Az égigérő fa (9. befejező rész) Népmeseelemzés

Átírás

1 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 3 Az égigérő fa (9. befejező rész) Népmeseelemzés Amíg a vasderes a gazdájának elmesélte, hogyan viselkedjék, mit csináljon, addigra szépen hazaértek. János nagyon megfigyelte, hogy őt mire tanították. Otthon szépen köszönt: Jó estét, öreganyám! A szüle is köszön, mintha nappal semmi se történt volna a lovakkal vagy a kakassal. Eredj be, fiam, vacsorázzál! Én meg majd itatok. Avval fogta a piszkafát meg a szemétlapátot, s elkezdte ütni-verni a lovakat: Még most se szöktetek meg tőle, az utolsó napon? Úgysem adlak neki! Az éjszaka megölöm! Vagy olyan rongygyá teszlek, hogy nem is kellesz neki! Aztán bement a szobába. Na, gyere, édes fiam, vacsorázzunk! Elkezdtek aztán kettesben vacsorázni. János álmos volt, de szót fogadott. A banya sokáig beszélgetett vele vacsora után, hogy még álmosabb legyen. Elérkezett a tizenegy óra. Mondja a szüle: Jó éjszakát, fiam! Feküdj le és aludj, mert én is lefekszem. Lefeküdt János, de csak úgy aludt, mint a nyúl. A szüle aludt, mint a bunda. Mikor az óra fél tizenkettőt ütött, mint a villámcsapás, úgy felugrott a banya. Ment a kardért a sarokba, kihúzta a hüvelyéből, egy darabig nézegeti: No, ez elég lesz neki! - Kivette rőfös nyelvét, elkezdte a kardot a két oldalán fenni. Háromnegyed tizenkettőkor szól Jánosnak: Szolgám, kelj fel! De az meg sem mozdul, mint aki az igazak álmát alussza. No, csak aludjál, majd adok egy fertályóra múlva! Pontosan tizenkettőkor szól megint: Szolgám, kelj fel, a durrogós mennykő üssön beléd, mert mindjárt kettéváglak! János a fal mellé vágódott. Ettől a banya szemevilága elveszett. A karddal az ágy alá vágott. Abban a pillanatban János az ágyfejre kuporodott. Alatta az ágy összeesett. A szüle rögtön keresni kezdte, hátha valamelyik darabja a kezébe akad. Az ő feje lett volna a századik, ha a vágás sikerül. De hiába tapogatta, nem találta. Dörmögött magában, hogy hova lehetett ebben a pillanatban. No, nem baj azt mondja, kiszolgált. Most már lejárt a hatalmam, elmúlt éjfél. Tudom, hogy mit akar elvinni tőlem. De olyan csúffá teszem, hogy úgysem viszi el. Azután lefeküdt, és mélyen elaludt. János is töprengett, elaludjon-e vagy sem, de nem mert elaludni. Inkább fennmaradt. Megvirradt. Fölkelt a szüle, megcsinálta a jó reggelit. Na, fiam azt mondja, hűségesen kiszolgáltál, mondd, mit kívánsz! Megadom! Nem kívánok én, édes öreganyám, más egyebet, csak azt a rozsdás kardot és kantárt meg azt a piszkos nyerget, amelyik az ólban van, meg azt a csikót, amelyik a szemétdombon van. Nevetett a szüle: Ugyan mit csinálsz, fiam, vele? Ez még ócskavasnak sem kell! Meg ezt a rossz csikót a hátadon kell elvinned, mert ez téged úgysem bír el. Nem bánom én, édes öreganyám, majd kijavítom odahaza. Ezt meg kifényesítem. A szüle csak nevetett, azt mondja: Adok, fiam, aranyat, ezüstöt, amennyit csak elbírsz. Gazdag ember lehet belőled. Nem kell szolgálnod többet az életben. Köszönöm, öreganyám, én megelégszem már csak evvel mondja János. No azt mondja a szüle, ha neked csak ez kell, én nem bánom, hát vidd el! De megmondom, a csikót vinned kell, mert nem tud menni, amíg a határból ki nem ér! Fogta János azon szutykosan, sárosan, ahogy volt, a csikót; föltette a hátára azt a rozsdás, piszkos nyerget, fölkantározta. A rozsdás kardot felkötötte a maga derekára! Akkor fogta a csikót, a hátára vette, mert az maga nem bírt menni. No, isten áldja, édes öreganyám! mondja János. Köszönöm a szolgálatot! Isten veled, fiam! Csak jól abrakold, mert másként nem áll lábra! mondja a szüle. El is cipelte János a lovat egész a szüle határáig. De közben annyira elfáradt, hogy háromszor hajította le válláról a csikót, s háromszor vette fel újra. Mikor átért az árkon, azt mondja a csikó: Most tegyél le, gazdám! Ezután már én viszlek! Avval a csikó odavágta magát a földhöz; a másik pillanatban felugrott, megrázkódott, s olyan aranyszőrű vasderes lett belőle, amilyent János még életében nem látott. Abban a pillanatban végignézett saját magán is, nem hitt a szemének! Úgy ragyogott a kardja, a ruhája, a sarkantyúja, a csizmája, hogy olyan még sohasem volt. Azt se tudta, hogy ő az, vagy más.*** No, édes gazdám, ülj fel a hátamra! mondja a lova. Azt kérdezem most tőled, hogy úgy menjünk-e, mint a szélvész, vagy mint a gondolat? Úgy menjünk, édes lovam, hogy se tebenned, se bennem kár ne essék. Abban a pillanatban már repültek is a levegőben. Így értek haza. Alig ismerték föl a rokonai. Azt mondja a lovának: Megjelenik minden páros hónap utolsó napján Fõszerkesztõ: Sárosi Zoltán Kiadja: Kiváló könyv Kft Budapest, 1054 Székely Elek u Felelõs kiadó: a kiadó vezetõje Elõfizetéssel kapcsolatos információk: A lap elõfizethetõ rózsaszínû postautalványon a Két Hollós Dobogó Mitikus Magyar Történelem (IX. évfolyam 2. szám) Könyvesbolt címén (Bp. Kenyérmezõ u. 3/a, 1081). Elõfizetési díj egy évre: 4000 Ft. világháló: villámlevél: dobogommt@dobogommt.hu HU ISSN (nyomtatott) HU ISSN (online) A lapban megjelent cikkekért felelõsséget vállalunk!

2 4 Dobogó Édes lovam, még most van időnk elég, talán odaérünk. Elmegyünk a feleségemért. Ó azt mondja a lova, ott leszünk mindjárt! Én azt is tudom, hogy hol van! A nagybátyámnál! Mert a sárkánynak a lova az ő nagybátyja volt. Fölugrott János a ló hátára. Mire észrevette, már a sárkánynál termett. A felesége éppen vizet merített a kútnál, amikor ő a vasderesen megjelent. Azt mondja: Kedves feleségem, eljöttem érted! Amit megígértem, meg is tettem. Itthon van-e a sárkány? Nincs azt mondja az asszony. Oda van a rokonainál. Na, csak hadd mulasson ott, mi meg majd itt mondja János. Ugyan régen látták egymást. Megölelte, megcsókolta az asszonyt János. Na azt mondja, kedves feleségem, csomagold össze a holmidat. Most bátran ülj fel a lovamra! Össze is csomagolt az asszony, fel is ült a ló hátára, Jánosnak az ölibe. Így lassan megindultak hazafelé. Amikor a kapun kiértek, a sárkánynak a lova abban a pillanatban nyerít, meg tombol. Fut a sárkány haza, mérges nagyon. Rákiált a lovára: Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod van még? Viszik a feleségedet! feleli a sárkány lova. Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót feltörhetek-e, megehetem-e? Semmit se tehetsz, mégsem érjük utol! Eh, megharagudott a sárkány! Fölkötötte a tízmázsás sarkantyút, fölugrott a lova hátára, sarkantyúját majdnem félig belevágta a lova oldalába. Lehelt az, majd kifújta a tüdejét. János meg csak kinevette őkelmét. Ne tombolj, koma! Most mi megyünk jobban! Nyerít a sárkány lova a másik lónak: Állj meg, öcsém mondja, kivágja a belemet! Nem kár érted, ha nem tudod úgy levágni a hátadról, hogy mire a földre ér, kulimász ne legyen belőle! mondja vissza János lova. A sárkány lova erre nagyot rúgott, a sárkány lefordult a ló hátáról; azonnal összerogyott, mint a rongy. A másik ló emehhez meg szépen odament. Így Etelka átült a sárkány lovára, és szép lépésben elbaktattak haza. Mikor hazaértek, megvolt a nagy öröm. Hítták össze a rokonokat. Megtartották a lakodalmat. Otthon éltek egy darabig. Egyszer találkozik ott János egy szép fiúval, egy hozzá hasonlóval. Azt mondja neki: Hallod, pajtás, mondanék neked valamit. Boldog embert csinálok belőled, ha meghallgatod a szavamat. Gyere most velem az én hazámba, mert az én királyom eddig már meghal bánatában, mert azt gondolja, hogy az ő Jancsi fia sohasem tér többé vissza. Elmennék én, pajtás feleli a másik, de gyalog úgysem mehetek veled odáig. Nem baj, pajtás, segítek én azon. Adok én egy lovat, azon könnyen utazol. Ebben aztán meg is egyeztek. A rokonoktól elbúcsúztak, és János hazájába indultak. Meg is érkeztek harmadnap. Beköszönt János a királyhoz illedelmesen. Vitt neki almát is egy tele zsákkal. Megkérte aztán a királyt: Felséges királyom! Én a lányodat feleségül most már nem vehetem, mert nekem van már feleségem. Hanem itt van egy igen jó barátom. Ha a királykisasszony beleegyezik, őneki ajánlom. Beleegyezett a király szívesen, mert amikor ő egy almát megevett abban a pillanatban talpra állt, és egészséges lett. Akkor azután iszonyú nagy lakodalmat csaptak. Volt ottan lé meg lé, hogy még a kutyák is térdig jártak a levesben. De boldog ember volt, aki egy kanállal kapott. A Dunát bekötötték egy nagy zsákba. Sárgarépából sarkantyút csináltak a fiú csizmájára. Amint forgolódtak a nagy vigasságban, a gyerek sarkantyúja beleakadt a zsákba, így a zsák kirepedt, a Duna pedig folyásnak eredt. Itt a vége, tedd a jégre, majd elcsúszik valamerre! * Az enyészetből való újjáéledést feltámadást és a táltos erő kialakulását vetíti elénk a vasderes átváltozása koszos csikóvá, majd aranyszőrű paripává. A képsorban megismétlődik röviden a legény beavatási útja, aki a királylány mátkájából (vasderes) a sárkány áldozata, majd a boszorkány szolgálója lesz (koszos csikó), végül ragyogó ruhájú vitéz (aranyszőrű táltos csikó). Az átváltozás, az erők elnyerése előtti utolsó percek voltak a legnehezebbek János számára, amikor fenékig kellett ürítenie a megaláztatás poharát. Ócska, rozsdás kardot köt a derekára, rongyos, szakadt nyereggel nyergeli a hasznavehetetlen, koszos csikót, végül vállára veszi azt, tehát felvállalja ezt a fonák, nevetséges, megalázó helyzetet, és megindul vele a végső győzelem felé. Ha igaz úton jár az ember, ezeket a stációkat nem tudja megspórolni, ahogy Jézus sem kerülte el. Mikor már a végkimerülés határáig jutott a legény, mikor már fenékig ürítette a megaláztatás poharát, végre megszólalt a csikó, végre elérkezett a várva várt pillanat: megtörtént az átváltozás. Megvalósítottuk a majdnem lehetetlent, gyorsabbak vagyunk immár, mint a sárkány. Táltos lovunk természetesen rokona a sárkányénak, minden mese hangsúlyozza ezt a rokonságot, hiszen ugyanazt az erőt tudjuk jóra és rosszra egyaránt használni. A sárkány halála után annak lova a királykisasszonyé lesz. Érzelmi világunk is felvérteződött tehát a táltosi képességekkel: a legmagasabb szinten egyesült bennünk szellem és lélek, elmeműködésünk immár nem féloldalas. A testiséget, a fizikai szintet most már a lovak jelképezik ebben a képjel együttesben, s nem a sárkány: megszereztük a teljes értékű táltos erőt! Ezt az egységet többé nem tudják megzavarni az ösztönvilág kísértései. Ezután a felső világ éppúgy otthonunk, mint a középső, ahonnan elindultunk. A mese a befejező képsorokban dublőrt állít Jánosunk mellé, aki képviseli őt a középső (földi, átlagos emberi) szinten. Valójában ez azt jelenti, hogy kettős működés jellemzi ezután személyiségünket, vagyis szükség esetén bármikor tudunk felső világi segítséget gyógyító gyümölcsöt hozni a rászorulóknak! Jézus, amikor búcsúzott tanítványaitól, így szólt hozzájuk: Én most elmegyek, hogy helyet készítsek nektek az én Atyám országában. Ugyanakkor így vigasztalta őket: Veletek leszek minden nap, a világ végezetéig. A szerves műveltség (a)lapja

