1. A SZENTÍRÁSTUDOMÁNY HELYE A TEOLÓGIÁBAN

Átírás

1 1. A SZENTÍRÁSTUDOMÁNY HELYE A TEOLÓGIÁBAN A teológia Istenről szóló ismereteink rendszeres és módszeres kifejtése. Ismereteink forrása a kinyilatkoztatás, mégpedig a természetes kinyilatkoztatás (Isten feltárulkozása az általa teremtett világban és emberben), és a történelmi kinyilatkoztatás (Isten feltárulkozása a választott nép, majd Jézus és közössége történetében). Ismereteinket a szisztematikus teológia (dogmatika, morális, fundamentális) rendezi el, majd pedig az alkalmazott teológia (pasztorális, liturgika, kateketika, egyházjog) az egyház életének és tevékenységének különféle területeire alkalmazza. A helyes megismeréshez helyes gondolkodásra (filozófia) és a források (Szentírás, egyháztörténelem) alapos ismeretére van szükség. A Szentírással foglalkozó tudomány, a biblikum tehát a teológia örök alapja és mintegy a lelke (DV 24.). Feladata, hogy a teológia legfőbb forrását, a Bibliát feltárja és értelmezze. Ez sokrétű munkát igényel. 1. Mindenekelőtt gondoznia kell a Szentírás eredeti szövegét: a szövegkritika törekvése, hogy a Biblia tanulmányozása megbízható szövegre épüljön. Ennek érdekében összeveti a szövegtanúkat, tehát a bibliai szöveg régi másolatait, továbbá azokat a helyeket (pl. egyházatyák írásai, liturgikus könyvek), ahol a bibliai szövegeket idézik. 2. Ahhoz, hogy a Biblia minden néphez eljusson, fordításokat kell készíteni. A pontos és közérthető fordításhoz egyrészt megbízható eredeti szövegre van szükség (ld. 1. pont), másrészt az eredeti szövegek nyelvének, kifejezési formáinak, műfajának, stb. alapos ismeretére. 3. Ez utóbbiakhoz kutatnia kell a bibliai könyvek irodalomtörténetét: milyen történeti összefüggésben keletkeztek, milyen események állnak a hátterükben, milyen céllal jöttek létre, eredetileg hol és mire használták őket, milyen műfajokat, kifejezési formákat alkalmaznak bennük, hogyan alakult, formálódott a szöveg, amíg a jelen alakját elnyerte, stb. 4. A szövegek természetének megismerése alapján meg kell határoznia a Biblia magyarázatának elveit és módszereit. 5. A Bibliáról szerzett történeti, nyelvi és irodalmi ismeretek, továbbá a megfelelően felállított magyarázati elvek és módszerek alapján hozzáláthat a bibliai szövegek magyarázatához: ezen belül az exegézis a szöveg megértéséhez szükséges nyelvi, történeti és irodalmi kérdéseket tárgyalja, a hermeneutika pedig a szövegek aktualizálásával, tehát dogmatikai, morális, spirituális, stb. alkalmazhatóságával foglalkozik. Ezek eredményeit a biblikusok tanulmányokban és kommentárokban közlik: a tanulmányok egy-egy szöveggel vagy exegetikai problémával foglalkoznak, míg a kommentárok egy-egy könyvre vagy akár az egész Bibliára vonatkozóan összegzik az exegetikai eredményeket. 6. Végül pedig a biblikum is foglalkozik teológiai szintézissel: összegzi az egyes művek vagy a nagyobb egységek teológiai gondolkodásának sajátosságait (azt a rendszert, amelyben például az Ószövetség vagy a jánosi iratok Istenről, emberről, világról gondolkodnak). A biblikus teológia abban különbözik a dogmatikától, hogy nemcsak a válaszait, de a kérdéseit is a Bibliából veszi. Azt világítja meg, hogy a bibliai könyveket milyen teológiai kérdések foglalkoztatják, és hogyan válaszolják meg azokat. Erre a jelenkori teológiának nagy szüksége van. A dogmatika és a morális az idők során túl messze jutott kérdésfelvetéseiben. A görög és a latin kultúrára épülő európai gondolkodás már nem úgy kérdez, ahogy az ókori közel-keleti kultúrában született Biblia. A jelenkori teológia időnként olyan problémákra keres választ a Bibliából, amelyek a Szentírás számára idegenek: vagy nem is ismeri e kérdéseket, vagy pedig egészen másként teszi fel őket. Eközben a Biblia számára lényeges kérdések és összefüggések homályban maradnak. A teológia megújítását ezért minden korban azzal kell kezdenünk, hogy a Biblia teológiai gondolkodását alaposan megismerjük, és abból fogunk hozzá a szisztematikus teológia kérdéseinek és nyelvezetének újrafogalmazásához (ad fontes vissza a forrásokhoz). A szentírástudomány segédtudományai A szentírástudomány tehát maga is teológiai tárgy: a források feltárásával és értelmezésével foglalkozik. Mivel a forrás itt az ókori kelet világában gyökerező szövegeket jelenti, munkájához más tudományokat is igénybe kell vennie. 1

2 a) Ahhoz, hogy a szövegeket el tudja helyezni abba a világba, amelyben keletkeztek, alkalmaznia kell a történettudomány módszereit, és annak segédtudományait, például a régészetet, a paleográfiát, a földrajzot vagy az etnográfiát. b) A szövegek megértésében felhasználja a nyelvészet és az irodalomtudomány eredményeit. c) Ahhoz, hogy a szövegeket életre keltse, értelmezze, tehát elhelyezze egy számunkra ismerős struktúrában, szüksége van más társadalomtudományok segítségére is: filozófiai, szociológiai vagy lélektani modellekre. d) Minden eddigi erőfeszítésének célja természetesen az, hogy a Bibliát felkínálja a teológia számára: ehhez ismernie kell a teológia fogalomkészletét, kérdéseit, törekvéseit; és be kell mutatnia, milyen értelemben beszél a Szentírás e kérdésekről. A Bibliában ugyanis sokszor nem úgy merül fel egy probléma, ahogyan a mai teológiában, vagy nem azon az úton közelítenek meg egy kérdést, ahogyan ma. Továbbá a Szentírás más kifejezéseket, hasonlatokat használ, mint a görög-latin fogalmi gondolkodásra épülő dogmatika. Tehát mindkettőnek, a dogmatikának (morálisnak, stb.) és a Bibliának is megvan a maga teológiai nyelve; a szentírástudomány mintegy a tolmács szerepét tölti be közöttük. 2. AZ ÓSZÖVETSÉG MINT KÖNYVEK GYŰJTEMÉNYE Hogyan lett a könyvekből Könyv? A Biblia vagy Szentírás szóval ma egyetlen vaskos könyvet jelölünk, amely két fő részből áll. Első része, az Ószövetség teszi ki a Szentírás kb. háromnegyedét, és a protestáns kiadásokban 39, a katolikus kiadásokban 46 könyv -nek nevezett iratot tartalmaz. Második része, az Újszövetség jóval rövidebb, és egységesen 27 iratot foglal magába. 2 A katolikus szóhasználatban azokat az iratokat, amelyeket mindegyik gyűjtemény tartalmazza, protokanonikus (= elsődlegesen kánoni) könyveknek nevezzük, azt a hét könyvet és további néhány kiegészítést (Dániel és Eszter könyveiben), amelyek csak a katolikus Bibliában szerepelnek, deuterokanonikusnak (= másodlagosan kánoni) nevezzük. A protokanonikus-deuterokanonikus különbségtétel csak történeti jellegű, nem jelent értékítéletet: a deuterokanonikus könyvek a kinyilatkoztatott tanítást illetően a protokanonikusokkal egyenrangúak. A Biblia deuterokanonikus könyvei: Tóbiás, Judit, Báruk, Jézus Sirák fia, Bölcsesség, Makkabeusok 1, Makkabeusok 2. Azok a könyvek, amelyek nem kerültek be a keresztény Bibliába, az apokrifek ( elrejtett ). Ezeket a könyveket rendszerint valamelyik nagy bibliai személyiség neve alatt írták, azt a látszatot keltve, hogy régen keletkeztek, de eddig el voltak rejtve. (Ezt az irodalmi fogást némely kánoni könyv is alkalmazza.) Egyes apokrifek Jézus és az ősegyház korában ismert és tekintélyes művek voltak, és ma is fontos tanúi a tanfejlődésnek (pl. Hénok könyve, A tizenkét pátriárka testamentuma, Jubileumok könyve, Ezdrás 4. könyve). A protestáns szóhasználatban másképpen különböztetik meg a műveket. Ők csak a szűkebb gyűjtemény 39 könyvét tekintik kánoninak. A katolikusok által deuterokanonikusnak nevezett könyveket, valamint öt további művet apokrifeknek tekintik, míg a többi ószövetségi apokrifet pszeudoepigrafának (= hamis feliratú) hívják. A Biblia tehát gyűjtemény, könyvek könyve, amint arra a neve is utal: a görög ta biblia jelentése könyvek. Ószövetségi részei a Krisztus előtti évezredben az ókori zsidóság körében, újszövetségi iratai pedig Kr. u. 50 és 100 között az őskeresztény közösségben keletkeztek. Ami ma egy kötet, az a Kr. u századig valójában kis könyvtár volt. A könyveket állatbőrből készített lapokra, pergamenre írták. A lapokon a szöveget hasábokban rendezték el, és az egymás mellé helyezett lapokat összevarrták. Egy-egy könyv átlagosan lapból készült. Ezt a hosszú lapfolyamot az egyik (a Tóra esetében mindkét) végénél kis rúdhoz erősítették, és összegöngyölték. A kész könyv (héberül széfer) tehát tekercs (megilla) volt. Iz 34,4 szemléletes képe (az ég összegöngyölődik mint a könyv) kiterített tekercsként láttatja az eget, amelyet az isteni ítélet felgöngyöl. Jób az ellene írt könyvet legszívesebben a vállára terítené vagy koronaként feje köré tekerné (31,35-36). A könyvtekercs képe másutt is megjelenik a Bibliában (pl. Ez 2,9-10; Zsolt 40,8; 1Makk 3,48; Jel 5,2; 10,2 stb.). Az olvasás során tehát a könyvekben nem lapoztak, hanem azokat kigöngyölték, az olvasás végeztével pedig újra feltekerték és összekötötték.

