Szerelmes regények. Helen Conrad. Titkos viszony

Átírás

1 Szerelmes regények Helen Conrad Titkos viszony

2 Budapest, 1991 A mű eredeti címe Helen Conrad: Undercover Affair Bantam Books, New York, 1984 Helen Conrad, 1984 Bantam Books, 1984 Fordította: Hortobágyi Ildikó Hungarian translation, Hortobágyi Ildikó, 1990 ETO: ISBN: ISSN: X Kiadja a TEXT Kereskedelmi Kulturális és Szolgáltató Kft. Budapest, Pf A kiadásért felel: Imrei Gyuláné A kötet kiadásában részt vett a Maecenas International Kft. Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: Készült Debrecenben, az évben Műszaki szerkesztő: Balla Judit Sorozatterv és illusztráció: Zelenyiánszky Zoltán Nyomásra engedélyezve: január 2-án Megjelent: 9,25 (A/5) ív terjedelemben 7753-p-9193

3 Shelley Pride tekintete az ékszerosztály pultja felett himbálózó, csillogó aranyláncokra tévedt. Jobban mondva, inkább arra a jóképű fickóra, aki egy rendkívül értékes karórát emelt el hirtelen, és azt hanyag mozdulattal az évszakhoz nem illő, khakiszínű ballonjának zsebébe süllyesztette. Shelley pontosan látta a történteket. És amikor a megrökönyödéstől tágra nyílt szeme felfogta a hosszú üvegpult túlsó végén álló férfi tekintetét, az még rá is kacsintott! Hosszú, szőke haját hátravetve Shelley idegesen nézett körül az áruházban. Most mitévő legyen? Bíborszínű körmei ötlöttek szemébe, miközben tehetetlenségében ökölbe szorult a keze. Nem hagyhatja, hogy ez a férfi csak úgy elvigye az órát. Hiszen lopott! Lopott, méghozzá nemcsak az áruháztól, hanem bizonyos értelemben mindenkitől, aki ide jár vásárolni. Ez megengedhetetlen győzködte magát Shelley. Meg kell akadályoznia. Mély lélegzetet vett, és e rövid tétovázása után fejét felszegve a férfi felé indult. Az még mindig ott állt, és elmélyülten mustrálgatta az órákat. Mintha csak azon tanakodna, melyik legyen a következő, amit zsebre vág. Feltűnt már neki ez az ember korábban is, nemcsak ezen az osztályon. Igazság szerint már az is átvillant az agyán, hogy talán őt követi. Bárhová ment az áruházban, előbb vagy utóbb ez az alak is felbukkant a közelében. Most pedig itt van az ékszerosztályon, és órákat lopkod. Pedig egyáltalán nem úgy festett, mint egy tolvaj. Magas volt, karcsú, viselkedését kifinomult könnyedség, megjelenését határozott elegancia jellemezte. Ugyanakkor Shelley érezte benne a felszín alatt lappangó, visszafojtott, de határozott energiát és életerőt. Bár végtére is miről ismerhetünk meg egy tolvajt? Shelley hosszú éveket töltött tanulással, mielőtt klinikai pszichológusként munkába állt, és ha valaki, hát ő jól tudta, mennyire megtévesztőek az első, felületes benyomások. Azzal is tisztában volt, hogy teljesen normálisnak látszó, kiegyensúlyozott emberek milyen könnyen kivetkőznek magukból, ha félresiklik az életük. Hirtelen úgy tűnt neki, hogy megtalálta a rejtély kulcsát! Megnyerő külsejével, jó fellépésével ez az ember éppolyan, mint egy színész. Meglehet, hogy épp most veszítette el életének nagy szerepálmát, amire mindenét feltette, és végső elkeseredésében így akar bosszút állni a világon. Feltevését azonban, még mielőtt végiggondolta volna, maga vetette el. Nem úgy fest ez a férfi, mint aki el van keseredve. Hiszen kedélyes, kiegyensúlyozott. Valami másról lehet itt szó. Talán üzletember. Kereskedő, és neki is van egy ilyen áruháza. Olykor-olykor pusztán kedvtelésből átruccan a versenytársakhoz, körülnéz, és mellékesen borsot tör egy kicsit az orruk alá. Ez már valószínűbbnek látszik. A férfi ugyanis szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. Nagyjából harmincnyolc-harminckilenc éves lehetett, bár a külső megjelenés sokszor ez ügyben is csalóka támpont. Sötét hajába még egyetlen ősz szál sem vegyült, mégis sugárzott belőle valami mélyről fakadó érettség és határozottság, ami idősebbnek mutatta valódi koránál. Shelley, amint közelebb ért hozzá, harmincöt évre módosította iménti korbecslését. Azt hiszem, jobban tenné, ha visszatenné azt az órát hangja, a körülményekhez képest, elég hűvösen és visszafogottan csengett. Jól van. Észre sem lehet venni, mennyire zaklatott. Ha nem teszi vissza, szólok az áruházi felügyelőnek. A férfi kék szeme ragyogott, tekintete úgy hatolt át a levegőn, mint egy lézernyaláb. Shelley maga sem tudta, milyen reakcióra számíthat. Dühre? Mentegetőzésre? Riadalomra? A szakmájában nemegyszer találkozott már ilyen és ehhez hasonló nagyon is természetes emberi megnyilvánulásokkal. De a férfi viselkedése most mégis meglepte. 1.

4 A tolvaj ugyanis halkan felnevetett. Semmi kétség. Határozottan, félreérthetetlenül hallotta a kuncogását Shelley egy pillanatra megdermedt, aztán épp erőt vett magán, hogy ráripakodjon, amikor a férfi kinyújtotta a kezét, és hosszú, erős ujjait ráfonta a csuklójára. Csak még egy percet mondta egészen halkan. Egyetlen percet még! Ismét rákacsintott, miközben telt, határozott ívű ajka körül halvány mosoly bujkált. Aztán körülnézett izgatottan, mintha keresne valakit vagy valamit. Shelley szinte jéggé dermedt. Nem tudta eldönteni, tiltakozzék-e, vagy inkább váljon, míg pontosan ki nem derül, mire megy ki a játék. Érezte a csuklóján az erős, meleg kéz szorítását. Orrát valamilyen arcszesz kellemes, férfias illata csapta meg. Borzasztóan jóképű gondolta magában, ahogy a férfi hosszú, fekete szempilláinak árnyékából sugárzó kék szemére, egyenes, jól fésült fekete hajára, makulátlan fehér gallérjára pillantott. Selyem nyakkendőt viselt, arany nyakkendőtűvel. A kábáját minden kétséget kizáróan aznap reggel vasalták frissen. Talán az inasa ötlött eszébe hirtelen. Nem úgy festett ez a férfi, mint aki maga vasalja a ruháit. Ugyanakkor határozottan tisztességes ember benyomását keltette. Shelley szerette volna a legjobbakat feltételezni róla. De hát ebben a helyzetben ez nem volt éppen könnyű. A férfi még mindig szorosan fogta a karját, ennek ellenére mégsem félt tőle. A napbarnított ujjak inkább egy szerető gyengédségével, semmint egy támadó erőszakosságával szorították csuklóját, és Shelley azon kapta magát, hogy a férfi kezét figyeli. Sötét bőrének kellemes kontrasztját saját, halványabb árnyalatú bőrén. A férfi várt valamire és ő vele várt. A kíváncsiság elnyomta benne a tiltakozást. A kíváncsiság egyébként is a gyengéje volt. Carrie, a szobatársnője gyakran korholta őt emiatt. Rosszabb vagy, mint egy macska szokta mondogatni. Képtelen vagy megállni, hogy ne üsd bele mindenbe az orrodat, és ne keveredj bele minden kalamajkába. Az a szerencséd, hogy te is mindig a talpadra esel, mint a macskák. Különben ezzel a minden lében kanál természeteddel nem sokáig úsznád meg szárazon. Nemcsak Carrie fedezte fel macskaszerűségét. Mandulavágású szeme, bár barna volt, borostyánszerű sejtelmességgel csillogott, mint a macskáké. Selymes szőke haja, könnyed, ruganyos, puha léptei, arányos, szép alakja is erősítették ezt a képzetet. Nem is vagyok minden lében kanál vágott vissza olykor Carrie-nek. Csak szakmai érdeklődés van bennem. Ha egy pszichológust nem érdeklik az emberek, ha nem foglalkoztatja, mit csinálnak, és főként miért, jobban teszi, ha valami más szakma után néz. Elmehet, mondjuk, gépészmérnöknek. Figyelte tehát a férfit, amint nyugtalanul körbepislog, és közben azon tanakodott, ugyan mi járhat a fejében. Aztán hirtelen találkozott a tekintetük, és egyszeriben megváltozott minden. Mintha valamiféle titkos kapcsolat létesült volna közöttük. Mintha már régóta ismernék egymást, s mint régi jó ismerősök, most szavak nélkül is tökéletesen értenék a másikat. Egy pillanatig ott vibrált közöttük valami a levegőben, aztán a férfi újra elfordult, feszülten fürkészve azt a bizonyos valamit vagy valakit. Most már rendben van mormogta kisvártatva és elengedte a lány csuklóját. Most már kiabálhat, hogy tolvaj, tolvaj Csapjon jó nagy hűhót! Shelley nem mozdult, döbbenten bámulta, amint a férfi sietve elindul a mozgólépcső felé. Tolvaj suttogta, miközben tekintete a körülötte tébláboló vásárlókat pásztázta. Tolvaj! kiáltotta most már jóval hangosabban. Fogják meg azt az embert! Ellopott egy órát. Általános meglepetést keltett. Az emberek kíváncsian tekergették a nyakukat, de senki sem mozdult, hogy fülön csípje a menekülő tolvajt. A nők csak a szájukat tátották, a közelében álló férfi pedig kizárólag azzal volt elfoglalva, hogy elkerülje Shelley vádló pillantását. Shelley eltökélten felszegte az állát. Akkor majd elkapom én magam jelentette ki, és futásnak eredt abba az irányba, amerre az óratolvaj eltűnt. Szőke haja csak úgy lobogott a nagy

