TÉRKÉP TÚRAÚTVONALAKKAL 24 SZÁLLÁSHELYEK, VENDÉGLÁTÁS 25 TESTVÉRTELEPÜLÉSEINK 31 HERCEGKÚT INFORMÁCIÓS TÉRKÉPE 32

Átírás

1

2 A KÖZSÉG KELETKEZÉSÉNEK RÖVID TÖRTÉNETE 3 NEVEZETESSÉGEK, LÁTNIVALÓK 5 Római katolikus templom 5 Gombos-hegyi Kálvária 11 Világörökségi pincesorok 13 Sváb tájház 17 Temető 17 Általános iskola és az óvoda 18 Községháza 19 Művelődési ház és Pihenőpark 20 Tradicionális keresztcsűrök 20 Szabadidő és Sportcentrum 21 A plébánia épülete 21 A Pogány-kút és környéke 22 TÉRKÉP TÚRAÚTVONALAKKAL 24 SZÁLLÁSHELYEK, VENDÉGLÁTÁS 25 TESTVÉRTELEPÜLÉSEINK 31 HERCEGKÚT INFORMÁCIÓS TÉRKÉPE 32 2 Vélemények Hercegkútról és az itt élő emberekről Jó szívvel, jó kedvvel dolgozom ide, mert művelt emberfők, istenfélő és törvénytisztelő, dolgos nép lakja a települést. (Kovács Ágnes főépítész, Sárospatak) Ez a főleg német nemzetiségű falu egy virágoskertre hasonlít. A szép házak, a rendezett utcák a lakosság munkaszeretetét dicsérik. (Schneider István, Természetbarát Híradó) A falu túlélte a történelem nehézségeit, számos tűzvészt, járványt, jégverést, és értékeit őrizve mindig gondolt a jövőre. Hercegkút ma is szívesen fogadja az idelátogatókat, új útmutató táblákat állítottak fel, és a helybéliek természetüknél fogva vendégszeretők. (Laposa József: Parasztpincék a Világörökség Listáján Hercegkút. Borbarát, VII. évfolyam 3. szám) Csodálatos kis falu, takarosan, svábos precizitással rendben tartva, pompás műemlékekkel, fantasztikus természeti környezetben. (egy nyíregyházi turista) Nagyon szép a kilátás a Kálvária utolsó állomásától. A községben élők összefogásból szép példát mutattak. Ha minden település így működne, sokra vihetné kis országunk. (egy turista házaspár) A település apraja-nagyja éppen a templomba tartott szép ruhában. Nagyon meglepő és egyben jó érzés volt, hogy nekem, idegennek is ismeretlenül köszöntek az emberek. (egy természetjáró)

3 T Csak az a nép vész el, ki a múltját elfeledi. Kossuth Lajos rautsondorf, magyar nevén Trautsonfalva 1750-ben, Mária Terézia uralkodása idején keletkezett. Alapítói a Schwarzwald (Fekete-erdő) vidékéről és a délbadeni területekről érkező sváb-alemann telepesek voltak, akik a jobb sors reményében indultak el új hazájukba, Sárospatak mellé, Tokaj-Hegyaljának e festői szépségű részére, Johann Wilhelm Trautson osztrák herceg és magyar nemes birtokára. A sárospataki és regéci uradalmat mint elkobzott Rákóczi-birtokot a herceg apja szerezte meg a szabadságharc leverése után a királyi kincstártól. A község keletkezésének története szorosan összefügg Sárospataknak a történelmével. A környéken élő lakosságot 1697-ben Waudemont császári tábornok alaposan megtizedelte, a szabadságharc leverése után pedig a kolerajárvány két hullámban is dühöngött. Ezek együttesen a lakosság négyötöd részét kipusztították. Így a herceg nagyon elhanyagolt, leromlott állapotban lévő birtokot vehetett át. Dujardin Károly báró, aki 1740-től látta el a Trautson-uradalom igazgatását, látva a nagy néptelenséget és a munkáskéz hiányát, javasolta a hercegnek 200 sváb család betelepítését. E kezdeményezés alapján készítette és juttatta el Trautson herceg az május 26-án Bécsben kelt felhívás-megállapodást a birodalomhoz tartozó, a Duna forrásvidékét jelentő Schwarzwald Hercegségbe, elsősorban a württembergi birtokaira. A telepesek a herceg hívására indultak útnak, a jobb élet lehetőségének reményében, mivel a hercegség templomaiban kifüggesztett hirdetmény a kivándorlók számára paradicsomi körülményeket ígért. E felhívás szerint a herceg biztosította a letelepedéshez szükséges építési anyagot (követ és fát), kölcsön gabonát. Az állami adóktól hatéves, a földesúri szolgáltatás alól pedig hároméves felmentést ígért, hogy a megindulás nehézségein átsegítse őket. Biztosította, hogy a német törvények és szokások szerint élhetnek, maguk közül választhatnak bírót és általában vezetőket. Egy ilyen felhívás persze nem lett volna elegendő ahhoz, hogy a szülőföldjük elhagyására késztesse az ott élőket. Ahhoz, hogy ezt feltárhassuk, meg kell ismernünk a Német-római Birodalom nyugati tartományaiban uralkodó korabeli viszonyokat. A XVII. században szinte állandóan dúló háborúk után, az 1700-as