Rejtélyek és titkok ATLANTISZ. Simon Cox és Mark Foster. Ed Davies, Susan Davies és Jacqueline Harvey közreműködésével

Átírás

1 Rejtélyek és titkok ATLANTISZ Simon Cox és Mark Foster Ed Davies, Susan Davies és Jacqueline Harvey közreműködésével 1

2 2

3 [A kötet képei hátul.] A fordítás alapjául szolgáló mű: An A to Z of Atlantis. Fordító: Füsti Molnár Zsuzsa Simon Cox and Mark Foster with additional material by Ed Davies, Susan Davies and Jacqueline Harvey. Mainstream Publishing, Edinburgh and London, 2006 Szerkesztette: Róna Judit A borítót és a magyar kiadást tervezte: Kühne Andrea Copyright Simon Cox 2006 Hungarian translation Füsti Molnár Zsuzsa, 2009 Copyright Gabo Kiadó Felelős kiadó: Földes Tamás Irodalmi vezető: Rózsa Judit ISBN

4 BEVEZETÉS Simon Cox Atlantisz című könyve éppoly ősi és rejtélyes történelmi titkokat fürkész, mint például az ókori Egyiptom kultúrája, Artúr király és a szent Grál legendája vagy az okkultizmus története. Aligha találunk más olyan történetet, amelyet a múló idő megannyi ellentmondása övezne, mint az Atlantiszét. Könyvek ezrei születtek az elveszett kontinensről, szó szerint több millió szót írtak le róla, a témát mégis ugyanakkora ha nem nagyobb érdeklődés kíséri, mint a múltban. Az Atlantisz című könyv e nagy múltú hagyomány legutóbbi termése. Ám az Atlantiszról megjelent számos egyéb könyvtől eltérően, ez az írás nem egyetlen kitüntetett elmélet népszerűsítését tűzte ki célul, és nem amellett érvel, hogy miért inkább az egyik helyen és nem a másikon feküdt Atlantisz. Ehelyett egy kötetbe gyűjtöttük az összes eltérő véleményt, hogy az elméletek legszélesebb körét tárjuk az olvasó elé. így számos helyen kutatunk Atlantisz nyomai után, és a legenda eredetét is megpróbáljuk felgöngyölíteni. Kitérünk azokra a híres személyiségekre is, akik hozzájárultak az atlantológia diszciplínájának, tudományának kialakításához. Úgy tűnik, bizonyos tabuk övezik Atlantisz tanulmányozását, mintha e téma nem lenne méltó a kutatásra. Mindenkor elnéző gúnyolódás tárgya, s beárnyékolja az a gyanú is, hogy akik Atlantiszról az igazságot kutatják, és azt vizsgálják, vajon létezett-e vagy sem, habókos fantaszták. Szerencsétlen és indokolatlan ez a tudós fölény, mivel a téma tanulmányozása gazdag és elbűvölő tudásanyag felhalmozásához vezethet. Kétségtelen, 4

5 hogy a múltban olykor félrevezető Atlantiszkutatások is folytak, amelyek ma már nem állják meg a helyüket, ám az a vélekedés, hogy valamennyi kutatás haszontalan, nem segít bennünket az igazság feltárásában. Egyes feltevések szerint Atlantisz tanulmányozása viszonylag új jelenség, az ún. New Age találmánya. Ám mi sem áll távolabb az igazságtól. Atlantisz története igen régi. Az első róla szóló feljegyzések csaknem két és fél ezer évvel ezelőtt készültek, s az embereket azóta is szüntelenül foglalkoztatja, töprengésre készteti Atlantisz helye, üzenete és jelentősége. Platón, az ókori görög filozófus ismertette meg a világgal Atlantisz témáját, s valószínűleg csupán azt ismételte meg, amit görög utazók Egyiptomban megtudtak a legendás országról. Könnyen elképzelhető, hogy több száz évvel Krisztus születése előtt már Athénban is arról vitatkoztak a tudósok, vajon Atlantisz valóban létezett-e, vagy Platón csupán kitalálta a történetet. Láthatjuk tehát, hogy ez a kérdés nem csupán modern korunkat foglalkoztatja, és hogy nincs új a nap alatt. A Római Birodalom térnyerésével tovább élt Atlantisz története, római történészek kutatták a legendás nemzet helyét. Ez az érdeklődés jóval Róma bukása után, a középkorban is fennmaradt, a reneszánsz virágzásával pedig az Atlantiszról szóló elméletek is megsokasodtak. Az olyan híres emberek, mint Athanasius Kircher és Sir Francis Bacon segítettek életben tartani Atlantisz eszméjét. Ne feledjük azonban, hogy az ezt követő évszázadokban számos, Atlantiszról szóló forrás és dokumentum semmisült meg, így az eltűnt szigettel kapcsolatos mai ismereteink nagy valószínűséggel szegényesebbek, mint az előttünk járókéi. Ám jelenlegi tudásunk jó része mégis a fennmaradt írásos beszámolókra épül, azokra a ritka töredékekre, amelyek gazdagítják megismerésünket. Az 1800-as években fellendültek a kutatások az elveszett királyságról, majd az amerikai Ignatius Donnelly írásaival a téma 5

