője nyíltan hangoztatja, hogy az iszlám alapvetően nem integrálható a dán társadalomba, mert összeegyeztethetetlen a dán/nyugati értékrenddel (Polgár 2011b: ). Szinte szóról szóra ugyanez a fő üzenete a többi, már említett pártnak is. Heinz-Christian Strache vezetésével fokozatosan ebbe a sémába illeszkedik az Osztrák Szabadságpárt is. Ismert tény, hogy Jörg Haider vezetésének korából a Harmadik Birodalommal kapcsolatosan nem mindig elítélő hangnem jelent meg a pártban, illetve antiszemita kirohanások sem voltak tőle teljesen idegenek. Strache irányításával azonban a párt egyértelműen a fentebb említett kommunikációt és programot veszi át: az iszlám a párt 2008-ben kiadott Szabadságpárti politikai kézikönyvben már kiemelt szerepet kap (Hajdú 2011: 79 80). Emellett az sem mellékes tény, hogy az 1990-es években Strache még ahhoz a csoporthoz tartozott, amely ellenezte az FPÖ nyitását a vallásos szavazók irányába. Pártelnökként viszont már kiállt a keresztény értékeknek a párt retorikájába történő integrálása mellett. A 2009-es EP választás egyik rendezvényén pedig a már jól ismert retorikai elemet alkalmazta: a muszlim vallásúak növekvő aránya veszélyt jelent Ausztriára és más nyugat-európai országokra, amelyek a nyugati keresztény civilizációhoz tartoznak (Hajdú 2011: 86). Az Izraelhez és a zsidósághoz való viszony is átértékelődik a 2000-es években megerősödő új paradigmán belül. Közismert tény, hogy Nyugat-Európában a tárgyalt radikális jobboldal erősen Izrael-barát politikát képvisel. Ismét a Flamand Érdek és egyik vezetője, Filip Dewinter szolgáltatja a leginkább magától értetődő példát. Dewinter amellett, hogy 2010 végén Heinz-Christian Strache, Kent Ekeroth 6 és Rene Stadtkewitz 7 társaságában Ciszjordániában is tiszteletét tette és kiállt Izrael mellett hazája zsidó vezetőivel is rendszeresen tartja a kapcsolatot, sőt az egyik legnagyobb haszid zsidó közösség nyíltan támogatta pártját a választásokon (Liang 2007: 26). A Flamand Érdek tehát egyértelművé teszi, hogy támogatja Izrael állam politikáját, amely, mint fogalmaznak az egyetlen szabad demokrácia a Közel-Keleten. Dewinter szerint Izraelnek és pártjának 6 A Svéd Demokrtaták képviselője 7 A német Szabadság (Die Freiheit) alapítója, egykori CDU tag.

10 10 Intézet a Demokratikus Alternatíváért ugyanaz az ellensége, Izrael ugyanazt a csatát vívja a palesztin terrorizmus ellen a Közel-Keleten, mint amelyet a Flamand Érdek és a többi radikális jobboldali párt vív Európában az iszlám ellen (Betz 2007: 33). Mindegyik párt külpolitikai orientációjából egyértelműen kiderül, hogy nagyon hasonlóan látják a közel-keleti konfliktust: a holland Szabadságpárt illetve a radikális jobboldali skandináv pártok enyhe túlzással szinte versengenek egymással az Izrael-barát külpolitikát illetően. Izrael tehát mint az iszlám tengerbe kitolt hídfőállás, közel-keleti szövetséges kap szerepet ebben a retorikai sémában. 8 A Nyugat védelme? Tanulmányom végén arra keresem a választ, hogy az említett pártok mit is értenek a Nyugat védelme alatt, egyszerűbben megfogalmazva, melyek a védendő nyugati értékek számukra. A legtöbb említett párt távolról sem nevezhető vallásos identitásúnak, mégis a 2000-es években végbemenő hangsúlyeltolódásnak köszönhetően mindegyikük kiemeli Európa keresztény gyökereit, a kereszténységnek az európai identitás kialakulásában játszott döntő szerepét. A tárgyalt pártok esetében általános álláspontnak tekinthető tehát, hogy Európának ellen kell állnia az iszlám terjeszkedésnek, keresztény többségűnek kell maradnia. Abendland in Christenhand szól az FPÖ által rendszeresített szlogen, amely azóta a kölni mecset elleni tiltakozások révén egész Európában ismertté vált. Ugyancsak védendőnek tartják a Nyugat-Európában mára jól ismert liberális értékeket. Az említett radikális pártok többek között liberálisként is definiálják magukat. Ennek jegyében legtöbbjüknél például a flamandoknál háttérbe szorultak olyan elemek, 8 A témához bővebben: Csánó Szabina (2011): Együtt, elkülönülve. Az európai radikálisok külpolitikai víziói. Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA). Interneten: Az említett pártok kapcsán az Egyesült Államok irányába is a pozitív megítélés kezd dominálni. Főleg Geert Wilders és a skandináv pártok hivatkoznak gyakran az USA-ra, mint a legszabadabb országra. Fontos megjegyezni azt is, hogy Wilders, Strache és a skandináv pártok sokban hasonló profillal is rendelkeznek, mint az amerikai Tea Party mozgalom, amellyel egyébként szoros kapcsolatot is ápolnak. Ennek a hasonlóságnak, kapcsolatnak illetve az amerikai neokonzervatív iszlámkritikának a vizsgálata azonban már egy másik tanulmány tárgyát képezi.

