Ne félj, mesélj! Újra

Átírás

1 V. Kulcsár Ildikó Ne félj, mesélj! Újra

2 V. Kulcsár Ildikó, 2006 Szerkesztette: Erdélyi Z. Ágnes Borítóterv: Kálmán Tünde Borítórajz: Szűcs Édua Tördelés: Kerényi Attila ISBN Megjelent a Sanoma Budapest Kiadói Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9. Tel.: Felelős kiadó: Szabó György vezérigazgató Könyvkiadás: Szemere Gabriella Nyomdai kivitelezés: Dürer Nyomda, Gyula

3 V. Kulcsár Ildikó Ne félj, mesélj! Újra

4

5 Életem ötödik könyvét a páromnak, Tamásnak ajánlom, mert nélküle szeretete, segítsége, türelme nélkül nem született volna meg e kötet. Nem túlzás, nem hollywoodi cukormáz, inkább súlyos igazság: ezt a gyönyörű-őrült szakmát nem lehet háttér nélkül elviselni És ajánlom e könyvet négy aprócska lovagomnak is Bencének, Patriknak, Ádámnak és Bálintnak, hadd tudják meg sok év múlva, miért rohangált (vagy írt) örökké az a szabálytalan Ildi-nagyi 5

6

7 KEDVCSINÁLÓ Szeretettel köszöntöm önt, kedves Olvasóm! Igen, fontosnak tartom, hogy nyomatékkal üdvözöljem, hiszen manapság sokan hajtogatják, hogy az olvasás kora leáldozott. Az ok? Ó, egyszerű! A televízió, az internet, a rohanás És lám, ön most kezében e könyvvel, épp hátradől a karosszékében Zalaegerszegen? Nyíregyházán? Hosszúperesztegen?, vagy lehuppan a hetes busz ülésére, Budapesten. Mert szeret olvasni. Mégis. Csak azért is. A széllel (a divattal) szemben Nos, azért (is) köszöntöm önt őszinte szeretettel, mert ez a könyv szintén a széllel, a divattal szemben született. Az ok ez ügyben bennem keresendő (no, és a Nők Lapja számtalan olvasójában, akikről felelősséggel állítom a leveleik alapján, hogy hasonlóan gondolkodnak ). Mert bizony számomra százszor-ezerszer érdekesebbek a hétköznapok hősei legyenek akár akadémikusok vagy iskolázatlan, úgynevezett egyszerű emberek, mint a csapból is folyó sztárok. Akikről még azt is megírják a bulvárlapok, hogy milyen színű köntösben mennek zuhanyozni, és melyik pozitúrában kedvelik leginkább a szexet Természetesen az én hétköznapi hőseim is különösek. Még azt is meg merem kockázatni, hogy a sorsuk jóval regényesebb, mint a marketing szempontok alapján megkonstruált sztár-életutak. (Nincs nagyobb rendező az életnél!) Azért is köszöntöm önt nagy szeretettel, kedves Olvasóm, mert életem ötödik könyvét, önnek (is) köszönhetem. Hiszen ha nem 7

8 Ne félj, mesélj! kapok (1990-től napjainkig) megtisztelően sok levelet, t, akkor nem találom ki 1993-ban, háromévi újságíróskodás után, hogy útjára indítok egy olyan rovatot, amelyben a Nők Lapja olvasóival beszélgetek. És a levelek súlyos bajok, hatalmas örömök, elviselhetetlen bánatok, komoly és röpke keserűségek jönnek, egyre jönnek. Egyikre csak a lapban válaszolok, a másiknak szélsebesen utána járok, a harmadik írójával találkozom, és cikk születik belőle. Jelzem, ma már olyan barátnőm is van, aki valaha levélíróm volt Tizenhárom év telt el a Mi fáj, gyere, mesélj! rovat indulása óta kezdetben még így neveztem életem e hűséges társát", aztán mindenféle szerzői jogi kacskaringó hatására átkereszteltem, de az akkori felhívásom minden mondatát vállalom ma is. Figyeljék csak, mi jelent meg az 1993-as Nők Lapjában! Tulajdonképpen nem én, hanem önök találták ki ezt a rovatot, kedves Olvasók. Annyi kérés, kérdés, őszinte panasz sajdul ki a leveleikből, hogy hosszú idő óta nyomasztó lelkiismeret-furdalásban élek. A halaszthatatlanul fontos, azonnali választ igénylő levelekre igyekszem gyorsan felelni, de a többit gondosan elteszem, hogy majd, egyszer, ha végre lesz egy sóhajtásnyi szabad időm Lehet gyors választ adni annak az asszonynak, akinek a munkanélkülivé vált férje gyakorlatilag megnémult, és az asszony semmiféle mesterkedéssel sem tudja keserűen gubbasztó férjét szóra bírni? Vagy annak az édesanyának, akinek a húszéves, főiskolás lánya abba akarja hagyni a tanulást, mert megismerkedett egy tizennyolc évvel idősebb fotóssal, s ma már azt tekinti életcéljának, hogy a szomorú lelkű úriembert vigasztalja? Vagy annak a kamaszlánynak, aki sercegő gyűlölettel szidja a szüleit, és tőlem vár megerősítést ahhoz, hogy elköltözzön tőlük? Egy decemberi reggel reménytelen levélrendezgetése közben született az ötlet: a lap hasábjain kellene válaszolni! Hiszen egymás sorsából sokat tanulhatunk, tán meg is könnyebbülünk: Jé, nemcsak nekem vannak súlyos gondjaim, hanem másnak is! Ezért most biztatni szeretném önöket: írjanak bátran, osszák meg 8

