A GOLEM SZEME. A mű eredeti címe: The Golem's Eye ISBN

Átírás

1

2 Jonathan Stroud

3

4 A GOLEM SZEME A mű eredeti címe: The Golem's Eye ISBN

5

6 Prológus Philippának

7

8

9 Prága, 1868 Alkonyatkor egymás után lobbantak fel az ellenség tábortüzei, méghozzá sokkal nagyobb számban, mint előző este. Izzó ékkövekként ragyogtak a szürke síkságon, mintha egy egész elvarázsolt város bújt volna ki a föld alól. Ezzel szemben a városfalon belül a házak mind zárva voltak, nehogy bármi fény is kiszivárogjon. Különös mód fordult a kocka: Prága maga sötét és halott volt, míg a környező vidék parázslott az élettől. Hamarosan a szél is kezdett alábbhagyni. Órák óta erősen fújt nyugatról, hírt hozott a támadók mozgásáról; ostromgépek zörgését, a lovasok és állatok zaját, a fogoly lelkek sóhajtozását, a varázslások szagát sodorta felénk. Ám a szél most hirtelen elhalt, s a levegő csöndbe fúlt. A Sztrahovi kolostor felett lebegtem a magasban, éppen csak belül a város pompás falain, melyeket magam építettem háromszáz évvel korábban. Bőrszárnyam erős, lassú csapásokkal verdesett, szemeimmel a hét létező síkot* pásztáztam, egészen a horizontig. Nem volt valami örömteli látvány. Az angol sereg zömét eltakarták a Rejtőbűbájok, de erejének hullámai már a Kastélydomb lábát nyaldosták. A homályban kivehető volt egy hatalmas szellemkontingens aurája; minden percben újabb és újabb kurta remegések jelezték a síkokon az újabb és újabb csapatok érkezését. Emberkatonák csoportjai vonultak céltudatosan a sötét tájon. A sereg sűrűjében nagy fehér sátrak álltak, kúposak, mint a rukk-madár tojásai, és pókhálósűrűn befedték őket a Védőpajzsok és hasonló varázslatok.** Tekintetemet a sötétedő égboltra emeltem. Dühös, fekete felhők takarták el, amiket csak nyugaton szúrt át egy-két sárga csík. A magasban, az egyre gyengülő fényben alig láthatóan hat aprócska pont körözött a detonációs hatósugaramon kívül. Az óramutató járásával ellenkező irányban haladva még utolszor feltérképezték a falainkat, ellenőrizték védelmünk erejét. Amiről eszembe jutott, hogy nekem is illenék *A hét sík: a hét sík egymássál párhuzamosan létezik, és mindegyik a valóság bizonyos aspektusát tükrözi. Az elsőn a mindenki számára látható, közönséges anyagi tárgyak vannak (fák, épületek, emberek, állatok, stb.); a többi haton a különböző szellemlények helyezkednek el, akik feltűnés nélkül végzik a maguk dolgát. A magasabb rendű lények (mint én) a belső szemükkel egyszerre átlátják mind a hét szintet, az alacsonyabb rendűeknek be kell érniük kevesebbel. Az emberek rendkívül alacsonyan állnak a ranglétrán. A varázslók a lencséikkel még belátják a második és harmadik síkot, de a legtöbb ember csak az elsőt látja, így fogalma sincs á rengetegféle varázstevékenységről. Példának okáért lehet hogy sokcsápú, láthatatlan valami ólálkodik a hátatok mögött is éppen MOST. **Az angol varázslók kétségtelenül itt henyéltek, biztonságos távolban a harctól. Cseh gazdáim ugyanezt tették. Háborúban a varázslók maguknak tartják meg a legveszélyesebb feladatokat, úgymint rettenthetetlenül őrizni a hatalmas étel- és italkészletet, mérföldekre a frontvonattól.