3 Aranyos a növekedés, ami megveti magát november végén. A ködök tisztulni kezdenek, többet és jobbat lát belőlünk a Jóisten csillagvárából. Havat mozdulnak az elnehezült ágak, mocorognak az erdők meg kertek fészkei. Az asztalon szárad az ősszel gyűjtött kökény meg csipke, teának való ősztől tavaszig. Az asztalon, ahol mindég rendnek kell lennie. Kint friss szalmát roppantnak a bocák az istállóban, nagyot vitáznak a tikok a kasfészekben. Tompulnak a zajos dolgok, a kutyák is messzébbről ugatnak mint szoktak. Ti is egyre többen érzitek az új szagokat odakint, mik kalácsot hoznak, havat meg Jézuskát. Izgatottságtok a fáskamrák háta mögé is elcsal, érzitek, régen rejtező párák az ünnep fényében készülnek fürdeni. Jószágok jönnek, kik több fényt hoznak magukban a téli éjszakába. A sokasodó neszek között kis paták dobogását lehet már ilyentájt hallani. Ti kell halljátok leginkább közeledni, és nektek és hozzátok jön. Ismeri édesanyátokat és nagyapáitokat mind sorban, hisz ők is voltak gyerekek, és látogatta mindüket is sorba szépen. Ez a csitkó sok erejére képes, mer mind meséli ki látta, hogy MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 5 Csitkót, csitkót várjatok! Megkésett üzenet Ádventről, a drága, drága gyerekeknek rúgja a porhavakat is fel az Égre csillagoknak. Ezér motoz sok csillag télidőn odafenn. Nézzetek sokat az égre. A Jóisten Napja azér húzódozik télidőn hátrébb az égről, hogy sok írását mit fennrakott nékünk üzenetnek, jól olvashassuk. Az a télideji csitkó is tudja esztet. Ajándék ha van, hát biz asztat ő hozza, béteszi a szívetekbe. Így segíti Jézusunk megjöttét. Fiatal ő örökké, de mégis sokszorta régebben járja az időt, mint a nyomába se érő semmilyen télapó meg mikulás. Nékik semmi közük hozzátok. Ti magyarok vagytok. Úgy is tudhatjátok ezt a csitkót, mint vér szerinti testvérteket. Néki a Jóistentől választott törvénye van felétek. E csitkónak édesanyja ott volt születésünknél, mikor a magyar népként a világra lett. Fehér színt öltött magára, mert tisztábbá már csak imigyen tudott lenni, mint volt. E Fehérnek erejét tudjuk magunkban, lelkét mi éltetjük tovább. E Fehér Ló, kinek csitkajáról beszélek, jól tud az Égre Költözött Szarvasról, ki vezérli mind az összes magyarokat. Jól meg is férnek egy szándékban. Ez a csitkó meg, kit úgy szeretek, teleszaladja köztük a földet meg eget jókedvében, mikor tirátok néz ahogy vagytok a Fényvárásban. Keleti felén a Kárpátoknak az ottani magyarik keletre tettek egy mécsest és egy Mária-képet. Azt este meggyújták és úgy imádkoznak. Még naponta is teszik ezt. Mi megtehetjük így legalább a Várakozás heteiben. Az ünnep rendjében nem változtat, de erősíti jól. Ezek mind a Karácsony előtti szenteste dolgai. Régente eznap éjfélkor fordúlt az év, és ez jól volt így. Egyik oka volt ez annak is, hogy az emberek még jobban figyeltek egymásra. Hajnal hasad, csillag ragyog még, hogy az édesapák kimennek a kút újévi zavaratlan vizét meríteni. Aranyos víz az, a családból minenki kell igyon ebből. Ezután imát kell mondani Szent László királyunkhoz, mert biz ő az újév első napjának királya. A sok csodát mind megtudhatjátok, hogy s merre van még a szokásban, de itt a legfontosabb, hogy egyet tudjatok. Tik annak a csitkónak vér szerént is rokonai vagytok. Értetek él ő, ha jó szívvel várjátok. Telerak ő néktek cipőt meg kosarat is. A fa alá békerült ajándékok nagyon jók, még ha nem is sok, nem is nagy. A várakozástoktól válik bármi örömmé ilyenkor. Amikor odakint jártok télidőn és sok lesz a csend, ne furcsálljátok azt, örüljetek néki. Néktek sok csend kell ilyentájt mindenképp. Ebben a csendben jól hallani igazán a csitkó közeledtét. Ha zajos fények hívogatnak meg zavaros szándékú, önmagukat sem találó felnőttek, legyintsétek őket tovább. Zaj és hangosság sehogy nem való, ide még utolsónak se. A csend jó ilyenkor, a figyelés, a szüleiteknek ezt igen kell tudnia. Ha van idő mi mindenkor a tiétek, hát ez a várakozással teli növekedés az, mi előveszi magát november végén. Észrevétlen kezdetét ne engedjétek megzavarni Szentestéig, s látódik majd növekedése. És ott lesz a csitkó, hogy beteljesítse várakozástokat. Annál nagyobb ajándéktok úgy se lesz, mint hogy minél többen körben álljátok a Fény fenyőfájánál. JÓNÁS CSABA

4 6 Dobogó A Hunor-monda nyomában PAP KRISZTIÁN A Középső Birodalom és a hun uralkodó házak (Kr. u. III. és IV. század, az Öt Hun 16 állama) Mielőtt a hunok, illetve a magyarok első bejövetelének mondai hagyományával foglalkoznánk, érdemes szemügyre venni azt a geopolitikai helyzetet, amelyben a hun nemzet tartózkodik újabb nagy kiáradása előtt. Azt megelőzően, hogy a Kr. utáni 350-es években a hunok egyik ága az alánokra zúdulna (a másik ág Irán keleti tartományait szállja meg 1 a mai Kazakisztán területéről, gondoskodtak egy viszonylag stabil politikai háttérről. Ez a háttér Észak Kínát jelenti. A Középső Birodalom (Kína egyik, középkori megnevezése) a IV. század elejére a szétesettség állapotába került a jól kormányzó Han-dinasztia bukása és az azt követő belső hatalmi harcok következtében. A Han-dinasztiát végül is politikai versengés és korrupció gyengítette meg. Az erős vazallus államok fellá-zadtak és a lázongás széles körű felkeléssé duzzadt, amely végül Kr. u. 220-ban véget vetett a dinasztia uralmának. Ekkor Kína három egymással versengő királyságra oszlott, melyeket az északi nomád törzsek inváziója számolt fel. A három királyságot a követke-ző s egyértelműen hun származású uralkodóházak váltották fel, (az uralkodóház nevek fordításának he-lyessége igen kérdéses): A hun Liu Jao alapította Korai Csao (Zhao) állam között; Keleti Csin (Jin) dinasztia között; Kései Csao (Zhao) állam ; Korai Yan ; Kései Yan ; Nyugati Qin ; Déli Liang ; Északi Liang ; Déli Yan ; Xia ; Északi Vej (Wei) dinasztia(-ák) között. Tulajdonképpen az történik, ami majd a későbbi évszázadok során többször ismétlődni fog: egy idegen lovas nép szállja meg Kínát és veszik át az irányítást. Megteszik ezt a tibetiek, a mongolok és mások is, csak azt nem tudatosítjuk, hogy a hunok ugyanezt megcselekszik, ráadásul minden más népnél korábban. Más kérdés, hogy a kínaiak mindig letudják dobni magukról ezeket a hódítókat, vagy azért, mert a hódítok odébb álltak, vagy mert a kínaiak lázadása eltávolítja őket. A Vej, vagy Topa, megint más néven: Tagbacs törzs dinasztiája Észak-Kína legtovább fennálló és legnagyobb hatalmú uralkodóháza 386 és 534/535 között, a Sui- és a T'ang-ház országegyesítései előtt. A hun származású Vej-dinasztia tette államvallássá a buddhizmust Kínában, ami azért is fontos, mert a IV. század elején Észak Kínában már a köznép 9/10-része buddhista. Az Északi Vej ( ); a Keleti Vej ( ); a Nyugati Vej ( ); az Északi Csi ( ) és a legtovább fenn álló Északi Csou ( ) dinasztiákat közös név alatt Északi Dinasztiákként tartják számon a történelemben 3. A hunok vezető ereje a VI. század közepére-végére kiszorul ugyan a birodalom területéről, de milyen különös, a türk hatalom éppen ez időben, 552-ben alakul meg pontosan azokon a területeken, melyeket addig a hunnak nevezett törzsek birtokoltak. Az Öt Hun-nak is nevezett dinasztiák 16 államra (tartományra) terjesztették ki hatalmukat, amely a Jangcétól északra eső területeket jelentette. Annak ellenére, hogy az Északi Dinasztiákban a lakosság zöme kínai volt, a vezető réteget az idegen, lovas-nomád eredetű törzsek alkották. Ők azonban joggal támaszkodhattak a már korábban betelepült hun népességre, akiket kínai uraik sok esetben kilátástalan helyzetbe juttattak és rabszolgaként adtak el. Ennek nyomán számtalan lázadás tört ki körükben. A Han-dinasztia bukását követő káoszt, a mértéktelen adók miatt kitört éhínséget és parasztlázadásokat az Öt Hun hatalma állítja helyre. Az ő majd 200 éves uralmuk teszi lehetővé, hogy a kínaiak magukra találjanak és megszabadulva az idegen uralomtól elkövetkezzen az újabb, igazi fellendülés a Tang-korszak 4. A Vej-diansztiák mindenesetre sikeresen erősítették meg hatalmukat, fejlesztették a birodalom gazdaságát és ellenőrzésük alá vonták a fontos kereskedelmi utakat, gazdasági központokat. Miközben harcolniuk kell ugyan az északi törzsekkel, saját rokonaikkal, akiknek ezután már nem jutott annyi ajándék, azért a Vej-házak 439-ben fontos győzelmeket aratnak és egyesítik Észak-Kínát. Röviden ez a háttér az, amelyre támaszkodva a IV. század közepén a nyugati (fekete) hunok sikeresen indíthatják meg Közép-Európát célzó hadjáratukat. Több milliós hun népességről van szó, hiszen 350- ben, egyetlen alkalommal (amely éppen száz évvel később, 450-ben megismétlődik) kétszázezer hunt gyilkolnak le a Közép Birodalmának fővárosában császári parancsra (egy, a hunok között nevelkedett kínai, Zsonming vezetésével). És érdemes egy pillantást vetni a térképre, hogy a hun hadsereg és a köznép valóban lenyűgöző menetteljesítményét és mozgékonyságát érzékelni tudjuk. Ha elfogadjuk a 351-es évet indulási évnek s a Kazak sztyeppét kiinduló pontnak, akkor azt látjuk, hogy 375-re már a nyugati gótokat is kimozdították. A közbeeső tizennégy év

5 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 7 vándorlással, harccal és szövetségkötésekkel telik, melyek az ideiglenesen megszállt területeken való hatalmuk megszilárdítását célozza. Közben persze nő, szaporodik a népesség. Közel 5000 km-t tesznek meg ezalatt nőkkel, gyerekkel és a lábasjószágokkal. Ezt a szervezettséget és menetteljesítményt az a körülmény is kiemeli, hogy egy hatalmas több százezres, ha nem milliós lélekszámról van szó. Van min elgondolkodnunk, ha számszerűsíteni akarjuk a Középső Birodalomban maradtakat és a délre vándorolt fehér hunokat. Milyen hatalmas népről lehet szó ebben az időben, ha egyszerre három területen tud igen komoly súllyal jelen lenni? A hunok Európába való vándorlásának miértje az emberiség történetének egyik legnagyobb rejtélye. Nem tudjuk a pontos okát. Az egyik legkézenfekvőbb magyarázat a Tárim-medence korábban gazdag, városokkal tűzdelt, s jól járható vidékének elsivatagosodása és elnéptelenedése, amely egyben egy gazdasági térség kiesését jelentette. Nem lehetetlen, hogy a Tárim-medence megváltozott lehetőségei és észak Kína megszállása között is szoros kapcsolat állt fenn. A hunok talán felmérték, hogy a megváltozott körülmények miatt a kínaiakkal sem lesznek idővel versenyképesek. Egy-egy sikeres, vagy éppen sikertelen támadás, büntetőhadjárat (ha úgy tetszik: adóbehajtás) után ugyanis gyakran Kínától nyugatra, a ma Góbi sivatagként ismert térségbe vonultak vissza, amely azonban ebben az időszakban már lovakkal nem, vagy rosszul járható. A víztelenségről nem is beszélve. Hiszen a hun lovas íjászok legfőbb előnyük a kínaiakkal szemben, az íjukon kívül, gyorsaságuk és váratlan hadmozdulataik. De ezzel a józan, ész érvek el is fogytak. A 350 körül meginduló nyugati elvándorlás idején a hun hatalom a csúcspontján áll, észak Kína az irányításuk alatt van és annyi fölös erővel is rendelkeznek, hogy Indiába is csapatok mehetnek. Vagyis biztosított háttérrel vághatnak neki a honfoglalásnak. Talán az európai szarmaták segélykérő üzenetei azaz ok, mely kimozdulásra készteti a hunok nagy törzsi tanácsát. A mozgáshoz szokott hun törzsek végül is letelepedettnek számítanak, hiszen csak saját országnyi területükön belül vándorolnak (legeltetnek), ha vándorolnak. A szkíta-hun nép ekkora áttelepülést, súlypontjának ilyen jelentős áthelyezését nagyjából 500, de inkább 1000 évenként szokta megcselekedni. 5 Pillanatnyilag az látszik a legtisztességesebb magyarázatnak erre a felvetett, rejtélyes kérdésre, hogy több, igen fontos kedvező és kedvezőtlen esemény, egybeesés eredményezte az Európába való költözést. Hunor és Magyar Anélkül, hogy a mondai elemekkel átszőtt legendát sértenénk, vagy kétségbe vonnánk részei helytállóságát (ahogy ez bevett szokás krónikáinkkal kapcsolatban), próbáljuk kibontani a mitológiai világ mögött a prózai valóságot. Mondai, mitológiai kellékek -nek tartjuk magát a vadászatot, a testvérpár szerepeltetését és magát a szarvast, mint a hunok mitikus állatát. A Hunor-Magyar monda tulajdonképpen egy krónika részlet, mely a legrészletesebben Kézai Simon krónikájában maradt fenn (kiemelés tőlem, P. K.): Mellőzve mármost a mellékes dolgokat, melyek csak a tárgy színezésére valók Történt pedig, hogy egy nap vadászni igyekeztek Meótisz ingoványaiba, amikor is a pusztaságban egy gím szarvas jelent meg előttük; ők üldözőbe vették, az meg menekült előlük. Ott azután végérvényesen eltűnt a szemük elől, s noha sokáig keresték, képtelenek voltak bármiképp is rátalálni. Végül, miután bebarangolták az említett ingoványokat, úgy találták, hogy azok alkalmasak barmok táplálására. Ezt követően visszatértek az apjukhoz, s beleegyezését elnyerve, minden ingóságukkal együtt a Meótisz ingoványai közé költöztek, hogy ott telepedjenek le. Meótisz vidéke, pedig Perszisszel szomszédos: egyetlen kis gázlótól eltekintve, körben minden felől tenger zárja körül; folyói egyáltalán nincsenek, de bőviben van fűnek, fának, szárnyasoknak, halaknak és vadaknak. Nehéz oda a ki- és a bejárás. 6 Miért pont Hunor és Magyar? Miért nem Bendegúz vagy valamelyik másik név szerint ismert kapitány, mint Keve, vagy Kadosa a főszereplők? Érdekes módon a Hunor-Magor név nagyon ritkán bukkan fel a történelem során. A két legkirívóbb példa a Nimród ideje és a hun-magyar bejövetel a IV. században. Mind a három vizsgált krónika (Anonymus, Kézai, Thuróczy) ezt a két időszakot állítja párhuzamba. Tehát itt egy visszacsatolásról, egy utalásról van szó, talán éppen azért, mivel akkor is (Nimród idejét követően) egy kísértetiesen hasonló eseménysor zajlott le. A név-pár önmagában is érdekes, de a történelmi távlat miatt különösen fontos. A zsidó hagyomány Káin és Ábel-ével, vagy a római Romulus és Remussal ellentétesen, akik nem tudnak visszatérni, Hunor és Magor újra feltűnnek egy nép életében és a világtörténelem színpadán. Ennek egyik magyarázata a két, illetve három kultúra alapvető eltérésében van. A lezáró jellegű és kissé halálszagú szemita és latin műveltséggel szemben a szkíta tudás egyfajta termékenység kultuszon alapszik, melynek fő eleme a megújulni kész szeretet, amelynek ösztönöző hatása, úgy látszik, valóban hatalmas tettekre képes. Az a kiemelt tulajdonság, hogy Hunor és Magor vadászok, annak jelzése, hogy nem kóborló kereskedőkről, vagy lézengő zsoldosokról van szó, hanem független, szabad emberekről, akik családjuk (tágabb értelemben: törzsük) érdekében kutatnak, keresnek vadásznak, nem pedig önös érdekeket hajszolnak. Kézai és Anonymus sok mellékes dolgot kihagyott művéből és feltehetően a legfontosabbnak tartott eseményt (a Nimródi vonalat, vagy a hozzá köthető időszakot) emelték csak ki. Thuróczy többnyire

