Tersánszky Józsi Jenő SZIGET A DUNÁN

Átírás

1

2 Tersánszky Józsi Jenő SZIGET A DUNÁN

3 HERÓDES KIRÁLY BABONÁJA Idegenek voltak, németek. Valóban hasonlóak kissé, afféle illedelmes s érzelmes, regény- s beszélyalakokhoz. Az öreg, nyugalmazott tiszt, őrnagy, mint mondják, hadastyán, ámbár tűz és veszély közelében legföllebb egyszer volt életében, a katonai szerraktárban keletkezett tűzvész alkalmával, minek egyik hivatalnoka volt. Másként hangjában, tartásában s arcában, annak sárga s száraz vonásaival s híjas fogaival, megvolt kissé a kifejezés, amit harapósnak szoktak nevezni. De öreg-öreg volt már, csupa redő, akár bőre abból lett volna fonva, mint a vesszőkosár. Az asszony nyájas, jóságos néni, ugyanolyan szikár, haja ritka s fényesre simítva. Elöl s halántékán kis csigákban, s színe oly fura, mintha három-négy fésűfognyi szürke, s három-négy már fehér lenne hajából. És sovány, eres kezei oly simogatásra, fájást enyhítésre, adakozásra valóak, már rájok pillantvást. Hiszen az egész utca áldott s finom embereknek tudta őket, hogy nem is merték belehozni soha őket a maguk kis piszkai-, pletykái-, civódásai-, pártoskodásaiba. Természetes volt, hogy fölül és kívül állnak az utca selejtjén, s mindenkihez csak kegyesek s leereszkedők. Nem voltak gazdagok. Nem nélkülöztek, de igen szerényen s beosztva jöttek ki szerény jövedelmükből. Azért abból mindig jutott szűkölködők számára. Koldus nem jött ki üres kézzel tőlük, s ínség, ha tudtak felőle, nem

4 maradt segélyük nélkül. Amáresz úrék. Így hívták őket. Magyarországba nyilván itt maguk megszedett Bachhuszár rokonaik révén jöttek, s ugyanígy a városba, nyugalomban tölteni, mi még hátra volt életükből. Így vették az utcában házuk, egy kis kerttel, tépett, rongyos állapotban, s csináltak belőle csinos, meghitt, kényelmes otthont, hogy az utca nagyon tanulhatott e két öreg idegentől, mi a kedély, értelem s műveltség. Volt nálok egy kis unokájuk, kit mindenki úgy ismert, ahogy ők emlegették: az Irmuskánk. Lehetett már tíztizenkét éves körül. Kékszemű szöszkeség, afféle fitos szentecske, kinek szendesége s ildomossága mögött sok más szenvek is bujkálnak. Az egészség csintalansága bizonnyal. Idomzatából pedig kivevődik a korán fejlődő s nagyfélének induló, húsos nőstény. Irmuskánk nem járt iskolába. Otthon tanult, kalimpált a zongorán, sifitelt a kertben, bámészkodott ki az ablakon. A boltba járt ki legföllebb, meg olykor rokonaihoz. Nem, éppen nem tűnt afféle kis üvegházi hajtásnak. Eleven, vidám bimbócska volt, két korhadó ág között, mik óvták s kényeztették, minden kitelhető szeretettel. Amáreszék egyik szomszédja egy hentes, a másik egy hajdú volt. A hajdúék voltak Amáresz úrék bennfentesei, rangtisztelő, függő foglalkozású népség létükre. Egy nőrokonuk volt Amáreszék bejárónője is. A hentesékkel már sok ellentét akadt a jobb viszony körül, szájas, független s nyers emberek lévén. Hiszen

5 gyűlölködésig vagy kocódásokig talán nem is juthatott volna egyáltalán emberfia Amáresz úrékkal, mégis, úgy általában, e lacikonyhás pereputty volt, kit legkevésbé szívlelt a hadastyán s felesége. Viszont a lacikonyhásék voltak egyedüliek az utcában, kik, ha meglehet, csupán dölyfből, olykor érdesebb vagy bírálóbb szót ejtettek ki a csöndes idegenekről. Valóban e szomszédság olyan volt, akár két ház jelképében a lét durva harcai s a lét szelíd békéje, az emberi szívtelenség s az emberi szívnemesség egymás mellett. Be kellett csak kandítani olyik reggel mindkettőbe. Egyikben hajsza s lárma. Késeket fennek, baltát köszörülnek, üstök és lábasok csörömpölnek, kongnak, homokos, csupasz udvaron s hulladékos, iszamos dolgozószín alatt, mint valami gyilkostanyán. Életéért sivalkodó állatot vonszolnak ki óljából, tompán zuhan homlokán a tagló, s tagos férfiak s faros némberek vetik magukat a kapálózó áldozatra. Halálhörgés, futkosás, csapkodás, vér, vér, fölszabdalt nyers húsok, szőrcafatok, forró víz, gőz, kibontott bendő s belek émelyítő bűze. Ez a lacikonyhásék háztájéka. A másik kertből ciklámenek, rózsák s jázminok illata terjeng ki. Benne piros botokon kék üveggolyók, boruló, üdezöld falomb, tarka virágok, szürke, gereblyélt utacskák. Ágyások, fehérre meszelt, lapos patakkövekkel körítve, maguk is hasonlók óriás, fehér szirmú, színes kelyhű százszorszépekhez. Árvácskák fintorognak, mint parányi, csúfolódó arcok az oroszlánszájakra s rezedákra, mik körül

