Motto: Hogyan lettünk Wagner rajongók? Gyermekkorunkban természetes volt, hogy otthon mindig valami szép zene szólt László Rita.

Átírás

1 XIV. évfolyam 1 2. szám tavasz nyár

2 Motto: Hogyan lettünk Wagner rajongók? Gyermekkorunkban természetes volt, hogy otthon mindig valami szép zene szólt László Rita Tartalom 3 Tannhäuser és társai 3 6 Az adós Wagner 6 Visszatérés Rómából 7 Nagysikerû Strauss felfedezés az Operaházban 8 Szenvedés és megváltás az Operában 10 Félreértés és tutimondás a HVG-ben 10 Finn vendégek a Parsifalon 13 A belcanto a wagneri éneklés alapja 14 Globalizálható összmûvészet 17 Wagner Tannhäuser költeménye új fordításban 20 8 Visszapillantó a évi programokra 22 Boldog lelkek álma Hogyan lettünk Wagner rajongók? 24 Kis zenei humor 25 RWT évi Közhasznú jelentése 26 Bemutatjuk bayreuthi ösztöndíjasainkat 27 A szegedi opera múltja, jelene és várható jövôje 28 Címkép: Pogány Vilmos ( ) Kundry 10 A hátlapon a Szegedi Nemzeti Színház 23 A tartalomjegyzék képei: 3. Erzsébet 8. Hugo Von Hoffmannsthal 10. Parsifal 6. Wartburg vára 20. Vénusz Tiziano festményének részlete 23. Sümegi Eszter 28. Dr. Csernay László 28. Pál Tamás Kiadja a Richard Wagner Társaság 28 Fôvédnök: MARTON ÉVA 1148 Budapest, Kerepesi út 76/E. Telefon: Fax: wagnertarsasag@mail.datanet.hu Internet: A Wagner Társaság adószáma: Szerkesztôbizottság: Dr. Ádám András fôszerkesztô, Dr. Király László, Pallós Tamás, Vajai Balázs 28 Megjelenik negyedévente, megvásárolható: a Társaság rendezvényein, a Magyar Állami Operaházban ISSN

3 Tannhäuser és társai Gondolatjáték, vagy kérdések sokasága Ha a sors és Hermann ôrgróf kegye abban a szerencsében részesített volna, hogy Meghívót kapjak, úgy között Wartburg várába a thüringiai elôkelôségek közé biza én nem Wehrmacht uniformist öltöttem volna, de nem is farmert, hanem az akkori szép színes divatot a javából. Nemcsak a pompázó hölgyek kedvéért idôztem volna ott szívesen, hanem, mert hírét vettem, hogy a jóságos gróf néhány híres dalnokot is meghívott, talán egy költôi versenyre és bizonyára lakomára. Ne higgyék azonban, hogy abban a korban a költôk, a vándor dalnokok, vagy mint az a híres Tannhäuser az urak asztalához kerültek volna, nem, nekik a házi szolgákkal együtt jutott, ami jutott. Persze még a híres Haydn évszázadokkal késôbb sem kapott nagyobb tisztességet. Nem írom le az elôkelô vendégek bevonulását, azt pompásan megálmodta késôbb Richard Wagner, inkább engedjék meg, hogy bemutassam a dalnokokat. Leghíresebb közülük: Wolfram von Eschenbach, aki 1220 körül élt gazdag fôurak szolgálatában, de szegényen. Verseiben nagy legénykedô volt, éppúgy mint költôtársa, ki szintén itt van: Walter von der Vogelweide. Eschenbachnak ma már kevésbé elevenek a versei, egy kiváló mûvet azonban alkotott, ami mindmáig nagy kincse az európai kultúrának, és ez egy szép elbeszélés a Grál mondakörbôl: Parzival. Elmeséli miként lesz a bunkó erdei suttyóból a lélek együttérzô átalakulásán keresztül papkirály a Grál templomában. Úgy is mondhatnánk ma, hogy ez egy pompás középkori karrier. (Kodály Zoltán nagyon szerette ezt a mûvet.) Walter von der Vogelweide karrierje Bécsben kezdôdik 1190 körül, majd a thüringiai Wartburgban szolgál. Ezt követôen a zseniális II. Frigyes környezetében él, tôle kap hûbér birtokot. (Szóljon az a mai költô, aki ma birtokot kap verseiért!) 1230-ban hal meg. Egy gyönyörû, ma is élô versét az Unter den Linden címût nemrég közöltük újságunkban. Mindkét költôrôl sokat lehetne még mesélni, messze kiemelkednek a kor Minnesängerei közül. Nagy magas termetével feltûnik Biterolf. Abemutatkozásnál keresztnevét nem értettem. Érdekes, hogy ennek a korabeli híres dalnoknak az irodalomtörténet sem tudja teljes nevét. De biztos, hogy egy darabig Wartburgban élt. Éppúgy, mint Heinrich, der Schreiber, aki azért lett Schreiber, mert az ôrgróf írnoka volt. Igenám, csakhogy a keresztnevét valamivel késôbb egy Wagner nevû zeneköltô adta neki, és nem a vár fura ura. Az ôrgróf Hermann ig élt és elsôsorban jótékonyságáról volt híres, miként a mellékelt korabeli metszetünk is bizonyítja. De azt is bizonyítja, hogy egy nagy költônek, Vogelweidenek a megélhetésért milyen alázkodó verset kellett írnia és talán a dalnokversenyen még elô is adnia! A bôkezû ôrgróf 3

4 Walter von der Vogelweide A bôkezû ôrgrófnál (Ich bin des milten landgraven ingesinde ) A bôkezû ôrgrófnál töltöm be hivatásom: legjobbaknál lakozni nekem már régi szokásom. Más hercegek is adnak adományt, igaz, de nem folytonosan: ô most is ad és mindig ad. E téren nála többet, többet bizony senki sem tett, holmi hangulatnak ô nem enged. Ki máma kérkedô, majd évekig fukar: híre kizöldül hirtelen s hervad, mint a lóhere. Virít Thüring virága a hóból is: íme a híre télen-nyáron már oly sok éve terjed. (Jékely Zoltán fordítása) (Más kutatók állítják, hogy az elôzô kép wagneriánusokat ábrázol, akik Bayreuthban jegyért esedeznek.) Van itt azonban két vendég Minnesänger, aki, hogy úgy mondjam kilóg a sorból. Biztosan nem az ôrgróf hívta meg ôket a Sängerkriegre, hanem, úgy vélem, a fent már említett zeneszerzô. Az egyik Reinmar von Zweiter dalnok, aki 1200 körül látta meg a napvilágot és 1260 körül távozott az élôk sorából. A másik éppen egy nevezetes fickó: Tannhäuser lovag. Reinmar nem járhatott Wartburg várában a krónikák által leírt dalnokverseny idején, hisz akkor még csak 6 8 éves lehetett. Ugyanilyen oknál fogva nem lehetett ott a századforduló után született Tannhäuser lovag sem, aki 1205 körül született és 1266-ban halt meg. Talán azért sem hívták meg ez utóbbit a dalnokversenyre, mert, mint a fennmaradt versei mutatják, Tannhäuser nem volt jelentékeny költô, a mai irodalmárok szerint sem. Annál érdekesebb a nevéhez fûzôdô színes legendája, mely többet árul el a középkorról, mint sok nehézkes dalnok vers. Mondája számos változatban bejárta Európát, a mesélô fantáziája szerint változtatva a történetet. Egy kedves középkori variáció: Tannhäuser lovag ösztöneitôl hajtva Vénusz-Holda barlangjára talál, ahol nagy szerelemben él, amíg meg nem csömörlik a gyönyörtôl. Kék eget, zöld fákat kíván látni, madárdalt, harangszót hallani. Vénusztól válni kell, de ígéri: örök híve marad. Csak mágikus erô varázsa, egy Mária kiáltás szabadítja ki szerelmi fogságából. Pillanat mûve és már egy erdei tisztáson áll. Rettenetes bûnét megbánva zarándokol Rómába, de a pápa nem oldozza fel. Tannhäuser reményt vesztve tér vissza, ugyan Isten megbocsájtása jeléül zarándokbotja kivirágzik, ô azonban a pápában és az emberekben csalódva Vénusz karjaiba tér vissza, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Úgy tûnik, a középkor nem csupán az általunk elképzelt aszkézis világa volt Akkor is emberek éltek? De miért nem kap Tannhäuser a pápától feloldozást? Wagner operájában sem, a XIX. században! Mert Wagner, akarom mondani a pápa irigy, bigott, kôszívû, netán a szívét a pénzes tárcájában hordja? Ugyanis Tannhäuser valóban csak egy szegény Ritter! Apápa ítélt, nem menti fel a vétkest. De miért nem? Válasz: mert nem az ô jogköre (kompetenciája) Elmondja az indokot maga Tannhäuser, aki szenvedélyesen vágyott Rómába zarándokolni, de az átkos kéjre, mely feldúlta lelkét, a vágyra, mit a bánat nem csitít földi embertôl nem kaphat felmentést. Tannhäuser tehát úgy ment feloldozást kérni, hogy Vénusz iránti vágyát egy pillanatra sem feledte. Lelkileg vágyott a felmentésre, testileg: egy hely vonz még, mely ezer mámort tár, mely kéjre gyújt, hol forró keble vár! Ezzel a fickóval egy középkori pápa mit sem tud kezdeni. Itt az Úr ítél, a Legfelsôbb Bíró, aki az embert, a férfit jobban ismeri, megérti és szereti, ezért felmenti! Hatalmas fénnyel mint a budapesti Operaházban jön a kegyelem, mert a bûn pokolra szánt fiát feloldja mégis ím az Úr! És mit énekelnek a fiatal zarándokok? 4