5 lendületben. Fogják meg azt az embert! kiáltotta újra, amikor néhány lépésnyire maga előtt ismét megpillantotta a férfit. Fogják már meg azt a tolvajt! Közömbös arcú, tétova vásárlókba ütközve vergődött át a divatosztályon; szinte az az érzése támadt, meg sem lehet különböztetni őket a temérdek felöltöztetett bábutól. Senki nem jött a segítségére. A tehetetlen bámészkodók elleni dühe lassan legalább annyira fűtötte már, mint az, hogy kézre kerítse a tolvajt. Hát idáig jutott a világ?! Nincs egyetlen ember sem, aki kiállna az igazságért, a tisztességért? Hát jó! Így is jó. Ő maga lesz az egyszemélyes önkéntes különítmény, az igazság Őrangyala. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, átpréselve magát a mozgólépcsőn álldogáló se-lát-se-hall vásárlók között. Álljon meg ott, ahol van! kiáltott rá emberére, amikor végre a nyomába ért. A férfi már csak egy karnyújtásnyira volt az utcára vezető hatalmas üvegajtótól. Megfordult, amint meghallotta a lány kiáltását Shelley pedig gondolkodás nélkül rávetette magát. Később, amikor már lehiggadt annyira, hogy tréfálkozzon a történteken, így mesélte el a jelenetet Carrie-nek: Ügy vetettem rá magam, mint egy dühödt skót terrier egy flegma dán dogra. Mindkét kezével belemarkolt a férfi kabátjába, és ezzel látszólag ha az utolsó pillanatban is megakadályozta a szökésben. De most, hogy megvan, mi az ördögöt kezdjen vele? Értesítse valaki az áruházi felügyelőt! szólította fel a köréjük gyűlő tömeget. Gyorsan! Igen, gyorsan! Felpillantott, és a tolvaj szemébe nézett. A férfi láthatóan zavarban volt, ugyanakkor úgy tűnt, mintha rettentő jól szórakozna. Miért késlekedett annyit? mormogta a foga közt, hogy csak Shelley hallja. Már azt hittem, vissza kell jönnöm, és újra végig kell játszanom az; egész komédiát. Shelley megrökönyödésében az egyik kezével elengedte, a másikkal azonban még mindig szorosan markolta a férfi kabátját. Értetlenül pislogott, miközben önkéntelenül is a férfi sugárzó, tiszta kék szemének tanulmányozásába mélyedt. Nem értem motyogta. Azt akarja mondani, hogy szándékosan Pszt! fojtotta bele a szót az idegen, ujját finoman a lány ajkához érintve. Ne itt, és ne most. Nem is volt már idő a magyarázkodásra. Két jól megtermett egyenruhás rendőr kíséretében másodperceken belül ott termett az áruházi felügyelő, és felszólította Shelley foglyát, hogy ürítse ki a zsebeit. Elő is került az áruházi körséta összes zsákmánya: három karóra, két elegáns borjúbőr irattárca és egy apró elemmel is működő magnetofon. Shelley félrehúzódva, zavartan figyelte a jelenetet. Az ő szerepe már tulajdonképpen véget ért, de valamilyen oknál fogva mégsem tudott egyszerűen sarkon fordulni. Lefülelt egy tolvajt, de nyilvánvalóan csak azért, mert az maga is így akarta. A történteket végiggondolva rájött, hogy a férfi könnyűszerrel lerázhatta volna. Elég egyetlen mozdulat, hogy kitépje magát a kezéből. Sőt már menekülés közben is egérutat nyerhet, ha valóban az a szándéka. Miss Pride, ha nem tévedek mosolygott rá az egyik rendőr. Valószínűleg már találkoztak a rendőrkapitányságon, ahová Shelley bejáratos volt. Egyik kollégáját ugyanis, egy börtönpszichológust, gyakran elkísérte, amikor az elítéltek pszichológiai vizsgálatát végezte. Igen felelte Shelley, s közben meglepődve tapasztalta, hogy remeg a hangja. Ökleit erősen Összeszorította, mert érezte, hogy a keze is reszket. Igen, én vagyok. És maga csípte el ezt a fickót nyugtázta a rendőr elismerő mosollyal. Ugye megteszi, hogy elkísér bennünket a rendőrségre, és tanúvallomást tesz? Shelley a letartóztatott férfira pillantott. Önkéntelenül összerezzent, mikor látta, hogyan csattintják csuklójára a bilincset. Arca nyugodt volt, sőt talán inkább közönyös, és Shelleynek olyan érzése támadt, hogy a hideg karperec látványa a férfi napbarnított bőrén sokkal jobban megviseli, mint a viselőjét. Persze felelte készségesen, még mindig kissé reszkető hangon. Természetesen.

6 Aztán beült a rendőrautóba az első ülésre, a titokzatos tolvaj pedig a háta mögött foglalt helyet a másik rendőrrel. Shelley feszengett. Zavarta a tudat, hogy a férfi ott ül, épp a háta mögött. Vajon miért csinálta ezt az egészet? És miért keverte bele őt is a tervébe? Volt valami ebben az emberben, ami nem hagyta nyugodni. Elegáns, megnyerő külseje, viselkedésének kifinomult könnyedsége sehogy sem fért össze ezzel a lopási históriával. Szívesen lefeküdne vele Ajkába harapott, hogy elfojtsa hirtelen feltörő nevetését. Hiszen szabályos freudi nyelvbotláson kapta magát, szerencsére csak gondolatban. Sietve helyesbített: szívesen lefektetné a férfit a rendelőbeli díványra, hogy pszichológusként elemezze tettének indítékait. Természetesen az előbb is így gondolta. Bár el kell ismernie, hogy az idegen tagadhatatlan vonzereje sem hagyta éppenséggel hidegen. Mindegy. Hozzá volt szokva, hogy az effajta érzéseket elfojtsa magában. Shelley Pride élete mintaszerűen jól szervezett volt. A hivatását mindennél fontosabbnak tekintette. S az adott körülmények között férfinak nem volt helye az életében. Legföljebb, mint alkalmi partnernek; olykor-olykor, de semmi több. Semmi komoly. Csak néhány percig tart az egész nyugtatta meg a rendőr. Aztán visszaviszem az áruház elé a kocsijáért. Shelley bólintott és hátrapillantott. Tekintete találkozott a ragyogó kék szempárral, és a férfi olyan sejtelmesen mosolygott rá, mintha könnyűszerrel olvasna minden titkos gondolatában. Elpirult és gyorsan elkapta a tekintetét. Volt ebben az emberben valami, ami zavarta, nyugtalanította, amióta csak kapcsolatba került vele. Eszébe jutott, amikor a délelőtt folyamán először futottak össze az áruházban. A papírosztályon történt. Egy születésnapi üdvözlőlapot akart venni kollégájának, Jerry Kramernek. Jerry szintén pszichológus volt és a szomszédos irodában dolgozott. Shelley türelmetlenül kutatta át az egész polcot, de csak szokványos, giccses levelezőlapok kerültek a kezébe. Hirtelen egy kéz nyúlt át a válla felett, és átnyújtott neki egy képeslapot, ami addig elkerülte a figyelmét. A születésnapok rendkívüli alkalmak. Alkalomhoz illő ajándékokkal és az ajándékokhoz ülő rejtekhelyekkel. Ez állt rajta. A képen pedig egy kisfiú volt látható, amint éppen gondosan az ágya alá rejti kedvenc kis békáját a csúzlija és a kígyógyűjteménye mellé. Ezt egyenesen Jerrynek találták ki! Shelley megfordult, hogy lássa, kinek köszönheti az ötletet, de a férfi addigra már el is tűnt a gondolák között. Már csak elegáns szabású ballonkabátját és csaknem koromfekete haját láthatta. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy ugyanez a férfi őgyeleg kicsivel később a divatosztályon is. Rajtakapta Shelleyt, amint épp egy elegáns, mélyen kivágott estélyi ruhát próbál fel, amit persze esze ágában sincs megvenni. Legalább egyhavi fizetése ráment volna és ráadásul sehogyan sem illett megszokott, szolid öltözködési stílusához. Ma is bár tudta előre, hogy a délelőttöt nem az irodában fogja tölteni egyszerű skót kockás szoknyát és sima, rövid ujjú pamutblúzt viselt. Nem úgy festett, mint a végzet asszonya. Pedig ilyesmit kéne hordania, mint ez a pompás ruhaköltemény! gondolta ott az áruházban. Hirtelen felkapta az estélyit, csak úgy szeszélyből, és lassan forgatni, vizsgálgatni kezdte, miközben azon törte a fejét: vajon ki engedhet meg magának ilyen szertelen tékozlást? Aztán bár kissé zavarban volt, könnyed hangon megkérdezte, felpróbálhatja-e a ruhát. Az eladónő előbb átható pillantással végigmérte ahogy Shelley megfogalmazta: alkalmassági vizsgának vetette alá, majd jóváhagyólag elmosolyodott. Megmérettetett tehát, és nem találtatott könnyűnek! Lehetséges, hogy úgy fest, mint aki megengedhet magának effajta nagystílű öltözéket?! Shelleynek már a puszta gondolattól is nevethetnékje támadt. Mindenesetre az eladónő kegyesen feltálalta neki a ruhát, segített felhúzni a hátán a cipzárt, és elkísérte egy plüss szőnyeggel borított, csupa tükör zugba, ahol műiden irányból alaposan megcsodálhatta magát. Kétoldalt hátrafésült, vállig érő, lobogó aranyszőke haja túlságosan fiatalos, sportos volt ehhez az elegáns estélyi ruhához. Rafinált konty, arcot keretező apró fürtöcskékkel, no meg két