9 Kedvcsináló velem és a lap hatalmas olvasótáborával apróbb nagyobb gondjaikat, örömeiket, vágyaikat! Persze ne várjanak tőlem mindent egy csapásra megoldó tanácsokat. Ugyan! Legfeljebb arra vállalkozom, hogy együtt gondolkodjak önökkel. Sokat tanultam, tapasztaltam, sok a gyerekem, de nincs nálam a bölcsek köve Azt viszont biztosan ígérhetem, hogy a válaszaim mindig őszinték lesznek, senkit sem fogok kioktatni, soha nem próbálom majd a feketét rózsaszínűbe burkolni, és nem fogok boldogságot hazudni ott, ahol nagy a baj. Kedves Olvasók! Segítsenek érdekessé szerkeszteni ezt a rovatot, panaszkodjanak, meséljenek szívből, őszintén! Várom leveleiket!" És önök azóta is segítenek ezért születhetett már korábban is egy Ne félj, mesélj! kötet a szerkesztőségbe érkezett levelekből, írnak Nyíradonyból, Sidneyből, Pécsről és Új-Zélandról. Jön levél egyetemről, börtönből(!), palotából, kunyhóból. És én óriási megtiszteltetésnek érzem a bizalmat, és (természetesen) igyekszem megfelelni! Persze, nem hallgatom el azt sem, hogy jó néhány fintorgó reagálást is hallottam. Miféle ember az olyan, aki egy ismeretlen újságíró segítségére szorul a legszemélyesebb gondjai megoldásában? Hogy lehet»kitálalni«egy idegennek? Nos, erre nem is a magam, inkább a barátnőmmé lett valahai levélíróm kedvenc fordulatával tudok felelni: nemcsak azért írtam, mert józannak és előítéletektől mentesnek találtam a válaszaidat, hanem azért is, mert tudtam, hogy te nem jössz velem szemben másnap az utcán Olyan zűrzavaros helyzetben voltam, hogy még a legjobb barátnőmnek sem mertem elmondani, mennyi butaságot csináltam egy jövőtlen szerelem miatt. Igen, a Ne félj, mesélj! rovat hősei arról is szólnak, hogy manapság egyre kevesebb a bizalom, egyre döcögősebb az út lélektől lélekig. Telis-tele kátyúval Ijesztően nagy lett Magány uraság hatalma, és az állandó rohanásban gyakran észre sem vesszük a másik embert. (Sms-ben mégsem lehet megvitatni az élet nagy kérdéseit ) A levelek mennyisége és tartalma alapján úgy érzem, hogy előbbutóbb olyan leszek, mint az a párizsi öreg nénike, aki sok évvel ezelőtt 9

10 Ne félj, mesélj! kiült a Bois de Boulogne egy padjára, maga mellé állított egy táblát, és ráírta: Meghallgatlak! Ő tényleg csak meghallgatott: szeretettel figyelte a panaszkodót, hümmögött, bólogatott, egyetértett, sajnálkozott. A padja előtt hosszú sorok kígyóztak Nos, én még nem vagyok nénike ha Isten segít, leszek, tehát mondom a magamét, de azt a francia hölgyhöz hasonlóan tudom már: sokaknak az is megkönnyebbülés, ha kiírhatják magukból a bajt, ha rendezik a gondolataikat És amíg lesz a világon keserűség, boldogtalanság, szegénység, csalás, szerelem, öröm, ragyogás, boldogság, addig valamennyiünkben lesz igény arra, hogy a rosszat és a jót megosszuk valakivel. Vagy egy baráttal, testvérrel, szülővel, kedvessel, vagy (jobb híján) egy idegen újságíróval (tán nem is teljesen idegennel ). Kedves Olvasóm! Köszöntöm tehát önt e kötet elején, amelyben az utóbbi négy év legérdekesebb Ne félj, mesélj! írásait gyűjtöttem csokorba, és hozzájuk mixeltem a leveleim alapján készült riportokat, portrékat, egyéb cikekket. (Utóbbiak olyan megdöbbentő-különös-sokkoló levelek alapján születtek, amelyekre nem lehetett röviden válaszolni.) Talál közöttük ismerőseket, de a kötet tiszteletére születetteket is Kérem, jöjjön velem egy utazásra nevessen, sírjon, mérgelődjön, sajnálkozzon, ismerjen magára, a párjára, a barátjára, a kollégájára, közben megpróbálom megmutatni önnek, hogy nincs érdekesebb e világon, mint a másik ember! Nekem tizenhárom év alatt kincset érővé duzzadt az embergyűjteményem Ez is gazdagság ám! Elhiszik? V. Kulcsár Ildikó 10