5 És lássa ebben minden nép végtelen kegy csodás jelét! (Hogy-hogy, nemcsak a német nép, a többi népség is fontos Wagnernek?) Egy kiemelkedô Wartburg-béli bájos személyrôl nem szóltunk még, Erzsébetrôl. Köztudott, hogy nem azonos az Árpád-házi Szent Erzsébettel, mégis az opera III. felvonásában mennyi szépséges konszonanciát érzünk kettôjük között! Amikor viszont boldogan a csarnokot köszönti, vagy amikor bevallja a visszatért költônek szerelmét, már hús-vér asz - szony, emberi vágyakkal és reményekkel. Majd jön két parádés operai kép, a vendégek bevonulása és indulás a római zarándokútra. A két zenebona között rettenetes emberi tragédia zajlik, kardcsörtetés, vádbeszéd, kórusok árnyékolják két szerelemre, szeretetre rendelt ember lelki haláltusáját. Tannhäuser emberi méltóságában, legszebb szerelmi érzésében alázta meg megbocsáthatatlan módon Erzsébetet, aki Wagner módra nôi jellemmel megmenti az életét a haramiáktól, majd feláldozza saját életét, hogy Heinrich- Tannhäuser lovag lelki üdvössége csorbát ne szenvedjen! Ez a dolog mai szemmel nagyon valószínûtlen mondhatná bárki. Akkor tegyünk egy megengedhetetlen kitérôt, és kellôképpen el nem ítélhetô módon helyezzük ezt a szituációt egy mai környezetbe (mintha agyament modern rendezôk lennénk). A sztori: A nagypolgár család rendkívül intelligens és szimpatikus lánya Zsóka régóta szereti a kissé csavargó, el-eltünedezô, daliás jó fej Henriket. Ô hosszabb külföldi útjáról visszatérve éppen a család és barátai vendége. Úgy tûnik, Zsóka és Henrik között beérik egy szerelem, ezt pártolva az apa vidám körkérdést tesz fel, kinek-kinek mi a felfogása a szerelemrôl, férfi és nô kapcsolatról, a házasságról. Jönnek a változatos, szellemes, idealista és vérmesebb ötletek, Henrik egyre ingerültebben int le mindenkit, jelezve, hogy ô a szerelmet csak a szexben látja, végül fejét vesztve elszólja magát, hogy most, míg nem látták, Münchenben volt egy isteni csajjal, aki maga volt Vénusz! Részletezte hogy így meg úgy, ilyen keblek, olyan lábak, de ezt TI pesti suttyók és helyi szûzikék el sem tudjátok képzelni! Erre az otromba sértésre persze kitör a botrány, a srácok fölugrálnak, Henriket rögtön meg akarják verni, az apa pedig egyenesen kiutasítja ezt a faragatlan kéjencet. Zsóka összerogy, még bôgni sem tud, csak azt kiáltja: mindennek vége! Henrik is rájön, hogy ezt a kapcsolatot jól elszúrta. Ez már alma, pedig lehet, hogy ez a lány lett volna az igazi párja? Kiabálás, kavarodás, Henriknek nincs maradása, ide többet a lábát be nem teheti. Jóindulatból ajánlanak neki egy híres szexuálpszichológust. Kész. Nincs zárójelenet, zászlólengetés, se ifjú zarándokok, mert ilyen a mai élet. A fenti buta történetbôl mégis van tanulság: az érzések megalázása sajnos örök érvényû emberi gyalázat, és ezért nem kell a középkorba menni. Nem beszélve arról, hogy a modern variáció mennyivel silányabb történet. Feltehetô továbbá még egy történelmietlen kérdés. Mi lett volna a fenti társaságban, ha a fôhôst hôbölygése közepette egy barátja jól bokán rúgja, hogy észhez térjen? Netán mi lett volna, ha azon a bizonyos dalnokversenyen Wolfram nem egy gyönyörû lírai fohászt dalol az Esthajnal csillag dallamára az Úrhoz, hanem egy lanttal kupán vágja Tannhäusert, hogy a lila gôzös ôrjöngésbôl magához térjen? Mi lett volna, ha Tannhäuser gyôz a dalnokversenyen, vagy a pápa idejében feloldozza, és így elnyeri Erzsébet kezét? Mi lett volna? A világ legrosszabb házassága. Erzsébet és Tannhäuser nem a sötét reakciós korszellem miatt nem lehet egy pár, nem is azért, mert nivellálhatatlan társadalmi különbség feszül kettôjük között, hanem a két embert elválasztó karakterbeli szakadék miatt. Erzsébet tipikusan konszolidációs hajlamú, Tannhäuser mobil, mindig változást kívánó szabad mûvész jellem. A kettô a mindennapi életben összeegyeztethetetlennek tûnik. Mikor és hányszor ment volna vissza Vénuszhoz Henrikünk? Mennyit sírt volna Erzsébet (Zsóka) ebben a házasságban? Mégis csak Richard Wagner hozta össze legtökéletesebben ezt a történetet! Eleget pletykálkodtunk! Siessünk az Operába, a Tannhäusert adják! Ha már Wartburgba elfelejtettek meghívni, talán mert én is túl késôn születtem, és nem vagyok költô? Dr. Király László 5

6 Az adós Wagner M int Cosima naplójában olvasható Wagner nem sokkal halála elôtt utalt arra, hogy adósa vagyok még a világnak a Tannhäuserrel. Az esztéták és zenekedvelôk máig találgatják mire gondolt, mi lehet még javítanivaló ezen a szép, megrázó operán? Annál is inkább, mert Wagnernek nem volt szokása befejezetlenül, torzón hagyni mûveit. Ismeretes, hogy évtizedekig magában hordozta alkotásainak csíráit, majd a kibontakozó részleteket állandóan csiszolgatva öntötte csak végleges formába. A Ringen 25 évig gondolkodott, és bár megszakításokkal, de állandóan dolgozott rajta. A Tannhäuseren, melyet 1845-ben mutatott be Drezdában valójában egész életében változtatgatott, javítgatott. Már a bemutató után a befejezést átformálta, hatásosabb színpadi megjelenítést valósított meg azzal, hogy Erzsébet holttestét behozzák, és Tannhäuser megváltva mellette hal meg. Drezdában a Vénusz jelenetbe balettet nem iktathatott, mert nem volt tánckar, továbbá saját szavaival: nem volt meg a zenei képességem a Vénusz barlang hátborzongató hangulatát fellelni. Legbehatóbban az 1861-es párizsi bemutató számára dolgozta át a mûvet, a Vénusz barlang jelenetet teljesen átírta. Ekkor azonban a zeneköltô már a Trisztán megírása után volt, így 1860-ban egy sokkal érettebb stílust kölcsönzött ennek a résznek, mint amilyen a korábban megírt II. III. felvonás. Az esztéták stílustörésrôl írnak, - valamit talán Wagner is érzett. A Vénusz barlang dramaturgiai stílusa fergeteges zenei súlya valóban éles ellentétet képez a dalnokverseny harmóniavilágával, még inkább a III. felvonás transzcendenciájával. Wagner a létezô négy variációból a párizsi változatot tartotta az egyetlen érvényes elôadásnak Az a stiláris eltérés ami a felvonások között fennáll, lényegében lehet a történet folyománya is. A divergencia természetes: a kéjbarlang, a dalnokverseny és a maximális expiáció a III. felvonás kegyelmi aurája között. Mások Vénusz karakterét vélik még mindig gyengén megrajzoltnak, mert nincsenek emberi vonásai, szép díszlet csupán. Figyelemre méltó megállapítás amit Jolsvai Nándor a Tannhäuser szövegfordítója tesz. Úgy gondolja, a Parsifal lovagi világához méltóan a Tannhäuser is kaphatott volna valamivel daliásabb, heroikus karaktert. Vagy talán az eredeti drezdai dalnokversenyt kívánta a zeneköltô visszaállítani, ami kétségtelenül pszichológiailag egyenletesebb fokozással kidolgozott, mint a késôbbi, rövidített párizsi változat? Nem tudni. Az bizonyos, hogy a ténylegesen fennálló hangszerelési, stiláris eltérés csak a mû teljes átírásával lett volna megoldható. Ha még kapott volna idôt Wagner a sorstól, valószínû akkor se végezte volna el az átdolgozást, pl. a Trisztán stílusában. Vénusz lila-gôzös kéjvilága és a vendégek parádés bevonulása, még inkább a befejezés emelkedettsége között egy világnyi ûr tátong, ezt a zene stílustörés ide,vagy oda, akarva-akaratlanul tökéletesen kifejezi! Úgy szép és jó ahogy van. A Mester adósságát ezennel elengedjük! Héthársi Zsuzsa 6