3 Elvileg tekercs formában is létrehozható bármekkora könyv (léteztek is óriástekercsek, de ezek inkább díszpéldányok voltak). A kiterítés és a göngyölítés azonban gyakorlati okból a fent említett lapból álló tekercsre korlátozta a könyvek terjedelmét (ez ma nyomtatott oldalnak felel meg). Ezért a héber Bibliát úgy kell magunk elé képzelnünk, mint a templomban és a zsinagógákban őrzött könyvtekercsek gyűjteményét. Csak a Kr. u. 2. századtól jelentek meg az egymás mögé tett lapokat összefogó kódexek (és csak a 3-4. századtól terjedtek el), amelyek már lehetővé (és ésszerűvé) tették, hogy nagyobb művek is egyetlen kötetben jelenhessenek meg. A könyvek gyűjteménye így egy könyvvé vált, és ettől fogva beszélhetünk a mai értelemben vett Bibliáról A zsidó Biblia Ami a keresztényeknek a Biblia első része (a régi szövetség könyvei), az a zsidóknak a teljes Biblia, hiszen számukra az újszövetségi könyvek nem szent iratok. A bibliai művek kis könyvtára az idők során folyamatosan bővült. Ennek történetét a kánon története foglalja össze. Mire a gyűjtés és a válogatás befejeződött tehát a Kr. u. 2. századtól, a zsidók szent könyveinek gyűjteménye a következő műveket tartalmazta: A legfontosabb, egyben legterjedelmesebb mű benne a Tóra, ami öt könyvtekercsen fért el. (A tudományos szóhasználatban ezért Pentateuchus = öt tekercs a neve.) Ma külön-külön beszélünk a Tóra könyveiről (Teremtés könyve, Kivonulás könyve ), de a Szentírásban mindig egyetlen műként hivatkoznak rá (a Törvényben, Mózesnél ). A Tóra után a polcon a próféták könyvei következnek (héberül nebiim), éspedig először a Tóra történetét folytató művek: Józsue, Bírák és a Királyok (ezeket a héber szóhasználat korábbi prófétáknak nevezi). A királyokról szóló mű szintén igen hosszú, ezért két könyvtekercsre bontották (Sámuel és Királyok könyve), amelyek azonban még így is elég terjedelmesek, ezért a Biblia első görög fordításában még egyszer megfelezték őket, így ott a Királyok négy könyve lett belőle. Ez a mi Bibliánkban Sámuel két könyveként és a Királyok két könyveként jelenik meg. A korábbi prófétákat követik a valódi prófétai művek, az ún. későbbi próféták. A képzeletbeli polcon előbb a három nagy próféta (Izajás, Jeremiás és Ezekiel) könyve áll, változó sorrendben, majd a tizenkét kis próféta könyve, amelyek ugyan önálló művek, de elfértek egyetlen tekercsen. A Nebiim könyveit a Ketubim követi. Az elnevezés jelentése egyszerűen írások. Tartalmuk és terjedelmük igen változatos, ezért nehéz volna más összefoglaló nevet adni nekik. A könyvek sorrendje sem volt egységes (még ma sem az). Leggyakoribb elrendezésük szerint élükön három nagyobb terjedelmű könyv áll: Zsoltárok, Jób, Példabeszédek; utána öt kisebb tekercs következik, amiket megillot-nak (= tekercsek, a megilla többes száma) neveznek, ezeket az öt nagy vallási ünnepen olvassák fel: Rut (pünkösd), Énekek éneke (húsvét), Prédikátor (sátoros ünnep), Siralmak (hosszú nap), Eszter (purim). Kakukktojásként ebbe a csoportba került egy prófétai könyv (Dániel), végül a Ketubimot a Krónikás mű zárja. Ez is igen terjedelmes munka, ezért külön könyvbe foglalták a fogság utáni korról szóló részt, ez lett Ezdrás könyve. A mű története később tovább bonyolódott. A görög kiadásokban a Krónikákat kettébontották (Krónikák 1-2). Még később, miután a kódexek már elterjedtek, Ezdrás könyvét is kettéválasztották (Ezdrás, Nehemiás). A héber Bibliában viszont Ezdrás egy könyvként maradt meg, de a Krónikák elé helyezték, jóllehet annak a folytatása. Mindent egybevetve tehát a zsidók szent könyvtára 24 könyvtekercset számlált: a Tóra öt könyvét, a Nebiim 8 könyvét, és a Ketubim 11 tekercsét. Ez utóbbiak között a szabványnál jóval kisebb tekercseket is találunk (az öt megillot és Dániel). Helyenként a bírák korában játszódó Rut könyvét hozzákapcsolták a Bírák könyvéhez, illetve a Siralmakat Jeremiás könyvéhez (mivel úgy tartották, hogy azt is Jeremiás írta). Ez esetben a gyűjtemény csak 22 könyvből állt. Ennek praktikus és szimbolikus okai is lehettek (a héber ábécé 22 betűből áll). A zsidóság a maga szentírását ma is többnyire a Tóra, Nebiim, Ketubim hármasságában nevezi meg. Amikor a gyűjtemény egészére utalnak, az ebből képzett mozaikszót használják: TaNaK. 3

4 2. 3. A keresztény Ószövetség Amikor a kereszténység született, a Kr. u. 1. században a zsidóság vallási világa még sokkal változatosabb volt annál, amivé a templom pusztulása (Kr. u. 70) után lett. A Ketubim könyveit illetően nem volt még egységes gyűjtemény. A zsidóság különféle köreiben a fentieken túl más könyvek is nagy tekintélynek örvendtek. E változatosságot ma különösen két gyűjtemény szemlélteti a számunkra: egyfelől az Ószövetség első görög fordítása (neve: Septuaginta, magyarul Hetvenes fordítás, jelölése LXX, ld. alább), másfelől a qumráni közösség könyvtára, amelyet a 20. század közepén fedeztek fel. Bár Jézus első követői mind zsidók voltak, a kereszténység gyorsan terjedni kezdett a pogányok között is. Az egyház közös nyelve ezért a görög volt, így a szent könyveket is azok görög fordításában olvasták. A keresztény Ószövetség alapja tehát a Septuaginta lett. A keresztények az ószövetségi könyvek sorrendjét tekintve is a Septuagintát követték. A Hetvenes fordítás a könyveket a tartalmuk szerint csoportosította. Az első csoportba a történeti könyvek kerültek. Elrendezésük szempontja a bennük elbeszélt események kronológiai sorrendje lett. Ez egészen a Királyok 2. könyvéig megegyezik a héber beosztással (a bírák korában játszódó Rut könyvét itt a Bírák könyve után helyezték el). Ezután következik a Krónikák két könyve, Ezdrás és Nehemiás, majd három rövidebb történet a fogság utáni korból (Tóbiás, Judit, Eszter), végül a történeti könyvek sorát a Kr. e. 2. században játszódó Makkabeusok két könyve zárja, ami egyes kiadásokban függelékként az Ószövetség végére került (vagy akár egyenesen ki is maradt). A második csoportot a tanító könyvek alkotják, vagyis a zsoltárok és a bölcsességi művek. Sorrendjük kiadásonként változik. Élükön hol a Zsoltárok könyve, hol Jób könyve áll. Ezeket a Salamonnak tulajdonított bölcsességi művek követik: Példabeszédek, Prédikátor, Énekek éneke és a Bölcsesség könyve. A sort a nem salamoni Jézus Sirák fia könyve zárja. Az Ószövetség harmadik része a keresztény beosztásban a próféták könyvei: a három nagypróféta (Izajás, Jeremiás, Ezekiel) négyre bővül, mert ide kerül Dániel könyve is. Jeremiás könyvét követően a nevéhez fűzött Siralmak könyve, illetve a titkárának, Báruknak tulajdonított könyv áll (a mai Bibliában ennek záró fejezete Jeremiás levele, ami egyes régebbi kiadásokban önálló iratként szerepelt). A prófétai könyvek sorát végül a kispróféták könyvei zárják. A 16. századi reformátorok áttértek a héber Biblia szövegének használatára (Szentírásuk tehát csak a protokanonikus könyveket tartalmazza), de a könyvek beosztását illetően megtartották az addigi rendszert, így a protestáns Biblia 39 ószövetségi könyvet tartalmaz, ami tartalmát tekintve azonos a héber Biblia 24 (22) könyvével. 4 Az egyes Szentírások tartalmát és beosztását illetően ld. a függelékben összehasonlító táblázatunkat Idézés a Bibliából A könyvekből felidézett részekre általában az oldalszámok alapján szoktunk hivatkozni. E módszerrel azonban a Biblia esetében nem sokra mennénk: a Szentírás oly sokféle beosztásban, fordításban, alakban jelent meg, hogy célszerűbb volt az oldalak helyett magát a szöveget számozni. Ezért a Biblia mai kiadásai a könynyebb használhatóság érdekében a könyveket fejezetekre, a fejezeteket versekre tagolják, az egyes részeket pedig belső címekkel látják el. Ezek természetesen nem tartoznak az eredeti szöveghez. A számozás története azzal kezdődött, hogy Stephanus Langton canterbury-i érsek a 13. század elején megalkotta a Biblia fejezetekre történő beosztását, majd a könyvnyomtatás feltalálását követően, a 16. század elején Santes Pagnino dominikánus szerzetes a fejezeteket versekre bontotta. Beosztását az Újszövetség tekintetében nem sokkal később javította Robert Estienne párizsi nyomdász. Azóta a Biblia szövegére hármas tagolásban hivatkozunk: a könyveket 2-5 betűs rövidítésekkel jelöljük, majd feltüntetjük a könyvben a fejezet számát, ettől vesszővel (néha kettősponttal) elválasztva a fejezeten belül a vers számát; például így: 2Sám 22,47. Amikor tudományos igényű munkában a Bibliára hivatkozunk (idézünk belőle, egy-egy részére utalunk), így járjunk el:

5 a) Hivatkozásunk lelőhelyét a fenti módon adjuk meg (= melyik bibliai könyv hányadik fejezetének hányadik verse) mégpedig a törzsszövegben, rögtön a hivatkozást követően (a bibliai forráshelyeket nem szokás lábjegyzetbe tenni). b) Az irodalomjegyzékben nem szoktuk feltüntetni a Szentírást mint forrást, hiszen magától értetődő, hogy egy teológiai munka a Szentírást felhasználja. c) Ha van jelentősége annak, hogy melyik fordításból vagy milyen kiadásból dolgoztunk, akkor ezt a dolgozatunk előszavában vagy az első lábjegyzetben említsük meg. 3. NEVEZETES BIBLIÁK (Szövegformák, szövegtanúk, fordítások) Az imént láttuk, hogy a Biblia valójában bibliákat jelent, terjedelmében, beosztásában különböző könyvgyűjteményeket. Ráadásul nemcsak a könyvek számában van különbség a bibliák között, időnként ugyanannak a könyvnek a szövege is eltéréseket mutat. A szövegeknek is történetük van: a hosszú hagyományozás alatt szerkesztették, javították őket; a másolás során eltérések keletkeztek. Az azonos jellegzetességeket felmutató szövegeket (a belőlük készült fordításokkal együtt) szövegformának vagy szövegcsaládnak nevezzük. Azokat a régi kéziratokat (papiruszokat, kódexeket, stb.), amelyekben egy-egy szövegforma megtalálható, szövegtanúknak hívjuk. A bibliai szövegek átfogó felülvizsgálatára és javítására alkalmazott szakkifejezés a recenzió. Kritikai kiadásról beszélünk, amikor az eredeti szöveget több szövegtanú egybevetésével próbálják megállapítani. E kiadások a lábjegyzetekben részletesen felsorolják az eltérő szövegváltozatokat is A héber szöveg Az Ószövetség túlnyomó részét héber nyelven írták: a héber Biblia valamennyi könyvének eredeti nyelve héber, kivéve néhány fejezetet Ezdrás és Dániel könyveiben, ezek arám nyelven készültek (Ezd 4,7-6,18; Dán 2,4-7,28). Ami a katolikus Ószövetség többleteit illeti, még azok a könyvek is, amelyek csak görög nyelven, a Septuagintában maradtak ránk, többnyire héberből vagy arámból készített fordítások. Csak a Makkabeusok 2. könyvét és a Bölcsesség könyvét írták eredetileg is görögül. A mai héber szöveget maszoréta szövegnek (textus masoreticus, rövidítése: TM) nevezzük. Ez a Kr. u. 1. század végére, 2. század elejére vezethető vissza, amikor a rabbinikus körök felülvizsgálták és egységesítették az addigi szövegváltozatokat. A maszoréták (= hagyományozók) azután a 6. és a 10. század között magánhangzó- és hangsúlyjelekkel látták el a szöveget (a héber ábécé ugyanis csak mássalhangzókat tartalmaz), és a lehető legaprólékosabban kidolgozták a másolás szabályait. Munkájuk végeztével megsemmisítették azokat a kéziratokat, amelyekből dolgoztak, hogy ne terjedhessenek el újból eltérő szövegek. Ezért a maszoréta szövegről csak a századból maradtak fenn a legkorábbi kéziratok. Közülük a legnevezetesebbek a Kairói kódex (895, csak a Nebiimet tartalmazza), az Aleppoi Kódex (930 körül, ez az alapja a mai héber bibliakiadásoknak) és a Szentpétervári (Leningrádi) kódex 1009-ből (ez a mai keresztény bibliakiadások alapszövege) Görög fordítások Az Ószövetség első fordítása a Septuaginta volt (= Hetvenes fordítás, rövidítése: LXX). Nevét az Ariszteászlevélből ismert legendából, a fordítók számának kerekítéséből kapta. Eszerint a híres alexandriai könyvtár vezetője javasolta II. Ptolemaiosz Philadelphosznak (Kr. e ), hogy a zsidók törvényét fordíttassa le a könyvtár számára. Az uralkodó a javaslatot elfogadta, és fordítókat kért a jeruzsálemi főpaptól, Eleazártól, aki 72 írástudót küldött, akik egymástól függetlenül szóról-szóra megegyező fordítást készítettek, amit a zsidó közösség is hitelesnek ismert el. A legenda nyilvánvalóan azt kívánja igazolni, hogy a LXX a héber szöveg hűséges tolmácsolója. Valójában amennyire ezt ma meg lehet állapítani a Septuaginta fordításgyűjtemény, amelybe a Kr. e. 3. századtól kezdődően fokozatosan kerültek az Ószövetség egyes könyvei, közöttük olyan írások is, amelyek végül a héber kánonban nem kaptak helyet. Időszámításunk kezdetére gyakorlatilag valamennyi bibliai mű rendelkezésre állt görög nyelven. 5