évek békésebb korszakában a lakosság száma gyors növekedésnek indult, de ez egyes területeken főleg délnémet körzetekben magas adókkal párosulva nagy nyomort idézett elő. A termőföld eltartóképességét meghaladó földműves lakosságszám számára csak az új, megműveletlen területek irányába való elvándorlás jelenthetett megoldást. Ekkor először jelentős belső áttelepülés kezdődött, majd hatalmas emberáradat indult el eleinte osztrák, francia vagy cseh földre, majd a török alól felszabadult Magyarországra. A német falusi lakosság státuszát tekintve többségében röghöz kötött jobbágy volt. A fiatalok házassági engedélyt csak akkor kaphattak, ha volt házuk, vagy más vidékre akartak elházasodni. A nyomor enyhítése érdekében a földesurak a családok elvándorlását is engedélyezték korlátozott számban. Nem szabad figyelmen kívül hagyni egy főként a badeni alemann és a sváb területeken alkalmazott jogintézményt, a paraszti majoritás elvét. Ennek lényege, hogy a házat és a telket a legkisebb fiúgyermek örökölte. A család többi fiúgyermeke, miután pénzben és jószágban megkapta a kevéske apai végkielégítést, kénytelen volt vándorbotot fogni, és saját megélhetést teremteni. Gyakran ez az út a Kárpát-medencébe vezetett. Nem feledkezhetünk meg az erőteljes propagandáról sem, amely befolyásolta a kivándorlást fontolgatók döntését. Az ügynökök szórólapjai tartalmazták a vidék leírását, és ígértek telket, házhelyet, épületfát ingyen, tűzifát jutányos áron, adómentes éveket röghöz kötöttség nélkül. A magyar földbirtokosok azt várták az ügynököktől, hogy jobb módú, szorgalmas és istenfélő földműveseket győzzenek meg. Aki a kivándorlás mellett döntött, az elbocsátó levél birtokában jelentkezhetett a toborzóbiztosnál, akivel megkötötték a kivándorlási szerződést. Amikor egy utazócsoportnyi létszám összeállt, a toborzóbiztos beszerezte a csoportos császári útlevelet és az egészségügyi tanúsítványokat. A kivándorlók eladták nélkülözhető ingóságaikat, és beszerezték az utazáshoz szükséges kellékeket. Mindezek ismeretében nem kell csodálkoznunk azon, hogy sokan kényszerűségből vagy a jobb jövő reményében a hazájuk elhagyása mellett döntöttek. A kivándorlók véglegesen búcsút mondtak 3

4 hátrahagyott szüleiknek, testvéreiknek, rokonaiknak és barátaiknak, szülőföldjüknek, annak a vidéknek, ahol addig éltek. Nagyon erős elszántság nélkül ez nem volt elképzelhető, hiszen az út a bizonytalanba vezetett. A visszatérés lehetősége nagyon kicsi volt. A kolónusok első csoportja július elején indult útnak. Német források szerint a gyülekezőhelyük Sigmaringenben volt. Innen szekereken szállították őket a szervezők a kb. 70 km-re lévő Ulmig. Itt az eszközöket a Dunán várakozó tutajokra rakták, az embereket pedig az Ulmer Schachtel -ként elnevezett bárkákban helyezték el. Mária Terézia korában már meghatározott rendszerességgel indultak tutaj- és hajójáratok Ulmtól Pozsonyig, Budáig, esetleg egészen Belgrádig. A folyó sodrásával haladva, Budáig kb. 2-3 hetet töltöttek összezártan a meglehetősen zsúfolt uszályokon. Budán a herceg emberei várták már a telepeseket, ahonnan szekereken szállították egy részüket Rátkára, 59 családot pedig ide, a Papaj-hegy tövébe. A pataki birtokból számukra kiszakított terület kijelölésének döntő szempontja a szőlők közelsége volt, mivel az uradalomnak elsősorban szőlőmunkásokra volt szüksége. Emiatt eshetett a választása arra a területre, amelyet a Gombos-hegy, Pogány-kút, Kőporos nevű szőlőhegyek és a Hotyka-patak határolnak. Az út minden bizonnyal fárasztó volt, és a kolónusok kimerülten megérkezve foghattak hozzá kunyhóik megépítéséhez. A nyár közepén érkezettek a Gombos-hegy északnyugati táján vertek tanyát, de se fáról, se kőről, se másmilyen építkezési anyagról az uradalom nem gondoskodott. A közelgő tél előtt kénytelenek voltak földalatti vermekben és ezekre fából épített kunyhókban meghúzódni. A község helyén hatalmas erdőség és sűrű bozótos volt, s a letelepedés után az erdő kiirtásához fogtak a bevándorlók. Habár egy évig az uradalom látta el őket mindennel, nagyon sanyarú volt a sorsuk. A kiirtott területeket bevetették, s így kezdtek termelni. Kitartó munkával aztán mind több területet