10 A Sztrahovi kapunál, a falak legtávolabbi és legsebezhetőbb részén a tornyot megmagasították és megerősítették. Az ősrégi kapukat háromszoros rontással és egy rakás védekező bűbájjal zárták le, a torony tetején körbefutó lőréseknél éber őrök posztoltak. Odarepültem a toronyhoz sólyomfejjel, bőrszárnnyal, füstpászmáim rejtekében. Mezítláb, hangtalan szálltam le a mellvédre. Arra számítottam, hogy gyorsan, habozás nélkül rám támadnak, példát mutatva a halálmegvető éberségből. De nem történt semmi. Levetettem a Rejtőbűbájamat, hátha így szerényebb, elkésett figyelmet vonok magamra. Semmi duplán. Hangosan köhintettem. Semmi triplán. Az oromzat egy részét parázsló Védőpajzs védte, mögötte öt őr kucorgott.* A védőpajzs keskeny volt, legjobb esetben is egy emberre vagy három dzsinnre tervezték. Ennek megfelelő volt a lökdösődés. Aú! Vigyázz a karmoddal, barom! Menj arrébb. A hátsó felem teljesen kilátszik. Még kiszúrják. Azzal simán megnyernénk a csatát. Ne csapkodj már a szárnyaddal! Majdnem kiverted a szememet. Akkor változz át valami kisebbre. Javaslom a bélférget. Ha még egyszer belém könyökölsz Ne engem okolj. Bartimaeus állított ide minkét. Olyan egy beképze Egyszóval a hanyagság és hozzá nem értés fájdalmas megnyilvánulását tapasztaltam, inkább nem is részletezem. A sólyomfejű harcos összehajtotta szárnyait, s hogy az őrszemek figyelmét felhívja magára, ügyesen összeütötte a fejüket.** Ez miféle őrség? förmedtem rájuk. Nem voltam olyan hangulatban, hogy kekeckedni lehessen velem; a hat hónap folyamatos szolgálat legyengítette az esszenciámat. Védőpajzs mögött reszkettek, pörlekedtek, akár a halaskofák Azt parancsoltam, hogy tartsátok nyitva a szemeteket! Erre szánalmasan motyogtak, dörmögtek, a földre meredtek. Aztán a béka feltette a kezét. Kérem, Mr. Bartimaeus, mi értelme őrt állni? Az angolok ott vannak mindenhol, az égen és a földön is. És hallottuk, hogy egy egész csapat afrita van útban. Igaz ez? Összehúztam a szemem, és csőrömet a horizontra szegeztem. Talán. A béka felnyögött. Nekünk viszont nincs egy sem, nem igaz? Mert Phoebus megvette. És hallottuk, hogy maridok is vannak odalent. És a vezérnek van varázspálcája, ami nagyon erős. Idefelé feldúlták Párizst és Kölnt. Ez igaz? Taréjtollaimat finoman legyezte a szellő. Talán Jaj, de hát ez szörnyű! visongott a béka. Semmi reményünk. Egész álló délután jöttek-mentek az idéző szavak. Ami egyvalamit jelenthet: ma éjjel támadnak. Hajnalra mind halottak leszünk. * Mindegyik őrszem egy kisebb dzsinn volt, alig jobbak a közönséges fóliótoknál. Nehéz idők jártak Prágában, a mágusoknak nagyon kellett a rabszolga, így a minőségi ellenőrzés már nem volt a régi. Választott őrszemeim ezt fényesen bebizonyították. Rettentő, harcos álca helyett kaptam két ideges vámpírdenevért, egy menyétet, egy kiguvadt szemű gyíkot meg egy apró és igencsak szánalmas békát. ** Öt fejet gyors egymásután összekoccantani. Olyan volt, mint egy furcsa játékszer, ami a főnökök kiváltsága. Hát ez a fajta beszéd* nem tett valami jót a morálnak. A béka ragyás vállára tettem a kezem. Na idefigyelj, fiam hogy is hívnak? Nubbin, uram. Nubbin. Hát ne higgy el mindent, amit hallasz, Nubbin. Az angol sereg erős, az biztos. Ami azt illeti, kevés erősebbet láttam. De mondjuk csak, hogy erős. Mondjuk, hogy vannak maridok, egész légiónyi afrita, és horla is vödörszámra. Mondjuk, hogy ma éjjel nekünk rontanak, éppen itt, a Sztrahovi kapunál. Hadd jöjjenek. Vannak nekünk is trükkjeink, amivel szélnek szalasztjuk őket. Mint például, uram? Trükkök, amikkel kirobbantjuk azokat az afritákat és maridokat a levegőből. Trükkök, amiket tucatnyi csata hevében tanultunk. A béka rám pislogott gülü szemével. Nekem ez az első csatám, uram. Türelmetlenül csendre intettem. Ettől függetlenül is, a császár dzsinnje azt mondja neked, a mágusok dolgoznak. Az utolsó védelmi vonalat készítik. Biztos valami hajmeresztő terv. Férfiasan meglapogattam a vállát. Na, jobban érzed magad, fiam? Nem, uram. Rosszabbul. Van ez így. Sose ment nekem az ilyen lelkesítő szöveg. Na jó morogtam. A tanácsom: gyorsan bukj le, és amint lehet, fuss el. Ha szerencséd van, előbb ölik meg a gazdádat, mint téged. Személy szerint én erre alapozok. Csak remélni tudom, hogy ez ösztönzőleg hatott rájuk, mert abban a pillanatban megkezdődött a támadás. A messze távolban visszhang zengte be mind a hét síkot. Mindnyájan éreztük: egy erélyes, csupán egyetlen hangból álló parancs. Sarkon pördülve belebámultam a sötétbe, és az öt őrszem is egyenként a mellvéd fölé dugta a fejét. A síkságon a hatalmas sereg mozgásba lendült. A katonák feje fölött, a hirtelen támadt, vad szél hátán suhantak a dzsinnek vörös-fehér páncélban, ezüsthegyű, karcsú lándzsákat szorongatva. Szárnyuk zümmögött, rikoltásaikba beleremegett a torony. Alant, gyalogosan kísérteties sokaság: a horlák csontból faragott szigonnyal, áldozatra vadászva siklottak ki-be a falakon kívüli kunyhókba.** Mellettük halovány árnyak suhantak: vámpírok és kísértetek, a hideg és a nyomorúság lidércei, akik minden szinten anyagtalanok. És irdatlan zsivajjal és állkapocs-csattogtatással ezernyi kobold és fóliót emelkedett ki a földből, akár a porvihar vagy egy gigászi méhraj. Mindezek és még rengeteg más lény és ember özönlött a Sztrahovi kapu felé. A béka megütögette a könyökömet: Örülök, hogy beszéltél velünk, uram. Hála neked, most már annyira magabiztos vagyok, hogy csak na! * Vagyis az őszinte, ** Nem találtak senkit, mint arról csalódott vijjogásuk árulkodott. Amint az angol sereg átkelt a csatornán, a cseh vezetők elkezdtek készülni a Prága elleni elkerülhetetlen támadásra. Első óvintézkedésként a város lakosságát a várfalakon belülre telepítették amelyik vár mellesleg akkor a legerősebb volt Európában, a varázsépítészet csodája. Említettem már, hogy én is segítettem az építkezésben?