6 8 Dobogó kettejük művét dolgozta fel. Hunor és Magor korszakokat átívelő szerepeltetése s bibliai idők megidézése jelzi, ekkora erejű nép megmozdulás igen ritkán fordulhat elő a történelemben. A hun kimozdulás a sztyeppe-övezetre általában jellemző kisebb népmozgásokat felülmúló cselekedet volt. A két legfőbb krónikánk két leszármazási vonalat jelenít meg, Kézainál a Jáfet ágból származik Nimród, míg Anonymusnál Kám leszármazottjának, Kusnak a fia. Ennek az eltérésnek igen komoly oka van, mégpedig a Jézus családfája körül kialakult anomáliáknak a következtében. A Jeromos által összeállított Vulgáta lett a Róma által elfogadott,,hivatalos biblia verzió, amire a manicheusok azt mondták, hogy hamisítvány, mert súlyos ferdítéseket és valótlanságokat tartalmazott. Úgy az egyes szövegek, mint Jézus származása. a Vulgáta összeállításáig különböző szentirat változatok léteztek, s e mű előzménye volt a 325-ben összehívott niceai zsinat, ahol kereszténységet az ótestamentum alapján dogmatizálták. Nimród, a föld első uralkodója és az első nagyobb emberközösséget összefogó birodalom, Babilon ura, mely egyben az első igazi kultúr bölcső is. Az ő szerepe megkerülhetetlen, hiszen a legismertebb hun főkirály Atilla uralkodása idején őt említi őseként, egy újabb időbeli visszacsatolásként, mint Nimród unokája. A történetírók egyessége szerint 370-ban a hunok átkelnek az Etil (ma: Volga) folyón és az alánok területét birtokba veszik, 374-ben pedig a Tanais-on (ma: Don) és a keleti gótokra zúdulnak. Őket részben elűzik, részben hagyják őket megmaradni földjeiken. Ami valódi nehézséget jelenthetett, az a nehezen megközelíthető Krím félsziget (a korabeli Chersonésos) elfoglalása, mely bár vegyes lakosságú, döntően gót uralom alatt van. Mindhárom krónika megemlékezik egy nehezen fellelhető átkelőről az egyetlen gázlóról, mely utalás egyben egy titkos átjáróra, amelynek megtalálása segíti tovább vándorlásukban a hunokat. Az átjáró szónak kiemelten fontos szerepe van. Az átjáró kifejezésnek sok jelentésárnyalata lehet, úgy mint átvezetni valakit egy folyó egyik partjáról a másikra; átértelmezve pedig, átjutni a kétségek mocsarán, átkelni egyik világból egy másikba, akár a régiből az újba, Ázsiából Európába. Bizonyos, hogy a Kazak sztyeppén közel 20 évet eltöltő hun népesség vezető rétege valami probléma előtt találta magát, amit csak hoszszas töprengés árán tudott megoldani. Átkelni, átjutni, kivezetni a népet szorongatott helyzetéből, rést találni a tornyosuló akadályokon ilyesmi gondolatokra jut az, aki a szavak jelentését kutatja a krónika szövegváltozatokban. Lehetséges-e az, hogy egy erős, jól felszerelt, nagy számú és gazdag haditapasztalatokkal rendelkező hun haderő előtt problémát jelentsen egy bármilyen nagy folyamon való átkelés? A könnyű lovasság, legalábbis a sztyeppei, bármikor átúsztatott szélesebb folyamokat és talán furcsán hat, de már az ókorban is, amennyiben a folyószűkület megengedte, ha nem, akkor felfújható bőrökből és deszkákból mozgó hidat, mai szóval: utász hidat készítettek. Vagyis, egyetlen folyami gázló biztos, hogy nem indokolt volna egy legendai keretet. Ugyanakkor az a lehetőség merül föl, hogy ez az egyetlen gázló kifejezés az erődként is felfogható Krím félszigetre való bejutást és az onnan való további sikeres hadműveleteket takarhatta. A térképre nézve jól látható, hogy a félszigetre a korábban kimmer boszporusznak nevezett átkelően lehet átjutni egy váratlan támadással. A kimmer nép név önmagában is beszédes, hiszen egy szkíta népről van szó, akikről az átkelő a nevét kapta. A szarvas, mint fő motívum sokfajta jelentéssel bír (pl. a Tejút megjelenítője), egyfajta szellemiséget és iránymutatást is jelent. Itt nyílván egy égi, talán látomásban megjelenő állatról, vagy egy ahhoz köthető szellemiségről van szó, amely valamilyen segítséget, útmutatást adott a kétségek közt őrlődő hun népnek. Kissé drámaian: a kétségek mocsarából szabadította ki népét annak szent állata. Meglepő hasonlóság figyelhető meg a IV. század közepe táján történtek és a mogyoródi csatát követő hetekben lezajlott szárnyas csodaszarvas jelenés között, Szent László és Géza testvérpár esetében. Mindkét esetben a magyarság valami előtt, egy nagy feladat, vagy valami más, egy győztes csata után van és az ekkor jellemző bizonytalan lelkiállapotot szűnteti meg a csodaszarvas feltűnése, iránymutatása. A két kiemelkedő esemény között eltelt idő is mutatja, hogy itt egyegy igen kivételes mitikus- történelmi pillanatot érhetünk tetten, hiszen a legutóbbi eset után már talán nincs is ilyen csodaszarvasos alkalma a magyarságnak. Valóban felmerülhetett a kérdés ott a Kazak pusztában, hogy merre tovább és milyen áron? Le délnek, akár Indiába, vagy a távolibb és kissé bizonytalanabb, idegenebb Európába? Csak feltételezzük ezt az őrlődést, mert pontosan erről a majd két évtizedről van a leghomályosabb tudomásunk, de az kétségtelen, hogy a hunoknak mozdulniuk kellett. A Kazak puszta nem rendelkezik jól védhető hegyszorosokkal, azon kívül az emberiség nagy gazdasági-kulturális központjaitól szinte egyenlő távolságra van, vagyis kiesik a főbb kereskedelmi utaktól, és ahonnan nehéz beavatkozni az emberiség életébe. Már pedig az a nemzet, amelyik hol a Kínai birodalmat sarcolja, hol Észak-Indiát hajtja uralma alá, az nem érhette be pusztán legeltető állattartással. A sztyeppe övezeten való továbbvonulás viszont önmagától is meghatározhatta a menetirányt. Egy dologban nem lehet kétségünk, a lovas kultúrájú hunok több ezer év tudásával a tarsolyukban pontosan tudták, hogy mi a feladatuk, ha úgy tetszik: küldetésük a világban. Ritkán használt szóval rettenthetetlenek voltak tetteikben, de gondosak az előkészületekben. Egy akkora feladat, mint szétrobbantani az európai erőközpontot je-

7 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 9 lentő Római Birodalmat, még őket is el kellett, hogy gondolkoztassa, még nekik is komoly feladat volt. Keresztül törni tucatnyi kisebb-nagyobb harcias népen, mégha ezek nagy része rokonuk is volt, csak érdekek sérülésével volt lehetséges. Ugyanakkor tudták, ha az alán-jász területre bejutnak, ott nincs megállás! Akkor már tovább kell menniük, át a germánokon, neki a római limesnek, hogy annak feltörésével elfoglalják Európa kellős közepét, amelyet könynyen gazdasági és politikai központtá alakíthatnak ki. Aki azon tipródik gondolatban, hogy a hunok mindig csak a szomszéd kerítésig voltak képesek ellátni, és kétségbeesésükben jutottak mind közelebb az Ister-Dunához, az szörnyen el van tévedve. Igen kemény, következetes katonai szempontok vezették Bendegúz seregeit, hogy testvéreken és ellenségen átverekedve magukat megpihenhessenek a Kárpátok alatt. Pontos menetrend szerint kellett történniük a katonai akcióknak, a győzelmeknek, hogy a tágasabb család, az alap népesség és az állatállomány időről időre biztonságos környezetbe, friss vízhez, legelőkhöz jusson. Mivel itt nem egyetlen család tucatnyi népről, hanem tíz- és százezrekről volt szó, ezek megindulása és megvédése sokkal nehézkesebb volt és nekik már katonailag is védett övezetekbe kellett érkezniük. Tudjuk, hogy lovas-nomádok milyen hatalmas távolságok megtételére voltak képesek, de a hunok érezhetően valami biztos szállásterületre vágytak. Hiszen elérve a Kárpát-medencét gyakorlatilag onnan nem mozdulnak, s azt hadjárataik kiinduló állomásává teszik. A Hunor monda éppen azért csodálatos, mert ahelyett, hogy részletezné a személyeket s az egymásra következő eseményeket, szinte időtlenné téve azokat, egy igen tömör, fantáziát megragadó leírása a történteknek. Csakhogy nem mindegy, hogy milyen lelkülettel hallgatják! Biztosra vehetjük, hogy akár még a Rákóczy kor magyarja is határtalan megilletődéssel hallgatta a Hunor, vagy bármely más mondánkat. Külön kérdés, hogy a Balambér vezette hun támadás megszünteti Pannónia több évszázados kettéosztottságát s bár a hunok idején is vannak időleges terület veszteségek, átmenetileg ők is kiszorulnak a központi részekről, de ezzel így is a mai napig fennálló helyzetet rögzítenek a IV. század végén. Különösen a magyar név alatt beáramló népesség idejétől fogva soha nem lesz vita tárgya a Kárpát-medence központi területének jogi státusza, vagyis hogy kihez tartozik. Ezzel a ténnyel a hivatalos történetírás soha, egyetlen mondat erejéig nem tartotta érdemesnek foglalkozni. Ma, 2008-ban a Kárpát-medence nem egységes, sem területileg, sem vezetését illetően, de mégis érdekes, hogy annyi kataklizma után is a terület szívtájéka az ősnép kezén maradt, amit akkor a szarmaták birtokoltak. Ez nagyon fontos, mert ebből a tényből még bármi kinőhet, holott a helyzet súlyosabbnak adódik, mint a török idők széttagoltságakor. Az Ister-Duna vonalán húzódó római limes végzetesen blokkolta a Kárpát-medence működését, ahogy azt a mai határok is teszik, és az európai kontinensre ránehezedő eltorzult római világ valóságosan pusztulással fenyegette a világot. Az erkölcsi tartásukat vesztett római u- ralkodói körök és a birodalomban mindenhol megjelenő korrupt hivatalnokok számtalan tartomány népét sodorták kiszolgáltatott, rabszolga állapotba. A rendet egy o- lyan zsoldos katonaság tartotta fenn, melynek zömét egyre inkább külföldiek alkották. Talán túlzásnak tűnik ez a vaskos vélemény, de gondoljunk a Szovjetunió összeomlását megelőző évtizedekre. A kulturális és morális süllyedésre, az ökológiai katasztrófákat eredményező, ésszerűtlen gazdaságpolitikára. A szarmata kérdés A szarmata nép évszázadokon át uralni tudta a Kárpát-medence keleti felét, azonban a 300-as évek közepére végzetesen meggyengültek a szüntelen csatározásokban. A lovas, nehézpáncélos szarmaták természetesen a nagy szkíta-hun család tagjai, tehát ugyanazon nyelvű és szokású, mint az új honfoglalók. Tőlük származik, velük kapcsolatosan maradt fönn az első magyar Kárpát-medencei nyelvemlékünk: a marha 7 szó. Ez mindössze annyit jelent, hogy a beérkező hunok magyarul beszélő ősnépességet talál a Duna-Tisza közén a Kr. utáni IV. században. Ennek a felvetésnek a valódiságát a következő érv támasztja alá leginkább: Tóth Tibor előtt világossá vált, hogy az un. finnugor népek morfológiai sajátosságai nincsenek meg a honfoglaló magyarság embertani anyagában, valamint a mongoloid komponens is jelentéktelen, ellenben a Fekete-tenger vidéki és a nyugat-