hódítottak el az erdőtől, s hozzáfogtak a kőházak építéséhez. A terület kijelölését Dujardin jószágigazgató végezte ben a pataki tanács jelenlétében. A telkeket egy hosszú utcára osztották ki, mely a végén szétágazott. A Fő utca csaknem egyenesen fut végig, és van egy felkanyarodó mellékutcája (a Kisutca). Baj volt az erdő használatával és a kőbányákkal, vagyis az uradalom nem vállalta azt, amire kötelezte magát. Így az építkezés nagyon lassan haladt. A bevándorlók végleges házaikat az 1750-es évek közepén közösen, egymást segítve építették fel. Ez is mutatja, hogy a legnagyobb testvéri szeretetben éltek egymással. Az eredetkutatások megállapították, hogy az elődök nagyobbik hányada Württemberg tartománynak a déli részéről, a Dunától északra elterülő területről, a Fekete-erdő mellékéről (a mai Tuttlingeni és Schwarwald-Baar körzetből) érkezett, a másik része Dél-Badenből, a Rajna jobb partján lévő falvakból (Waldshut körzetből) származik. A kutatások feltárták az egyes személyek (családok) születési helyét is. A telepesek többsége a következő falvakból származott: Balgheim, Binsdorf, Binswangen, Bitz, Böttingen, Bubsheim, Deislingen, Denkingen, Dürbheim, Frittlingen, Gosheim, Harpolingen, Hettingen, Illerrieden, Kolbingen, Lautlingen, Luttingen, Margrethausen, Renquishausen, Wehingen. A telepesek közül két család továbbvándorolt a szatmári Királydarócra. A legnagyobb mértékű elvándorlásra 1752-ben került sor. Ekkor jött létre szintén a pataki birtokon Carlsdorf (ma Károlyfalva), amelynek első alapítói annak a tíz családnak a tagjai voltak, akik átköltöztek Trautsondorfból. A Telepítvényi levél elnevezésű szerződés, amelyet Dujardin báró kötött az új falu lakóival, augusztus 15-én kelt. A felhívás-megállapodás tartalmával azonos kérdéseket szabályoz, de sokkal részletesebben. Ebben szerepel elsőként a község neve Trautsohnsdorrf, magyarul Trautsohnsfalva alakban. (Nevét 1905-ben magyarosították Hercegkútra, utalásképpen a betelepítő hercegre.) A családfők első összeírására szeptember 27-én került sor. A regisztrált 59 család a kutatók szerint főt jelentett. Ekkor már itt volt a két legnépesebb, a Mattes és a Rackh família is. Az eredettörténet helyi kutatói a betelepülés második szakaszába azokat a családokat helyezik, amelyek az anyakönyvi adatok alapján bizonyíthatóan az 1751 és 1759 közötti időszakban érkeztek. Ezeknek a telepeseknek a száma kb. 100 fő volt. Megállapították, hogy szinte kivétel nélkül arról a vidékről jöttek, ahonnan az első csoport érkezett. Joggal feltételezhető tehát, hogy az ő hívásukra indultak el. A harmadik csoportot azok a személyek alkotják (40-50 fő), akik még nem szerepelnek az 1759-es összeírásban, de a következő években megjelennek az anyakönyvekben. Ekkor érkezett például a Narr (ma Naár) és az Alber família Wehingenből, a Stumpp (ma Stumpf) család Lautlingenből és az Eschbach (ma Espák) família Luttingenből. A betelepülés lényegében 1762-ben befejeződött, ezt követően már csak házassági kapcsolatokkal került új családnév az anyakönyvekbe. Az utolsó óhazában született személy augusztus 6-án, 83 éves korában, kolerában halt meg. 4

5 Római katolikus templom Szeretem, Uram, házad ékességét (Zsolt 26,8) Az 1750-es években némethonból érkező elődök a betelepítő herceg szándékainak megfelelően római katolikus vallásúak voltak. A telepesek a falu területének kijelölése után a Kisutca keleti végén kis kápolnát építettek. A kápolna egykori helye előtt ma egy kőfeszület áll. A letelepedés utáni közel negyven évig a hívek közössége a Sáros-Nagy Pataki Egyházközség filiája volt. A lelkipásztori feladatokat 1773-ig a pataki jezsuiták látták el, majd a pataki plébánia német papjai mindaddig, amíg önálló egyházközség nem alakult a faluban. Az 1780-as évekre a falu lélekszáma megközelítette a 450 főt, ezért felmerült a község nagyságához méltó, tágas templom építésének igénye. A királyi engedélyt 1779-ben megkapták, 1785-re a földesúri pártfogást és a szükséges telket is megszerezték. A terveket az olasz származású Bossy Jakab építőmester készítette 1786 decemberében. A templomépítés anyagi forrásainak döntő részét képező 2000 forintot a Királyi Kamara biztosította. A