6 A Kr. u. 1. század végére azonban a zsidóság elvetette a Septuagintát: egyrészt, mert a nyelvezete elavult, és új fordításokat készítettek helyette, de még inkább azért, mert ez lett a keresztények Bibliája, amiből Krisztus mellett érveltek. A keresztények Ószövetsége viszont még háromszáz évig a Septuaginta maradt. Ez volt a hitvallásokat megalkotó patrisztikus kor (= az egyházatyák kora, kb. a 2-6. század) Ószövetsége. Számtalan másolatából a legfontosabb szövegtanúk azok a nagybetűs kódexek (majuszkulák vagy más néven unciálisok), amelyek a 4-5. században keletkeztek: a Vatikáni kódex (jele: B, 4. sz. közepe), az ugyancsak 4. századi Sínai kódex (jele a héber ábécé első betűje, az alef: ℵ) és az 5. századból való Alexandriai kódex (jele: A) Arám és szír fordítások Jézus anyanyelve az arám volt, amely a Kr. e. 5. századtól fokozatosan kiszorította a hébert a köznapi használatból. Az arám a héber közeli rokona (kb. olyan távolságban vannak egymástól, mint a mai szláv vagy újlatin nyelvek); időszámításunk kezdeten a palesztinai, szíriai és mezopotámiai zsidóság ezen a nyelven beszélt. A szír nyelv az arám önállósult dialektusa. Az arám nyelvűvé vált zsidóság számára készített fordítások a targumok. Ezek a bibliai szövegek zsinagógai tolmácsolásából erednek: nem szószerinti fordítások, a bibliai szöveget rövid kommentáló kiegészítésekkel adják vissza. A bibliai arám nyelvet időszámításunk kezdetén lassan felváltotta annak egyik dialektusa, a szír. Ez lett a Római Birodalom délkeleti részének meghatározó nyelve, ezért korán megkezdték a bibliai szövegek lefordítását szírre. Ezek fokozatosan beolvadtak az 5. századtól elterjedt szír Bibliába, a Pesittába Latin fordítások A Római Birodalom nyugati részének közös nyelve a latin volt. A kereszténység kezdetén azonban Rómában és a nagyvárosokban inkább görögül beszéltek, ezért például a Római levél és Márk evangéliuma is görög nyelven készült. A keresztény hit fokozatosan eljutott a csak latinul beszélő vidékekre, közben pedig a latin a nagyobb városokban is egyeduralkodóvá vált. Hamar megérett tehát a Biblia latin fordításának igénye. Az Ószövetség első fordításai a Septuagintából készültek. Itáliai és észak-afrikai szövegváltozatokból alakult ki az ólatin fordításnak (Vetus Latina) nevezett gyűjtemény. A 4. század végén Jeromos vállalkozott arra, hogy pontosítja és korszerűsíti a szövegét, de munkáját nem fejezte be, mert 389-től arra a meggyőződésre jutott, hogy az Ószövetséget nem görögből, hanem héberből kell lefordítani (ez az ún. veritas hebraica elve: a héber tekintendő az alapszövegnek). Tervét annak ellenére megvalósította, hogy az egyházban szinte egyöntetűen tiltakoztak ellene (főként Ágoston ellenezte). A következő évszázadokban végül mégis az ő héberből készített latin fordítása terjedt el, erre utal a neve is: Vulgata = elterjedt. A nyugati egyházban ezzel a Septuaginta kiszorult a használatból. A Vulgáta minden könyve Jeromos keze nyomát viseli: a protokanonikus könyvek a héber szövegből készültek (kivéve a Zsoltárok könyvét, esetében ragaszkodtak a régi szöveghez), a deuterokanonikusok közül Tóbiást és Juditot arámból fordította, a többi deuterokanonikus könyv (Báruk, Sirák fia, Bölcsesség, 1-2 Makkabeusok) pedig a Vetus Latinából ered, abban a formában, ahogyan Jeromos revideálta őket. Azzal, hogy a nyugati egyház hivatalos nyelve a latin lett (és maradt egészen a II. Vatikáni Zsinatig), a latin Biblia jelentősége a LXX fölé nőtt. A Vulgata lett a katolikus kánon alapja: a Tridenti zsinat a benne szereplő könyveket fogadta el kánoninak Mai magyar fordítások A magyar bibliafordítások első írott emlékei a 15. századból valók. A fordítói tevékenység a könyvnyomtatás feltalálását és a reformációt követően élénkült meg. A 16. század elején sorra jelentek meg részleges bibliafordítások. Az első teljes bibliafordítást a héber és a görög szövegek alapján Károlyi Gáspár készítette. A gönci református lelkész munkája Vizsolyban látott napvilágot 1590-ben. Függelékében tartalmazza a deuterokanonikus könyveket is, sőt még az apokrifnek tekintett 3. és 4. Ezdrás könyvét is. Ezeket a későbbi kiadásokból már kihagyták. 6

7 Károlyi fordítására válaszul a tridenti zsinat nyomán revideált Vulgátából Káldi György jezsuita szerzetes készítette el az első teljes katolikus bibliafordítást ben befejezett műve 1626-ban jelent meg Bécsben. Nyelvezete nem oly emelkedett, mint Károlyié, de gördülékenyebb, könnyebben olvasható. A következő három évszázadban, egészen a II. világháborút követő korig a magyar nyelvű egyházakban e két fordítás volt használatos. Mindkettőt többször is javították, igazították a magyar nyelv fejlődéséhez, később a szentírástudomány újabb eredményeihez is. Az első valóban új magyar fordítás missziós munka volt: Békés Gellért bencés és Dalos Patrik oratoriánus szerzetesek 1951-ben az emigrációban készítették el az Újszövetség magyar szövegét. A kor igényeinek megfelelően már nem a Vulgátából fordítottak, hanem a Merk-féle kritikai kiadás görög szövegéből. A Békés-Dalos Újszövetség hamar népszerű lett, mert magyar nyelve szép és közérthető. A teljes Szentírás új magyar nyelvű fordítása 1973-ban készült el. A Szent István Társulat által megjelentetett Biblia elvileg a héber és a görög szövegből készült, de oly mértékben hatott rá a zömmel francia biblikusok által szerkesztett, a nyugati világban akkor leginkább elterjedt ún. Jeruzsálemi Biblia, hogy valójában úgy tekinthetünk rá, mint annak a magyar változatára. A magyarországi protestáns egyházakban már 1947-ben megkezdték egy új fordítás előkészítését. Az egyes könyveket próbafüzetekben jelentették meg, végül azonban csak 1975-ben látott napvilágot a teljes újfordítású Biblia. Szövege alapos munka eredménye, mai magyar nyelven szólaltatja meg Isten igéjét, bár érződik rajta az erős kötődés Károlyi szövegéhez. A magyar katolikusok körében a Szent István Társulat Bibliájának egyeduralmát az 1997-ben megjelent Jeromos Biblia törte meg. Közkeletű elnevezését a kiadójáról, a Szent Jeromos Bibliatársulatról kapta. Káldi-Neovulgáta fordításnak is nevezik, mert Káldi György szövegét javítja az 1979-ben megjelent Neovulgata alapján. A Bibliatársulat célja az volt, hogy a nagyalakú, nehéz, főként pedig drága Szent István Társulat-i Biblia mellett olcsó és jól használható Szentírást adjon nagy példányszámban a magyar nyelvű katolikusok kezébe. E praktikus szempont az új kiadást rövid idő alatt sikeressé tette, és a másik kiadót is arra késztette, hogy könnyebben kezelhető és olcsóbb kiadásokat adjon közre. Napjainkban mind a katolikusok, mind a protestánsok körében két-két Szentírás forog közkézen: a katolikusok a Szent István Bibliát és a Jeromos Bibliát használják egyenrangúan, a protestáns egyházakban viszont az új fordítás nem szorította ki a széles körű használatból a Károlyi Bibliát sem. Az új fordításokat a biblikus írásokban sokszor rövidítve jelölik: az UKB a Szent István Társulat Bibliája (új katolikus Biblia), az UPB az új protestáns Biblia jele, a KNV pedig a Káldi-Neovulgata, vagyis a Jeromos Biblia Kritikai kiadások A keresztény apologéták (= hitvédők) már az ókorban szembesültek a szövegek közötti különbségekből adódó problémákkal: a zsidókkal folytatott vitáik az eltérések miatt helyenként a süketek párbeszéde volt, hiszen nem volt közösen elfogadott szöveg, amire érvelésükben hivatkozhattak volna. Ez váltotta ki Órigenészből, hogy elkészítse a kritikai munkák ősének tekinthető Hexaplát: ebben egybevetette az Ószövetség héber szövegét és különféle fordításait, hogy azok alapján meg lehessen alkotni a Septuaginta mértékadó szövegét. A kritikai kiadások iránti igény az újkor hajnalán jelent meg újra. A koraújkori kutatók legfőbb törekvése arra irányult, hogy a szövegváltozatokból megalkossák az eredetihez legközelebb álló elfogadott szöveget, az ún. textus receptus-t, és ez legyen az alapja a latin és a népnyelvű fordításoknak. A 19. századtól sorra kerültek elő a Biblia ókori kéziratai és szövegemlékei, a különféle kódexek és papiruszok. Hozzájuk kigyűjtötték a liturgikus könyvekből és az egyházatyák írásaiból is a bibliai idézeteket. Ezeket egybevetve igyekeztek megrajzolni a szöveghagyományok családfáit: a rokon vonásokat felmutató szövegek történetét visszavezetni addig a pontig, ahol az eltérések keletkeztek. Ez a sziszifuszi munka tette lehetővé az újkor kritikai kiadásait, amelyek egyre megbízhatóbb eredeti szöveget nyújtanak. A héber szöveg mai kritikai kiadásai: a keresztények körében általánosan használt héber alapszöveg ma a stuttgarti héber Biblia (BHS). Ezzel párhuzamosan a jeruzsálemi Zsidó Egyetem is foglalkozik a héber szöveg kritikai kiadásával. A Septuagintát illetően a 20. század első felében angol nyelvterületen Swete, másutt, így nálunk is Alfred Rahlfs kritikai kiadásai terjedtek el. 7

