Világirodalmi folyóirat Alapítva: október TARTALOM. Aki új eget épített, saját poklából merített hozzá erőt. NIETZSCHE

Átírás

1 Világirodalmi folyóirat Alapítva: október LII. évfolyam, 7 8. szám július augusztus TARTALOM Aki új eget épített, saját poklából merített hozzá erőt. FRIDA KAHLO Pál Ágnes összeállítása NIETZSCHE CARLOS FUENTES Frida Kahlo (Pál Ágnes fordítása J.-M. G. LE CLÉZIO Diego és Frida (Lukács Laura fordítása) ANDRÉ BRETON Frida Kahlo de Rivera (Lukács Laura fordítása) HAYDEN HERRERA Amit a víz adott nekem (Dobos Éva fordítása) FRIDA KAHLO levelezéséből (Pál Ágnes fordítása) FRIDA KAHLO Diego arcképe (Vajdics Anikó fordítása) MARIO VARGAS LLOSA Ecsettel ellenállni (Imreh András fordítása) OCTAVIO PAZ Re-víziók: a mexikói muralizmusról (Imreh András és Pál Ágnes fordítása) XAVIER VILLAURUTIA versei (Imreh András fordításai) KÜLFÖLDI SZERZŐINK

2 Látogasson el weblapunkra: A Nagyvilág támogatója: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alap

3 CARLOS FUENTES Frida Kahlo Frida Kahlót csak egyetlenegyszer láttam. De akkor is először hallottam, és csak utána láttam meg. Egy koncerten voltam éppen a mexikóvárosi Szépművészetek Palotájában. Maga az épület a századforduló mexikói elitjének ízlését tükrözi, Porfirio Díaz diktatúrája alatt, 1905-ben kezdték építeni. Színtiszta habcsókstílusban tervezték, és az akkor elkészült fehér márványhomlokzat leginkább egy olaszos mauzóleumhoz hasonlított. Aztán a rá következő harminc zavaros évben mind fizikai, mind pedig esztétikai értelemben leállt az építkezés. Amikor végül 1934-ben átadták, a belső terek már a szecesszió stílusjegyeit viselték újabb tiszteletadás a múlt ízlésének, és ez radikálisan elütött az esküvői tortát idéző épületkülsőtől. A nagyszerű lépcsőkön, korlátokon és folyosókon csak úgy csillogtak a kifényesített bronzok és a csiszolt üvegű tükrök, míg a falakat Orozco, Rivera és Siqueiros dühös és olykor kihívó festményalakjai díszítették. A szecesszió legfőbb szentélye azonban a Palota koncertterme: Tiffany tervezte üvegablakán a két vulkán, a Popocatépetl és az Iztaccihuatl képe, mintha a völgyet őriznék, ahol Mexikóváros terül el. A megvilágítás finom játéka lehetővé teszi, hogy a szünetben a néző előbb hajnali, majd alkonyati fényben gyönyörködhessen, alig tizenöt perc leforgása alatt. Mindezt csak azért mesélem el, hogy elmondhassam, hogy amikor Frida Kahlo belépett a páholyába, megszűnt minden zenei, építészeti és festészeti kalandozás. Frida ékszereinek csörgése, csattogása és ritmusa elnyomta a zenekart, de nemcsak ez kényszerített mindnyájunkat arra, hogy felnézzünk erre a látomásra, nemcsak az ékszerek hangja, a fémritmusoknak ez a hihetetlen lüktetése jelezte jöttét, hanem egyfajta csöndes magnetizmus is. Egy azték istennő lépett be, talán Coatlicue, a kígyószoknyába bújt anya, aki saját megsebzett testét és vérző kezét mutogatja, ahogy más nők a melltűiket. Vagy talán Tlazolteotl, aki a tisztaság, de egyben a tisztátalanság istennője is, a női keselyű, aki felfalja a szennyet, hogy megtisztítsa a világot. De az is lehet, hogy a spanyol Föld Anya, Elche Asszonya, akit lehúznak a földre súlyos kősisakja, malomkerék méretű fülbevalói, a mellét elnyelő nyakék és gyűrűi, melyek ujjait karmokká változtatják. Vagy karácsonyfa? Feldíszített bábu? Frida Kahlo megtört Kleopátra volt, aki meggyötört testét, kiszáradt, megbénult lábát és ortopéd fűzőit el tudta takarni a mexikói parasztasszonyok látványos kincseivel, azokkal az ékszerekkel, amelyeket ők évszázadokon keresztül rejtegettek, védtek a szegénységtől, és csak a nagy ünnepeken mutatkoztak bennük. Frida Kahlo csipkéket, szalagokat, zajos alsószoknyákat meg színes blúzt 563

4 öltött magára, és tehuán módra fonta be a haját, így a fonatok, mint két félhold vették körül ezt a sötét pillangóarcot, szárnyakat adva neki. Azt hirdette nekünk, jelenlevőknek, hogy a szenvedés nem hervasztja el, és a betegség nem vesz erőt nőiségének végtelen változatosságán. A TEST KETTÉSZAKADÁSA Először is, a test. Frida Kahlo teste. Akkor, ott, a Szépművészetek Palotájában, ahogy elült az ékszerek zaja, a selymek és nyakláncok lecsillapodtak, és a gravitáció törvénye szerint a színpadias nagybelépő után minden nyugalomba dermedt, a felvonulás fáklyái kialudtak, megszűnt a nagy mediterrán-azték és vadul szászellenes ünnepi fényesség, csak arra lehetett gondolni, hogy a test a lélek temploma. Az arc a lélek temploma. Ha a test összetörik, a léleknek nem marad más oltára, mint az arc. Milyen rejtélyes összefüggés, gondoltam, amikor a Parsifal nyitánya felülkerekedett Frida Kahlo belépőjén, aki még Wagnert is képes volt csöndre bírni, milyen rejtélyesen rokonítható Frida Kahlo teste és az a mély megosztottság, amely az ő fiatalsága idején Mexikót jellemezte. Aznap este úgy tűnt, ott, a Szépművészetek Palotájában, hogy minden összeáll, és értelmet nyer Frida Kahlóban, a festőnőben. Frida születése után három évvel, 1910-ben ért véget az a harmincéves békés időszak, amikor a Palotát is tervezték. Porfirio Díaz tábornok kormányzásának évei voltak ezek, jelszavai a rend és a haladás. Ezt megelőzően a mexikói történelem eposza úgy zajlott, ahogy azt Frida férje, Diego Rivera falfreskóin láthatjuk. Mexikó indián birodalomból spanyol alkirályság lett, majd független köztársaság, szépen sorjában. De Mexikóban igazából semmi sem történik sorrendben. Minden történelmi periódusban van valami zavaró tényező, egyfajta belső spirál, amely az ország politikai életét megrengeti, amitől jelképei kifordulnak önmagukból, megkövülnek, és száműzetésbe kényszerülnek. Az áldozati teokráciában élő aztékok megpróbálták összeboronálni a béke és alkotás időszakát, amelyet a Tollas Kígyó, Quetzalcoatl jelképez, valamint a harc vérengző istene, Huitzilopochtli nevéhez kapcsolódó háborús igényeket. Ezért volt ilyen hihetetlenül ambivalens az aztékok világa: a magas szinten álló erkölcs és művészeti értékek mellett ott voltak a véres rítusok és a terror. Mindkét isten mítosza elevenen élt Mexikóban, amikor Hernán Cortés kapitány kikötött a Mexikói-öböl partján, épp azon a napon, amikorra Quetzalcóatl visszatérését jövendölték. De Cortés ugyanolyan vérengzőnek bizonyult, mint Huitzilopochtli. És persze sokkal inkább hasonlított saját reneszánsz példaképére, a condottieróra, a machiavellisztikus hercegre, mint bármilyen azték istenségre. Mexikó meghódításánál a szükség, az erény és a szerencse különös elegye: a találékonyság és az erő volt segítségére. Mexikót saját sebei tették országgá. A rabszolgasorba taszított nemzet, amelyet végképp megalázott, hogy istenei cserbenhagyták, újabb istenségeket keresett magának szomorúan, de mohón. És megtalálta őket az atyában, Krisztusban, a keresztre feszített istenben, aki nem emberáldozatot követelt tőlük, ha- 564