11 Alig hallottam, mit karattyol. A rettenetes seregen messze túlra kémleltem, egy alacsony emelkedőre a kúpos fehér sátrak közelében. Egy férfi állt rajta varázspálcát tartva a magasba. Túl messze volt, hogy ki tudjam venni a részleteket, az erejét azonban rendesen éreztem. Aurája bevilágította az egész dombot. Miközben figyeltem, a kavargó felhőkből villámok csaptak ki, egyenesen bele pálcája hegyébe. Fénybe borult a domb, a sátrak és a várakozó katonák, akárha nappal lenne. Aztán a fény kihunyt, az energiát pedig elnyelte a pálca. Mennydörgés morajlott az ostromlott város körül. Szóval ez ő, mi? morogtam. A híres-neves Gladstone A dzsinnek már a falakhoz közeledtek, terméketlen föld és frissen szétrombolt épületek roncsai fölött siklottak. Elhaladtukban bekapcsoltak egy elásott ártást; kék-zöld tűzsugár lövellt fel, elégetve az elöl haladókat. Ám a tűz kihunyt, a többiek pedig nyomultak tovább. Ez volt a jel a védőknek: száz kobold és fóliót emelkedett ki a falak mögül, és magas hangú kiáltások kíséretében detonációkkal árasztották el a repülő hordát. A támadók méltóképpen válaszoltak. Infernók és detonációk találkoztak és keveredtek össze a sötétben, árnyak forogtak-pörögtek a fényvillanások körül. Prága külvárosa lángokban állt; az első horlák már alattunk tolongtak, próbálták áttörni a kemény Kötővarázst, amivel megerősítettem a falak alapzatát. Kitártam a szárnyam, hogy beavatkozzam a küzdelembe. Mellettem a béka felfújta a toroklebenyét, és megadóan brekegett. A következő pillanatban a messzi dombon álló varázsló pálcájából energiasugár szökkent ki, átívelt az égen, és belecsapódott a Sztrahovi kapuba, éppen az oromzat alatt. Védőpajzsunk úgy gyűrődött össze, akár a zsebkendő. Habarcs és kő fröccsent szerteszét, a torony teteje azonnal semmivé lett. A robbanás a levegőbe lökött, aztán zuhantam, csak zuhantam majd az egyik szalmabálákkal megrakott kocsira estem, amiket az ostrom előtt a kapun belülre húztunk. Fölöttem a torony faszerkezete lángokban állt. Egyik őrszemet se láttam. Az égen koboldok és dzsinnek rajzottak, heves varázscsatában egymással. Testek zuhantak le az égből, meggyújtva a tetőket. Közeli házakból asszonyok és gyerekek szaladtak ki sikoltozva. A Sztrahovi kapu remegett a horlák szigonyai alatt. Nem tart ki sokáig. A védőkre ráfért a segítségem. Szokásos gyorsaságommal kievickéltem a szénából. Ha az utolsó szalmaszálat is kiszedted az ágyékkötődből, Bartimaeus, várnak a kastélyban szólalt meg egy hang. A sólyomfejű harcos felnézett. A, hello, Queezle. Az elegáns nőstényleopárd az utca közepén ült, és zöldessárga szemével engem figyelt. Aztán hanyagul felkelt, pár lépéssel kijjebb ment, és megint leült. Egy lángoló szurokcsóva csapódott a macskakövekre, és vájt füstölgő krátert éppen oda, ahol az előbb ült. Elég nagy a nyüzsi jegyezte meg lazán. Ja. Itt végeztünk ugrottam le a szekérről. A Kötővarázsok a falakban megtörnek pillantott a remegő kapura a leopárd. Hanyag egy munka. Kíváncsi lennék, melyik dzsinn műve. Gőzöm sincs feleltem. Szóval a gazdánk hívat? Jobb, ha sietünk, mert még megfenyít. Menjünk gyalog. Az ég már tele van. Vezess! Átváltoztam párduccá, bundám olyan volt, akár az éjfél. A keskeny utcákon a Hradzsin tér felé futottunk. A néptelen utcákat kerestük, kerültük azokat a helyeket, ahol a rémült emberek állatok módjára tolongtak-lökdösődtek. Egyre több és több épület lángolt, tornyok omlottak össze, oldalfalak dőltek le. A tetőkön apró koboldok táncoltak zsarátnokkal a kezükben. A kastély előtt császári szolgák sürgölődtek a téren villogó lámpások alatt, minden bútordarabot, ami a kezükbe akadt, kocsikra pakoltak; mellettük lovászok igyekeztek befogni a lovakat. A város felett az eget színes fényrobbanások pettyezték; hátulról, a kolostor felől robbanások tompa moraja hallatszott. Simán besurrantunk a főbejáraton. A császár készülődik, mi? lihegtem. Izgatott koboldok suhantak el mellettünk, fejükön ruhaköteget egyensúlyozva. Jobban érdeklik az imádott madarai felelte Queezle. Azt akarja, hogy az afritáink vigyék őket biztonságos magasságba. Zöld szeme komor élvezettel villant rám. De az összes afrita halott. Az hát. Na mindjárt ott vagyunk. Megérkeztünk a kastély északi szárnyába, a mágusok főhadiszállására. A köveket vastagon fedte a varázslatok zacca. A leopárd meg a párduc leszaladt egy hosszú lépcsőn, ki a Szarvas-árokra néző balkonra, majd át egy boltíven az alsó munkaterembe. Ez egy nagy, kör alakú helyiség volt, ami a Fehér torony szinte teljes földszintjét elfoglalta. Az évszázadok során engem is gyakran megidéztek itt, de a szokásos varázskellékeket könyveket, tömjénedényeket, kandelábereket most félresöpörték, hogy helyet csináljanak a tíz székből és asztalból álló sornak. Minden asztalon állt egy fényesen villogó kristálygömb, s minden széken egy mágus gubbasztott a maga gömbjébe bámulva. A teremben tökéletes csend honolt. Gazdánk az ablaknál állt, távcsővel* kémlelve a sötét eget. Észrevett minket, és egy másik szoba fele intett. Az elmúlt hetek megpróbáltatásai őszülő haját kifehérítették, horgas orra vékony és elgyötört volt, szeme pedig olyan vörös, akár egy koboldé.** Megvakarta a tarkóját. Ne is mondjátok, tudom szólalt meg. Mennyi időnk maradt? A párduc meglegyezte farkát. Egy órát adok magunknak, nem többet. Queezle visszanézett a főterembe, ahol a mágusok némán dolgoztak. Látom, előhozatod a gólemeket. A mágus kurtán biccentett. Nagy kárt okoznak az ellenségnek. Az nem lesz elég feleltem. Még tíz gólem sem. Láttad te, mekkora az a hadsereg? Nem kérdeztem a véleményed, Bartimaeus, ami egyébként is helytelen, mint mindig. Ez csak figyelemelterelés. Őfelségét a keleti lépcsőkön tervezzük kivinni. Hajó várja a folyón. A gólemek körbeveszik a kastélyt, és fedezik a visszavonulásunkat. Queezle még mindig a mágusokat bámulta, akik a kristálygömbjeik fölött görnyedve némán motyogták üzeneteiket teremtményeiknek. A gömbökön halvány képek mozogtak, mutatva, mit látnak a gólemek. Az angolok nem vesződnek majd a szörnyekkel jegyezte meg Queezle. Megkeresik, kik irányítják őket, és azokat ölik meg. * A távcsőben egy kobold volt foglyul ejtve, akinek a szemével az ember sötétben is láthatott. Hasznos kis jószágok ezek, habár a szeszélyes koboldok néha eltorzítják a látványt, vagy saját maguk kitalálta dolgokat, adnak hozzá: aranypor patakokat, különös álomszerű víziókat vagy a szemlélő múltjából vett kísérteties alakokat. ** Gazdákat összehasonlítani olyan, mint a bibircsókokat az arcon: vannak rosszabbak és jobbak, de még a legjobb se tömör gyönyör. Ez éppen a tizenkettedik cseh mágus volt, akit szolgáltam. Nem volt kifejezetten kegyetlen, csak kicsit savanyú, mintha citromlé folyt volna az ereiben. Azonkívül keskeny szájú is volt, pedáns, és a Császárság iránt végsőkig elkötelezett. Addigra a császár biztonságban lesz vicsorgott gazdám. Apropó, ez az új feladatom kettőtöknek: őrizni Őfelségét menekülés közben. Értve? Felemeltem a mancsom. A mágus nagyot sóhajtott. Igen, Bartimaeus? Javasolhatnék valamit, uram? Prágát körbevették. Ha megpróbálunk elmenekülni a városból a császárral, mind szörnyű halált halunk. Szóval miért

