Irodalmi, mûvészeti, közéleti folyóirat

Átírás

1 Partium Irodalmi, mûvészeti, közéleti folyóirat BAKOS KISS KÁROLY (BEREGÚJFALU) BENEDEK SZABOLCS (budapest) CSAKA JÓZSEF (KOLOZSVÁR) CSORDÁS LÁSZLÓ (ESZENY) DUSA LAJOS (DEBRECEN) FARKAS GÁBOR (DEBRECEN) FARKAS WELLMANN ENDRE (GYERGYÓSZENTMIKLÓS) FAZEKAS ÁRPÁD (NYÍREGYHÁZA) FAZEKAS ISTVÁN (SZÁSZHALOMBATTA) FELHÕS SZABOLCS (VÁSÁROSNAMÉNY) FINTA ÉVA (SÁROSPATAK) GERGELY FELICIÁN (BUDAPEST) HAMAR PÉTER (FEHÉRGYARMAT) JÁNOSI ZOLTÁN (NYÍREGYHÁZA) JOÓ ADRIÁN (DEBRECEN) KIRÁLY ZOLTÁN (KOLOZSVÁR) KOSZTYÓ GYULA (BEREGDÉDA) KOVÁCS TÜNDE (MÁTÉSZALKA) LACKFI JÁNOS (ZSÁMBÉK) MEDVIGY ENDRE (BUDAPEST) MOLNÁR BERTALAN (BEREGSZÁSZ) NAGY ÁKOS (MISKOLC) OLÁH ANDRÁS (MÁTÉSZALKA) PAYER IMRE (BUDAPEST) PÉCSI GYÖRGYI (BUDAPEST) PRÁGAI TAMÁS (BUDAPEST) RIMÓCZI LÁSZLÓ (BUDAPEST) RUBOVSZKY ANDRÁS (BUDAPEST) SAMU JÁNOS VILMOS (ZOMBOR) SARUSI MIHÁLY (BALATONALMÁDI) SZABÓ PÁL (HÓDMEZÕVÁSÁRHELY) SZAKOLCZAY LAJOS (BUDAPEST) SZÉKELYHIDI ÁGOSTON (HAJDÚBÖSZÖRMÉNY) SZIRMAI PÉTER (BUDAPEST) TÓTHÁRPÁD FERENC VARGA JÁNOS (NYÍREGYHÁZA)

2 Fedõlap: Borítóterv: Beregi keresztszemes terítõ (Beregi Múzeum) Filep Anita (Mátészalka) Szerkesztõk: Bakos Kiss Károly (Beregújfalu), Elek Ottó (Nyíregyháza), Varga János (Nyíregyháza) Felelõs szerkesztõ: Felhõs Szabolcs (Vásárosnamény) Fõmunkatársak: Kürti László (Mátészalka) Oláh András (Mátészalka) Állandó munkatársak: Szabó Pál (Hódmezõvásárhely Csordás László (Ungvár-Eszeny) Kiss Lajos András (Nyíregyháza) Ószabó István (Debrecen) alapító fõszerkesztõ Kiadja a Kelet-Magyarországi Szabadelvû Protestáns Kör megbízásából Az Unitárius Alkotók Társasága (UART) Védnökök: Karner Ottó, az UART elnöke (Budapest) Medvigy Endre (Budapest) Pomogáts Béla, irodalomtörténész (Budapest) Székelyhidi Ágoston, irodalomtörténész (Hajdúböszörmény) Megjelenik negyedévente ISSN WEB: partiumlap@gmail.com A szerkesztõség címe: Partium Mûhely 4800 Vásárosnamény, pf:2. Tel.: 06-20/ Nyomda: Örökségünk Könyvkiadó Kft. Nyíregyháza, Bercsényi oroksegunk@chello.hu

3 Tartalomjegyzék Lackfi János Kis nyári dalkoktél... 5 Szakolczay Lajos Test és lélek... 9 Dusa Lajos Nyári képsor Szabó Pál Nyári levél Farkas Gábor Allegória Lehet Hamar Péter Az ügyvéd felesége Benedek Szabolcs Muppet show Payer Imre Július Sarusi Mihály Ugatoló Farkas Wellmann Endre Éneked éneke Prágai anzix Kovács Tünde Mint Mózesé Rád bízva Molnár Bertalan Szavalóverseny Kovács Vilmos emlékére Finta Éva Anziksz egy régi nyárból Oláh András visszafelé holnaptól Nagy Ákos Inkvizíció Bakos Kiss Károly Nyáron a város Prágai Tamás Rubaíyat Külön utakon Irán Egy perzsa sakk-készletre Csordás László Háttérelemek egy nyári szerelemben Kis(s)-paródia nyár 3

4 Kosztyó Gyula Az Osztrák-Magyar Monarchia 1915-ben közölt propagandatudósításai a korabeli kárpátaljai magyar sajtóban Rimóczi László Szerintem a szex csak a szép emberek sportja Tóthárpád Ferenc Fordul az ég Hitetlen Gioconda A disszemináció ábrándja Gergely Felicián Szívemet hozzád emelem Jánosi Zoltán Kõnig Frigyes arcképéhez Csordás László Sütõ András Anyám könnyû álmot ígér c. mûvének helye a változó magyar irodalmi kánonban Dr. Fazekas Árpád köszönõbeszéde Medvigy Endre A 80 esztendõs Bedõ György köszöntése Fazekas István Hubay Miklós naplója Az ember tragédiájáról Csaka József Fõgondnoki köszöntõ beszéd a Szejkefürdõi Unitárius Találkozóra Joó Adrián A bíráló bírálata Pécsi Györgyi Király Zoltán a Tokaji Írótábor évi díjazottja Király Zoltán Nagyon kéne Alkalmi vers erõs idegzetû felnõtteknek A Nõ Samu János Vilmos Nicsiren megfogan majd Szirmai Péter Varjak és keselyûk Varga János A templomok kutatása Felhõs Szabolcs Visszamagyarosodás a nemzeti egység jegyében Székelyhidi Ágoston Értékek és esélyek a magyar irodalomban Hírek Partium

5 LACKFI JÁNOS Kis nyári dalkoktél 1. LÉPDELÕ Felmegyek a lépcsõn, Fáj a porckorong, Klaffog is a térdem, Nem panaszkodom. Lemegyek a lépcsõn, Mint egy kerge bak, Alattam a lábak Csetle-botlanak. Jó annak, ki ülhet, Pláne heverész, Kínoz ez a lábam, Mint a marhavész. De ha a sík járdán Végigmegyek én, Nincsen egész Pesten Snájdigabb legény. nyár 5

6 2. SZABADULÓMÛVÉSZET Kavarom-keverem Feketés levesem. Fazekam kiürül, Ha ma bezabálom. Megörül a leves, Ha az út egyenes, Szabadon elinal, Szalad a gigámon. Beszorult ez a test, A ruhád levehesd, Se trikód, se gatyád, A kaloda szétdõl. A hurok kilazul, Nyakam is szabadul, A helyem megürül, Kibujok a létbõl. 3. NYÁRI EUFÓRIA Víz felé igyekszem Lenge kisgatyában, Szõke szösz fehérlik Barna bõrömön. Átvakít a napfény Csontomon, velõmön, Minden porcikámon: Égi röntgenem. Majd ha sisteregve Zöld hidegbe dûlök, Kerge bugyborékok Körbezsonganak. Bukkanok ki újra, Szénsavas bizsergés, Vízdugó fülemben, Töksüket vagyok. 6 Partium