5 nem életét áldozta értük, és a guadalupei szűzben, aki az elárvult indiánoknak visszaadta a szeplőtlen anyaságot, mert már nem hittek benne, amióta elárulta őket egy másik mexikói anya, Malinche, Cortés szeretője és tolmácsa. A gyarmati időszakban létrejövő mexikói kultúra mesztic volt, indián és európai, barokk, szinkretikus, elégedetlen. A Spanyolországtól való függetlenség kikiáltása 1821-ben változásokat hozott a szabadság, de nem az egyenlőség területén. A legnagyobb népcsoport, a nagyrészt földműveléssel foglalkozó indiánok és meszticek élete mit sem változott. A törvények megváltoztak, de kevés közük volt a valós emberek valós életéhez. Az ideális törvényhozás és a tényleges problémák közötti űr miatt kormányozhatatlanná vált az ország, és ez polgárháborús viszályokhoz és szinte állandó külső támadásokhoz vezetett. Mexikó csonka, megalázott, koldus ország lett: folyamatosan térdre kényszerült a külföldi hitelezők, a külföldi hadseregek és az országot kifosztó helyi kiskirályok előtt. Ezt a drámai, talán kicsit leegyszerűsített és madártávlatból szemlélt Mexikót festette meg aztán Rivera is. Két külső trauma tette végleg elviselhetetlenné Mexikó testének kettészakítottságát: a nemzeti területek felének elvesztése és az Egyesült Államokhoz csatolása 1848-ban, valamint a francia invázió 1862-ben, amikor trónra került, mint két megkoronázott árny, a Habsburg császári pár: Miksa és Sarolta. A nemzet válasza erre a Benito Juárez-féle liberális forradalom volt, amely nemzeti és világi jogállamot teremtett. Porfirio Díaz később ezt a köztársaságot úgy alakította át, hogy a szabadsággal szemben a fejlődés kapjon elsőbbséget, és az ország álarca azt hirdesse a külvilágnak: végre megbízható, haladó, modern állam lettünk mi is. Pancho Villa és Emiliano Zapata paraszthadseregei viszont mintha a földből nőttek volna ki, és azt mondták erre, hogy: nem, Mexikó mi vagyunk, ezek a sötét és sebes arcok, akik sohasem láttuk még magunkat tükörben. Soha senki nem festett még le minket. A mi testünk ketté van szakítva. Két nemzet vagyunk. Mindig is két Mexikó volt: az aranypapírba csomagolt Mexikó, és az, amelyik mezítláb jár a földön. Amikor a nép fellázadt 1910-ben, és a számkivetettek lóháton bejárták az egész országot északról délre és délről északra, mindnyájunkat megleptek láthatatlan ajándékaikkal: a népi nyelvvel, színnel, zenével és művészettel. A politikai kudarc ellenére a mexikói forradalom kulturális siker volt. Mexikó felfedezte Mexikót. A forradalom egyértelművé tette a kultúra folytonosságát a politikai törések ellenére. Olyan nőket nevelt ki, mint Frida Kahlo, és olyan férfiakat, mint Diego Rivera, és folyamatosan emlékeztette őket és emlékeztet minket arra, amit elfelejtettünk, arra, amivé válni szerettünk volna. FIATALSÁG: A FELNYÁRSALÓ VILLAMOS Rivera és Kahlo. A férfi Mexikó történelmi eposzát festi meg, maskarák és gesztusok ismétlődését, tragédia és komédia végtelen és néha nyomasztó váltakozását. Legjobb pillanataiban felsejlik valami az alakok és események áradata mögött: egyfajta alázatos szépség, amely hűen ábrázolja a szenvedést és annak formáit, a földet és gyümölcseit, a testi szerelmet és a testeket. De a véres szétszakítottságot inkább Frida élte át, mint Diego. 565

6 Ugyanúgy, ahogy a népet kettészakította a szegénység, az emlékezés és a remény, ugyanúgy ő is, az egyszeri és utánozhatatlan asszony, akit Frida Kahlónak hívunk, ketté volt szakítva, a teste belül széthasadt, mint ahogy széthasadt az ország. Rivera és Kahlo: hát nem ugyanannak a mexikói érmének a két oldala, Zoro és Huru, a két elválaszthatatlanul különböző bohóc? Elefánt és galamb, igen, de a férj ugyanakkor vak bika, annyi mindenre érzéketlen, porcelánboltban elszabadult bakkecske, hatalmas energiával, amit a külvilágra zúdított; a feleség pedig törékeny és érzékeny pillangó, aki megannyiszor lárvából bábbá, obszidiántündérré változott át, és a mexikói éjszakában újra és újra kitárta szárnyait, de minden egyes alkalommal gombostű szúrta át, amit megdöbbentően jól tűrt, egészen addig, amíg a fájdalmat fel nem váltotta és egyben meg nem szüntette a halál. Az, hogy Kahlo ennél több volt, jóval több, a Naplójából derül ki. Megismerhetjük derűs természetét, humorérzékét, fantasztikus képzelőerejét. Frida önmagát nézte és festette le; talán azért, mert egyedül érezte magát, és mert ő volt az a modell, akit a legjobban ismert. Amikor éppen nem önmagát, hanem a külvilágot nézte, akkor írta, paradox módon, festett Naplóját, amelyből megtudhatjuk, hogy magába forduló művészete mindig is csodálatosan közel állt az állatok, gyümölcsök, növények, földek és egek tárgyi világához. Frida Kahlo a forradalommal egy időben született. Művei tökéletesen tükrözik és átlényegítik a XX. századi Mexikó legfontosabb történelmi eseményét. Mert a képein megjelenik a szenvedés, a rombolás, a kiontott vér, a csonkítás, a veszteség, de ott van ugyanakkor a humor, az öröm és a vicc is, amelyek teljesen áthatják fájdalmas életét. Naplója tele van poénokkal, kreativitással és ellenállással, és ez rávilágít arra a túlélési képességre, ami a képeit olyannyira jellemzi. Frida Kahlo művészetében mindez benne van, és ezek teszik Mexikó fantasztikus, megkerülhetetlen, veszélyes, szimbolikus és talán szimptomatikus festőjévé. Vidám és pajkos kislány volt, de áldozatul esett a gyermekbénulásnak és a mexikói rosszmájúságnak, mert mi különösen szeretünk gúnyt űzni felebarátainkból, kivált, ha azok sérültek vagy tökéletlenek. A szép kis Fridácska, német, magyar és mexikói felmenőivel, habos szoknyás fürtös-kontyos kislányból egyszer csak gólyalábas Fridává lett. Az iskolai szünetben elhangzó élcek végigkísérthették egész életében. De nem törték meg. Ő lett az iskola bohóca, tündére, Arielje, miközben a mexikói szellem épp maga mögött hagyta a tudományos pozitivizmus merev filozófiai páncélzatát, és újra felfedezte a megérzések csodálatos felszabadító erejét, rácsodálkozott az indiánokra meg a gyerekekre... Mexikó és Latin-Amerika ekkoriban a francia kultúra hatása alatt állt. Franciaország révén lehetett elhárítani két túlságosan közeli és nem kívánt hatást: a protestáns, materialista és prepotens hideg Észak az Egyesült Államok, valamint a katolikus, kaotikus, impotens, fojtóan meleg Dél Spanyolország, saját magunk hatását. Auguste Comte filozófiáját, amely szerint a racionális fejlődés által okvetlenül eljutunk az emberi tökéletességhez, 1910-ben már Henri Bergson filozófiai nézetei váltották fel: az élan vital, az intuíció, a szellemi fejlődés került előtérbe. A bergsoni életimpulzus gondolatát hirdették a kor gondol- 566