8 Az Újszövetségnek a 19. század óta számos kritikai kiadása megjelent. A ma elterjedt két legfontosabb kiadás, a Bible Societies és a Nestle-Aland szövegei egyre inkább közelítenek egymáshoz. Közülük a kontinentális Európában leginkább az Eberhard Nestle munkáján alapuló Erwin Nestle Kurt Aland által szerkesztett kétnyelvű (görög latin) Újszövetség használatos. A Biblia történeti kérdéseinek feldolgozásában a katolikus és a protestáns kutatók között ma már alig tapinthatók eltérések. A kutatások közös eredményei alapján egyre-másra jelentek meg ökumenikus Bibliafordítások. 4. AZ ÓSZÖVETSÉG VILÁGA Ebben a részben az Ószövetség világával ismerkedünk, egyfajta színpadképet vázolunk el, hogy megismerkedjünk a történések hátterével: a korral, a hellyel és a szereplőkkel Ó- és Újszövetség A történeti kinyilatkoztatás Ábrahámmal kezdődött és az utolsó apostol halálával ért véget. Ezen belül Ábrahámtól Jézusig tartott az ószövetségi kinyilatkoztatás, az újszövetségi kinyilatkoztatás pedig Jézus személyében és művében történt meg, amihez hozzátartozik az az értelmezői folyamat is, amely kb. a Kr. u. 1. század végéig (az apostolok haláláig) az ősegyházban ment végbe. Az Ó- és az Újszövetség viszonyát nem a szembenállás, hanem a beteljesedés jellemzi. Az Újszövetség az Ószövetség kérdéseit, témáit, várakozásait, reményeit helyezi új összefüggésbe azzal, hogy Jézus Krisztus tanításában és sorsában ráismer azok valódi és teljes értelmére. 8 Nem mondhatjuk tehát, hogy az Ószövetség a zsidóság vallása, az Újszövetség pedig a kereszténységé. Az Ószövetség kora véget ért, de ez nem azt jelenti, hogy a tanítása lejárt. A keresztény hit alapja az Ó- és Újszövetség egésze, az Ószövetség a maga teljességében része a keresztény tanításnak azzal azonban, hogy annak igazi értelme csak az Újszövetségben tárul fel. Pál apostol a zsidókról szólva így ír erről a korintusiaknak: Az ő értelmük eltompult, hiszen mindmáig rajta a fátyol az Ószövetségen, amikor olvassák, s rajta is marad, mert csak Krisztusban tűnik el. Igen, mind a mai napig fátyol borítja szívüket, amikor Mózest olvassák, de ha majd az Úrhoz térnek, eltűnik a fátyol. (2Kor 3,13-16) Bár teológiai szempontból az Ószövetséget közvetlenül követi az Újszövetség, történeti értelemben beszélünk a két szövetség közötti, ún. intertestamentárius korról is, és az írott Ószövetség és az Újszövetség közötti időszakot értjük alatta (kb. a Kr. e. 2. századtól Jézusig tartó kort). Ennek oka, hogy kb. a Kr. e. 2. századtól a zsidóság az Ószövetség könyveire (elsősorban a Tórára, a Nebiimre és a Zsoltárok könyvére) már szent iratokként tekintett. Ebben az időszakban gazdag értelmező irodalom bontakozott ki: az ószövetségi szövegeket magyarázták, saját korukra, problémáikra alkalmazták. A Bibliát már nem írták, hanem kommentálták. Közben a korabeli élő vallásosság új műveket is létrehozott, amelyek hűen tükrözték a kor gondolkodásmódját. Ezek már nem kerültek be a Szentírásba (apokrifek maradtak). Az újszövetségi történetek, viták hátterét sokszor csak ezekből az apokrifekből, bibliamagyarázati hagyományokból érthetjük meg Az ószövetségi kor Az Ószövetség ideje tehát az Ábrahámtól Jézusig tartó kor. Ez nagyjából az időszámításunk előtti két évezred, amiből a Szentírást természetesen a választott néppel, Izraellel történő események érdeklik. Az ószövetségi kor közelebbi lehatárolása már nem ilyen egyszerű. Az elejét tekintve a bizonytalanság abból adódik, hogy az Ábrahámról és a pátriárkákról szóló elbeszéléseket nehéz a történelemben elhelyezni. Ezért sokan csak Izrael népének kialakulásától, tehát a Kr. e. 13. századtól kezdik az Ószövetség történetének elbeszélését, a pátriárkák korára mint Izrael előtörténetére tekintenek. Az ószövetségi kor végét illetően pedig az okoz vitákat, honnantól számoljuk az intertestamentárius kort, tehát az Ó- és Újszövetség közötti történeti időszakot. Sok ószövetségi történetírás, bibliai bevezető (elsősorban a protestánsok) csak a makkabeusi kor kezdetéig (tkp. az utolsó protokanonikus könyv, Dániel születéséig = Kr. e. 165 körül) vezetik el az ószövetségi eseményeket.

9 Mivel azonban még fontos (deuterokanonikus) ószövetségi könyvek születtek 165 után is (pl. 1-2 Makkabeusok, Judit, Bölcsesség), mi az ószövetségi kor végének Kr. e. 63-at tekintjük, amikor Palesztina a rómaiak uralma alá került. Ami ezután történt, az már valóban az Újszövetség felvezetése. Az ószövetségi kort alapvetően három szakaszra tagolhatjuk. Az első időszak a nép kialakulása és az a másfél-két évszázad, amikor Izrael törzsszövetségként létezett. A második időszak Izrael államiságának a kora; ebben a korban Izrael vallása szorosan kapcsolódik a királyság eszméjéhez és intézményeihez. A királyság bukásával és a zsidóság szétszóródásával kezdődik el a harmadik, lényegében mind a mai napig tartó kor, amikor Izrael vallási közösséggé vált. Ettől fogva az Izraelhez tartozás személyes vállalás: az tartozik a választott néphez, aki a Tórát, a vallási parancsokat és hagyományokat elfogadja és megtartja. Az Ószövetség korszakait ennek alapján tehát az alábbiak szerint határozhatjuk meg: I. IZRAEL MINT NÉP 1. A pátriárkák kora A pátriárkák Izrael névadó ősatyái, történetüket a Gen fejezetek tartalmazzák. Ebből a az Ábrahámról, a fiáról, Izsákról és az unokájáról, Jákobról szóló elbeszélés-füzér, a pedig az ún. József-novella. A történetmondás azzal kezdődik, hogy Ábrahám Mezopotámiából Kánaánba vándorol, és azzal végződik, hogy az idős Jákob és minden fia Egyiptomba költözik. A korról szóló bibliai elbeszélés alkalmatlan arra, hogy belőle a mai történetírás az eseményeket a maga igényei szerint rekonstruálja, ezért abban a kérdésben sem lehet állást foglalni, beszélhetünk-e itt egyáltalán eseményekről ; ha igen, akkor a leírtak történeti magvát a Kr. e. 2. évezred első felébe, a századba helyezhetjük el. 2. Kivonulás Egyiptomból, pusztai vándorlás, honfoglalás (Kr. e. 13. század) A Biblia szerint az Egyiptomból megszökött héberek a pusztában válnak Jahve népévé, majd negyven évi vándorlás után veszik birtokukba Kánaánt, az Ígéret földjét. A bibliai adatokból nehéz volna az események idejét meghatároznunk, ám szerencsére ez esetben van egy külső forrásunk is: Mernepta fáraó emlékoszlopa megörökíti egy hadjárat emlékét, és ezen a Kánaánban legyőzöttek között beszél egy Izrael nevű népről, tehát ben, a 13. század végén Izrael mint nép már Kánaánban élt. 3. A bírák kora (Kr. e század) A bibliai elbeszélés szerint a honfoglalás végén az izraelita törzsek Szikemben szövetséget kötöttek (Józs 24). A következő időszakot ez határozza meg: a törzsek külön élnek, időről időre (főleg veszély idején) ideiglenes vezetők, a bírák fogják össze őket. II. IZRAEL MINT KIRÁLYSÁG 1. Az egységes királyság kora (1012 k. 925 k.) Saul (1012 k k.) jelenti az átmenetet a bírák korából a királyság korszakába. Őt a filiszteus veszély elhárítása érdekében választották királlyá, de a jogköre nem volt sokkal több, mint egy bíráé Dávid (1000 k. 965 k.) az első igazi király: Saul bukását követően előbb Júda, majd az északi törzsek is királlyá választották. Ő építi ki az Izrael államiságának intézményeit Salamon (965 k. 925 k.) Dávid fia, és művének folytatója. Az ő idejében felépül a jeruzsálemi templom. Izrael a többi közelkeleti szakrális királyság egyikévé lesz; belpolitikája azonban elidegeníti az északi törzseket. 2. A két királyság kora ( ) Az ország kettészakadása (925) Salamon halála után az északi törzsek Jerobeám vezetésével elszakadnak a dávidi királyi háztól. Önálló országuk lesz Izrael (= az északi ország), míg a dávidi ház Júda (= a déli ország) fölött uralkodik A testvérháború időszaka ( ) A két királyság negyven éven át próbál a másik fölé kerekedni; ezalatt mindkét ország súlyos veszteséget szenved Az Omri dinasztia kora ( ) Az északi országban tehetséges és sikeres királyi ház uralkodik, a föníciai városállamokkal és Júdával fenntartott szövetségi viszony lehetővé teszi Damaszkusz terjeszkedésének feltartóztatását. A sikeres politika ára mély vallási válság, a kánaánita Baal-kultusz térnyerése Jehu puccsa (843), az arám fennhatóság kora ( ) Jehu puccsal megdönti az Omri dinasztiát, a vallásváltás veszélye elhárul, de Damaszkusz mindkét izraelita királyságot adófizetőjévé teszi A két ország utolsó aranykora ( ) 9

10 Az arám fennhatóság megszűnik, a nemzetközi politikai vákuum lehetővé teszi mindkét ország gazdasági felvirágzását. A korszak végén megjelennek az első klasszikus próféták (Ámosz, Ozeás, Izajás, Mikeás) Az asszír birodalom felemelkedése (745-től), Izrael bukása (722) III. Tiglat-pilezer asszír király trónra lépésével Asszíria elindul világhódító útjára, Izrael fővárosa, Szamaria 722-ben elesik, ezzel az északi ország (és vele a párhuzamos izraelita királyságok) története véget ér. 3. Az asszír fennhatóság kora ( ) Júda megmarad, de csak az asszír birodalom hűbéres királyságaként. Csaknem száz évig ez szoros fennhatóság, Jozija ( ) uralma idején azonban az asszír kontroll fellazul, kb. 630-tól lehetővé válik Júda belső reformja (= deuteronomista reform). Végül a méd-babiloni szövetség 612-ben elfoglalja az asszír fővárost, Ninivét, ezzel az asszír kor véget ér. 4. A babiloni fennhatóság kora: Júda végnapjai ( ) Az időszak elején Babilon és Egyiptom küzd a Júda feletti uralomért. 597-ben a babiloniak elfoglalják Jeruzsálemet, sokakat deportálnak Babilonba (= a babiloni fogság kezdete), hűbéres királyt ültetnek Júda trónjára. Cidkija azonban fellázad, ezért a babiloniak megostromolják Jeruzsálemet, 587-ben beveszik, a templomot lerombolják, és véget vetnek a dávidi ház uralmának. Ezzel Júda önálló államisága és vele a királyság kora is véget ér. III. IZRAEL MINT VALLÁSI KÖZÖSSÉG 1. A babiloni fogság, a diaspóra kezdete ( ) Három deportálás nyomán jelentős közösséget telepítenek át Babilonba; a harcok elől pedig sokan elmenekülnek a környező országokba, főleg Egyiptomba ezzel kezdetét veszi a szétszóratás (diaspóra) ideje. 2. A perzsa kor ( ) Erről a korról nem maradt fenn folyamatos történetírás, két időszakot ismerünk belőle közelebbről: Hazatérés a fogságból, a templom újjáépítése ( ) Círus perzsa király megdönti az újbabiloni birodalmat, és engedélyezi a Babilonba hurcolt zsidóknak a hazatérést és a templom újjáépítését. Küzdelmes éveket követően 515-ben felszentelik a második (újjáépített) templomot Ezdrás és Nehemiás reformja ( k.) A vallási életében és azonosság-tudatában ellanyhult közösséget Nehemiás és Ezdrás szervezik újjá. Az Ezdrás által kihirdetett vallási törvények erős kereteket adnak a zsidóság fennmaradásához. 3. A hellén kor (332-63) A 4. század végén Nagy Sándor megdönti a perzsa birodalmat, és átveszi annak tartományait, így Júdát is. Halála után (323) hadvezérei osztoznak a hódításain. A 2. század kezdetéig erről a korról is csak elszórt utalások maradtak fenn a zsidóság történetéről. A 2. századtól viszont a makkabeusi könyvekből, illetve Josephus Flaviustól újra van eseménytörténetünk Júda a ptolemaidák uralma alatt ( ) A 3. században Júda az Egyiptomban uralkodó Ptolemaioszok uralma alatt él A szeleukida uralom kezdete ( ) A paniumi csatában (198) Júda a Mezopotámiában uralkodó szeleukidák uralma alá kerül. 175-től IV. Antiokhosz Epifánész erőszakos hellenizálásba kezd, a zsidó vallás gyakorlását korlátozzák A makkabeus felkelés ( ) 167-ben a vallásüldözés miatt hosszú felkelés robban ki a szeleukidák ellen. Három testvér vezeti a felkelést: Makkabeus Júdás ( ), Jonatán ( ) és Simon ( ). A végére Júda csaknem teljes függetlenséget szerez. 4. A Hasmoneusok kora (134-63) A makkabeusok leszármazottai gyakorlatilag független királyokként uralkodnak Júda fölött; meghódítják a környező tartományokat, és erőszakkal terjesztik a zsidó hitet. 5. Júda Róma fennhatósága alá kerül (63) A hatalmi játszmák, intrikák végül Róma kezére játsszák az egész területet A bibliai táj Ma Közel-Keletnek nevezzük azt az területet, ahol a Szentírás eseményei játszódnak. Izrael ezer szállal kötődött a tágabb környezetéhez, részese volt annak a politikai, gazdasági, kulturális és vallási világnak, amely a Kr. e. 4. évezredtől a római korig a Mezopotámiától Egyiptomig húzódó területen kialakult Az Ószövetség tágabb környezete Az ókori Izrael által ismert világ az ún. termékeny félhold és annak tágabb környéke. Termékeny félhold alatt a Perzsa öböltől a Sinai félszigetig tartó félkör alakú sávot értjük, amely Mezopotámia (a mai Irak) és a 10