helybeliek vállalták a kövek kivágását és beszállítását egy Radvány-völgyi bányából, és más kézi munkával is részt vettek az építkezésben. Az alapozást 1787 tavaszán kezdték meg, és az építkezést a következő év nyarára be is fejezték. Az épületen barokk stílusjegyek figyelhetők meg, megjelenésében a torony kivételével hasonlított a jelenlegi formájához. Az új templomot szeptember 8-án KISBOLDOGASSZONY tiszteletére szentelték fel, s ekkor nyert önálló egyházközségi státuszt a korábbi filia. Első papja Bossányi Imre Szent Domonkos-rendi szerzetes volt. A tervrajzokat nézve megismerhetjük a templom eredeti szerkezetét, megjelenését. A torony a templomhajó első szakasza, a karzat fölé fából épült. A főhomlokzat egységes architektúrát mutatott, karakterét meghatározta a ferde tetősíkig felnyúló, párkány tagozattal határolt felfalazás, a háromszög alakú orommező. A sekrestye szemből nézve a jobb oldalon kapcsolódott a szentélyhez. Az épület sarkainál, valamint az ajtótól jobbra és balra kettőzött falpillérek futottak a magas lábazat szintjétől a koronázó párkány magasságáig. Ezeket zárta felül egy vízszintesen futó, a falsíkból kiemelkedő szakasz. Ez a motívum ismétlődött a kőkeretes bejárati ajtó és a fölötte lévő szintén kőkeretes ablak párkánya között, továbbá az oldalhomlokzaton és a sekrestye homlokzatán is. A templombelsőben az oldalfalakhoz illesztve egymással szemben falpillérek épültek, ezeket téglából épített boltívek kötötték össze. A hajót a szentélytől diadalív választotta el. A hajó két szakaszból állt. A belső tereket négy oldalán félköríves, ún. csehboltozatok fedték le. A szentélyt egy félkör és egy téglalap alaprajzú rész együttesen alkotta. Az apszis egy lépcsőfokkal magasabb volt. Az oltárszekrényt (ma az egyházközségi kiállítóteremben megtekinthető) kőből épített talapzatra helyezték, előtte kétfokú lépcső állt. A szentélynél a templom szélessége kb. 2 méterrel beszűkült. A falvastagság cm volt. A padlóburkolatot faragott homokkőlapokból rakták. A belső tér ornamentikája egyszerű, visszafogott volt. Az oldalfalak síkjának egyhangúságát a tagolt falpillérek bontották meg, a pillérek függőleges részének felső szintjén vízszintesen futó stukkó párkányok adták a horizontális díszítését. A simított belső falfelületeket fehérre meszelték, a homlokzatot fövenyes habarccsal tették időtállóvá. Az épületet zsindellyel borították. A templom belső méretadatai a következők voltak: hajóhossz 16 m, a hajó szélessége 10,4 m, a szentélyhossz 10,6 m, szentély szélessége 8 m, a külső falmagasság 7 m, alap és lábazat 4 m. Az 1800-as évek első felének derekán a hívek száma elérte a főt, s ekkor már a templom kicsinek bizonyult, így indokolttá vált a bővítése. Az évi földrengés kártétele után sürgetővé vált 5

6 és végképp eldőlt az átépítés és bővítés ügye. Az öt évig tartó munkát 1844-ben a leromlott állapotú részek bontásával kezdték, lényegében csak a főhomlokzatot és az oldalfalakat hagyták meg. A munkálatok időszaka alatt négy vezetője volt az egyházközségnek. Az építés induló anyagi forrásait a trautsonfalvi hívek 4000 forintos adománya képezte, amely már 1846-ban elfogyott, a kiadások többi részét Breczenheim Ferdinánd herceg, az egyházközség kegyura vállalta. Az átépítés után készült alaprajzot nézve több lényeges változást figyelhetünk meg, és azt is láthatjuk, hogy már ekkor kialakult a templomtest mai külső képe. A legfontosabb a templomhajó hosszának 16-ról 27 m-re történő bővülése, miközben a szentély hosszúsága 10,6-ről 7,5 m-re csökkent, ezáltal a templom mintegy 8 m-rel hosszabb lett. A sekrestye átkerült a déli oldalra. A toronyba és a kórusra felvezető csigalépcsőt a bejárat mellett a jobboldalon építették meg, a baloldalon pedig a szentsír kápolna került kialakításra szentély felőli bejárattal. Az oldalfalak párhuzamos vezetése következtében a hajó és a szentély külső szélessége egységesen azonos lett. Az ablakok száma bővült, különösen meglepő a szentélyt bevilágító három nagyobb és egy kisebb ablak. A templom tereinek lefedése boltívekkel és boltozatokkal történt. A boltívek belső falpillérekre nehezedtek. Ezeket téglából utólagosan építették az oldalfalakhoz