7 Pogány Vilmos Visszatérés Rómából

8 Nagysikerû Strauss felfedezés az Operaházban Rossz idôk jártak az elmúlt években Budapesten Richard Strauss operáira. A közönség hosszú idô, több évtized után kapott egy új, naprakész Elektrát, gépfegyverrel és maffiózókkal dúsítva, majd a nagyobb siker és a még nagyobb költségek érdekében külföldi rendezôi stábbal létrehoztak egy identitásától megfosztott, a felismerhetetlenségig eltorzított Rózsalovag elôadást. Ebben a dilettantizmust még fokozandó az elsô és második felvonás merôben különbözô helyszíne is azonos díszletben jelent meg, szóval mindezek után mi jöhet még, ha az Operaház vállalkozik egy nálunk jóformán ismeretlen Strauss mû 80 év után újbóli színrevitelére. A lemondó, reményt vesztett várakozás ezúttal azonban rendhagyó módon nem igazolódott be. Bereményi Géza a darab rendezôje operai debüjével rendkívül bátor és szokatlan tettet hajtott végre: az eredeti mûvet állította színpadra! A rendezô elmondása szerint az Arabellával nem szabad ellenkezni. Úgy jó, ahogy van. Ezúttal semmi olcsó aktualizálás, semmi rendezôi üzenet, olvasat és egyéb nyakatekert álokoskodás nem zavarja a különleges mû élvezetét, felfedezését. Bereményi Géza meglepô módon a közönséget célozta meg, nem pedig a rendezôi szakmát és kritikusokat. Legtöbbjük számára sajnos kötelezô egy remekmûvet a szerzô szándékával ellentétesen színre vinni. Ugyanis szerintük ez illik a hanyatló európai szellemiség megbomlott értékrendjéhez. Az Arabella a komponista kései alkotó korszakának egyik kiváló darabja. Ne keressük benne a Salome elementáris, egzotikus sodrását, vagy a Rózsalovag keringômámorba oltott pikáns, nosztalgikus szellemességét. Az Arabella más. Nem véletlen, hogy a fent említett két mû után az Arabella a harmadik helyet foglalja el játszottság tekintetében a szerzô tucatnyi operája között. Hugo von Hofmannsthal Strauss bevált szövegírója ezúttal egy molnárferenci vagy herczegferenci típusú és szellemességû színmûvet adott a komponistának, az 1860-as Bécs és egyben a Monarchia miliôjével. Fordulatait tekintve fôleg a második felvonás báli képe a Fiákermilli megjelenésével és a harmadik felvonás félreértéses zûrzavara, majd a happyend hálás operett téma is lehetne egy másik Strauss vagy Lehár színvonalán. (Megjegyzésem nem pejoratív értelmû.) Hálás, nagyon szép, nemesen kifejezô dallamokat írt Strauss a címszereplônek. Ezt az ezüstös fényben úszó gazdag, bonyolult dallamvilágot az elôadás hôsnôje, Sümegi Eszter teljes mértékben kiaknázta. A szólammal való alapos és hosszú felkészülési idô meghozta gyümölcsét. Hangilag, zeneileg olyannyira beérett a szerep, mintha már évek óta Sümegi Eszter Morten Frank Larsen 8

9 birtokolná. Hangja töretlenül és fényesen száll minden regiszterben. A kényes folyondárszerû, nagy levegôt kívánó kantilénákat bravúrosan szólaltatta meg. Bizonyára pályája legszebb alakításai közé sorolja ô maga is az Arabellát. A szerep mindig is vonzotta a szép hangokat. Az elmúlt évtizedekben Lisa della Casa, Kiri Te Kanawa, Lucia Popp, Várady Júlia, Tomowa-Sintow alakították a világ színpadain az idealista bécsi leányt, aki hûségesen és elszántan vár az igazira. Az elsô felvonás expozíciójában valóságos társalgási színmûnek vagyunk tanúi, váratlan, furcsa, néhol tán az Elektrát idézô zenei fordulatokkal, aztán egy lírai szépségû, emelkedett oboadallammal megjelenik Arabella és egycsapásra minden megváltozik. Az elôadás betanítója és karmestere Stefan Soltész keze alatt a zenekar a legmagasabb színvonalon muzsikált. Az általa kívánt zenekari ülésrend a kürtöket leválasztotta a többi rézfúvóstól és a fafúvókhoz ültette szintén javított a hangzás egyensúlyán. Operazenekarunk ezúttal is csodákra volt képes a rendkívül igényes, sokszínû, bonyolult partitúra megszólaltatásával. Ennek ellenére most is sok esetben fedte az énekhangot a zenekar. Való igaz, Strauss esetében nehéz de nem reménytelen megteremteni a kellô egyensúlyt. Hofmannsthal is figyelmeztette szerzôtársát, hogy ezúttal ne szimfonikusan, sokszólamú szerkesztésben gondolkozzon, mert a librettista no meg a közönség számára is fontos lenne minden mondat érthetôsége Strauss persze tisztában volt ezzel a problémával, és meg is jegyezte: Nekünk németeknek az ördög már a bölcsônkbe becsempészte a kontrapunktot. A férfi fôszerepet, Arabella kérôjét Mandrykát, Morten Frank Larsen alakította. Nagyon nagy kár, hogy az eredetileg a szerepre kitûzött Perencz Béla a vendégkarmester a szereplôk által nehezen viselt gorombaságának áldozata lett. A próbák során kialakult légkörben az énekes nem vállalta a közremûködést, jóllehet alkata és sötét baritonja szinte kiált a szerepért. Nagy hiba, hogy a színház vezetôsége nem tudta kezelni a konfliktust, mert ennek az elôadás színvonala és a közönség látta kárát. A szinte utolsó percben vállalkozó dán vendég, Morten Frank Larsen bár megmentette az elôadássorozatot, de alkatában és tenorális hangszínében nem felelt meg a szerep színészi és hangi követelményeinek. Mandryka a szöveg szerint vérbô, félig paraszt szlavóniai földbirtokos, aki idônként még medvékkel is szembeszáll puszta kézzel, dallamvilága ennek megfelelôen sok helyen robusztusan megformált. Vendégünk a fent említett kívánalmaknak híjával volt. Muzikálisan, jól énekelt, a lírai részekben még ki is tûnt, de magasabb mércével mérve egy másik operában lett volna a helye, annak ellenére, hogy Európa szerte énekli a szerepet. Váradi Zita mint Zdenka nagyon jól szerepelt, alakítása is hol fiúként, hol lányként illúziót keltô volt. Sümegi Eszterrel közös duettjük az elôadás nagyon szép pillanatai közé tartozott. Valójában a produkció minden szereplôje a helyén volt. Wiedemann Bernadett is új színnel gazdagította széles repertoárját. Szvétek László hangban, játékban kitûnôen alakította a lecsúszott, bohém, kártyás grófot, aki lányai kiházasítása révén szeretne kimászni adósságaiból. Pataki Potyók Dániel szépszínû, nagy jövôt ígérô hangja fontos pillére az elôadásnak. A hoppon maradt kérôk: Wendler Attila, Egri Sándor, Káldi Kiss András, valamint Fülöp Zsuzsanna jósnôje és Miklósa Erika kiválóan elôadott magánszáma Fiákermilliként ismét bizonyítva, hogy nincs kis szerep! mind mind hitelesen hozták figurában, hangban a monarchiabeli Bécsnek a szerzôk által megálmodott különleges alakjait. A gondos, alapos rendezôi munka a szituációk kidolgozottságában és minden alakításban látható, érezhetô volt. Velich Rita korhû és pazar jelmezei már a sajtóbemutatón is sikerrel szerepeltek, az elôadás atmoszférájában még szebbeknek bizonyultak. Csikós Attilának rég volt módja ilyen esztétikus, nagyvonalú, szemet gyönyörködtetô színház szagú" díszletek megkomponálására. A második felvonás báli képe egyenesen káprázatos! Az elôadás fináléja pedig a Karlskirche álomszerû látomásának megjelenítésével valóban katartikus. Ez az a pillanat, amikor zene és színpad egymás hatását kiegészíti és emeli. Az oly sokszor hiányolt színházi élmény így maradandóvá nemesült. A nagy siker az elôadás létrehozóinak nemes szándékát dicséri. Boros Attila Ui: Nincs tudomásom róla, hogy a közönség tüntetésre készülne a hagyományos elôadás ellen. 9