7 hatalmas gyémánt fülbevaló ez illenék legföljebb ehhez a mélybíbor, pliszírozott selyemcsodához! Milyen érzés lehet vajon efféle ruhát viselni? Bálokba meg partikra járni, és együtt kortyolni a pezsgőt a felső tízezerrel? Shelley rámosolygott a saját tükörképére. Nagy, csodálkozó barna szeme, enyhén szeplős, pisze orra huszonhat éve ellenére sem mutatta többnek süldő kamasz lánynál. Pajkos kacsintással nyugtázta a felismerést, hogy ezzel a megjelenéssel enyhén szólva is bizarrul hatna az elegánsabb szórakozóhelyeken. Nem mintha mindez valaha is zavarta volna. Az eladónő közben már egy másik vevővel foglalkozott, így Shelley magára maradt a ruhával és saját ragyogó tükörképével. Fejét kissé hátrahajtotta és félig lehunyta a szemét. Tükörkepe fátyolszerű tüneménnyé halványodott, és Shelleyt egy képzeletbeli keringő ritmusa ragadta magával. Szinte hallotta a báli muzsikát. Egy-két-há, egy-két-há suttogta halkan, lába önkéntelenül lassú keringőlépésekbe kezdett. Oldalt-oldalt-hátra, oldalt-oldalt-hátra aztán nevetséges módon egyenesen a titokzatos idegen karjaiba. Ijedtében elvétette a lépést, de partnere már vezette is tovább. Úgy forgatta körbe-körbe, mint valami óriási, báli ruhába öltöztetett játék babát. Lalalala-lala-lala dúdolta fülébe a képzeletbeli táncmuzsikát, mintha egyenesen egy bécsi bálteremből bukkant volna fel ilyen hirtelen. Lalalala-lala-lala Shelley hallotta a férfi dúdolását, sőt még a saját hangját is hallotta, amint zavarában kifejezetten hamisan nyivákol. Erejét megfeszítve próbálta visszanyerni testi és lelki egyensúlyát, és ellökte magától hívatlan táncosát. Bo bocsánat dadogta, és a ruháját igazgatva azon tanakodott, vajon elnézést kellene-e kérnie, amiért elügyetlenkedte a lépést, vagy inkább felháborodottan rendreutasítani a tolakodó idegent. De egyikre sem maradt ideje. A férfi már ott sem volt. Ám mielőtt a tőle megszokott módon eltűnt a legközelebb eső tükörbarikád mögött, még mosolyogva Shelley fülébe suttogta: Remekül áll. Hallgasson rám, vegye meg mindenképpen! Á következő felvonás már az ékszerosztályon zajlott le. Amikor óralopáson kapta. Ki lehet vajon ez a titokzatos idegen? Beléptek a rendőrkapitányság modern épületébe a füstszínű tükörüveg ablakokkal áttört, grafitszürke falak mögé. A rendőr, aki a kocsit vezette, készségesen átkalauzolta Shelleyt a zsúfolt előcsarnokon. Telefonok csörögtek, teljes hangzavar uralkodott. Különböző öltözékű, nemű, fajú és fizimiskájú emberek sürögtek-forogtak látszólag teljes összevisszaságban. De Shelley egy cseppet sem volt elfogódott. Járt már itt többször is. Itt foglaljon helyet mutatott a rendőr egy kétes tisztaságú fotelra, amely ott éktelenkedett többedmagával egy alacsony, hasonlóképp viharvert dohányzóasztal mellett. Az asztalon agyongyűlt újságok hevertek. Kerítek valakit, aki jegyzőkönyvbe veszi a tanúvallomását. Shelley megfordult, hogy lássa, hová viszik az emberét. Már egészen megszokta, hogy mindig csak a hátát látja. Most is épp egy folyosó kanyarulatában tűnt el, a letartóztatásnál jelen lévő rendőr és két mogorva, öltönyös úr kíséretében. Most aztán nyakon csípték, utolérte az igazságszolgáltatás gondolta magában, de semmiféle erkölcsi elégtételt sem érzett. Sőt: a hideg futott végig a hátán, amikor felötlött benne, hogy a jóképű tolvajt esetleg az őrizetesek zárkájába csukják. Már maga az elnevezés is milyen becsmérlően hangzik! Igaz, a dolgok ilyetén alakulásához neki már semmi köze sincs. Az ő szerepe véget ért. Megteszi a vallomását aztán irány az iroda. Homlokát ráncolva nézett rá az órájára. Jerry talán már kereste, és persze el sem tudja képzelni, mi történhetett vele. Sosem fordult elő, hogy akár csak fél napra is, valamiféle hirtelen támadt nyughatatlansági rohamában szabadnapot vegyen ki. Bár a kedd délelőttöket nem szokta az irodában tölteni, idejét rendszerint a könyvtárnak, pontosabban szakmai folyóiratok tanulmányozásának, illetve szakdolgozatának szentelte. Az előjegyzési naptárában szerencsére aznap délelőttre nem volt egyetlen bejegyzés sem. Bőven volt ideje. Így hát csak üldögélt, és várt. Várt és várt. És minél tovább várt, annál jobban aggódott a tolvajáért.

8 Már csak így tudott gondolni rá. Az ő tolvaja. Végtére is az ő közbelépése tette lehetővé, hogy letartóztassák. Más kérdés, hogy a letartóztatott nyilvánvalóan maga is aktívan közreműködött a saját lefülelésében. Mit csinálhatnak most vele? Shelley tisztában volt azzal, hogy a modern rendőrség belső előírásai kizárják a kemény kézzel való bánásmódot és épp elég időt töltött már ezen a helyen, hogy tudja; ezek az emberek valóban tisztességgel és hozzáértő módon végzik a munkájukat. Mégis valami megmagyarázhatatlan oknál fogva régi mozifilmek vallatási jelenetei kísértették. Na nem, ilyen módszerekhez itt egészen biztosan nem folyamodnak. Nevetséges! Hangtalanul kuncogott, de azért a zord arcok, a vallatólámpa vakító fénye, a véresre vert, feldagadt arcok rémképei csak nem hagyták nyugodni. És akkor még itt vannak a rejtélyek. Miért vetemedik egy ilyen ember áruházi tolvajlásra? És vajon miért rángatta bele őt is szántszándékkal gyanús üzelmei be? De szívesen a mélyére nézett volna ezeknek a dolgoknak! Természetesen merő szakmai érdeklődésből. Mi egyéb oka lehetett volna rá? Felállt és idegesen járkált, nem törődve a körülötte kavargó sokasággal. Miután megivott két csésze kávénak nevezett löttyöt az automatából, és háromszor is elsétált a bejárathoz a késlekedés okát fürkészgetve, végre megjelent egy hivatalnoknő, és felszólította, hogy kövesse a társalgóba. Shelley engedelmesen baktatott az alacsony, szőke nő nyomában. Az előcsarnokból kiérve végigmentek azon a folyosón, ahol előzőleg a titokzatos idegent is elvezették. Menjen végig itt. A harmadik ajtó balra mondta a hivatalnoknő, aki göndör, szőke fürtjeivel és gödröcskés pufók arcával egészen úgy festett, mint egy barokk angyalka. Elszaladok egy nyomtatványért, de egy perc múlva én is ott leszek és felveszem a tanúvallomását. Shelley már indult is ama bizonyos harmadik ajtó felé, amikor egy félig nyitott ajtó mögül hirtelen hangos nevetés ütötte meg a fülét. Ahogy benézett a szobába, tekintete titokzatos tolvajának vidám, nevető pillantásával találkozott. Egy hosszú asztal végén ült, kényelmesen elterpeszkedve párnázott forgószékén, körülötte néhány férfi, némelyek egyenruhában, mások civilben. Mindenki az asztalfőn ülő férfire szegezte tekintetét, Őszinte érdeklődéssel, ahogy jól idomított, hálás közönséghez illik. Nyilvánvalóan valami rendkívül mulatságos történetet mesélhetett. A férfiak egytől egyig a hasukat fogva hahotáztak, ő pedig csak ült ott előttük mosolyogva, és szemmel láthatólag borzasztóan meg volt elégedve magával. Shelley lábai a földbe gyökereztek a meglepetéstől, és ahogy ott bámult az ajtóban, a férfi újra, félreérthetetlenül rákacsintott. Komédiás! Vérbeli komédiás. Úgy tűnt, ennek az embernek egész élete soha véget nem érő, szakadatlan komédia. Miközben őt, az ártatlan tanút órákig feleslegesen várakoztatják, a bűnözőt hősként ünnepelik egy félreeső zugban. Legszívesebben a fejéhez vágott volna valamit. Mi folyik itt tulajdonképpen? Miss Pride! A szőke hivatalnoknő már visszaért a nyomtatvánnyal és csak őrá várt. Shelley lenyelte dühét és határozott léptekkel elindult a folyosón. Menet közben sikerült lehiggadnia annyira, hogy neki ne essen a barokk angyalkának. Hiszen ő aligha tehet az egészről. Bár ez a felismerés még távolról sem jelenti, hogy ne lenne kedve kitekerni a vicces kedvű óratolvaj nyakát. A tanúvallomás meglepően könnyen és gyorsan ment. Határozott elégtételt érzett, amikor részletesen elmesélte az eset minden mozzanatát. Bízott benne, hogy vallomásának vitathatatlan meggyőző ereje alapján évekre rács mögé dugják ezt a hidegvérű komédiást. Na jó, legalább egypár órára A göndör szőke veszettül gépelt, majd kisvártatva átnyújtott neki egy példányt, hogy úja alá. Aztán ismét arra kérte, menjen vissza az előcsarnokba, és váljon. Ugyanazon a folyosón ment vissza, de ezúttal az a bizonyos ajtó csukva volt. Hangok sem szűrődtek ki, amikből legalább sejthette volna, mi folyik odabent. Egy pillanatra megállt, aztán eltökélten továbblépett, egyenesen a viharvert fotelok felé. Türelmetlenül huppant le az