7 kodói a maguk módján, így Antonio Caso, a filozófus, és Martín Luis Guzmán, az író (aki Villa csapatában volt lovas, és a forradalmár alakját úgy ábrázolta regényeiben, mint természeti erőt), sőt még José Vasconcelos is, a nagy népművelő (a legőszintébb önéletrajz szerzője, ami Mexikóban valaha is megjelent, és amelyben kendőzetlenül ír saját testéről és lelkéről). Csak Alfonso Reyes, ennek a generációnak a legkiemelkedőbb írója döntött végül egyfajta attikai távolságtartás mellett. De a művészetek egyre inkább felfedezték az őslakos, paraszti, indián gyökereiket, amelyeket korábban elrejtett a porfiriátus hideg márványhomlokzata. A fiatal Frida Kahlo, a forradalom felszabadító kultúrájának Szent Johannája, aki férfiruhában járt ekkoriban, a Las Cachuchas nevű csoporthoz tartozott, mint a bergsonizmus mexikói légiójának egyik harcosa. A csoport csupa büszke és kihívóan viselkedő fiatalból állt: farmert és simlis sapkát hordtak, mint a munkássrácok, és igyekeztek gúnyt űzni minden magasztos figurából (ideértve az előbb említett filozófust, Casót, akinek az előadásait fergeteges poénokkal tarkították), az Akadémia folyosóin cigánykerekeztek, és banánhéjat tettek a rendet és haladást jelképező szobrok talapzatához, meg villamosokat loptak, mintha egy még el nem készített Bun~uel-film szereplői lettek volna. Milyen közel állt ez az örökös csintalanság a mexikói forradalom esztétikájához! Frida Kahlo csodálta Saturnino Herrán és Atl doktor festői munkásságát, mert felszabadították a forma- és tájábrázolást meg a színeket az akadémikus szabályok alól. És rajongott Brueghelért is, az ártatlan szörnyetegekkel és perverz nagyevőkkel teli farsangi kavalkádjaiért, a sötét fantáziaképekért, amelyek mindennapi természetességgel jelennek meg, csillogó színekkel, fényes napsütésben. Realizmussal ábrázolt képzeletképek és belső sötétség déli fényárban: ezek hatottak leginkább Frida Kahlo művészetére. Frida és barátai megvalósították a botrányos dada és szürrealista tréfákat, tudtukon kívül, saját kútfőből. Egy tábornok állítólag annak idején így sóhajtott föl: Ez a forradalom már valóságos kormánnyá korcsosult! Ez az elkorcsosulás néhány regényben és filmen is megjelent mint téma, de leginkább a bohócok figurázták ki a vásárokon előadott rövid jeleneteikben (közülük kerültek egyébként ki később a nagy mexikói kabarészínészek: Soto, Mendel, Cantinflas, Palillo vagy Clavillazo). A vásárok szelepként működtek abban a társadalomban, ahol a forradalom tényleges javulást hozott ugyan bizonyos területeken, mint az oktatás, az egészségügy, vagy a közlekedés, de állandósult a korrupció, a politikai önkény és a legális rendnek álcázott káosz. Mexikóváros ma a világ legnagyobb metropolisa, de akkoriban csak egy kisváros volt, alig félmillió lakossal. Ahogy Frida Kahlo mondta, a forradalom kiürítette Mexikóvárost és 1920 között a fegyveres összecsapásokban egymillió mexikói vesztette életét. A főváros szép volt, sok rózsaszín épülettel: koloniális palotákkal és templomokkal, párizsi mintára készült lakóházakkal, és egyemeletesnél többségében nem nagyobb, belső kertes, rácsos ablakú házakkal. Édes és rendezetlen parkok, csendes szeretők, széles sugárutak és sötét kis utcácskák városa volt. A levegője ekkor még kristálytiszta, szennyezetlen. Kahlo egész életében mindig igyekezett újra és újra felfedezni a város ízeit és 567

8 illatait, szeretett nevetni a vásári sátrakban, és kocsmákba járni, ahol próbált magának társaságot találni, mert Frida Kahlo magányos nő volt, aki szinte vadászott a jó barátságokra, baráti társaságokra és csoportosulásokra. Először a Las Cachuchas, majd a Los Fridos nevű csoporthoz tartozott, nagyon is mexikói szokás szerint mindig próbált tartozni valakikhez, igyekezett ott lenni a sűrűjében, de ügyelt rá, hogy fel ne falja a mexikói szellemi élet alattomos kannibalizmusa. Óvakodj a gazemberektől! Ez volt életének egyik mottója. Egyszer csodálkozva jegyezte meg, hogy saját hazájában, Mexikóban, hányták Diego Riverára a legkeményebb szitkokat. Pedig nincs ebben semmi meglepő. És éppen a város, a szeretett és rettegett Mexikóváros támadta meg Fridát, könyörtelenül ben, egy szeptemberi napon, villamos ütközött a csenevész busznak, amelyen utazott, és összetörte a gerincét, a nyakát, a bordáit és a medencecsontját. Rossz lába tizenegy helyen eltört. A bal válla végleg elmozdult a helyéről, és egyik lábfeje gyógyíthatatlanul megsérült. Egy korlát a vállán fúródott be és a vagináján jött ki. Az ütközés után a vérző és meztelen Fridára aranypor hullt: a ruhája letépődött róla, és egy kézműves utastársa felszakított zsákjából pedig, mint egy fantasztikus permet, aranypor szállt le és lepte be a testét. Hogyan festhette volna le önmagát ezek után máshogy, mint ahogy Yeats írja: Megváltozott, de tökéletesen: Iszonyú szépség született. 1 A fájdalom, a test, a város és az ország. Ez Frida Kahlo, ez Frida Kahlo művészete. SZENVEDÉS: MEGÖLTE AZ ÉLET Saját tudatunk csak átmenetileg képes foglalkozni mások fájdalmával jegyzi meg éleslátóan Elaine Scarry, a testi szenvedésről szóló könyvében. Nem lehetne a fájdalmat megosztani másokkal? Elmondható-e egyáltalán? Virginia Woolf szerint leírhatatlan. Hamlet gondolatait megismerhetjük, de egy migrént lehetetlen pontosan körülírni: a fájdalom lerombolja a nyelvet. Philoktétészt, a görög harcost, akit megmart a kígyó, magára hagyták Lémnosz szigetén, bűzös sebével és szörnyű fájdalomkiáltásaival. Beszédébe állati morgás és üvöltés vegyül: a fájdalom artikulálatlan hangjai. Conan Doyle egyik legfélelmetesebb elbeszélésében tudományos expedíció indul a Föld középpontja felé, és amikor a felfedezők elérnek bolygónk szívéhez, rettenetes kiáltást hallanak, amely szinte őrületbe kergeti őket. A fájdalom, írja Scarry, ellenáll a nyelvi megfogalmazásnak. Éppen ezért jobban ki tudják fejezni azok, akik nem érzik, hanem csak beszélnek róla. Egyik híres írásában Nietzsche megemlíti, hogy úgy döntött, Kutyának nevezi el fáj- 1 Yeats: 1916 húsvétja. Orbán Ottó fordítása. 568

9 dalmát. Olyan hűséges, diszkrét és fesztelen, mint a kutyám, és ugyanúgy elszórakoztat a társasága Olykor leszidom és rázúdítom a rosszkedvemet. Frida Kahlo inkább a kutyáját hívhatta volna Fájdalomnak, mint fájdalmát Kutyának. Azaz: közvetlenül írja le saját fájdalmát, nem némítja el a szenvedés, kiáltása artikulált üvöltés, mert látható és érzékelhető formába tudja önteni. Frida Kahlo egyike a nagy fájdalomkifejezőknek, abban a korban, amely ráadásul talán több szenvedést ismert, mint más századok, de minden bizonnyal a szenvedésnek értelmetlenebb és ezért cinikusabb, szégyenletesebb és nyilvánosabb, programszerűbb és irracionálisabb formáit, mint bármely más korszak. Az örményországi vérengzésektől Auswitzig, a nankingi erőszaktól a Gulagig, a japán koncentrációs táboroktól a hirosimai holokausztig olyan fájdalmakat láttunk és éreztünk át, amilyeneket soha korábban a történelemben. Hogyan fordulhatott elő mindez a modern, haladó, civilizált világban, amelyben élünk? A mexikói forradalom vérontása csak egy kis csordogáló erecske volt a Hitler és Sztálin által elrendelt kivégzésekhez képest. Megkínzott századunkban Frida Kahlo minden más művésznél jobban le tudta fordítani fájdalmát a művészet nyelvére. Harminckét műtéten esett át a balesete napja és a halála között eltelt huszonkilenc évben. Életrajza huszonkilenc év, állandó fájdalommal től kezdve nyolc különböző ortopédiai fűzőt kellett viselnie ban elüszkösödött lábát amputálták. Sérült vállának váladéka miatt olyan a szaga, mint egy döglött kutyának. Meztelenül fellógatták, hogy a gerincoszlopa megerősödjön. Magzatait vértócsákban vesztette el. A kloroform, a kötések, a tűk és a szikék állandóan ott voltak körülötte. Mexikói Szent Sebestyén volt, testét nyílvesszők sebezték. Pontosan ráillik Platón rettenetes mondása: Testünk sírbolt: fogva tart, mint osztrigát a kagyló. Frida Kahlo kapcsán már felidéztük a születés és a föld azték istennőit, de említhetnénk Xipetotec Urunkat is, a Vedlés Önostorozó Istenét, azt a kettős istenséget, aki soha nem a saját bőrét, hanem a feláldozott emberét viselte, akár egy halálköpönyeget, a régit pedig ilyenkor levedlette, mint a kígyó, így jelképezvén a megújulást, sőt, mi több, a feltámadást. A mexikói isteneknek megvan az a kettős tulajdonságuk, hogy a jó, amit ígérnek, elválaszthatatlan a rossztól, amit hoznak. Xipetotec, a feltámadás istene áldozatot is követel, ampullákat, gennyes sebet. A törött oszlop (La columna rota) és a Remény fája (Árbol de la esperanza) című képein Kahlo úgy festi le magát, mint vérző testet, amiről lenyúzták a bőrt, kinyitották és kettészelték, mint egy papayát. Rivera az igazság, a valóság, a kegyetlenség és a szenvedés szimbólumát látta ezen a képen, ahogy Frida ott fekszik detroiti kórházi ágyán, véresen és terhesen. Frida előtt, teszi hozzá, nem volt még nő, aki ilyen erőteljesen meg tudta volna jeleníteni az agónia költészetét a vásznon. Azt festi le, amit átélt. De az emberi tapasztalatok, bármilyen fájdalmasak is, nem válnak maguktól művészetté. Hogyan tudta Kahlo átalakítani a személyes szenvedést művészetté, ami viszont már személytelen, másokkal is megosztható? 569