10 Szenvedés és megváltás az Operában Félreértés és tutimondás a HVG-ben Nagypénteken a megváltás az aktuális téma. Kérdés: az unalom mint a szenvedés egyik kevésbé magasztos formája lehet-e ennek az eszköze. Mivel a bûn fogalmát mintha törölték volna a szótárból, ezért a megváltás sem lehetséges, úgy kerülhetünk legközelebb a megoldáshoz, ha az Operaháznak ezt a Parsifal-elôadást egyszerûen elnézzük. A nagy napon összegyûltek a wagneriánusok, a vallással csak szûzkurvaként kokettálók és a húsvéti Budapest-tripjüket celebráló nyugat-európai kultúrturisták az Operaházban. Az intézmény háromévente újít ugyan a betûtípusán, hogy lássuk, valami azért történik, ugyanakkor az énekesek harmincéves díszletek között, kínosan szocreál ruhákban mászkálnak a színpadon és játsszák az 1983-as rendezést. Évi két elôadásra nem érdemes felújítani a darabot, annál többre pedig nem fog bejönni senki, hacsak nem fizetnek meg valami neves énekest, amire az Operának a költségcsökkentés után persze nincsen pénze: a szereposztást mostanában 6 milliárd helyett 3,7 milliárdból kell megoldani, létszámleépítéssel. Az opera pont az a mûfaj, aminek a vállalt mûvisége felülmúlhatatlan az például sehol máshol nem létezik, hogy két szereplô egymástól két méterre állva hangosan énekel, de nem veszik észre egymást, ezért ostobaság és anakronisztikus teljesen szó szerint értelmezni és elôadni. Mivel a szövegben és a zenében semmilyen változtatást nem lehet eszközölni, a színpadra vitelben kéne kitalálni valamit, hogy ma élô és gondolkodó fejekben is értelmezhetô legyen a történet felvetése. Mivel ez a rendezés csupán illusztrál azt is leginkább egy mesekönyv szintjén, akaratlanul is többször komédiába fordul az elôadás. Feltûnik benne egy plüsshattyú, ami lehet, hogy egyébként gipsz, de A megváltás manapság nem aktuális téma. Kérdés: érdemes-e kritikát írni egy olyan darabról, amelyet nem szeret az ember. Mivel az empátia fogalmát mintha törölték volna a szótárból, ezért a megértés sem lehetséges, pláne nem egy olyan mû kapcsán, amelynek épp ez a lényege. Talán úgy kerülhetünk legközelebb a megoldáshoz, hogy ezt a firkantást egyszerûen elnézzük. Vajon kritikusunk melyik minôséghez tartozott a nagy napon? Írása nem avatja a wagneriánusok közé és kultúrturistának sem tûnik. Hát igen, sokat elmond az, hogy az Operaházzal kapcsolatban valakinek elsôként a betûtípus jut eszébe. Miért is? Mert fontos, hogy haladjunk a korral. Az meg kész ciki, hogy az elôadás majd harmincéves és még mindig megy. Egy boldogabb égtájon ezt úgy hívják tradíció. És ragaszkodnak hozzá. Ha kritikusunk szemével nézzük, akkor egyáltalán nem érdemes felújítani a darabot és egyáltalán semmit sem, mert kész ráfizetés az egész. Az operával kokettáló szûzkurvák menjenek máshová. És a neves énekesek is. Most az a baj, hogy kevés a pénz, vagy talán még ez is túl sok? Túl nagy az Operaház létszáma, vagy túl kevés? Döntse el! Hányszor hallottuk már, hogy az opera halott mûfaj. Az a felülmúlhatatlan, hogy egyszerre hatannyolcan is énekelhetnek és mégsem lesz belôle hangzavar. Az az ostobaság és anakronizmus, ha az operán az akciófilmek effektusait várjuk és kérjük számon. Valóban a szcenika a mai nézô felé közvetítô médium. De a modern rendezôi koncepció-vezérelt elôadások legnagyobb hátránya épp az, hogy meglehetôsen aktualizálnak és ezáltal leszûkítik az értelmezés lehetôségeit. Mikó András rendezésének legnagyobb erôssége, hogy valóban csak illusztrál. Ne felejtsük el, ha akciófilm effektusokra vágytunk, akkor rossz helyre ültünk be. Ezért nézne ki itt érdekesen egy interaktív mul- 10

11 ez mindegy. Klingsor, akinek magát az Antikrisztust kéne a történeten belül megtestesítenie, úgy néz ki, mint Drakula, a Szent Grál pedig egy kínai piacon bármikor beszerezhetô világítós pohárra hasonlít. Az elsô felvonás alatt, amíg az impozáns méretû és hangú, Gurnemanzt adó Albert Pesendorfert ô nemsokára Bayreuthban és Berlinben is énekelni fog hallgatjuk, ahogyan mesél, a játékidôt tekintve simán lemenne egy komplett Pillangókisasszony. Szerencsétlen Amfortas (Perencz Béla), aki egyébként is a testiség bûne, és az ebbôl következô szégyen miatt haldoklik, tétlen és elszenvedi a másfél órát; a hallgatósággal együtt. Miközben a darab történeti referenciák teatralizálása, úgy próbál meg fából vaskarikát csinálni, hogy az egó ünneplése általi önfeladást tûzi ki célul: szigorúan csak férfiaknak, szigorúan a 19. századi elgondolás szerint. Az elôadás azon bukik el, hogy a szöveg pontos követése nélkül nem jön le belôle, hogy a részvét nem holmi kutyatekintettel kifejezhetô együttérzés, hanem, ahogy a német nyelv kicsit precízebben adja vissza: együttszenvedés. Azaz a másik fájdalmában való aktív részvétel, áldozat, amirôl nem tudjuk, csak Krisztusnak volt-e eszköz a megváltáshoz, vagy nekünk is lehet az. Parsifal a maga problémakörével miszerint nem tudja: ki ô, azt meg pláne nem, miért neki kell lennie a hôsnek, szintén ismerôs lehet az evangélium egyes értelmezéseibôl. A vallás valódi krízise: mit jelent kiválasztottnak lenni, illetve van-e/lehet-e egyáltalán ilyen. Vannak-e grállovagok vagy Übermensch, létezik-e egy olyan csoport, amelyet csupa jó lélek alkot, és ezért örök életet vagy más kiváltságokat kapnak. Hiába szenved látványosan és szépen Perencz, hiába tart ki a pletykák szerint eurós gázsiért vendégéneklô Pesendorfer és a többi grál lovag a legvégsôkig, erre választ nem kapunk, amit nem is várhatunk, mert maga a kérdésfelvetés is bugyutának tûnik a színpadról áradó teszetosza miszticizmusban. Ahogyan az a felvetés is, hogy az elvileg mindig tévedhetetlen és naiv testiség bármilyen bûn forrása lehet. A viráglányok, akik az érzékiséggel próbálják megkísérteni a balga Parsifalt, annyira szexisek, timédiás hattyú. Klingsor, a negatív pólus lehet akár Drakula is, de a hasonlat itt meg is áll, mert, vérszívóarchetípusához hasonlóan, ô is más lények életenergiáiból él. Feltételezhetjük, hogy a HVG recenzensének hatalmas szája lehet, ha a Grál-kehelyhez hasonló nagyságú pohárból szokott inni, származzék az a kínai piacról vagy másunnan. Az elsô felvonás játékideje valójában 2 óra plusz-mínusz 10 perc. Ebbe tényleg belefér a (helyesen) Pillangóasszony, de akár a Don Giovanni is. Hálistennek, Amfortas nem szenvedi végig Gurnemanz elbeszélését. Ô épp fürdeni van akkor. A recenzens is máshol lehetett, ha ezt másképp észlelte. Miféle történeti referenciákra gondol, tisztelt kritikus? Nem az a fából vaskarika, ha egy mítosz laza adaptációját történeti referencia teatralizálásának nevezzük? Nem: az hülyeség. Afából vaskarika, amikor olyan fogalmakat, pl. egó vetítünk vissza egy korábbi mûre, amelyeket csak generációkkal késôbb definiáltak Freud, Jung és követôik. Egyébként is miért bukna el az elôadás, amikor a szöveget élôben kivetítik? És miért is ne tudhatnánk meg, hogy az együttszenvedés vajon csak Krisztus, vagy mindahányunk lehetôsége a megváltásra? Gurnemanz szószerint elmondja a harmadik felvonásban. Csak olvasni kell a szöveget, ha már nem értünk olyan precízen németül. Amodern embernek aki nem tudja, de keresi: ki ô, azt meg pláne nem, miért neki kell lennie a hôsnek, Parsifal ismerôs és aktuális lehet. A probléma az, ha a Parsifal-történetet vallási, sôt keresztény történetként értelmezzük. Ez ellen maga Wagner is bôszen tiltakozott, mondván, hogy egy alapvetô emberi hozzáállást és a személyiség fejlôdéstörténetét akarta megfogalmazni. Ha beleesünk a vallásos értelmezés csapdájába, akkor saját bugyutaságunknak esünk áldozatául. Akkor tényleg nincs válasz, csak a szinte kötelezô anti-wagner klisék jönnek elô: az Übermensch, kiválasztott csoportok, fajták és népek, és persze a többiek, akik nem kiválasztottak. Pedig a választ végül megkapjuk, kár, hogy öt óra látszólagos teszetoszaság is kevésnek bizonyult a megértéshez. Ahogyan bugyuta az a feltevés is, hogy mit gondolt Wagner Schopenhauerrel egyetértésben vagy függetlenül tôle az érzékiségrôl és a szexnek való ellenállásról. Talán meg kéne hallgatni a Trisztánt, noha az is leg- 11