7 4. TÁJKÉP Csorba égi bögre, Kósza gyöngy pörög le, Körbegördülõ nap, Estben oldható. Pisla félszemével Föld az égre néz fel, Fák a szempillái, Tágra nyílt a tó. Morzsa ment szemébe, Húnyorog dühében, Hánytorog csak egyre, Nem pislogja ki. Már a szem bevérzett, Nap-szilánk nem éget, Borogatja este, Óvja, elfedi. 5. VÍKEND-NÉPDAL Kimegyek a telkemre, Sárgaborsó de zsenge. Zsigulimból kiszállok, Sárgaborsót kaszálok. Ágyások közt kószálok, Ne lássanak a lányok, Megnõtt a petrezselyem, Ki se látszik a fejem. Ki se látszom a gazból, Én hamis, az igazból, Igazolványom hamis, Hamis vagyok magam is. Gyere velem a gazba, Én volnék itt a gazda. Hogyha velem dolgozol, A törvény is igazol. nyár 7

8 6. SZÉK, ERNYÕ Hommage tudod, kinek A szék, az ernyõ, a talány, Aki vagy néhanap talán Egy megkopott tükör falán Kívül-e vagy belül? Az arcodon a párnanyom, A vérbajom vagy párbajom, Ön-véremmel párbajozom, Hogy ki gyõz, kiderül. Mint kóbor kutya, leskelek, Semmiért nem kezeskedek, Az idõ már felesketett, Így ülök hát, csehül. Pléhlavóron kolompolok, Ez amolyan konok dolog, Egy lelencgyerek kujtorog A fejemben belül. Párnában sírok, kósza toll, Uram, tehozzád nem hat el, Ha tollam sír, hogy alhatol, Mért tûröd süketül?! Lenne vasból minden pihe A dunyha, párna zörgene, Egetverõ zenebona, Hallja meg égi fül!! 8 Partium

9 SZAKOLCZAY LAJOS Test és lélek Faludy György* Nagyon megtisztelõ számomra, hogy Faludy György engem választott beszélgetõtársnak. Ennek története van. Hangulati bevezetésként, mielõtt megkezdenénk a disputát, hadd olvassak fel pár sort tíz évvel ezelõtti tanulmányomból. A Faludy György látomásait a Mozgó Világ közölte számában. Az egyetemes magyar költészet alighanem legismeretlenebb ismerõse Faludy György. Könyve itthon három és fél évtized elõtt jelent meg, mégis, még a fiatalokban is, Villon-átköltései révén varázsosan cseng a neve. Kéziratban terjedõ verseinek legendája van, melyet még csak erõsít a kalandos életút. Átváltozásai vándorlásai országból országba, helyrõl helyre maguk is költõiek: a döntést legelsõbben az etika parancsa irányítja. Könyörtelen, önmagát sem kímélõ szenvedéllyel, dühösen és életigenlõ akarattal választja ki az új és új terepet, tagadja meg az egyik, szereti meg a másik hazát. Örökösen félúton van, és mégse hontalan. Ha a magyar nyelvet is hazának vesszük miért ne vennénk annak, tán egyik legbiztosabb lakója. Párizsból a dátum is fontos! 1940 májusában vallomást küld: Óda a magyar nyelvhez. Óda a magyar nyelvhez Kéri Pálnak Most, hogy szobámban ér az est setétje, te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje, s ajkad, melyrõl az esti fák alól elõször szólt az ének magyarul. Arcod tatár emléke már ködös, de titkunk itt e földön még közös s a te dalod zsong minden idegemben itt, idegenben. Magyar nyelv! Vándorutakon kísérõm, sértett gõgömben értõm és kísértõm, Kínok közt, gondjaimtól részegen, örökzöld földem és egész egem, bõröm, bérem, bírám, borom, míg bírom és soraimmal sorsom túl a síron, kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász: mennyei poggyász: * A 100 éve született Faludy György emlékére nyár 9

10 Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán vont hangszerén lázam, házam, hazám, almom-álmom, lovacskám, csengõs szánom, és dal a számon, mit kérnek majd számon: nincs vasvértem, páncélom, mellvasom, de Berzsenyivel zeng a mellkasom s nem gyõz le ellenség, rangomra törvén, sem haditörvény. Jöhetsz reám méreggel, tõrrel, ékkel, de én itt állok az ikes igékkel. Árkon-bokron kergethetsz hét világnak: a hangutánzó szók utánam szállnak, mint sustorgó füzesbe font utak fölött alkonykor krúgató ludak, s minden szavamban százszor látom orcád, bús Magyarország. Kihalt gyökök: tõzeggel súlyos rétek, ahol a fák mint holt igék, kiégtek. Õs szók: a szemhatárról századok ködébõl még derengõ nádasok, gyepüs vápákon elhullt katonák, ti bíbicek, bölények, battonyák, miket vadásztak vén csillyehajókról lapos aszókon. Magyar hangok: szöcskék és tücskök rétje, mély hangok: alkony viola sötétje, káromlások veszejtõ vadona, mondatszerkesztés pogány pagonya, költõszók: sok-sok illanó fodor, s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor, lelkünk dolmánya, szõtteses, világszép s búzavirágkék. Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya, karók, keresztek és bitófák árnya, s melléknevek, gazdag virágbarázdák, busák, buják, burjánzók és garázdák, melyik vidám faeke nyomtatott? S ti mellérendelt, kurta mondatok mint paprika, ha füzére vereslõn lóg az ereszrõl. 10 Partium

11 Ragok: szegények szurtos csecsemõi, kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nõni, és E-betûk serege: fekete mezõn zsellérek koldus menete, s ti kongó-bongó helyhatározók, kukoricásban jó irányt hozók, ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó könnyû harangszó. Jelentõmód. Az aszály mindörökre ráült a szürke, megrepedt rögökre. Magánhangzó-illeszkedés! Kaján törvénykönyvvé Werbõczy gyúrt talán? Mi vagy? Fülledt ötödfél százada robotba tört paraszt alázata, vagy összhang, mely jövendõ, szebb utakra messze mutatna? És fõnevek, ti szikárak és szépek, ti birtokos ragokkal úri népek, országvesztõk, elmozdíthatlanok, s ti elsikkadt, felõrölt alanyok, megölt vagy messze bujdosó fiak, Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal és a hazánkkal? Parasztok nyelve, nem urak latinja, nem grófok rangja, de jobbágyok kínja, magyar nyelv! fergetegben álló fácska, hajlongasz szélcibáltan, megalázva s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani? Te vagy jelentünk és a hajdani arcunkat rejtõ Veronika-kendõ és a jövendõ. Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk és forró, mint forrongó szellemünk. Nem teljesült vágy, de égõ ígéret, közös jövõ és felzengõ ítélet, nem hûs palackok tiszta óbora, nem billentyûre járó zongora, de erjedõ must, könnyeinkben úszó tárogatószó Ha a Hét évszázad magyar verseiben helyet nem kapott költõtõl idézett verset megvizsgáljuk, föltûnik Illyés Gyula Koszorújának holdudvara is. Pontosabban: a kezdemény, hiszen Faludy György sem csupán a magas és mély hangok szöcskék és tücskök rétje, alkony viola sötétje idillikumáról beszél, hanem a Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak, megannyi sötétben világoló láng tragédiájáról. A hazáról, mely épp ez idõ tájt vergõdött a német szorításában, nyár 11