12 nem hagyjuk az öreg bolondot a fenébe, és mentjük a bőrünket? A Karlova utcában van egy kis sörös pince, abban egy kiszáradt kút. Nem mély. A bejárata szűk, de Azt várod tőlem, hogy oda bújjak el? ráncolta a homlokát. Hát szűken leszünk, de szerintem be tudnánk préselődni. A sörhasad ugyan egy kis probléma, de egy jó lökés azon is segít aú! A bundám pattogott; egyből elhallgattam. Az izzószegecs büntetés megtette hatását. Veled ellentétben én még tudom, mit jelent a lojalitás! förmedt rám a mágus. Engem nem kell kényszeríteni, hogy tisztességes legyek a gazdámmal. Ismétlem: mindketten az életetek árán is véditek Őfelségét. Értettétek? Vonakodva bólintottunk. Ekkor a padló is beleremegett egy közeli robbanásba. Akkor kövessetek! szólt gazdám. Nincs sok időnk. Felmentünk a lépcsőn, végig a kastély visszhangos folyosóin. Éles villanások világították meg az ablakokat, körös-körül félelmetes sikolyok zengtek. Gazdám sebesen szedte pókszerű lábait, hevesen zihált minden lépésnél. Queezle meg én mellette kocogtunk. Végül csak kiértünk a teraszra, amelyet éveken át a császár madárháza foglalt el. Nagydarab, díszes bronzból készített, míves munka volt, kupolákkal, tornyokkal és etetőpárkányokkal, no és ajtókkal, amiken keresztül a császár közlekedni tudott. A madárház belsejét fák és cserepes bokrok töltötték meg, és rendkívül sokféle papagáj, akiknek őseit messzi-messzi földekről hozták Prágába. A császár imádta ezeket a madarakat; újabban, ahogy London ereje egyre nőtt, és a birodalom egyre inkább kicsúszott a kezei közül, mind gyakrabban üldögélt a madárházban, ahol barátaival társalgott. Most, ahogy az éjszakai ég zengett a varázscsatától, a madarak pánikba estek, kavargó tollözönként csapkodtak ketrecükben, észvesztőén csicseregtek, szinte szétpukkantak. A császár, egy alacsony, dundi úr, szatén térdnadrágban és gyűrött fehér ingben, maga is alig volt jobb állapotban; a madárgondozóival vitatkozott, rá se hederítve a körülötte nyüzsgő tanácsadókra. A sápadt, szomorú szemű Meyrink főminiszter már a császár ingujját rángatta. Őfelsége, kérem. Az angolok csak úgy özönlenek a kastélydombra. Biztonságba kell magát juttatnunk Nem hagyhatom itt a madárházamat! Hol vannak a mágusaim? Hívják őket ide! Uram, ők a csatával vannak elfoglalva. És az afritáim? Hűséges Phoebusom Uram, mint már több ízben mondottam volt Gazdám odatolakodott. Uram, itt van Queezle és Bartimaeus, akik segítenek a távozásban, és megmentik a csodás madarait is. Két nagymacska, ember?! Két nagymacska?! A császár szája elfehéredett és lefittyedt.* Queezle meg én a szemünket forgattuk. O szokatlan szépségű lánnyá változott, én meg Ptolemaiosz alakját vettem fel. * Ami elég macskaszerű volt, ha értitek, mire gondolok.