9 egyikbe. Itt lenne az ideje, hogy legalább a nap hátralévő részét megmentse. Már így is túl sok időt és energiát fecsérelt erre az ostoba históriára. Jó napot toppant elébe hirtelen az embere. Ballonkabátját könnyedén átvetette a karján, a szeme most is vidáman csillogott. Akkor talán mehetnénk is. Fejével, mintha mi sem volna természetesebb, a kijárat felé biccentett. Shelley tétován fölállt. A férfi újból, nyomatékosan biztatta, hogy menjenek. Bizonyára úgy érti, hogy egy másik irodába, vagy esetleg az őrmesterhez, talán egyenesen a bírói pulpitus elé. Lehet, hogy őt küldték érte Nem maradt ideje, hogy végiggondolja. Az idegen máris karon ragadta, határozott léptekkel megindult, és Shelleyt is átkormányozta a sűrű tömegen. Bocsásson meg a késlekedésért dörmögte egészen közelről a fülébe, úgy, hogy lehelete a lány haját csiklandozta. De tudja, hogy van ezekben a hivatalokban: tömérdek formaság, szőrszálhasogatás. A lányt újból elfogta az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy egy húron pendülnek. Mintha ő is benne lenne a buliban. Mintha az ő agyában felmerülő képzetek részét alkotnák annak a rejtelmes kirakós játéknak, ami csak a férfi fejében áll össze egésszé. Miért nem láthatja ő is a teljes képet, úgy, ahogy ez az ember? Gondolatait annyira kitöltötték ezek a kérdések, érzékeit annyira lenyűgözte a férfi ellenállhatatlan fizikai vonzása, hogy már ki is jutottak az épületből, sőt félúton lépkedtek lefelé a széles lépcsősoron, amikor Shelley végre észbe kapott, hogy hol is járnak. Várjon egy percet! torpant meg. Ugyanebben a pillanatban valaki utánuk kiáltott. Nem felejtettél el valamit, Harper? Mr. Tolvaj lassan a hang irányába fordult, de a lány karját még mindig nem eresztette el. Mindketten a lépcső tetején álló férfire bámultak. Már megint elkaptak hallotta Shelley a már jól ismert mormogást. Másodszor, egyetlen nap leforgása alatt. Anyám is megjósolta, hogy lesz ilyen az életemben. Shelley átható pillantással végigmérte, majd újabb sikertelen próbálkozással megkísérelte kiszabadítani csuklóját a férfi szorításából. Lefogadom, hogy magának rengeteg ilyen napja van csattant fel tehetetlenségében. Teljesen meg volt zavarodva. Mi az ördög történik vele? Kis híján kedélyesen kisétált a rendőrségről egy bűnöző karján! Elindultak visszafelé a lépcsőn, közben Shelley kíváncsian méregette az üvegajtónál álló férfit. Magas, szikár termete, sötét haja és szeme kissé félelmetes külsőt kölcsönzött neki. Shelley biztos volt benne, hogy ezt megelőzően is látta már valahol, de nem emlékezett a nevére. Maguknál ilyen simán kisétálhat egy őrizetbe vett személy fényes nappal a főbejáraton? támadt rá Shelley, mikor a közelébe értek. Minden feszültségét, nyugtalanságát és zavarát az ajtó előtt várakozó hórihorgas alak nyakába zúdította. Kész csoda, hogy a várost még nem szállták meg teljesen a gengszterek. A férfi igyekezett mosolyt erőltetni az arcára. Egyesek szerint pontosan ez történt a legutóbbi választások eredményeképpen vágott vissza szárazon. Egyébként pedig ne vegye rossz néven, Miss Pride, ha szóvá teszem: egy nálamnál gyanakvóbb lélek most erősen hajlana arra a feltételezésre, hogy személy szerint maga is pártolta, sőt elősegítette ezt a szökést. Shelleynek az arcába futott a vér, de még mielőtt bármit is felhozhatott volna mentségére, szolgálatkész bűntársa fogadatlan prókátorául szegődött. Szó sincs róla, Sam. Az ifjú hölgyben, ha nem tudnád, éppenséggel azt a jóravaló állampolgárt tisztelheted, aki rendőrkézre juttatott engem. Fogalma sem volt arról, hogy félre akarom vezetni. A Samnek titulált férfi széles mozdulattal kitárta előttük az üvegajtót, és ők újra beléptek a zsúfolt előcsarnokba. Hogyhogy? Talán nem látta, merre viszik a lábai? kérdezte kissé gunyorosan, ahogy mögöttük lépdelt. Elvakította a személyes varázsom, Sam kedélyeskedett a tolvaj. Az én ellenállhatatlan személyes varázsom. Shelley megrökönyödve pislogott hol egyik, hol másik kísérőjére. Most már végképp nem tudta hová tenni a történteket, nem tudta, mire vélje a két férfi élcelődését. Amikor pedig a

10 magas, sötét hajú rendőrségi ember megragadta addig még szabad karját, nem bírta már magába fojtani a kérdést. Az a furcsa érzése támadt, mintha őrá osztották volna a kötél szerepét egy lehetetlen, bizarr kötélhúzó versenyben. Mondja meg végre, hogy ki maga! És az isten szerelmére, hová visznek megint? Csak nem azt akarja mondani, hogy nem ismerik egymást? Mr. Tolvaj e kérdéstől szemlátomást sokkal inkább zavarba jött, mint attól, hogy óralopáson érték. Shelley Pride, engedje meg, hogy bemutassam Sam Gladstone nyomozónak. Nem árt, ha jóban lesz vele nála jobban senki nem ismeri a környék éttermeit. Megálltak az ügyeletes őrmester asztala előtt, de Shelley hátat fordított az asztalnak őrmesterestül, mindenestül, hogy szemébe nézhessen annak az embernek, aki annyi kellemetlenséget és fejtörést okozott már neki. Maga tudja, hogy én ki vagyok? kérdezte. Az idegen bólintott. Kiokítottak. Itt mindent tudnak magáról. Kis kacsintás kíséretében még azt is hozzátette: Azon sem csodálkoznék, ha a kartotékok között akadna itt egy vaskos dosszié összes ifjúkori ballépésének minden titkos mozzanatával. Sam dörmögött valamit a bajsza alatt, és ez átmenetileg véget vetett kettejük diskurzusának. De Shelley még távolról sem érte be ennyivel. Ki maga? szegezte a férfinak a kérdést most már kertelés nélkül. És milyen alapon viselkedik úgy, mintha maga lenne itt az atyaúristen? A férfi megadóan közölte: Michael Harpernek hívnak, és jelenleg éppen áruházi tolvajlásban utazom. Shelley a férfi kajánul csillogó szeméből minden kétséget kizáróan megállapította: egyetlen szavát sem hiheti el. Remélem, nem akar ebből élni vágott vissza gúnyosan. Ahhoz nem csinálja elég jól. A férfi elmosolyodott. Éppen ez a dolog lényege. Nem azt várják el tőlem, hogy jól csináljam. Sőt A fekete hajú nyomozó jelentőségteljes torokköszörüléssel fojtotta bele Harperbe a további mondókáját. Azt hiszem, Sam alá akar íratni velünk valami papírokat magyarázta Michael kelletlenül. Aztán végre leléphetünk innen sóhajtott. Bár meg kell mondanom, érzésem szerint egy kissé túlbuzgó vagy ezekkel az átkozott papírokkal vetette oda Samnek. Shelley a homlokát ráncolta, és legalább egy tucat kérdést szeretett volna még feltenni, de Sam előrelépett, és az őrmester kezéből kivett egy nagy köteg gépelt papírlapot. Túlbuzgóság ide vagy oda, az óvatlanságra csak ráfizethetsz. Nagyon jól tudod, hogy ez kizárólag a te védelmedet és biztonságodat szolgálja közölte Michaellel, majd az előbbinél jóval hivatalosabb hangnemben így folytatta: Saját felelősségére, szabadlábra helyezzük Michael Harpert, azzal a kikötéssel, hogy alapos pszichológia kivizsgálásnak, és ha szükséges, kezelésnek veti alá magát. Meggyőződésünk, hogy az általa elkövetett bűncselekmény oka minden valószínűség szerint elsősorban stresszel teli, túlhajszolt életmódjában keresendő, nem pedig bűnözési hajlamából fakad. Az áruház hivatalos képviselői kijelentették, hogy eltekintenek a vádemeléstől, ha Michael Harper valóban igénybe veszi a szakorvosi segítséget. Egy tollat vett elő. Itt írd alá, Harper. Miss Pride, volna szíves maga is aláírni a kollégája nevében? Shelley végigfutotta a nyomtatványt. Röviden annyi állt benne, hogy Jerry Kramer a rendőrség megbízásából rendszeres pszichológiai szaktanácsadással látja el a jövőben Michael Harpert, és azonnal jelenti, ha a beteg bármilyen formában megszegi a megállapodást. A pszichológusnak hat héten belül részletes beszámolót kell benyújtania a vizsgálati eredményekről, majd ennek alapján a rendőrség illetékes osztálya lezárja az ügyet. Egyszóval: Michael a kivizsgálás ideje alatt az ő irodájukba fog járni! Shelleynek eszébe jutott, mennyire szerette volna maga is díványra fektetni ezt a rejtélyes idegent. Szerencsére ez most már Jerry gondja lesz, és nem az övé. Valahol a lelke mélyén még ott motoszkált a gyötrő kíváncsiság, de Shelley ellenállt. Vannak olyan rejtélyek, amiket talán jobb meg sem fejteni. Gyorsan aláírta a papírt, remélve, hogy most már egykettőre megszabadulhat innen. Éppen Sam Gladstone-hoz akart fordulni, hogy megkérdezze, mehet-e már végre, és akad-e valaki, aki visszaviszi a kocsijához. Ekkor azonban ismét a már ismerős szorítást érezte a karján.

11 Visszaviszem Miss Pride-ot az autójához közölte a kéz tulajdonosa Sammel, majd sokat sejtető mosollyal a csuklóján lévő elegáns órára pillantott. De remélem, hogy előtte még egy kiadós ebédre is sikerül rábeszélnem. Megérdemli azok után, amiken ma keresztülment. Shelley megpróbált elhúzódni. Félig bosszantotta, félig lenyűgözte az a magabiztosság, ahogy ez az ember újra meg újra pillanatok alatt átvette az irányítást. Nincs szükségem sem a segítségére, sem az ebédjére tiltakozott. Egyedül is elboldogulok. A férfi egyszerűen nem volt hajlandó elengedni a karját. Shelleyre nézett, és mélyen felsóhajtott. Mondd meg neki, Sam, hogy nem kell félnie tőlem könyörgött. Kérd meg, légy szíves, hogy szeressen engem. Sam Gladstone eléggé különös hangot hallatott, mely leginkább valami horkantásfélére emlékeztetett. Aztán nagy nehezen megszólalt. Azt éppen nem tanácsolnám, Miss Pride, hogy nyugodtan bízza az életét Michaelre. De egy ebéd elől, azt hiszem, nem kéne elzárkóznia. Shelleynek éppenséggel esze ágában sem volt Michael Harperral ebédelni. Egy sereg elintéznivalója akadt még, egy csomó helyre el kellett mennie, sok-sok emberrel találkoznia. És mindebbe egy cseppet sem fértek be holmi jóképű áruházi tolvajok, akik titokzatos módon, egy húron pendülnek a helyi rendőrhatósággal. Puszta kíváncsiságból pedig nem fog még jobban belebonyolódni ebbe az ügybe. Michaelre emelte a tekintetét, és el volt szánva arra, hogy mindezt meg is mondja neki, méghozzá a lehető leghatározottabban. De vesztére tette, mert a titokzatos alak újra hatalmába kerítette. A megnevezhetetlen kapcsolat újra testet öltött közöttük, ott vibrált körülöttük. Ezúttal Shelleynek már az az érzése támadt, hogy ha akarná, meg is tudná érinteni ezt a mágikus erejű áramlást kettejük között. Így a tervezett dühkitörés helyett azon kapta magát, hogy engedelmesen lépked a férfi oldalán, ki az ajtón, le a lépcsőn. Hát teljesen elvette az eszét ez az ember?