6 méhikedöngés. Egyik sarokban nagy lugas, futóka falazattal. Asztala fehér nyírfa lábakon, ugyanabból karosai. Könyvek, újságok s mindenféle szerszámoktól körülvéve egy aggastyán, olyan, mintha egy lenne a lugassal, mint a vadszőlőtő öreg venyigéi. Otthonkája ásottföldbarna, piros zsinórindákkal, kerek sapkája, piros bojtjával, akár szirmahullajtotta tobozok. Ott ül egy párnán, egyik karosban, s lassan babrálgat valami kerti szerszámon. Egyszerre nagy surrogás a lugas fölött. Egy csapat veréb. Berzenkedni s csiripolni kezdenek torkuk szakadtából a lugast borító almafa ágain, majd a futó közt s már a lugas lécváza közt. Hozzájuk egyre újabbak röpülnek a közeli toronyból. És amelyek közülök legelsőbb szálltak ide, azok már a lugas székeinek karjain ugrálnak s csipognak. Sőt közülök a legelső három már az asztal tetején szökdell, fura, összetett lábú verébszökellésekkel. Mi több, egyikük egyenest az aggastyán javította szerszámon van, s uramfia! onnan az agg kezefején, honnan át, egyik válláról a másikra s aztán fejére. És csipcsiripjében határozottan van valami követelő. Hát igenis. Hisz ez ő, a Hanzi. Az Amáreszék: unsa liba Hanzikánk-ja. Az agg, a verébhad jöttekor, fölnézett az első surrogásra, de aztán megint leütötte fejét munkájába, s úgy tesz, mintha semmit sem venne észre többé. Csak alig-alig vehető észre olykor aszott ajkai szöglete tájt s szemeiben egy-egy mosoly búvócskája. Végül mégis fölpillant hangos s szemtelen vendégeire.

7 Na was is, ti már itt vagytok? Jó reggelt, Hanzi. Jó reggelt! Jó reggelt! üdvözli a többit is, barna apókákat s fakóbb anyókákat, kiket már talán meg is tud különböztetni. Azzal lassan kihúzza az asztalfiókot, s egy kis háncskosarat vesz elő abból, miben kenyérmorzsa, s azt az asztalra szórja. De nem ám a puszta deszkára, hanem oda, ahol az meg van terítve a Zeitung tegnapi számával. A verébsereg menten odaröppen, s lakmározásba fog. Míg Hanzi már magán a kosárka peremén egyensúlyozza magát, sőt a fiókot kajtatja már. Na, na, Hanzi! Ne légy oly falánk. Gyomorterhelést kapsz! hárítgatja őt el az aggastyán. De Hanzi engedetlen, s mindenütt ott torkoskodik. És a többi is kicsipegeti már agg markából is az étket, s az megszólítja őket, beszélget minddel, a szelídebbekkel évődően, a vadócabbakhoz szelíden s biztatóan. Aztán megint munkájába fog, s hagyja híveit kedvükre lakmározni, legföllebb a torzsalkodókat intve rendre. Huss! Egyszerre az egész asztaltársaság fölröppen. Mi lehet? Hisz a lugasba egy bájos lányka lépett. Ettől menekülnek. Valóban nem sok ízlésük. A kiszáradt tagokra rászállnak, s a puha, fehér gyereklányéitól megriadnak. Igaz, hogy éppúgy a nénikétől is, ki a lányka mögött jelent meg. Nyilván nőgyűlölők, s csupán az agg barátai. Egyetlen, a Hanzi, közülök, ki nem osztja bizalmatlanságuk. Viszont annak semmi jellemereje. Amikor a két nő megjelenik, a szomszédból egyszerre éles hízósivalkodás rian. E hangra az öreg asszonyság