8 10 Dobogó kazahsztáni szarmata embertani anyag mutatja a legnagyobb hasonlóságot az ősmagyarokkal. 8 Tóth Tibor a koponyavizsgálatok összehasonlítás során 3000 évet vett figyelembe és ennek alapján mondta ki: a honfoglaló magyarság osteológiai anyaga a Közép- és Kelet-Kazaksztán területéről származó andronovói valamint a Közép-Volga menti bronzkori leletekkel tükröz közelséget. Továbbá: A szarmatakusán korszak leletcsoportjai közül a honfoglaló magyarság szériája a nyugat-kazakisztáni szarmata, az Alsó-Volga melléki közép szarmatakori, valamint a mizdahki csoporttal tükröz a legnagyobb közelséget. 9 Vagyis, nem kevesebbet jelent Tóth Tibor kutatási eredménye, minthogy a nagyjából 50. szélességi fok mentén, Kínától a római Limesig ugyanaz a kaukázusi európid népesség áramlik oda-vissza évezredeken át. Ez a népesség négy-öt nagyobb királyságra (kiterjedt, autonóm törzsszövetségekre) oszlik, ezeken belül pedig számtalan nagy családra. Az európai szarmaták nem feltétlenül vannak szoros szimbiózisban az indiai vagy kínai hunokkal, de kiterjedt kereskedelmi kapcsolataik révén tudnak egymásról, érintkeznek és bizonyára híreket (információt) is cserélnek. Ez a (nevezzük most így) kaukázusi lovag típus kiterjedt mozgásterületénél fogva más népcsoportokkal érintkezik ugyan, de ezen a földrajzi sávon ő a domináns a Kr. utáni X. századig. Elképzelhető lenne az, hogy négy-öt néven létező népcsoport évezredeken át ugyanazon embertani jellegzetességeket mutatva, ugyanazt a lovas kultúrát és magasrendű erkölcsiséget követve, alapvetően ne ugyanazt a nyelvet beszélje? Még ellenségeik is rendre ugyanazok voltak. Tóth Tibor tanulmányából nem derül ki, hogy földrajzilag milyen szélességig terjedt a vizsgálata. Feltehetően az volt a szempont, hogy a magyarok Urálba helyezett téves őshaza elméletét és az ugor ág jelentőségét tényekre alapozva megcáfolja, illetve csökkentse, mindezt az 1950-es években. A szarmata-jazigok (jászok) Kr. u. 50-től említettnek először a római forrásokban. Megjelenésük utáni 200 évben sorozatos támadásikkal nyugtalanítják a Limes védvonalát, s a Duna mentén új erődrendszert kénytelenek építeni védekezésül a rómaiak. Az ellenük induló császári expedíciók rendkívüli jelentőséggel bírtak Róma számára, mivel ebben a korban egyetlen más nép, még a gótok ellen sem volt szükség ilyen nagy arányú erőkifejtésre. 10 Erejükre jellemző, hogy Kr. u. 89-ben a szarmata-jazigok a rokszolánokkal karöltve megsemmisítik a híres XXI. Rapax légiót. A jazigok és a roxolánok összehangolták hadműveleteiket is így lassan az egész Tiszántúlt birtokukba vették. A II. század végén a jazigok támadásai megélénkülnek. Kr. u. 174-ben már 100 ezer római hadifoglyot engednek szabadon, majd 260-ban a szarmata-roxolán szövetségeseknak az egységes támadásuk megrengeti Észak-Itália gazdag kikötő városait, sőt még a Pó-völgyi településeket is 12. A III-IV. században húsz év alatt hétszer kellett hadjáratot vezetni ellenük, miközben közülük 300 ezer(!) embert telepítenek római területre. 322-ben Rausimod szarmata király támadta meg a birodalmat, majd a támadások megismétlődtek 356- és 358-ban. Súlyos csapás volt a limigantesek11 felkelése 334-ben. A gótok ellen ugyan támogatták a légiók a szarmatákat, ám ez sem tudta megmenteni őket politikai súlyuk megtartását illetően. 13 A sorozatos támadásaik, a belső törzsi villongások és belháborúk őket is meggyengítette, éppen a IV. század vége felé, a nagy hun támadás előestéjén. Az utóbbi időben egyre másra születnek tanulmányok a szarmatákkal kapcsolatban, méltán, hiszen egy igen jelentős szkíta származék lovas népről van szó, akiket a történelemtudomány párthusokhoz, a közel-kelet uraihoz hasonlóan, nem kezel súlyuknak megfelelően. Velük kapcsolatban a Csörsz-árok az, ami az érdeklődés középpontjában áll, amely árok rendszer a kutatók többsége szerint a római hadmérnökök munkája és a rövid életű római-szarmata szövetséget szolgálta. Ha ez igaz, akkor a szarmaták területe, a Duna-Tisza köze a IV. század közepére a rómaiak ütközőzónájává vált a germánok és Pannonia Secunda valamint Valeria között. A szarmaták és a rómaiak között alapvető érdekellentét állt fent, de rövidebb időszakokra, néhány évről, esetleg évtizedről van szó, mégis egyességre léptek a közös ellenség a germán törzsek ellen. És ez az ingatag szövetség 357 telére fel is bomlik. Tény, hogy a szarmaták a IV. század végére a folytonos kifelé viselt harcoktól és belső polgárháborúktól jelentősen meggyengültek és egy ilyen szövetség létrejöhetett. De ezek, csak a Csörsz-árok építésére vonatkozó következtetések, mert az árok építésének körülményei nem dokumentáltak, lehet, hogy egy jelentős méretű vízelvezető árokról van szó, mint aminek használták is a későbbi korokban. Tudjuk azt, hogy a hunok nagyjából 375-ben érik el a Duna-Ister alsó vonalát és annak mentén haladnak mind följebb. Előző évben nagy qvád támadás éri a római Pannóniát északon, a qvádok szomszédságában, melynek során a nagyobb (Carnuntum, Akvuincum) városok is súlyos pusztítást szenvednek. A római büntető expedíció nem ér el kellő hatást, mert már nem tudnak elegendő katonát irányítani a térségbe. A birodalomba betelepült gótokkal is egyre több baj lesz, mivel nem kapnak rendes ellátást az összetűzések nyílt összecsapásokba torkolnak és 378-ban Hadrinapolisnál alán-szarmata csapatok segítségével tönkreverik a római sereget. A hunok 381- ben a Tisza környékén vannak és feltehetően az ezt követő néhány év valamelyikében támadnak a Duna menti limesre, magára Valéria tartományra, s a két Pannóniára és azt birtokba is veszik 14. A szarmatákat (és fél tucat kisebbet népet) leváltó és bekebelező hun betelepülés azért is kiemelkedő erejű és jelentőségteljes, mert nem csak részekben

9 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 11 gondolkodott, hanem az egészet képes volt egy kézben összpontosítani. A hunok a gótokon átjutva a Duna vonaláig szinte akadály nélkül jutnak el, ezt a krónikáink is érzékeltetik, és csak itt vívják igazán nagy, veszteség teljes csatáikat. Ennek egyik oka nyilván az, hogy a szarmatákkal-alánokkal, a roxolánokkal, dákokkal könnyebben összhangra találtak, mivel rokon népek. A dákok, Ammiánus szerint, a szarmaták egyik törzse. Amikor a kutató a szarmatákról szóló, vagy velük kapcsolatos forrásanyagot vizsgálja, nem kis fejtőrést okoz a különböző név változatok a szarmata-jazigalan viszonylatban. Az egyik forrásban az alánokat nevezik massagétáknak, a másikban viszont az alánokat a jászokkal azonosítják, akik viszont azonosak a jazygokkal, akiket aztán a kárpáti régióban szarmatáknak neveznek. A legvalószínűbb magyarázatnak az tűnik, hogy a Kr. u. 89-ben beköltöző szarmaták a Kaukázus előterében élő nagyobb (alán-jász) tömegből szakadtak ki, innen a tovább élő (kereskedelmi és nyilván rokoni) kapcsolat és a névváltozatok. A IV. század közepén a kárpáti szarmaták és a Fekete-tenger-Kaukázus térségben élő alánokat a közéjük betelepülő gótok elválasztják ugyan, de azért a kapcsolat és kereskedelem nem szűnik meg. E két nép név (alán, szarmata) inkább csak földrajzi megkülönböztető jelentőségű, mintsem következtetni lehetne közös származásúkra. Kétségtelen viszont, hogy szkíta származásúkban megegyeznek a feljegyzések, szokásaik, fegyvereik pedig csak minimálisan eltérőek. Valamikor Kr. u. 390 körül a hunok már biztosan tartják kezükben a Kárpát-medence nyugati részét is, mivel néhány évvel később már több tízezres sereget küldenek a Római Birodalom megsegítésére. Hunor és Magyar népe tehát lassan, pásztor harcosokhoz méltóan, titkok és küzdelmek útján, de újra hazatalált. Források 1 Világtörténet évszámokban. Gondolat, Adatok: Kína rövid története. Gondolat, 1960., és Jaques Gernet: A kínai civilizáció. Osiris, Az összefüggést, vagyis azt, hogy a Kínában lehanyatló és onnan kiszoruló hun hatalom és a határ túloldalán felemelkedő (türk) birodalom népe egy és ugyanaz, ezt csak az nem látja, aki nem akarja. Az érdekes inkább az, és ez egyben alátámasztja az elmondottakat, hogy az Árpádi bejövetel után a kínai krónikák már nem beszélnek se hunokról, se türkökről. Pedig feltehetően még azután is maradtak nagyobb számú kolóniák a Belső-Ázsiai térségben, azonban rájuk a beolvadás várt és a lassan feltörő mongol népek veszik át a vezető szerepet. Kitaj, dzsürcsi és tunguz népek alapítottak birodalmakat Kínában a században, őket követte a mongol hódítás ( ). Ezek a hódítások azonban százszázötven év próbálkozás után, folyamatos lázadásoktól gyengítve, sorra elbuktak. Valószínűleg a kulturális ellentétek (nomádmegtelepült, pásztor-földműves stb.) áthidalhatatlanok voltak. Hosszabb beágyazottságra volt szüksége egy kívülről jött népnek, ha tartós uralmat akart elérni Kínában. A mandzsuk a dzsürcsik utódai voltak, ők a 17. századtól a 20.-ik elejéig uralkodni tudtak, talán a hosszú együttélésnek köszönhetően ben a Szuj-dinasztia vezetésével újra kínai vezetőréteg egyesíti északot és délt, ezzel Kína 270 évig tartó megosztottsága megszűnt, majd nem sokkal később, 617-től a Tang korszak következett. 5 Az európai szarmaták Don és Dnyeper közé költözése időben egybeesik az ázsiai nomádok mozgásával, a Parthus Birodalom kialakulásával. Anélkül, hogy egyenes összefüggést próbálnánk kimutatni a III. századi észak-pontusi sztyeppei kataklizmák, a parthus, illetve a hiung-nu birodalom felemelkedése között, mindenképpen említésre méltónak látjuk Kulcsár Valéria: Egy elfelejtett iráni nép, a szarmaták. Internetes változat. 6 Képes Krónika, ford., Bollók János. Oziris, o. Ugyanott: Perszisz=Perzsia, Meotisz=Azovi-tenger, 7 Ammianus Marcellinus: Róma története. Európa könyvkiadó, Bp Ez a felvetés, nem tagadom, elég merész, de ahelyett, hogy bizonygatnám igazamat, inkább felszólítok mindenkit: cáfolja meg, ha tudja! Itt most csak a kérdéshez kapcsolódó információkat adjuk. Az eset Constantius császár hadjárata idején történt az Ister menti szarmata limigansok ellen, akiknek lázongását megjelenésével lecsillapítja ugyan, de lekezelő szavaira kitört a botrány. Az egyik szarmata férfi a csizmáját (télvíz idején járunk) is feléje vágva kiabálta ezt a szót: Marha! Marha! Ammianus Marcellinus hagyományozta ránk ezt a történetet, és hozzáfűzte: ami náluk csatakiáltásként hangzik 203.o. Ebben a kérdésben érdemes Sebestyén László véleményét idéznem: Viszont Marcellinus csatakiáltásként őrizte meg a marha- marha szitkozódást. Kire-kire bízom, hogy e szó mit jelent, de azt is, hogy a ma használatos átvitt értelme miatt kiáltotta-e a haragra gerjedt jász atyafi. A rómaigörög műveltségű katonaírótól nem vehetjük zokon, hogy nem ismerte a hun-magyar nyelvet, mivel főleg testőrtiszti feladatokat látott el a császári udvarban. A jegyzeteket író Adamik Tamástól egy kicsit furcsállhatnánk, hogy nem kapta fel a fejét erre a nyilvánvaló unicumra. A jegyzetben ugyanis a következőket írja: a marha eredeti jelentése halál oldal. Még arrébb: marha a pannóniai népek csatakiáltása oldal. Ennyi. Semmi kétkedés, magyarázat vagy bizonyítás. Az eredeti latin szövegben (XIX. könyv, 11. fejezet.) pedig valóban ott szerepel ez a megismételt magyar szó. Adamik Tamás kiváló szakember, az ELTE Latin Tanszékének vezetője, hatalmas latin tudással. Nem ő a hibás a hosszú-hosszú évtizedek szerencsétlen és káros oktatáspolitikájáért. Az, hogy a szarmaták magyarul beszél(het)tek, az a tény is alátámasztja, hogy etnogenezisükben a magyarokhoz álltak legközelebb. Ha már lovas kultúrájukat, harcászatukat és egyéb szokásaikat nem is akarjuk beszámítani, vagy figyelembe venni. Ezt az ide-oda mozgást az indoeurópai kultúra felkent papjai a mai napig nem tudják teljesen megérteni, pedig semmi ördöngösség nincs ebben. Az európai történettudomány az egyes népek (a maguk korában inkább csak törzsek) vándorlását, többnyire csak egy jól behatárolható térségben tudja elképzelni és értelmezni. A mi esetünkben egy könnyen mobilizálható, művészetében, harcászatában és egész életmódjában is a mozgásra építő nép időnként való kimozdulásáról van szó. Ezeket a kimozdulásokat motiválhatták gazdasági tényezők, de többnyire inkább háborús okokat lehet látni mögöttük, olyan hadjáratokat, melyeket a kitartó hun lovakkal nagy távolságra is képesek voltak megvívni. 8 Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai. 9 Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etápjáról. Az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei 18 ( 1965), és oldalak. 10 Harmatta jános: A magyarországi szarmaták történetéhez. Archelológiai Ért. 77 (1950) 12. o. 11 Királyi vagy szabad szarmaták=acaragantes és a szolgaszarmaták=limigantes. 12 Póczy Klára: Aquincum. 33. o. 13 Harmatta id. m. 16. o. 14 A Pannónia megnevezés és a római fennhatóság ekkor, a IV. században csak a Dunán-túlt, a Dráva folyón túli részeket és a bécsi-medencét jelentette.