12 mint egy középiskolai jazzbalettcsoport, aki Lady Gagára jár egyentáncot. Ezen a ponton kevésbé tudjuk elhinni, amit Wagner Schopenhauerrel egyetértésben gondolt: a szexnek ellenállni az egyik legmagasztosabb és legembertpróbálóbb dolog. Az olyan kijelentések, hogy gyere ide, nekem van a legjobb illatom, legyél kedves hozzám, a maguk idejében mindennél kacérabbak lehettek; most azonban hatástalanok, nem csoda, ha Parsifal kihagyja a szexet. A2012-ben szinte észrevehetetlen utalásokat, vagyis a lényeget ezért lett volna jó legalább vizuálisan kifejteni, ami, sajnos, a Kundryt éneklô Németh Juditnak sem sikerült, mert inkább tûnt végig hisztérikusnak, mint vonzónak. alább négy óra. Akár hiányoljuk a gruppenszexet a második felvonásból, akár nem, a viráglányok Parsifal személyiségfejlôdésének részei. Ismét: a viráglányokról nyíló-záró kehelyrôl, mint a nôi princípium szimbólumáról beszélünk és nem konkrét csajokról. Kritikusunk láthatóan hiányolja a direkt erotikus utalásokat. Egy-két repkedô, esetleg tátogó vulva valóban igen hatásos lehetett volna és nagyban segíthette volna vizuálisan a lényeget, ahogy fogalmaz. Nem gondolom azonban, hogy ezek hiánya hisztériára adhatna okot. Mindenesetre sokat elmond a 2012-es befogadói környezetrôl, ha mindez tényleg kritikaként fogalmazható meg. Kundry is összetettebb személyiség: csak egy pontig csábító, azon túl saját átkával küzdô alak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nézôknek, akiket képes öt órán keresztül önmagában a zene lekötni, ne lenne érdemes megnézni ezt az elôadást. A zene, bár sokszor nyúlós és unalmas, néha olyan hangzásokkal lep meg, melyekrôl nehezen lehet elképzelni, hogy azokon túl is lehet még valami. A nagypénteki keresztény lehetôségbôl a változásra maradt egy kínos elôadás, vállalható, sôt, helyenként jó zenei megvalósítással, de a megváltásra az esélyek még a templomban is lényegesen nagyobbak. Megjelent: a HVG-ben Kessel Krisztina Láthatóan kritikusunknak magával a darabbal, kevésbé az elôadással van baja. A nagypénteki együttszenvedés jegyében teljes szívvel együtt érzünk az Ô ötórás szenvedésével. Kétségtelen, ez a mû nem mindenkit szólít meg, és ô sem tartozik közéjük. Ez nem baj. A szabadság fokmérôje: nem kell, hogy minden tessék mindenkinek. Azt javasolhatjuk, hogy követelje vissza sajtójegyének árát és máskor talán válasszon épületesebb nagypénteki elfoglaltságot. Akár a templomban. Az kevésbé kínos. És még annyira sem kínos, mint ez a kritika. Pérey Rajmund Doch rät dir Gurnemanz, lass du hier künftig die Schwäne in Ruh, und suche dir Gänser die Gans! Körkérdés: Hogyan szerettem meg az operát? T. Szerkesztôség! A kérdéstôl függetlenül, most csak itt adódik fórum nekem, hogy röviden elmondjam a véleményemet a mai rendezésekrôl. Mindenkinek igaza van, a rendezô akar valamit, elfogadom, legfeljebb nem tetszik. De a fiatalok szerintem egy szót sem értenek ebbôl, ha nem láttak legalább egyszer egy hagyományos rendezést; az egyénileg értelmezett szimbólumokat, utalásokat nem érthetik az opera teljes ismerete nélkül. Volt egy Don Giovanni a TV-ben pantomim mozdulatokkal. Ha nem ismerem az operát, nem értettem volna belôle semmit. A látványos csimm-bumm legutóbb a Xerxesben a gyerekek tomboltak, tapsoltak az autók, csatahajó, helikopter stb. láttán, nagy siker volt. És hol van a zene, az érzelmek stb.? Az elsô benyomásnak meghatározó ereje van. Lakiné Tamás Mária 12

13 Finn vendégek a Parsifalon K edves finn wagnerianus látogatókat köszöntött Nagyszombaton Társaságunk vezetôje és jó néhány tagunk a Liszt Múzeum tanácstermében. A 40 fôs csoportot egy pezsgôs-koccintós, magyar tepertôs pogácsás rövid beszélgetésre hívta a Vezetôség, ahol a társaság elnöke Király Éva legnagyobb meglepetésükre ékes finn nyelven köszöntötte a vendégeket! Arvoisat suomalaiset Wagnerianus-ystävämme! Toivon Teidät oikein lämpimästi tervettulleeksi Unkarin Wagner-seuran puolesta Budapestiin Peter Häggblom a finn Wagner Társaság vezetôje többször járt már Budapesten, most 4 napra hozta el Magyarországra e népes gárdát. Válaszában üdvözölte a magyar Társaságot, kiemelve: a Wagner zene szeretete még egy kapocs a két nép között. A Budapestre kíváncsi turisták Húsvéthétfôn a Parsifalt tekintették meg Operaházunkban, mely szépségével és klasszikus rendezésével ahogy a késôbbi jükben is leírták elbûvölte ôket. Egyikük megjegyezte, hogy joggal mondják: ez idô szerint Európa legszebben rendezett Parsifaljának a budapesti elôadást. Acsoport eminens tagja, a Finn Állami Rádió riportere és mûsorszerkesztôje Paula Nurmentaus volt, aki rendszeresen ír cikkeket zenei szaklapokba, így a Finn Wagner Társaság újságjába, az általunk is ismert nívós Wagneriaani-ba. Ô az Operaház vezetôjével Ókovács Szilveszterrel remek riportot készített. A beszélgetés során az Operaház múltjáról, jelenérôl és jövôjérôl hangzottak el kérdések válaszok. Szó esett egy jövô évi Wagner bemutatóról A bolygó Hollandiról és egy Strauss operáról Az árnyéknélküli asszony színrevitelérôl,továbbá az Operaház finnországi sikerérôl Savonlinnában, ahol Társaságunk kis csapata is járt már. Szóba jött a nemrég Omanban vendégszereplô magyar opera együttes sikere, ahol az új operaház felavatására meghívott négy igen rangos társulat egyike a magyar volt. Az igazgatói fogadóban lenyûgözve csodáltuk meg az íróasztal mögött Mahler székét, valamint az elsô 39 fôs társulat bekeretezett fényképét a falon,az egykori kávézó-cukrászda szekrényét, mely ma a bonbonok és sütemények helyett értékes könyveknek ad otthont. Nosztalgikus benyomást tett ez a riporternôre, de mindenkire is. Mint írta a finn rádióban már beszámolt magyaroszági, operaházi élményeikrôl. Hazatérésük után Peter Häggblomm és Paula Nurmentaus hálás szavakkal értékelte a magyar napokat, ismételten kiemelve a kedves vendéglátást és a szép Parsifal elôadást. Patai Katalin A magyar és a finn Wagner Társaság elnökei (Király Éva és Peter Häggblom) 13