11 I. FEJEZET EGYEDÜL NEM MEGY? Amelyben szerzőnk annak ellenére, hogy imádja a munkáját meg a gyerekeit, ki meri jelenteni, hogy életünk legfontosabb, legmeghatározóbb élménye: a másik nem. Megtaláljuk-e (és meg tudjuk-e őrizni) a szerelmet? Azt a férfit (nőt), akivel jó élni, aki mellett jó felébredni, aki TÁRS. Azt mondják, hogy manapság nagyon nehéz? Hogy egyre több a csalódás, a válás, és egyre többen maradnak magukra abban az eszement táncban, amelyet a pénz színpadán járunk? Igaz. Ám rengeteg olvasói levél meg számtalan találkozás szól arról, hogy mi, emberek annyira vágyunk a másikra, hogy soha nem adjuk fel. Újra és újra nekifutunk szeretünk, ragyogunk, gyűlölünk, tévedünk, mert valamennyien érezzük: egyedül nem megy (vagy csak nagyon döcögősen). MIT VÁRHAT EGY FALUSI BARNA? Én is ott voltam a Westendben, a Nők Lapja-hétvégén. Kivártam a soromat így elég sokat beszélgethettünk, mégsem mertem elmondani a bánatomat. Ön kedves volt velem, de abban a jókedvű légkörben biztosan nem értette volna meg, hogy én azért szenvedek, azért nem találom a helyemet Pesten, mert más vagyok, mint a kortársaim. Nagyon más! Nem iszom, nem szívok füves cigit, nem vagyok negyvennyolc kiló, utálom a diszkókat. Vidéki maradtam, aki azt tanulta az édesanyjától, hogy egy 11

12 Ne félj, mesélj! nő legfőbb célja a családról való gondoskodás. Persze nem akarok csak konyhatündérré válni, leérettségiztem, főiskolára jártam, de a munkahelyemen rosszul érzem magam. A kolléganőim sem elhivatottságból dolgoznak, jó néhányuk szívesen maradna otthon. Szóval nekik is sok a gondjuk, de arra van energiájuk, hogy engem neveljenek. Szerintük azért nem találok partnert, mert sündisznó vagyok. Mert nem érdekelnek a futó kapcsolatok huszonhat éves koromig egyszer voltam szerelmes, sajnos vége lett, mert apám munkája Pestre szólította a családot, én férjet keresek, nem ágytársat. Ők bulikba akarnak cipelni, de nem tetszenek a pasijaik Az életmódjuk sem. Ráadásul boldogtalanok, én viszont nem! A legmenőbb kolléganőm három élettársat fogyasztott, pedig egyidős velem Amúgy most ő is egyedül van. Csakhogy sokkal keserűbb nálam, mert rengeteget csalódott! Ildikó, megért engem? Vagy a kolléganőimnek ad igazat, akik szerint ilyen falusi erkölcsökkel soha nem fogok párt találni? Egy barna lány a Westendből Emlékszem önre, de arra is, hogy a munkahelyéről mesélt, tehát most örülök, hogy megtisztel a bizalmával. Mi a véleményem? Sok a kérdés, megpróbálok sűríteni. 1. Semmiféle szabályban nem hiszek. Szerintem a szolid lányok éppúgy megtalálhatják a társukat, mint a feltűnő férfifalók. Sőt még azt is megkockáztatom, hogy a kevésbé rámenősek (tán) otthonosabban-temészetesebben érzik magukat a közösségekben nyelvtanfolymokon, egyetemi klubokban, vitákon, kávézókban, bármiféle kortárs-bulin, mint a nagymenők. És számukra az internetes társkeresés sem ciki Ne is legyen! (A tanítványaim között volt egy szerény-szép, komoly lány, aki huszonkilenc évesen találálta meg épp az Interneten az igazit ) 2. Ön szerint az a nő feladata, hogy gyereket szüljön, gondoskodjon a családjáról. Igaz, csak tegyünk hozzá egy IS-t! (Bár készséggel elismerem, hogy sok az olyan monoton munka, amelyikben nemigen található öröm ) 3. És most én szeretnék kérdezni: kedves barna lány, szereti ön Budapestet? Nem volna okosabb visszamenni a szülőfalujába vagy egy 12