10 12 Dobogó A Szent Korona és a tulajdon 1. rész Bágyi Zoltán tanulmánya azon ritka írások egyik, amely alapos kutatómunkával összefoglalta a Szent Korona-tan egyik tételét jelentő, a Szent Koronához köthető tulajdonjog történetét, és a történelmi korokban változó tartalmát. A tanulmány két részből áll. Az első azt mutatja be, hogy az 1848-ig tartó tradicionális korszakban, a második rész, pedig azt, hogy az 1848-tól 1944-ig tartó modernizációs korszakban, mit tekintettek a Szent Korona tulajdonának. A téma azért is aktuális, mert a Szent Korona-tanon alapuló történeti alkotmányunk korunkra vonatkoztatott trágyalása ma sem kerülheti el a Szent Korona tulajdonjogának kérdését. Dr. Tóth Zoltán József BÁGYI ZOLTÁN Bevezetés Magyarország történetét az ország születésétől napjainkig végig kíséri a Szent Korona, aminek hatása a magyar állam életére 1946-ig rendkívül jelentős volt. A Szent Korona hatása egészen a legalapvetőbb jogokig behatolt a társadalom életébe a tulajdonnal való szoros kapcsolata révén. Annak a témakörnek a vizsgálata rendkívül fontos kérdés, hogy a Szent Koronának a kizárólagos tulajdonjoga milyen mértékben érvényesült az elmúlt évszázadokban, hiszen amennyiben a Szent Koronáé a főtulajdonjog és nem a királyé, az nagyban meghatározza az adott időszak politikai és gazdasági életét. Ugyanis míg a kialakuló monetáris centralizáció, a bankházak megjelenése egy újfajta fejedelmi abszolutizmushoz vezet Európában, addig Magyarország 1848-ig meg tudja őrizni a rendi jellegét. Szintén meghatározó volt, hogy 1848-ig a politikai életben való jelenlét a Szentkorona-tagságon múlott, amit a Szent Korona által közvetített adománybirtok biztosított. A Szent Korona és a tulajdon 1848-ig A Szent Korona és a tulajdon kérdése 1848 előtt aránylag könnyen vizsgálható után, amikor a történeti alkotmányt a megváltozott társadalmi, közjogi viszonyokra próbálták értelmezni, sokan kutatták az 1848 előtti helyzetet. Két kiemelkedő személyiség írt a Szent Koronáról, a Szent Korona-tanról Timon Ákos és Eckhart Ferenc. Eckhart Ferenc szerint a korona vagyonjogi alapon nyugvó jelentése a király személyével szorosan kapcsolatos koronafogalom mellett már az Árpád-korban megjelenik. Ezzel a vagyoni jelentéssel a nyugati államokban is találkozunk, de míg Angliában és különösen Franciaországban a koronaeszmében ez a dologi jogi elem volt túlnyomó, addig nálunk a személyes vonatkozás, a hűséggel való kapcsolat az erősebb. III. Honorius pápa dekretálisára hivatkozva megállapítja, hogy IV. Béla idejében, a nyugati fejlődéssel körülbelül egyidőben jelentkezik tehát nálunk a mindenkori király személyétől elvont koronafogalom, amelyhez az elidegeníthetetlen királyi javak tartoznak. Eckhart a királyi javak feletti rendelkezés korlátozásában csupán a királyi hatalom önvédelmét látja. Timon Ákos viszont a magyar középkori állami élet közjogi jellegét hangsúlyozza: Az egyéniség elve a birtokarisztokráczia kifejlődése következtében nálunk is előtérbe nyomul, de nem emelkedik a köz, az államiság elve fölé, nem szünteti meg annak uralmát. Az egyéni hatalmak korlátozása a köz, az állam érdekében nem magánjogi, nem hűbéri formákban történik, mint a nyugati államokban, hanem közjogi formákban, a közhatalom eszméjének érvényre emelése mellett, mely a szent korona közjogi fogalmában, személyesítésében nyer kifejezést. A magyar adományrendszer folytatja Timon a nyugat európai hűbéri birtokrendszerhez képest egyértelműen nem magánjogi, hanem közjogi alapon nyugszik. A birtokadományozás nálunk nem a hűbérúr magánjogi, hanem kizárólag a Szent Koronát fején viselő király közjogi aktusa. Innen az a jogelv, hogy a magyar adománybirtok közérdemek jutalma (laurea virtutis), mely jogosan csak a köznek tett szolgálatok alapján, vagy mint már az Aranybulla mondja: iusto servitio szerezhető. Tóth Zoltán József is a közjogi aspektust hangsúlyozza: Bónis Györgyre és J. Canningre hivatkozva kifejti, hogy III. Honorius pápa dekretálisának a tartalma a koronajavak elidegenítésének tilalma a hatalom ön és közösség általi korlátozása. Ez viszont egyértelműen a hatalom közjogi korlátozására utal, és nem csupán a király patrimoniális hatalomfenntartásának biztosítására. Szent István korában még nem tettek különbséget az adománybirtok és a szállásbirtok között : ki-ki ura legyen az ő tulajdonának, szinte úgy a király adományainak is, mig él 1.. És az ő halála után fiai hasonló urasággal bírják örökségöket Szent István dekrétumainak II. könyve, 35. fejezet. Az új birtokrend a XIII. századtól fokozatosan alakult ki, mely szorosan fűződik a Szent Korona közjogi fogalmához és személyiségéhez. Két alapelven nyugodott ez a birtokrend: az ősiség (a birtok megkötöttsége a tágabb értelemben vett család, a nemzet irányába) és a

11 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 13 Szent Korona elvén (a birtok megkötöttsége a közhatalmat képviselő Szent Korona irányába). A két elv a fentebb említett két Árpád-kori birtokfajtához köthető. Az ősiség elvének eredete az ősfoglalás kori nemzetségi szállásokból kialakuló, az egész nemzetséghez köthető egyéni birtokhoz, a szállásbirtokhoz köthető. A Szent Korona elvének eredete visszavezethető a királyi jogon (ius regiumon) alapuló királyi aktushoz, mely kezdetben a nemzetségek által meg nem szállott területek feletti rendelkezést jelentette. Wenzel Gusztáv a királyi jogot (ius regium) magánjogi művében a XIX. század legvégén a következőképpen határozza meg: a királyi jog a magyar és erdélyi magánjogban az ország szent koronája azon hatóságát (Jurisdictio Sacrae Regni Coronae) nevezzük, melynél fogva a fennálló összes földbirtokot képviseli, közvetve pedig minden magánbirtoknak alapúl szolgál. A nemesi jószágok adományozása volt az adományrendszer alapja. A megadományozottra átszállt a királyi jog. Így az adományozó az adomány tulajdonosává vált. A tulajdon csak két esetben szűnt meg: ha utódjai kihaltak vagy ha az illető jószág tulajdonosa olyan bűncselekményt követett el, amit a törvény hűtlenségnek minősített. Valamelyik megtörténtekor a jus regium átengedése azonnal elvesztette erejét, így a tulajdon is elenyészett és a koronára háramlott vissza. A királyi jog ebben a formában a honfoglalás után alakult ki a Magyarországon keletkezett birtokviszonyokból, és a magyar monarchia eredeti alapításából veszi kiindulását. Az Árpád-házi királyok korában már kifejlett, de csak az Anjouk alatt az ország szent koronájával kapcsoltatván össze nyerte azon jogi alakot, melynél fogva a hazai adományrendszer rendezésének alapelvét is magában foglalta. Jus Regium dicitur jurisdictio S. Coronae Regni in bonis ac juribus possessionariis Hk. I. 24. prol. c) Hk. 24. Az adománybirtok a XIII. században túlsúlyba került. Az ősiség (nemzetségi) és a királyi jog elve a szabad birtokjog terén harcot vívott. A királyok a szállásbirtokban is próbálták a királyi jogot érvényesíteni, hogy az visszakerülhessen hozzájuk, a nemesek viszont adománybirtokban való öröklés kiterjesztését követelték. Az első eredménye e küzdelemnek az 1222-ben az Aranybulla első cikke: Ha valamely nemes meghalálozik fi nélkül, lányát illesse birtokának negyedrésze; a többiről tetszése szerint rendelkezzék és ha a halál közbejötte miatt nem rendelkezhetik, a hozzá közelebb álló rokonra szálljon; és ha teljességgel semmi nemzetsége nincsen, szálljon a királyra. Ezt követte az évi decretum 9. cikke, mely szerint, ha a nemes a csatában hal meg, birtokai a rokonaira vagy a nemzetségére szálljanak tehát eme törvény után az adománybirtokban is örököltek. Következő állomás az évi decretum 26. törvénycikke, mely már az adománybirtokban is biztosította a nemesek szabad végrendelkezési jogát a rokonok, a hitvestárs és az egyház javára. A szállás- és az adománybirtok közti öröklési különbség így lassan elenyészett, tehát a nemzetségi jog felülkerekedett a királyi jogon. Olyannyira, hogy Nagy Lajos az Aranybullát megerősítette, annak 4. cikkének hatályát megszüntette és megalkotta az ősiség törvényét évi törvénycikkek Előbeszéd 11.. birtokaik (nemesek birtokai szerző megjegyzése) jog és törvény szerént, tisztán és feltétlenül, minden ellenmondás nélkül, legközelebbi atyafiaikra és nemzetségeikre háromoljanak. Tehát a nemes birtoka felett nem rendelkezhet sem élők között, sem halál esetére. A nemesi- vagy más néven szabadbirtok, fiú utód nemlétében addig száll át az oldalrokonokra, amíg a nemzetségnek akad fiú tagja, amennyiben a nemzetség kihalt, a birtok visszaháramlik a koronára. Ez az ősiség törvénye, ami az évi XV. törvénycikk hatálybalépéséig érvényben volt. Az új birtokrend Szent Koronához kapcsolása biztosította a szabad birtokjognak egységes és közjogi természetét, valamint azt, hogy minden szabadbirtok tulajdonosa a megkoronázott király uralma alatt maradt és magánosoknak, az egyházi és világi főuraknak nem került hatalma alá. Ez volt az alapvető különbség a magyar és a nyugati hűbéri birtok között. A szent korona elvének a birtokjog terén érvényre emelése véglegesen megszilárdította, uralkodóvá tette azt a felfogást, hogy a király nem magánhatalmánál, hanem alkotmányos közhatalmánál fogva gyakorolja birtokadományozási jogát. Így a Szent Korona a szabad (nemesi) birtok egyetlen forrásává lett. Eckhart Ferenc egyetért abban Timon Ákossal, hogy a szállás- és adománybirtokok között a különbség megszűnt, de ő mindezt egy magánjogi folyamatban látja, melynek lényege, hogy a nemesek akkor érezték biztosítva birtokaikat, ha a király adományozás útján megerősítette őket a birtokaikban. Miután a szabad birtokjog közvetlen kapcsolatban van a Szent Koronával, létrejön a Szentkorona-tagság fogalma, amely létrehozza a közszabadságban, közjogi jogokban való részvétel újabb alapját. Mindaz, a ki szabad birtokjogát a szent koronától származtatja, s azzal ez alapon közvetlen összeköttetésben áll, tagja a szent koronának (membrum Sacrae regni Coronae). A Szent Korona tagja így a nemeseken kívül a birtokos egyházak és városok, hisz ezek is gyökeres joggal a Szent Koronától bírják birtokaikat. Timon véleménye szerint: Mindezek együttesen a szent koronát a fején viselő királlyal egyetemben alkotják azt az egységes közjogi egészet, élő szervezetet, amit a középkori források a szent korona egész testének neveznek (totum corpus Sacrae regni Coronae), napjainkban pedig államnak nevezünk. A Szent Korona misztériuma alatt a középkori forrásaink a Szent Korona megszemélyesítését értik, s ezáltal a Magyarországon uralkodó közjogi felfogást juttatják kifejezésre.

12 14 Dobogó A királyi birtokok és jövedelmek a XV. század folyamán is folyamatosan tovább csökkentek, így csökkent a királyság tekintélye és hatalma is. Szükségesnek látták, hogy bizonyos birtokokat és jövedelmeket a királyság részére állandóan biztosítsanak. Ennek révén kifejlődött nálunk az elidegeníthetetlen koronajavak fogalma ez a fogalom már az évi decretumban határozottan fellelhető. A fogalom lényege, hogy bizonyos javak és jövedelmek a Szent Koronát illetik. Eme javak fölött a király nem rendelkezhet, zálogba nem adhatja, nem idegenítheti el. A koronajavak mindenkor a király udvartartására és az országos védelemre fordítandók. Wenzel Gusztáv a koronajavakat a következőképpen határozta meg: a koronai javak (bona et proventus Sacrae Coronae) különös jogi rendeltetésű javak. Ezen javak rendeltetése: a király és az udvartartás szükségleteinek fedezése. a korona és a királyi méltóság díszének fenntartására szolgáljanak. Ezen javak a szent koronától semmi szín alatt az országgyűlés beleegyezése nélkül el nem idegeníthetők, ha a tulajdonuk magánszemély birtokába jut, a királyi fiscus per útján azt visszakövetelni köteles. (A jóhiszemű birtokos költségeit nem veszti el, de amennyiben rosszhiszemű a jószágot kárpótlás nélkül köteles kiadni és annak jövedelmét is meg kell térítenie.) A koronai jószágokat haszonbérbe viszont lehetett adni. Eckhart hangsúlyozza, hogy Magyarországon külön-külön vagyona volt a Szent Koronának, mint az állam jelképének és mint a királyi méltóság kifejezőjének. Az előbbihez tartoztak a koronajavak, melyek tulajdonosa maga az állam. Az utóbbihoz tartoztak az udvartartási javak, amelyeket meg kell különböztetni az uralkodó magánbirtokaitól. Ugyanis az udvartartási javak felett csak királyként rendelkezhetett, tehát ezen javak tulajdonosa a mindenkori uralkodó volt. A magánbirtokai felett viszont akkor is volt rendelkezési joga, ha valamely okból elvesztette az uralkodói jogokat. A korona jószágai nem voltak elidegeníthetőek, állományuk megváltoztatása csak az országgyűlés hozzájárulásával történhetett. Eckhart a következővel támasztja alá az általa leírtakat: mikor Munkács várát a koronajószágainak sorából kivették és cserébe a Bács megyébe kebelezett tiszáninneni kerületet helyezték a Szent Korona tulajdonába, akkor erről külön törvényt hozott az országgyűlés : 1790/91. évi VII. törvénycikk A tiszai kerületnek a munkácsi uradalom helyébe koronajószágul valóhelyettesítéséről Ő szent felségének kegyes javaslata szerint a karok és rendek egyértelmü megegyezésével határoztatott, hogy a munkácsi uradalom, a melyet ezelőtt Schönborn Jenő Ervin gróf ur, Bereg vármegye főispánja, Ő szent felségének kamarása, valóságos belső titkos tanácsos és aranygyapjas vitéz mindaddig birtokolt, mig a királyi ügyigazgatóság által azon uradalom a koronához tartozóság czimén megpöröltetvén, tőle törvényes uton elvétetett, a többi koronajószágok sorából vétessék ki, és kegyelmes tekintetbe vételével azon minden esetre kiváló és nagyon fontos szolgálatoknak, melyeket a nevezett gróf ur elődei a felséges uralkodóház, ez ország és az egész birodalom érdekében teljesitettek, melyeknek ugyanis csak némi jutalmául adta kegyelmesen a nevezett uradalmat dicsőült VI. Károly császár és Magyarorzság királya ezen családnak, a királyi ügyigazgató által az uradalom visszavétele alkalmával az emlitett Schönborn grófnak fizetett összeg, és a királyi ügyigazgatóságtól a perre és végrehajtásra forditott költségek visszatéritése mellett, ugyanazon gróf urnak visszaadassék; annak helyébe pedig az ugy nevezett tiszáninneni kerület, mely a következő, egészen Bács vármegyébe kebelezett mezővárosokból és falukból áll, u.m. Mártonyos, Ó-Kanizsa, Zenta, Osztrova vagy Ada, Mohol, Petrovoszelló, Ó-Becse, Szent-Tamás, Turja, Földvár, az ország szent koronájának tulajdonul adassék, minden ebből vonható következtetés és mások jogának sérelme nélkül, magától értetvén, hogy azon esetben, ha az emlitett munkácsi uradalom, akár egészben, akár részben, ismét a királyi ügyigazgatóság kezére találna visszakerülni, az többé nem mint koronajószág lesz tekintendő, hanem más fiscális jószágok módjára királyi adómányozásnak legyen alávetve. Az 1848-ig, a rendi világ fennmaradásáig állandóan érvényesül a Szent Korona öröklési joga, a fiscalitas. A rendek minden jussa a Szent Koronától ered. Amennyiben a törvényes birtokosnak magvaszakad minden a koronához, mint forráshoz háramlik vissza. Ezek újabb eladományozása a Szent Korona alapvető jogaihoz tartozik és azt a Szent Koronával megkoronázott király gyakorolja. Kocsis István is hasonlóképpen összegzi az ig tartó időszakot: A Szentkorona-birtoktan (a rendi társadalom felszámolásáig, 1848-ig az ősiség eltörléséig van érvényben) szerint minden földtulajdon gyökere a Szent Koronában van, következésképp a birtok a Szent Koronára száll vissza. (A birtok magszakadás, valamint hűtlenség esetén háramlik vissza a Szent Koronára.) Grosschmid Béni Werbőczy és az angol jog című könyvében egy külön fejezetet szentel Jurisdictio Sacrae Regni Coronae elnevezéssel, ami a Szent Korona azon jogát jelenti, ami alapján a korona az öszszes földbirtokot képviseli és közvetve minden magánbirtoknak az alapjául szolgál. Az 1848 előtti hazai jogunk álláspontja a Szent Korona főtulajdonjogának négy fajtáját különbözteti meg: főtulajdonjog a nemesi birtok fölött, a főpapi jószágokban, a szabad királyi városokban, a jobbágyi földek fölött. A nemesi birtokok fölötti főtulajdonjogot a magyar