12 s önmagáról, a hontalanról, ki kénytelen volt megfutni otthonról, hogy hû maradván eszméihez, egyszer hazaérkezhessék. Miképp készült ez az esszé? Izgalmas körülmények között. Hiszen Faludynak nálunk még a nevét sem volt szabad leírni. Nem sokkal azelõtt jelent meg az Irodalmi Újságban nagy Kádár János-verse a helytartóról, akit Moszkva irányított. Én a nyolcvanas évek elején kezdtem behatóbban foglalkozni a nyugati magyar irodalommal. Kutatásaim során így jutottam el Faludyhoz. Hírbõl már ismertem az amerikai kiadású összest (Püski), s némi engedély megszerzésével az Országos Széchényi Könyvtár zárolt részlegében ahol a pornográf irodalom egy kalap alatt volt a politikailag ugyancsak veszélyes könyvekkel a valóságban is ízlelgethettem a tiltott árut. Csakhogy a kék borítós kötet, elsõsorban a terjedelme miatt, föladta nekem is a leckét. Hétvége közeledett, s azon töprengtem, hogy miként, miféle csellel vihetném haza szombatra-vasárnapra. Markovics Györgyit, a külön gyûjtemény vezetõjét, megkértem, hogy pár napra vagy lopja ki nekem a Faludy-kötetet, vagy engedje meg, hogy a táskámba rejtsem. Nehezen állt kötélnek, hiszen mint mondta erõsen figyelik, itt-ott-amott belügyesek, pártemberek vannak a nyakára ültetve. De ha nekem ennyire fontos ez a könyv hogyne lenne fontos, hiszen szeretném, ha a tanulmány írásakor is nálam volna?, majd csinálunk valamit. Az összeesküvés sikerült, s hétfõn már helyén is volt a veszedelmes zugáru. A Mozgó Világ szerkesztõségében, noha sejtették, hogy baj lesz belõle, nagyon megörültek a tanulmánynak. Akkoriban minden nyugati magyar irodalommal foglalkozó szöveget külön kérés nélkül be kellett mutatni a minisztérium irodalmi osztályának. Õk hagyták jóvá cenzúra!, a közlést. Hogy barátaim beküldték-e szemlézésre Faludy-portrémat, nem tudhatni állítólag telefonon kapták meg a beleegyezést a hivataltól: mehet!, mindenesetre a tanulmány megjelent. S hamarosan kitört a botrány. A Faludy György látomásai sikerét mi bizonyíthatná jobban, mint hogy egy év múlva megszûnt a folyóirat. A kommunista irányítást és átvételt, jóllehet a folyóirat mindmáig él, mi meghalásként nyugtáztuk. Bár az szám már teljesen ki volt szedve az egész Bibó István elõtt tisztelgett, nem engedték a kinyomtatását. A decemberi számot összehordott anyaggal a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója, Siklósi Norbert jegyezte. És hiába volt már nyomdában az januári szám kézírásos szám lett volna, amely fakszimilében Tamási Árontól gyerekkori iskolásfüzetének fogalmazásával Esterházy Péterig közölte volna a nagybecsû dokumentumokat, a szerkesztõség karakánsága miatt Bibó-ügyben egy jottányit sem engedtek mindenkinek föl kellett állnia. Nemcsak Kulin Ferenc és társai adták be lemondásukat, de még a takarítónõ is önként távozott. Ennyi a történet. De a Püski-kiadású könyvet még ekkor sem birtokoltam. S te, Gyurka, hogy megörvendeztessél, talán Bécsen keresztül elküldted nekem az annyira és oly régóta óhajtott összegyûjtött verseidet. Sejthetted, milyen õrült filosz vagyok, ezért verset lejegyezve történetüket, a versben szereplõ alakokat stb. kézírással is körbeírtál. Ezt a becses példányt õrzöm mindmáig. Amelyben az Óda Sztálin hetvenedik születésnapjára címû köszöntõ valójában az ünnepelt kínpadra vonása legalább annyi golyóstoll-betûvel van megszentelve, mint a nyomtatott szöveg. S a dedikáció is, a könyv eleje helyett, a 499. oldalra került. Hogy megtévessze az elfogásra szakosodott embereket. Kérdezõként azért ülök veled szemben, mert ezt a kis dolgozatot megírtam. Bátor letten volna? Nem. Például Cs. Szabó Lászlóról sem ezért írtam. Hanem azért, mert az egyetemes magyar irodalomnak olyan értékeit zárta el elõlünk és az olvasóközönség elõl az irodalompolitika és a hatalom, hogy úgy gondoltam: nem lehet tisztességes irodalomtörténész az, aki nem emeli be az értékfolyamba ezeket a kitagadott mûveket. Jóllehet hatalmas vers-életmûvel állunk szemben összegyûjtött verseid mellett tekintélyt sugall az 1400 költeményt egybefogó mûfordítás-gyûjteményed is, önéletrajzi köteteddel kezdjük! Igaz, a Pokolbéli víg napjaim címû munkád tágabb körben ugyancsak ismert, mégis 12 Partium

13 elõször az életutadról faggatlak. Annál is inkább, mert a könyv, vagyis az elsõ fejezet Párizzsal kezdõdik. Az elsõ részben, itt-ott, a Zsolnai nagyszülõkre, tehát a gyerekkorra is utalsz Igen, a könyv 1960 körül angol kiadónál jelent meg, angol közönségnek. A kiadó, André Deutsch kért meg, hogy írjam meg Recsket egy riportregény formájában százezer szóban. Megírtam pár hónap alatt, aztán elolvastam a kéziratot, és eldobtam az egészet. Végül három és fél év alatt készültem el vele közben más dolgom is volt, az Irodalmi Újságot szerkesztettem, ami rengeteg idõmet vette el. André Deutschhoz már nem mertem felmenni a kézirattal: leadtam a portásnak, és gyorsan meglógtam, hogy meg ne rakjanak. Nagy örömömre aztán másnap kedvesen fölhívtak, és kiadták a könyvet. Ha magyarul írtam volna, rendes idõrendben kezdtem volna, és beszéltem volna mindenrõl, mindenekelõtt nem is a gyerekéveimrõl és az iskoláskoromról, hanem írtam volna arról a pár évrõl, amit idehaza töltöttem el fiatal íróként. Írtam volna barátaimról, az ismerõsökrõl, Kosztolányiról, Karinthyról, József Attiláról Angol közönségnek arról, ki volt József Attila, nem tudok írni anélkül, hogy három vagy négy oldalon meg ne magyaráznám, ki volt õ, és akkor se érek vele semmit. Ezt láttam késõbb egyetemi elõadásaimon a Columbiai Universityn: mondjuk Móricz Zsigmondtól vagy Tersánszkytól, senkitõl nincs igazán jó fordítás. Az angol tanítványaimnak hiába beszélek Arany Jánosról vagy Petõfirõl, Ady Endrérõl vagy József Attiláról, ha nem ismerik. Tehát kénytelen voltam összefogni a történetet, és arról írni, mi történt 1938 és 1953 között 15 év alatt. Azt, ami utána következett, Wesselényi Miklósné gyönyörû kifejezésével rémuralom után rém-unalom -nak neveztük, amikor a kommunista rendszer hervadni, porhadni kezdett, unalmas és nevetséges volt, és aztán jött a forradalom. A forradalmat egyáltalán nem lehet megírni, mert az külföldi szempontból hencegés még akkor is, ha minden igaz, vagy akkor is, ha csak a fele az igazságnak. Tehát be kellett fejeznem ott, hogy elengedtek Recskrõl. Pesten születtem, a nagyapám négyéves koromban megtanított írni-olvasni az utca reklámjain, ez volt akkor a szokás. A Fasori Gimnáziumba jártam, egy humanista iskolába, onnét kerültek ki a magyar Nobel-díjas tudósok. Naponta egy latin, egy magyar, egy német és az ötödik osztálytól egy görög óra volt, és csak a maradék volt fizika, kémia és matematika; a tudósok mégis onnét származtak: Szent-Györgyi, Wigner és Neumann, az egyetlen kivétel Szilárd Leó, aki annak ellenére, hogy abban az utcában lakott, nem járt a Fasoriba. Õ magyarázta el nekem fiatalkoromban a relativitás két teóriáját. Úgyhogy azon kevesek közé tartozom, akik 18 éves korukban pontosan tudták, mi az, különben nem értettem volna meg, ma se tudnám. Édesapám, aki liberális volt, és aki a technológiai fõiskolán a kémiát tanította, elhatározta, hogy énnekem is vegyésznek kell lennem. Magyarországon van negyvenezer vagy ötvenezer költõ, közülük senki nem tudja megkeresni a kenyerét: Babits Mihály tanár, a Nyugatot szerkeszti, Kosztolányi a Pesti Hírlapba ír Költészetbõl nem lehet megélni, ezzel szemben a vegyészmérnöknek és vegyésztanároknak mind tûrhetõ állásuk van, tehát legyen a gyerek saját érdekében vegyészmérnök és vegyésztanár, és közben esténként írjon verseket, mert azt mellékesen nagyszerûen lehet csinálni. Én nem mondtam ennek ellent; amikor elküldtek az egyetemekre elõször Bécsbe, aztán Berlinbe, Párizsba, majd Grazba, szépen beiratkoztam, és elmentem csillagászatot, történelmet, mûvészettörténetet, orvostant hallgatni, mindent az égvilágon, amit lehetett, csak épp kémiát nem, és mindez így ment, amíg édesapám egyszer útközben föl nem szaladt a bécsi kémiai intézet professzorához, Späthhez, akivel együtt járt a lipcsei egyetemre, hogy meglátogassa egykori kollegáját, és megkérdezte, mit tud rólam, hogyan tanulok. Az illetõ azt mondta, soha a nevemet sem hallotta; és akkor kirobbant a baj; de az igazi baj már nem robbant ki, mert roppant szerencsém volt 1933-ban behívtak katonának, és elmentem Miskolcra a hetedik határõrezredhez a Rudolf Laktanyába. mindez hosszú költõi kísérlet után történt, amelyik teljes katasztrófával végzõdött. Különbözõ napilapokba Magyar Hírlap, Népszava, Az Újság küldtem verseket, akkoriban a versekre, a beküldött novellákra a Szerkesztõi üzenet címû rovat nyár 13

