Világirodalmi folyóirat Alapítva: október TARTALOM

Átírás

1 Világirodalmi folyóirat Alapítva: október LIV. évfolyam, 12. szám december TARTALOM PÁLFALVI LAJOS A fehérorosz irodalom tapintatos távolléte MAKSZIM BAHDANOVICS versei (Körner Gábor fordításai) VASZIL BIKAU A fal (Tempfli Péter Oszipovics fordítása) RIHOR BARADULIN versei (Körner Gábor és Keresztes Gáspár fordításai) ALESZ BADAK A tükörkép túloldalán (Tempfli Péter Oszipovics fordítása) SZJARHEJ ZAKONNYIKAU versei (Deák László fordításai) ANDREJ FEDARENKA Bljaha (Íjgyártó Judit fordítása) IHAR SZIDARUK A holló (Keresztes Gáspár fordítása) IHAR BABKOU Adalékok Adam Klakocki életrajzához (Pálfalvi Lajos fordítása) NYIL HILEVICS versei (Körner Gábor és Keresztes Gáspár fordításai)

2 V. S. NAIPAUL Pantomim ((Tárnok Attila fordítása) SEAMUS HEANEY versei (Ferencz Győző, Gerevich András, Imreh András, Mesterházi Mónika fordításai) MŰHELY GORILOVICS TIVADAR Guillevic Anna örök-fordítása és ami mögötte áll TÁJÉKOZÓDÁS ROGER SCRUTON A művészi szép (Orosz István fordítása) LŐRINSZKY ILDIKÓ A második nap (Jacques Duquesne: Judas, le deuxième jour) KÜLFÖLDI SZERZŐINK Látogasson el weblapunkra: A Nagyvilág támogatója: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alap

3 PÁLFALVI LAJOS A fehérorosz irodalom tapintatos távolléte Az ukrán Jurij Andruhovics szerint a birodalom azért volt életképtelen, mert egy országba zárta az észtet és a türkmént. A ma már abszurdnak tűnő párosítás jó négy évtizeden át Magyarországon is megszokottnak tűnt: az orosz mellett számos alárendelt kultúra termékei forogtak a közvetlen kapcsolatot szinte teljesen kizáró, moszkvai közvetítéssel és irányítással folytatott kulturális cserében. Ebben a fehéroroszoknak is volt helyük. A balti és a kaukázusi nemzetek kulturális eredetisége ilyen keretek között sem sikkadt el teljesen, az akkor még beloruszoknak (sőt alulképzett orosztanároktól tanult hibás russzicizmussal bjeloruszoknak) nevezett fehéroroszok viszont az ukránoknál is jobban beleolvadtak a vörös-szürke keleti szláv összképbe, így néhány szakértőn kívül senkit sem érdekelt Magyarországon, hogy a breszti, minszki, vityebszki alattvalók identitása nem teljesen azonos a permi, volgográdi vagy más provinciális orosz változatokkal. A tagköztársaságnak voltak határai, volt fővárosa, messze földön híres traktorgyártása, az egyetemeken és a magyarországi intézményrendszernek pontosan megfeleltethető akadémiai kutatóhelyeken pedig főállásban foglalkoztak azzal a nyelvvel, amelyet még ma is beszélnek valamennyien, főként az ország nyugati részén és a határ túlsó oldalán, a Lengyelországhoz vagy a balti államokhoz tartozó fehérorosz vidékeken. Volt irodalma, két szokatlanul kései alapító klasszikussal, Janka Kupalával ( ) és Jakub Kolasszal ( ), akik Magyarországon is szerepeltek a megfelelő kézikönyvekben, antológiákban. Nem hiányoztak az irodalom tömegrendezvényeiről, de sohasem léphettek egyedül színre, nem vonhatták magukra a figyelmet külön kötetekkel (igaz, ez nem is lett volna könnyű). Azokban az évtizedekben sok fordítás készült (természetesen oroszból), de az anyag elsöprő többsége olyan kiadványokban jelent meg (például a Szovjet Irodalom című folyóiratban), amelyek valójában be sem kerültek az irodalmi kommunikációba. Egy kivétel azért volt, Vaszil Bikau (oroszosított névalakkal, Bikovként) közismert háborús író lett. És ez az egyetlen használható információ, amelyet érdemes átmenekíteni innen a jelenbe. Bikau legalább elhelyezte valahol az ország területét, bár nem Európa 1029