14 2012. tavasz Jonas Kaufmann két arca A belcanto a wagneri éneklés alapja Az üstökösként berobbanó ünnepelt Wagner-tenor elsô nagy elismerését olasz szerepekért kapta. Az olasz zenekritikusok díját 2009-ben a következô indokkal ítélték neki: Jonas Kaufmann hangjának egyedülállóan lenyûgözô csengése, mindenkori szerepéhez tökéletesen simuló tónusa van, ami sokoldalú repertoárt, egymástól merôben eltérô szerepeket és gazdag dalrepertoárt tesz számára lehetôvé. Énektechnikája kiváló, muzikalitása biztonságos. Publikumát elbûvöli alakításának szavahihetôsége és az a képessége, hogy interpretációjában a hagyományos és modern aspektusokat tehetséggel köti össze. Néhány név e díj korábbi kitüntetettjei közül: Hermann Prey, Hildegard Behrens, Renata Scotto, Mirella Freni, Edita Gruberová. Az elismerések sorát hosszan folytathatnánk: érdeklôdô, szorgalmas, gyorsan tanuló. Olasz és francia nyelvismerete szinte jobb, mint az anyanyelvûeké. Színészi készsége kiváló. Szerény, de magabiztos, tisztában van tudásával. Azon ritka mûvészek egyike, akikrôl kiváló életrajzi vallomás született méghozzá igencsak fiatalon. Még nincs itt az ideje! válaszolta állítólag zavartan, amikor önarckép írására kérték. Kompetens és megbízható szerzôre talált azonban személyi titkára Thomas Voigt személyében, aki beszélgetésekbôl, kollégák, karmesterek, újságírók és színházcsinálók véleményeibôl nemcsak érdekfeszítô csokrot gyûjtött egybe, de még az Egy hétköznapi ember címû portréfilmhez is segítséget nyújtott. Valóban engem ünnepelnek? Meinen Sie wirklich mich? esett térdre elsô önálló szólófüggönye és a spontán kitörô tapsorkán hallatán a Metropolitanben debütáló Kaufmann, akit zavarba Jonas Kaufmann hozott a váratlan siker. A hallgatói már tudták: A STAR IS BORN, ahogy Christa Ludwig mondta. Ennek emlékét ôrzi címében életrajzi vallomása, a szinte egyetlen mûvészportré, melynek megjelenésekor már a könyv második kiadása is el volt adva. Kétszer találkoztam Jonasszal Bécsben túl a telefonbeszélgetéseken. A mûvész szinte tudat alatt tart bizonyos témák felvetésétôl, mint jó kinézete, amivel rendszerint bombázzák, vagy családi jellegû érdeklôdések. Mindebbôl túlságosan sok van a nemzetközi sajtóban. Bécs azonban más. A zene városa Wertherje hallatán azonnal bizalmat szavazott neki. Igaz, erôteljes játéka miatt az elsô elôadáson tartózkodó volt a tapssal. További visszafogottabb alakításakor azonban már nem fukarkodott elismerésével. Hogy élte ezt meg maga a mûvész? Úgy érzem, bár Bécs a rendezéssel szemben is bíráló, mégiscsak a hangra koncentrál elsôsorban. Amikor az énekes sok díszletet lát, úgy érzi intenzíven be kell laknia a színpadot. De aztán figyelmeztettek, a közönség kevésbé kíváncsi mozgásomra, inkább a hangmunka az érdekes. A második elôadástól kezdve jobb volt a közérzetem és sikerem is nagyobb volt. Kár, hogy egy opera megítélése általában az értékek eltolódása szerint történik, azaz a kritikák 90%-a az optikai kritériumokkal foglalkozik. Pedig ha a zeneszerzôk nem írták volna meg e csodálatos dallamokat, ma sem lennénk itt! Hallgatóját nemcsak hangjának acélos ereje fogja meg, hanem kifejezôkészsége, érzelmi világának ôszinte feltárása, sôt szentimentalizmusa is Lensky szerepében például, de Lohengrin pianóiban is ugyanezt éreztem. Ezért is igyekszem lehetôleg mindig a mû eredeti nyelvén énekelni mond- 14

15 2012. tavasz ja Kaufmann. Egyébként úgy gondolom, hogy az éneklés nemcsak szép hangok egymásutánja, hanem az a lényege, hogy megfogja a hallgató lelkét. Figyelemreméltó módon ez a pianókkal néha még inkább sikerül, mint a hangerôvel. E téma különösen aktuális Richard Wagner zenéjében. Wagner operáiban valahogy feledésbe merültek a pianók és pianissimók, pedig a zeneszerzô utasításaiban gyakran szerepelnek. Én igyekszem betartani ôket. Kaufmann szinte éteri finomságú pianóit dalénekesként is megcsodálhattam drámai alakítása és tiszta szövegkiejtése mellett. A Konzerthaus Mozarttermében lépett fel Helmut Deutsch zongorakíséretével, aki korábbi zeneakadémiai tanára volt Németországban. Schumann, Mahler és Strauss-dalok voltak programján Heine, Andersen, Goethe, Chamisso szövegeinek megzenésítésében. Ritka, hogy egy mûvész emóciói ilyen erôvel hódítsák meg a hallgatót. A drámai kifejezésmódot különösen élvezem a daléneklésben. A dalinterpretáció az éneklés mûvészetének koronája. Vannak énekesek, akiknél érezni, hogy intellektuálisan dolgoznak a szerepen és a kifejezésmódon, másoknál azonban mindez magától alakul ki. Különösen figyelemreméltó ez Kaufmann Wagner-interpretációjában. Vajon melyik csoportba tartozik a mûvész? Mivel az operák történetében többnyire valami extrém dologról van szó, természetes, hogy az ember felkészüléskor keresi a magyarázatot a miértre. De én valahogy mindig az ember magától értetôdô útját, döntését és alakját keresem, ami különösen izgalmas számomra Wagner embereket és isteneket egymással oly gyakran konfrontáló operáiban, melyeknek szövevényes történetei sok olvasást, tájékozódást igényelnek. Amikor 2010-ben Lohengrinként debütáltam Bayreuthban, úgy éreztem, Wagner a szuperhôsnek egy másik, emberi profilt is adott. Mi más Lohengrin vonzalma a hattyúhoz, ha nem egy tudatalatti vonzalom a megállapodás, a meghitt otthon és talán család iránt? Ezért hangsúlyozom az embert! Egyébként pedig soha nem felejtem el, hogy az egész csak színház. Ha véget ér, szeretném élni a privát életem. Kaufmann édesapja tekintélyes hanglemezgyûjteménnyel rendelkezett, melynek meghallgatása a gyerekek számára mintegy honorárium volt a sikeres iskolai teljesítményért, a mindennapos zongorajátékért. Jonas gyermekkorában a család mindig Olaszországban nyaralt. Vonzalma az olasz operák és a nyelv (meg a kávé) iránt már korán kialakult. Bizonyára nyelvzseni, hiszen tökéletes francia kiejtése a francia operák könnyed tanulását segíti elô. A Mozart és Wagner repertoárt sem képesek sokan együtt mûvelni. Hogy látja ennek perspektíváját? Errôl eszembe jut Leonie Rysanek. Amikor sok Wagner-siker után megkérdezte a Met egykori igazgatójától, Rudolf Bingtôl, kaphatna-e esetleg Verdi és Puccini-szerepet, az összehúzta szemöldökét: Kedves gyermekem, arra itt vannak olaszos primadonnáim. De én nemrég Aida szerepében is óriási sikert arattam, például San Franciscoban vetette ellen Rysanek. San Franciscoban? - nézett rá Bing felhúzott szemöldökkel, az hol van? Pedig az ember azt gondolta volna, hogy a Metben, távol minden német-olasz konfliktustól, a mûfajok keverése sem mûvész, sem hallgatóság számára nem probléma. De nem így volt! Rysanek elsô Desdemonája elôtt még fenyegetést is kapott, hogy lelövik, ha nem marad meg a»zajos«wagner-szerepekben. Mégsem lehetett ôt szándékától eltéríteni, azt mondta: az olasz és német repertoár keverése nemcsak a karrier, de a hang számára is nélkülözhetetlen. Azóta a Wagner-Strauss és Verdi-Puccini közötti határ lassan, de biztosan mosódni kezd a Metben. Véleményem szerint is a belcanto egyfajta bázis Wagnerhez. Bayreuthi Lohengrin-debütálásom elôtt ben a müncheni Operafesztiválon tudatosan énekeltem Cavaradossit és Alfredot, Bayreuthban ezután sokkal közelebb férkôzhettem a wagneri ideálhoz, mint sok más, csak Wagnerre specializált énekes. Sok zenész és zenetudós hangsúlyozza, hogy Wagner megkívánta kora énekesétôl, énekelje szerepeit a klasszikus belcanto alapjainak értelmében. Wagner nem volt barátja annak a»sprechgesang«- nak, amit Bayreuth a halála után kultivált és amit George Bernhard Shaw persze nem minden irónia nélkül»bayreuther Gebell«-nek titulált. Igenis megkívánta az érthetô artikulációt, de semmiképpen sem a hang minôségének árán. Isolda szerelmi halála Callas-szal tiszta belcanto-wagner. Nem véletlenül nevezik a Lohengrint Wagner»olasz«-operájának. Afinom lírai pillanatot én sok Wagner operában érzem, még a Parsifalban is. Az a pillanat azonban, amikor Amfortas a sebeirôl beszél, való- 15