14 válaszolt. Mondjuk Párizsban megvettem a Magyar Hírlapot a Boulevard de l Operán, és izgatottan lapoztam: a 14. oldalon ott állt a Szerkesztõi üzenetek: F. Gy. hagyja abba. És ez így ment sorozatosan, úgyhogy egy idõben, amikor Thomas Mann könyvét, A varázshegyet olvastam akkoriban a tüdõbaj komoly betegség volt, ami könnyen elvitte az embert, voltak személyes ismerõseim, fiatalemberek, akik tüdõvészben haltak meg, sõt a két unokatestvérem Davosban halt meg, köhécselni kezdtem, és megnyugodva állapítottam meg, hogy egy éven belül meghalok, s akkor mindezek a költészettel kapcsolatos gondok elmúlnak. Szóval, hogy mondja az optimista, végét láttam a dolgoknak. Elmentem katonának. A vezérkari százados, akit ismertem, egy szép vasárnap odajött hozzám, és azt mondta: a Magyar Hírlapban hosszú versem jelent meg. Nem tudtam róla, hogy megjelenik: egy kislapban közölték, és onnét vette át Feleky Géza doktor, a Magyar Hírlap szerkesztõje. Ezt követték más versek is, s ez egyszerre megkönnyítette és megnehezítette az életemet, mert a szüleim föladták a vegyészi pályámra vonatkozó álmaikat holott ezt sose hittem volna, az írókollégáim pedig otthagytak, mert sikerem volt. Persze nem mindenki. Villonba véletlenül estem bele. Franciául megvettem a könyvet, elolvastam, majd elmentem a bécsi egyetemre, és a kötetet itthon felejtettem. A bécsi egyetemen a könyvtárba Villon nem volt meg, illetve kölcsönben volt: jobb híján kezdtem Villon-verseket fordítani emlékezetbõl, aztán rájöttem, hogy ebben nagyszerû lehetõség rejlik. Amikor Faludy a hetvenes-nyolvanas években tiltva volt Magyarországon sem a költõ, sem a verse nem léphetett be a szülõföldre, te mégis jelen voltál. Mert a cenzúra itt-ott elbóbiskolt. Kovács György vígan mondta a Német zsoldos dalt a Korunk költészete címû hanglemezen az erdélyi korongból mi is sokat átvettünk, a kutya se hederített rá. Ahhoz tudni illett volna, hogy a névtelen vers szerzõje nem más, mint Faludy György. Ha megengeded, ugrunk egy kicsit õszén hagytad el elõször Magyarországot. Elég sok oka volt ennek, legfõképpen politikai. Hitler közeledte, a magyarországi helyzet. És nem kevésbé, hogy elsõ feleséged elõl menekülni akartál és Párizsba mentél. Ha jól emlékszem, több oka is volt a menekülésnek, de ugyanakkor bizonyos kalandéhség, kíváncsiság is dolgozott benned: Nem azért maradtam, mert hõs, hanem mivel kíváncsi voltam. Persze ezt az ötvenes évek itthoni borzalmaira írtad. Tehát a kíváncsiság egyszer itthon tartó erõ volt, másszor ugyanez adta kezedbe a vándorbotot. Vagyis a kíváncsiság vitt 1938-ban Párizsba is, ahol zseniális emberekkel, az emigráció krémjével találkoztál. Itt született az Óda a magyar nyelvhez címû versed is, amely kell-e mondani erõsen kötõdik a Nyugat nagyjaihoz. Formamívessége, plaszticitása által, s nem utolsósorban különleges verszenéjével. Ez utóbbi a mai költészetbõl, sajnos, majdnem teljesen kiveszett. Elõször Párizsban fiatalként ismerkedtél meg a nagy emigráns generációval, 1956 után ti vettétek át ezt a szerepet, amikor másodszor is elhagytad hazádat Igen. Azért is jöttünk ki, hogy tegyünk valamit Magyarországért. Erre a második emigrációban, 56 után elég nagy mód nyílt, az elsõben nem. Az elsõben nem sikerült semmit tenni: a fõ oka ennek mulatságos módon nem a helyzet volt, hanem az, hogy mi azt hittük ez már késõbb volt, Amerikában, Magyarország, ha beavatkozik is a háborúba a Szovjetunió ellen és a németek oldalán, nem lesz olyan ostoba, hogy hadat üzenjen az Egyesült Államoknak. A finnek például a német oldalon harcoltak, miután a Szovjetunió megtámadta õket, de nem üzentek hadat Amerikának, és ez volt az oka, hogy Párizs környéki békében az egyik oldalon Magyarországot teljes erõvel sújtották, a finneknek pedig adtak annyi segítséget, hogy a nemzeti önállóságukat és a demokráciájukat meg tudják õrizni. Ez a Department of State mûve volt, azt hittük, ezt mi is el fogunk érni, de Bárdossy 1941 decemberében hadat üzent az Egyesült Államoknak. Diplomáciai dolgokon múlt a helyzet. Az egyetlen eredményünk de Gaulle tábornok segítsége volt. A de Gaulle-isták, a szabad francia mozgalom velünk, a magyar mozgalommal teljes szolidaritást érzett, és ahányszor valami ünnepségünk volt, mond- 14 Partium