13 Akkor, Őfelsége mondta gazdám, a keleti lépcső A város súlyos károkat szenvedett, a külváros fele lángokban állt. Egy apró kobold bukott át a terasz mellvédjén, a farka égett. Mellettünk fékezett le. Engedélyt kérek jelenteni, uram. Vad afriták törnek egyenesen a kastély felé. A támadást Honorius és Patternkife, Gladstone személyi szolgái vezetik. Rettenetesek, uram. A lovasságunk megtört. Elhallgatott, és füstölgő farkára pillantott. Engedélyt kérek vizet keresni, uram. És a gólemek? kérdezte Meyrink. Ott vannak vont vállat a kobold. Most bocsátkoztak harcba az ellenséggel. Én ugyan messze voltam a felhőtől, de azt hiszem, az angol afriták soraiban zavar keletkezett és kicsit meghátráltak. Ami a vizet illeti Jó, jó! A győzelem a miénk! trillázta a császár. Ez az előny csak időleges felelte Meyrink. Jöjjön, uram, mennünk kell. Azzal a tiltakozó császárt elvonszolták a ketrectől egy rácsos ajtó felé. Meyrink és a gazdám vezették a csoportot, mögöttük ment az alacsony császár, akit teljesen eltakartak udvaroncai. Queezle és én voltunk a sereghajtók. Fényvillanás. Mögöttünk két fekete alak ugrott a mellvédre. Rongyos köpenyük lobogott, kámzsájuk mélyén sárga szem izzott. Nagy, lebegő ugrásokkal szelték át a teraszt, alig-alig érintve a földet. A madárházban hirtelen mind elhallgattak a madarak. Tiéd vagy enyém? néztem Queezle-re. A gyönyörű lány rám mosolygott, kivillantva éles fogait. Enyém. Hátramaradt, hogy elbánjon a vámpírokkal. Én a császári kíséret után rohantam. A kapu mögött a kastélyfal árnyékában keskeny ösvény követte a várárkot északnak. Lent az óváros lángokban állt; láttam az utcákon rohanó angol katonákat, és menekülő, harcoló és végül eleső prágaiakat. Az egész olyan távolinak tűnt, a hangzavar csupán távoli sóhajként ért el hozzánk. Itt is, ott is koboldfalkák lebegtek, akár madárrajok. A császár abbahagyta a nyafogást. A csoport csendben iparkodott az éjszakában. Eddig rendben is volnánk. Már a Fekete toronynál jártunk, a keleti lépcső tetején, és az út tisztának tűnt. Szárnycsapást hallottam, majd Queezle landolt mellettem hamuszín arccal. Az oldalán seb tátongott. Gond volt? kérdeztem. Nem a vámpírokkal. Egy afrita. De aztán jött az egyik gólem, és elpusztította. Jól vagyok. Le a lépcsőn, a domboldalon. Az égő kastély fényét alant melankolikus szépséggel tükrözte vissza a Moldva vize. Nem találkoztunk senkivel, senki nem üldözött minket, és a heves csatát hamarosan magunk mögött hagytuk. Egyre közelebb értünk a folyóhoz. Queezle-lel reménykedve néztünk össze. A város elveszett, csakúgy, mint a birodalom, de legalább az egyéni büszkeségünk morzsáit megmentjük. Habár gyűlöltük a szolgaságot, a vereséget ugyanolyan mélyen utáltuk. Nagyon úgy festett, hogy meg tudunk lógni. A rajtaütés akkor történt, amikor már a domb aljánál jártunk. Hat dzsinn és egy rakás kobold rontott ki az alsó lépcsőkre. A császár és kísérete felkiáltott és hanyatt-homlok hátrálni kezdtek. Queezle meg én ugrásra készen megfeszültünk. Mögöttünk valaki köhintett. Egyszerre fordultunk hátra. Egy karcsú fiatalember állt öt lépcsővel felettünk. Göndör szőke haja volt, és nagy kék szeme. Sarut és tógát viselt, késő-római stílusban. Arcán szemérmes kifejezés, mintha a légynek se tudna ártani. Mindazonáltal nem tudtam nem észrevenni, hogy hatalmas, ezüstpengés kaszát tart a kezében. Leellenőriztem a többi síkon, abban a halvány reményben, hátha csak egy különc ember, útban az álarcosbálba. Nem volt ilyen mázlim. Egy igencsak erős afrita volt. Nyeltem egyet. Ez nagyon nem jó.* Mr. Gladstone üdvözli a császárt szólalt meg a fiatalember. Szeretné élvezni a társaságát. Ti, csőcselék, menthetitek az irhátokat. Ez ésszerűen hangzott. Esdeklőn néztem a gazdámra, ám ő dühödten integetett, hogy cselekedjek. Hát sóhajtottam, és vonakodva az afrita felé léptem. Hanyagolj már, kismenő cöccögött hangosan a fiatalember. Esélyed sincs. Lenézése felszította a dühömet. Kihúztam magam. Vigyázz, vesztedre becsülsz alá sziszegtem jegesen. Valóban? pislantott nagyot az afrita, látványosan adva az unottat. És van neved is? Nevem? Rengeteg nevem van! Én vagyok Bartimaeus. Én vagyok Szakar Al Dzsini! Én vagyok Hatalmas Negorzó és az Ezüsttollú Kígyó! Drámai hatásszünetet tartottam. A fiatalember üres tekintettel nézett. Sose hallottam rólad. Szóval ha félreállnál Én beszéltem Salamonnal Ugyan már legyintett az afrita. Ki nem beszélt vele? Köztudott, hogy mindenbe beleütötte az orrát. Én építettem ujjá Uruk, Karnak és Prága falait Prága? vigyorodott el. Mármint ezeket a falakat itt a földön? Amiket Gladstone öt perc alatt ledöntött? Nem te dolgoztál Jerikóban is? De ő volt szólt közbe Queezle. Az egyik első munkája. Nem szeret beszélni róla, pedig Figyu, Queezle Utolsó esélyed, dzsinn lengette meg a kaszáját az afrita. Húzz el. Nem nyerhetsz. Meglátjuk vontam vállat rezignáltan. És szomorúan mondhatom, hogy tényleg megláttuk. Méghozzá elég gyorsan. Az első négy detonációmat kivédte a pörgő kaszával. Az ötödiket, ami pedig nyerőre sikerült, egyenesen felém verte vissza. Lerepültem az ösvényről, le a domboldalról, csak úgy szikrázott az esszenciám. Megpróbáltam felkelni, de a fájdalomtól visszahanyatlottam. Túl nagy sebet kaptam, időben már nem gyógyulhattam meg. Közben az ösvényen a koboldok lerohanták az udvaroncokat. Queezle és egy nagydarab dzsinn gurult el mellettem egymás torkát szorongatva. Az afrita vérforraló közönnyel ballagott le a lejtőn felém. Kacsintott, és emelte a kaszáját. És abban a pillanatban cselekedett a gazdám. *A legvacakabb afritákat is tanácsosabb elkerülni, ez ráadásul igencsak veszedelmes volt. A magasabb síkokon hatalmas, rettentő alakot láttam, vagyis ezt a harmatgyenge első síkú megjelenést valamiféle bizarr viccnek szánta. Én nem nevettem rajta. Első rész