16 Képek a MET Ring ciklusából ( ) tavasz ban»férfiasabb«, szemben sok lírai és dalszerû részlettel. Ha az ember valóban azt és úgy kívánja énekelni, ahogy azt a zeneszerzô megírta, akkor hajlékony hangra van szüksége, és Wagner ilyet kívánt. Utasításait részemrôl konzekvensen kívánom követni, még akkor is, ha néha bosszantó a rendezés. Ilyen volt például Münchenben a Lohengrin, amikor a hattyút elég nevetségesen a kezemben kellett tartani, csónak, hajó pedig sehol. Remélem, még sokáig képes leszek a két repertoár összekötésére. Mozart újra és újra bûvkörébe von. A Wagner énekesek számát pedig nem árt javítani. Siegfriedre és Tristanra persze még várnom kell, de addig jöhet az Álarcosbál, a Manon Lescaut, Chénier, Trójaiak, Fanciulla és mások. Nincs más kívánságom, boldog vagyok mondja Kaufmann, a nagyszerû mûvész és egyszerû hétköznapi ember, aki szeret nevetni és érzelmeit, véleményét nyíltan elmondani. Gyengéi a szép autók, elegáns ruhák, nemes karórák, az úszás és a jóga. Imádja családját, Margarethe Joswig operaénekesnô feleségét, értékeli áldozatkészségét a családért, hiszen az operaénekesi élet nem éppen családcentrikus. Könyvében pályatársak nyilatkoznak Kaufmannról. Domingo szerint ritka intelligenciájú, önállóan gondolkodó mûvész. Franz Welser-Möst a hangjának meleg tónusát értékeli és az embert, aki minden feladatnál megôrzi lelki egyensúlyát. Vidám és csibészes, de mindig nyugodt és kiegyensúlyozott, ami sikerének titka, akárcsak muzikalitása. Massenet Manonjában partnere, Nathalie Dessay természetességét, szuverén elôadókészségét dicséri. Kaufmann szerint létezik a Karajan által kontrolált eksztázisnak nevezett érzés, amikor az énekes az átélt érzelmekkel és szerepével azonosul. Nem kell persze gyilkosnak lennem ahhoz, hogy eljátszhassam a gyilkost. Mindig józanul két lábbal kell maradni a földön! Reviczky Katalin (Bécs) Ë Rajnai sellôk Hagen 4.8m 18.3m 8m torony o be m Színpadi technika Brünnhilde 16

17 Globalizálható összmûvészet A MET Ring-ciklusának videovetítése Abu Dhabiban A globalizációnak kétségtelenül vannak érdekes oldalai. Immár nemcsak a globalizált bigmachez isszuk a globalizált kólát, hanem fogyaszthatunk egyen szellemi táplálékot is a világ szinte bármely pontján. A magaskultúra áldásait élvezhetjük például Abu Dhabiban is, ahol a legelsô élô operaelôadást 2006-ban rendezték meg. Az már önmagában is érdekes globális vállalkozás volt. Egy utazó orosz operatársulat csupa szôke, kékszemû énekes és táncos adta elô a Pillangóasszonyt. Az orosz-amerikai Pinkerton és oroszjapán arájának gyermekeként akkor egy helyi, arab kisgyermek mûködött közre Az idei Abu Dhabi Tavaszi Fesztivál keretében az új Metropolitan Opera Ringet láthatta a közönség. Az elôadásokat HD-minôségben az egyik multiplex mozi különtermében vetítették. A mûélvezetet luxuskörülmények szolgálták: a nézôk süppedôs, ággyá átalakítható bôrfotelekbe telepedhettek, takarót kaptak és a mellettük álló kisasztalkákra teljes vacsorát, frissítôket és kávét rendelhettek. Mindez talán a halálos dózisú Wagner-behatás megelôzését is szolgálhatta, ugyanis a zenedrámákat felvonásközti szünet nélkül vetítették. Az istenek alkonya közel ötórás játékidejével megszakítás nélkül némi kihívást jelenthetett nemcsak egy bayreuthi faüléseken edzett wagneriánus figyelme, hanem a hólyagja számára is Noha az elôadásokat élô közvetítésként hirdették, gyakorlott operabarát az idôeltolódás alapján gyanakodhatott, és valóban a MET 2010/12 Ringelôadásainak megszerkesztett videófelvételeit láthattuk. A legutolsó, Az istenek alkonya videója egy idei februári elôadásról készült. A Tetralógia bemutatója egyébként kitüntetett figyelmet kapott az Abu Dhabi Mûvészeti Fesztivál programjában, amelyhez egy részletes, színes-képes programkönyvet is mellékeltek. Wagner mûvészete nem elôször bûvöli el az itteni nézôközönséget. Járt már itt a bayreuthi fesztiválzenekar is Christian Thielemann vezényletével. Az akkori estén a kezdetben izgô-mozgó közönség szinte megdermedt Izolda apoteózisakor és az utolsó hangok elmúltával tapintható volt a hosszú csend a kirobbanó tapsvihar elôtt Egy videó-vetítés persze sosem tudja teljesen újrateremteni az élô elôadás atmoszféráját. Ugyanakkor a videó, mint egy más mûfaj olyan betekintést is megenged, amelyre az operalátogató ritkán kap lehetôséget. Az operában nincs módunk premier plánokra, a dialógusokat követô gyors vágásokra és különbözô kameraállásokra. Wagner zsenialitását mutatja, hogy szinte elôre látta ezeket a variációkat, pl. amikor Wotant olyan videón, filmen könnyen megvalósítható, mert csak közeli képben látható tulajdonságokkal ruházta fel, mint a befelé nézô üres szem. Nagy kár, hogy az operarendezôk folyamatosan küszködnek, és inkább valami konkrét megoldással rukkolnak elô, amely szükségszerûen leszûkíti a mondanivalóban benne rejlô lehetôségeket. Robert Lepage produkciója mindjárt hárommal is: Wotan hajtincse bal szemére borul A Rajna kincsében, majd A walkürben elôkerül a jólismert Jumurdzsák-szemkötô, és végül a Siegfried Vándora immár fekete kontaktlencsét visel. De ne szaladjunk ennyire elôre. A MET videó-ringje, mint újszerû mûfaji vállalkozás bizonyára tetszett volna Wagnernek. A globális videó-közvetítés tipikusan amerikai franchise, és mint ilyen, wagneriánusok új nemzedékét nyerheti meg a Mûnek. Ajelen irományban a MET Ring-rendezésérôl és szcenikai megoldásairól számolunk be. Robert Donington a Ringet a jungi pszichológia eszközeivel elemzô könyvében kikel a modern rendezôi adaptációk ellen, mondván, hogy azok túlkonkretizálják és ezzel leszûkítik a mondanivalót. Noha egy alkotó mûvész, maga Wagner sem képes teljesen függetleníteni magát korának társadalmi viszonyaitól, közgondolkodásától stb., mûvük szükségképpen túlmutat az adott koron. Sôt, az alkotás idôtállóságának mércéje, hogy mennyit mutat fel az emberiség közös tudattalanjában megôrzött tartalmakból. A rendezés akkor leghívebb mûhöz és alko- 17

18 tóhoz érvel Donington, ha a konkretizálást ráhagyja a nézôre-hallgatóra. Döntse el a nézô, hogy az isteneket az arisztokrácia képviselôiként, az óriásokat feltörekvô vállalkozó burzsoáként, a nibelungokat pedig kizsákmányolt proletárként akarja-e értelmezni. Vagy másként. Merthogy Wagner szimbolizmusa számtalan szinten engedi meg az értelmezés lehetôségét. A MET mostani színpadra állítása nagyszerûen elkerüli a konkretizálás csapdáit és legtöbbször hû marad Wagner eredeti színpadi utasításaihoz. Ezzel ez a produkció a MET hagyományaihoz híven egy klasszikus Ring. Klasszikus, annak ellenére, hogy valójában high-tech vállalkozás is. Adíszlet gerince egy 46 tonnás monstrum, amely 24 bordaszerû elemet tartalmaz. A MET színpadát külön alá kellett dúcolni, hogy a színpadgép Walhalla módjára idô elôtt maga alá ne temesse a zenészeket. Az elemek közös tengelyük körül önállóan körbeforognak. Az általuk létrehozott számtalan térforma néhol a Rajna fenekét szimbolizáló felszín, máskor meredeken emelkedô fal (Walhalla), vagy a nibelungok világába levezetô lépcsô, Walkür-szikla, erdô, Gibichungcsarnok, stb. A térformák felületére videót is vetítenek: a Rajna mélyén örvénylô kavicsokat, a Walhalla északi fény-szerû építészeti elemeit, Mime kunyhója mellett patak folyását láthatjuk. A vetítés folyamatosan illusztrálja a zenei szövetet és azzal együtt változik. A fények és színek szinte pontosan megjelenítik a vezérmotívumokat. Ezzel szemben a díszlet borda-lemezeinek mozgása inkább csak a jelenethatárokat követi. Akülön-külön és a zene ritmusára mozgó lemezek váratlanul önálló dramaturgiai funkciót kapnak a walkürök lovaglásakor, azok paripáiként. Lehetetlen nem gondolnunk Francis Ford Coppola: Apokalipszis most címû filmjének híres jelenetére e filmszerû megoldás láttán. A kritikák szerint a színpadgép mozgását azért szûkítették le, mert elkerülhetetlen nyikorgása és csikorgása nagyon zavarta a mûélvezetet. A videón ezt nem érzékeljük, de a videó a színpadi tér összhangulatát sem tudja visszaadni. A színpadkép mozgása az elsô két estén még frissnek hat, de minthogy a hálátlan nézô mindent megszokik, és többet akar a Siegfried-ben és Az istenek alkonyában már-már unalmassá válik. Ahigh-tech színpadgép legnagyobb hátránya épp az ott-léte, megkerülhetetlensége. Amonstrum az elôszínpadra szorítja ki az énekeseket, és ezáltal a zenedrámát kamaraoperává zsugorítja össze. Siegmund és Sieglinde egymásra találásakor (A walkür, 1. felvonás vége) Wagner színpadi utasításai szerint azt várnánk, hogy kinyílik a díszlet és tér, de nem. A gépezet ott magasodik mögöttük mind a 46 tonnájával. Amikor Hagen összekiáltja a vazallusokat, a Tetralógia egyetlen tömegjelenete bezsúfolódik a színpad zsebkendô nagyságú területére. Akik nem férnek be oda, azok a Gibichung-csarnok tetejére szorulnak. Ez már szánalmas. A Rajna kincse végén az istenek eltûnnek egy árokban, hogy helyettük akrobaták emelkedjenek fel a Walhallába. A turpisság egybôl átlátszó, mert a jól megtermett énekesek helyett vékony alakokat látunk. A rendezés Hunding házának udvarát úgy különíti el az vacsorázó helyiségtôl, hogy a szereplôket ismét az árokba süllyeszti. Ez azzal jár, hogy Siegmund, Hunding és Siegliende alakja csípôtôl lefelé takarásba kerül. Oly bensôségessé válik e jelenet, mint egy Rottenbiller utcai szuterénben elköltött kvaterkázás. Minthogy a színpadi monstrumra felmászni nehézkes és bizonnyal veszélyes is, a Tûzvarázs közepén Wotan egyszerûen kivezeti Brünnhildét a színpadról és helyettük a már ismert dublôrök jelennek meg a Walkürszikla tetején. Az artisták egyébként feltehetôen Lepage, Cirque du Soleil-es múltjából kerültek a Ringbe. Értelmezhetjük ôket azonban a német állnak és énekelnek - és francia énekelnek és ugrálnak - operai hagyomány sajátos egyesítési kísérletének is. A mobil díszlet lehetôséget teremt arra, hogy a zenedrámában együttlétezô különbözô síkok között, mintegy dimenzióváltásokat hozzon létre. A rajnai sellôk a Rajna mélyét jelképezô függôleges felület elôtt kábelen függeszkedve úszkálnak. Ez a dimenzió nélküli lebegés térré alakul Alberich megjelenésével. A nibelungok tárnáiba való leszálláskor a lépcsôszerû alakzat spirálisan elfordul és mintegy felülrôl látjuk a lépcsôt és az utasokat. Az istenek alkonya kezdô jelenetében az események fonala a nornák mögötti tér pontjairól ered és amint ez a tér elfordul és felemelkedik, a nornák immár a történések hálójában vergôdnek. Mindezek a megoldások új dimenziót teremtenek és csak sajnálható, hogy Lepage nem bontotta ki jobban e modern színpadi technikában rejlô lehetôségeket. 18