13 EGYEDÜL NEM MEGY? közeli kisvárosba? Nem áll önhöz közelebb a kevésbé pörgős, kevésbé hangos élet? Nem gondolt még arra, hogy ott hamarabb talál egy hasonlóan gondolkodó, szolid, kulturált fiút? 4. Biztos vagyok abban, hogy mindenkinek van párja e földön, csak kitartóan kell keresni. Az ügyesek (szerencsések) gyorsan rátalálnak, míg másoknak csak később sikerül. (Nekem például harmincnyolc évesen ) Szóval semmi pánik, van még idő! MEGÖL A REND! Valószínűleg olyan jelenségről számolok most be, amilyenről még senki sem írt a Nők Lapjának. Én ugyanis el akarok válni a férjemtől tudom, ilyen már előfordult a világtörténelemben, de az ok egyedi: a férjem eszelős rendmániája! Azt ön, kedves Ildikó, elképzelni sem tudja, mit kell kibírnom! Ha mosogatás után az edények nem pontosan oda kerülnek vissza, ahol korábban álltak, őrjöng. Ha elöl hagyok egy könyvet, egy noteszt, fésűt vagy púdert, iszonyatos veszekedés támad. Ha ferde a szőnyeg vagy morzsa marad az asztalon, az egész esténk tönkremegy. Ha eszembe jut a takarítás, görcsbe rándul a gyomrom, mert tudom, nem lehet olyan mérnöki pontossággal végigtakarítani a lakást, ahogy ő elvárja. És ne higgye, hogy rendetlen vagyok! Kollégistaként jártam végig a főiskolát Ahol hat lány lakik egy szobában, ott kötelező a rend! Ráadásul vidéken nőttem fel, édesanyám tisztaságot és munkát követelt tőlem. Még nincsen gyerekünk, de azt hiszem, nem is lesz Hat éve házasodtunk össze, és a helyzet egyre rosszabb. Nem mondhatom, hogy egyébként rossz mellette, hiszen szeret (én is őt), ha a barátainkkal nyaralunk, remekül viselkedik, nem zavarja, ha nincs olyan rend, mint a katonaságnál. A mániája csak otthon kapja el. Az édesapja hagyta ránk a lakást, a férjemnek nagyon fontos, hogy huszonkilenc éves korunkra ilyen szép helyen élhetünk. De könyörgöm, a lakás akkor is gyönyörű, ha a váza ferdén áll a tévé tetején! A barátai nevetgélnek, néha gúnyolódnak, én viszont tönkremegyek. Hiába jóképű a férjem, nem lehet vele élni. Ön szerint van megoldás? Veronika 13

14 Ne félj, mesélj! Kedves Veronika! Ha megírta volna a teljes nevét, akkor összehoznám egy olyan fiatal hölggyel, aki kísértetiesen hasonló gondokkal küzd. (Néhány napja jött egy kétségbeesett ) Mert a jelenség nem egyedi! Írom sorban, mit gondolok: 1. Nagyon együtt érzek önnel (önökkel), bevallom, én is megbolondulnék egy rendmániás férfi mellett. Rögtön az jutott eszembe, milyen elképesztő rendetlenséget csinálnak (csináltak) a gyerekeim. Mit tenne a férje, ha egy csemete nekiállna amolyan egészséges-gyerekmódra pakolni? 2. Van-e megoldás? Azt hiszem, van. Ám a válás olyan ötlet az ön esetében, mintha egy enyhe gyomorrontást hatalmas hasi műtéttel akarna meggyógyítani. Hiszen azt írja, szeretik egymást, hogy a férje jóképű, és egyébként jó vele. Ilyenkor szerintem nem ügyvédhez kell rohanni, hanem pszichológushoz. Olyanhoz, aki ért a párkapcsolatokhoz! Mert igenis sok olyan házaspáron tudnak segíteni a szakemberek, akik úgy érzik, hogy zsákutcába jutottak, ám a kapcsolatukat szeretnék megmenteni, fenntartani. Kedves Veronika, próbálják meg! Ha találkoznak a pszichológussal, az is kiderülhet, hogy az önök kapcsolatával nincs is baj, hanem a párja beteg. Akit meg kell gyógyítani! Természetesen ez csak feltételezés, tehát javaslom, sürgősen forduljon szakemberhez! Sok-sok erőt, türelmet és kitartást kívánok önnek! SZERELMI ZŰRZAVAR MOST? Nem hittem volna, hogy negyvenhét évesen szerelmi zűrzavarba kerülhet az ember. Velem ez történt, pedig élhetnék, mint hal a vízben: a fiam felnőtt diplomás, nincsenek anyagi gondjaim, karcsú maradtam, a férjemmel tavaly megbeszéltük, hogy továbbra is együtt fogunk élni a nagy belvárosi lakásunkban de külön. Nem válunk el, hiszen kedveljük, tiszteljük egymást. Mindkettőnknek volt már külső kapcsolata, de nem hoztuk egymást kellemetlen helyzetbe. Szóval akkor lett vége a nyugalmamnak, amikor a vakvéletlen a kezembe adott egy külföldi újságot, amelyben életem első szerelméről írtak. Tizenévesek voltunk, semmi 14