6 a New Age mozgalom alapítóinak ölébe hullott, és az okkultizmus egyes művelői, mint például Blavatszkij asszony, eszméiket az Atlantisz-legenda köré építették. Talán ezért lepte be Atlantiszt az áltudományosság köde, ám a vad ötletek és a kisiklott elméletek alatt megbújik az igazság magja, a valóság, amelyet nem lehet megváltoztatni. Vajon a világ számtalan kultúrájában miért közös az özönvíz mítosza, s azé a néhány túlélőé, akik csónakokon és bárkákon menekültek el? Úgy tűnik, a pusztításról és megváltásról, megmenekülésről szóló történetekben jelen van az egyetemes emberi emlékezet. A kérdés az, hogy ezek a mítoszok és legendák világméretű áradásról szólnak-e, vagy pedig valamennyi egyetlen elpusztult helyről számol be ez az a hely, amelyet majd Atlantisznak hívunk. Hogyan értelmezzük azt, hogy hasonló témák látszólag egymástól elszigetelt és különböző kultúrákban bukkannak elő? Miért építettek mind a közel-keleti, mind a közép-amerikai kultúrkörben piramisokat? Miért maradt fenn számtalan olyan mese, amelyben istenek jelennek meg a formálódó világ partjain, tudást és bölcsességet hozva magukkal, hogy megtanítsák az embereket a földművelésre és törvények alkotására, hogy azok szerint éljenek s azokra építsék föl társadalmukat? És ezek a mesék kapcsolódnak-e valamiképpen egymáshoz, s vajon tényleg egy elveszett emberfajról szólnak, amelynek sikerült túlélnie hazája pusztulását? Más szóval, a világ számos kultúrájának istenei talán nem voltak mások, mint az Atlantiszról jött bölcs emberek? Legendák is fönnmaradtak olyan törzsekről és fajokról, amelyek állítólag arról a helyről jöttek, amely erősen emlékeztet a Platón párbeszédeiből megismert Atlantiszra ezek az emberek gyakran olyan megkülönböztető faji jellegzetességekkel rendelkeznek, mint a fehér bőr, a szőke vagy vörös haj és a kék szem. A Kanári-szigetek nemrég kihalt guanches, a Bahamák (szintén kihalt) lucayan törzse, az Ibériaifélszigeten élő baszkok, a kö- 6

7 zép-amerikai quichék vagy az észak-euró-pai frízek mind vagy azt állítják, hogy Atlantiszról származnak, vagy ma is élő meséikben megmagyarázatlan rejtély övezi eredetüket. A régmúltban vajon tényleg létezett egy valóságos Atlantisz, mely választ adhat ezekre a történelmi fehér foltokra? Elfogadhatjuk-e történelmi tényként, vagy csupán olyan rejtély, amelybe belevetíthetjük reményeinket? Az Atlantiszról alkotott egyik legizgalmasabb elképzelés szerint valóságos édenkert volt, olyan paradicsom, amelyben az emberiség először hozott létre nagyszerű civilizációt, s ahol az élet tényleg földi mennyországhoz hasonlított. Ez a téma időről időre felbukkan, és azoknak a helyeknek, ahol Atlantisz maradványai a feltevések szerint léteznek, megvannak a saját elképzeléseik erről a paradicsomról. Atlantisz örök vonzereje szorosan kapcsolódik reményeinkhez és vágyainkhoz, ahhoz a kívánsághoz, hogy a magunkétól eltérő világban élhessünk, olyan korban, amely valóban maga volt a földi paradicsom. Ez a történet ezért képes napjainkban is hatni. Azért hiszünk Atlantiszban, mert elbűvöl bennünket a valóságos édenkert idealizált meséje, ahol jobb élet folyt, és ahol az embereknek nagyszerű, dicső sors jutott. Talán egyszerűen azért létezik oly sok változata Atlantisz történetének és oly sok feltételezett helyszíne a mesebeli szigetnek, mert mindannyiunknak megvan a saját elképzelése erről az eszményinek elképzelt társadalomról. Bizonyára sok mindent elárul az emberi természetről, hogy az elveszett szigetről alkotott valamennyi mítoszunk és legendánk, régiek és újak, Atlantiszt mindig jobbnak ábrázolják saját koruknál. Az emberek ott hosszabb ideig éltek, bővebb termést arattak, bölcsebbek voltak, a társadalom önzetlenebb, az egyének pedig kevésbé önmaguk körül forgó egoisták. Ezért felmerül a kérdés, vajon nem csupán arról van szó, hogy közösen kitaláltunk egy tökéletes világot, amelyről szeret- 7