11 Bevándorlás-elleneségtől az iszlámkritikáig 11 amelyek korábban stabilan részét képezték a párt programjának. A homoszexualitást a Flamand Érdek régebben például egyértelműen elutasította. Ma már inkább hallgatnak a kérdésben, inkább a magánélet szabadságának részeként tekintik, amely védendő liberális érték. Ugyanide tartozik a szólásszabadság is: az említett radikális pártok úgy vélik, az iszlámot illető kritikák a szólásszabadsághoz teljesen természetesen hozzátartoznak, a szólásszabadságot pedig nem ők, hanem a baloldali véleményterror veszélyezteti. Geert Wilders bíróság elé állítása kapcsán valóban felvetődik a régi dilemma: meddig terjed a szólásszabadság, mikortól és miért korlátozható. A többször idézett pártok mindenekelőtt tehát azt üzenik, hogy a liberális hagyomány szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága, gondolatszabadság, nők jogai stb. a kereszténységhez hasonlóan a nyugati identitás fontos sarokkövei. Ezeket pedig nem ők veszélyeztetik akik tulajdonképpen csak élnek vele. Szerintük éppen a radikális és a mainstream baloldal egy része által védelmezett iszlám az, amely a civilizációs harc részeként ezekre az értékekre tör. Egyszerűbben összefoglalva: amíg például a magyarországi radikális jobboldal vezetője azt hangsúlyozza, hogy nem vagyunk demokraták, addig nyugat-európai társai ennek éppen ellenkezőjét: mi vagyunk a demokraták. Ezen pártok népszerűsége éppen azért számottevő, mivel a vezető néppártok az iszlám jelenlét felvetette kérdésekre az integráció vagy a multikulturalizmus válaszát adják, amelyek viszont legalábbis a választópolgárok nagy része szerint az elmúlt évtizedekben nem hozták meg a várt eredményt. 9 Németország: pártnélküli iszlámkritika Érdemes röviden kitérni az Európai Unió legnagyobb tagállamára, Németországra, ahol valószínűleg a történelmi múltnak köszönhetően szövetségi szinten soha nem létezett 1945 után meghatározó radikális jobboldali párt. Többek között ennek következtében sem tudott kiemelkedni egy valóban komoly támogatottságnak örvendő bevándorlás-ellenes, majd iszlámkritikus párt. (Csupán egy-egy tartományban lépték át a bejutáshoz szükséges küszöböt radikális jobboldali erők például az NPD, REP, DVU, ám ezek nem illeszthetők be a fentebb vázolt sémába.) 9 Angela Merkell szerint: Der Ansatz für Multikulti ist gescheitert, absolut gescheitert!. A német kancellárhoz később más európai vezetők is csatlakoztak. Emellett a nyugati és a muzulmán lakosok egymásról alkotott képe (Rostoványi 2011: 24 30) is erősíti multikulturalizmust kritikusan megítélőket.