13 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 15 magánjog sarktételének nevezi Grosschmid hiszen ez volt az 1848 előtti birtokviszonyok éltető eleme: A jus donationale következtében a birtokok a királyi fiscusra szállottak vissza. Werbőczy Hármaskönyve következőképpen szól: Omnia enim bona, & Jura eorum (Nobilium &c.) possessionaria ab ipsa sacra Regni Hungariae Corona originaliter dependent, & ad eandem semper respiciunt, devolvunturque eorum possessore legitimo deficiente (mert azoknak összes fekvő jószágai és birtokjogai eredetileg Magyarország szent koronájától függenek és törvényes birtokosuk magvaszakadtával mindig ugyanerre is néznek és háramlanak). A főpapi jószágokban a főtulajdonjog azt jelentette, hogy a főpapi jószágok a tisztség megszűnésével visszaáramlottak a Szent Koronához, hogy ezután a jószág a főpap-utódnak ismételten eladományozódjon. A szabad királyi város testületi (tamquam Communitas) nemesként (Nobilium adinstar) a város területét privilégiumánál fogva a királytól, mint földesurától kapta. Közvetetten egyedül a nemesi jószág alkatrészeinek minősülő jobbágyi földek és telkek fölött érvényesült a korona főtulajdonjoga. Grosschmid radix omnium possessionumnak nevezi a Szent Koronát (mert minden birtok a koronától, mint gyökértől ered) és Werbőczyt idézve írja le a Szent Korona összefüggését a főtulajdonjoggal: főpapok, bárók, főurak, bármiféle rendű és méltóságú nemesek az ő jószágaikat Magyarország fenséges Király urainak az adományaiból bírják és birtokolják (universa eorum Jura possessionaria ex Donationibus Serenissimorum Dominorum Regum Hungariae habent atque possident). E főtulajdont maga a nemzet ruházta át a Szent Koronára, a koronázás által a királyra (a communitate et communitatis auctoritate translata est). Szabó Béla a következőket írja (1848-ban): Mivel Magyarország a koronáé, azért a magyar állam a királynak úri tulajdonává nem válhatott s nem válhatik. A magyar királynak a magyar álladalomhoz dynasticus joga nincs. Szolgáljon ez kalauzul azoknak, kik azt állítják, hogy Magyarország, a magyar álladalom öröksége az ausztriai háznak. Az ausztriai ház első szülöttjének az öröksége az országlási jog (ius regiminis), nem a magyar álladalom; mi igen különböző tény(lény). A magyar fölségi jog folytatja a koronában van letéve s ezért nem valamely személyi tulajdonból folyó uralkodási jog. Ez minden államban társadalmi szerződésen alapul. Tehát ezt a magyar államra alkalmazva ki kell mondanunk, hogy a magyar felségjog a koronáé. Mivel a korona élettelen lény szükségképpen élőt kell képviselőjévé tenni. Ezzel bebizonyul az, hogy a magyar fölségiség nem személyi tulajdonnak a következménye, nem közvetlen, hanem közvetített, vagyis nem olyan jog, amelyet az állam fölött gyakorolnak, hanem statustól nyert jogminőség feltételek alatti használásának kötelessége. Ebből világos, hogy a magyar király a magyar szuverenitásnak nem tulajdonosa, hanem csak birtokosa. Ő így nem uralkodik, hanem csak országol. Vezér TV Akiket nálunk biztosan láthat, hallhat: Dr. Tóth Zoltán József (jogtörténész) Balogh Barna (újságíró), Tóth Ferenc (mezőgazdász), Pap Gábor (művészettörténész), Szántai Lajos (művelődés-történész), Molnár V. József (néplélek-kutató), Paksi Zoltán (asztrozófus), Kercselics Imre (szellemsebész), Szőke István Atilla (költő), Balázs László Gábor (színész), a népzene legjobbjai, a színház és a magyar irodalom klasszikusai, a magyar könnyű- és komolyzene legértékesebb darabjai,...és még mennyi mindent! Nézze műsorainkat a vagy a honlapokon keresztül. A tudás ingyenes, megtanulni kötelező, továbbadni felelősség! Vezér TV a mi televíziónk!

14 16 SZELESTEY LÁSZLÓ Sorozatunkban eddig elsősorban a Dunántúl nyugati területein élt neves alkotók életútját (már amenynyire a szórványos, fennmaradt adatok ezt lehetővé tették) és ránk hagyott tárgyaik sorát mutattuk be. A vasi, zalai és Sopron vármegyei emlékanyag számbavétele azt jelzi, hogy az első igazán jeles időszak itt az 1830-as évektől az 1950-es évekig terjedt. A faragók többsége miként másutt is a börtönökben, illetve a mellettük felépült dologházakban tevékenykedett. De mi történt ezekben az években a déli, somogyi és baranyai (ormánysági) területeken? Vagy még inkább pontosítva, milyen tárgyakat készítettek az innen a pécsi és a kaposvári börtönbe került faragópásztorok? A már ismertetett Pánta Ferkó munkálkodását követően, kik lettek az itteni térség iskolateremtő mesterei? Ezek egyike s feltehe-tően legkorábbi képviselője volt Somogyban a pásztor családból november 9- én Zámbó Mihály számadó és Benke Erzsébet fiaként a ma Iharoshoz tartozó Kanizsaberekben született Zámbó Vendel. Ő az, aki a spanyolozás addig is ismert vonalas megoldása helyett a korai, első próbálkozásait követően a foltszerűen, dekoratívan megjelenített viaszberakásos technika első remekeit hozta létre Somogyban. Hatása jól felismerhető a viszlói Méhész Ferenc, a két Mecseki, sőt az itteni pásztorművészet talán legkarakteresebb alkotójaként, s egyben Hodó József mellett a legnagyobb életművet ránkhagyó Pap József munkásságában is. Utóbbinál a két szálon futó, karcolt és spanyolozott tárgyak sorozatánál az utóbbiak kialakításánál érezhető ez leginkább. Érdekes módón az éppen több éven át vele együtt raboskodó Hodó, igazi nevén Szokoli József tárgyain nem található meg Zámbó Vendel inspiráló hatásának még a nyoma sem. Igaz, Hodó csak sok évvel később vette a kezébe a bizsókot, hogy főként karcolt, s néhány domborúan faragott, illetve spanyolozott darabját a pécsi és a kaposvári börtönben elkészítse. Zámbó Vendel 23 éve-sen, mint nőtlen kanász került a kaposvári börtönbe december 17-én Dobogó Zámbó Vendel az első somogyi iskolateremtő faragópásztor Borotvatok, Somogy megye, magángyűjtemény fogták el s már a következő év január 12-én az ítélet is megszületett. Négy év tömlöc, szólt a szigorú regula. Ezt letöltvén, 1854 január 12-én szabadult. Itt készítette életműve legmívesebb, leginvenciózusabb darabjait. Különösen rabságának a két utolsó évében sokasodnak meg ezek a páratlan teljesítményei. (Szerencsére, ha gyéren is, de néhány tárgyát évszámmal is feliratozta, így egy-egy időszakának munkái jól elkülöníthetők!) Faragótudományát azonban feltehetően nem a börtönben sajátította el, mert már korábbról, 1845-ből és 1847-ből is ismert két borotvatokja. Kivitelezésük alapján egyértelmű, hogy nem ezek voltak a faragó első próbálkozásai. Az 1847-ben faragott darabján amin egy sokatsejtető kosfejes kígyó is látható már a később rá oly jellemző három szín, a piros, a sötétkék és a zöld is megjelenik. Egyetlen alkalommal, az éppen a nevét megörökítő 1854-es, Mos Lidinek dedikált mángorlóján nem élt vagy nem élhetett a spanyolviasz berakással. (Feltehetően azért, mert nem jutott a börtönben színezett viaszhoz!) A somodori Mos Lidi egyébként Zámbó Vendel rabtársa volt ezekben az években a kaposvári börtönben. Másik mángorlója, már csak mívessége és mérete alapján is, olyan példaként szolgálhatott a terület alkotói számára, mint Király Zsiga hasonló remekei a Dunántúl nyugati területein. Az ekkor, tehát Zámbó Vendel fénykorában, az 1850-es é- vek első éveiben készült tükrösei is a Király -i magaslatra emelkedve, a téridő és a képírás szintjén is, kerek egészként szólnak a teljességről. Amire talán meggyőző bizonyíték, hogy az itt látható két kerek tükröse helyett kért magának Pap Gábor Hazatalálás című kötetének (Püski, Budapest, 1999.) színes képmellékletében is. Sőt, a tömör leírást a szerző az egyik, a darányi tükrös bemutatásának kiegészítéseként még egy négy oldalas elemzéssel is megfejelte. (Első nekifutásra!...) A Dobogó olvasói talán nem tartják szentségtörésnek, ha ezúttal a numerológia oldaláról is közelíteni próbálunk Zámbó Vendel személyiségéhez. Nos, a neves faragópásztor születési adatai alapján egyértelműen vezéregyéniség volt a szűkebb és tágabb kör-

15 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 17 Tükrös, feltehetően az 1850-es évek eleje, Darány, Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár, nyezetében. Ugyanis a születési számainak összege 28, ami egyszerűsítve 1-es. S ezt talán nem is kell tovább ragozni Nevének külső számai, tehát a mássalhangzói viszont harmincat adnak ki. Magáról a hármasról Rózsási Sándor alapvető összegzése szerint azt kell tudni, hogy az ilyen ember energiáit embertársai életének megszépítésére, tartalmasabbá tételére kívánja gyümölcsöztetni. A hármas ember mozgékonyságáról, tudásszomjáról, tanítói képességeiről ismert. A harmincas minden esetben az ilyen képességek felsőbb oktávját hívja elő az adott egyénből!... Mángorló részlete, Toponár. Felirata: MOS LIDINEK KÉ/SZÍTETET KAPOS/VÁRBA ZÁMBÓ/VENDEL CSINÁLTA/ Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár, Borotvatok, Taszár, Néprajzi Múzeum, Mángorló, feltehetően 1853ban készült. Somogy megye, magángyűjtemény Tükrös, feltehetően az 1850-es évek eleje, Csokonyavisonta, Néprajzi Múzeum,