15 juk március 15., a francia katonaság New Yorkban díszõrséget állt nekünk. Nagy gyönyörûség volt, hogy a franciák így segítettek. Aki ott élt Párizsban, és akiket régebbrõl ismertem, azok a magyar emigráció októbristái voltak. Kit ismertem ott? Hát mindenek elõtt Károlyi Mihályt. Furcsa, kettõs ember volt, nagyon tisztességes, nagyon jóindulatú, bizonyos dolgokat meg nem értõ és soha megérteni nem tudó. Párizs után érdekes állomás következett Marokkó. Új ország, új élmények. Véletlen-e, hogy beszélgetésünknek a Test és lélek címet adtad, akárcsak mûfordítás-kötetednek? Angolul megjelent önéletrajzi regényedrõl a nálunk nem nagyon ismert Dénes Tibor aki Svájcban élt, és esszéistaként a magyar irodalom minden lényeges rezzenésére fölfigyelt harminc évvel ezelõtt egy izgalmas kritikát írt az Irodalmi Újságba Epikurosz a pokolban címmel. Mintegy figyelmeztetve az epikuroszi bölcseletre, hiszen a görög materialista filozófus epikájában elismerte a természetes élvezetek jogosultságát, de azt az értelem alá rendelte. Íme, Dénes végkövetkeztetése: elõttünk egy ember, Faludy György, aki fehéren-feketén szerelmét, örömét, nyomorultságát, élvezetét, élveboncolását megvallja, és ez a nagyszerû. Eme különleges világ Marokkó titkaiba vezess be bennünket! Az epikureizmus persze nem marokkói eredetû nálam, hanem régebbi. A filozófiák iránt amelyekkel korán megismerkedtem mindig rengeteg szimpátiát éreztem. Természetesen Szókratész és Platón iránt; de egy dolog akadályozott mindig: az tudniillik, hogy dialektikusok voltak, azaz az érveiket szónokias érveket hoztak föl nem bizonyították tudományosan. Szókratész véleményeibõl nagyon sokakat osztok morálisan, de véleménye dialektika, retorika, nem tény. A kommunisták is ezt örökölték: az az állítás mondjuk Marxé 1860-ból, hogy a munkás elnyomorodik, és ki fog halni az éhségtõl, az dialektika, retorika. Az ellenkezõje volt igaz: 1860-tól kétségbeejtõ lassúsággal ugyan, de Angliában a munkásság sorsát kezdték rendbe hozni. Szóval az, amit Marx állított, nem volt igaz. Dialektika volt, ahogy nevezték is, és nálunk sokáig nem jöttek rá arra, hogy ez nem érv, vagyis a gondolati érv nem érv. Én mindig Epikurosz mellett voltam, aki részint a való dolgokkal nézett szembe, s nem azt állította, hogy nincs Isten mint a marxisták nagy része, nem azt állította, hogy van Isten, hanem azt, hogy nem tudja, mi az igazság. Lehetséges, hogy istenek vannak, vagy Isten jó magasan a fejünk fölött van, és nem törõdik a mi dolgainkkal; mert ellentétben Luther Márton vagy Kálvin János állításával, Isten úgy látszik nem avatkozik a dolgainkba, mert ha beleavatkoznék, nem ez folyna itt a világon, ami folyik. Ez az egyik oldal, másodszor szerettem Epikuroszt azért, mert szellemi szempontból hasznos, szellemileg dicsérendõ dolgokat tisztelt, ajánlom figyelmükbe, és ugyanígy ajánlotta nem a kéjvágyat, hanem a szerelmet mint állandó kísérõ-társunkat. Párizs nyomorúságos hely volt számomra: olyan kevés pénzünk volt, olyan szegények voltunk, hogyha ezt elmondom, mosolyogni fogtok. Egy nagy, 25 literes vederben fõztünk mindig 2-3 kiló kukoricamálét; megfõztük rezsón rezsó volt a szobában, és a kerek asztalra ráborítottuk; egy nagy sütemény keletkezett, amit konyhakéssel kellett szeletelni, s ezt ettük reggel, délben és este. Aztán az ember érezte, hogy ököl van a gyomrában, és mozog is. Vörösbort ittunk hozzá; a vörösbor olcsóbb volt, mint a tej, tejet csak ritkán tudtunk venni. Egyszóval ezen éltünk. Emlékszem, egyszer Hatvany elhívott bennünket a Tour d Argent-ba az volt akkor a legelegánsabb vendéglõ, ahol 12 ezüsttálra tett osztrigával kezdtük, saját vérébe fojtott kacsával folytattuk, és kétféle borral és konyakkal végeztük, aztán az autóján hazahozott bennünket, sofõrrel persze, kitett a szálloda elé, és búcsút intett nekünk. Akkor a feleségemmel együtt megálltunk, és mi tagadás, rettenetesen rosszul voltunk jó ideig Megérkeztem Marokkóba a feleségemmel Aki elõl elmenekültél, de azért megtalált Megtalált, de az azért nem is volt olyan nagy baj, mint késõbb rájöttem, hogy nem nyár 15

16 szenvedte át az itteni borzalmakat. Nehéz volt mérleget csinálni mi volt helyesebb: itthon maradni vagy elmenni? Az elején még azt gondoltam, helytelen volt elmenni, késõbb aztán, amikor az amerikai hadseregben voltam, már úgy véltem, azért valamit tettem nem sokat persze, egy voltam tizenegymillió katona között, de az is valami, bár nem sok, nem nagy érdem. Afrikába érkezve tehát a franciák megnéztek minket, és megkérdezték: jelentkeztünk-e a francia hadseregbe, és voltunk-e katonák, amire büszkén azt válaszoltuk: igen, voltunk. Erre elvittek minket balra, a többieket pedig jobbra. Azokat, akik nem voltak katonák, kiengedték, és azokat, akik francia katonák voltak, vagy jelentkeztek katonának, de nem hívták be õket, elvitték egy koncentrációs táborba, Ain Sholiba, mert a fasiszták voltak az urak, a franciák. Azt mondja nekem a barátom, ne menjünk be ebbe a kolerabarlangba, biztos tele van férgekkel. Mit csináljunk? Maradjunk itt kint? Homoksivatagban voltunk, 42 fok melegben. Bementünk. Hátul magas fal állt, meg egy autóbusz, s azokat, akik átugrottak a falon, este bevitték a városba, majd hozták vissza. Eleinte nem értettük, mi történik, aztán rájöttünk: az idegenlégió tartotta fenn a tábort, és pénzért az embereket szabadon engedték. A táborban az illetõ nem fordulhatott senkihez, kint a városban telefonált a saját konzulátusának, ha volt ilyen, vagy a honfitársainak, akiket nem ismert ugyan, de akik segíttek rajta, és kivásárolták. Így történt velünk is: az én egyik barátom bement a városba, és a casablancai telefonkönyvben megkereste a Nagyokat, Kisseket, Hegedûsöket, Szabókat, Kovácsokat, úgyhogy három vagy négy nappal késõbb megérkezett Fekete gyógyszerész, és minket, valamennyi magyart kihozott. Casablancában egy teljesen más világba érkeztünk, ahol a barátom, aki szintén velem volt feleségestõl, másnap beállt egy gyárba munkásnak. Este megjelent a rendõrség, és azt kérdezte, mennyi pénzt akar? Magyarul nem volt szabad dolgozni. Ha dolgozik, rossz példát mutatna a bennszülötteknek tehát mennyi pénzt akar a rendõrségtõl, illetve az államtól, hogy hajlandó legyen nem dolgozni, és ingyenélõ legyen. Késõbb Marrakesbe vittek át minket. De Gaulleista rendõrfõnök volt Marrakesben, s azt mondta nekem: jaj, hát miért jár maga európai ruhában, magának olyan arab képe van, nyugodtan vegye fel a burnuszt, és járjon abban mire én mindjárt csináltattam is magamnak, s a feleségem sem ismert rám, mikor az utcán találkoztam vele. Aztán a sivatagba is lementem egypár hónapra. Nagyon szép volt. Igaz, bántott a rossz lelkiismeret: Európában háború van, én meg itt szórakozom, gazellákat nézek a sivatagban, és vidáman élek Aztán átmentem Amerikába. Jászi Oszkár írt is nekem 39 szeptemberében, hogy ne jelentkezzem katonának, mert nem érdemes a francia fémiparért meghalni. Ez volt az üzenete a háború elsõ felében. Késõbb aztán helyeselte, hogy katonának jelentkeztem. Az elsõ utad gyakorlatilag hét évig tartott. Utána hazajöttél a teljes zûrzavarba. Valamelyik versedbõl emlékszem, mivel kezdõdött magyarországi föllépésed. Az egyik orosz városparancsnok megirigyelte különleges ingedet, pisztolyt fogott rád, és levetkõztetett Egy magyar iparostól Amerikában, amikor hazajöttem, két nejloninget kaptam ajándékba. A nejloning még Amerikában is ismeretlen volt, 1946 elején jött divatba. Ezek olyan ingek voltak, ha az ember szálat húzott belõlük, és gyufa alá rakta, üveggömbbé égett a szál, úgymond primitívebb volt, de nagyszerû is, mert az ember borotválkozott, és elõtte kimosta, fölakasztotta, mire a borotválkozással végzett, már lecsöpögött a víz, úgyhogy mindjárt föl lehetett venni. Szóval nagyszerû volt, például vidéki utazásokon Magyarországon 1946 tavaszán meleg vizet is nagyon nehezen lehetett szerezni, hideg vízben is ki tudtam mosni. Nem sokkal megérkezésem után lementem kéthetes elõadást tartani Szekszárdra, és beültem abba a kávéházba, ahol annak idején Babits Mihály járt, és ahol Garay a Háry Jánost írta. Ott ülök a nagy, régi kávéházban, volt két vagy három vendég, köztük az orosz városparancsnok. Egyedül ült az asztalánál, és söröspohárból vodkát ivott. Mögötte pedig a szolgája állt. Kint várt rá a dzsip, amiben perzsaszõnyegek voltak. Egyszer csak odajött hozzám, és tapogatni kezdte a nejlont, mint a piacon a háziasszony a libát, amit meg akar vásárolni, és odakapott a pisztolyához is. Na, gondoltam, ezt megbékítem, mielõtt agyonlõ, lehúztam az inget 16 Partium