15 EGYEDÜL NEM MEGY? komoly nem történt köztünk Amikor összevesztünk, belehaltam, és elhatároztam, hogy csak olyan férfit engedek a közelembe, akibe nem fogok beleszeretni. Így is történt. Ilyen előzmények után rögtön kiderítettem a címét, és írtam neki! Ő azonnal felhívott. Boldog voltam, amikor megtudtam, senkije nincs, soha nem is volt! Kezdetben naponta telefonált, én eket, fényképeket küldtem. Aztán megváltozott valami: arról kezdett beszélni, hogy depressziós, a munkáját sem szereti már, csak a pénzért hajt, mert egyetlen öröme, hogy megvehet magának mindent. Úgy éreztem, mintha nyűg lenne számára ez az egész, miközben korábban arról beszélt, hogy számolja a napokat, mikor láthat végre Aztán eljött a várva várt találkozás: négy napra jött haza (nem volt benne köszönet). Az érkezése után nem hívott fel, csak másnap a munkahelyemen. Azt mondta, a kocsijában vár, a ház előtt. Lementem, közönyösen fogadott, majd bejelentette: csak arra jut ideje, hogy egy háztömbnyit autózzunk, majd délután telefonál. Az ölembe dobott egy parfümöt, és a következő sarkon kitett. Csak másnap délben jelentkezett! Rengeteg üzleti ügyet kell még intéznem, nem tudunk találkozni! Ennyi. Azt hittem, nem élem túl a szégyent! Két hét után mégis írtam neki egy humoros levelet. Nem reagált. Megint írtam. Hát erre jött válasz: hagyjuk ezt ennyiben. Rettenetesen csalódtam. Három hónapi lelkes levelezés, telefonálás után a férfi még a személyes találkozó előtt elhatározza, kidobja az életéből a nőt. Miért? Mindig rá gondolok, pokolian szenvedek. (A nevem csak az öné ) Szívből sajnálom önt szerencsére az Idő jó orvos!, de nem hiszek a kedvesének. Képtelenség, hogy valakinek harmincvalahány év alatt senkije sincs! Pedig az ön gyerekkori szerelme ezt állította. Egyetlen nő, egyetlen szerelem sem érintette meg? Haj, de hihetetlen! Tehát a férfiú vagy hazudott egy kellemeske flört reményében, ami az ön hozzáállása miatt komolyra fordult, tehát sürgősen menekülni kellett, vagy nem ép pszichikumú-fizikumú ember. 2. Nem hiszek az ön élek, mint a hal a vízben -boldogságában sem, mert nem hiszek a nyitott házasságban (vessen meg érte, vállalom)! Ráadásul mindig olyan 15

16 Ne félj, mesélj! férfiakkal kezdett, akikbe nem volt szerelmes? 3. Emlékszik Ady Elbocsátó szép üzenetére? Általam vagy, mert meg én láttalak/ S régen nem vagy, mert már régen nem látlak. Nos, ha ön a férjét (kedvesét) figyelné olyan odaadással, mint az említett urat, akkor tán őt is meglátná 4. Azt hiszem, önnek a fia felnőtté válása után nagyon sok lett a fölös érzelmi energiája. Ez természetes! És én nem kívánhatok mást, csak azt, hogy e szabad érzelmi vegyértékeket olyan emberre pazarolja, aki megérdemli. Ehhez kívánok nagyon sok sikert! KÉKEN-ZÖLDEN Huszonnyolc évesen egy kétéves kislány édesanyja vagyok, és az itthonlétem alatt nemcsak őt nevelem, hanem tanulok is. Rövidesen meglesz az angol nyelvvizsgám a német mellé. Tudom, mindez jól hangzik. De az már kevésbé, hogy pillanatnyilag kék-zöld-lila a karom. Ugyanis a férjem dührohamot kapott a kocsiban, amikor határozottan rászóltam, hogy halkítsa le a rádiót az álmos gyerekünk miatt, mire ő ököllel(!) belevágott karomba. Mellette ültem, csoda, hogy nem karamboloztunk! Hihetetlen gyűlölet volt benne. Később kiderült, hogy a hangnememtől durrant be az agya. A kislányunk születésekor kezdődtek a bajok. Túlzott volt a nagyszülői roham kimaradtak az életünkből a beszélgetős, olvasgatós esték, majd a hétköznapi verkli egyre távolabbra sodort minket egymástól. Négyéves házasok vagyunk, de ha valaki bekukucskálna hozzánk, vagy azt látná, hogy egyedül vagyok a gyerekkel, vagy azt, hogy két néma él egymás mellett. Javasoltam, váljunk el, mire közölte, hogy hülye vagyok, menjek pszichológushoz. Rengeteget sírok most is, az anyagi kiszolgáltatottságot sem bírom. Ezért döntöttem el, hogy tavaszszal visszamegyek dolgozni. Közben azért szeretném megmenteni a házasságunkat, csak nem tudom, érdemes-e!? Kedves Ildikó, köszönöm, hogy kiírhattam magamból a bánatomat! (Nem merek panaszkodni anyunak és a bátyámnak, mert ha mégis kibékülnék a férjemmel, szégyellném magam előttük.) Egy másik Ildikó 16