16 18 Dobogó Magyar Elektra (Egy irodalmi élmény utórezgései) KARDOS GÉZA Ha nem látok neki immár másodszor Pap Gábor (Szabó Gyulával közösen jegyzett) könyvének olvasásához, talán sohasem kezdem keresni Bornemisza Péter művét, a Tragédia magyar nyelven az Szophoklész Élektrájából -t (első kiadója Raphael Hoffhalter, Bécs, 1558). De nekiláttam, és nagyszerű bevezető tanulmányában Pap Gábor másodszor is figyelmeztetett arra, hogy nem ismerem a magyar irodalomnak azt a remekművét, ahol az ún. magas irodalomban elsőként lehet kimutatni, hogy már jelen van az asztrálmítoszi keretrendszer, éspedig olyan egyedi megfogalmazásban, amelyet nem kölcsönözhetett a görögöktől. A sors különös véletlene (?), hogy Bornemisza Péter műve 86 év után ismét megjelent hasonmás kiadásban. A kicsiny könyvecskének már a kézbe fogása is örömmel tölti el az embert, ám felnyitva megrémül a magamfajta, mert az első benyomása az, hogy a könyv olyan nyelven íródott, amit képtelen lesz elolvasni. Ami Móricznak nem okozott nehézséget (mert, mint híres 1930-ban a Nyugat 24. számában megjelent tanulmányában írja: sokat olvastam a kódexeket, úgy hogy az olvasás nem volt igen nehezemre ), az bizony nekünk első ránézésre megfejthetetlen titkosírásnak tűnik. Ám ahogy kiböngésszük az első mondatokat, olyan elementáris vágy fog el, hogy ez az idestova fél évezreddel ezelőtti csodálatos magyar nyelv tovább visszhangozzék bennünk, hogy ez a vágy az, mely mintegy varázsütésre képessé tesz minket az eleinte döcögő, de azután egyre folyékonyabb olvasásra. Mélyen át lehet érezni Móricz felindultságát, mely a következő mondatokat vetteti vele papírra: Ez a könyv a magyar irodalom újszövetségének első könyve, mától kezdve legfőbb dísze. Már az előszó után véghetetlen gyönyörűséget éreztem. Úgy sejtettem, hogy ebben a könyvecskében roppant értéket kaptunk: a mohácsi vész korának magyar nyelvét. Bornemisza Péter Tragoedia -ja Magyar Elektra néven került be (már amennyire bekerült) a köztudatba és ez a cím helyénvaló is volna, ha a magyar jelzőt úgy értelmeznénk, hogy itt a magyarság küld figyelmeztetést, az emberiség számára kritikus üdvtörténeti pillanatban: Vigyázz ember! Olyan történelmi, és asztrálmítoszi fordulat következett be az életedben, amelynek észre nem vétele, vagy szándékos figyelmen kívül hagyása, elfedése végveszélybe sodorhatja magát az emberlétet. Ám ha utána nézünk a műről megjelent elemzéseknek, méltatásoknak, kritikáknak, akkor ennek az értelmezésnek nyomát sem találjuk. Ezek szerint azért magyar Bornemisza Elektrája, mert ez az első magyar fordítása Szophoklész Elektrájának. Mindjárt Móricz beleesik ebbe a tévedésbe, amikor már idézett méltatásában a szereplők felsorolásakor ezt írja: Parasitus, Királszolgája. (Udvarmester. Ez az alak a görög eredetiben nincs is meg, ezt csak egy latin átdolgozásból vehette. A nevek latin végződése s a fordítás számtalan fordulata azt mutatja, hogy hiába a dicsekvés, hogy az eredeti görögből fordított, voltaképpen latinból csinálta. Oláh Szabolcsnak a fakszimile kiadáshoz csatolt hatalmas forrásanyagra támaszkodó tanulmányában ugyanakkor ezt olvashatjuk: Borzsák István tüzetes összehasonlító elemzéssel igazolta, hogy Bornemisza a görög eredetiből fordított Ennél tovább azonban ez az elemzés sem megy, nem firtatja a továbbiakban a Parasitus jelenséget, hanem minden olyan változtatást, mely nyilvánvalóan jelzi, hogy Bornemisza nem (csupán) lefordította Szophoklész művét, hanem a korának, és a jövőnek szóló üzenettel feldúsította azt, Bornemisza bécsi tanárai (elsősorban Georg Tanner), valamint a kor neves nyugat-európai görög-latin műfordítói (Joachim Camerarius, Georges Rataller, Vitus Winshemius), és nem utolsó sorban Philipp Melanchthon hatásának tulajdonítja, az utóbbinak főleg az antik görög tragédia keresztény humanista átértelmezéséről szóló tanítását kiemelve. Minden esetre Parasitus kétséget kizáróan Bornemisza Péter találmánya. Ám ezzel a mű értelmezése szempontjából talán legfontosabb ténnyel ötszáz évig úgy tűnik, senki sem foglalkozott. De nézzük meg, mit mond erről Pap Gábor Az ember tragédiája bevezetőjében: Bornemisza drámája a közhittel ellentétben nem fordítás, Szophoklész művét csupán nyersanyagként kezeli. Főszereplője, Parasitus, meg sem jelenik a görög változatban, viszont a Magyar Elektra cselekményének ő a mozgatója a háttérből. Hogy ez mennyire így van vagyis, hogy Bornemisza tragédiája valóban a minden szentséget felrúgó, senkivel, és semmivel nem törődő, csak a saját önös érdekét szem előtt tartó, mindent felélő parazita embertípus megjelenésének, és uralkodóvá válásának veszélyére kívánja figyelmünket elsősorban irányítani, azt igazolja (az új szereplő mellett) a cselekmény menetének lényegi megváltoztatása, és olyan párbeszédek, monológok beiktatása, melyek az eredeti műben nem szerepelnek (Aigiszthosz-Parasitus, Klütaimnésztra-Aigiszthosz, Klütaimnésztra-Khrüszothemisz, Aigiszthosz-Elektra párbeszédei, Parasitus és a Mester monológja). Szophoklész műve a nevelő és

17 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 19 Oresztész párbeszédével indul. Nem így a Magyar Elektra. Itt Aigiszthosz nyitja a drámát ilyen szavakkal: valami testemnek kell, minden elég vagyon. Jeles vadászóhelyeim vannak, kincsem torkig vagyon, kiket sem fegyverrel, sem véremmel, sem verítékemmel, sem nagy fáradsággal nem kerestem, de csak könnyen találtam, könnyen ismég elköltöm. Mire Parasitus: Úgy, felséges uram, úgy, lakjunk, meddig lakhatunk. minden úgy féljen, úgy tiszteljen mint királyt. Ha Agamemnon nem tudott belőle élni: tudok én! folytatja Aigiszthosz, mely szavakra így reagál a szolga: Az mint látom, nem Agamemnon ez, fel tudja süvölteni az másét. Idézzünk tovább Pap Gábortól: Ez a szereplő [mármint Parasitus K.G.] nyíltan csak a reneszánsz óta mozgatja a történelmet igaz, hogy a mai napig!, de az ókori feldolgozásokból még teljesen hiányzik. De ki is ez a Parasitus, milyen az az embertípus, amelynek képviselőjeként a drámai szövetbe illeszkedve itt most éppen a király szolgájának jelmezébe bújt? Kinek, vagy inkább kiknek a helyére lépett a reneszánsz beköszöntével? [ ] a társadalmi termelés folyamatából önként vagy kényszerűen kiszakadt, ahhoz képest kívülállóként, sőt kifejezetten parazitaként viselkedő, a társadalmi organizmusba szervesen beépülni képtelen, de erre hovatovább nem is hajlandó tőkés kereskedő-bankár, zsoldoskatona, (felsőfokon condottiere), illetve tirannus. Lényegében egyazon társadalmi funkció háromféle jellegzetes megnyilatkozásáról van itt szó, amelyek éppen ezért nemritkán egyazon személyben is realizálódnak (Medicik, Sforzák stb.).[ ] Közös alapmagatartásukat tekintve mindhárman kívülről szállnak rá a társadalmi termelés folyamatára, majd kellőképpen megszedvén magukat, leszállnak róla, hogy adandó alkalommal [ ] előlről kezdjék a műveletsort. Így, minthogy maguk végső soron nem érdekeltek a hosszabb távú társadalmi-termelési folyamatok végigkövetésében, különösen pedig nem a végigcsinálásában (ellentétben a maga által előállított árut forgalmazó őstermelővel, a nem zsoldért hadakozó, hanem a maga és az övéi javait védő népfelkelővel, illetve a társadalmi piramis csúcsára közakarattal emelt vezetővel), per definitionem közömbösek az ilyen folyamatokkal szemben. Ha egymás után olvassuk Szophoklész és Bornemisza Péter Elektráját amit feltétlenül javasolnék, akkor az egyes műveknek az olvasóra gyakorolt érzelmi hatása adja talán a legjobb magyarázatát annak, miért cserélte fel Bornemisza a jelenetek sorrendjét, s miért iktatta be az eredeti műben nem szereplő párbeszédeket, monológokat. Szophoklész tragédiájában jóval hamarabb kerül sor Klütaimnésztra és Elektra nagy vitájára, amelyből kiderül, hogy a királyné azért gyilkolta meg (Aigiszthosz segítségével) a királyt, mert az a trójai háborúból hazatérve feláldozta leányukat (Iphigeneiát). A magyar változatban viszont mire ez a párbeszéd elhangzik, már pontosan tudjuk, hogy a gyilkosság indítéka a hatalom- és haszonvágy. Míg az elvesztett leányáért bosszút álló a- nyát meg tudjuk érteni (ha felmenteni nem is), addig ezt a másikat semmiképpen sem. A Magyar Elektrában eszközölt változtatások során felmerül még egy kérdés: Egyáltalán miért van szükség Parasitusra, amikor Aigiszthosz maga is tökéletesen megtestesíti a parazitává vált embertípust. Magam részéről két nyomós okát látom az új szereplő megjelentetésének. Az első ok az eddigiekből nagyjából már ki is derült: A Parasitus név már önmagában is ráirányítja a figyelmet a mű legfontosabb üzenetére (elvégre Aigiszthosz nevét nem változtathatta meg Bornemisza Péter), ugyanakkor fel is erősíti az Aigiszthosz-Klütaimnésztra kettős negatív szerepét. De Parasitusnak van egy másik rendkívül fontos szerepe is. Aigiszthosszal alkotott kettőse tökéletes ellentéte az Oresztész (Agamemnon) Mester páros(ok)nak, és így megteremti a lehetőségét annak, hogy a szerző megmutassa, hogyan változott meg az uralkodó és a nép viszonya a reneszánsz beköszöntével. Nézzük, hogyan ír erről a változásról Kocsis István: Valódi hűség csak szakrális királyságban képzelhető el. Ki a hűséges? Az, aki felismeri az utasításokban, törvényekben, parancsokban Isten akaratát A hűséget tehát a szakrális királyságban még nem a félelem határozza meg, hanem annak megtapasztalása, hogy a szakrális király valóban Isten akaratát képviseli A tulajdonhoz való viszony akkor változik meg, amikor a valódi hűség (az Istent megillető) hűbérúrnak (mint királynak ) járó hűséggé silányul Az átalakulás egyik legszembetűnőbb velejárója, hogy a királyi udvarokba költözik be a legkártékonyabb félelem A félelem aztán természetesen elüldözi a hűséget, és maga köré vonzza a szolgaságot. És tegyük mindjárt hozzá: a ravasz számításon alapuló haszonlesést. Egyenes következménye ez annak a szerepcserének (őstermelő-kereskedő/bankár, népfelkelőzsoldos, szakrális uralkodó-tirannus), melyre Pap Gábort idézve már utaltam. Az elmondottak illusztrálására idézzük előbb a Mesternek Oresztészhez intézett szavait:.a te atyád, Agamemnon király volt, nagy hatalommal bírt, igen jámbor ember, nagy eszes ember, nagy tökéletes és nagy kegyelmes volt Anyád immár húsz esztendeje, hogy Aegistushoz adta magát, az atyádét mind eltékozlották, az községet eldúlták. Elnyomorodtak, elkeseredtek szegények, csak tebenned egyedül Isten által vagyon minden bizodalmuk. Majd hallgassuk meg, hogyan szól Elektra a hűséges szolgához: Áldjon meg az Úristen. Nemkülönben látlak, mint egy édesatyámat, mert lámcsak, te voltál ennyi ezer ember közül az én atyámnak

18 20 hűséges szolgája. Ó, istenes ember, ó, nagy hívséges szolga! Az Úristen fizesse meg az te nagy kegyelmességedet, mert én soha meg nem fizethetem! Lássuk, mivé züllött ez a kapcsolat. Hogy beszél Parasitus a hatalmon lévő zsarnok szolgájaként: Haja, haja, jóllakom ma, víg uram, víg az szolgája is! Most tizenkét király, hatvan zászlós úr udvarol előtte, pohárszéket gazdagon megrakatta, kincsét hordatja erősen, ajándékoz urakat. Nagy örömébe, vigasságába nincs kit el nem kérhetnének tűle, de addig sürgölődöm még ma mellette, én is elcsalok valamit tűle. És hogyan segédkezik elveszejtésében immár Oresztészt nevezve urának, amikor Aigiszthosz térden állva könyörög életéért: Felséges uram, én magam fejét veszem az árulónak, mondtam én, hogy megsiratja még az királyságot. Jöszte! Hallod-e, az ki ebül keresi, ebül veszi hasznát. Tartsd a nyakad, hozszja az üstököd, vágjad uram. De fel kell ismernünk, hogy Bornemisza Péter nem csupán a királyalattvaló, uralkodó-nép megváltozott viszonyáról, hanem általában az ember-ember kapcsolat drámai fordulatáról beszél. Arról a változásról, amikor az egymásért való életet az egymás rovására való élet váltja fel. És hogy szerzőnk milyen pontosan látja a jövőt, semmi sem bizonyítja jobban, mint a Mester Oresztészt féltő záró monológja: Az szegény árvát, im, behozám jószágába, igaz, elég munkával, elég fáradsággal. Ő is minden igyekezetit elvégezte: országába immár szabadon uralkodhatik, csak hogy tudja magát forgatni, de igen félek rajta, hogy ez is, mint az több atyjafiai, el ne veszesse magát Ez az, ez az, ki az én belemet furdalja, ettűl féltem ezt is: hogy ő is bolondságába elveszti magát. De elmegyek el be hozzája, jó tanácsot adok nekie, hogy erősen megőrizze magát ez veszedelmektűl, jámbor és tiszta életű legyen, igazán és Dobogó kegyelmesen éljen, ha úgy nem akar járni, mint az ő elei. És most nézzük meg, mi volt az a történelmi változással egyidejű, azt kiegészítő, mintegy alátámasztó asztrálmítoszi fordulat, melyre Pap Gábor hívja fel a figyelmet már idézett tanulmányában: Olyan drámáról van itt szó, amelyikben átíródik az ókori klaszszikus hétbolygó-rendszer. Az as évek második felének, Bornemisza Péter korának van egy nagy élménye asztrálmítoszi vonatkozásban: a hétbolygó-rendszerhez Kopernikusz felfedezésének hatására csatlakozott egy újabb bolygó, a Föld. Ez az a pontja az egyetemes művelődéstörténetnek, ahol a bolygók közé besorol Gaia, az emberlakta golyóbis Ha a Földet az emberi minőség székhelyéből a bolygók egyikévé minősítjük át, annak az a közvetlen következménye, hogy az ember parazitává válik. Hadd tegyem hozzá, hogy annak közvetlen következménye pedig, ha nem ismerjük saját hagyatékunkat, nem tudjuk mert meg sem próbáljuk megfejteni az előttünk járók számunkra szóló üzenetét, az, hogy nem tudunk tájékozódni a bennünket körülvevő világban. Új keletűnek hiszünk olyan jelenségeket, melyek gyökerei messze évszázadokba nyúlnak vissza, égbekiáltó igazságtalanságnak érzünk történéseket, melyeket a mindenség törvényei szabályoznak, nem ismerjük a dolgok lényegét, így a velünk történteket sorscsapásként éljük meg, ahelyett, hogy kezelni tudnánk azokat. Intsen mindnyájunkat szerénységre, és türelemre az a tény, hogy a Bornemisza Péter Magyar Elektrájában megfogalmazott felismerés megértéséhez fél évezredre volt szükség, de töltsön el nyugodtan büszkeséggel, hogy: Ez a fölismerés egyedül a magyar irodalomban fogalmazódik meg, sehol máshol nem találjuk nyomát. Úgy látszik, a magyar irodalom sajátságos feladata éppen az, hogy olyan dolgokat tudatosítson, amelyeket máshol nyelvi-mentalitásbeli korlátozottságok miatt nem tudhatnak. Mi azonban tudhatunk, és kötelességünk is tudni. Tegyünk hát meg mindent, hogy eleink méltó utódai lehessünk, és végigjárhassuk a számunkra kijelölt utat! Zabgyerek! te horog lábú hegy'mászni teremtett Tót csuda! mely dolog az: hogy a magyar ellen ugatsz? Megvesztél-e, hogy eb fogadat vigyorítod Uradra, S annyi kegyelme után föl marod álmaiból? Ódd magadat! ha fölébreszted, bizony elbotoz egyben, Bőrödből ki vet, és azt buta dobra üti. Majd bezzeg akkor bőgsz, és bőgve Swatoplug apádat 'S hasztalanul hívod szürke vitézit elő. Mert rajtok síron túl is nyargalva megy Árpád! S vas sarkantyúját oldalaikba veri. Azt mondod: ha magyar szóból a tót kimaradna, Szólani nem tudván, bőgene a' ki magyar. Hogy lehet az? te egészen tót csak bőgeni tudsz, és Medve hazádban nem hallani emberi szót "Krk, Szmrt, prszt Ne üvölts! mert elfúlsz tőle 's bögyödből A zab, melyet evél, vissza böfögve meg öl. VÖRÖSMARTY MIHÁLY: "egy Szlav nemzetiségért buzgolkodó hivatalnokhoz" (1836)