11 Földközi tenger délkeleti partvidéke (a mai Szíria, Libanon, Izrael és Jordánia) földművelésre és állattenyésztésre alkalmas területeit foglalja magába. Ettől az egybefüggő területtől elkülönült, de hasonló természeti adottságokkal rendelkezett Izrael nyugati szomszédja, a Nílus völgyében fekvő Egyiptom. Izraelnek elsősorban azokkal a népekkel volt kapcsolata, amelyek e területen éltek, de ismerte a hozzájuk kapcsolódó vidékeket is. Dél-Arábiával gazdasági kapcsolatokat ápolt, tudott Egyiptom déli szomszédjáról, Etiópiáról és nyugati szomszédjáról, Líbiáról. A kereskedelem és a népmozgások révén kapcsolata volt Kis-Ázsiával (a mai Törökországgal), Mezopotámia sorsán keresztül érintették az iráni felföldön lakók beavatkozásai a térség történetébe. Tudott a Kaukázus térségében lakókról, Görögországról (bibliai nevén Jáván) és a Földközi tenger szigetvilágáról. A fogság utáni kortól a perzsa, majd a hellén nagybirodalmak részeként az ismert világ még tovább tágult: Kelet felé egészen Indiáig, nyugat felé pedig az egyre erősödő Rómáig, általa pedig más európai és észak-afrikai tájakig. A Közel-Kelet az őskőkorszak óta lakott volt. Az ásatások a Kr. e. 8. évezredig visszamenőleg falukultúrák és korai városok egész sorát tárták fel. A Kr. e évezredekben a térség lakói fokozatosan elsajátították mindazt a tudást, amely a 3. évezred kezdetén az első nagy civilizációkat létrehozta: házak építését, agyagedények, kő- és fémeszközök készítését, a földművelést és az állattartást, a folyóvizek hasznosítását, végül pedig az írás-olvasás tudományát is. A kezdetben elszigetelt térségek között a 4. évezredben már kulturális kapcsolatok alakultak ki: Mezopotámia és Egyiptom között ebben a korban is Szírián és Palesztinán keresztül közlekedtek. Az első országok a folyók árterületein jöttek létre: Egyiptom a Nílus völgyében, a sumér városállamok pedig Dél-Mezopotámiában, a Tigris és az Eufrátesz alsó folyásánál. E területek hordaléktalaja igen termékeny és jól megművelhető. A folyók ingadozó járása és a hosszú száraz évszak azonban kiszámíthatatlanná tette a termelést: az áradás elönthette, a forró nyár pedig kiszáríthatta a vetést. Ahhoz tehát, hogy e területek nagyobb népességet is képesek legyenek eltartani, gátakat kellett építeni, a folyótól távolabb fekvő területekre pedig csatornákkal kellett a vizet elvezetni. Egyiptom Afrika északkeleti sarkában, a Nílus völgyében fekszik. Az ország a folyó széles deltavidékétől (Alsó-Egyiptom = észak) az első zuhatagig (Felső-Egyiptom = dél) tart mintegy ezer kilométer hosszan, de alig néhány kilométernyi szélességben. Keletről és nyugatról a sivatag határolja, Ázsiához szárazföldön a deltavidék keleti oldalán a Földközi tengert és a Vörös tengert elválasztó kb. 100 kilométer széles területtel kapcsolódik (ma a Szuezi csatorna köti össze itt a két tengert). Mezopotámia (= folyóköz) alatt a Tigris és az Eufrátesz alsó szakasza menti területeket értjük (ma Irak). A két folyó ma egyesül, mielőtt a Perzsa öbölbe ömlene, az ókorban azonban még külön érték el a tengert, mivel még nem töltötték fel hordalékukkal a torkolat vidékét. Egyiptommal ellentétben Mezopotámia nyílt terület: északról és keletről hegyvidék, északnyugatról az Eufrátesz felső szakasza határolja; ez utóbbin keresztül van kapcsolata Kis-Ázsiával, illetve a Földközi tenger partvidékével Az Ószövetség közelebbi környezete: a szír-palesztin térség Szír-palesztin térség alatt a Mezopotámia és Egyiptom között fekvő, nyugatról a Földközi tenger, keletről az arábiai sivatag által határolt területet értjük. Északi része Szíria, déli Palesztina, a kettőt a Libanon hegység választja el egymástól. A több mint kétezer méter magas Libanon hegység páros hegylánc: a tenger felőli oldala a Libanon, a sivatag felőli az Antilibanon, közöttük hosszú folyóvölgy húzódik. Legmagasabb pontja az Antilibanon déli részén emelkedő Hermon hegy (2814 m). Az éves csapadék itt meghaladja az 1000 millimétert, a kései hóolvadás miatt pedig az innen eredő folyók nyáron sem száradnak ki. A hegységből ered az észak felé folyó Orontész, amely a Földközi tengerbe ömlik, és a dél felé tartó Jordán, amely a Holt tengerben ér véget. A Libanon nyugat felé szinte a tengerig ér: a hegyvidéket a tengertől csak egy szűk sáv választja el: ez volt az ókorban Fönícia partvidéke. Szíria a Libanontól északra, az Orontész völgyében, illetve az Antilibanontól keletre a szír sivatag határáig fekvő terület, amelyet északról az Eufrátesz határol. Tengerparti részén folytatódik a föníciai városok sora, a terület belsejében a 13. századtól az arám népesség vált meghatározóvá. 11

12 A kettős hegylánc Palesztinában is folytatódik, de már jóval szelídebb magasságokkal: a hegycsúcsok méteresek. A két hegyláncot a Jordán völgye választja el, és osztja (a Földközi tenger felől nézve) Jordánon inneni (Ciszjordánia) és Jordánon túli (Transzjordánia) területre. Északról dél felé haladva a tengerparti síkság kiszélesedik. Az észak-dél irányú hegylánc a Genezáreti tó alatt keresztben is megtörik: ez a kelet-nyugati irányú Jezréel-völgy. Ennek déli oldalát a tengerig nyúló, a parti síkságból kiemelkedő Kármel hegy (546 m) határolja. Ettől északra a tagolt tengerparton a nagyobb öblök kiváló kikötőhelyek; itt alakultak ki a legfontosabb föníciai városok. Dél felé viszont a homokos part vonala egyenes, kevés kikötésre alkalmas helyet lehet találni. A Jordán folyó a Libanonból meredek völgyekben több kisebb ágban éri el első jelentősebb kiszélesedését, a Hule tavat (mára jórészt kiszárították). A kis tó még 70 méterrel a tengerszint felett feküdt, alig húsz kilométerrel délebbre, a 21x11 km-es Genezáreti tó viszont már 210 méterrel a tengerszint alatt található. A Jordán ezután egy szélesebb mélyföld árkában halad végpontja, a 398 méterrel a tengerszint alatt fekvő Holt tenger felé. Tengernek mondjuk, de valójában 76 km hosszú és 16 km széles tó. Partja a világ legmélyebb szárazföldje. Mivel tehát nincs lefolyása, a tóba ömlő víz elpárolog: évente csaknem kétmilliárd köbméter víz tűnik el a levegőben. A kőzetből oldott sótartalma rendkívül magas, kb. 25 %-os; ez lehetetlenné teszi bármiféle növényi vagy állati élet kialakulását a vízben. A Holt tengertől a keskeny Araba völgy vezet Palesztina déli tengeri kijáratához, a Vörös tenger keleti mellékágában fekvő Akabai öbölhöz. Palesztina éghajlata igen változatos. A tengerpart és a ciszjordániai hegyvidék klímája mediterrán, a Jordán völgy inkább szubtrópusi, Transzjordániában pedig, ahogyan a hegyvidék fokozatosan átmegy sivatagba, a nagy napi hőingadozással járó sivatagi klíma jelenik meg. Az éves csapadék mértéke a tengerszint feletti magasság függvénye: a hegyvidéken milliméter, a Jordán völgyében és a transzjordániai pusztaságon már csak Az éves csapadékmennyiség azonban kiszámíthatatlan: egyes években nagy aszály sújtja a területet, és a Jordán völgyének mélysége miatt (Mezopotámiával és Egyiptommal ellentétben) ezen csatornázással sem lehet segíteni. Ráadásul a csapadék éves eloszlása is szélsőséges: nyáron egy csepp eső sem hullik, a földművesek alig várják az októberi korai esőket, hogy elvégezhessék a szántásvetést; ezután a csapadék zöme a téli hónapokban érkezik. Szerencsés esetben a kalászfejlődés szempontjából fontos időszakban, áprilisban a késői esők a nyár előtt utoljára még megöntözik a földeket. Ezután egészen szeptember végéig már csak a reggeli harmatképződésből remélhetnek vizet. Mivel a hegyvidék jellemző kőzete a mészkő, a téli csapadék a hasadékokban nyomtalanul eltűnik. A föld alatt azonban komolyabb vízgyűjtők is kialakulnak, itt bővizű kutakból lehet egész éven át vizet nyerni. A Kr. e. 13. században feltalálták az égetett mészből készített habarcsot, amellyel a természetes üregek repedéseit kivakolták, ezzel a hegyvidéken is lehetővé vált a víztározás. A szír-palesztin térség köti össze Egyiptomot és Mezopotámiát. Észak-déli irányban két fő útvonal alakult ki: a tenger útja (via maris) és a király útja (via regis). A tenger útja Egyiptomból Észak-Mezopotámiába és Kis-Ázsiába vezetett: a Sinai félsziget északi peremén a Földközi tenger partján haladt; a Karmel-hegységen a tengertől eltávolodva Megiddónál vezetett át; itt kettévált: egyik ága visszatért a tengerpartra, másik ága a Libanon és az Antilibanon közötti völgyben Hamáton és Aleppón át Karkemisbe vezetett, itt ágazott el Kis-Ázsia, illetve Asszíria felé. (Nem véletlen, hogy épp a csomópontok, Megiddó és Karkemis voltak nagy ütközetek színhelyei.) A király útja Memfiszből a Sinai félsziget belsején át előbb az akabai öböl kikötőjébe, Ecjón-geberbe vezetett, onnan átkelt a közel 2000 méter magas Szeir hegységen, majd a transzjordániai hegyvidéken haladva elérte Damaszkuszt, és a Szíriai sivatagot átszelve jutott el Márinál az Eufráteszhez, hogy azután délkelet felé haladva Babilonig és Urig vezessen Ószövetségi népek Izrael az ókori népek és kultúrák között késői jövevénynek számít. Mire a Kr. e. 13. században a történelem színpadára lépett, a híres nagy birodalmak, a sumér civilizáció, az akkád uralom, az óbabiloni birodalom, Mitanni rettegett királysága, az egyiptomi ó- és középbirodalom rég letűntek, és velük együtt népek tűntek el, oldódtak fel nyomtalanul a Közel-Kelet közös kultúrájában. 12