17 magamról, és a vállára akasztottam, amire boldogan elmosolyodott, kiment a szolgájával, s elhajtott a dzsipen. Én meg ott ültem meztelenül, s hirtelen megjelent a kávéház gazdája, rám nézett, és azt mondta: Faludy úr, nem szégyelli magát, ebben a tisztességes kávéházban mezítelen felsõtesttel ülni hát így szokás Amerikában? Több helyütt is említetted most csak az újvidéki Magyar Szó interjújára emlékszem, mit jelent számodra az íróbarátság. Pilinszky János és Illyés Gyula két különbözõ egyéniség, más-más életút és mûvészet, te mégis mindkettõt barátodnak mondhattad. Illyést régtõl ben Debrecenben, a mozdonygyárban kiosztották Illyés Gyula Petõfi címû könyvét 100 példányban a munkásoknak kritikára, és minket megkértek Illyést meg engem, menjünk el, és vegyünk részt ezen. Két autó jött a ház elé, az egyikben Illyés és a minisztériumból egy kommunista spicli, a másikban egy öreg nemzeti színházi színésznõ meg egy kommunista spicli ült. Szóval beültem a színésznõhöz, mert még Illyéssel nem voltam jóban; hat órakor megérkeztünk Debrecenbe, a mozdonygyár kapuja zárva, nehogy a munkások hazamenjenek. Ez volt az önkéntesség az irodalmi estre Amikor bementünk a párttitkár beszédet tartott, aztán sorra szólította a holtfáradt munkásokat, hogy olvassák fel a kritikájukat. Ilyeneket hallgattunk: olvastam Illyés Gyula kitûnõ könyvét Petõfirõl. Még az a kívánnivalóm van csak hátra, hogy a szocialista realizmust helyezze a polgári realizmus elébe. S azzal leült. Ez így ment sokáig. Kétségbeejtõ volt. Utána fölálltunk, és elénekeltük az Internacionálét. Néztem Illyést, ott állt összeszorított ajakkal, dühösen. Aztán azt kérdezte: Te tudod, mi jön most Magyarországra? Nem barátkozunk össze? Vele voltam egész éjszaka a rózsadombi házban, és beszélgettünk. Amikor lecsuktak, senki semmit nem mert tenni értem, kivéve Illyést. Mikor kijöttem a börtönbõl, rögtön másnap megkért, menjek föl hozzá. A felesége kivitte a telefont a vécébe, õ bekapcsolt két rádiót, hogy ne lehessen minket lehallgatni, és azt kérdezte: Milyen a gyilkos? Az ávós gyilkos képét akarta megismerni, arról beszéltünk. Az utolsó találkozónk Londonban volt, amikor a PEN Club ünnepelte õt, és a vacsoránál, ahol vagy harmincan ültünk egy asztalnál, megkérte az angolokat, ültessenek bennünket egymás mellé, és ne vegyék rossz néven, ha magyarul beszélgetünk egymással. A másik jó barát, akivel sok közös ügyünk volt irodalomban is, pedig egész különbözõek vagyunk, Pilinszky János. Egyszer hallottam, hogy egész csomó új verset írt, találkoztam vele a Korzón, bevittem egy kávéházba, és mondtam neki: vigyázz egy kicsit jobban, hogy ezek le ne csukjanak téged. Megígérte. Aznap tartóztattak le engem. Ennyire nem lehetett tudni, mi várható közvetlenül. Amikor kikerültem Recskrõl az utolsó csoporttal engedtek el, éjfélkor érkeztem a Keleti pályaudvarra. Megállapodtunk a barátainkkal, hogy aki szabadul, tudakozódik a feleségünkrõl; ha úgy nyilatkozott az ÁVO-nak, köszöni, hogy a férjétõl, ettõl a rohadt ellenforradalmártól megszabadította õt, akkor soha többé nem megyünk haza. Szabadulásom után tehát én is azonnal tájékozódni akartam. A pályaudvar elõtti telefonfülkébe igyekeztem, hogy telefonáljak, és megkérdezzem Gábori barátomat, hogyan viselkedett a feleségem. A fülkében állt egy esõkabátos férfi, és beszélt és beszélt. Gondoltam, ezt nem lehet kivárni; eléje mentem, hogy figyelmeztessem: Pilinszky volt az. Szóval õ volt az elsõ ember, akit újra köszönthettem. Pilinszkyvel utoljára Torontóban találkoztam, amikor látogatóba jött ki. Két napig beszélgettünk. A legnagyobb bánatom, hogy kaptam egy verset tõle 1957-ben, amelyben a forradalomról írt, s elküldte az Irodalmi Újságnak. Nem mertem leadni, mert gondoltam, hogy lecsukják érte. A vers sajnos elveszett. Kérlek, beszélj a nyugati magyar irodalomról, az Irodalmi Újság helyzetérõl, s legkivált a nagy nemzedékrõl, amelynek te is tagja vagy! A második emigrációban az volt a szép, hogy tudtunk tenni valamit az országért. Ismertük személy szerint Arnold Toynbee-t, Sartre-t, Albert Camus-t, Koestler Arthurt, szóval a világnak a Romain Rolland-nal és Thomas Mann-nal kezdõdõ nemzedékét, akik minden igaz nyár 17