10 MŰVÉSZET: OROSZLÁNOK A KÖNYVESPOLCON Fájdalmai. Saját teste. Ezekből merít Frida Kahlo művészete. De nem kizárólag ezekből. Ott van apja, a zsidó, német és magyar származású fényképész; fotóin még a XIX. századi portrék merevsége tükröződik. Guillermo Kahlo felkapott fényképész volt, gyakran készített naptárillusztrációkat, és talán még lenyűgözte őt, hogy arcot adhatott az embereknek. A fényképezőgép megjelenésével tulajdonképpen ez a privilégiuma veszik el a királyi udvaroknak és a jómódú polgároknak: ekkortól már nem csak a gazdagoknak és kiváltságosoknak adatik meg, hogy arcuk legyen, hiszen már nincs szükség Velázquezre vagy Joshua Reynoldsra ahhoz, hogy fennmaradjanak az örökkévalóságnak egyedi, igen, és talán megismételhetetlen, de jaj! halandó arcvonásaink. A fényképezőgép alacsony áron megment bennünket az ismeretlenségtől. Aztán nézzük meg a mexikói templomok oltárképeit, azokat a fából vagy fémből készült alázatos fogadalmi táblácskákat, amelyeket ismeretlen, alázatos emberek festettek, és rettenetes eseményekről adnak számot: balesetről, betegségről, fájdalmas veszteségekről. Köszönet Istennek, a szenteknek, és helyi megnyilvánulásaiknak a zapopáni Szűznek, az atochai Szent Gyermeknek, hogy megmentették életünket, visszaadták egészségünket, és megerősítettek bennünket, hogy el tudjuk viselni a veszteséget, a betegséget, a fájdalmat. Hála és köszönet a Csodáért. És ott van a mi nagy grafikusunk, José Guadalupe Posada, a századforduló fantasztikus mexikói művésze, aki rajzait külön lapokon publikálta, hogy eljussanak azokhoz is, akik különben sem leírt, sem elmondott szavakból nem értesültek volna a rajzokon szereplő, kíváncsiságukat, sőt olykor saját életüket is érintő kisebb és nagyobb eseményekről. Képein gyilkosságok, öngyilkosság, utcai botrányok, kocsmai verekedések, forradalmak és egyéb szörnyűségek. E hírekben mindig a halál a főszereplő, amit Posada biciklin száguldó alaknak, vagy legtöbbször Catrinának becézett, női ruhába öltözött csontváznak rajzol meg. A halál, az idő és a történelem főszereplője. Mintha önálló létjogosultságuk csak az álmoknak lenne, a rémálmokat is ideértve. Ám Posada Goya leszármazottja, a spanyolé, aki egyetemessé tette mindazt, ami marginális és excentrikus. Meg a pestis és a halál középkori haláltáncának leszármazottja. Meg azon legapróbb részletekre kiterjedő krónikáké, amelyeken Brueghel a hétköznapi életet ábrázolta. Kahlo mindezekhez még két kedvenc festőt tett hozzá, egy régit és egy kortársat: Boscht és Magritte-ot. Tőlük tanulta meg azt, hogy a képzeletet realista ecsettel lehet lefesteni. Frida képes visszatérni a saját eredetéhez úgy, hogy közben át is alakítja. Apja fényképeit élettel tölti meg, bár a festményein is megmarad valami azokból a merev pózokból. A régi naptárakat szintén előveszi, és a saját, szubjektív idejét sűríti beléjük, ahogyan ő maga élte meg a nappalokat és éjszakákat, a nyarat és az őszt. Szeptember például Frida számára nem az év kilencedik hónapja, hanem az ő saját szeptembere a születés és talán a vetélés hónapja. Az idő megáll és eltűnik, mintha a föld nyelte volna el, de csak azért, hogy aztán újra felbukkanjon, de ekkor már a festőnő személyes képeivel. Nem az álmokat festi 570

11 meg, ahogy többször is kifejtette, hanem a valóságot, ahogy azt átélte, és saját képmását, mert egyedül érezte magát, és mert ő volt az a modell, akit a legjobban ismert. Az ő valósága a saját arca, meg ami még megmaradt: a lelke, összetört testének temploma. Frida Kahlo önéletrajzát önarcképeivel meséli el, úgy, mint Rembrandt vagy Van Gogh. Csakúgy, mint a két holland festő esetében, az önarcképek alapján életművében látványosan elkülöníthetők az egyes szakaszok: a szenvedély korszaka, az ártatlan tétovázás kora, a szenvedés fázisai, majd végül a tudás katarzisa. Ám ábrázolásmódja olykor a szürrealizmussal is rokonítható, ahogy a képein a jeleneteket és a tárgyakat, szinte spontán irracionalitással helyezte át, forgatta és ficamította ki. Breton szerint Kahlo művészete olyan, mint egy szalagokkal átkötött bomba, és ezzel Lautréamont híres meghatározását fogalmazza át: olyan, mint egy varrógép és egy napernyő véletlen találkozása a boncasztalon. És valóban: Kahlótól nem állt távol a szürrealizmus szellemisége. Imádta a meglepetéseket. Szerette volna, ha egyszer könyvek helyett oroszlánokat találna a könyvespolcon. Talán van ebben valami csodálatos ártatlanság. Amikor Buńuel meglátogatta Bretont a halála előtt, a szürrealizmus öreg apókája állítólag megragadta a híres rendező kezét, és így szólt: Észrevette, hogy már senki sem botránkozik meg semmin? Ez lehetne a XX. századi avantgárd polgárpukkasztás sírfelirata. De valójában éppen Frida Kahlo (és Posada) életműve emlékeztet bennünket arra, hogy amit a francia szürrealisták szabályként megfogalmaztak, az Mexikóban és Latin-Amerikában mindig is hozzátartozott a mindennapi valósághoz, a szellemi áramlatok szerves része volt a mítosz és valóság, álom és ébrenlét, értelem és fantázia spontán elegye. Ugyanennek a valóságnak a megfogalmazása jelenik meg a kortárs Gabriel García Márquez könyveiben és az úgynevezett mágikus realizmus által fémjelzett művekben. És éppen ez a spanyolos szellemiség visszatérő nagy felfedezése Cervantestől Borgesig és Velázqueztől Kahlóig jelenti annak bizonyosságát, hogy a képzelet képes, ha nem is a világot, de egy világot létrehozni. A Don Quijote, Velázquez Udvarhölgyei, Goya Los Caprichos sorozata Az Aleph Borgestől, Matta, Lam vagy Tamayo festményei és a Száz év magány a valósághoz valami olyasmit tesznek hozzá, ami azelőtt nem volt. Ez sokkal tudatosabb és mélyebb munkát feltételez azokban az országokban, ahol a valóság politikai szinten aligha nyilvánul meg. A művészek fogalmazzák meg azt, amit a tekintélyuralmi vagy elnyomó rezsimek elvesznek a társadalomtól, vagy nem engednek kifejezésre juttatni. Az írók közül a guatemalai Miguel Ángel Asturias és a kubai Alejo Carpentier a húszas években tanúi voltak Párizsban a szürrealizmus kirobbanásának. Hamar rájöttek arra, hogy amit Breton és barátai igyekeznek törvénybe iktatni Franciaországban, az a latin-amerikai élet és képzelet alaptörvénye. Az őslakosok mítoszai, az afrikai rítusok, a mindig éhes barokk, a vallási szinkretizmus maskarái saját szürrealista szabadalmat hoztak létre Latin-Amerikában, azzal a különbséggel, hogy itt nem kellett a szabad asszociáció antikarteziánus elveire 571