8 nénk elhinni, hogy valaha létezett? Vagy Atlantisz valóban létezett? Az igazság nyilvánvalóan az idő ködébe vész, ám ne feledjük: Platón szerint Atlantisz bukását a hatalom megromlása okozta, aminthogy az abszolút hatalom tökéletesen megront mindent és mindenkit. Atlantisz tanulsága minden bizonnyal ez a tény. Reméljük, hogy az Atlantisz című kötetben segíthetünk az olvasónak, hogy önmagának választ tudjon adni a tengernyi kérdésre. Simon Cox és Mark Foster szeptember 8

9 Aelianus Aelianus (görögösen Ailianosz), teljes nevén Claudius Aelianus, görögül író római szofista filozófus, a bölcselet mestere legalábbis elméletben Praenestében született, s körülbelül i. sz. 170-től 235-ig élt. Nem tévesztendő össze a valamivel korábbi görög hadtudományi író Aelianus Tacticusszal, aki szintén Rómában élt. Retorikát (az érveléssel való meggyőzés tudományát) tanított Rómában, de íróként is jelentős. Művei közé tartozik Az állatok természete (Peri zóón idiotétosz/de Natur a Animalium) című, érdekes és erkölcsi tanulsággal is szolgáló mesegyűjteménye (amelyet a Loeb Classical Library kiadványának bevezetője úgy jellemez, mint az állatok birodalmáról szóló tények és mesék érdekes válogatását, amely arra ösztönzi az olvasót, hogy eltűnődjön az emberi és az állati viselkedés különbözőségein ). Másik munkájának, a Tarka képeknek (Poikilé hisztoria/varia Historia), hasonlóan erkölcsi töltetű történetei már az emberi életbe, történelembe és a legendák világába kalauzolnak. Valamennyi művét görögül írta, amelyek nagy népszerűségnek örvendtek, ám a későbbi kritikusok hiányolták belőlük a lényeget és a mélységet. Nyájas stílusának köszönhetően érdemelte ki a Meliglossus ( Méznyelvű ) nevet. Több egyéb műve is fennmaradt, köztük igen érdekes 20 fiktív levele (Episztolái agroikikai/parasztlevelek), valamint számos kisebb töredéke is, amelyek főként a sztoikus filozófia jegyeit viselik magukon. A sztoikus filozófia a nagy uralkodó, Marcus Aurelius császár életét irányító elveket foglalta magában; akinek az uralkodása idején született Aelianus is. A sztoi- 9

10 cizmus egyes elemeiből fejlődött ki a neoplatonizmus, amely i. sz. 250-től több mint két évszázadon át uralta az antik világ filozófiai gondolkodását. Meglepőnek találhatjuk, hogy a Római Birodalomban élő Aelianus főként görög nyelven írta munkáit. Annál is inkább, mivel korának hagyományőrző római polgárai nem kis megvetést tanúsítottak a görögök iránt, akiket harcedzett hódítókként gyakran elpuhultnak, dekadensnek és férfiatlannak tartottak. Azonban, főként Hadrianus császár (i. sz ) uralkodásától kezdve, aki nagyra becsülte vívmányaikat és tudásukat, elismerték azokat a tulajdonságaikat, amelyekre a tanult, civilizált római polgárok felnézhetnek. A múlt bölcsességébe mélyedő, tanult rómaiak egyre inkább eredeti nyelven olvasták a régi könyveket, és görögöket fogadtak fel, hogy gyermekeiket írásra, olvasásra és jóval régebbi kultúrájuk szeretetére, tiszteletére tanítsák. Aelianus is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy erről a leigázott, ám egyre befolyásosabb nemzetről kedvező kép alakuljon ki. Figyelemre méltó, hogy görögökből még római császárok is lettek, és hogy a görög nyelv a birodalom meghatározó, uralkodó nyelvévé vált. Amikor Aelianus meghalt, már észak-afrikai és szíriai származású császárok is kerültek trónra, és egykor barbárnak tekintett népek leszármazottai ültek a szenátusban. Éppen a szerző halálának évében kiáltottak ki császárnak egy katonai karriert befutott trák parasztot, Maximinust. Ha jól tudjuk, soha nem tette be a lábát Róma városába. Aelianus stílusából gyakran hiányolják a tisztaságot és az ékesszólást, s olyannyira kedvelt valószínűtlen történeteit egyesek a jelentéktelen könnyű műfaj darabjai közé utasították, mások szerint azonban szándékosan vette fel a nagy történetíró, Hérodotosz eklektikus stílusát. Mindazonáltal egyik kortársa, a görög szofista Philosztra-tosz azt állította, hogy Aelianus stílusa sokkal jobb annál, mint amit egy nem görög és nem Görögországban tanult írótól várni lehetne. Ez felfogható dicsérő, ám leereszkedő megjegyzésnek is. Talán Philosztratoszt nem az 10