18 ügyért kiálltak. Õk többet tudtak tenni nálunk, és meg tudtuk gyõzni õket a magyar forradalom igazáról, még ott is, ahol nem reméltük mint Sartre esetében például. Hogy mit tudtunk elérni? Nagyon sokat nem, de azért egyet s mást igen. Például 1831-ben a lengyel ügy fölverte a világot, de egy év múlva elfelejtették. Jött a magyar ügy ben, pár hét vagy hónap alatt elfelejtették. Mindig mindent, mindent elfelejtettek. A hír egy ideig fölvillanyozta a Nyugatot, aztán megfeledkeztek róla. Azt hiszem, a magyar ügy emlékezetét sikerült évekig, sõt talán évtizedekig is fönntartani, s ebben az a társaság, aki velem együtt kinn volt Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Ignotus Pál, Pálóczi Horváth György, Aczél Tamás, jelentõs szerepet játszott, nélkülünk ez nem történhetett volna meg, nem beszélve az Irodalmi Újság programjáról. Amikor kiérkeztem, és szerkesztõje lettem a lapnak, a magyar közvélekedés az volt, bár a nyugati sajtó nem egészen osztotta, hogy a magyar forradalmat Nagy Imre árulta el, õ volt az orosz bérenc, aki a forradalmat meggátolta, aztán eljátszotta, és akit most állítólag Romániában tartanak nem fogságban, hanem remek körülmények között, majd visszahelyezik Magyarországra, és miniszterelnökké nevezik ki. Az, hogy Nagy Imre egyáltalán szerepet kapott, és a nevét le lehetett írni, a kivégzésének volt köszönhetõ 1958-ban. A PEN Club nemzetközi ülésein, mindenekelõtt a Manchester Guardianban még akkor úgy hívták, a londoni Timesban, a Figaróban, más német, svéd, dán lapokban is, a magyar ügyet mint létezõt állandóan s végig fönn tudtuk tartani. Ez volt az egyik oldal, amit csináltunk. A másik nehezebb volt, az irodalom Igen. Újólag a nagy nemzedékrõl szeretnénk hallani! Ami tény: az 1956-os magyar forradalom életben maradt mert életben tartottátok, kitûnõ versek, kitûnõ alkotások születtek. Mindezt nektek köszönhetjük. Még olyan kevésbé politikus alkat is, mint a kanadai papköltõ, Tûz Tamás, gyönyörû verset írt 1956-ról. Igen, az elsõ pillanatban összehívták a magyar politikusokat, írókat, újságírókat Strassbourgba január 2-ára mindenki ott volt Nagy Ferenctõl kezdve Kovács Imréig. Én ellentétbe kerültem velük, az írók is a politikusokkal. Azt mondtam: Nézzétek, annak, hogy magyar politikát csináljunk, nincsen célja és értelme. Emigránsok vagyunk, s nem lesz módunk rá. Arra azonban, hogy magyar írókat, magyar újságírókat próbáljunk védeni, segíteni, lármát csapni az érdekükben, van módunk, ezt megtehetjük, és azon kívül a politikai duma helyett, amit most tartunk, gyertek velem, nézzük meg a strassbourgi dómot, mert azt csak én láttam eddig, és ti nem mire a politikusok föl voltak háborodva, az írók pedig velem jöttek a strassbourgi katedrálishoz. Nem volt harc közöttünk, de tudtuk, hogy a politikusok mondjuk az amerikai bizottság, amit az amerikai kormány fizetett sok kérdésben másként vélekednek. Voltak közöttük olyan urak, akiket személyesen nagyra tartottam, mint mondjuk Barankovics Istvánt, Nagy Ferencet Nagy Ferencnek például volt annyi esze, hogy abból a kevés pénzbõl, amije volt, egy kis birtokot vett magának Washington mellett, ott dolgozott, és nem törõdött azzal, hogy az amerikai kormánynak mi a véleménye. Az amerikai kormány azt akarta, hogy az ember mindent úgy tegyen, ahogy a Department of State kigondolta, ahol fogalmuk se volt arról, micsoda Európa. Példaként csak azt tudom elmondani, hogy miután az Irodalmi Újságnak 15 vagy 20 száma megjelent, és általában minden szám után elõfizetõvel többünk volt, megjelent Michael Josselson, a Ford Alapítvány vezetõje nálam Londonban, a szerkesztõségben, és azt mondta: Ön kitûnõen szerkeszti az Irodalmi Újságot, de mi úgy gondoljuk, nagyobb sikert érhetne el, ha ezentúl a lapot titoista szellemben szerkesztené. Uram mondtam erre, beszéljünk komoly dolgokról itt, a szerkesztõségben, a személyes dolgokat majd vacsoránál vagy ebédnél vitassuk meg lenn a vendéglõben. Nem hagyta. Rendszeresen visszajött, és javasolta, hogy titoista lapot szerkesszek. Persze nem szerkesztettem titoista lapot. Állandó harc volt az amerikaiakkal. Nem voltak rosszindulatúak, mert hónapokig, évekig tûrték, hogy kritizáljam õket, mondván: avval, hogy az oroszokat szidjuk 18 Partium

19 reggel, délben és este, az olvasóközönségünket nem tudjuk kielégíteni; de ha részint õket szidjuk, részint az amerikaiakat kritizáljuk, s azonkívül irodalmat csinálunk, az érdeklõdést kelthet az olvasókban. Azt, hogy irodalmat csinálunk, az amerikaiakat egyáltalán nem érdekelte. Az elsõ pillanattól kezdve rossz néven vették tõlem, hogy az Irodalmi Újság elsõ két oldala politikai volt, a többi nyolc-tíz oldal pedig irodalom. Azt hitték, meglehet tölteni tíz vagy tizenkét oldalt politikával. A végén persze az történt, hogy átvitték a lapot, de tulajdonképpen az elsõ négy évben sikerült néhány fontos dolgot elérnünk. Például híres történet a Gálié és Obersovszkyé. Mondjam el? Igen? Nem ismeritek? Egy szép napon, azt hiszem, 1958-ban, megtudtuk, hogy Gáli Józsefet, a drámaírót, és Obersovszky Gyulát, az újságírót, akiket egy évre elítéltek a forradalomban való részvétel miatt, másodszor is törvényszék elé állították, és mind a kettõt halálra ítélték. Tüntetések voltak Párizsban a magyar követség elõtt, ugyanígy Washingtonban, Londonban, a New York-i konzulátus elõtt. Mi tudtuk, hogy evvel nem lehet hatni Kádárra. Megkérdeztük azt, aki nálunk sokkal jobban értette ezeket a dolgokat, Arthur Koestlert, hogy mit csináljunk? Ignotus Pál kérdezte meg õt; Koestler azt javasolta, hogy utazzunk még aznap délután Oxfordba, és beszéljünk Bertrand Russell-lal; õ pedig felhívta Russellt telefonon, hogy fogadjon bennünket. Ignotusszal együtt elmentem Oxfordba. A buszon megkérdeztem Ignotust, mit tanácsolt Koestler, mit mondjon Bertrand Russellnak. Nem mondom el neked felelte, majd meghallod, amikor ott leszünk. Fölmentünk Russellhoz, várt minket, s nagyon kedvesen megkérdezte: Már megint tiltakoznom kell? Nem mondta Ignotus, sem újságban, sem televízióban nem kell tiltakoznia, ahogy ezt állandóan kértük; küldjön egy sürgönyt Kádár Jánosnak, hogy szeretné, ha a halálos ítéletet, amelyet másodszori büntetésként hoztak törvénytelenül, lévén a vád igaztalan, vonják vissza, s adjanak kegyelmet. A sürgönyben jelezze azt is, hogy amennyiben nem tesz eleget a kérésnek, még aznap éjjel fölhívja Hruscsovot, és megmondja neki: többé sem a béketanácsban, sem másutt nem vesz részt, s ezt Kádárnak köszönheti. Bertrand Russellnak roppantul tetszett az ötlet, hogy Kádárt zsaroljuk. A távirat elment; Russell még ott helyben felhívta a postahivatalt, ismerték a hangját, és Ignotus bediktálta a szöveget. Aztán visszautaztunk, és másnap vagy harmadnap kaptuk a pesti rádión az értesülést, hogy érvénytelenítették az ítéletet, és életfogytiglanra ítélték õket. Pár évvel késõbb aztán Gáli Jóskával, akin operációt hajtottak végre Hamburgban, s gyógyulása után látogatóba érkezett Torontóba, hosszan beszélgettünk az ügyrõl. Elmondta, hogy miután kegyelmet kaptak, még harminc napon át újra és újra levitték õket, kettejüket az akasztófa alá, s fölolvasták a halálos ítéletet Amikor az egész ország tudta már, hogy kegyelmet kaptak. Egyszerû történet volt Déry ügye is. Egy alkalommal, amikor hétvégén Cs. Szabó, Mikes György, Ignotus, Pálóczi Horváth György társaságában Koestlernél voltunk Koestler kint lakott vagy egyórányira Londontól Harold Nickolson kastélyában, megérkezett valaki, és azt mondta, Déry nagyon rossz állapotban van a váci fegyházban, és féltik az életét. Kéne tenni valamit. Koestler, aki ismerte Déryt Berlinbõl, azt mondta: Déry derék ember. Rögtön fölhívta az angol Munkapárt vezetõjét, aki másnap Hruscsovhoz ment látogatóba, s megkérte, tegyen valamit Déryért. A Munkapárt vezetõje azt mondta, szól Hruscsovnak, de Hruscsov meg fogja kérdezni, mi köze neki Magyarország belügyeihez? Mire Koestler: hát persze, hogy ez lesz a reakció, de aztán mondja neki, hogy mint tudja, neki jó barátja Kádár, szóljon Kádárnak, hátha tesz valamit Déryért. A következõ utáni héten Déry szabadult. Azt hiszem, 62-ben, de lehet, hogy 60-ban. Hallgatói kérdés: Hogyan tudott Recsken, az iszonytató körülmények között költõ maradni? Miként tudta lelki harmóniáját megõrizni, s mindezt a vers szolgálatába állítani? S a Kádár-versrõl is szívesen hallanánk nyár 19