illesztve, melynek következtében a templombelső oldalai erősen tagolttá váltak és szabálytalan térhatás alakult ki. A 60 cm-es vastagságban kiképzett nyomott félkörű boltívek a párkány vonalától indultak, amelyeket a padlástérben elhelyezett acél boltövkapcsok stabilizáltak. A boltívek közeit téglából rakott dongaboltozattal fedték le. A szentély boltozata is hasonló rendszerű volt, amely az alacsonyabb diadalívre, az ezzel azonos méretű belső boltívre és a hátsó falra támaszkodott. A templombelsőben egy egyszerűbb alsó és egy díszesebb felső stukkópárkány futott körül az oldalfalakon és pilléreken. A templomépület méretei a következők voltak: belső hajóhossz 27 m, a hajó szélessége 9,9-10,8 m, szentélyhossz 7,5 m, a szentély szélessége 9,9 m, külső falmagasság 8 m, alap és lábazat 4 m. A megújított templom tervezője a korábbi barokkal ötvözve, a román építészeti stílus elemeit felhasználva alakította ki az architektúrát. A templom előcsarnokában olvasható 1847-es évszám azt jelzi, hogy ekkor került sor az átépítés utáni felszentelésre és a használatba vételre, azonban a befejezéshez még két év munkájára volt szükség ban a fatornyot lebontották és a hívek költségén kőtornyot építtettek a templomtest elé. A tornyot a lábazattól a sisakig enyhe kiugrású, széles lizéna tagolja. A torony sarkain szögletes kőutánzatú, fugamélyedésekkel ellátott vakolást végeztek. A kellemes fény-árnyék hatást keltő kettős koronázó és a harangház vonalában lévő párkány a torony oldalfalain is körbefut. A szép ívelésű alsó és felső órapárkány szintén hangsúlyos. A harangház három harang számára lett kialakítva. A templom jelenlegi bejárati ajtaja is ekkor készült, amelyet szépen faragot kőkeret vesz körül. A karzat magasságában egy gótikus rózsaablakot utánzó, szépen osztott kör alakú ablak került beépítésre, melynek keretdíszítése egyszerű, de nagyon hatásos. A harangház alatti szinten egy kevésbé díszes fektetett ovális ablakot helyeztek el, fölötte pedig három, a bejárati ajtó formáját és méreteit utánzó farácsos ablakot láthatunk. Ezek fölött boltívet utánzó felületkiképzést alkalmaztak ben az Amerikába kivándorolt trauczonfalviak ajándékaként érkezett 14 stációkép felszentelésére került sor, majd 1893 nyarán aranyozott bronz gyertyatartókat szerelnek fel a stációképek alá, melyek szintén amerikai adományból származtak ben a szentély és a 6

7 templomhajó a szabad tereken keramit burkolatot kapott. Ebben az évben került sor a karzat hosszirányú kibővítésére, ezzel egyidejűleg az orgonát is felújították és a mai helyére helyezték. Templomunk mai főoltára 1905-ben készült a dél-tiroli St. Ulrich-ben, a Ferdinand Prinoth szobrász- és oltárépítő műhelyben. Felszentelésére a búcsú napján került sor. A főoltárt így írja le az évi leltár: Képe a régi oltárkép: a Kisded Mária, Szent Joachim és Szent Anna. A tabernákulum mellett 2 cherubalak. Az oltárkép két oldalán a fülkékben Szent Péter és Szent Pál apostolok szobrai. Az oltár két szárnyának élén két kisebb angyalszobor. A tabernákulumon egy aranyozott kereszt fából. (A jobb oldali fotó 2013-ban készült a főoltárról.) Az 1900-as évek elejére a templom boltozata laikus számára is érzékelhető romlást szenvedett. Az egyházmegye a felkért építészek szakvéleménye alapján 1910-ben bezáratta a templomot. Az egyháztanács ekkor döntött a helyreállításról. A terveket Kontuly Géza építész készítette, a kivitelezéssel Spekál Ferenc és Farkas Ferenc sárospataki társvállalkozókat bízták meg tavaszán a tetőzetet lebontották, majd a templombelső állványozása után elbontották a téglából készült dongaboltozatokat és az öt keskeny boltívet azok falpilléreivel együtt. A három széles boltívet érintetlenül hagyták, s ezek a mai napig hibátlanul betöltik funkciójukat. A bontást követően a templomhajó lefedésére megépítették a két keresztboltozatot, a szentélyben pedig a félkör alakú ötszegmensű boltozatot. A Rabitz-rendszerű boltozatok vastagsága 8-10 cm lett, a számított áltagos terhelhetősége kg/vetület m 2. A főoltár mögötti és a sekrestye oldali ablaknyílást befalazták. A megmaradó öt nagyobb ablaknak a nyílását megnövelték. Ekkor készültek a ma is látható fémkeretes ablakok Lepter János