11 lepte meg, hogy Aelianus jól ír görögül, hanem az, hogy éppen görögül ír. Az ókori filozófiák követői rendre összevetették saját nézeteiket és tanításaikat másokéival, ami nem meglepő módon, gyakran ádáz vitákhoz vezetett. Az epikureánusok, akik szerint az élvezet a boldog élet alfája és ómegája, különösképpen Aelianus megvetése tárgyát képezték. Munkáihoz forrásként a híres idősebb Plinius (meghalt i. sz. 79-ben), s a zoológiában jártas sebész, Szosztratosz műveit forgatta, de több más szerző írásait is tanulmányozásra érdemesnek ítélte. A hozzá hasonló közvetítők segítségével a tudósok még a korábbi írókról is gyűjthettek ismereteket. Ne feledjük, az ókori világ tudásanyagának jó része ma már elveszett számunkra, gyakran a korai kereszténység fanatikusainak gyűlölete miatt, akik nem tűrtek semmiféle kapcsolatot a pogány eszmékkel, s lerombolták az általuk ellenzett könyveket őrző könyvtárakat. Aelianus írásait kedvelték a keresztények, sőt gyakran merítettek is tanításaiból, így műveinek jelentős része megmaradt az utókor számára. Aelianus bizonyára jól ismerte Platón (i. e. 429 körül-347 körül) filozófiáját és tanításait, és valószínűleg, legalábbis részben, Platón Timaiosz című művéből szerzett tudomást Atlantisz legendájáról. Az állatok természete (De Natur a Animalium) című könyvében Aelianus így ír: Az óceán partján élő népek azt mesélik, hogy a régi időkben Atlantisz királyai, akik Poszeidón leszármazottai, hatalmuk jelképeként a hím tengeri kos fejdíszét hordták a fejükön, feleségük, a királynék pedig, hatalmuk jelképeként a nőstény tengeri kosét. A szövegből úgy tűnik, hogy a tengeri kos, amelyről beszél, delfin vagy narvál, azaz tengeri egyszarvú. Azt nem tudhatjuk, 11

12 hogy leírásához Aelianus, Platón művén kívül, felhasznált-e más forrást is. Lásd még: Platón, idősebb Plinius 12

13 Ammianus Marcellinus Ammianus Marcellinus (i. sz. 330 körül-395 körül) valószínűleg a mai Szíria területén található Antiochiában született gazdag görög család sarjaként. A római seregben szolgált; harcolt Galliában és Perzsiában II. Constantius, II. Julianus ( a Filozófus ), majd annak rövid életű utóda, Jovianus uralkodása alatt. Katonai szolgálata befejeztével Egyiptomba és Görögországba utazott, végül Rómában telepedett le, és megírta a Római Birodalom latin nyelvű történetét az i. sz. 1. század végétől saját koráig. így tovább folytatta a nagy történetíró, Tacitus munkáját, akinek stílusát oly nagyra értékelte és követni kívánta. Néha megfeledkezünk arról, hogy Ammianus a néptömegek előtti, hangos felolvasásra szánta műveit, ami természetesen bizonyos mértékig meghatározza stílusát. Őt tartják a Tacitus (i. sz. 55 körül-120 körül) és a Dante Alighieri ( ) működése közötti időszak legjelentősebb irodalmi képviselőjének. Ammianus az ókori világ utolsó nagy történetírója, munkásságával egy halódó műfajt élesztett fel. Történelmi munkája, a Rerum gestarum libri (amelyet időnként Res gestae címen is emlegetnek, mivel az előbbi címet egy ismertebb mű is viseli) vagy az Események krónikái, 31 könyvből állt, ám sajnos csak az utolsó 18 maradt fenn, melyek a 353 és a 378 közötti időszakot tárgyalják. Edward Gibbon a History of the Decline and Fall of the Roman Empire (A Római Birodalom hanyatlása és bukása, ) című művének Ammianusról szóló részét a következő szavakkal zárja: 13