17 EGYEDÜL NEM MEGY? Kedves Druszám! Rögtön a lényegre térek: fogalmam sincs, érdemes-e megmenteni a házasságát. Nem tudom, mennyi az érzelmi tartalékuk, szereti-e még a férjét Nem derült ki a leveléből. Ám abban biztos vagyok, hogy nagyon fontos jelenségről írt: a durvaságról, a fizikai terrorról. Amit gyűlölök! Közben egyre többször hallom mostanában vidéken és Pesten egyaránt, hogy a férjemnek bedurrant az agya (még a kifejezés is azonos!), és elcsattant egy pofon, lelökött a lépcsőn, úgy hátba vágott, hogy hirtelenjében alig kaptam levegőt Őrület! Persze, azt a saját bőrömön is érzem, hogy manapság sokkal nagyobb a hajtás, nyomasztóbb az egzisztenciális szorongás meddig lesz munkám?, szóval egyre alacsonyabb az ingerküszöb. De azt nem lehet tudomásul venni, hogy valaki a feleségén (az élettársán), szóval a gyengébben vezesse le a feszültségét! Szerintem a gyereket sem szabad megütni. Nem! Főleg nem dühből! Szinte hallom a kórust : egy kapcsolatban minden és mindennek az ellenkezője megtörténhet. Oké! Törhetnek tányérok, csapódhatnak ajtók, ordítozás, könnyes fogadkozás, átsírt éjszakák De ütni!? Ez nem fér bele a mindenbe. Kedves Ildikó, azt azért meg kell kérdeznem: ön nem veszekszik, zsörtölődik túl sokat? Gyakran előfordul, hogy a gyeses kismama türelmetlen szóáradattal (veszekedéssel) fogadja a fáradtan hazatérő párját (mi, nők hajlamosak vagyunk arra, hogy imamalomként soroljuk a bajokat ). Szóval én azt hiszem, hogy meg kellene tudnia, mi történt a férjével, hiszen régebben ő is szerette a beszélgetős estéket. Miért változott meg? Hová tűnt a régi énje? Tudom ez idő- és energiaigényes, de talán érdemes megpróbálni. Egyébként az ügyvéd barátnőm mindig azt hajtogatja, hogy a válásról (együttmaradásról) csak higgadtan szabad dönteni ön most feszült, kétségbeesett, és bosszúból, dühből tilos válni! (Jelzem, nem csak hülyék mennek pszichológushoz!) Kedves Ildikó, várom levelét! 17

18 Ne félj, mesélj! A FENÉBE, NEM FÉLTÉKENY? Óriási vita támadt a legutolsó találkozásunkkor, és az én javaslatomra döntöttük el, kikérjük a véleményedet. (Remélem, nem haragszol a tegezésért, magam hallottam egy tévéinterjúban, hogy nem szeretsz magázódva vitatkozni.) Mi négyen együtt érettségiztünk 1992-ben, és öt éve rendszeresen összejövünk ötyézni. ÖTYE: öreg tyúkok egylete. Azért hívjuk magunkat ilyen röhejesen, mert a barátnőm mamája is ötyébe jár. Örököltük a nevet. Jelzem, mi nemcsak panaszkodunk, pihizünk az ötyéken, hanem vitatkozunk is. A politikai csatáinkkal nem fárasztalak, de a legutóbbi témánkról beszámolok. Magdi (nem ez az igazi neve) két éve ment férjhez, majd a párja kérésére felhagyott az idegenvezetéssel, jelenleg fordításokkal keres némi pénzt. Az idegenvezetést imádta, a fordítást gyűlöli, mert örökké otthon kuksol, és jól meghízott az állandó üléstől. Ennek ellenére eddig csak a házasság szépségeiről regélt nekünk, most viszont vadul szidta a férjét. A srác bűne: egyáltalán nem féltékeny. Azt mondta Magdinak, jobban bízik benne, mint önmagában. Ezért nem telefonálgat napközben. Olyan biztos tárgy lettem az életében, mint a falhoz rögzített könyvespolca! Őrület! Közben apám izgatottan hívja anyámat, ha húsz perccel később ér haza! Ilyeneket kiabált Magdi, és utált minket, mert nem értettünk vele egyet. (Én voltam a főellenség, mert szilveszterkor épp a féltékenysége miatt dobtam ki a barátomat.) Ildikó, mi a véleményed? Egy huszonnyolc éves lány az ötyéből" Nem mondhatom, hogy szívet melengető mozaikszó ez az ÖTYE. Rövidesen a tizenhat éves gyerkőcöm is ötyébe fog járni, hiszen a hatévesekhez képest már ő is öreg. No, mindegy A téma viszont tényleg vitára érdemes, hiszen a barátnődnek is van igazsága. Szerintem sincs jó kapcsolat bizalom nélkül, ám egy egészen kicsinyke aggódás-féltés egyetlen házasságnak sem árt. Mert arra is vigyázni kell ám, ami a miénk! Elfogadom, hogy egy állandóan féltékenykedő, ellenőrző férfi mellett meg kell bolondulni hajjaj!, de könyvespolc-közérzetre sem vágyom. Magdinak az (lehet) a baja, hogy nem szereti az új munkáját. 18