19 TÓTH FERENC "1. Mikor a két angyal estére Sodomába jutott, Lót Sodoma kapujában űl vala, és a mint meglátá őket Lót, felkele eléjök, és arczczal a földre borúla. 2. És monda: Ímé én Uraim kérlek, térjetek be a ti szolgátok házához, és háljatok ott, és mossátok meg lábaitokat; reggel korán felkelhettek és indulhattok útatokra. Azok pedig mondának: Nem, hanem az utczán hálunk meg. 3. De nagyon unszolá őket, és betérének hozzá, és bemenének az ő házába; ő pedig szerze nékik vendégséget, és pogácsát is süte, és evének. 4. Lefekvésök előtt a város férfiai, Sodoma férfiai körűlvevék a házat, ifja, örege, mind az egész község egytől egyig. 5. És szólíták Lótot, mondván néki: Hol vannak a férfiak, a kik te hozzád jövének az éjjel? Hozd ki azokat mi hozzánk, hadd ismerjük őket. 6. És kiméne Lót ő hozzájok az ajtó eleibe, és bezárá maga után az ajtót. 7. És monda: Kérlek atyámfiai, ne cselekedjetek gonoszságot. 8. Ímé van énnékem két leányom, a kik még nem ismertek férfiat, kihozom azokat ti hozzátok, és cselekedjetek velök a mint néktek tetszik, csakhogy ezekkel az emberekkel ne csináljatok semmit, mivelhogy az én hajlékom árnyéka alá jöttenek. 9. Azok pedig mondának: Eredj el innen. Ismét mondának: Ez egy maga nálunk a jövevény s ő szabja a törvényt? Majd gonoszbul cselekszünk veled, hogy nem azokkal. És reá rohanának a férfiúra, Lótra, felette igen, és azon valának, hogy betörik az ajtót. 10. De kinyújták azok a férfiak kezeiket, és bevonák Lótot magokhoz a házba és bezárák az ajtót. 11. Az embereket pedig, kik a ház ajtaja előtt valának, vaksággal verék meg kicsinytől nagyig, annyira, hogy elfáradának az ajtó keresésében. 12. És mondának a férfiak Lótnak: Ki van még itt hozzád tartozó? vődet, fiaidat és leányaidat, és mindenedet, a mi a tied a városban, vidd ki e helyből. 13. Mert mi elvesztjük e helyet, mivelhogy ezek kiáltása nagyra nőtt az Úr előtt; és az Úr küldött minket, hogy elveszítsük ezt. 14. Kiméne azért Lót, és szóla az ő vőinek, kik az ő leányait elvették vala, és monda: Keljetek fel, menjetek ki e helyből, mert elveszti az Úr e várost; de az ő vőinek úgy tetszék, mintha tréfálna. 15. És mikor a hajnal feljött, sürgetik vala az Angyalok Lótot, mondván: Kelj fel, vedd a te feleségedet és jelenlevő két leányodat, hogy el ne veszsz a városnak bűne miatt. 16. Mikor pedig késedelmeskedék, megragadák a MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 21 Kiválasztók és kiválasztottak múltban és jövőben férfiak az ő kezét és az ő feleségének kezét és két leánya kezét, az Úrnak iránta való irgalmából, és kivivék őt: és ott hagyák a városon kívül. 17. És lőn mikor kivivék őket, monda az egyik: Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne veszsz. 18. És monda Lót nékik: Ne oh Uram! 19. Ímé a te szolgád kegyelmet talált te előtted, és nagy a te irgalmasságod, melyet mutattál irántam, hogy életemet megtartotta: de én nem menekűlhetek a hegyre, nehogy utólérjen a veszedelem, és meghaljak. 20. Ímhol az a város közel van, hogy oda fussak, kicsiny is, hadd menekűljek kérlek oda, lám kicsiny az; és én életben maradok. 21. Monda azért néki: Ím tekintek rád e dologban is, és nem pusztítom el a várost, a melyről szólottál. 22. Siess, menekülj oda, mert semmit sem tehetek addig, míg oda nem érsz. Azért nevezték annak a városnak nevét Czóárnak. 23. A nap feljött vala a földre, mikor Lót Czóárba ére. 1Móz 19: Az idegen civilizációk, földönkívüliek hívei számára a Biblia valóságos kincsesbánya (gondoljunk csak Hargitai Károly vagy Erich von Däniken írásaira). Se szeri, se száma az Ószövetség UFO-gyanús részleteinek, amelyekben Mózes népét jól láthatóan műszaki csodákkal segítik meg az Úr angyalai, akik a korabeli szemtanúk számára egyértelműen férfiaknak tűnnek. A hollywood-i filmgyártás, korunk szellemi csodafegyvere meg is lovagolja, rá is erősít erre a hitre. Nincs nehéz dolga. Olvassuk csak el Ezékiel próféta könyvét! Letagadhatatlanul egy repülő szerkezet műszaki leírásával kezdődik, amit a Képlet ( Knowing ) című filmben látványosan és a bibliai szöveghez hűen meg is jelenítenek a filmesek. Nem is ez a fajta érdeklődés a különös, hanem az a szűklátókörűség, ahogy korunk tudatformáló ipara (tudomány, egyház, mozi) értelmezi az idegen civilizációra utaló ószövetségi idézeteket. Úgy tűnik, mintha csak három lehetőség lenne a korba nem illő jelenségek esetében: 1. A leíró képzeletének termékei, esetleg jelképes események, amik ebben a formában sosem történtek meg, így a műszaki fejtegetés többnyire értelmetlen. Ez a hivatalos tudomány álláspontja. 2. Isteni csodák, jelek, amiket nem kell és nem is lehet műszakilag megfejteni. Ez az egyházak álláspontja. 3. Idegen bolygóról jött, műszakilag és erkölcsileg az emberiség felett álló lények tevékenysége. A kapcsolat újra létrejöhet ezekkel az idegenekkel, akik

20 22 Dobogó segíthetnek nekünk a műszaki és erkölcsi felemelkedésben is. Ez Holywood üzenete. (Természetesen vannak olyan filmek is szép számmal, ahol a földönkívüliek rosszindulatúak, de azok a filmek nem kapcsolódnak az ószövetségi csodákért felelős angyalokhoz, tehát a jelenlegi elemzés szempontjából közömbösek.) Az első kettőt roppant valószínűtlennek tartom, míg a harmadikat erősen félrevezetőnek. A Bibliának valóban vannak jelképes részei, vannak meseszerű részei is, de stílusérzékem tiltakozik az ellen, hogy a vitatott idézeteket a jelképes vagy meseszerű részek közé soroljam. Az isteni csodák ellen pedig az igazságérzetem tiltakozik: az a következetlenség, részrehajlás és igazságtalanság, ami az említett csodákat kíséri, az én Istenképemmel nem egyeztethető össze. De hát akkor mi bajom lehet a harmadik változattal, ha az említett bibliai leírásokat én is hitelesnek érzem? Egyrészt az idegen bolygót nem veszi be a gyomrom, másrészt az erkölcsi fölényt. A műszaki fölényt nem vitatom. Én is úgy gondolom, hogy Mózes népét a kor színvonalától sokkal fejlettebb eszközökkel rendelkező, de mégis korlátozott lehetőségű, ugyanakkor roppant kegyetlen háttérhatalom segítette. 24. És bocsáta az Úr Sodomára és Gomorára kénköves és tüzes esőt az Úrtól az égből. 25. És elsűlyeszté ama városokat, és azt az egész vidéket, és a városok minden lakosait, és a föld növényeit is. 26. És hátra tekinte az ő [mármint Lót] felesége, és sóbálványnyá lőn. 1Móz 19: Az Úr angyalainak ijesztő eszköztára ad némi magyarázatot Lót apához méltatlan viselkedésére. Vagy eszelős rettegés, vagy az égből jöttek iránt érzett őrült imádat késztette lányai utcára dobására. Akárhogy is volt, a kiválasztottakra sem vet jó fényt a jelenet. Érdekes, hogy a város népe megérezte, hogy az idegenek veszélyt jelentenek rájuk, azért is voltak tántoríthatatlanok. Az idegeneknél természetesen volt valami tömegoszlató fegyver, amivel a vakságot előidézték (mai eszköztárunkból a villanófény vagy a könnygáz lett volna megfelelő az adott helyzetben). A városok pusztulásakor Lót feleségének sóbálvánnyá válása se tűnik jelképnek, hanem sokkal inkább az alkalmazott tömegpusztító fegyver angyalok által jól ismert mellékhatásának. Hogy a héberek miért kötöttek szövetséget egy ilyen tömeggyilkos háttérhatalommal, az érthető. Erkölcseik, szokásaik miatt megvetették őket a környező népek. A megvetés bizony nagyon tud fájni. A megvetéstől elméletileg többféleképpen is meg lehet szabadulni: 1. A saját erkölcs, saját szokások hozzáigazítása a környező népekéhez. Ez súlyosan veszélyezteti a nemzeti öntudatot, önazonosságot. A felszínen sokszor megtörtént a zsidóságnál, a mélyben viszont a zsidó-tudat feladása nélkül bajosan sikerülhet. 2. Erőfölényt szerezve a megvetés átalakítása félelemmé és tiszteletté. Az ószövetségi időkben ez a folyamat indult el az Úr angyalainak segítségével, de félelem és tisztelet helyett félelem és gyűlölet jutott a hébereknek osztályrészül, ráadásul a megvetés is maradt. A háttérhatalommal kötött szövetséget azonban már nem lehetett felbontani. Volt ugyan a zsidóságnak jónéhány elkeseredett kísérlete, de az Úr azonnal rájuk uszította a környező népeket. Hát igen, az antiszemitizmus kétélű csodafegyver: az engedetlen zsidókat és nemzsidókat egyaránt sakkban lehet tartani vele még ma is. 3. A környező népek erkölcseinek hozzáigazítása a zsidó erkölcshöz. Ez kezdetben szinte lehetetlennek tűnhetett, mára nagyjából mégis megtörtént. Az egyének szintjén ugyan még komoly az ellenállás, de hivatali, üzleti vagy társadalmi szinten a zsidókereszténnyé vált népek önazonossága gyakorlatilag már megszűnt, a muzulmánná vált népeké pedig éppen megszűnőben van. A zsidókat tehát kiszolgáltatottságuk, emberi gyengeségük, és talán hiszékenységük, babonás hajlamuk sodorta bele, hogy a Földet megátkozó, népeket kiirtó, dögvészt, himlőt, hazugságot és rettegést terjesztő Úrral, az ördög atyával szövetséget kössenek. A szövetség felbontásához viszont emberfeletti erőre lett volna szükségük, ami egyének szintjén sokszor megtörtént, de közösségi szinten eddig még nem sikerült. Ahhoz bizony az önazonosságot, a jogfolytonosságot is fel kellett volna adni, ha ez egyáltalán lehetséges lett volna. Ahogy János Evangéliumában olvashatjuk Jézus és a zsidók hitvitájában: 42. Monda azért nékik Jézus: Ha az Isten volna a ti atyátok, szeretnétek engem: mert én az Istentől származtam és jöttem; mert nem is magamtól jöttem, hanem ő küldött engem. 43. Miért nem értitek az én beszédemet? Mert nem hallgatjátok az én szómat. 44. Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja. János 8: Vajon mi mentette meg annakidején a nemzsidókat ugyanettől a kellemetlen szövetségtől? Lehetett a szerencsének is szerepe a dologban, de szerintem alapvetően az ember eredeti, ősi világszemlélete óvta meg ideig-óráig a többi népet. A természetvallások egyik legjellegzetesebb törvénye ugyanis éppen az önkorlátozást írja elő: tiltja a kiválasztottságot, a felsőbbrendűséget, az erőfölénnyel való durva visszaélést, a résznek a többi rész felé vagy az egész felé emelését (Török Tibor: Erkölcs és vallás mint evolúciós alkalmazkodás; Máté Imre: Yotengrit). Nem is tudta addig a zsidóság saját képére alakítani az emberiség nagyré-