13 Egyiptom és Mezopotámia népei A Közel-Kelet népeinek többsége semita. Sokáig a legősibb semita birodalom, Akkád nyelve volt az irodalom és a diplomáciai érintkezés közös nyelve. Egyiptom lakói hamiták voltak, akik országuk zártsága és kultúrájuk sajátosságai miatt egészen a hellén korig meg tudták őrizni nyelvi-etnikai különállásukat. A Kr. e. 2. évezred népvándorlásaiból azonban ők sem maradhattak ki, területükre beözönlöttek a hikszoszok, és egy időre át is vették az ország feletti uralmat. A 13. században Egyiptomnak újabb népvándorlással kellett megbirkóznia: az ún. tengeri népek Itáliából, Szardíniáról, illetve az Égei tenger térségéből érkeztek, és feltehetően a trójai háborút megelőző és kísérő zavaros viszonyok késztették őket vándorlásra. A Kr. e. első évezredben zsoldosként, rabszolgaként vagy a hódító hatalmak miatt mind több idegen érkezett a Nílus völgyébe: az egyiptomiak büszkesége már egyre inkább csak a dicső múltból táplálkozott. Egyiptom egészen a Kr. e. 6. századig nagy hatással volt Izrael történetére. Ez volt a szolgaság háza, ahonnan kivonultak, ugyanakkor tőle várták (hiába) az asszír és a babiloni hódítás idején a segítséget, és sokan ide menekültek a 6. század elején a háború elől. Ezért itt jelentős zsidó diaspóra alakult ki, amely a hellén korban főként a Septuaginta megalkotásával és Filón teológiai-filozófiai munkásságával komoly műveltséget képviselt. Ugyanakkor az egyiptomi hitvilág, vallási kultúra a zsidóság számára idegen maradt: a szoros politikai kapcsolat ellenére sem volt rá hatással. Mezopotámiába a Kr. e. 2. évezredben folyamatosan érkeztek új népek. Az ősi sumér civilizáció felolvadt az akkád kultúrában, ennek örökösei lettek a Tigris és az Eufrátesz alsó szakaszán lakó babiloniak (akiket a Biblia káldeusoknak nevez) és a Tigris felső szakaszán élő asszírok. Ezek a népek a Mezopotámiát elözönlő amoriták és akkádok keveredéséből jöttek létre. Később az indoárják nyomására északról, a Kaukázus térségéből, valamint keletről, a Zagrosz hegységről és az iráni felföldről betelepültek a hegyi népek, mindenekelőtt a hurrik, akikből Asszírián kívül a szír-palesztin térségbe is bőven jutott. A térség életére rajtuk kívül a hettiták voltak nagy hatással. Ez a Kis-Ázsiában élő nép 1600 és 1200 között kiterjesztette uralmát az Eufrátesz felső szakaszáig és Szíriáig. A sokféle nép keveredése ellenére Mezopotámia őrizte és ápolta a sumér-akkád mítoszokban megfogalmazott ősi kultúráját, az óbabiloni birodalom által ráhagyott jogrendet. Ez a világszemlélet egészen Kánaánig hatott, és nagyban befolyásolta az izraelita műveltséget és életfelfogást, jóllehet az asszírok és a babiloniak hódításaitól történelmük során sokat szenvedtek A szír-palesztin térség népei Ha Mezopotámia a népek olvasztótégelye volt a Kr. e évezredben, akkor a szír-palesztin térség kicsiben legalább annyira az. A Kr. e. 13. századra már minden lakható területe benépesült. Szíria népessége Mezopotámiához hasonló volt: amoriták, hurrik, indoárják, kánaániták és hettiták keveredtek egymással, amíg a Kr. e. 13. században meg nem jelentek az arámok, akik ettől fogva egészen az ókor végéig e terület urai lettek. Egységes arám állam nem alakult ki, városállamaik közül idővel északon Hamát, délen pedig Damaszkusz emelkedett ki. Ez utóbbi a Kr. e. 9. században Izrael fölébe kerekedett, a 8. században azonban már egymás szövetségesei voltak az asszír hódítással szemben. Nyelvük fokozatosan a térség közös nyelvévé vált, olyannyira, hogy a Kr. e századtól a zsidók körében is kiszorította a hébert a mindennapi használatból. Jézus és az apostolok anyanyelve is az arám volt. A mai Libanon tengerparti sávján jöttek létre a föníciai városállamok. Lakói kánaániták voltak, akik a Kr. e. 3. évezredben Palesztina területéről érkeztek. A szűk tengerparton komolyabb mértékű mezőgazdálkodás nem alakulhatott ki, ezért a föníciaiak a Libanon erdejéből és a tengeri kereskedelemből éltek. A Libanon hatalmas erdőségeiben kiváló épület- és szerszámfa termett, amelyre Mezopotámiának és Egyiptomnak is nagy szüksége volt. A tagolt tengerpart széles öbleiben jelentős kereskedővárosok alakultak ki: a legészakabbra fekvő Ugarit főként a 15. században játszott vezető szerepet. E város a kánaánita kultúra fontos szövegemlékeinek lelőhelye. Tőle délre feküdt Arvad városa, alatta pedig Biblosz, amely az ó- és a középbirodalom idején Egyiptom fő kereskedelmi partnere. A Kr. e. 13. századtól előbb Szidon, majd a legdélebbre fekvő Tírusz jelentősége növekedett meg. E városok vezetésével váltak a föníciaiak a Földközi tenger nagy kereskedő népévé. Gyarmataik közül a római korban Karthágó Itáliát is elfoglalással fenyegette. 13

14 A föníciaiak az írás fejlődésében is fontos szerepet töltöttek be. Ők találták fel a mássalhangzókat rögzítő ábécét, amely a kép- és szótagírásokkal szemben a hangokat jegyezte le, és ezzel jelentősen leegyszerűsítette az írást. Bonyolult fejlődésen keresztül ebből jött létre a görög és a latin írás is: ez utóbbiak már a magánhangzókat is külön írásjegyekkel jelölik. A térség déli részét ma Palesztinának nevezzük, a Biblia azonban őslakói után Kánaánnak hívja. Legrégebbi városa, Jerikó már a Kr. e. 8. évezred óta létezett, de számos városának története visszanyúlik a Kr. e évezredbe. Az őslakosság a Kr. e. 3. és 2. évezredben összekeveredett a jövevényekkel: amoritákkal, hurrikkal, hettitákkal, akik átvették a kánaáni nyelvet és kultúrát. A kánaáni vallást a Biblián kívül elsősorban az ugariti (rasz-samrai) szövegekből ismerjük. Az istenek fölött mindenek teremtője, Él állt, akinek személyessége később elhalványult, és neve köznévvé is vált. A Bibliában így többnyire többes számú alakjában (Elohim) egyszerre jelenti Istent és az isteneket. A kánaánita panteon tényleges feje Baal volt (= úr), az istenek királya. A kultuszban dramatikusan ábrázolták évenkénti halálát és feltámadását, amely a természet megújulását jelenítette meg. A fő istennők, Aséra, Astarte és Anat voltak a termékenységi kultusz jelentősebb alakjai, ők biztosították a föld, az állatok és a nők termékenységét, de ők voltak a háború istennői is. Kultikus tiszteletükben jelentős szerepet játszott a rituális prostitúció, amelyről a Biblia utálattal emlékezik meg, ahogyan a bálványimádás egyéb formáiról, a varázslásról, halottidézésről és gyerekáldozatról is. A Kr. e században e területen több száz kisebb városállam létezett az egyiptomi újbirodalom fennhatósága alatt. A feudális szerkezetű városállamokat feltehetően hurri eredetű arisztokrácia uralta, nekik félszabad parasztok és rabszolgák sokasága szolgált. Szélesebb középosztály híján ezek az államocskák ingatag lábakon álltak. Egyre jelentősebb réteg vonta ki magát az ellenőrzésük alól. Ezt a rablókból, nincstelenekből, szökevényekből álló népséget apiruknak nevezik (többek feltételezése szerint a héber szó is ebből származik). Az apiruk lázongását, fosztogatásait a gyönge városállamok nem tudták megfékezni, és belső problémái miatt Egyiptom sem tudott a területen rendet teremteni. A 13. század első felében Egyiptom még egyszer megszilárdította uralmát Kánaánban, de az új népek megtelepedését már nem tudta megakadályozni, és a következő évszázadoktól a térség kikerült ellenőrzése alól. A tengeri népekből Palesztinának is jutott: ekkor telepedtek meg a déli tengerparton a filiszteusok, Palesztina későbbi névadói. Ezt az indoeurópai eredetű népet katonai arisztokrácia kormányozta. A vasgyártás titkának ismeretében a Kr. e. 11. században komoly fenyegetést jelentettek Kánaán egészére. Végül Dávid szorította vissza őket tengerparti területükre, ahol egészen a Kr. e. 4. századig fennmaradtak; ezt követően a Közel-Kelet hellenizációja során felszívódtak. Legjelentősebb városaik Asdód, Askelon, délen pedig Gáza voltak. A Jordántól keletre (amely már nem tartozott Kánaánhoz) ez időben új semita királyságok alakultak. Az Araba völgy keleti oldalán, az Akabai öböl és a Holt tenger között Edom, fölöttük, a Holt tengertől keletre pedig Moáb. Valamivel később tőlük északra még egy királyság, Ammon is létrejött. Ezek a népek elsősorban pásztorkodásból éltek, Moábról például tudjuk, hogy amikor Izrael hűbérese volt, évente százezer juhot és százezer kos gyapját kellett adóként beszolgáltatnia. A kánaáni városállamok túlnyomó többsége a síkságokon és a Jordán völgyében feküdt. A Kr. e. 13. században az erdő borította középső hegyvidék még csak gyéren lakott volt. A habarcs feltalálása lehetővé tette ciszternák kialakítását, ezzel pedig ez a terület is benépesülhetett. Itt jöttek létre az első izraelita közösségek, amelyek etnikailag nem különböztek Kánaán lakóitól, nyelvük, a héber is a kánaáni nyelv egyik nyelvjárása volt. Ez az új nép a kánaánita társadalommal és vallással szemben jött létre; a pusztában megismert Istennel, Jahvéval való találkozásból született, és a vallásnak és társadalmi összetartozásnak új minőségét hozta el a világnak. 5. AZ ÓSZÖVETSÉG KÖNYVEI Az Ószövetség keresztény beosztása tartalmi szempontokat követ: történeti, tanító és prófétai műveket különböztet meg. Rövid ismertetésünkben a könyvek elnevezése mellett szerepel a hosszúságuk (hány fejezetből állnak), az ismertetések végén pedig (ha van ilyen) kiemelünk néhány nevezetességet, amelyekkel az Újszövetségre, a keresztény lelkiségre vagy a kultúrára hatottak. 14

15 Áttekintő táblázat Történeti könyvek Költői művek Prófétai művek Pentateuchus Jób (bölcsességi kv) 8. századi próféták Genezis Zsoltárok Ámosz Exodus Példabeszédek (bölcsességi kv) Ozeás Leviticus Prédikátor (bölcsességi kv) Izajás 1-39 Numeri Énekek éneke Mikeás Deuteronomium Jézus Sirák fia (bölcsességi kv) 7. századi próféták Deuteronomisztikus Történeti Mű Bölcsesség (bölcsességi kv) Náhum Józsue Siralmak Szofoniás Bírák Báruk Habakuk Sámuel 1-2 Jeremiás Királyok 1-2 Fogság alatti próféták Krónikás Történeti Mű Abdiás Krónikák 1-2 Ezekiel Ezdrás Deutero-Izajás (Iz 40-55) Nehemiás Fogság utáni próféták Történeti novellák Aggeus Rut Zakariás Eszter Trito-Izajás (Iz 56-66) Tóbiás Malakiás Judit Joel Makkabeusok 1 Jónás Makkabeusok 2 Dániel Történeti könyvek A Pentateuchus A Biblia első öt könyve egyetlen, ötkötetes mű, amelyet a zsidóság Tórának, a keresztény szóhasználat Mózes öt könyvének nevez. A biblikus szakirodalomban szokásos elnevezése Pentateuchus = öt tekercs(tok) GENEZIS (TEREMTÉS KÖNYVE) (50 fejezet) A kezdetekről szól. Első tizenegy fejezete az emberiség őstörténetéről beszél: a világ teremtéséről, a bűnbeesésről, Káin és Ábel történetéről, Noéról és a vízözönről, a bábeli toronyról, továbbá nemzetségtáblákba rendezve a népek és mesterségek kialakulásáról fejezetében a pátriárkák (Izrael népének ősatyái) a főszereplők. Az idősödő, gyermektelen Ábrahámot elhívja Isten Mezopotámiából Kánaán földjére, és megígéri neki, hogy nagy néppé teszi, és utódainak adja ezt az országot. Fiának, Izsáknak két fia születik, Ézsau és Jákob közülük Jákob örökli az áldást, aki kalandos úton tér vissza az Ígéret földjére négy feleségével és tizenkét fiával (ők Izrael törzseinek névadói). A könyv harmadik része, a fejezet az ún. József-novella. Jákob legkedvesebb fiát, Józsefet a testvérei féltékenységből eladják rabszolgának Egyiptomba. Itt magas tisztségre jut, ez teszi lehetővé, hogy az éhínség elől apját és testvéreit Egyiptomba menekítse. Ez az első könyv az Ószövetség legismertebb műve: felsorolni sem lehet, mennyi jelentős és ismert történet szerepel benne. Csak a példa kedvéért: a hatnapos teremtéstörténet (1,1-2,4a), az édenkert (2,4b-25), a bűnbeesés (3), Káin és Ábel (4), a vízözön (6,13-8,22), a bábeli torony (11,1-9), Ábrahám meghívása (12,1-3), Melkizedek alakja (14,17-20), Szodoma pusztulása (19,1-29), Izsák feláldozása (22,1-18), Ézsau egy tál lencséje (25,29-34), Jákob csellel megszerzett áldása (27), Jákob álma (28,10-22), Jákob küzdelme Istennel, amelynek során az Izrael nevet kapja (32,23-33), a József novella (37-50) és azon belül a hét bő és hét szűk esztendőről szóló álom (41) EXODUS (KIVONULÁS KÖNYVE) (40) Jákob (Istentől kapott nevén: Izrael) fiai megszaporodnak Egyiptomban, a fáraó pedig elnyomja őket. Megszabadításukkal Mózest bízza meg Isten az égő csipkebokorból, és nevét is kinyilatkoztatja neki (3,14). A 15