12 Bár Shelley az akaraterejét látszólag elveszítette már ami a férfi társaságának visszautasítását illeti azt a képességét, hogy a maga módján hangot adjon a tiltakozásának, még sikerült megőriznie. Hová megyünk? kérdezte gyanakodva, amikor Michael átvezette a parkolón, és gyalogosan vágott neki ismeretlen úticéljának. Természetesen ebédelni felelte a férfi mosolyogva. Máskor ilyenkor már rég tűi vagy az ebéden. Látszik rajtad, hogy flamós vagy. Flamós? Shelleynek csak nagyon halovány elképzelése volt róla, mit is jelenthet ez a szó. Annyit azonban biztosan tudott, hogy nem kifejezetten örül neki, ha őrá alkalmazzák. Egy cseppet sem vagyok flamós. Márpedig egészen biztosan az vagy erősködött Michael dühítő előzékenységgel. Jól ismerem a tüneteket: ingerlékenység, villogó szemek, teljes humorérzékvesztés. Klasszikus eset vagy. Minden baljós előérzete ellenére Shelley érezte, hogy önkéntelenül elmosolyodik. Te pedig elsőrangú diagnoszta vagy, ha nem tévedek vágott vissza stílszerűen, minden bántó él nélkül. Egy piros lámpához érkeztek éppen. Shelley megjegyzésére Michael mókásan Önelégült képet vágott, kihúzta magát, és laza eleganciával megigazította nyakkendőjén az akkurátus csomót. Ez csak egyike a számtalan ragyogó képességemnek nyugtázta szerényen. Többen mondták már, hogy mestere vagyok az effajta diagnózisoknak, és különösen jártas a megfelelő gyógymód kiválasztásában. A lámpa zöldre váltott. Újra nekilódultak. Egyszerre léptek, annak ellenére, hogy a férfi léptei normális esetben jóval hosszabbak voltak. Egy hatalmas csillogó portál előtt elhaladva Shelley megpillantotta a saját tükörképüket a kirakatüvegben. Michaelé nyugalmat és határozottságot sugárzott. Viselkedésének hanyag eleganciáját előnyösen egészítette ki a makulátlan öltöny míg ő mit is lehet erre mondani? Skót kockás szoknyájában és a szolid gyapjúpulóverében úgy festett, mint egy diáklány. Most még mintha a szeplői is erősebben látszottak volna. Furcsa, hogy ezt idáig soha nem vette észre. Fiatalnak, gondtalannak és valahogy nagyon oda nem illőnek tűnt Michael oldalán. Jóképű is villant át az agyán hirtelen de naiv. És milyen gyógymód alkalmazandó flamósság esetén? kérdezte, nem is annyira kíváncsiságból, mint inkább azért, mert a kettejük össze nem illőségéről szőtt előbbi gondolatait szerette volna mihamarabb kisöpörni a fejéből. Sushi hangzott a tömör, megfellebbezhetetlen és kissé fölényeskedő válasz. Sushi? torpant meg Shelley rémülten a zsúfolt járda kellős közepén. Csak nem arra a gyanús japán micsodára gondolsz? Michael bólintott. De bizony. Pontosan arra. Shelley a fejét csóválta, sötét szeme tágra kerekedett. Nem nem is vagyok igazán éhes. Igazság szerint most, hogy jobban meggondolom, talán nem ártana, ha egyenesen visszamennék dolgozni. Ha volnál szíves és Szavait elnyomta a járművek zaja. Kétségbeesetten forgolódott, hátha megpillant valahol egy taxit. Ha idejében rájön, hogy ez az ember ilyen szörnyű merényletet tervez ellene, és mindenféle egzotikus ételeket akar megetetni vele egyből visszautasította volna az ebédmeghívást, minden vibráció meg delejes vonzás ellenére is. Enyhe bosszankodással vegyes hitetlenkedés ült ki Michael arcára. Nem szereted a sushit? Shelley nagyot nyelt. Hallott már erről a híres sushiról, és amennyire vissza tudott emlékezni, a hallottak nem voltak éppen biztatóak. Mintha valami nyers hal meg hínár réme ködlött volna fel az emlékezetében. Nem tudom ismerte be. Még sose kóstoltam. 2.

13 Michael olyan képet vágott, mint akit villámcsapás ért. Soha nem ettél még sushit?! Itt élsz Kaliforniában, a legvadabb divathóbortok hazájában, és képes vagy csak úgy elmenni az egyik legnagyszerűbb élmény mellett? Shelley igyekezett méltóságteljes arckifejezést Ölteni, de a férfi kék szemének villanásából azonnal látta, hogy próbálkozása nem volt igazán sikeres. Egyáltalán nem érdekelnek a divathóbortok jelentette ki. Annyi a dolgom, hogy nem érek rá ilyesmivel foglalkozni. Michael egy kézlegyintéssel elejét vette Shelley további tiltakozásának, és ismét karon ragadta a lányt. Olyan határozott és tempós léptekkel lódult neki, hogy Shelleynek szabályosan futnia kellett, ha lépést akart tartani vele. Mint egy jól idomított pudli, a gazdája mellett Senkinek sem lehet annyi dolga, hogy elszalassza a sushit tájékoztatta Michael derűsen. Sam ajánlott egy jó kis sushifalatozót, rögtön itt a következő sarkon. Vedd úgy, hogy tanulmányi kiránduláson vagy. Shelley iparkodott valamelyest enyhíteni szorult helyzetén. De a sukiyakit imádom. És a tempurát is. De Michael erre sem volt vevő. Ezek mind vacsorára való ételek. A sushi viszont ebéd. Méghozzá pompás ebéd! De nem is vagyok éhes próbálkozott Shelley egyre reményvesztettebben. Nem számít világosította fel Michael. Egy sushifalatozó kész gyönyörűség a többi érzéknek is, nem csupán az ízlelésnek. Kényelmesen hátradőlhetsz a székedben, gyönyörködhetsz a finom pasztellszínek ízléses keveredésében, élvezheted az egzotikus ételek illatát és a halk keleti muzsikát. És a tetejébe még azt is megcsodálhatom, hogyan tömöd degeszre magad, igaz? sóhajtott föl Shelley, és most már beletörődött, hogy elvesztette a csatát. Lenyűgözően hangzik. További tiltakozásra már amúgy sem maradt volna ideje. Michael megállt egy színes zászlókkal díszített ajtó előtt, és Shelley, még mielőtt sikerült volna kiagyalnia egy utolsó mentőötletet a szökésre, máris egy hosszú, kék csempés pult előtt találta magát. Egy fura alak szemébe nézett, akit első látásra minden épelméjű ember szamuráj harcosnak nézett volna, görbe kardjával és egyéb kellékeivel. Égy perc, és megbeszéljük, mit rendeljünk közölte Michael a szamurájjal, miközben leplezetlen gyönyörűséggel szimatolt bele a levegőbe. Na, mi legyen az, Shelley? Tintahal? Polip? Kagyló? Mondtam már, hogy nem vagyok éhes. Shelley két kézzel kapaszkodott a pult szélébe, mintha attól tartana, hogy mindjárt leszédül a székről. Azt ugyan nem tudta volna megmondani, miért rémisztette meg úgy e szokatlan ételek puszta említése is, de abban biztos volt, hogy nem élné túl, ha meg kellene kóstolnia őket. Hirtelen azt érezte, hogy Michael megszorítja a kezét. Figyelj rám mondta lágyan, és mintha most első ízben egy kissé elbizonytalanodott volna. Nincs mitől tartanod. Nem fogok rád tukmálni semmit. Ujjai még szorosabban fonódtak a kezére. Menjünk inkább máshová. Shelley érezte, hogy elpirul. Óriási gondolta magában. Már csak ez hiányzott a szeplőinek. A halvány rózsaszín alapon most körülbelül úgy matathatnak a szeplői, mint pikniken a fűre terített abroszt megrohamozó vöröshangyák hada. Pokolian bután viselkedik, és ráadásul tökéletesen tisztában is van vele. Mint ahogyan azzal is, hogy Michael ezek után joggal kezelheti úgy, mint egy éretlen, ijedős kamaszlányt. Márpedig ezt nem hagyhatja annyiban. Visszafojtotta hát minden ellenérzését, és reszketeg mosolyt erőltetett az arcára. Ne nevettesd ki magad! csattant fel olyan fesztelenül, amennyire csak tellett tőle. Ez a hely itt tökéletesen megteszi. Iszom egy teát, és nézlek. Önkéntelenül összerezzent, mikor hozzátette: Ahogy eszel. Michael előbb tanakodott egy kicsit, aztán elmosolyodott. Rendes kislány vagy. Mégis azt hiszem, jobb, ha most nem nézed végig, hogyan készítik el a sushit. Odaintette a görbekardost, rendelt egy sereg teljességgel érthetetlen nevű ételt, és megkérte a szamurájt, hogy mindezeket az étterem másik végében lévő asztalnál szolgálják fel. Egy félreeső zug mondta kedvesen Shelleynek, amint az asztalhoz vezette. Innen nem látod a sushikészítés fortélyait, de legalább mások sem látják, mivel vagyunk mi elfoglalva.