14 A legőszintébb sajnálattal veszek most búcsút attól a pontos és megbízható történetírótól, aki korának történelmét a jelenkori történészekre jellemző előítéletek és szenvedélyek nélkül ábrázolta. Könyvei összeállításakor Ammianus saját jegyzetei mellett gyakran utalt más írók műveire is. Nagy gonddal írt, hogy stílusával kora művelt férfiainak igényeit kielégítse, ám érezhető, hogy irodalmi körökben nem mozgott otthonosan. Talán éppen kívülállásának következtében kerülte a rövid lélegzetű miniatűrök divatját, és helyettük inkább az ódivatú monumentális történetírást részesítette előnyben. Kendőzetlenül beszámol a régi uralkodó osztályok csalásairól, romlottságáról és cselszövéseiről; ahelyett, hogy hazafias, ám hazug dicshimnuszt zengene, meglehetősen realisztikus képet fest a Római Birodalomról. Sokkal korábban élt elődjéhez, Hérodotoszhoz hasonlóan ő is elidőzött azoknál a témáknál, amelyek különösen érdekelték, például részletesen bemutatott embereket, leírt olyan természeti jelenségeket, mint a szivárvány vagy a földrengés, kitért az adózás kérdéseire, a katonai fegyelemre, a harcok során használt fegyverekre és a régmúlttól kezdve örökzöld témára, a jogi pálya becstelenségére. Az i. e. 1. században élt görög történész és szónok, Timagenész műveiből merítve Ammianus azt írja, hogy a gall papok (drasidae, vagyis druidák) szerint saját népük nagyon régen egy távoli szigetről vándorolt Galliába. Ez táplálta azt a hitet, hogy ezek a gallok az elpusztult Atlantisz túlélői. Ezzel szemben Ammianus művei azt is sugallhatják, hogy míg Gallia egyes lakói ottani őslakók voltak, később mások is letelepedtek melléjük, akik a Rajnán túlról érkeztek és északkelet felé tartottak. Ammianus azt is hallotta a gall papoktól, hogy a helybeli asszonyok gyermekeket szültek, miután együtt háltak Herkulessel; másoktól pedig arról értesült, hogy a gallok Trója pusztulá- 14

15 sát követően menekültek akkori lakhelyükre. Több más ellentmondásos mese is terjengett a gallok eredetéről. Ammianus arról is beszámol, hogy az egyiptomi Alexandriában sokan vélték úgy, hogy Atlantisz léte történelmi tény, nem pedig legenda; ezt azzal magyarázták, hogy földrengések hatására a Föld egyes részei elsüllyedhetnek, és éppen ily módon pusztult el az Atlanti-óceán egyik hatalmas szigete. Ammianus történelemkönyvét először 1474-ben nyomtatták ki, és olyan nagy népszerűségnek örvendett, hogy Adrian Murdoch újságíró és történész szerint 1533 végéig legalább öt kiadást élt meg. A napjainkig fennmaradt mű szinte teljes egészében egy 9. századi kéziratból származik, amelyet azóta többféleképpen is módosítottak, kiegészítettek, anélkül, hogy eredeti jelentése lényegesen megváltozott volna. Mindazonáltal Ammianus szavahihetőségét illetően Gibbon megjegyzi, hogy az ókori szerző nem teljesen objektív. Hajlamos arra, hogy eltúlozza a dolgokat, valamint az általa ábrázolt személyekkel szembeni pozitív vagy negatív érzelmei átütnek művén. Ám még egy modern szerző számára is rendkívül nehéz feladat, hogy elfogulatlanul viszonyuljon a vizsgált történelmi személyhez. Ezt bárki rögtön észreveheti, aki elolvas néhány életrajzi művet az angol III. Richárdról: egyesek megrágalmazott, sajnálatra méltó, tehetséges uralkodónak ábrázolják, míg mások öldöklő, zsugori, bizalomra teljesen méltatlan szörnyként festik le. Egyértelműen látszik, hogy Ammianust széles körben olvasták, és a szerző szabadon kifejthette saját véleményét. Katonai képzettsége és műveltsége pedig jó stílussal párosult. Ammianus korának gyermeke volt, beleártotta magát a politikába, veszélyeket élt át, és úgy mesélte el az eseményeket, ahogyan látta őket. Noha toleranciával viszonyult az eltérő vallási nézetekhez, ő maga pogány maradt egy olyan időszakban, amikor a kereszténység egyre nagyobb befolyásra tett szert a birodalmon belül; ezért nem illette olyan éles kritikával, mint a későbbi történészek, II. Julianus császárt (i. sz. 360-tól 363-ig 15