16 fáraó nem akarja elengedni Izrael népét, ezért tíz csapás sújtja Egyiptom földjét. A tízedik csapás éjszakáján azután Izrael kivonul Egyiptomból, és a tengeren átkelve a pusztába jut. A Sínai hegynél a nép szövetséget köt Istennel, törvényeket kap tőle, de azonmód meg is szegi (az aranyborjú imádásával, 32. fejezet). Mózes közbenjárására Isten megújítja a szövetséget és újabb törvényeket ad. Ebből a könyvből ismerjük meg a mózeskosarat (2), az égő csipkebokrot és Jahve nevét (3), a tíz csapást (7-11), a húsvéti bárányt (12), az átkelést a száraz tengerfenéken (14,15-31), a mannát (16), a sziklából fakasztott vizet (17,1-7), a tízparancsolatot (20,1-17), az aranyborjú imádását (32) LEVITICUS (LEVITÁK KÖNYVE) (27) Rituális törvényeket tartalmaz az áldozatbemutatásról, a papságról, a rituális tisztaságról, az ünnepekről és a fogadalmakról NUMERI (SZÁMOK KÖNYVE) (36) A pusztai vándorlás viszontagságairól szóló történetek közé számos előírás vegyül. A könyv vége a honfoglalást készíti elő. Történetei kevésbé ismertek, de kiemelkedik közülük a lélek kiárasztása a kiválasztott hetven férfira (11,24-30), Áron kivirágzó botja (17,16-26), a rézkígyó (21,4-9), Bileám szamara (22,22-35) DEUTERONOMIUM (MÁSODIK TÖRVÉNYKÖNYV) (34) A Tórát záró könyv formai értelemben nem más, mint Mózes nagyszabású búcsúbeszéde. A honfoglalás előtt Mózes visszaemlékszik Isten jótéteményeire, a megtett útra, és inti a népet, hogy az Ígéret földjén majd tartsa meg Isten parancsait és törvényeit, akkor életét áldás kíséri. A könyv középső része (12-26) összefoglalja a törvényeket, majd Mózes beszéde záróintelmekkel fejeződik be. Ezután Józsuéra ruházza tisztségét (31), majd egy éneket és egy hálaimát követően Moáb földjéről még megnézheti az Ígéret földjét, mielőtt meghalna (34). Ez a könyv is tartalmazza a tízparancsolatot (5,1-22), itt található a zsidó miatyánk, a Sema Jiszrael (6,4-9), az áldások és átkok (28) A Deuteronomisztikus Történeti Mű A héber bibliai kánon második része, a Próféták (Nebiim) az ún. korábbi próféták könyveivel kezdődik (Józsue, Bírák, 1-2Sámuel, 1-2Királyok). A biblikus irodalom a 20. század közepe óta ezt az elbeszélésegyüttest Deuteronomisztikus Történeti Műnek nevezi, mert a honfoglalástól Jeruzsálem pusztulásáig tartó történetet a Deuteronomium szellemében dolgozza fel JÓZSUE KÖNYVE (24) Mózes utódja, Józsue vezetésével Izrael fiai átkelnek a Jordánon, és egy csodás hadjárat keretében meghódítják Kánaán földjét (1-12). A könyv második részében (13-22) a törzsek között felosztják az országot, majd Szichemben megújítják a Jahvéval kötött szövetséget. Legismertebb történetei Jerikó falainak leomlása (6) és a szikemi szövetségkötés (24) BÍRÁK KÖNYVE (21) A könyv a honfoglalást követő mintegy kétszáz évről szól. A törzsek elkülönülten élnek Kánaán területén. Amikor a nép vagy egy-egy törzs bajba jut, Isten karizmatikus vezetőt állít a törzsek élére (sófétokat = bírák), az ő vezetésükkel menekülnek meg szorongatott helyzetükből. A legismertebbek közülük Gedeon és Sámson. A könyv vége a kor zavaros viszonyait mutatja be, előkészítve ezzel a királyság korát SÁMUEL KÉT KÖNYVE ( ) A bírák korának utolsó nagy alakja Sámuel, aki a filiszteus hódítás kezdetén próbálja összetartani a törzseket. Bár a könyv az ő nevét viseli, igazi főszereplői Izrael első két királya, Saul és Dávid, témája pedig a királyság kialakulása. A filiszteus veszély miatt erős vezetőre van szükség. Ezt találja meg Sámuel Saul személyében, akit Izrael királyává ken fel. Saul eleinte sikeres a filiszteusok visszaszorításában, ám ingatag természete miatt végül elbukik. Sámuel a királyi tisztséget még Saul életében Dávidra ruházza, aki Saul halála után végleg kiűzi a filiszteusokat, majd más népek felett is győzelmet arat, és naggyá teszi Izraelt. Élete végén azonban rosszul kezeli fiai vetélkedését, lázadásokkal és pártoskodással kell megküzdenie. A könyv legismertebb történetei: Sámuel meghívása (1Sám 3), Dávid és Góliát (1Sám 17), Nátán próféta jövendölése Dávid házáról (2Sám 7,1-17), Dávid bűne Uriás ellen (2Sám 11), majd bűnbánata (12), Absalom halála (2Sám 18).

17 A KIRÁLYOK KÉT KÖNYVE ( ) Négyszáz év történetét fogja át, a királyság korát Dávid halálától a babiloni fogságig. Dávid halálával és utódja, Salamon történetével kezdődik. Salamon idejében épül a jeruzsálemi templom, Izrael békét és gazdagságot élvez. Ám Salamon nem jár egész szívvel Isten útján, uralkodása megosztja a népet. Ezért halála után az északi tíz törzs nem ismeri el fiát, Roboámot királynak, hanem Jerobeám vezetésével elszakadnak Dávid házától. Ettől fogva párhuzamosan halad az északi királyság, Izrael és a déli, dávidi királyság Júda története. A két ország testvérháborúját követően Izraelben az erőskezű Omri háza jut hatalomra. Omri fia, Ácháb idejében a kánaánita Baal kultusz ellen harcol Illés próféta, majd utódja, Elizeus. Elizeus végül királlyá keni Jehut, aki kiirtja Omri házát. Jehu utódai idejében újra felvirágzik mindkét ország, ám Asszíria hódításai térdre kényszerítik őket: Izrael megszűnik, Júda pedig vazallus királysággá válik. Júdában az asszír uralom vége felé Jozija idejében egy vallási reform megújulást hoz, de nem tart sokáig, mert az újbabiloni birodalom meghódítja Júdát és véget vet a dávidi királyságnak. A könyv fontos forrása a királyság négyszáz éves történetének, de belőle inkább a legendás betéttörténeteket ismerjük, mint amilyen például a salamoni ítélet (1Kir 3,16-28), a templomépítés (1Kir 6), az Illésről szóló történetek (1Kir 17-19), Nabot szőleje (1Kir 21), Elizeus csodái (2Kir 2.4-6). 3. A Krónikás Történeti Mű A héber kánon harmadik csoportjában, a Ketubimban kapott helyet a Krónikák 1-2., Ezdrás, Nehemiás könyvekből álló együttes, amelyet a biblikus irodalom Krónikás Történeti Műnek nevez. Ez a mű Ádámtól egészen a Kr. e. 5. század utolsó harmadáig, Ezdrás és Nehemiás koráig követi nyomon Izrael történetét, Dávid koráig azonban csak nemzetségtáblákat tartalmaz, azt követően pedig válogat az események közül A KRÓNIKÁK KÉT KÖNYVE ( ) Az első kilenc fejezet Ádámtól Saulig nemzetségtáblákban beszéli el Izrael törzseinek kialakulását. Dávid történetét Sámuel könyvéhez képest rövidítve mondja el, a középpontba a szövetségláda Jeruzsálembe vitelét és a templomépítés előkészítését állítja. Salamon történetében is a templomépítést emeli ki. Halálát követően elbeszéli az északi törzsek elpártolását, de a továbbiakban mellőzi őket és csak Júda királyaival foglalkozik. Jeruzsálem pusztulását követően a könyvet az újbabiloni birodalmat megbuktató Círus perzsa király hazatérési és templomépítési rendeletével zárja EZDRÁS KÖNYVE (10) 1-6: Círus rendeletével kezdődik; ennek nyomán sokan hazatérnek és hozzáfognak a jeruzsálemi templom újjáépítéséhez. Áskálódások miatt a templom építése elakad, de Dáriusz alatt folytatják és be is fejezik az építkezést. 7-10: Hetven-nyolcvan évet ugrunk időben; Artaxerxész perzsa király megbízza Ezdrás papot és írástudót, hogy hirdesse az Úr törvényét a júdai népnek. Ezdrás egy újabb csoporttal hazatér Júdába, megszervezi a bíráskodást, a törvény oktatását és felbontja az idegenekkel kötött házasságokat NEHEMIÁS KÖNYVE (13) Nehemiás Artaxerxész király pohárnoka, aki értesülve Júda szomorú helyzetéről, megbízást kér a királytól a tartomány élére. Hazatérve a szomszédos népek ellenségeskedései dacára titokban újjáépíti Jeruzsálem falait, a várost betelepíti lakókkal, küzd a közömbösség és a belső széthúzás ellen. A 8. fejezetben Ezdrást látjuk, aki felolvassa a népnek a törvényt, majd az istentisztelet megszervezéséről olvasunk. A könyv végén Nehemiás visszatér Jeruzsálembe, újra rendet rak a templomban és gondoskodik a szombat megtartásáról. 4. Történeti novellák A történeti könyvek közé sorolunk négy rövid novellát is, amelyből a héber kánon csak kettőt tartalmaz, Rut és Eszter könyvét, másik kettő, Tóbiás és Judit könyve deuterokanonikus, tehát csak a Septuagintában, illetve a katolikus kánonban szerepelnek. 17