8 befogja füleit, és izgatottan, gyorsan vonja magával a kislányt is, vissza a ház legbenső szobájába. Míg a verébcsapatban semmi nyugtalanság a szörnyű hangokra. Mégis, mintha követőleg valamivel szórakozottabban kapkodnák begyükbe a morzsákat. És Hanzi megint a legelső, aki fölröppen, s átszállva a szomszéd házba, egyenesen alácsap. Erre több társa is követi példáját. Az aggastyán szemrehányóan csóválja fejét erre a hűtlenségre, és szomorúan látja aztán, mint tér vissza ez is, amaz is kis vendégei közül véres csőrrel a szomszédból. De ezek legalább megtérnek, míg Hanzit, a pákosztosok legpákosztosabbját, nem is látja viszont többé aznap. Szóval aki benézett a két szomszéd házhoz, hát ezeket szemlélhette azokban. Így aztán kevésbé csodálkozhatott rajta, hogy ezt a két családot csupán lakóhelyük tekintetében választotta el egymástól két telek egy utcában, másként igen-igen nagy távolságban voltak. No, de a lacikonyháséknak is volt egy fiok. Az is olyan sihedernek cseperedő, mint Irmuskánk hajadonnak, s az is olyan pöfke, pozsgás kölyök. Balajkó Sanyi. Vad egy fickó volt. Pofája kiköpött zsiványé, s nagyobb fajta gaztettektől nyilván máris, csupán a sóba áztatott kötél tartotta vissza, amivel aztán otthon eltángálták. Amily ütlegeket s rúgásokat kapott ez a Sanyi még apróbb csínyekért is, egy jóravaló tulok talán ki is nyúlt volna tőlük. Ő megrázta magát, s egy óra múlva a régi volt. Igaz, hogy olyankor, ordítására, a falevelek is

9 megremegtek, mint az orkán szelétől. A haja mindig homlokába lógott, ruhája rendetlen, s bőrén kezdve minden fénylett rajta a zsírtól. Olyan volt az egész fiú, mint egy zsírosbödön. Nos, elképzelhetni, hogy ez a fiú nem sokaktól és soktól fért meg, mi közelébe került az utcában. Hogy kővel s hógolyóval bezúzott ablakok sokadalma, kerítéseken kihajló vagy a léckerítésen ostornyélnek kiráncigált s lemetszett nemes gyümölcsfagallyak, lebomlasztott falpárkányok mind tanúi voltak műveinek, csak természetes. De ezek csak élettelen tárgyak vagy félig élő növényfélék voltak, mikkel Sanyi hadilábon állt. Ezeken kívül ott voltak a kétlábú, négy-, sőt hatlábúak, csúszómászó, rovar, hidegvérű, madár és az összes emlősfélék. Sanyinak minden zsebe duzzadt a kínzó, ütő, vágó és szúró eszközöktől, ha véletlen nem mocskolóakkal volt felszerelve. Azt pedig sejteni, hogy Sanyi igen kevés kímélettel volt akármily uraság, érzékenység s jósággal szemben. Hogy így Amáresz úrékra is kevés tekintettel. De Amáresz úrék mégsem panaszkodtak rá soha, semmi gonosztette miatt, szüleinél. Csupán azért, mert ha valaha mégis megesett ez, sokkal kínosabb lett számukra aztán akár a lacikonyhásék durva mentegetőzését hallgatni, akár még kiállhatatlanabb a Sanyi bősz üvöltését, ha megfenyítették. Így legföllebb egymás közt sopánkodtak, vagy legföllebb bizalmasaiknak, a hajdúéknak. De attól fogva még azt sem, hogy a hajdúék továbbadták

10 zokszavaik, és kerülővel jutván a hentesékhez azok, ugyanoly eredményekre, vagyis feleselés, üzengetés s pufálásra vezettek. Ámde a Sanyi viselt dolgai közt akadtak olyanok is, miknek sérelme együtt is, külön-külön is tűrhetetlen volt az Amáresz család három tagjának. Balajkóéknak természetesen mindig tartaniok kellett bizonyos tartalék sertésállományt, s ezek kondása még természetesebben csak Sanyi lehetett. Az utca voltaképp nem is volt utca, csak félutca, legalábbis ott, ahol Balajkóék, Amáreszék meg a hajdúék háza állott, vagyis a másik házsora hiányzott, s mindössze egy pocsétás árok jelezte, mely egy messzibb folyócskába futott, túl rajta szabad, gidres-gödrös gyep terjedt, néhány életerős vackor körtefával s szeder- meg egyéb bokrokkal, meg burjánnal borítva til-túl. Lovak, szarvasmarhák, baromfiak, disznók és gyermekek gyűlőhelye. Bár az árokparton álló táblán szigorú tilalom volt közhírré téve a hatóságtól, mindennemű legeltetés s lerakodásra. Erre a térre hajtotta ki persze Sanyi is tartalék disznóikat reggelenkint, úgy a telelendő, mint a hizlalandókat s levágandókat. Volt ezek közt egyszer, azazhogy mindig akadt ezek közt három-négy roppant ártány. De az akkoriak valóságos első díjas, világkiállítási példányok méreteivel bírtak. Alig mozogtak, holmi rúgások s ütlegekre éppen fölhördültek, s szemök már nem is látszott ki hájas homlokukból. Néhány lépés kifullasztotta őket, s majd negyedórába tellett, míg odaérkeztek hazulról a térre, rendes heverőhelyükre.