16 uralkodott), akit Apostatá -nak, Hitehagyott -nak is neveznek, amiért szembefordult a kereszténységgel. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy Ammianus bírálta Julianust egyéb cselekedetei miatt. Az Encyclopaedia Britannica megjegyzi: Összehasonlítva a keresztény történészeket az olyan kiváló pogány szerzőkkel, mint például Ammianus Marcellinus [...], aki kész volt felnézni azokra a keresztényekre, akik megérdemelték, fény derül keresztény kortársainak intoleranciájára és szűklátókörűségére. Hálával tartozunk neki történetírói munkásságáért, és megbocsáthatjuk időnként előforduló tévedéseit és képtelenségeit, mivel ezek meglepő tehetséggel párosulnak az elbeszélés és a leírás terén. Természetesen arról nem tudhatunk semmit, hogy Atlantiszról szóló megjegyzései igazak-e vagy sem. 16

17 Athén Egyáltalán nem véletlen, hogy Platón, a nagy athéni filozófus műveiben, nevezetesen Timaiosz és Kritiasz című dialógusaiban írt Atlantiszról. Abban a városban, amely a szerző idejében fejlett kormányzati rendszerrel büszkélkedett és felsőbbrendűsége teljes tudatában virágzott, természetes lehetett, ha a korszak filozófusai érdeklődtek a múltba veszett mesés sziget iránt, amely érdekes tanulságokkal szolgálhat számukra. Athén a mai Görögország fővárosa. A város története az ókorba nyúlik vissza, amikor a görögök önálló városállamokban éltek, amelyek nem csupán a mai Görögországot ölelték fel, hanem kiterjedtek a mai Törökország, Olaszország, Szicília és a Földközi-tenger térségének területére is. A görögök nagy gyarmatbirodalmat alakítottak ki, nyelvüket többféle dialektus is gazdagította, folyton változó szövetségeket hoztak létre egymás között, és állandóan harcban álltak egymással. Egyes államok élén királyok álltak, másokat diktátorok, magisztrátusok vagy oligarchák irányítottak, ám annak az időszaknak a nagy részében, amikor Görögországot még nem olvasztotta be a Római Birodalom, az athéniek büszkék voltak arra, hogy i. e. 508 óta demokráciában élnek. Valamennyi állampolgárnak jogában állt a város fejlődését elősegítő intézkedésekre javaslatokat tenni és ezekről szavazni. Még a legmodernebb szemmel nézve is ez az igazi demokrácia tökéletes fogalmát testesíti meg. A gyakorlatban azonban az ókori athéni rendszernek megvoltak a maga korlátai. A nők nem vehettek részt a döntéshozó folyamatokban (hacsak valamikép- 17

18 pen meg nem tudták győzni férfi rokonaikat a véleményükről). Csak felnőtt férfit lehetett bármely tisztségre megválasztani, és csupán akkor, ha állampolgársággal rendelkezett. A rabszolgákat és az idegeneket teljesen kizárták a döntéshozásból. A jómódú férfiak megtanulták a nyilvános szereplés művészetét, és megkapták a rangjuknak kijáró tiszteletet. A tanulatlan kézművesek és napszámosok már nehezebben tudták elfogadtatni hallgatóságukkal nézeteiket és javaslataikat. így gyakorlatilag a gazdag és idősebb férfiak viszonylag szűk rétege hozta a döntéseket. Még ma is gyakran kritikátlanul azt állítjuk, hogy az athéniek találták fel a demokráciát, ami bizonyos mértékig igaz is. A mai demokratikus rendszerek vizsgálata azt mutatja, hogy az athéni modell bizonyos tökéletlenségei még most is makacsul tartják magukat. A státus és a hatalom még mindig hangosabban hallatja szavát, mint a szegénység és az alacsony rang. Mindazonáltal az athéniek inkább személyen, semmint választott képviselőkön alapuló demokráciával rendelkeztek, és ez a rendszer talán különb a mainál. Az athéni nép azonban nem mindig élvezhette a demokrácia áldásait. I. e. 560 körül Peiszisztratosz türannoszként került hatalomra (ami csupán uralkodót jelentett). Kétszer is megbuktatták, ám mindkét alkalommal megújult erővel tért vissza. Athén uralkodójaként halt meg i. e. 527 körül. Uralma mégis sok kedvező változást hozott az athéni nép számára, amely egyre büszkébben tekintett városára. Az uralkodói hatalom Peiszisztratoszról fiára, Hippiaszra szállt, aki a fokozódó elégedetlenség ellenére i. e. 510-ig meg tudta őrizni pozícióját; ekkor a spártaiak letaszították trónjáról a zsarnokot, és bár jelentős viták bontakoztak ki a további kormányzás formáját illetően, egy bizonyos Kleiszthenész demokratikusabb irányítás bevezetésére bírta rá az athénieket. Az évszázad végére az athéniek meghiúsítottak egy ellenük irányuló spártai hadjáratot, valamint legyőzték Boiótia és Khalkidiké seregeit, amelyeknek szomszédjuk földjeire fájt a foguk. 18