12 12 Intézet a Demokratikus Alternatíváért Párt hiányában a civilek veszik át a kezdeményező szerepet: elsősorban a kölni nagymecset elleni tiltakozások révén született meg a ProKöln, illetve a ProNRW mozgalom, amely nagyon hasonló retorikát használ, mint az idézett pártok. Előszeretettel alkalmazzák a civilizációs különbségeket-összecsapásokat, Izrael-barátságot. Nem véletlen, hogy a kölni tiltakozások egy, az egész nyugati radikális jobboldalt megmozgató jamboreevá nőtték ki magukat. Valószínűleg az ilyen események és mozgalmak töltik be a Németországban a szelep szerepét, amit máshol komoly támogatottságú pártok. Thilo Sarazzin elhíresült könyve 10 nyomán többen már úgy látták, hogy Németországban hasonló nagyságrendű támogatottságra számíthatna egy ugyanilyen profilú párt. 11 A pártalapítás irányába már történt elmozdulás, amikor Geert Wilders illetve a Dán Néppárt, a Svéd Demokraták és a Svájci Néppárt asszisztálásával létrejött a Szabadság (Die Freiheit) elnevezésű német párt, amelynek a vezetője a már említett Rene Stadtkewitz. Amint a legelső támogatók köréből is kitűnik, az egyelőre még jelentéktelen mozgalom a fent vázolt mintát követheti. Wilders a párt születésénél hangsúlyozta a tanulmányban már felmutatott elemeket: zsidó-keresztény és humanista alapok, civilizációs-kulturális különbségek, 12 egyéni szabadságjogok. 10 Sharazzin, Thilo (2010): Deutschland schafft sich ab. Wie wir unser Land aufs Spiel setzen. DVA. 11 A német pártok rangsorában a harmadik helye kerülne, ha önálló pártot alapítana a muzulmán bevándorlók bírálatával országosan ismertté vált bankár, Thilo Sarrazin. ( ) Az Emnid közvélemény-kutató intézet friss felmérése szerint, amelyet hétfőn ismertetett a Die Welt című lap, a németek csaknem egyötöde támogatná az új politikai erőt. A megkérdezettek 18 százaléka válaszolt úgy, hogy valószínűleg egy Sarrazin-pártra adná a voksát a következő választáson Wilders a következőkben foglalja a kulturális különbségeket: Amit többé nem mondhatunk ki, az, hogy a kultúránk magasabb rendű bizonyos kultúráknál. Ezt diszkriminatív állításnak tartják sőt gyűlöletbeszédnek. Napi szinten indoktrinálva vagyunk az iskolákban és a médiában, azzal az üzenettel, hogy minden kultúra egyenlő, és ha van olyan kultúra, mely rosszabb, mint a többi, akkor az a miénk. A saját identitásunkkal kapcsolatban, és amiért kiállunk, bűntudatot és szégyent keltenek bennünk. Azt tanácsolják, hogy tiszteljünk mindenkit és mindent, kivéve magunkat. Ez a baloldal és a politikailag korrekt uralkodó elit üzenete. Azt akarják, hogy annyira szégyelljük a saját identitásunkat, hogy többé ne harcoljunk érte. Eredeti angol szöveg:

13 Bevándorlás-elleneségtől az iszlámkritikáig 13 Összegzés Az oly gyakran használt bevándorlás-ellenes, xenofób jelzők ma már nem fedik le legalábbis közel sem teljesen a példaként bemutatott nyugat-európai radikális jobboldali párt profilját. Mindenekelőtt a belgiumi Flamand Érdek, a Dán Néppárt, a Svéd Demokraták és az Osztrák Szabadságpárt példáján illusztráltam, hogy a korábban egészen más célok mentén alakult mozgalmak miként emelték programjuk központi témájává a bevándorlás kérdését, amelyet aztán a 2000-es években bekövetkezett terrorcselekmények hatására (is) 13 inkább az iszlámkritika irányába fejlesztettek tovább. Természetesen említhettem volna egyéb pártokat is, mindenekelőtt az olasz Északi Liga kapcsán vélem felfedezni ugyanezt a hangsúlyeltolódást, bár ott az adófaló Róma és a déli területek továbbra is betöltik elsőszámú ellenség szerepét. 14 A skandináv, belga, holland és osztrák pártok kapcsán talán még egy új pártcsalád alakulásáról is lehet beszélni: az említett pártok aktív kapcsolatot tartanak fenn mind egymással, mind pedig mint látható volt - izraeli, amerikai pártokkal, mozgalmakkal. Élesen elkülöníthetők a legtöbb posztszocialista ország radikális jobboldali pártjaitól, amelyet jól mutat, hogy velük a kapcsolatot nem is keresik. 13 A terrorcselekmények hatásának hangsúlyozása elengedhetetlen, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról, hogy az Európában élő muzulmánokkal a mindennapos találkozások, konfliktusok stb. is erősen befolyásolták ezt a súlyponteltolódást. 14 Bár a Flamand Érdek is alapvetően egy szeparatista pártként (is) definiálható, de főleg Dewinter tevékenységének köszönhetően az iszlámkritikus hangvétel legalább annyira fontos, mint Flandria függetlenségének hangoztatása.

14 14 Intézet a Demokratikus Alternatíváért Hivatkozott irodalom Betz, Hans-Georg (2007): Against the Green Totalitarianism : Anti-Islamic Nativism in Contemporary Radical Right-Wing Populism in Western Europe. In: Schori Liang, Christina (szerk.): Europe for the Europeans: The Foreign and Security Policy of the Populist Radical Right. Ashgate. Dúró József Hajdú András Róna Dániel (2011): Nemzet és radikalizmus. In: Lánczi András (szerk.): Nemzet és radikalizmus. Századvég. Hajdú András (2011): Újrakezdődő sikertörténet? Az Osztrák Szabadsápárt felemelkedése, hanyatlása és visszatérése. In: Lánczi András (szerk.): Nemzet és radikalizmus. Századvég. Kurtán Sándor (2007): A Szabadság Párt (Ausztria). In: Politikatudományi Szemle, 2007/1. szám. Orosz Tímea (2004): Kereszténydemokraták és szocialisták. Két nagy frakció az Európai Parlamentben. In: Politikatudományi Szemle, 2004/4. szám. Pauwels, Teun (2011): Politikai karanténban. A Flamand Érdek sikerei és kudarcai. In: Lánczi András (szerk.): Nemzet és radikalizmus. Századvég. Polgár Tamás (2011a): A XXI. század munkáspártja? A norvég Haladás Párt felemelkedése. In: Lánczi András (szerk.): Nemzet és radikalizmus. Századvég. Polgár Tamás (2011b): Az adóellenes neoliberalizmustól az idegenellenes nemzeti konzervativizmusig. A Dán Néppárt felemelkedésének története. In: Lánczi András (szerk.): Nemzet és radikalizmus. Századvég. Rostoványi Zsolt (2005): Az iszlám világ és a nyugat. Interpretációk összecsapása, avagy a kölcsönös fenyegetettség mítosza és valósága. Corvina. Rostoványi Zsolt (2011): Európai (euro) iszlám vagy iszlám Európában. In: Köz- Gazdaság, 2011/2. Schori Liang, Christina (2007): Europe for the Europeans: The Foreign and Security Policy of the Populist Radical Right. In: Schori Liang, Christina (szerk.): Europe for the Europeans: The Foreign and Security Policy of the Populist Radical Right. Ashgate.

15 Bevándorlás-elleneségtől az iszlámkritikáig 15 Internetes hivatkozások Rubin, Daniel (2002): Targeting immigration, Europe's far right gains The parties have advanced in a number of countries, north and south. Many also see a Sept. 11 effect.. Philly.com. Rostoványi Zsolt (2011): A németországi iszlám közösségek. Grotius, január 11. Interneten: Seres László (2008): Az utolsó figyelmeztetés. In: Élet és Irodalom, április 4. Interneten: 06.html Párthonlapok Ausztria (Osztrák Szabadságpárt): Belgium (Flamand Érdek): Dánia (Dán Néppárt): Hollandia (Szabadságpárt): Norvégia (Haladáspárt): Németország (Szabadság): Svédország (Svéd Demokraták):

16