11 Ezekkel volt legkevesebb baja Sanyinak, s felőlük ugyan nyugodtan űzhette üzelmeit. Nem is vetett ügyet rájok, útjok tudva már, s többi fürgébb társaik már rég ott hancúroztak s hűsöltek a bokrok alatt, mikor e három szörnyeteg ott cammogott még mindig az utcán, hozzá dörgölgetve sonkáit a házak szögletének s kerítések oszlopainak, sarokköveknek, s ott hullajtva el természetesen rondaságait is. Hát hisz legkevésbé azt állíthatni, hogy a félig rohadt alom- vagy vályú- s moslékszag kellemes, mit e röfögő uraságok hoztak ruháikon, nem is véve, amit szertehagytak. De ezeknek kivételesen s mindent összevéve oly rettentő átható bűzük volt, hogy az üde reggeli lég láthatatlan nemtője nyilván tüszkölve foghatta be orrocskáját, s menekült közeledtükre. Most már, e három roppant barom ott döcögött tova jövet-menet a térről Amáresz úrék háza előtt, minek ablakai nyaranta állandóan, más időszakban pedig, legalábbis reggelenként, nyitva álltak, szellőzésre. Azt pedig sejthetni, hogy az ártánybűz korántsem átallotta beférkőzni a tiszta szobák legébe. Nem! Akár valami arcátlan, mocskos koldus, tolakodott fi nom s előkelő, levendula meg kölnivíz illatrokonaihoz. Valóban, akár egy repedt sarkú, sáros hátú, ronda szajha, ki lenge s bájos delnőkhöz törleszkedik. Pedig hát naphosszat ott ólálkodott az ablakok alatt, s ha egyszer besurrant, képtelenség volt naphosszat kihajtani a szobákból, vagy naphosszat csukva tartani azokat tőle. Amáreszné szívbajban szenvedett. Sokszor kapott

12 merevgörcsöket, elájult, s rohamaikor arca egész kékesre vált. Napokig kellett feküdnie olykor. Idegeit, miknek túlérzékenysége bajával járt, minden csekélység megremegtette. Érthető tehát, hogy még lélegzetvételét is orvosi tanácsok szabták meg, miknek sarkalatos pontjai a semmi izgalom, semmi megerőltető, semmi rázkódtatás - on kívül, minél kevesebbet szobában, minél többet szabad levegőn voltak. De kijárni Amáreszné alig járt ki hazulról. Mindig ott lehetett látni hintaszékében, két kedvenc helyén, mik épp az utca közelében voltak. Ha kedvezőtlenebb volt az idő, szobája ablakánál kötögetve, ezüst berakatú Tengerek csillagá -ból imádkozva, vagy rózsafüzért szemelgetve, vagy könyvvel, vagy tűnődésben. Ha enyhébb idő járt, akkor meg a kerítés mellett, egy fényes, bőrlevelű bokor ágai alatt, ugyanazokkal a foglalatosságokkal. Most már elgondolhatni e törékeny, éltes s beteg asszonyt s a beáradó ártányszagot. Hogy az csakugyan kész beteggé tette őt. Tenni azonban ellene, nos, mit is lehetett volna. Talán egyet mindössze, legalább enyhítéseül. Ha Sanyi nem hagyta volna disznóit ott időzni annyit a ház s a kert közelében, hanem mindjárt a túloldalra, vagy legalább gyorsan elhajtotta volna azokat. Ha Sanyi kérésre hederített volna! Még röhögött, s csak azért is ott vesztegeltette legtovább kondáját, ahonnan eltávolítani akarták azzal. Szüleinél sem ment az ügy többre. Amáreszék kérelmét