14 Mindent összevetve nem volt különösebben jó gazda elég, ha annyit mondok, hogy bőkezűen osztogatta az Izzószegecset, de az én szempontomból utolsó cselekedete volt a legjobb. A koboldok körbevették, a fején másztak, a lába között futottak, hogy hozzáférjenek a császárhoz. Dühösen felkiáltott és kabátzsebéből előrántott egy Detonátor rudat, egy olyan újabb fajtát, amit az Arany utcácska alkimistái az angol fenyegetés hatására készítettek. Vacak tömegcikkek voltak: vagy túl hamar robbantak, vagy (a legtöbbször) sehogy. Szóval a leginkább úgy vette hasznukat az ember, ha úgy nagyjából az ellenség irányába dobta. Gazdám azonban tipikus mágus volt, járatlan a kézi tusában. Rendben elhadarta a parancsszavakat, csak aztán habozott, a feje fölé tartotta a rudat, és egyik koboldról a másikra szegezte, mintha nem tudná, melyiket válassza. És hát egy icipicivel tovább tanakodott a kelleténél. A robbanás a lépcső felét megsemmisítette. Koboldok, udvaroncok és a császár úgy repültek szét, akár a pitypang magjai. Gazdám eltűnt, mintha sosem lett volna. És halálával az engem fogva tartó kötelék is semmivé lett. Az afrita lecsapott a kaszájával, pontosan oda, ahol feküdtem. De már csak a földet találta. Így hát több száz év és tucatnyi gazda után megszabadultam Prágából. Ám ahogy esszenciám hálásan szétszóródott minden irányba, és elnéztem a lángoló várost és a rohamozó katonákat, a jajgató gyerekeket és az üvöltő koboldokat, egy birodalom haláltusáját és egy másik véres keresztelőjét, meg kell mondanom, nem éreztem kifejezetten győztesnek magam. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a jövő csak még rosszabb lesz