19 EGYEDÜL NEM MEGY? Az idegenvezetés színes, mozgalmas magam is műveltem egyetemista koromban, a fordítás pedig magányos tevékenység, más típusnak való. Tiszteletbeli ötye-tagként azt tanácsolom a főszereplőnek, keressen testre szabottabb munkát! Például tolmácskodjon! Egyrészt örömét leli majd benne, másrészt, ha naponta felöltözik, emberek közé megy, akkor a férje is jobban figyel rá. És ez valamennyiünknek fontos! (Jelzem, ha meghívtok, szívesen belekóstolnék egy-két ötyébe, mert nagyon tetszik, hogy rendszeresen összejártok!) MOZGÁSSÉRÜLT A KEDVESEM A közepén kezdem: hat évvel ezelőtt történt a baleset, csoda, hogy túlélte a kedvesem. Én tavaly ismertem meg őt a barátaim jóvoltából. Az első találkozásunk után meglátogattam, sokat beszélgettünk, majd a látogatások egyre sűrűsödtek. Imádtam a társaságát, megszerettem a szüleit, mindketten éreztük, hogy ez több, mint barátság. Aztán jött egy csók, amit hetekig tartó őrlődés, vívódás követett. Hogyan tovább? Mit tegyünk? Lebeszéltük egymást egymásról, majd rábeszéltük egymást egymásra Hogyan megyünk majd sétálni, kirándulni, moziba, színházba, hogyan lehet így együtt élni? Huszonhat éves vagyok, eddig még nem ismertem olyan férfit, akivel el tudtam volna képzelni az életemet. Voltak hosszabb-rövidebb kapcsolataim, de nem féltem a szakításoktól, csak azért nem alkudtam meg, hogy legyen valakim Vele minden más! Ő harmincegy éves, kedves, nyugodt, figyelmes, humoros, kiegyensúlyozott, okos, pont olyan, amilyenre mindig vágytam. Építészként dolgozik, szerencsére otthon is lehet tervezni A kezdeti vívódások óta együtt vagyunk. Anyukám és a barátaim is szeretik őt: találkoztak vele, aztán a féltésük, aggódásuk szépen lecsillapodott. A lényeg: végre megtaláltam a szerelmet! Ám a helyzetünk nagyon egyedi. Kedves Ildikó! Két dologra kérem: egyrészt írja meg a véleményét a kapcsolatunkról, másrészt próbáljon segíteni abban, hogy megismerkedhessünk hasonló helyzetű párokkal, házaspárokkal, sok kérdésünk lenne hozzájuk, biztosan rengeteg jó tanáccsal, ötlettel segítenének nekünk. Az újságokban, televíziókban ritkán beszélnek az ilyen párokról például: hol vannak az 19

20 Ne félj, mesélj! országban olyan szállodák, színházak, mozik, ahol kerekes székkel is lehet közlekedni?, pedig én azt hiszem, elég sokan vagyunk. Szeretettel üdvözlöm, és várom válaszát! Klaudia Kedves Klaudia, ilyen szeretnivaló levelet régen kaptam. Köszönöm! Azt különösen, hogy a leveléhez mellékelte a fotójukat is. A kerekes székben egy jóképű, mosolygós fiatalember ül, ön mögötte áll. Nagyon szépek, és boldognak látszanak. Gratulálok! Mi a véleményem a kapcsolatukról? Röviden: az ön rokonszenves arcú kedvese mozgássérült. Ez látszik De gondolt ön arra, hány ezer vagy inkább millió nő (férfi) él szintén sérült társsal? Olyannal, aki látszatra makkegészséges, csakhogy közben nem a teste, hanem a lelke beteg. Nem képes szeretni, nem képes boldoggá tenni a másikat, durva, erőszakos, pokol mellette az élet. Én úgy gondolom, hogy az ilyen sérültekkel sokkal-sokkal nehezebbek a hétköznapok! Hogy tudok még segíteni? Talán úgy, hogy most közhírré teszem a levelét, és kérek mindenkit magánembereket, egyesületeket, alapítványokat, hogy jelentkezzenek nálam annak érdekében, hogy továbbíthassam önnek a címüket. Hogy egymásra találhassanak! Mert igaza, van: a hasonló helyzetűekkel való találkozás őszinte beszélgetés bizony segíthet önöknek. És a legfontosabbról el ne feledkezzek: sok boldogságot kívánok, meg azt, hogy évek múlva is így szeressék egymást! (A megjelenés után rengeteg levelet továbbíthattam Klaudiának!) BÁNATHÁJ Aki ismert engem két évvel ezelőtt százöt kilósan!, biztosan nem hiszi el, hogy talpra álltam, és most én akarok üzenni, vagy inkább segíteni másoknak a saját történetemmel mondja Andrea, a vonzó, diplomás nő (nehéz elképzelni róla, hogy valaha mázsányi volt ). Kérdezzek? kérdezem. 20