19 Az ókori görög népek kevés olyan ismert kivétellel, mint a spártaiak nagyra értékelték a kultúrát és a tanulást, és általánosan elfogadott tény, hogy kulturális fejlődésük legvirágzóbb korszaka i. e. 500 és 336 közé tehető. E fejlődés középpontjában Athén állt; itt a fejlett kereskedelem által felhalmozott vagyont erős hadiflotta védte. Az i. e. 490-es években a perzsák felismerték Athén jelentőségét. Ebben az időben I. Dareiosz perzsa király, legalábbis névleg, uralma alá próbálta hajtani a görög városokat, és területeket követelt tőlük hatalma elismerésének jeleként. A független görögök, köztük az athéniek is, nem akarták teljesíteni a királyok királyának kívánságait. Állítólag Dareiosz király külön arra a célra tartott egy rabszolgát, hogy az folyton emlékeztesse: Ne feledd az athénieket! Az athéni Parthenon még mindig rengeteg látogatót vonz a világ összes tájáról. Ez a város védőszentjének, Paliasz Athénénak a temploma, amelynek belsejében állt az istennő 11 méter magas krizelefantin (aranyból és elefántcsontból készült) kultuszszobra, azt ábrázolva, amint az istennő Nikét, a Győzelmet megmutatja népének. A szobrot Pheidiasz készítette, azoknak a korábbi Athéné-szobroknak a helyére, amelyeket 480-ban pusztítottak el a várost megtámadó perzsák. Az athéniek hittek abban, hogy hozzájuk hasonlóan Athéné is szereti a bölcsességet, és nagyra becsüli a művészeteket. Erejét apjának, Zeusznak, a legfőbb istennek akinek a fejéből kipattant az erejéhez hasonlították. A több mint kétezer év időjárásától, háborúitól és elhanyagoltságától megviselt Parthenon még mai állapotában is tükrözi a benne imádkozó és civilizációjukra büszke athéniek nagyságát. Felépítésével új erőre kapott a perzsák támadásától ( körül) elgyötört város, bár a háborús konfliktus egészen 449-ig elhúzódott. A görög népek közötti addig példátlan összefogás győzelemhez vezetett a külső ellenséggel szemben: Marathónnál (490-ben) az egyesített athéni és plataeai seregek szétverték a perzsa haderőt, amit egy évtizeddel később a szala- 19

20 miszi tengeri csatában aratott diadal követett. Ennek szomorú előzményeként azonban a perzsa seregek kifosztották a várost és leégették templomait. A győzelem után végre beköszöntött az aranykor, amely csaknem az évszázad végéig tartott. Athén egyik legnagyobb alakja a híres szónok, Periklész (i. e körül) volt, akit húsz alkalommal választottak meg Athén sztratégoszává. Megszervezte a hadiflottát és megerősítette a város védelmét. Az általa emelt templomok és emlékművek a város büszkeségét testesítették meg; Periklész kevésbé tehetős polgárokat is megpróbált bevonni a kormányzásba. Sikereinek talán elkerülhetetlen következményeként túlbecsülte saját képességeit, amikor népe élén szembeszállt Spárta katonai erejével. Az athéniek menedéket keresve, a város falai mögé szorultak, miközben földjeiket felégette az ellenség. Ezért haragjukat Periklész ellen fordították; eltávolították hivatalából, perbe fogták és megbüntették. Periklész azonban elég sokat tett városáért ahhoz, hogy a szeszélyes athéni nép visszahívja, éppen halála előtt. Periklésztől nagyon különböző, ám legalább annyira jelentős alakja volt Athénnek Szókratész, akit bögölynek is csúfoltak, mivel gyakran azzal ingerelte beszélgetőpartnereit, hogy kérdéssel válaszolt a neki feltett kérdésekre. Arra próbálta ösztönözni az embereket, hogy gondolkodjanak, és saját maguk válaszolják meg azt az örök kérdést, hogyan lehet helyes, jó életet élni. Végül azzal vádolták meg, hogy hitetlen, hogy új isteneket talált fel, és hogy megfertőzi az ifjúságot nézeteivel. Miután halálra ítélték i. e. 399-ben, kiitta a bürökpoharat. Utolsó napjairól nagy csodálójától, Platóntól kapunk beszámolót, és főleg az ő műveiből ismerhetjük meg Szókratész filozófiáját. Arisztotelész pedig Szókratész induktív érvelését és általános definícióit elemezte. Szókratész filozófiája világos, semmilyen ködös vagy kétértelmű vonást nem találunk benne. Bár Athén fénykorát Szókratész és Platón művei képviselték, nem szabad megfeledkeznünk a januárban rendezett kis 20