20 Verset írni a koncentrációs táborban abban az esetben könnyû, ha az embert békén hagyják. Az Andrássy út 60-ban a négy hónap alatt, amikor ott voltam a pincében, könnyû volt verset írni, mert bedobtak engem, és ott hagytak néha hat hétre becsukva a cellában. Velem átellenben ült a köztársaság elnöke, aki sóhajtozott, jajgatott, mert nem szokott hozzá, hogy egyedül csináljon valamit, titkárnõ és írógép nélkül Mellettem volt a másik cellában az igazságügy-miniszter, az is ugyanilyen nehezen bírta, topogott, járt föl-alá, lehetett hallani a lépéseit. Én voltam az egyetlen, aki a saját mesterségét tudta gyakorolni minden nehézség nélkül. Nem írtam, hanem csináltam a verset, hiszen papírt, ceruzát nem adtak. Áldásos állapot volt: amikor kihallgatásra vittek is, néha elfeledkeztem arról, hogy szemben ülök egy ávóssal, aki kérdezget, s a verset automatikusan csináltam fejben tovább Recsken az volt a baj, hogy egy helyiségben voltam 180 emberrel, s éjjel úgy aludtunk, hogy lefeküdtünk az egyik oldalunkra valamennyien, s hogyha valaki pisilni ment, gyakran nem tudott visszabújni többé, mert a sor összezárult. Munkanap volt mindennap, tehát egy perc szünet sem volt; az embert nyáron kivitték, négykor keltettek, ötkor vittek ki, és este kilenckor hoztak vissza, tizenhat óra munka után. Legfeljebb beszélgetésre loptunk este egy órát az álmunkból. Ilyen körülmények között versírásról szó sem lehetett. Úgyhogy alig vártam, hogy becsukjanak a fogdába. Bekövetkezett! Eleinte sötétzárkában voltam hetekig, aztán világosra váltódott. Apró rácsok voltak az ablakon, 64 kocka Nézem a 64 kockát, mondom, 64 nap, óriási, egy egész verskötetet fogok megírni. A koszt több volt ott, mert idõnként az emberek az elsõ napokban nem, de a késõbbiekben hagytak kenyeret nekem a vécén. Késõbb hipnotizáltam az õröket, az ávósokat, hogy adjanak ennivalót nekem teljes sikerrel járt, hármat is meggyõztem. Nagyon sok ennivaló nem kellett, de egy bizonyos mennyiség, 110 kalória körül, igen. Álltam a cellámban, és verset csináltam. Hogy ír az ember verset ilyen esetben? Amikor a halállal egész közeli szomszédságban van, könnyebben tud verset írni, mert érzi, hogy rengeteg dolog elmaradt, adósa a világnak. A másik az, hogy az emlékek hallatlan erõvel jönnek föl; aztán nyelvileg roppant elõny, ha az ember az írástól függetlenül csinálja, vagyis mondja magának a verset: abból versebb vers születik. Mindennap talán sor, néha 60 is; a technikája, hogy négy sort megcsinál, és azt elmondja tízszer, tizenötször, aztán még négy sort, és elmondja a nyolc sort tízszer, tizenötször, a tizenkettõt, a tizenhatot, a húszat, huszonnégyet, és így tovább; reggel, ha kezdi, fölmondja az egészet, szóval az 1400 sort, mindazt, amit csinált kezdettõl fogva, nem felejti el soha többé. Aztán azért is boldog az ember, mert ha a negyven sort megcsinálja, már este is van. Az idõ leírhatatlan gyorsasággal megy, s ugyanakkor van idõ arra, amire egyébként nincs: egy verset akár egy, akár két hétig csinálhat, az idõ nem számít! Két gondom volt; az elsõ, hogy én vagyok a kézirat, tehát a saját életem és a vers túlélése összefügg, holott én a vers túlélését fontosabbnak tartom, mint a magamét, de a kettõt nem tudom elválasztani. Akkor tisztult a helyzet, amikor kikerültem a magánzárkából, és a barátok, a többiek, vagy 150 ember megtanult egy jó adagot; volt, aki 1000 sort tudott. Én az utolsó csoporttal szabadultam, az utolsó hússzal. Elõzõleg kijött az egyik kollegám, felment a feleségemhez, és elmondta neki a hozzá írt vers elsõ 5 versszakát, és azt mondta, tovább nem tudom, de holnap jön ki az Egri, õ elmondja az utolsó három versszakot is neked. Az egyetlen baj az volt, hogy a tartalomjegyzéket senkivel sem tudtam bevágatni, de nem is akartam. Hogy kívánhatom meg valakitõl, hogy 32 vers sorrendjét megtanulja? Beosztottam úgy, hogy az elsõ vers, A vesztõhelyre sáros út vitt, a második vers Árok, bozót, cserje, a harmadik Börtönömnek, a negyedik Cellám falán akasztófákat látok mondattal kezdõdjék, és így tovább, ábécében ment, nem kellett megtanítani senkit a sorrendre. Amikor kijöttem, mindezt nem lehetett közreadni Magyarországon, de 1956 nyarán, amikor Enczi Endre lett az Irodalmi Újság fõszerkesztõje, kért tõlem verset; úgyhogy a Zsuzsához írt vers 20 Partium