12 hivatkozva alávetni magukat a nagyon is karteziánus szabályoknak, amelyek amott meghatározták még az álmok, az intuíció és a prozódia milyenségét is. Az automatikus írás prókátoraiként a szürrealisták képesek voltak továbbra is úgy fogalmazni, mint a XVII. századi udvari memoárírók. Breton prózája ugyanolyan korrekt és elegáns, mint Saint-Simon hercegé. Ezzel szemben Luis Bun~uel és Max Ernst, a két nagy szürrealista alkotó, visszatért saját kultúrájának gyökereihez, és onnan merített, hogy a világot megdöbbentse és bírálja. Bun~uel filmvilága nem egyéb, mint annak a spanyol katolikus kultúrának, amelyből maga Bun~uel is táplálkozott, kritikus és anarchista újragondolása, maró szatírája. Ernst a Grimm fivérek utolsó leszármazottja, a sötét német erdők fantasztikus meséinek letéteményese. Ez a hagyomány teszi lehetővé, hogy Ernst az álmok és lidércnyomások legsötétebb oldalait is láthatóvá tegye. Kahlo a szürrealizmusnak ebbe a vonulatába sorolható: képes egy világot összerakni saját lényének darabjaiból és saját műveltségének alkotóelemeiből. Hatalmas és állhatatos műveltségéből, ahogy ezt korábban kifejtettem. Boschból, Brueghelből, Posadából, a fényképészetből, az ex votókból, a moziból. Legjobban a vicces filmeket szerette, remekül elszórakoztatták a Marx testvérek, Chaplin, vagy Stan és Pan. Kiket is alakítottak ezek a komikusok? Modern anarchistákat: állandóan ellentétben álltak a törvényes hatalommal, mindig a sarkukban volt a rendőrség, a jogállam követelményeire pedig tortákat, cipőket hajigáltak, miközben verhetetlenül ártatlanok voltak. De akárhogy vizsgáljuk is Frida művészi családfájának különböző ágait és hajtásait, mindig ott ragyog a magányos gyümölcs és a megkerülhetetlen kérdés: miért és hogyan tudott Frida Kahlo ilyen jó műveket létrehozni? Ő maga több mindent válaszolna erre. Hogy szerette a meglepetéseket (oroszlánok a könyvespolcon), hogy a nyíltság és a bizalmasság nála elválaszthatatlanok voltak, hogy megpróbált a képeiről eltüntetni mindent, ami nem a saját belső költői ihletéből fakadt. Az én témáim, mondta, a saját érzéseim, a lelkiállapotom, az, ahogy reagálok az élet dolgaira. És természetesen Mexikó is, az ország, ahol minden a legszerényebb konyhai eszköztől a legdíszesebb barokk oltárig művészetnek számít (vagy számított M. E.-ben, azaz: a Műanyag Előtti korban). Mindez persze nem ad magyarázatot erre a szépséggel olyannyira átitatott művészetre. De valójában miféle szépség is ez? Szépség ez egyáltalán, ezek a rémisztő nyílt sebek, ez a véralvadék, a vetélés, a fekete könnyek, ez a tengernyi könny? Frida Kahlo, mint az európai és a mexikói hagyományok követője, megértette, hogy más dolog a test, és más dolog a szépség. El tudott távolodni a rútságtól annyira, hogy világosan lássa, mi a rút, a kegyetlen, vagy a fájdalmas, és észrevegye azt is, hogy ez olykor akár meg is felelhet az éppen divatos szépségideálnak (gondoljunk csak a Memling-féle soványságra, a Rubens-féle teltségre, a Dolly Parton-féle mellkasra, a Brigitte Bardot-féle fenékre, Mae Westre vagy Twiggyre) saját lényében, saját testében, saját arcán hogyan jelenik meg. Mintha Kahlo a művészetén keresztül békülne ki saját valóságával: a szörnyűség és a fájdalom árán juthatunk el ahhoz, hogy saját magunkat igazán megismerjük. És ha ez megtörténik, akkor a mű is szép lesz, egyszerűen azért, mert saját lényün- 572

13 ket jeleníti meg, és legbelsőbb tulajdonságainkra világít rá. Kahlo önarcképei ugyanazért szépek, amiért Rembrandtéi: egy emberi lény különböző arcait tárják elénk, és nyomon követhetjük, ahogyan alakulnak. Az, hogy valaki a szépséget önismeretnek és igazságnak fogja fel igazságnak, olyan értelemben, hogy az ember folyamatosan változik és alakul nagy bátorságot követel, habozás nélküli bátorságot. Ez lehet Kahlo öröksége azoknak a marginális, láthatatlan nőknek és férfiaknak a számára, akik a földet lakják, ezt az egyre kevésbé látható, egyre ismeretlenebb bolygót, abban a korban, amikor, miként a képernyők sugallják, csak a fotogének és botrányhősök érdemlik meg, hogy rájuk vessük tekintetünket. Szókratész, aki híresen csúnya volt, arra kért bennünket, hogy hunyjuk be a szemünk, hogy meglássuk saját belső szépségünket. Kahlo ennél tovább megy. Azt kéri, hogy mihelyt behunytuk a szemünket, nyissuk is ki azonnal, de úgy, hogy már másképp lássuk a világot. Plótinosz azt írja, hogy a látás a legtisztább érzékünk. Pedig a szemünkkel nem láthatjuk a lelket. Azért van így, teszi hozzá a neoplatonikus filozófus, mert ha képesek lennénk meglátni a lelket, rettenetes, elviselhetetlen szerelem kerítene hatalmába. Csak a szépség képes meglátni a lelket úgy, hogy nem vakul bele. Ez adatott meg Frida Kahlónak is. Természetesen az ő művészete sem jelent abszolút módszert, amellyel felfedezhető volna az ember belső természete, vagy meghatározható lenne a szépség és a lélek mibenléte, a külső látszattal szemben. Csak közelít a képein saját lényéhez, és annak folyamatos alakulásához. Sosincs végpont, mindig csak a közelítés van, annak a formának a keresése, amely úgy valósul meg, ahogy az imént idézett Yeats-versben: Megváltozott, de tökéletesen: Iszonyú szépség született. POLITIKA: SZALAGOKKAL ÁTKÖTÖTT BOMBA Hayden Herrera híres Kahlo-életrajzában írja le a következő anekdotát ben egy fiatal és frusztrált dilettáns amerikai színésznő, Dorothy Hale, öngyilkos lett New Yorkban: leugrott a Hampshire House tetejéről. Fridát felkérte Clare Booth Luce, a Time-Life tulajdonosának felesége, amúgy drámaíró, hogy a szerencsétlenül járt szép leányzónak állítson emléket. De amikor a kép elkészült, Luce teljesen elborzadt. A kegyelet- és tiszteletteljes halálábrázolás helyett Frida magát az öngyilkosságot festette le. A kép meghökkentő, az események egymásutániságát mintegy egymásra vetítve mutatja be. Látjuk Hale-t ugrás közben, a levegőben, aztán ahogy ott fekszik a járdán élettelenül, összetörve és véresen, és tágra nyitott szemmel mered a világra ránk. Luce bevallotta, hogy szerette volna egy ollóval tönkretenni a képet, tanúk előtt. De aztán valahogy lehiggadt, amikor törölték a felháborító címet, miszerint a képet ő rendelte. Eltörölve, kinyírva, rubbed out, ahogy az amerikai gengszterfilmekben szokták mondani alvilági szóhasználattal: ez a kifejezés a mexikói művészet és az amerikai kultúra viszonyáról két dolgot is elárul. Mert ha a mexikói művészet erőszakos, ahogy az Clare Booth Luce reakciójából is kiderül, az amerikai kultúra nem kevésbé az. Az Egyesült Államok indián lakosságának kiirtását, a földek 573