21 Dionüsszia (Lenaia) és a márciusban megtartott nagy Dionüsszia alkalmából írt színművekről sem. Ezek célja nem csupán a szórakoztatás volt, hanem a kor eseményeit, erkölcseit és filozófiáját is tárgyalták. Az egész görög világ drámaírói versengtek színpadi műveikkel a legjobb tragédia és a legjobb komédia címének megszerzéséért. A színdarabokat az athéni Akropolisz lábánál álló Dionüszosz Színházban adták elő. Legtöbbjük mára már elveszett, ám a modern közönség számára azért maradtak fenn színművek ebből az időből is, például Aiszkhülosz Oreszteia-trilógiája, Euripidész Bacchánsnők című műve és Arisztophanész vígjátékai, többek között a Madarak, amely az ég és föld közötti Felhőkakukkvárban játszódik. Azonban ne gondoljuk, hogy a költők és művészek által megénekelt Athén igazán eszményi keretet nyújtott a mindennapokhoz, mint ahogy arra Arisztophanész is oly sok humorral rámutat. A nők mozgástere rendkívül szűk volt. A nem kívánt újszülötteket egyszerűen az utcára tették és hagyták éhen halni őket; leánygyermekeknek gyakrabban jutott ez a sors. Ha valaki eladósodott, gyakran el kellett adnia magát és a családját rabszolgának mindaddig, amíg ha szerencséje volt ismét meg nem tudta váltani szabadságát. A legtöbb férfinak fel kellett készülnie arra, hogy szükség esetén háborúban kell megvédenie városát. Athén polgárai gyakran hálátlanul viselkedtek vezetőikkel szemben. Nem Periklész volt az egyetlen, aki népe állhatatlanságát, szeszélyeit elszenvedte. I. e. 483-ban nagy mennyiségű ezüstöt fedeztek fel egy Laurion melletti állami bányában. A polgárok rögtön szét akarták osztani a zsákmányt, ám Themisztoklész bölcs előrelátásával és szónoki képességével meggyőzte őket arról, hogy az újonnan talált kincset egy 200 hajóból álló hadiflotta felépítésére fordítsák. Korábban már arra is sikerült rávennie őket, hogy a város számára Pireuszban alakítsanak ki egy jól védett hajóépítő műhelyt és kikötőt. Ennek és tengerészeti taktikai ügyességének köszönhetően győzelmet tudott arat- 21

22 ni a perzsák felett a szalamiszi csatában. Később Themisztoklész hosszú védelmi fal építését szervezte meg a város és a kikötő között. Ám nem kellett hozzá csupán néhány év, hogy honfitársai ellene forduljanak. Kiközösítették, száműzték, és a sors iróniájából életét éppen a perzsa király védelme alatt fejezte be. Ilyen hálás volt az athéni nép. A peloponnészoszi háború i. e. 464-ben tört ki Spárta és szövetségesei akik nem nézhették tovább tétlenül Athén növekvő erejét és az athéni szövetség között. A háború sok évig elhúzódott, míg végül Athén elveszítette gyarmatai nagy részét. A perzsa fenyegetéssel szemben, a görög államokból 477- ben létrehozott déloszi szövetség eredetileg egyenlő partnerek közötti együttműködésként alakult meg. Ám a 450-es években az athéniek úgy emlegették szövetségeseiket, mint az Athén uralta városokat. 454-ben a szövetség kincstárát Athénba vitték azzal az ürüggyel, hogy ott nagyobb biztonságban lesz; az igazság azonban az, hogy az athéniek lassanként úgy tekintették a befizetéseket, mint hadisarcot. Athén gyengébb szövetségeseinek nem volt könnyű dolguk, ha el akartak pártolni Athéntől. A Leszbosz szigetén található Mütiléné népe 427-ben úgy döntött, hogy elszakad Athéntől. Spárta azonban ígérete ellenére nem sietett segítségére, így egy évvel később kénytelen volt megadni magát a szigetet tengeri zár alá vevő athéni erőknek. Az athéniek a népgyűlésen megszavazták, hogy minden mütilénéi férfit végezzenek ki, a nőket és gyermekeket pedig tegyék rabszolgává. Az utolsó pillanatban azonban visszavonták a határozatot, így a város lakói megmenekültek. Ez az eset nemcsak az athéniek szeszélyességét példázza, hanem azt is, hogy képesek voltak könyörtelenségükön felülemelkedni és emberséget tanúsítani. Azonban 415-ben a semleges Mélosz szigetét megadásra kényszerítették, és ott végrehajtották mindazt a kegyetlenséget, amelytől korábban Mütiléné népét megkímélték. 22