budapesti gyárában. A tetőzetet Zombory János építész tervezte, és ő irányította az ácsmunkát. Fedésre horganyzott és kétszer festett bádoglemezt használtak, amely a mai napig hibátlanul betölti funkcióját. A torony sisakjára a zsindely helyett bádoglemez fedést tettek. A falakat kívülről új viharálló habarccsal és kétrétegű csontszínű festéssel megújították. A renoválás alig öt hónap után befejeződött. A templom statikai szempontból stabillá vált, belsőleg és külsőleg megújult, épületszerkezeti szempontból ma is ezt a képet mutatja. Bár a felújítás jelentős anyagi áldozattal terhelte az egyházközséget, felismerték, hogy a felújított templomba új berendezések illenek. A régi szószék helyett újat rendeltek a Rétay és Benedek cégtől, és még 1912-ben felszerelték. Az aranyozott szószék oldalán az Isteni magvető és a négy evangélista reliefje látható. Ugyancsak ebben az évben készült Tirolban a kis Jézust ölében tartó Szent József-szobor is. Ekkor állították be a míves belső kovácsoltvas rácsajtót is, és ekkor készültek Rollny Adolf műasztalos újhelyi műhelyében a ma is használt vörösfenyő padok. A Jézus Szent Szíve oltára szintén a tiroli Ferdinand Prinothműhelyben készült. A gazdagon díszített és aranyozott oltár 1914 nyarán érkezett meg Szt. Ulrichból. A tabernákulum fölött Jézus Krisztus szobra, oldalfülkéiben Nepomunki Szent János és Szent Vendel szobra látható. Az oltárasztal, melynek az eleje lenyitható, a szentsírt foglalja magába, benne a kiszenvedett Üdvözítő szobrával. 7

8 1931-ben a templomfalak vizesedésének megakadályozása végett az alapnál mélyebbre ásott lejtős árokkal vették körül a templomot és azokban kőből csatornát raktak. A munkát teljes egészében a hívek végezték. Ekkor került sor a templombelső díszítőfestésére. A falfestmények ekkor még nem készültek, de egyszerű díszítőelemekkel és színelválasztással tagolták a nagy felületeket. (Ezt mutatja a korabeli fotó.) A kőművesmunkákat Árva Pál műépítész, a festést Maasz Henrik miskolci festő vezette. A költségeket báró Waldbott Kelemen kegyúr, a kultuszminisztérium és az egyházközség együtt fedezte ben a templom korábbi fakerítése helyett kő- és vaskerítést építettek, amely mai is látható karácsonyára elkészült a templom villanyvilágítása. A stációképek alatti falikarok és az 1871-ben beszerzett csillár gyertyáit izzókkal váltották fel. (Ezek ma is láthatók.) A Jézus Szíve Társulat Fájdalmas Szűzanya szobrot vásárolt a templomba ben Matisz Bálint asztalosmester keze nyomán elkészült a ma is használt gyóntatószék, amelynek anyagát az az eperfa adta, amelyet a parókia utcai frontján vágtak ki. Az egyháztanács ülésén Kovács József plébános 1955-ben felvetette a templombelső festésének elodázhatatlan szükségességét. A testület terveket készíttetett Petrasovszky Emánuel festőművésszel, és tőle, valamint Teszenyi Jenő festőmestertől árajánlatot kért. A munkálatok 1956 nyarán elkezdődtek. A seccokat Petrasovszky Manó és testvére, Leó készítette. Mindketten mélységesen hívő, imádságos lelkű művészek voltak. A főoltár két oldalán magyar férfi és női boldogokat és szenteket ábrázoltak, a boltívekre a fogadalmi ünnepek szentjeit, a templomhajó első felének boltozatán Jézus életének négy fontos állomását, a másik felén pedig a négy evangélistát festették meg. A falképekkel 1957-re készültek el. 8 Magyar férfi és női szentek ábrázolása a főoltár két oldalán

9 Szt. Sebestyén, Szt. Ágota, Szt. Fábián vértanúk Szt. Rókus, Szt. Flórián, Istenes Szt. János Szt. István vértanú, Keresztelő Szt. János A templom első orgonája egy fasípokból összeállított hatváltozatú hangszer volt ban a hívek adományából a régi helyett egymanuálos és pedálsoros orgona épült hét regiszterrel (Bourdon 8, Salicional 8, Kornetino 2, Mixtura 2, Fuvola 4, Oktav 4, Principal 8; pedálváltozatok: Aperta-Bass 8, Sub-Bass 16, Tremolo) a karzaton, amely ma már műemlék hangszer. Budapesten készült, a hírneves Országh Sándor magyar királyi orgonaépítő mester műhelyében ben nyolcváltozatúvá bővítették. Hatvan évvel később elektromos fújtatóval látták el. Utoljára 2000-ben került sor a hangszer teljes felújítására, az orgonaszekrény restaurálására ban Bocsor László plébános