14 kifosztását, a néger rabszolgatartást, a gyengébb országok ellen viselt háborúkat, a területek elcsatolását, a kapitalista kleptokráciát, az ipari munkaerő kizsákmányolását, mindezt, egészen napjaink városi erőszakáig, általában törölték az Egyesült Államok történelméből, és hősiesebb vagy idillikusabb látomásokkal helyettesítették. De így a nemzeti kultúrából hiányzik a saját történelmi erőszak valós, örök érvényű, katartikus és éppen ezért szép ábrázolása. Nem az a kérdés, hogy az Egyesült Államok mikor vesztette el az ártatlanságát, hanem az, hogy vajon valaha ártatlan volt-e. És ha az amerikai erőszaknak nincs esztétikailag értékelhető képi megjelenése, vajon Mexikó sorsa az lenne, hogy északi szomszédját ellássa szép és örök érvényű képekkel: az erőszak és elsősorban a halál ábrázolásaival? Nem becsülöm le mindazon filmek, regények, versek és festmények szépségét Hawthorne-tól Warholig és Poe-tól Peckinpahig, amelyekben az Egyesült Államok erőszakos történelme kifejezésre jut. Csak próbálok valami összefüggést találni, egy kérdést megfogalmazni, ami lehet, hogy pusztán mexikói önámítás: vajon nem az Mexikó sorsa, hogy megadja az Egyesült Államoknak azt a dimenziót, ami náluk hiányzik, az erőszak, és a halál képi világát? Eltörölve, rubbed out: nem elgondolkoztató, hogy a mexikói műalkotásokat az Egyesült Államokban számtalanszor cenzúrázták, leakasztották, kitörölték? (Bár, hogy igazságosak legyünk, meg kell hagyni, sokszor meg is védték.) Jó példa erre Siqueiros falfestménye a Los Angeles-i Olvera utcában, Rivera freskói a Rockefeller Központban, Detroitban, és a New Schoolban, vagy Orozco festménye a kaliforniai Pomona College falán, ahol egy hímtag nélküli Prométheusz tűri, ahogy a keselyűk felfalják a máját. Mi történt a hímtagjával? Talán azt is megették, mint Lorena Bobbit a férjéét? A Pomona diákjai egy graffitival bosszulták meg az iskolavezetés puritán cenzúráját. Azt írták a kép alá: Prométheusz, azért majd tedd fel, mielőtt beteszed! Miért van ez a félelem az angolszász lélekben, amelynek objektív bizonyítéka a mexikói szexuális, politikai, vagy egyéb szimbólumok cenzúrázása? Szalaggal átkötött bomba. André Breton így definiálta Frida Kahlo robbanó, pontosabban felkavaró erejű művészetét. A felkavaró művészet politikai dimenziója természetesen összefügg az újra megtalált egység iránti szürrealista nosztalgiával. A szürrealisták számára a belső, a psziché és az álmok forradalma elválaszthatatlan volt a külső, a politikai, a materiális, a felszabadító forradalomtól. Marx és Freud összeházasítása. De Kahlo ténylegesen felforgató lelkében talán Groucho Marx és Woody Allen léphetett volna frigyre. Sok évvel ezelőtt a feleségem egyszer riportot készített Eugène Ionescóval, és megkérdezte tőle, hogy kit tart századunk két legokosabb és két legbutább emberének. Marxot és Freudot, válaszolta Ionesco, mindkét kategóriában. Zseniális rabbik voltak, de olyan szószátyár mindkettő, hogy elárulták a csönd rabbinikus tudományát. A belső és a külső forradalom közti ellentéttel minden XX. századi író és festő szembesült. A szürrealisták osztották a marxisták álmait az elidegenedés megszűnéséről, a felszabadított emberiségről, a kristálytiszta eredethez, az aranykorhoz való visszatérésről, ahol minden mindenkié és senki sem mondja azt, hogy: ez az enyém. Ráadásul a szürrealisták az utolsó nagy európai művészeti 574

15 mozgalom, a romantika végső örökösei voltak. És a romantika is ugyanezt a visszatérést hirdette, a kezdetekhez, amikor még nem volt kapzsiság, elnyomás és elidegenedés. Ezen a téren a marxisták és a szürrealisták kezet nyújthattak egymásnak. Milan Kundera volt az első író, aki meg tudta magyarázni, talán épp azért, mert cseh, hogy a kommunizmust nem az obskúrus materialista filozófia tette annak idején vonzóvá a fiatalok számára, és nem is Marx mélyreható és az idők próbáját kiálló gazdaságkritikája, hanem az emberiség gyökereihez való visszatérés gondolata, és az a tisztaságideál, amelyet kínált. Ha líraian fogalmazunk: a kommunizmus a romantikus álom politikai kulminációja volt. Sztálin ezt az illúziót rombolta le, de a harmincas években, Mexikóban, Trockij száműzetését látva, sokakban tovább élt a remény, hogy Sztálin eszelős politikáján nem lehetetlen változtatni, és valahol, valamikor megvalósulhat majd egy igazi munkásállam. Frida Kahlo megélte a forradalom utáni mexikói egypártrendszer kiépülését, a PNR (Partido Nacional Revolucionario Nemzeti Forradalmi Párt) uralmát, amelyet később felváltott a máig egyedül kormányzó és szűnni nem akaró PRI (Partido Revolucionario Institucional Intézményesült Forradalmi Párt). 2 A forradalmi vívmányok védelmének jegyében a párt töretlen egységet és fegyelmezettséget követelt. Nem lehetett máshogy harcolni a forradalom ellenségeivel: a belső reakcióval (a katolikus egyházzal, a kisemmizett nagybirtokosokkal) és a külső ellenségekkel (az Egyesült Államok egymást követő kormányaival és azokkal a mexikói vállalatokkal, melyeket Washington támogatott). Az egységért cserébe a kormány gazdasági fejlődést és társadalmi békét kínált állampolgárainak, de politikai demokráciát nem, mert a nemzeti egység mindennél értékesebb volt a külső és belső ellenfelekkel szemben. Mindenesetre a forradalmi kormányok változásokat hoztak Mexikóban: a reformok érintették a mezőgazdaságot, a közoktatást, az egészségügyet, a közlekedést A forradalmi haladás légköre sok radikális külföldit vonzott hazánkba. Frida Kahlo így ismerte meg Julio Antonio Mellát, a Kubai Kommunista Párt megalapítóját, és nem kevésbé radikális élettársát, az olasz fényképésznőt, Tina Modottit. Később aztán Modotti szeme láttára gyilkolták meg Mellát a kubai kormány ügynökei Mexikóvárosban a nyílt utcán. De ne menjünk ilyen messze. Frida első nagy szerelme, Alejandro Gómez Arias, aki diákvezetőként a mexikói kormány forradalmi törekvéseiről igyekezett lerántani a leplet, felszólította a nemzeti ifjúságot, a mexikói szamurájokat, hogy szegüljenek szembe a kormánypárttal. Ugyanezt tette José Vasconcelos is, a forradalom első oktatási minisztere, a mi Lunacsarszkijunk, a filozófus államférfi, aki felkérte a mexikói muralistákat, hogy a közintézmények falaira készítsenek freskókat ben Vasconcelos indult az elnökválasztáson is, de az elcsalt választásokkal záruló kampány számára fatálisan sikertelen volt. Szintén 1929-ben történt, hogy Kahlo szemtanúja volt, amikor Germán de Campót a kormány emberei egyszerűen lelőtték egy parkban, miközben beszédet mondott. De Campo fiatal forradal- 2 Ez az esszé 1995-ben íródott től a 2000-es választásig mindig a PRI adta a köztársasági elnököt. A kongresszusi többségét a PRI egészen 2006-ig megőrizte. (A szerk.) 575

16 már dandy volt, és nagyszerű szónok. A forradalom, mint Szaturnusz, a saját gyermekeit falta fel. Azokat a forradalmár tábornokokat, akik szembeszegültek a hatalmon lévő tábornokokkal, meggyilkolták (huitzilaci vérengzés), és gyakoriak voltak a katonai felkelések (Gómez, Estrada, Escobar). Lázaro Cárdenas 1934 és 1940 között volt Mexikó elnöke, és megpróbálta a nemzeti egységet és a társadalmi fejlődést egyszerre megvalósítani. Ő engedte be Trockijt Mexikóba, és ezzel, ugyan csak rövid időre, megmentette a gyilkosoktól, akiket Sztálin küldött utána. Trockijnak Diego Rivera ajánlott fel védelmet és szállást, és emiatt Riverának a mexikói kommunisták heves támadásaival kellett szembenéznie. Frida politikai szemlélete, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről, elválaszthatatlan Diego Rivera személyiségétől és tetteitől. Rivera Párizsban élő fiatal tehetséges kubista festő volt, amikor felfedezte a reneszánsz festészet (Ucello) elbeszélő erejét, és Gauguin tahiti korszakának bennszülöttes vonásaival próbálta kombinálni. Rivera mexikói víziója festészeti technikáit tekintve sokkal inkább merített az európai művészetből, mint az ősi mexikói kultúrákból, vagy akár a mexikói népművészetből (Frida sokkal közelebb állt a népi formákhoz, mint Diego). A többi mexikói muralista festőről is elmondható, hogy több közük volt az európaiakhoz, mint amit saját maguk beismertek. José Clemente Orozco művei nem születtek volna meg a német expresszionizmus, David Alfaro Siqueiros képei pedig az olasz futurizmus nélkül. Ők nem voltak és nem is lehettek azték vagy maja művészek. Mexikói témáik az európai avantgárd új és egyetemes formái révén válhattak fontos műalkotásokká. Rivera csodálta az ipart, ez is jól mutatja, hogy a mexikói művészek mennyire vonzódtak a modernséghez. Rivera sok amerikai és európai értelmiségit meghökkentett azzal, ahogy az acélt és a füstöt dicsőítette, sőt még a banki páncélszekrényeket is. Éppen ez az elidegenedés jelenik meg Chaplin Modern időkjében, vagy később D. H. Lawrence regényeiben, nem is beszélve az eredeti kritikáról, amelyet William Blake fogalmazott meg, amikor az ipari forradalom sátáni sötét üzemeiről írt. Az, hogy egy kortárs mexikói marxista, akit lenyűgöznek a szerencsétlen indiánok és a kizsákmányolt parasztok, ugyanakkor az ipar és a materializmus bűvöletében él, rávilágít a Mexikóban zajló folyamatok látszólagos ellentmondására: a bennszülött hatás (Zapata- szindróma) és a modern hatás (Ford-szindróma) együttes jelenlétére. Szerintem Rivera ezt a két hatást nem ellentmondásként élte meg. Történelemszemlélete jól tükröződik a mexikóvárosi Nemzeti Palota hatalmas freskóin. Az indián freskó középpontjában az azték Uralkodó áll, és az azték jelkép, a Napkorong. A gyarmati freskón az Egyház és a Kereszt dominál. A köztársaságot megjelenítő képen pedig a Vörös Zászló és Karl Marx. Minden festményen, végül is a Diadalmaskodó Egyház egy-egy millenniumi víziója látható, és egyik sem tekinthető polgári vagy civil hitvallásnak. Végül is Rivera, Kahlo, és a mexikói forradalom művészei valójában azt fedezték fel, anélkül, hogy erről pontos tudomásuk lett volna, hogy a mexikói kultúra töretlen, nagyvonalú, átfogó, és a múlt állandóan jelen van benne. Erre épülhetne a befogadó és sosem kirekesztő modernség. Én úgy látom, hogy 576