13 vagy elfeledték Sanyinak továbbítani, vagy az erre sem fittyentett, vagy még zokon is vették, lealacsonyíttatni találván magukat foglalkozásukban. Már félig-meddig szomszédviszállyá vált a dolog. Egyszer ugyanis a hadastyán megjegyezte, hogy voltaképp a téren el van tiltva a legeltetés. Na, erre csak hallani kellett, hogy pattog ki aztán Balajkóné kapujából egy-egy ismerősnek, hogy más is értse. Hogy az utca mindenkinek szabad. Hogy akinek nem tetszik a disznószag, költözzék a főtérre, az emeletre, oda nem érzi. Hogy tessék csak a legeltetésért följelenteni őket, majd meglátja ő, ha másnak szabad! Meg több és több. Amáreszné jobban irtózott a villongástól, s inkább legbensőbb szobájában maradt, és maga csitította férjét kifakadásaikor. Egyszer azonban Sanyi fölmászott a házuk tetejére, hogy körtét lopjon Amáreszék kertjéből házfedelükre hajló fájáról. De véletlen Amáreszné kijött a szobából, s Sanyi gyorsított visszavonulásában lefordult a házfedélről, s belepottyant az Amáreszék kertjébe. Természetesen az Amáreszné ijedelme nagyobb volt, mint Sanyinak baja történt, mégis, hogy fájdalmait enyhítse a lurkónak, még a jó Amáreszné hozott ki számára süteményt s a kemény téli vajoncok helyébe érett gyümölcsöt, hogy el ne rontsa a gyomrát. Amáreszné nyájas szavai a várt nemulass helyett, hozzá adománya, szóval ekkora jóság, meg saját ijedelme a kelepcében, annyira megpuhították Sanyit a jó úrnő iránt, hogy kértére szentül megígérte, miképp többé csakis az utca másik oldalán halad el disznóival. Szavát aztán be is váltotta, és attól fogva Amáreszné

14 máskor is adott neki nyalánkságokat az ablakon át vagy a kertből, mit azonban nem egészen ésszerűen cselekedett. Mivel Sanyi aztán már mint jogos tiszteletdíjra számított a csemegékre, s ha egyszer-másszor elmaradtak, hát intelmül, következő ízben, már megint ott jöttek az ártányok az Amáresz ház előtt. Hiszen csak azon fordult meg az egész, ha Amáreszné véletlen nem volt künn a kertben vagy az ablaknál. Ha Sanyi hajt a sok hívásra, mellyel Amáreszné őt be a házba meg a kertbe csalogatta, ahelyett hogy az ablakon s a kertajtón meg a kerítés lécei közt bonyolódjék le a csereüzlet a körömfaladékokkal, Sanyi bizonyára még egyszer annyi minden jót élvezett volna a jó Amáresznétól. De Sanyinak már vadóc természetében rejlett, hogyha netán felhúzott fegyverek, neki szögek nyársak vagy fenyegető öklök és szidalmak várják valahol, oda talán tízszerte több mersze behatolni, mint ahol szelídség, tisztaság s ildomosság. Elvégre az ördög is a kénkőszagot állja, s féli a tömjén jó illatát. Küntről az utcáról tudott olyan urakkal, mint Amáreszék bátor, gúnyos s csúfondáros lenni, de már féllábával ajtajukban érezte, hogy ez idegen emberek jósága s szívélyessége elsikkasztja lába alól a talajt. Na, de a Sanyi ennyi barátsága is még csak Amáresznének szólott. A hadastyánnal még minden a régiben volt. Pedig annak is voltak sérelmei a Sanyi részéről. Hát elképzelhetni Balajkó Sanyit parittya nélkül? Nos, ha Amáresz úr minden gyöngéd fortéllyal édesgette

15 oda háza tájára a torony verebeit, ezzel csak Sanyinak könnyítette meg, hogy annál nagyobb csapat közé süvíttesse parittyája kavicsát, s még ha nem is talál, hát világnak riassza őket. Ez a lelketlenség kihozta az aggastyánt minden sodrából. Hozzá ez is olyan ügy volt, hogy alig akadt értője panaszának. Ki törődnék holmi ostoba madarakkal. Értök Balajkóék bizonnyal nem fogják megbüntetni fiok. Sanyinak magának beszélni lelkére? Ezt megtette már nem tízszer a hadastyán, szépen, szigorúan s olyan magyarsággal, hogy a Sanyinak majd lepattantak nevettében mellénye gombjai. Nem szábád, nem szábád. Hásznos mádárkák. De Amáresz úr nem nyugodott, s mindent megkísérelt, hogy rábeszélje, megvesztegesse s eltántorítsa Sanyit gonosz merényeitől kedvencei ellen. Addig-addig, míg egyszer sikerült becsábítnia a kertbe egy játékpisztollyal, mely valódi töltésre járt. Akkor aztán bevezette kamrájába. Képeskönyveket mutogatott s ajándékozott neki, vadállatok- s vademberekről. Felköttette vele kardját, s vágni oktatta vele. Végül a pisztolyba töltést csak hármat adott, azzal, hogy ha érte jön Sanyi, mindennap kap ugyanannyit s másik céltáblát is, ha az, amit a pisztollyal együtt kapott, összelődöződik. Ennek már embere volt Balajkó Sanyi, s lassan nemcsak leszokott a verébvadászatról, hanem némi illemet is tanult az aggastyántól. Bejáratos lett. Büszke volt az őrnagy barátságára, s mint valami kincsesházat híresztelte el