15

16

17 Nathaniel

18

19 1 London: hatalmas, fejlődő, kétezer éves főváros, amely a mágusok uralma alatt a világ közepének címére pályázott. Méret tekintetében sikeresen. A birodalom bőséges lakomái óriásira és ocsmányra hizlalták. A város mérföldekre nyúlt a Temze mindkét oldalán; füst borította házrengeteg, melyet itt-ott paloták, tornyok, templomok és bazárok tarkítottak. Minden pillanatban minden zugában zajlott az élet. Az utcákon alig fértek el a turisták, munkáj a sok és az egyéb ember nemű forgalom, míg a levegőben koboldok suhantak láthatatlanul gazdáik parancsát teljesíteni. A Temze szürke vizébe benyúló mólókon katonák és hivatalnokok seregei várták, hogy útra kelhessenek. A vassal fedett vitorlás hajók árnyékában különböző méretű és alakú, színes kereskedőhajók haladtak a zsúfolt vízi úton. Sebes európai gályák; éles vitorlájú, fűszerrel megpakolt arab dhow-k; tömpe orrú kínai dzsunkák; karcsú árbocos amerikai klipperek és mindet körülvették és feltartóztatták a temzei hajósok apró folyami hajói, és hangosan versengtek a kiváltságért, hogy őket a dokkba vezethessék. A metropoliszt két szív éltette. Keletre terült el a City kerület, ahol messzi földről érkezett kereskedők jöttek össze kicserélni portékáikat; nyugatra pedig, a, folyó éles kanyarulatának ölén a Westminster politikai negyed, ahol mágusok ügyködtek szüntelen, hogy kiterjesszék és megvédjék külföldi birtokaikat. A fiú a dolgát intézni volt London belvárosában, és most gyalog igyekezett vissza Westminsterbe. Nyugodt léptekkel haladt, mert a kora reggel dacára már meleg volt, érezte, hogy gallérja alatt gyűlik az izzadság. Könnyű szellő emelte és lebbentette meg hosszú fekete felöltője alját, s a fiú örült ennek. Egyszerre nyújtott baljós és lenyűgöző látványt; szeme sarkából látta, hogy utána fordulnak az emberek. Ha igazán szeles nap lenne, kabátja vízszintesen csapkodna, akkor nem nézne ki ilyen előkelőn. Átvágott a Regent Streeten, a fehérre meszelt épületek közt le a Haymarkethez, ahol utcaseprők szorgoskodtak a színházak előtt, s a zöldségesek már nekiláttak kipakolni portékáikat. Egy nő tálcát tartott, azon magas halmokban állt a finom, érett, gyarmati narancs, ami igencsak ritkaságnak számított Londonban azóta, hogy Európa déli részén kitört a háború. A fiú tett egy kis kitérőt feléje, majd elhaladtában ügyesen egy pénzérmét pöccintett az asszony nyakában lógó apró ónkupába, s könnyed mozdulattal lekapott egy narancsot a tálca tetejéről. Az asszony köszöngetését figyelemre se méltatva folytatta útját. Léptei ritmusa meg se zökkent. Kabátja szárnya előkelően verdesett mögötte. A Trafalgar Square-en nemrégiben egy sor magas oszlopot állítottak fel, mindegyiken tucatnyi tekergő csík; most éppen munkások csörlőztek közéjük köteleket. Minden kötél roskadozott a vidám, vörös, fehér és kék zászlóktól. A fiú megállt és a narancsot hámozva figyelte a munkát. Egy munkás ment el mellette egy rakás lobogó súlya alatt görnyedve. Hé, te! szólt oda neki a fiú. Mire ez a felhajtás? A férfi oldalt pillantott és a fiú hosszú, fekete köpenyét meglátva azonnal levágott egy esetlen tisztelgést. A zászlók fele lecsúszott a betonra. Holnapra lesz, uram felelte. Az Alapító napra, uram. Tényleg. Hát persze. Nemzeti ünnep. Gladstone születésnapja. El is felejtettem. A fiú a csatornába dobta a narancs héját, és továbbállt, a munkás meg nekiállt összeszedni a zászlókat, halkan káromkodva a bajsza alatt. És tovább a Whitehallhoz, a masszív szürke épületekhez, melyekből áradt a régóta trónon lévő hatalom illata. Itt az építészet maga is bőven elégséges volt ahhoz, hogy meghunyászkodjon előtte a közönyös szemlélő: hatalmas márványoszlopok; óriási bronzajtók; száz meg száz ablak, melyekből a nappal és éjszaka minden órájában fény szűrődött ki; Gladstone és más előkelőségek gránitszobrai, komor, ráncos arcuk szigort és felelősségtudatot tükrözött. A fiú azonban könnyed léptekkel haladt el előttük. Biccentett egy rendőrnek, az őrnek felmutatta belépőjét, és egy oldalsó kapun át belépett a Belső Elhárítás Minisztériumának udvarára, egy terebélyes diófa árnyékába. Itt lenyelte a maradék narancsot, kezét megtörölte egy zsebkendőbe, majd megigazította a gallérját, mandzsettáját és nyakkendőjét. Hátrasimította a haját. Így jó. Készen áll. Ideje munkához látni. Majdnem két év telt el azóta, hogy Lovelace fellázadt, és Nathaniel hirtelen az elitbe került. Immár betöltötte a tizennégyet, egy fejjel magasabb volt, mint amikor visszajuttatta a szamarkandi amulettet a hálás kormány védő őrizetébe; no és egy-két kilót felszedett, de azért még mindig vékony volt, sötét, hosszú haja bozontosan övezte arcát, a divatnak megfelelően. Arca vékony és sápadt volt a sok-sok tanulástól, szeme azonban izzott, s minden mozdulatából sugárzott a nehezen visszafogható energia. Nathaniel hamar észrevette, hogy a dolgozó mágusok körében mennyire fontos a külső megjelenés. A hanyagul öltözködőt lenézték, azt a középszerű tehetség biztos jelének tartották. Nem állt szándékában, hogy ezt sugallja magáról. A minisztériumtól kapott ruhapénzen vett egy szűk, fekete öltönyt és egy hosszú, olasz felöltőt, amit lélegzetelállítóan divatosnak vélt. Vékony, kissé hegyes cipőt viselt és rikító díszzsebkendőket, hogy a mellkasán mindig legyen valami figyelemfelkeltő színfolt. Ebben a gondosan megkomponált ruha együttesben járta Whitehall kerengőit, hosszú, céltudatos léptekkel, akár egy gázlómadár, hóna alatt papírkötegeket szorongatva. Valódi nevét teljes titokban tartotta. Közvetlen és közvetett munkatársai felvett nevén ismerték: John Mandrake. A két néhai mágus, aki ezt a nevet viselte, nem ért el túl sokat. Az első, egy alkimista Erzsébet királynő idején ólmot változtatott arannyá az egész udvar szeme láttára. Csak éppen utána kiderült, hogy előtte vékony ólomréteggel vonta be az aranygömböket, aztán a melegítés során az ólom elpárolgott. Az ötletességéért megdicsérték, ám ennek ellenére lefejezték. A második John Mandrake bútorkészítő fiaként látta meg a napvilágot, s annak szentelte életét, hogy a démonatkák számtalan fáját kutatta. Ezehétszázhárom féle, teljesen jelentéktelen fajtát különböztetett meg, majd az egyik, az aligfodros zöld darázsdagaj megszúrta testének egy fedetlen pontján, aminek következtében akkorára dagadt, mint egy pamlag, majd kilehelte a lelkét. Nathanielt azonban hidegen hagyta elődei dicstelen sorsa. Sőt inkább csendes elégedettséggel töltötte el. A nevet ő akarta híressé tenni. Nathaniel mestere Miss Jessica Whitwell volt, egy meghatározhatatlan korú mágus, rövidre vágott fehér hajjal és olyan karcsú termettel, ami már csontvázszerűnek tűnt. A kormány négy leghatalmasabb, igencsak kiterjedt befolyású mágusa közé tartozott. Felismerte tanítványa tehetségét, és nekilátott, hogy teljesen kifejlessze. Mestere tágas, folyóparti házában Nathaniel rendezett, céltudatos életet élt. A ház modern volt, kevés bútorral, a szőnyeg hiúzszürke, a falak fehérek. A bútorok üvegből és ezüstözött fémből készültek, no és fából, amit északi erdőkben vágtak ki. Az egész ház hűvös, üzleti, szinte steril érzetet keltett, amelyet Nathaniel igencsak értékelt: hatalmat, tisztánlátást és hatékonyságot sugallt, amelyek köztudottan a jelenkori varázslók fontos ismertetőjegyei. Ms. Whitwell stílusa a könyvtáron is meglátszott. A legtöbb varázsló házában a könyvtár sötét, komor hely, ahol a könyvek egzotikus állatbőrbe kötve sorakoznak, gerincükön hímzett pentagramokkal vagy átokrúnákkal. Nathaniel azonban megtanulta, hogy ez már igencsak múltszázadi felfogás. Ms. Whitwell kérésére a Jaroslav Nyomda és Könyvkötő Cég minden kötetnek egyforma fehér bőrkötést készített, melyre aztán fekete tintával azonosító számokat pecsételtek. A fehér falú és fehér könyvekkel teli szoba közepén egy négyzetes üvegasztal állt, Nathaniel ennél ült hetente két nap, s a magasabb misztériumokat tanulmányozta. Az első hónapokban nagyon nekigyürkőzött a tanulásnak, és Ms. Whitwell meglepetésére és engedélyével, rekordidő alatt letette az egymást követő szellemidézési vizsgákat. Napok alatt eljutott a démonok legalacsonyabb szintjétől (csekények, penészkék és manók) a közepesekig (a fóliótok teljes