ösztönzésére alakították ki és rendezték be a szentélyben az új liturgikus téret. Elbontották az ben készült áldoztató rácsot, raktárba került a kétrudas baldachin, és reflektorokat szereltek fel a szentély megvilágítására. Ebben az évben épült a templomkertben a Lourdesi barlag. Külföldi segítséggel 1979-ben a templom fűtését szolgáló kazán került beszerzésére ben a templom és a plébánia épület külső tatarozását végezték el. A munkák kiadásait az Europäischen Hilfsfonds által folyósított segély és harmadrészben célgyűjtésből származó saját erő fedezte. Májusában a kivitelező megkezdte, és a templombúcsú napjára az összes munkálatot befejezte. A templomtorony első harangját 1788-ban emelték a helyére. A 150 kg-os Szent József-harangot a pataki váruradalomtól kapta ajándékba az egyházközségünk, melyet Léherer Sebestyén eperjesi mester öntött 1747-ben. Ez a harang 1964-ig szolgált, ekkor repedése miatt újra kellett önteni. Ennek anyagából készült a mai 110 kg-os kisharang. Az egyházközségi krónika az 1850-es évektől több új harangról is szól, melyek sorra áldozatául estek a háborús hadifémbegyűjtéseknek. Ezeket a harangokat 1949-ben pótolta az egyházközség, miután sikerült megvásárolnia a megfelelő mennyiségű fémet, és ezzel egyidejűleg a szükséges engedélyeket is beszerezte. Jelenleg a toronyban három harang van, ezek feliratai és jellemzői: Jézus Szíve tiszteletére a hercegkúti hívek adományából, öntötte Szlezák László 1949-ben, tömege 290 kg, átmérője 83 cm; Magyarország pátrónája tiszteletére a hercegkúti hívek adományából, öntötte Szlezák László 1949-ben, tömege 140 kg, átmérője 65,6 cm; Szent József könyörögj érettünk, újraöntve 1964, Ducsák István Őrszentmiklós és a régi felirat is visszakerült 1747 ME FELICITI EPERJESINI SEBASTIANUS LEHERER, a mai tömege 110 kg, átmérője 59,2 cm. 9

10 Az utóbbi 20 évben végrehajtott helyreállító-munkák sorában a homlokzat felújítása, a tető korrózióvédelme, a templombelső rekonstrukciója, templomhajó burkolása, valamint a berendezések restaurálása szerepeltek ben a restaurátori munkával sikerült megmenteni a falfestményeket, és felújításra került a szentély padlózata ben sor került a templomtorony héjazatának, a párkány- és fallefedéseknek teljes cseréjére. Megtörtént a kellő lejtésű és szélességű, csúszásmentes felületű járda építésével, fogódzók felszerelésével a templom megközelíthetőségének teljes akadálymentesítése a sekrestye oldali bejárat irányából. A káros nedvesség távoltartására az épület körül szivárgó rendszer épült. A templomkertben padokat és ivókutat helyeztek el ban a Vidéki örökség megőrzése pályázati program keretében, az Európai Unió és a Magyar Kormány 100%-os finanszírozásával a templombelső díszítőfestésének korábbi szépségét állították vissza a művészek különös gondossággal, a ben restaurált falfestményekkel harmonikus egységet képezve. A festési tervet Incze Mózes Székely Bertalan-díjas festőművész készítette korábbi vázlatok felhasználásával. A templombelsőben háromféle alapfelület került kialakításra: az oldalfalakon halvány barnába hajló rózsaszín, a lábazatokon és pilléreken négy színnel festett márványos, a mennyezeti részeken halványkék. A boltívek díszítőfestése többszínű ornamentikával, a Petrasovszky fivérek stílusához igazodva történt. A szentély és a hajóboltozatok álbordáit és keretezéseit plasztikusan festették meg, világos mészkőhatású alapfelülettel, aranysárga színű tagozatok közbeiktatásával. A márványhatásúra festett elemek tagozatokra osztással történtek, a profilok árnyékoldalán a márványozás színének sötétebb, a fényoldalán a világosabb tónusát használva. Az ablakbélletek és keretezések megfestése a mészkőhatású felületen plasztikus profilok, ornamensek használatával történt. Az ablakkeretezés elemeinek perspektívája a templom hosszanti tengelyén, az ablakra merőleges nézőpontban álló ember szemszögéhez lett igazítva, ezáltal álarchitektúraként működik a látvány. Az orgonakarzatot tartó két vasoszlop és két vascső pillérré lett átépítve, ezáltal beépült a templom vizuális rendjébe. A helyreállítással párhuzamosan festette Incze Mózes a templomhajó ablakképeit is. A négy kép az egyházközség védőszentje, Szűz Mária életének négy fontos eseményét ábrázolja: Boldogságos Szűz Mária bemutatása a templomban, Szűz Mária látogatása Erzsébetnél, Fájdalmas Szűzanya, Nagyboldogasszony. 10