16 kamráját. Hanem akivel egymásnak engesztelhetetlen ellenei maradtak, ez az Amáreszék kis unokája, Irmuskánk volt. Irmuskánknak is volt egy kedvence, mitől Sanyi nem nyugodott. Nyiffogó, mérges, dobszemű, sárga dögöcske: Pufi. E kis kutya maga is annyira gyűlölte Sanyit, hogy ha elhaladt a ház előtt, hát talán szagára hisz Sanyi valóban terjesztett maga körül némi avas illatot, talán erre, Pufi még a legbelső szobából is kiiramlott, hogy Sanyit megugassa. De az is lehet, hogy ez csak szórakozása volt. Sanyinak mindenesetre azt nyújtott. Megállani a kertajtónál, s aztán végsőkig ingerelni a kis szörnyeteget. Botot dugdosni be neki az ajtó alatt, nyivogni, herregni neki, leguggolva, míg Pufi berekedt, vagy megunta, vagy volt egy harmadik eset is. Sanyi kitalálta, hogy addig mesterkedett az ajtónál, alul a réseken s fölül a rácson át, míg Pufit a sok forgolódás megbódította, száz okulás után is úgy fordult, hogy vékony farka kidugódott az ajtó alatt. Nosza, Sanyi ráhágott, vagy elkapta s alaposan megcsipegette, akkora vonyítást vitetve véghez Pufival, hogy arra már inalnia kellett, mert Amáreszéktől mindenki fejveszve szaladt segítségre, hogy az ebecskét valami érte. Ez volt leginkább az Irmuskánk jogos gyűlöletének indoka Sanyi ellen. Csakhogy Irmuskánk nem volt ám oly béketűrő, mint nagyszülei. Ő ugyanoly megvető pillantásokkal mérte végig Sanyit,

17 mint az őt vadakkal. Ha Sanyi csúfolódó fintorokat vágott be az utcáról, ő meg belülről kiöltötte rá a nyelvét. Ha araszorrot mutatott, ő meg vissza csacsifület. Ha végigpergette pálcáját a kerítésen, ő meg kihajigálta rá az aprókavicsot a kert útjáról. És a némajátékokon kívül szóval sem maradt adósa. Sőt tettel sem. Pufiért egyszer nyakon is öntötte egy pohár vízzel az ablakból. Sokszor érték Irmuskánkat ily üzelmeken nagyszülei, s megkorholták értök. De bizony Irmuskánk nem szendéskedett, hanem kijelentette, hogy ha nagyszülei tűrnek ennek az utcakölyöknek, hát ő viteti be a rendőrrel. Ebben Irmuskánk bejárónőjükkel értett egyet, akinél Sanyi neve csak úgy szerepelt: ez az utca ostora. Ennek már nem vessző kellene a hátára, hanem vas a kezére s a dutyi. Annál csodálatosabb hát, hogy egy reggel Balajkó Sanyi és Irmuskánk a legbizalmasabb értekezésben álltak ott a házuk előtt. Nos, ez nem lehetett s nem is volt minden előzmény nélkül. Tartottak akkoriban Balajkóék egy disznót. Miféle fajta volt, isten tudja. Talán valóságos vaddisznó. Szemei legalábbis oly kegyetlen s félelmesen villogtak, akár a rendőrbiztoséi. Alakja oly mozgékony s karcsúan ívelt volt, mint egy huszáré. Sörénye oly szabályosan állt, mintha borbély fésülte s nyírta volna laposra, egy iktatóénál sem különbül. Vagy nem is. Inkább korona alakún ékítette

18 homlokát sörtéje. Hiszen gonoszságán kívül, nyilván erről is keresztelték el Heródes királynak. Mert ez a disznó hírhedetté, valóságos fogalommá vált lassan utca- s környékszerte, akár kondása, Sanyi. Vagyis ellensége mindennek és mindenkinek. Nekiment magánál háromszorta termetesebb baromnak, neki kisebbnek, kutyának, macskának, baromfiakat falt föl, megtámadta a gyerekeket, sőt fölnőttekre is rárontott. Sanyi maga is csak egy jókora fütykössel merte kihajtani, s annak is boldogabb végivel oktatta rendre. Hát aznap, egy deres, késő őszi reggel, Irmuskánk kiszaladt valamiért a ház elé, az utca közepére, s figyelme elvontan, nem vigyázott, hogy háta mögött Sanyi röfögő gyámoltjai közelgetnek, köztük Heródes is. Mire észrevette, már későn volt. Szaladt volna vissza kertjükbe, de akkorra már Heródes is odaért a kertajtó s közéje, s mindjárt neki is tartott egyenest a lánykának, nagy röfögve. Irmuskánk amúgy bátor kislány volt, ám Heródes királytól, a gyermekek rémétől ő is szepegett mindig, és most úgy megrémült, elzárva látván menekülése útját, hogy fakóan s jótehetetlen várta a szörnyű vadállatot. Nem is tudni, mi történik, ha Sanyi nincs a közvetlen közelben, s még idejekorán Heródes elé nem iramodik fütykösével, s a könyörtelen gyermekgyilkos névutódjának nem sóz oda számolatlan s irgalmatlan nehányat ormányára, mitől visongva s dohogva térüljön alattvalói társaságába. Ahá, megijedtél, német, ugye? Hát mit keresel az