14 Annak ellenére, hogy Shelley mindvégig érezte az erős vonzódást kettejük közt, ez volt az első alkalom, amikor Michael is tett halvány utalást arra, hogy némi regényes elképzelései vannak kettejük kapcsolatát illetően. Shelley elképedve pillantott rá, aztán szándékosan úgy telepedett le a piros műbőr padra, hogy ne maradjon mellette Michael számára hely. A férfi sóhajtott egyet, majd szó nélkül helyet foglalt az asztal túlsó oldalán. Azonnal ott termett egy pincérnő. Teát szolgált fel, majd kecsesen meghajolt és magukra hagyta őket. Most pedig szólalt meg Michael szokatlanul komoly hangon, miközben előrehajolt és mélyen a lány szemébe nézett mesélj magadról! Hogyan lehetséges, hogy pszichológus létedre ilyen aggodalommal telve szánod rá magad egy újdonság kipróbálására? Shelley elképedve bámult rá. Meglepte, hogy a férfi milyen határozott érzékkel tapintott rá a lényegre. Ugyanakkor mégsem volt teljesen igaza. Egészében véve ugyanolyan nyitott volt új élmények befogadására, mint bárki más. Vagy talán mégsem? Hirtelen tudatára ébredt, hogy már nagyon régóta szinte csak a munkájának él, teljesen elmerül a hivatásában. Talán itt lenne az ideje, hogy tartson egy kis szünetet, és átértékeljen egy sor dolgot. Mindenesetre ez a pillanat nem kifejezetten alkalmas arra, hogy mindezt végiggondolja. Így aztán magyarázkodás helyett inkább ellentámadásba lendült. Először talán te magyaráznád meg nekem, hogy lehet egy áruházi tolvaj ilyen puszipajtási viszonyban a rendőrséggel! Michael felnevetett. A bűnözők és a zsaruk elválaszthatatlanul egymásra vannak utalva. Mint azok az apró kismadarak, akik a rinocéroszok hátán tanyáznak a vadonban. Meg sem tudnak lenni egymás nélkül. Ennél azért jóval többről van itt szó! Ezt eddig is érezte, most pedig egyértelműen kiolvasta a férfi arckifejezéséből. Nagyon, de nagyon szeretett volna a végére járni ennek a rejtélynek. Te valójában nem is vagy tolvaj, igaz? kockáztatta meg Shelley az egyre nyilvánvalóbb feltételezést. Mi dolgod volt ma ott az áruházban? Michael mosolya kissé elhalványult. Bízom benne, hogy a fickó, aki miatt ezt a cirkuszt rendeztem, nem olyan fogékony, mint te felelte. Vagy ha mégis, akkor minden igyekezetünk hiábavaló volt. Aha! csapott le Shelley. Szóval az egész csak egy ingyencirkusz volt! De miért? Michael mosolyogva dőlt hátra a padon. Azt szokták mondani, ha tolvajt akarsz fogni, állj be közéjük. Van egy ember a neve most lényegtelen aki abban az áruházban tevékenykedik, és mindenáron be kellett bizonyítanom neki, hogy az én kezem is ragadós. Elnevette magát. El se hinnéd, mennyi mindent fújtam meg az emberek orra előtt, és senki sem szólt egy árva szót sem. Míg végül emberemre akadtam. Rád. Shelleynek hirtelen fény gyúlt az agyában. A tolvajt kerested, amikor rám szóltál, hogy várjak még egy kicsit a patáliával?! Michael bólintott. És te vártál is. Ez őszintén szólva meglepett. Elég volt egyetlen pillantást vetnem mindenre elszánt arcodra, hogy attól tartsak, felgördül a függöny, mielőtt még megérkezne a díszvendég. A pincérnő kihozta az ebédet, és Shelley most egy kis időt nyert arra, hogy elmagyarázza majd, miért ment bele a játékba olyan készségesen ott az áruházban. Hogy elmesélje, mennyire lenyűgözte és hatalmába kerítette a kíváncsiság Michael személye és megmagyarázhatatlan, ellentmondásos viselkedése iránt. Hátradőlt a padon, és leplezetlen bizalmatlansággal méregette a szép fekete tálcát, melyet a pincérnő Michael elé tett. Furcsa, ételre csak igen haloványan emlékeztető dolgok voltak rajta, apró kupacokba halmozva. Shelley iparkodott meg sem fejteni az eredetüket. Olyan érzése volt, mintha a vele szemben ülő férfi nagy élvezettel látna neki, hogy bekebelezzen egy marék élő hangyát, néhány rángatózó földigiliszta kíséretében. Ez pedig az öné hajolt meg kedvesen mosolyogva a pincérnő, és Shelley elé is letett egy kicsiny porcelántányért. A tányér közepén szabályos, hosszúkás fekete henger díszelgett, vékony szeletekre vágva, mint valami különleges desszert. Körülötte művészien elrendezett

15 apró zöldségforgácsok és gyömbéres narancskarikák. Kaliforniai tekercs mondta a pincérnő büszkén. Biztosan ízleni fog. Shelley megborzongott, és már éppen a pincérnő tudomására akarta hozni, hogy egyáltalán nem éhes, továbbá hogy nem áll szándékában, ebben az étteremben semmiféle ételt elfogyasztani, még csak megérinteni sem. De amikor tekintete a fiatal nő reménykedő pillantásával találkozott, magába fojtotta a mondanivalóját. Én is biztos vagyok benne nyögte elfúló hangon. Köszönöm szépen. Amint a pincérnő távozott, Michael bátorítóan rákacsintott. Ne nyugtalankodj. Szó sincs itt nyers halról. Ha alaposabban megnézed, láthatod, hogy egyszerű, fűszeres, főtt rizs, a félelmetesnek ható göngyöleg pedig nem más, mint puhára párolt, apró rózsaszín tengeri rák és zöld avocado. Shelley a tányérjára meredt és szemügyre vette tartalmát. Ez igaz közölte gyanakodva de mi ez a papírvékony fekete borítás rajta? Michael arca kissé elborult. Előbb kóstold csak meg, aztán majd Shelley úgy nézett rá, mint akinek már fogytán a türelme. Mi ez? kérdezte újra szelíd, de ellentmondást nem tűrő hangon. A férfi felsóhajtott. Tengeri moszat. De nagyon finom, hidd el! Csak kóstold meg! Shelley evőpálcikájával elszántan belebökött az egyik szeletbe, és rettentő bután érezte magát nevetséges félelmei miatt. Egy pszichológusnak felül kell emelkednie ezeken a dolgokon biztatgatta magát. Egy pszichológusnak tudatosan kell irányítania élete folyását. Eddig úgy érezte, hogy ez sikerült neki. De lehet, hogy csak azért, mert mindig a saját dolgaival foglalkozott. Állóvízben evickélt, s nem volt kitéve szokatlan körülményeknek, rejtett, víz alatti áramlásoknak. Most viszont, ahogy Michaelre nézett, úgy érezte, a férfi tekintetének mélyén óceánok vad, örvénylő forgatagát látja. Gyerünk! sürgette a férfi szelíden. Fel a fejjel! Shelley hervadt mosollyal próbált uralkodni magán. Nem félek én semmitől. Egyszerűen nem vagyok éhes füllentette, bár tisztában volt vele, hogy ezzel az átlátszó kifogással már nem sokra viheti. Végül a két pálcikát ujjai közé fogva felemelt tányérjáról egy csipetnyit, majd lélegzetét visszafojtva legalább két szem rizst elrágcsált. Az áruházban történtekről kezdtél mesélni próbálta másra terelni a szót. Zavarta, hogy Michael árgus szemekkel figyeli, milyen keservesen küszködik a számára szokatlan táplálékkal. Igazság szerint a rizs nem is volt olyan borzasztó. Bekapott még egypár szemet, ezúttal egy kis darabka főtt rákkal és egy szelet avocadóval együtt. A rendőrségnek dolgozol? Michael megvonta a vállát. Nem egészen. A kerületi ügyészségnek. Nemrégiben kerültem ide, a helyi rendőrség Sam kivételével nem is tudja, ki vagyok. Vagy legalábbis eddig nem tudták. Shelley eközben meglepődve tapasztalta, hogy szemrebbenés és főként émelygés nélkül legyűrt egy egész szelet kaliforniai tekercset. A gyomra egyetlen zokszó nélkül tűrte az inzultust. Még a leheletfinom moszat is kifejezetten jóízű volt. Nem érződött rajta semmi kellemetlen tengeri íz. Felcsippentett egy újabb szeletet és elmélyülten kezelésbe vette. Michael a rá jellemző könnyed, természetes eleganciával kezelte az evőpálcikákat is. Shelley számára ez már lassan nem is volt meglepő. Azon kapta magát, hogy szabályszerűen tanulmányozza a férfit. Minden apró megnyilvánulását szemügyre veszi. Például a szája szögletében bujkáló halovány mosolyt. Vagy azt, hogy egészen összeszűkül a szeme, amikor egy különleges íz élvezetébe merül vagy amikor őrá pillant. Igen, ez kétségtelen szögezte le Shelley. Michael kedvtelve nézegeti. Ezernyi apró jel árulkodik erről. Hirtelen azt érezte, hogy ajka, Michael mosolyának önkéntelen viszonzásaképp, ugyancsak mosolyra nyílik. Olyan régen nem nézett már így férfiemberre, hogy szinte el is felejtette, milyen csodálatos érzés: figyelni arra, aki figyel ránk. Ki vagy te akkor valójában szegezte neki most már nyíltan a kérdést, titkos ügynök, vagy valami efféle?