11 Gombos-hegyi Kálvária A Kálvária megépítésének gondolata, illetve igénye már korábban is felmerült Hercegkúton. Az is nyilvánvaló volt, hogy ennek az elsősorban szakrális, de művészeti és építészeti szempontból is nagy jelentőségű emlékhelynek a létrehozása csak közösségi összefogással képzelhető el. A kálvária építésének szándéka a falu identitását erősítve mutatja azt az erős vallási összetartozást, ami ezeknek a sváb embereknek a sajátja. Ezt felismerve jött létre 2004-ben a helyi egyházközség, az önkormányzat, a közalapítvány és a szövetkezet vezetői alkotta testület, amely felvállalta a tervezéssel, az előkészítéssel, a pénzügyi források összegyűjtésével és a megvalósítás szervezésével kapcsolatos feladatokat. A hely kiválasztásában meghatározó szempont volt, hogy az közterület legyen, másrészt a környezetet és a láthatóságot is figyelembe vették. A felsorolt szempontoknak a Gombos-hegynek a világörökség részét képező pincesoraitól a csúcsig terjedő része bizonyult a legmegfelelőbbnek. A sétány, a 14 stáció és az elektromos hálózat megépítésének anyagi fedezetét az a közel 15 millió forint biztosította, amelyek a község lakói, az innen elszármazottak és a település barátai adományként befizettek. Az építészeti tervek elkészítésére a meghirdetett pályázaton győztes Rostás László Pro Architektúra-díjas építész, a művészi munkákra Molnár Levente szobrászművész kapott megbízást. A helyi önkormányzat a területet rendelkezésre bocsátotta, és a sétány megépítésének hatósági engedélyeztetését megindította. Az útvonal kijelölésekor a tervező figyelembe vette a domborzati adottságokat és azt, hogy az emelkedő az idősebbeket se terhelje túlzottan. Szempont volt az is, hogy a környezetet a legkisebb mértékben változtassa meg, és ne induljon el egy eróziós folyamat a hegyoldalon. Az ünnepélyes alapkőletételre és megáldásra április 30-án került sor, német testvértelepülésünk, Obersulm képviselőinek közreműködésével. A terület előkészítését, az út kialakítását, valamint az alapozási és építési munkákat a Hercegkúti Szövetkezet végezte, a stációk elemeit Pintér Lajos és Perjés Zoltán győri vállalkozók építőipari cége készítette. A kálvária állomásai a kb. 400 méter hosszú sétány két oldalán kerültek felállításra. Az 2,5-3 méter széles útvonal mellett gondoskodni kellett a csapadékvíz elvezetéséről és helyenként a lejtő oldali kőburkolat alá rejtett megtámasztásról. A sétány kőburkolata a közelben található bányából származó zúzott andezit. A stációkat vasbeton alapokra helyezték, ezek felszín feletti része fagyálló kőburkolatot kapott. A stációképek díszkivilágítása, valamint az útvonal térvilágítása érdekében felszín alatti elektromos hálózat került kialakítása. A Jézus szenvedéseit bemutató kálvária három fakereszttel zárult. A kivitelezési munkák már szeptember elején befejeződtek. A stációfülkékben került elhelyezésre Molnár Levente bronzból készült domborműsorozata. A keresztút művészi megjelenítése a római katolikus egyházban hagyományosnak tekinthető módon történt. A művész már többször készített hitből fakadó, vallásos témájú szobrokat, kisplasztikákat. Az alkotó művészi elképzeléseit egyeztette mesterével, Kő Pál szobrászművésszel, akinek véleményét és tanácsait is meghallgatva készítette el a domborműveket. Régen érlelődő gondolatai öltöttek formát a stáció domborművekben. A műalkotások a szabadtéri fényviszonyok miatt megkívánták a magas plasztikát. A cm-es képek sokalakos mozgalmas kompozíciók, melyekben az alakok kihangsúlyozzák az adott kép mondanivalóját. Központi helyen minden esetben Jézus Krisztus áll, a többi figura az ő alakját hivatott hangsúlyozni. A felületek lazán kezeltek, enyhén vibráló hatásúak, melyek fokozzák a drámai mondanivalót és megmutatják az anyagban lévő szépséget. Minden állomás római számú jelölést kapott. A stációk oldalán elhelyezett táblán az állomás magyar és német nyelvű elnevezése olvasható, valamint egy másik táblán az adományozó család neve került megörökítésre. 11