19 utcán? mondta aztán elhaladóban, fütykösével hadarászva s kárörvendőn röhögve Irmuskánknak. De Irmuskánk, mihelyt túl volt a veszedelmen, azonnal visszanyerte merszét, és megvetőleg pittyesztette el még mindig remegő ajkait. Azt hiszed, nem tudtam volna elfutni, ha akarok? De hogy mersz tegezni? Mikor ettünk cseresznyét egy tálból? Tudod, mit kapsz, ha megmondalak Balajkó néninek! Majd csinálsz megint: ehe, ehe! jaj, ne tessék ütni! jaj, behasadt a fejem! jaj, ehe, ehe! Nefélj! Mint tegnap délután. A kölcsön nem volt visszaadva rosszul. Irmuskánkat újabban többször lehetett eszmecserében látni Balajkónéval tényleg, s a fenyegetés nem volt a legbeválthatatlanabb. Aztán jajszavai s nyögései sikeres utánzata is gyönge pontján találta Sanyit, s kissé hunyászított kötekedhetnékjén. Alább mégsem adhatta egy lánnyal szemben, hát megállva, csak annál jobban kezdett hahotázni, legföllebb a tegezést cserélte magázásra. Nem félt? Hihihi! Nem! Csak most is sárga, látom. Hát maga minek mer tegezni engem? Mert úri kisasszony? Hühühü! Tokos német kisasszony! No, lássam, ha nem félt, jöjjön oda most is Heródeshez. Hadd lássam. Na! Ugyebár, nincs mersz. Hehehe! Német, német, német, német, cinegelábú német... eredt útjának Sanyi a kedvelt gúnydalt énekelve. Eeeeee! öltötte rá ki nyelvét Irmuskánk válaszul, s indult befelé. Mivel abban is maradt volna az ügy, ha Sanyi, véletlen, meg nem pillantja, amit Irmuskánk kézimunka-kosárkájával

20 együtt kezében tartott. Ez nem volt más, mint egy barna, vékony, kivarrott bőr dohányzacskó, mit a lányka nagyapjának javítgatott ki. Rá, eszébe jutott Sanyinak, hogy tegnaptól ott van már zsebében egy pipa, mit a forgács közt lelt, a gerendák alatt, az ácsoknál. Lelt! hát istenem! mialatt gazdája mellette csappangatta bárdjával a fakérget. Mindegy, de még ki sem próbálta, legföllebb afelől, hogy szelel. Erre tusakvás támadt Sanyiban vágyával, hátha csalhatna egy kis dohányt Irmuskánktól, mint tudomása szerint favágójuk, a részeges Gubinszki szokta, a hadastyánéból persze. Tusakvás támadt benne, fordítson a hangon, s megalázkodjék a német előtt? És vágya győzvén, egyszerre arcátlan vigyorgással visszafordult, s felmutatta Irmuskánknak a pipát. Hallja, Irmuska! Nem kiabálok többet, ha ad egy kis dohányt. Kusti héj, Heródes, az anyád tejit! kiáltozott közben hivatása felé is. Na, hoz? Hozzon egy kicsit! Nye! te, Heródes! Huj, te! Huj! Hát hoz? Mit? fordult vissza Irmuskánk is erre, s hangja nem ellenséges, legföllebb gyanakvó volt a kérelemre. Sanyi már közeledett is. Ad? Irmuskánk életében sem látott egyebet maga körül, mint kéréstelen is adni-adni, nemhogy megtagadni kérést. Azért arcocskája menten enyhére vált a gyanakvóból. Én csak úgy hozhatok, ha ad nagyapu szólt, én akkor hozhatok ismételte, s bizonytalan a ház felé nézett. Hát várjak? kérdezte Sanyi.