17 ennek a modernségnek az elérése lehetne Latin-Amerika igazi célja, hiszen kontinensünk értelmezhetetlen, ha figyelmen kívül hagyjuk különböző alkotóelemeit: az indián, afrikai és európai (mediterrán, ibér, görög, latin, arab és zsidó) hatásokat. Frida osztotta Rivera politikai nézeteit. De Rivera még anarchista is volt, meg kényszeres hazudozó és legendagyártó, továbbá fantasztikus mesélő. Hogy ezen erényeket (vagy hibákat, ki tudja) hogyan lehetett összeegyeztetni a dogmatikus kommunizmussal? Én azt gyanítom, hogy a latin-amerikai kommunisták közül sokan valójában hitüket vesztett katolikusok, akiknek hiányzik a biztonságérzet, amelyet a vallás nyújthat. Amikor a katolikus hit már nem nyújtott számukra védelmet, buzgón kerestek menedéket a kommunizmusban. Végül is az 1930-as években a Szent Péter-bazilika inkább a múlt relikviájának számított, a Kreml pedig a jövő ígéretének. Ma, amikor a vallások újjáélednek, és kikiáltják a marxizmus halálát, érdekes visszatekinteni a harmincas évekre, hogy megértsük mind az illúziókat, mind pedig a kiábrándulást. Nem kizárt, hogy ezek a mostani temetések és feltámadások is szigorú ítélet alá esnek majd egykor. Diegóval való kapcsolatáról Frida azt vallotta, hogy két nagy baleset volt az életében: az egyiket a villamos, a másikat Diego Rivera okozta. Nem kétséges, hogy szerette Riverát, ő viszont hűtlen volt, és Frida gyakran Diego szemére is hányta, hogyan lehet viszonya olyan nőkkel, akik nem méltóak a férfihoz, alacsonyabb rendűek nála. Diego beismerte: minél jobban szereti Fridát, annál erősebb benne a vágy, hogy kárt okozzon benne. Frida úgy állt bosszút, hogy neki is sok szeretője volt, férfiak és nők egyaránt. Diego elviselte, hogy a feleségének női szeretői vannak, de hogy férfiak is, azt nem. Frida szerelme szinte panteisztikus, olyan, mint a földanya szerelme, mint Coatlicue és Elche Asszonyának szerelme erről a szoborról egyébként mostanában derült ki, hogy lehet, hogy nem is nőt ábrázol, hanem egy ibér katonát, és lehet, hogy nem is olyan ősi. Frida szerelme mindenesetre pusztító és tisztító erejű, mint a keselyűistennőé. Frida szerette volna megszülni Diegót. Ő én vagyok, írta vagy mondta róla egyszer, egészen a legrégibb és legprimitívebb sejtekig, ő az én saját fiam, aki mindennap és minden pillanatban belőlem születik meg. Ilyen szerelem, ilyen férfi iránt, ilyen körülmények között nem vezethetett máshova, mint hogy a nemi vágyak házasságon kívül elégüljenek ki, a házasságon belül pedig politikai szövetség jöjjön létre. Lehet az is, hogy Frida megpróbálta a testi örömöket és a politikai szövetséget egyszerre megtalálni a Trockijjal való szerelmi viszonyában. De Trockij és Rivera annyira különbözőek voltak, hogy ez a kapcsolat eleve kudarcra ítéltetett. Trockij, a kimért, racionális, fegyelmezett és ellentmondást nem tűrő európai úriember, az óvilági férfi, csupa jég az újvilági férfihoz, a hazudozó, érzéki, ösztönös, folyton kockáztató és viccelődő Riverához képest. Lev Davidovics, a dialektikus, és Diego María, az anarchista. Ekkora ellentéteket nem lehetett kibékíteni, és a kettejük közti végső szakítás után Frida visszatért az igazi, hűtlen, csodálatos, kínzó és gyengéd szerelméhez, Diego Riverához. Rivera a kommunizmussal is szerelmi viszonyt folytatott. Volt párttag és pár- 577

18 tonkívüli: saját magát zárta ki a kommunista pártból, saját házát ajánlotta fel az eretnek Trockijnak, és szembeszállt az apparatcsikok állandó támadásaival. Miféle forradalmár volt ez a Rivera, aki freskókat festett a mexikói kormányépületek falaira és több amerikai kapitalista nagyvárosban, és pénzt fogadott el a reakciós mexikói kormányoktól, meg a még sokkal reakciósabb amerikai milliomosoktól? Rivera bizonyára jóízűen nevetett, amikor a gringó milliomosok kommunista bábnak, a kommunisták pedig a kapitalizmus bábjának titulálták. A legjobbat akarom mindkét világból! kiálthatott fel. De Fridának igaza lett: ahogy sok hitehagyott katolikus a halálos ágyán gyóntató papot kér, Riverának szüksége volt a kommunista párt végső rítusaira. A politikai egyházba 1954-ben fogadták vissza, és Frida ide is követte. Kahlo ikonográfiájában ekkor jelent meg Marx, Lenin és Sztálin, ugyanolyan gyakorisággal, ahogy Krisztus, Szűz Mária és a különböző szentek szerepeltek a fogadalmi táblácskákon, amelyek olyan nagy hatással voltak festészetére. Marx, Lenin és Sztálin. Az új közvetítők. Nekik köszönhetően a csoda majdcsak bekövetkezik egyszer. A hidegháború rányomta a bélyegét e politikai pozíciókra. Ugyan ki tudott volna nevetni, amikor Strangelove doktorék parancsoltak Washingtonban és Moszkvában is, és mindnyájunkat megtanítottak félni a bombától? Emlékszem Sztálin halálának napjára, március 4-re. A barátaimmal összegyűltünk, hogy megünnepeljük az eseményt (Djugashvillis Wake) a festő és költő Salvador Elizondo padlásszobájában, egy régi és impozáns koloniális házban, a Tacuba utcában. Koccintottunk az Acélember eltűnésére és kiterítettük az Últimas Nocias (Utolsó Hírek) elnevezésű mexikói napilap címlapját, ahol Sztálin arcképe fekete keretben jelent meg, a tömör és felülmúlhatatlan VÉGE! felkiáltással. Sztálin képét, mint az oltárképeket, vagy mint Frida Kahko festményeit, gyertyákkal raktuk körül. Amikor Sztálin meghalt, írja Frida Kahlo, egyensúlyomat vesztettem. De aztán összegyűltünk megint mind 1954 júliusában, amikor a guatemalai demokratikus kormányt megdöntötte a CIA. Vége volt a jó szomszédi politikának. Ezek már nem a roosevelti idők voltak. John Foster Dulles pedig a CIA guatemalai kalandját a demokrácia dicsőséges győzelmének minősítette. Guatemalában ezt követően negyvenévnyi diktatúra, népirtás, kínzás és szenvedés következett. Lehet, hogy Frida és Diego túlbecsülte a szovjet kommunizmus ígéreteit, de nem becsülték alá az amerikai imperializmus veszélyét. Hát ezek voltak a mi generációnk politikai paraméterei. Próbáltunk valami értelmet és emberséget találni a hidegháborúban és abban, amit embertelen, fagyos harcosai hirdettek: a Beriják, Molotovok és Visinszkijek az egyik oldalon, a Dullesok, Nixonok és McCarthyk a másikon. A Guatemaláért rendezett tüntetés volt az utolsó alkalom, amikor Frida Kahlo megjelent a nyilvánosság előtt. Aztán jött kegyetlen hanyatlása és halála. De vajon nem volt-e Kahlo politikájában valami mélyebb tartalom, mint Rivera, a marxizmus meg a hidegháború? Ha jól megnézzük a műveit, nyilvánvaló, hogy Kahlo a világ legnagyobb természetességével képviselte a panteisztikus világszemléletet, nőként és művészként is az univerzumot dicsőítette, a létező dol- 578