19 A mobil színpadkép és a fôképp a díszletre vetített videó ugyanis egy új összmûvészeti mûfaj lehetôségét teremthetné meg. Ahogy a globalizált videó operaközvetítés is az. Közismert, hogy Wagner alkotói zsenialitása mellett nagy színházi újító is volt. A Festspielhaus minden részletre kidolgozott koncepciója jól példázza ezt. Wagner volt az elsô, akinek mûveit teljes nézôtéri sötétségben adták elô. Akkoriban a rajnai sellôket felfüggesztve úsztatták és mögöttük folyamatosan mozgatták a vizivilág díszletét. Csak elképzelésünk lehet, hogy maga Wagner mennyire használná ki a mai számítógépes szcenikai effektusokat? Amennyiben ezek hozzájárulnak a többrétegû szimbólumrendszer teljesebb kibontásához és átéléséhez, valószínûleg egyetértene. A MET Robert Lepage által színpadra állított Ringje mint mondottuk tradicionális, amennyiben nem megy szembe Wagner szcenikai utasításaival. Ha egy mondatban kellene megfogalmaznunk a Ring történetét, azt mondanánk: Wotan azon elképzelése, hogy a világot az öntudat vezérelte akarat uralja, összeomlik, és az új világrend Brünnhilde önfeláldozó szeretetén alakul ki. A négy zenedráma közös nevezôje ez az átváltozás. Az állandóan jelen lévô, de folyamatosan változó díszletgépezet ezt volna hivatott megjeleníteni. A hatalmas színpadgép azonban végig uralkodik az elôadáson, kiszorít mintsem befoglalna, és ebben az értelemben inkább elvesz, mint hozzátesz az élményhez. Arendezésnek nem sikerül elhitetni a nézôvel a monstrum szükségszerûségét és az nem válik a transzformáció szimbólumává sem. De vajon van-e, lehet-e a Ring alapvetôen filozófiai jellegû mondanivalójának vizuálisan megjeleníthetô szimbóluma? Azt gondoljuk, hogy igen. Ez maga a gyûrû. A Tetralógia címe: A nibelung gyûrûje Alberich gyûrûjére utal, ugyanis Alberich küldi a világot uralni kívánó akaratot gyûrû formájában útjára. Az eseménysor a négy fôszereplônek a gyûrûvel kapcsolatos viszonyában fejlôdik. Mindegyikük a személyiség egy lehetséges interakcióját mutatja be és így válnak a négy este archetipikus fôszereplôivé (Alberich: A Rajna kincse, Wotan: A Walkür, Siegfried: Siegfried és Brünnhilde: Az istenek alkonya). Ôk négyen szimbolizálják tehát a gyûrû négy negyedét. A Tetralógia végén egyedül Alberich marad életben. A gyûrû bezárul, de nem egy újabb ciklus, hanem egy teljesen új világ kezdôdik. Színpadra állításkor tehát a gyûrû négy negyedének növekedése lehetne a leglogikusabb vizuális megoldás. Hasonlóan ahhoz, amit Rudolph Sabor négykötetes Ring fordításának és kommentárjának címlapjain látunk. A Hírmondó olvasóinak azzal a kvíz kérdéssel mondunk köszönetet megtisztelô figyelmükért, hogy vajon látott-e bármelyikük olyan Ring-rendezést, amelyben a gyûrû volt a szcenika vezetô eleme? ifj. Dr. Király László Rudolph Sabor Ring-fordításának és kommentárjának címlapjai, Phaidon Press, Oxford, 1997 A cikkben szereplô képek forrása: 19

20 Wagner Tannhäuser-költeménye új fordításban M egközelítôleg 55 évvel ezelôtt jelent meg utoljára Richard Wagner Tannhäuserének magyar fordítása. Ez a Závodszky Zoltán alkotta kiváló átültetés, amely elsôsorban a szép énekelhetôséget vette figyelembe generációk számára tette lehetôvé Wagner operájának pontos megismerését, megszeretését. Érdekes, hogy a zeneköltô alkotásai közül Magyarországon a Lohengrin mellett éppen a Tannhäusert játszották a legtöbbször. Sajnos, mint a könyveknek úgy a szövegkönyveknek is megvan a maguk sorsa. Eljár az idô felettük, s ha egy passzust szépnek, tán telitalálatnak éreztünk egykor, lassacskán avulttá válik, részben mert a beszélt nyelv változik, másrészt szép, vagy megkopott szavak esnek ki a nyelvhasználatból. Emelkedett kifejezések tûnnek idôvel szokatlanná, vagy egyenesen komikussá. A másik ok, hogy az operajátszás világdivatja megváltozott, minden operát eredeti nyelven nívós elôadni, ami annyit jelent, hogy a közönség többsége egy szót sem ért a szövegbôl. Megoldás: a hazai nyelven való kiírás az operaelôadás, netán vetítés alatt. A szövegkiírás megkönnyíti a mû követését, de nagyon megosztja a figyelmet, eltereli a nézô koncentrálását a színpadképrôl, de még inkább a szereplôk játékáról, gesztikulációiról. Ezért mondják sokan, hogy a feliratozásnak csak tájékoztató egyszerûséggel szabad megjelenni, quasi hol tart a sztori"? Ha egy klasszikusan veretes fordítást, vagy akár eredeti szöveget olvas a nézô, akkor könynyen egyszerû szövegolvasóvá válhat, se hang-se kép, marad a szép vers. És itt a nagy baj! Minden szellemes mondás ellenére (lásd: G. B. Shaw) a szövegkönyvek nagyobb része, (pl. a mi esetünkben Wagneré) irodalmi alkotás, (*) ami minden szavával, versi hangsúlyával, rímekkel, alliterációkkal egész különleges hangulatot ad a zenéhez, a szöveg a zene mellett egyenrangúan hordozza a mondanivalót, a gondolatot. (*) Sokan hangoztatják, többek között Szerb Antal is, hogy Wagner szövegkönyvei ma már nem számítanak rangos irodalmi alkotásoknak,mint azt a XIX.században tartották. Míg a zenei romanticizmus napjainkban is él és virul, addig az irodalmi romantika valóban rengeteget vesztett a XX.-XXI. századi ember értékmérôjében. Ezeket a könyveket alig olvassák. Mondhatnánk ezt Wagner szövegeire is? Nem! Mert Wagner csak gyermekkorában gondolta, hogy költô lesz. Késôbb, bár szívesen olvasta fel barátainak kizárólag zenei felhasználásra szánt írásait, azok a zenével együtt ma is élnek! Zene nélkül valóban lehet, hogy e szövegköltemények is a romantika irodalmi temetôjében lennének ma már? 20