21 Várjon, jó! egyezett bele Irmuskánk, és azzal beszaladt. És Sanyi tényleg nemsoká s nemhiába várakozott. Irmuskánk kisvártatva egy papírcsomaggal tért vissza, mely már méreteivel meghaladta Sanyi minden várakozását, s az öröm vérét kergette arcába. Ám azonkívül még valamiét, mi szorongás, elfogultság vagy ilyesféle volt, miközben keze a csomag után nyúlt. Emiatt állt, és valamelyest ostobául bámult Irmuskánkra. Hogy végül hirtelen megkönnyebbülésre eszébe jusson a köszönöm szépen. Hanem úgy tetszett, hogy eközben a jóltévő sem egészen zavarmentes. Irmuskánk is bizonyos feszélyben mondja a szívesen -t. Azzal állnak, és hol egymásra, hol egymás mellé tekintenek. Na, ez sok is, hát köszönöm nyílt meg végül Sanyi szája. Ó, nagyapunak van egy ládával a műhelyben szabadkozott Irmuskánk a hála elől. De azt kérdezte: kinek viszi? Én azt mondtam, nem tudom. Mert azt mondja nagyapu: gyereknek nem való a dohány. Hüj! egy ládával! szörnyülködött Sanyi hallatlanul hagyva a nagyapu véleményét s kissé túlzott fintort vágva a hüj -höz. Mert ami nyivasztotta, hasonlóval nemigen volt sok baja. még. Talán olyas: hogy mégis jobb talán afféle kicsúfolt, lesajnált s nyavicka ficsúroknak, kiket olykor oly könnyedén lát forogni s csevegni holmi delnőcskék körül, s mégis undok a piszkos kéz, fekete köröm, zsíros gúnya s

22 fajankó vadócság. Ím! mit szóljon most még a kislányhoz? Vagy mehet már a disznókhoz? Aci, Irma, nesze, Sanyi, s azzal isten áldjon. Valahogy igen parasztul jött ez neki mostan. Hát felszörnyülködött újra. Egy láda? Hüj-hüj-hüjj! és előbb kettőt is tátogott, míg így kezdte: Na, hiszen láttam én is ottan az izé, a maga nagyapja, az Amáresz bácsi, az őrnagy úrnak mennyi minden van ott. Haj, te! A pisztolyok megvannak még? Meg, persze, hogyne! De melyik? Én azt nem tudom válaszolt jóakarólag Irmuskánk. Azok a nagy-nagyok. Hát ott vannak a falon. Hát maga nem is izéli... látta... hogy... izé... Sanyi, bárha dadogva, de már kezdett belejönni a társalgás elemeibe. A szerszámosműhely kirántotta a tárgytalanság csapdájából. Már több kérdés is fölcikázott fejében a műhely holmijai felől. Már elemébe talált volna. De Irmuskánk, mintha ő is meglelte volna egyszerre nyelvét, félbeszakította. Mondja, holnap ölnek maguknál vagy holnapután? kérdezte. Mert Balajkó néni azt mondta, hogy most kettőt vágnak le kedden vagy szerdán, és akkor segítek neki. Azt mondta, megüzeni. Hát maga tudni fogja. És szól nekem? De este, hogy tudjam reggelre. Mert nem tudom, nagyanyu áteresztene magukhoz, ha kérem. Mit! nem is kell neki azt tudni. Nem igaz? Reggel korán ő még fekszik, mert most megint azt rendelte neki az orvos, s én átmegyek akkor. Csak szóljon. De szól? Ezek már egészen a rendes, szeles Irmuskánk határozott kis mivoltában lettek Sanyival közölve, s rá Sanyi is már

23 minden sutaság nélkül adott választ. Már két kis szomszéd állt ott, a maguk kis tilos s bizalmas ügyeiről tereferézve, mi görgött tovább, akár a guriga. Sanyit a hadastyán rejtelmes lomtára érdekelte, különösképp az eszközök harcias fele, Irmuska viszont a disznóvágás felől tudakozott, kopasztás, perzselés, kolbász, hurka, sajt előállításáról. Közben a sertések megint összemarakodtak, s Sanyi odafutott szétkustizni őket, hogy Heródes újfent kiérdemelje a fütykösből osztályrészét. De ez nem vetett véget a beszélgetésnek, s most már Irmuska várt Sanyira. A továbbiakat ugyanis ott hagyták félbe, hogy Sanyi a kézimunkált dohányzsacskót szemlélgetve Irmuska kezeiben, egyszerre eszébe ötlött: hopp! hisz sertéshólyagból is szokták azt készíteni! S ha netán elcsenhet egyet a mostani öléseknél, Irmuskánk talán vállalkoznék pirossal beszegni, sőt így kivarrni s szalagkorcra húzni, mint a nagyapjáét. Hát Irmuska készséggel ment a megbízásba, s ő viszont Sanyit fekete sörte s egy nagy meg egy kisebb agyar szerzésére kérte, mik már rég kellettek a kinyeszlett vadkanbunda ágyelő pótlására nagyapja szobájában. Végül is úgy búcsúztak egymástól, akár soha más, mint legjobb s legmeghittebb kebelbarátságban lettek volna. Irmuskánknak ugyanis, komolytalan kifejezéssel élve, a konyhásdi volt szenvedélye akkoriban.