18 RUT KÖNYVE (4) A bírák korában játszódik, ezért a keresztény Bibliákban a Bírák könyve után kapott helyet. A héber Bibliában a Ketubim egyik darabja, a Pünkösd ünnepének olvasmánya (cselekménye ugyanis az aratás idejére esik). Rut moabita nő, aki izraeli férfihoz ment feleségül. Amikor a férje meghal, anyósa, Noémi visszatér Júda földjére, Rut pedig vele megy. Itt nehezen élnek, de egy távoli rokon, Boász megengedi Rutnak, hogy az aratók által elhullajtott kalászokat összeszedhesse. Boász az aratást követő éjjel megígéri Rutnak, hogy feleségül veszi. Ők lesznek Dávid dédszülei ESZTER KÖNYVE (10) A héber Bibliában rövidebb változatában szerepel, a LXX és a katolikus Biblia deuterokanonikus kiegészítéseket, elsősorban imádságokat is tartalmaz. A történet a perzsa korban, a perzsa királyi udvarban játszódik. A zsidó lányt, Esztert a kegyvesztett Vasti helyett királynévá teszik, így értesíteni tudja a nagybátyját, Mardokeust, amikor az udvarban a zsidók kiirtása érdekében szervezkednek. Eszter egy lakomát rendez, amelyen leleplezi az összeesküvést, és eléri a zsidó nép védelmét. Ennek emlékére rendezik minden évben a purim ünnepét TÓBIÁS KÖNYVE (14) Ez a novella is a diaspórában játszódik. Főhőse, a Ninivében élő Tobit igaz férfi, aki imádsággal és jótettekkel szerez érdemeket, egy napon mégis megvakul. Eközben messze tőle, a médiai Ekbatanában egy fiatal lány, Sára attól szenved, hogy vőlegényeit a nászéjszakán megöli egy gonosz szellem. Tobitnak eszébe jut, hogy letétben van pénze a médiai Rágesben, és elküldi a fiát, Tóbiást érte. Az úton emberi alakban egy angyal, Rafael vigyáz rá. A tanácsára Tóbiás kifog egy halat, és elteszi a máját, a szívét és az epéjét. Rágesbe menet megáll Ekbatanában és feleségül kéri Sárát. A nászéjszakán a füstölőbe teszi a hal máját és szívét, így elűzi a démont. Rafael elhozza Rágesből Tobit pénzét, majd Tóbiás Sárával együtt hazamegy apjához, és a hal epéjével meggyógyítja a szemét. A könyv végén Rafael felfedi kilétét és Isten dicsőítésére szólítja fel Tobit családját. Tóbiás könyve az angyalokról szóló tanítás egyik fontos korai dokumentuma: a segítő angyal, Rafael, valamint a Sárát kínzó démon alakjai mutatják, hogy az Újszövetség szellemvilágról alkotott képe már jóval korábban jelen volt a zsidó vallási gondolkodásban JUDIT KÖNYVE (16) Nebukadnezár, Ninive királya elküldi a serege fővezérét, Holofernészt Júdea meghódítására. A hatalmas sereg sorra beveszi a városokat, amikor egy szorosban fekvő városhoz, Betiluához ér. Már csak ez áll útjában ahhoz, hogy Jeruzsálemet is elfoglalhassa. Megkezdik a város ostromát, ahol lassan elfogy a víz, és a város vezetői a megadáson gondolkodnak. A nehéz helyzetben előáll egy szép özvegyasszony, aki kitartásra buzdítja a vezetőket, majd lemegy az ellenség táborába. Elkápráztatja Holofernészt, és egy lakomát követő éjjel egyedül marad vele, majd álmában levágja a lerészegedett király fejét. Kosarában a vezér levágott fejével visszatér Betiluába. A történtek miatt zűrzavar támad az ellenség táborában, menekülni kezdenek, de a zsidók lekaszabolják őket A Makkabeusok két könyve (1Makk: 16; 2Makk: 15) A történeti könyvek sorát két deuterokanonikus könyv zárja. A két könyv egymástól független (tehát a második könyv nem az első folytatása). A hellén korba, a Kr. e. 2. századba vezetnek minket, amikor IV. Antiochosz Epifánész szeleukida uralkodó erőszakkal próbálta hellenizálni Júdát, ezért betiltotta a zsidó vallás gyakorlását. Ellene lázadtak fel a hithez hű zsidók a Makkabeus testvérek vezetésével. A két könyv párhuzamosan beszéli el az eseményeket, az első könyv a Kr. e. 175 és 135 közötti negyven éves időszakot fogja át, míg a második könyv cselekménye a Kr. e. 175 és 160 közötti időszakba, tehát tizenöt év történéseibe kalauzol. Az első könyv miután megemlékezett Nagy Sándorról, elbeszéli az üldöztetés kezdeteit, majd bemutatja a Makkabeus-testvérek apjának, Mattatiásnak ellenállását. A könyv további részében a három Makkabeusfivér küzdelmeit mutatja be: Júdásét, Jonatánét és Simonét. A második könyvet görögül írták az egyiptomi zsidó diaspórában. Bevezető két fejezete után a templomot ért viszontagságokról szól: Heliodor kifosztja, méltatlan főpapok kerülnek az élére, majd Antiochosz 18

19 Epifánész is kifosztja. Az üldözés kitörését követően megemlékezik a hét testvér vértanúságáról (7); ezután a fejezetben beszéli el a Makkabeus Júdás vezette harcokat. Történetét a Nikánor feletti győzelemmel zárja, ami elhozza Jeruzsálem felszabadulását. A 2Makk a holtak feltámadásába (7,9.11; 14,46), a holtakért mondott imába (12,44-45) és a szentek közbenjárásába (15,14) vetett hit egyik korai tanúja. Épp e két utóbbi tanítása miatt vetette el Luther a deuterokanonikus könyveket Költői művek A katolikus Biblia a történeti könyveket követően egy hét könyvből álló csoportot tartalmaz, amit tanító könyveknek vagy bölcsességi műveknek szoktunk nevezni. Műfajuk azonban ennél változatosabb és valójában közéjük sorolandó két másik mű is (Siralmak, Báruk), amelyeket a hagyomány Jeremiáshoz kapcsol és az ő könyvét követően, a prófétai iratok között helyez el. A költői művek között ötöt bölcsességi könyvként tartunk számon: Jób, Példabeszédek, Prédikátor, Jézus Sirák fia, Bölcsesség JÓB KÖNYVE (42) Ez a nagyszabású költemény az igaz ember szenvedésének értelmét keresi. Prózai kerettörténete egy gazdag arábiai férfiről szól, akit kikér a sátán Istentől, hogy próbára tegye Isten iránti hűségét. Jób elveszíti gyermekeit, vagyonát, fekélyek sújtják de nem átkozza meg Istent. A költői részben először három barátja győzködi Jóbot arról, hogy ismerje be bűneit, hiszen csakis azért érhették ilyen csapások, mert vétkezett. Jób egyre hevesebben tiltakozik ellenük. A fejezetekben váratlanul megjelenik egy negyedik barát, Elihu is, aki arról akarja meggyőzni Jóbot, hogy a szenvedéssel Isten neveli az embert. Jób erre nem válaszol. Végül a fejezetekben megjelenik Jahve is, aki a teremtésben megnyilvánuló bölcsességről beszél. Jób mit sem érthet belőle, nem ítélheti meg saját sorsából a világ értelmét. A könyv végén a prózai kerettörténet záró részében Isten megjutalmazza hűségéért Jóbot ZSOLTÁROK KÖNYVE (150 ZSOLTÁR) Ez a könyv a Biblia imagyűjteménye. Százötven zsoltárt tartalmaz, egyéni és közösségi imákat, panaszokat, kéréseket, hálaadásokat és dicsőítéseket vegyesen. Mindegyik zsoltár ritmikus formában készült, tehát kántálható, énekelhető darabok; némelyikük feliratából látjuk is, hogy az istentiszteleten, zenei kísérettel adták elő őket. A Zsoltárok könyve az Ószövetség talán legnagyobb hatású gyűjteménye az Újszövetség gyakran idéz belőle, a keresztény lelkiség pedig középpontba állította rendszeres imádkozásukat. Teológiai szempontból kiemelkedő zsoltárok: a 2. (a messiás istenfiúsága), a 8. (az ember méltósága), a 22. (Jézus imája a kereszten), a 110. (a messiás főpapsága). Ezek mellett fel se lehet sorolni a liturgiát, a keresztény lelkiséget, a költészetet mélyen átjáró zsoltárhelyeket PÉLDABESZÉDEK KÖNYVE (31) Kilenc részből álló bölcsességi mondásgyűjtemény. Az ókori keleten nagyon kedvelték a közmondásokat, a frappánsan megfogalmazott életbölcsességet. Ez a mű több évszázad gyűjtését tartalmazza, nemcsak Izraelből, de az egész Közel-Keletről. Három terjedelmesebb gyűjteményt tartalmaz: a 2. és az 5. gyűjtemény a királyság korából való, rövid mondásokat tartalmaz; az 1. gyűjtemény a legkésőbbi, a perzsa vagy hellén korból való, műfaját tekintve atyai intő beszéd PRÉDIKÁTOR KÖNYVE (12) Műfaját tekintve mondásokkal átszőtt bölcsességi értekezés. Szerzője az élet értelmén gondolkodik, és keserűen állapítja meg: minden csak hiábavalóság és szélkergetés, az életben ugyanis nincs igazságosság, a halál pedig minden emberi törekvést semmivé tesz, a jót is, a rosszat is. A bölcs és igaz életet ennek ellenére értelmesebbnek találja, mint a balgák és gonoszok útját ÉNEKEK ÉNEKE (8) A bölcsességi művek között szerepel, de csak azért, mert a felirata Salamontól eredezteti. Valójában harminc énekből álló szerelmi költemény, amely a férfi és a nő egymás utáni vágyakozását, társkeresését és egyesülését fogalmazza meg. Nincs vallási tartalma, de már az ókorban allegorikusan értelmezték, Isten és a nép, illetve (a kereszténységben) Krisztus és az egyház szeretetkapcsolatára. 19

20 JÉZUS SIRÁK FIA KÖNYVE (51) Eredetileg héber nyelven írták Kr. e. 190 körül, de a Septuaginta őrizte meg a számunkra görög fordításában. Bár az írástudók nagyra becsülték, késői keletkezése miatt a héber Bibliába nem került bele, így a protestáns kiadásokban sem találjuk meg (deuterokanonikus könyv). Szerzője az egyre népszerűbb hellén gondolkodással és erkölccsel szemben a zsidó bölcsességi hagyományt ajánlja olvasóinak: a Tóra szerinti életet és az abból fakadó tisztességes, józan, nagylelkű magatartást az élet minden területén. Műve végén megemlékezik Izrael történetének nagyjairól BÖLCSESSÉG KÖNYVE (19) Ez is deuterokanonikus könyv, az Ószövetség legkésőbbi műve, feltehetően a Kr. e. 1. században írta meg görög nyelven egy Egyiptomban élő zsidó. A szerző jártas a hellén kultúrában, művét átjárja a hellenista gondolkodás és stílus, de célja nem más, mint hogy az elgörögösödött zsidókat megerősítse vallásukban és történettudatukban. Az örök életbe vetett hitével és a Bölcsesség nagyfokú megszemélyesítésével nagy hatást gyakorolt az Újszövetségre SIRALMAK KÖNYVE (5) A keresztény Bibliában a prófétai iratok között, Jeremiás könyvét követően szerepel, a héber Bibliában a Ketubimba tartozik. Öt gyászéneket tartalmaz, ebből az első négy alfabetikus költemény (minden vers a héber ábécé soron következő betűjével kezdődik). A mű Jeruzsálem és a templom Kr. e. 587-ben bekövetkezett pusztulását siratja BÁRUK KÖNYVE (5 + 1: JEREMIÁS LEVELE) Deuterokanonikus könyv, a katolikus Bibliában a jeremiási könyvek között találjuk, mivel a hagyomány Báruknak, Jeremiás titkárának tulajdonítja. Valójában kis gyűjtemény a keleti diaspórából: egy történeti bevezetőt követően a száműzöttek bűnbánati imáját, egy bölcsességi intelmet és Jeruzsálem panaszát és vigaszát tartalmazza. A mű 6., utolsó fejezete Jeremiás levele, eredetileg önálló mű, amely a bálványimádást gúnyolja ki Prófétai könyvek A keresztény Bibliában a négy nagypróféta könyvét a tizenkét kispróféta könyve követi. A négy nagypróféta közül Dániel könyve a héber Bibliában a Ketubimban szerepel. Prófétákról szóló elbeszélésekkel a DTMben is találkozunk, a héber kánon őket tekinti a korábbi prófétáknak. A 8. századtól megjelenő, személyes hivatáson alapuló prófétaság fő képviselői önálló művekkel kaptak helyet a kánonban. Ezért őket íróprófétáknak nevezzük, jóllehet a legtöbbjük csak szóbeli igehirdetést végzett; beszédeiket ismeretlen hagyományozók gyűjtötték könyvekbe. A prófétai könyveket nem a bibliai sorrendben mutatjuk be, hanem időrendben, a katolikus fordításban szereplő nevükkel (nevük héber, ill. protestáns változatát ld. fent a bibliai könyveket összefoglaló táblázatban) Nyolcadik századi próféták ÁMOSZ (9) Ő az első írópróféta : a Kr. e. 8. század közepén, Júda és Izrael utolsó aranykorában élt. Júdában élt, de az északi királyságban, Izraelben végezte igehirdetését. Működése csak néhány hétig vagy hónapig tarthatott, utána kiutasították Izraelből. A hamis vallásosság és a jogtiprás ellen szólalt fel, megjövendölve, hogy az északi ország hamarosan elpusztul OZEÁS (14) Ő volt az egyetlen északi (izraeli) származású írópróféta. Az asszír hódítás idején, Izrael utolsó éveiben működött. A felesége elhagyta és elzüllött. Ezt jelnek tekintette: ugyanígy hagyta el Izrael Jahvét annak ellenére, hogy Isten szerette, fölemelte népét. Tőle ered tehát Isten és a nép kapcsolatának szerelemként, házasságként való ábrázolása, amely sok prófétát és szent írót ihletett, és ez tette lehetővé azt is, hogy egy profán szerelmi ének, az Énekek éneke helyet kapjon a Bibliában IZAJÁS 1-39 Izajás könyvének első része (1-39) mögött a történelmi Izajás próféta áll, aki a 8. század utolsó évtizedeiben, az asszír hódítás korában működött Júdában. Az előkelő származású és nagy műveltségű próféta ezekben a