16 Michael némi bosszankodással az arcán gyorsan végigpásztázta a termet. Ne olyan hangosan, ha lehetséges dörmögte a szája elé emelt szalvéta mögött. A teáscsészéje után nyúlt. Nem szívesen avatnám bele ezekbe a dolgokba a széles nagyközönséget. Igazság szerint Sam egy cseppet sem lesz elragadtatva, ha megtudja, hogy neked elmondtam. Shelley a csillogó kék szempárba nézett mélyen, és azonnal rájött, hogy Michael számára mindez csak játék. Óriási, mókás, izgalmas játék. És persze mindig ő a nyertes, minden egyes játszmában. Önkéntelenül elnevette magát. De te tudod, hogy megbízhatsz bennem, igaz? Erre már Michael is hangosan felnevetett. Hát nem tudom. Most, hogy így szóba hoztad, be kell vallanom, hogy egyáltalán nem tudom. De az után a díjnyertes alakítás után, amit ma a kedvemért előadtál, megérdemled, hogy megtudd az igazat. Shelley arcára ráfagyott a mosoly. Eszébe jutott, mennyire meg volt rémülve, és milyen nehezen szedte össze magát annyira, hogy megtegye, amit kötelességének vélt. Nem alakításnak szántam szólalt meg csendesen. Valóban azt hittem, hogy tolvaj vagy, és egyszerűen le akartalak szerelni. És le is szereltél. Méghozzá fantasztikusan! Te a nap hőse, imádlak. Shelley lapos pillantást vetett a férfira. Most döbbent rá, milyen másképp élték meg ők ketten azt az eseményt, aminek főszereplői lettek aznap délelőtt. Ő csak a riadalomra, az izgalomra emlékezett. Örült neki, hogy senkinek sem esett bántódása, és határozottan bőszítette, hogy milyen könnyen eshetnek áldozatul ártatlan kívülállók az effajta kisded játékoknak. Michaelnek ugyanakkor csak jótékony izgalmat jelentett az egész, egy jól végrehajtott akció miatt érzett elégedettséget. Ezek szerint a többi ember sakkfigura az ő számára, semmi több?! Shelley megcsóválta a fejét. Lényegtelen. Michael Jerry páciense lesz, nem az övé. Nem is tudtam, hogy a kerületi ügyészségen is foglalkoznak ilyesmivel szólalt meg újra. Azt hittem, ez teljes mértékben az FBI, a Szövetségi Nyomozó Iroda asztala. Michael rámosolygott. Természetesen együttműködünk az FBI szerveivel, ugyanúgy, ahogy a helyi rendőrséggel is. Tudod, mostanság megint fellendülőben van az úgynevezett intellektuális bűnözés, különösen a divatos, gyorsan fejlődő ágazatokban. Üdülőhelyeken például, ahol rengeteg a pénzes ember, és persze rengeteg az olyan élősködő, aki megpróbálja kihasználni a helyzetet. Mi egy szövetségi igazságügyi alapítvány keretében dolgozunk. Speciális, titkos különítményként. Intellektuális bűnözés? Más szóval: csalás. Ingatlanüzérkedés. Beruházási csalások. Meg efféle. Ha nagy suskákat sejtenek egy-egy palimadár zsebében, megjelennek a hiénák, ráveszik az illetőt, hogy fektessen be mindenféle vonzó célok és persze könnyű haszon érdekében. Aztán menet közben a pénz is, a vonzó cél is, meg a kecsegtető haszon is kicsúszik a lépre csalt balekok kezéből és legtöbbször még csak reményük sincs rá, hogy megtérüljön a káruk. Régebben az ilyen bűncselekményeket véletlenszerűen göngyölítették fel és szinte találomra büntették. Ügyészek, vizsgálóbírók jöttek-mentek, évenként néha többször is gazdát váltott egy-egy ügy. Mi azt szeretnénk elérni, hogy nyomozók és ügyészek független, erre specializálódott csoportja vegye kézbe az ügyeket, és kísérje nyomon őket a titkos nyomozás fázisától a vádemelésen át az ítélethozatalig. Michael szeme csak úgy ragyogott a lelkesedéstől. Le sem tudta volna tagadni, hogy imádja ezt a munkát. Tehát ha jól értem, te az áruházban éppen egy ügy titkos fázisán munkálkodtál. Akkor viszont mi szükség volt arra, hogy a rendőrség végigcsinálja az egész cirkuszt, tanúvallomással, jegyzőkönyvvel, kötelezően előírt pszichológiai vizsgálattal? kíváncsiskodott Shelley. Michael vállat vont. Evőpálcikájával épp egy rakoncátlankodó gyömbérdarabkát kergetett körbe-körbe a tálca szélén. Ez is beletartozik a játékba. Lehetőség szerint fenn akarjuk tartani a látszatot. Az első néhány alkalommal meg is jelenek majd Kramer doktornál a megbeszélt időpontban, aztán, amikor az ügy végleg lezárul, lelépek.

17 Shelley tekintetét most egyenesen a férfira emelte. Ha már így véletlenül öledbe pottyant ez a lehetőség, talán nem ártana kihasználni mondta. Jerry úgy értem, Kramer doktor nagyon ért a pszichoterápiához. Miből gondolod, hogy pszichoterápiára van szükségem? Michael hangjának alig észrevehető élességéből Shelley most már világosan felfogta, hogy a férfi nem túlzottan lelkesedik az ötletért. Abbahagyta az evést, és a lányra nézett. Ezúttal nem bujkált mosoly még a szája szögletében sem. Hébe-hóba mindenkinek szüksége van arra, hogy feltárja valakinek azt, ami a szívét nyomja összegezte véleményét Shelley kissé álmodozva. Ez a kaliforniai tekercs valóban nagyon finom. Bekapta az utolsó falatot is, és közben lopva Michael tányérjára pillantott, hogy szemügyre vegye, miféle finomságok maradtak ott. A tekercs ízletes volt ugyan, de meglehetősen soványka, úgyhogy Shelley bizony meglehetősen éhes maradt. Miért nem te csinálod a vizsgálatot? nyújtotta át hirtelen a kezét Michael az asztal fölött. Shelley megpróbálta elhúzni a kezét. Meglepte és zavarba hozta a férfi ujjainak meleg érintése, a mozdulat bizalmassága. De Michael nem eresztette, és a tekintetébe lassan újra visszatért a megszokott cinkos pajzánság. Elintézem, hogy hivatalból téged jelöljenek ki Kramer doktor helyett. Biztos vagyok benne, hogy veled rekordidő alatt felszínre hoznánk tudatalattim minden rejtett perverzitását. Nem lehet tört ki a tiltakozás Shelleyből. A hangja remegett, és ettől még inkább zavarba jött. Még nem szereztem meg a képesítést. Michael bolondozva vonta össze a szemöldökét. Akkor te csak egy bébi pszichológus vagy. Egy pszichológusbébi. Shelley már-már dadogott afeletti nagy igyekezetében, hogy megfelelő magyarázattal szolgáljon. Folytatok bizonyos tanácsadói tevékenységet, és meghatározott keretek között foglalkozom pszichoterápiával is. És órákat adok, minden csütörtök este a helybeli szabadegyetemen. De kormányhivatalok megbízásából még nem vállalhatok munkát. Erre még nincsen jogosítványom. Izgatottan nedvesítette meg a szája szélét. A tanulmányaimat már befejeztem, de van egy bizonyos kötelezően előírt gyakorlati idő, amit teljesítenem kell, és persze még nincs kész a diplomamunkám. Csak azután leszek tényleges, képesített klinikai pszichológus. Értem bólogatott Michael, miközben ujjai finoman, gyengéden cirógatták a lány kezét. Shelleynek olyan érzése támadt, mintha a férfi szőröstül-bőröstül be akarná kebelezni, és most épp a kezével kezdené a kóstolót. És miről írod a szakdolgozatodat? Shelley egyszerűen nem tudta levenni a szemét a kezét simogató erős, barna ujjakról. Zavarát leplezendő így aztán éktelen hadarásba kezdett. A színeknek a táplálkozási szokásokra gyakorolt hatásáról darálta gépiesen. Tudod, az ételek színe nagyon fontos szerepet játszik az ízek érzékelésében, az ízlelés kialakulásában. Rengeteg kísérletet végeztem. Piros makarónival, zöld rántottával, lila almamártással etettem kísérleti alanyokat, és tanulmányoztam, hogyan befolyásolja az étvágyukat a szokatlan színű étel. Zöld rántottát? hitetlenkedett Michael. Shelley bólintott. Meg fekete krumplipürét és narancssárga tejet. Michaelből kitört a nevetés, még a lány kezét is elengedte. Elképesztő nyögte levegő után kapkodva. És még te voltál úgy oda a sushitól! De hát ez egészen más tiltakozott Shelley, de maga is belátta nyomban, hogy nem is olyan nagy a különbség. Michael felállt az asztaltól. Shelley Pride szólalt meg szinte ünnepélyesen, miközben mutatóujjával szelíden megérintette a lány állát, s felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Rendkívül szórakoztatónak találom a társaságodat, de most mégis magadra hagylak egy percre, ha megbocsátod. El kell intéznem egy sürgős telefont. Mosolyogva lehajolt, és könnyű csókot lehelt a lány ajkára, aztán sarkon fordult. Shelley pedig gyönyörűséggel vegyes megütközéssel bámult utána.