21 EGYEDÜL NEM MEGY? Mesélek magamtól feleli, mire hátradőlök fotelban, és figyelek. (Kedves Olvasók, kövessék a példámat!) Gazdasági közösség szerelem helyett Akkor kezdődik a történetem, amikor én, a kisgyerekként mindenkinek megfelelni vágyó, jó kislány, megismertem a férjemet kezdi sóhajtva. Egyetemisták voltunk, fiatalok és buták. Rövidke együttlakás után házasodtunk össze, de nem azért, mert azt gondoltuk, hogy egymás nélkül nem tudunk élni, hanem praktikus okokból. Ezt most nem akarom részletezni, legyen elég annyi, hogy egy vidéki egyetemen jobb volt egy ifjú házaspár helyzete, mint két facéré. Aztán gyorsan összehoztunk három gyereket: egy fiút, két lányt. Éltünk, dolgoztunk, lakást vettünk, berendezkedtünk, neveltük a gyerekeinket, közben szép lassan kihűlt minden. Ahogy egy korábbi cikkének a hőse mondta (nagyon pontosnak tartom a fogalmazást, ezért idézem): gazdasági közösséggé degradálódott a házasságunk. Az első komoly krízist 1994-ben éltük át: a férjem elköltözött egy nőhöz, de egy év múlva visszajött a gyerekek miatt. Visszafogadtam. Óriási hiba volt! Folytattuk ott, ahol elszakadt Ráadásul nem beszéltünk ki semmit, hidegség, ridegség, elégedetlenség jellemezte a kapcsolatunkat. Ma már tudom, hogy a négy év múlva rám törő betegség akkor születhetett, amikor elfojtottam magamban a rengeteg keserűséget Két év két próbatétel Kórházba kerültem mélyvénás trombózis gyanújával. Mindenféle zűrzavar volt körülöttem, például tüdőembóliát kellett kapnom ahhoz, hogy végre kimondják az orvosok, trombózisom van. Nem részletezem, ma már csak az a lényeg, hogy túléltem, de azért végtelenül megviselt: egyrészt nagyon fiatalon kellett farkasszemet néznem a halállal, másrészt kiszolgáltatottá váltam hosszú időre. Nehezen gyógyultam, egy évig táppénzen voltam. Épp talpra álltam, amikor 1999 tavaszán csöngetett a fiam egyik osztálytársa, hogy azonnal menjek, mert a gyerekemet baleset érte. 21

22 Ne félj, mesélj! Lovagolni járt az akkor tizennégy éves nagyfiam, és leesett a lóról! Eszméletlenül találtak rá. Mire odaértem, már ott volt a mentő, engem is magukkal vittek. Útközben újra kellett éleszteni, később a kórházban azt mondták, jobb, ha nem reménykedünk Állandóan a gyerek mellett voltam, alig aludtam, imádkoztam, fogtam a kezét, és reménykedtem. Nem adtam fel. Visszakértem őt az Égiektől! Andris is küzdött, láttam, éreztem. Túléltük, és valami csoda folytán olyan rohamosan kezdett gyógyulni, hogy szeptemberben elkezdhette az iskolát. A harmadik próba egyedül legyűrhetetlen Akkoriban egyedül voltam a gyerekekkel, mert a férjem vidéken dolgozott. A fiam szervezete nehezen bírta a terhelést, jóformán meg sem gyógyult, de helyt kellett állnia a középiskolában. (Sehogyan sem tudtam rávenni, maradjon otthon egy évig.) Decemberre végképp összeomlott. Kivettem az iskolából egy hónapra, és elvittem Sopronba. Gyönyörű két hetet töltöttünk ott, a lányokra az én csodálatos, mindig mellettem álló édesanyám vigyázott. Teljesen lekötöttek a gyerekek körüli teendők, dolgoztam, hajtottam, tán ezért nem vettem észre, hogy az időnként hazalátogató férjem egyre idegenebb. Magyarul: fogalmam sem volt arról, hogy ő lelkesen csajozik vidéken. Épp ezért ért villámcsapásként a bejelentése: szeretője van, szerelmes, nem hajlandó a kedvesével szakítani. Válni sem akar, mert hát a gyerekek Másfél évig gyötörtük még egymást, ő menni akart, de a döntést nem vállalta, én meg szerettem volna a menthetetlent megmenteni. Közben próbáltam magam tartani, de alig aludtam, számlálatlanul szívtam a cigarettát, ittam a kávét, bőgtem reggel, bőgtem éjszaka, bőgtem az utcán, bőgtem a munkahelyemen, ahová ugyan bejártam, de hasznomat nem vették. Mindenki segített, helyettem is dolgoztak! (Nem véletlen, hogy ma is ebben az irodában dolgozom ) Végül anyuék tanácsára orvoshoz fordultam, aki nekilátott a terápiának. Gyógyszerek, beszélgetések és (párhuzamosan) pszichodráma következett. Már-már úgy látszott, sínen vagyok: rendesen dolgoz- 22