20 skálája), majd tovább a magas szintig (a különböző dzsinn-kasztokig). Miután végignézte, hogy a fiú elbocsát egy izmos dzsinnt, méghozzá egy improvizált technikával Nathaniel a dzsinn kék fenekére csapott mestere kifejezte csodálatát: Őstehetség vagy, John. Őstehetség. A Heddleham Hallban bátorságról és jó emlékezőtehetségről adtál tanúbizonyságot, amikor elküldted azt a démont, de aligha gondoltam, hogy ilyen jó lehetsz az általános szellemidézésben. Kemény munkával még sokra viszed. Nathanielnek nehezére esett megköszönni. Nem árulta el mesterének, hogy tizenkét évesen már megidézett egy középosztályú dzsinnt. A Bartimaeusszal való kalandjait megtartotta magának. Ms. Whitwell ezt a koraérettséget új titkokkal és tanítással jutalmazta, és Nathaniel pontosan erre vágyott. A nő irányításával megtanulta annak művészetét, hogyan kényszerítsen démonokat többszörös vagy hosszabb távú feladatokra, anélkül hogy olyan körülményes eszközökhöz kéne folyamodnia, mint az Adelbrand-pentagram. Megtanulta, hogyan védheti meg magát az ellenség kémjeitől érzékelőhálót szőve maga köré; hogyan háríthat el váratlan támadásokat gyors fluxokkal, amelyek elnyelik az agresszív varázslatot. Nathaniel nagyon rövid idő alatt elérte azt a szintet, ahol a nála öt-hat évvel idősebb tanoncok tartottak. És immár készen állt az első munkára. Minden ígéretes mágus is alacsony pozícióval kezd, hogy így sajátítsa el ereje gyakorlati használatát. Hogy ez kivel mikor történt meg, az a tanítvány tehetségétől és a mester befolyásától függött. Nathaniel esetében azonban még egy faktor közrejátszott, ugyanis Whitehall kávézóiban köztudott volt, hogy a miniszterelnök is folyamatosan szemmel tartja az előrehaladását. Ebből pedig az következett, hogy a kezdet kezdetétől igencsak a figyelem középpontjában állt. Mestere figyelmeztette is erre. A titkaidat tartsd meg magadnak, főleg az igazi neved, már ha tudod. A szádat tartsd csukva, akár a kagyló. Különben megpróbálják szétfeszíteni. Kicsoda? Az ellenségek, akiket majd szerzel. Szeretnek előre tervezni. A varázsló születési neve valóban erős támadási pont volt. Eleinte azonban baleknak nézték. Partikon szép varázslónők mentek oda hozzá, és bókokkal próbálták elaltatni a figyelmét, hogy aztán a múltjáról kérdezősködjenek. Ezeket a durva kísérleteket Nathaniel könnyedén hárította, utána azonban veszélyesebb módszerek következtek. Egyszer alvás közben egy kobold lopódzott be hozzá, és a fülébe suttogva kérdezgette a nevét. A Big Ben hangos harangjának köszönhette, hogy el nem szólta magát. Az óra kondult, Nathaniel felriadt, és észrevette a koboldot az ágy lábánál; azonnal megidézett egy szelíd fóliótot, ami elkapta és egy kőbe préselte a koboldot. Sajnos ebben a halmazállapotában a kobold nem tudta elárulni, melyik mágus bízta meg a feladattal. Ez után az incidens után Nathaniel egy fólióttal őriztette a hálószobáját minden áldott éjjel. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy John Mandrake személyazonosságát nem lesz könnyű megfejteni, s abba is maradtak a kíséreltek. Nem sokkal ez után, alighogy betöltötte a tizennégyet, elérkezett a várva-várt pillanat, és az ifjú mágus csatlakozott a belső elhárításhoz.