19 gok közötti összefüggéseket kutatta, és mint egy papnő nyilvánította ki és ünnepelte az egész teremtett világ szentségét. Képein számtalanszor megjelennek a termékenység jelképei virágok, gyümölcsök, majmok, papagájok, de sohasem elszigetelt alakokként. Mindig szalagok, nyakláncok, indák, vénák, sőt néha tüskés ágak kötik össze és fonják körbe őket. Ezek okozhatnak fájdalmat is, de össze is fognak, újra egyesítenek. A szerelem a nagy ünnepély, az egyesülés, a szent esemény. Frida Kahlo Alejandro Gómez Ariashoz írt levelei olyanok, mintha Catherine Earthshaw írta volna Heathcliffnek egy mexikói Üvöltő szelekben: a nagy romantikus szenvedély a teremtett világ egészének összefogására törekszik. Valahol belül, nagyon mélyen, megértesz engem, és tudod, hogy imádlak, hogy nemcsak az enyém vagy, de én magam vagy te könyörög levelében Alejandrónak Frida. Ne lepődjünk meg, ha Frida Naplójában azt olvassuk, hogy a forradalmi realizmus követelményeire, meghitten, de hitelesen csak annyit tud reagálni: Képtelen vagyok rá! Igen, a marxista arcképein igyekszik megfelelni az ikonográfiai elvárásoknak. De a művészete valahol másutt keresendő, nem a látható valóságban, hanem a másikban, a képzelet valóságában, amellyel megtoldja a világot. Amaz előtt tisztelegve emezt idézi meg. KIÖLTÖZNI A MENNYORSZÁGBA Frida Kahlo humorérzéke túlmutat politikai nézetein, sőt műveinek esztétikai értékén is: magát az életet csiklandozza. A legjobb példa erre a találékony szójátékokkal és nyelvi humorral teli Napló. Fridáról a naplóján keresztül meghitt képet kapunk, szerethető figura lesz, és szenvedései ellenére boldognak látjuk. Akik ismerték, azt mondják, hogy a hangja mély volt, lázadó, hahotázással és káromkodással tarkított. Az obszcenitás annyit tesz, mint a színen kívül lenni, ob-szcéna, láthatatlanul. Amikor Frida éppen nem állt a színpadon mint művész, vagy mint arcátlanul teátrális közszereplő, voltak azért nagyon rossz poénjai is. A tiszteletlenséget még abból a korszakából hozta, amikor a Las Cachuchas csoporthoz tartozott és villamosokat loptak, meg a tanárokat gúnyolták, és amikor a paralízise ellenére ügyesen ugrált buszokra fel és buszokról le. Aztán jött a villamosos balesete, a vásárok és kocsmák iránti vonzódása, az öröm, a mexikói dalokat hallgatván és énekelvén, a dalokat, amelyekben a népi emlékezet és általa Mexikó történelme jelenik meg, és egyre több lett a kapcsolódási pont életműve, valamint Posada és az oltárképek művészete között. Hatalmas szeretetet érzett a barátok, a haverok iránt, vagyis a barátait testvéreiként, ikertestvéreiként kezelte. Kahlo szívesen énekelte A málagai nő gyönyörű nótáit, tökéletes volt a falzettje. Nagyon jól kijött az egyszerű emberekkel: ácsokkal, kocsmárosokkal, cipészekkel, anarchistákkal, szolgálókkal és kezdő művészekkel. Mint általában a mexikóiak, zseniálisan becézgette a szavakat, mintha kislányok volnának, simogatta, etette, elvarázsolta őket, és minden egyes szót erotikus gyönyörrel mondott ki: alacsonyka, lányocska, haverka, dokika, igen, így nevezte összes orvo- 579

20 sát, pedig nem kevés volt neki, sőt: Wilsonka dokikának szólította levélben egyik amerikai orvosát, és úgy írta alá, hogy: Icike-picike Fridácska. Ez volt ő. Mexikóban a kicsinyítő képző használata valamiféle védekezés a hatalmasok arroganciája ellen. Az emberek udvariasságot és alázatot színlelnek a hatóság előtt, és ezzel érzéstelenítik arroganciáját. Elismert és népszerű művészként Frida Kahlo tudatában volt annak is, hogy a mexikói értelmiségi kannibál módra kritikus tud lenni: frusztrált törpehordák lóbálják a fejük felett a bozótkést, hogy bármelyik pillanatban lefejezhessék azt, aki náluk magasabbra meri tartani a fejét. Frida Kahlo többek között a humor nyelvével és a rá jellemző nagyon egyedi pimaszságával védekezett a gazemberek ellen. A humor nála gyakran irányult az Egyesült Államok ellen, de azt belátta ő is, hogy míg a Rockefellerek, miközben kirúgják az embert, legalább a szemébe néznek, a mexikóiak igencsak hajlamosak hátba támadni. Az amerikai arcok azért őt is zavarba ejtették, mint Riverát, és képtelen volt lefesteni őket, mert olyan fakónak látta őket, mint a keletlen zsemle. Sok amerikai nő próbálta Fridát utánozni, ezeknek a feje szerinte leginkább a karfiolra hasonlított. Kahlo és Rivera az Egyesült Államokban és Mexikóban is előszeretettel pukkasztgatta a becsvágy lufijait és provokálta az előítéleteket. Kahlo magyar zsidó családból származott, Riverának pedig szefárd zsidók voltak az ősei, akiket Spanyolországból űztek el 1492-ben. Hogyan is jelentkeztek volna be a recepción abban az időben, amikor az Egyesült Államokban sok szállodából kitiltották a zsidókat (tíz évvel azelőtt, hogy Laura Hobson a Gentlemen s Agreement című regényében leleplezte ezt a fajta diszkriminációt), ha nem izraelita hitű házaspárként? Vagy lehet-e jobb viccet elsütni, mint amikor a hírhedt antiszemita Henry Forddal leültek vacsorázni, és úgy kezdték a beszélgetést, hogy: Ford úr, igaz, hogy ön zsidó? Nyakláncok, gyűrűk, fehér organdi hajdíszek, hímzett virágmintás blúzok, gránátvörös parasztkendők és hosszú szoknyák takarták el a megtört testet. Frida öltözködésében is volt humorérzék: a színpadi álruhában volt valami az elbűvölő narcizmusból is, de egyben mások képzeletét is arra késztette, hogy a meztelen, megtört testet elképzeljék valahogy, próbálják megfejteni a test titkait. Rivera gyakran mondogatta, hogy a nők pornográfabbak, mint a férfiak, mert a testük nemileg mindenhol érzékeny, szemben a férfiakkal, akiknek csak azon a bizonyos helyen. Frida talán úgy tett, mintha egyetértene ezzel, hogy ne vegye el Diego bátorságát. Mindenesetre, amikor Kahlo Riveráról ír, az ő Békahercegéről, egyértelműen kiderül, hogy nagyon is jól tudta: a férfiaknak ugyanannyi erogén zónájuk van, mint a nőknek. Frida Kahlo számára tehát a ruha jóval többet jelentett egy második bőrnél. Ő maga mondta, hogy számára az öltözködés nem más, mint úti készülődés, mégpedig a másvilágra. Talán tudta azt is, hogy a teotihuacáni ősi indián kultúrában arra használták azokat a csodálatosan díszes mozaikból készült maszkokat, hogy a halottak arcát eltakarják, és így tűrhetően nézzenek ki, amikor a mennyországba mennek. Frida lenyűgöző megjelenése, amely még egy Wagner-operát is képes volt elnémítani, nem volt más, mint a halotti lepel megelőlegezése. Úgy használta a 580