18 Tetszett neki ez a férfi. Arcára mosoly ült ki, ahogy alig hallhatóan maga elé suttogta: igenis tetszik neki Michael Harper. Méghozzá nagyon tetszik. Most már csak az a kérdés, miért nem rémiszti meg mindez. Pedig jobb félni, mint megijedni. Nem érzett ilyen erős vonzódást senki iránt, amióta Istenem, már az idejét sem tudta, mióta. Talán Barry óta. Kapcsolatuk Barryvel az egyetem utolsó évében mélyült el, amikor is Shelleynek el kellett döntenie: tovább tanul-e és nyomorog, vagy inkább valami állás után néz, és végre tisztességes anyagi körülményeket teremt magának. Végül úgy döntött, hogy megpróbálja együtt a kettőt. Napközben titkárnőként dolgozik, este iskolába jár, éjszaka pedig tanul, hogy letegye a szakosodáshoz szükséges vizsgákat. Emiatt tartott aztán ilyen sokáig, hogy minden tanulmányi és vizsgakötelezettségének eleget tegyen. Annak idején a Barryvel kapcsolatos csalódása csak megkönnyítette életformája átalakítását. Barry aranyos fiú volt, jó barát. Sűrű, göndör vörös haja volt, és komolykás, zöld szeme, amelyből szinte áradt, hogy: szeretlek, Shelley. Az ajkai is ezt mondták a testéről nem is beszélve. Shelley meg volt győződve róla, hogy a diplomaosztás után azonnal összeházasodnak. Már éppen azon gondolkodott, hogy keres egy kis lakást, és meglepi vele Barryt. Egy közös kis fészket, amely csakis az övék lesz majd az esküvő után. És akkor véletlenül összehozta a sors Barry kétségtelenül állapotos és kétségtelenül szerelmes szeretőjével és élettársával, Lydiával, akinek a létezéséről mindaddig nem is tudott. Miután kiderült a turpisság, már könnyűszerrel emlékezetébe tudta idézni az árulkodó jeleket, amiken addig könnyedén átsiklott. Barry kétségbeesett tiltakozását minden olyan alkalommal, amikor Shelley felajánlotta neki, hogy elkíséri szállására, a közeli panzióba; a számtalan estét, amikor annyi tanulnivalója volt, hogy nem ért rá vele találkozni, a nyilvánvaló hazugságot, hogy még telefonja sincs. Szerelmük kizárólag az egyetem területére korlátozódott. Barry a városban egy másik életet élt. Mindkettőtökre szükségem van magyarázkodott később, amikor Shelley kérdőre vonta. Szükségem van arra a szellemi kihívásra, amit te jelentesz, de nem tudok meglenni Lydia anyáskodó kényeztetése nélkül sem. Miért nem vagytok képesek ti nők megemészteni ezeket a dolgokat? Tényleg, vajon miért? Különös dolog történt Shelleyvel. Barry iránt érzett szerelme egyik pillanatról a másikra elpárolgott. Átvette a helyét egy új érzelem: hirtelen támadt barátsága Lydiával. A két nő sajátos szövetségre lépett, és Shelley végül, mint esküvői tanú jelent meg a házasságkötésüknél. És ott volt akkor is, amikor megszületett az első gyermekük. Segített, amiben tudott. És végül még összecsomagolni is segített, amikor a kis család felkerekedett és Oregonba költözött, hogy egy Eugene melletti apró farmon telepedjék le. És most itt van ez a Michael Harper, hogy rég elfeledett érzelmek emlékét szítsa fel újra. Saját ostobaságán mosolyogva Shelley csak a fejét csóválta. Nem szabad ezt az ügyet komolyan venni győzködte magát. Jobb inkább valami másra gondolni. Valami ennivalóra, példának okáért. Saját reménytelenül üres tányérjára pillantott, aztán az asztal túlsó végén árválkodó tálcára, majd a tálcán csábítóan illatozó apró halmocskákra. Minél többet gondolt az imént bekebelezett kaliforniai tekercsre, annál finomabbnak fást. Vajon milyen lehet az a sokat emlegetett sushi, amit Michael rendelt? Nem lehet olyan nagy a különbség fogta az egyik evőpálcikát és lopva beleszúrta a legközelebb eső kupacba. Milyen lehet ez a vékony, fehér, pehelyszerű valami a rizs tetején? Michaelnek igaza van. Ha szemrebbenés nélkül képes volt fekete krumplipürét enni, hogyan rettenhet vissza egy kis nyers haltól? Gyorsan körbepillantott, vajon látja-e valaki, aztán villámgyors mozdulattal lecsippentett egy darabkát a sushiból és bekapta. Kissé megborzongott, ahogy az étel a nyelvéhez ért. Semmilyen íze sem volt. Reménykedve forgatta egy darabig a szájában de semmi. Teljesen ízetlen. Talán egy nagyobb darabkával kellene próbálkoznia Önmagát bátorítva most már egy nagyobb darabot orozott el, és komótosan majszolgatta. Ennek ugyan volt már valami íze, de cseppet sem emlékeztetett halra. Mi tagadás, kimondottan

19 ízlett Shelleynek, a hűs vajként olvadt el a szájában. Teljes magabiztossággal látott neki újból, és bekebelezte az egész kupacot nyers halat, rizst és minden egyebet. Csodálatos! Olyan íze volt, mint az egész éttermet belengő illat. Kissé szokatlan, egzotikus, de nagyon kellemes. És még maradt a tálcán Az asztal fölé hajolt, és tanulmányozni kezdte a választékot. Egy apró finomságot kapásból kipipált a listáról. A húsocska gumiszerű állagából ítélve ugyanis megállapította, hogy egy darabka polippal van dolga. Jól látszottak rajta a jellegzetes, gyanús pöttyök. Még ebben az ugyancsak új keletű élelmiszerügyi kritikátlanságában is elborzadt a polipevés gondolatától. De szerencsére volt ott még más is. Talán ez az ezüstösen csillogó rózsaszínű halacska Aha!!! harsant fel mellette Michael kaján hangja. Úgy érte Shelleyt, mint valami áramütés. Bűntudatos képpel húzta be a nyakát. Tudtam, hogy könnyelműség, sőt ostobaság volt ennyire megbízni benned. Egy nőben, aki képes kinézni, mit kinézni: kienni a falatot az ember szájából. Még csak a közelében sem volt a szádnak vágott vissza durcásan, sértődöttséget színlelve Shelley. És különben is: te biztattál, hogy legyek már egy kicsit nyitottabb. Michael a székére huppant, és Shelley elé tolta a tálcát. Csak bátran, ne zavartasd magad! Örömmel tölt el a tudat, hogy a magam szerény eszközeivel hozzájárulhatok a nemzetközi megbékéléshez, és ezáltal a világbéke megteremtéséhez. Shelley szégyenkezve mosolygott, de nem utasította vissza az ajánlatot. Nem hiszem, hogy jelentős mértékben befolyásolni tudnám a világbéke kialakulását vallotta be töredelmesen. De ha finom ételek elfogyasztásával hozzájárulhatok, akkor a magam részéről meg fogok tenni minden tőlem telhetőt. Michael hátradőlt, és gyönyörködve figyelte, hogyan lakmározik a lány. Amikor Shelley felpillantott, és tekintete találkozott a mosolygó meleg szempárral, egyszeriben úgy érezte, mintha egy zacskó fűrészporba harapott volna. Óvatosan nyeldekelve megpróbálta Michaelt szóra bírni. Sikerült a telefon? Michael némán bólintott, le nem vette volna szemét a lányról. Shelleynek eszébe jutott, amit az imént mondott. Rendkívül szórakoztatónak találom a társaságodat. Szó szerint ezt mondta. S most, ahogy így ránézett, a tekintete is ugyanezt mondta a maga módján. Borzasztóan izgalmas, de Shelley jól tudta, veszélyes játék is ez. Próbáld meg rávenni, hogy beszéljen biztatta magát. Még mielőtt elhiszed, amit a szemével üzen. Tétován ismét a telefonbeszélgetésre terelte a szót. Újabb James Bond típusú megbízatást kaptál? kérdezte erőltetetten, elég óvatlanul és meglehetősen hangosan. Ismét nekilátsz valahol az ország egy távol eső csücskében az áruházak kifosztásának? Michael tekintete szigorú lett, arca elkomorult. Az én munkám nem nyilvános vicctéma, Shelley mondta fojtott hangon. A lány megdermedt. Bántotta a rendreutasítás. Hát persze hogy nem vicctéma. Jobban meggondolhatná, mit beszél. Mióta űzöd ezt a hivatást? kérdezte most már jóval halkabban, óvatosan körbepillantva, vajon nincs-e valaki más is hallótávolságon belül. Michael vállat vont. Ügy tűnik, amióta csak a világon vagyok. És nem veszélyes? A férfi elnevette magát. Te aztán tényleg mindent tudni akarsz! Nem, nem túlságosan veszélyes. Semmivel sem kockázatosabb, mint a magasépítés vagy a sárkányrepülés. Azaz semmi kétség: rendkívül veszélyes. Mint ahogy ahhoz sem fér semmi kétség, hogy épp ez az, ami Michaelt vonzza. Shelleyt egyszeriben valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. Szánjátok meg a szegény asszonyt, aki beleszeret Michael Harperbe Gondolom, sokat kell utaznod. Az a legjobb módszer, ha az ember mindig szűz területen dolgozik bólintott Michael. Így lehet a legkönnyebben biztosítani, hogy a célpontul kiszemelt hiénák még csak ne is sejtsék a valódi kilétedet.

20 És így az alkalmi barátságok, kapcsolatok sem nőhetnek túlságosan az ember fejére tette hozzá gondolatban Shelley. Nem lehetetlen, hogy ez is fontos, nem kevésbé vonzó tényező ebben a munkában Michael számára. Mindig akad jó ürügy arra, hogy odébbálljon. Magánjellegű kapcsolatok pedig egyszerűen nem léteznek jelentette ki Michael könnyed mosollyal, mintha csak a gondolataiban olvasna. Nem engedhetem meg magamnak, hogy közel kerüljek bárkihez is. Nemcsak azért, mert túl rövid az idő, hanem azért is, mert az ember olyankor hajlamos áttörni a kötelező korlátokat, és ez óhatatlanul sebezhetővé teszi a másik mások számára. Úristen gondolta Shelley, miközben döbbenten bámulta a férfit. Hát nem veszi észre ez az ember, mit művel?! Ha ezt sokáig így folytatja, ebből előbb-utóbb valóban súlyos lelki problémái fognak származni. Hiszen egyértelműen a kívülállás racionalizálásáról beszél! Szabályos Peter-Pan komplexus. Talán mégsem fog ártani neki néhány órácska azon a díványon, Jerry rendelőjében. Olvasok ám a gondolataidban, pszichológusbébi lady közölte ekkor Michael sóhajtva. Verd ki a fejedből! Tökéletesen normális, boldog, kiegyensúlyozott ember vagyok. És semmi szükségem olyan pszichológusra, aki majd jól meggyőz az ellenkezőjéről. Egy szót se szóltam pislogott Shelley ártatlanul. Egy árva szót sem. No de majd Jerryhez azért lesz egy-két szava, ha módját ejtheti. Igen, igen morfondírozott tovább, miközben a polip kivételével a sushi utolsó maradványait is eltüntette. Az előbbi rossz előérzete jogosnak bizonyult. Isten kegyelmezzen meg annak a szerencsétlen nőnek, aki beleszeret Michael Harperbe. Még szerencse, hogy őt ez nem érinti. Bár tetszik neki Michael. Őszintén szólva nagyon is tetszik. És tagadhatatlan, hogy feltűnő férfias vonzereje sem hagyja hidegen. De sok-sok évet töltött el azzal, hogy felépítse maga köré azokat az áthatolhatatlan, erős falakat, amelyek mögött háborítatlanul élheti a maga életét egy váratlan találkozás nem rombolhatja le hosszú évek munkáját. És mint ahogy Michael maga is célzott rá: lehet, hogy többé soha nem látják viszont egymást.