4 kulturális térképén, hanem a Berlin Moszkva hadiút egy szakaszán jelölte ki a helyét. Bármilyen kritikus is volt, amit mondott erről, az még beilleszthető volt a nagy szovjet háborús eposzba. De a birodalom csak addig tekintette a magáénak az írót, amíg el nem kezdett dolgozni egy sokkal hálátlanabb témán, a fehérorosz kiseposzon. Hazája hatalmasságait magára haragította, de melléálltak Közép-Európa legnagyobb szellemi tekintélyei, Václav Havel és Czesław Miłosz, még Nobel-díjra is javasolták. Halála után Rihor Baradulin foglalta el a vezető pozíciót. * A fehérorosz irodalom legkiválóbb művei az eltűnő identitásról szólnak. Ennek előzményei megtalálhatók a középkori északi szláv fejedelemségekben. Az Igor-énekben is szerepel a mai főváros területén, az azóta föld alá kényszerült Nyemiga partján vívott véres csata: A Nyemigánál mint kévék hevernek a fejek, ottan acélcsépekkel csépelnek, a szérűn az életet szétterítik, kifújják a lelket a testből. A Nyemiga véres partját búbánattal vetették be. (Képes Géza fordítása.) A fehérorosz identitás a Litván Nagyfejedelemségben bontakozott ki, de hordozói néhány évszázaddal később abban a zónában találták magukat, ahol a Jagellók lengyel litván mítosza ütközött a harmadik Róma orosz mítoszával. A pravoszlávok nagy része a breszti unióval elfogadja a pápai fennhatóságot, aztán a terjeszkedő Orosz Birodalom Moszkvához köti őket. A XVII. század közepén I. Péter apja, Alekszej Mihajlovics cár dúlja fel az országot, elpusztítva népessége felét és gazdasági potenciáljának majd háromnegyed részét. A vityebszki járás felperzselt falvaiban és városaiban alig kétszáz lakost találtak az invázió után. Amputálták a fehérorosz társadalom felsőbb rétegeit, a helyi népesség társadalomszerkezetét eztán már csak jobbágyok alkották. Ezt a csapást tulajdonképpen sosem heverte ki az ország. I. Péter kora után alakul ki az a gyakorlat, hogy tekintettel az épülő birodalom munkaerő-szükségletére tömegesen telepítik át a lakosságot, különös tekintettel a mesteremberekre. A napóleoni háborúkban minden élelmiszert eltüntettek a hadseregek, még kannibalizmusra is volt példa. A sztálinizmus és a háború alatt a tízmilliós ország majd hárommillió embert veszített, ezt a hiányt csak a hetvenes évek végére sikerült pótolni. 1 Persze ezek az áldozatok így külön soha nem szerepelnek, a moszkvai centrumnak holtukban is szüksége van rájuk, velük is növelni akarja tekintélyét és zsarolási potenciálját. 1 S. Janowicz: Az urak és a parasztok komplexusai június

5 A fehérorosz identitás fejlődését évszázadokon át a kettős, keleti és nyugati kolonizáció akadályozza. Ezt a Litván Nagyfejedelemség hagyományaihoz a legnagyobb történelmi katasztrófák idején is ragaszkodó vilnai lengyel író, Józef Mackiewicz fogalmazta meg a legpontosabban egy regényében: Időtlen idők óta tiporták már ezt az ingoványos, nem túl termékeny földet, mintha hirtelen mindenkinek útjában lett volna, csak ezen keresztül tudnák elérni távoli, idegen céljaikat. Pedig mintha olyan félreeső hely lett volna: sűrű erdők védelmezik, az utak is rosszak, nyáron túl szárazak, ősszel túl sárosak, télen túl nagy a hó, tavasszal pedig még az is előfordul, hogy egyszerűen járhatatlanok. Nincsenek ásványkincsek, világfelforgató tervek, még fajtiszta marhák sincsenek a közönséges korcs kutyákkal őriztetett szalmatetős falvakban. És mégis! Állandóan hadsereggel, ágyúkkal, eszmékkel, idegen joggal nyomultak ide; hol fogpasztareklámmal, hol szögesdróttal jöttek, hol lövészárkot ástak a rozstábla közepén. 2 * Ekkora nyomás alatt nem mehetett végbe a modern nemzetté válás. A Lengyelország felosztása után orosz kézre került terület a különböző formákat öltő oroszosítási hullámokban elveszíti korábbi európai vonásait (a minszki műemlékek pusztítása a legutóbbi időkig folyt), a kommunista utópia kiépítése pedig olyan kulturális rombolással járt együtt, amilyet a centrumban nem tapasztalhattak. Így lett Minszk Artur Klinau metaforájával nekro-romantikus erotikájával csábító, múltjától megszabadult Napváros. A műveket olvasva joggal támadhat olyan érzésünk, hogy bizonyos folyamatokat a függetlenség elnyerése után sem sikerült visszafordítani. A fehérorosz identitás most is rejtett, kísérteties. De aki ezen a nyelven ír mint az összeállítás szerzői, az nem adta fel, és tesz is valamit a fennmaradásáért. Vaszil Bikau egyetemes érvényű parabolát ír a zsarnokságról, a minszki egyetemen filozófiát tanító Ihar Babkou olyan történelmi apokrifet teremt, amelyben felismerheti magát a múltját kereső, európai műveltségű fehérorosz értelmiség. Alesz Badak olyan különleges irodalomkultuszról ír, amelyet talán az anyanyelv elvesztésétől való félelem is táplál. Andrej Fedorenka a realizmus horrorisztikus változatával mutatja be a Csernobil utáni agóniát. Az elmúlt években jelentek meg érdekes fehérorosz anyagok különböző magyar folyóiratokban. De ez az első olyan összeállítás, amely több oldalról próbálja bemutatni a fehérorosz irodalom jelenét, így akarván elősegíteni azt, hogy véget érjen több mint két évtizede tartó tapintatos távolléte. 2 J. Mackiewicz: Kontra. Pálfalvi Lajos fordítása. Attraktor, Máriabesnyő,

6 MAKSZIM BAHDANOVICS Vágta Hogyha néha balsejtelem jár át, S egyre kémlelem földem egét, Felidézem a szent Osztra Brámát, S a rohanó lovagok seregét. Lovaiknak hab lepi hátát, Jöhet éj, pokol szállanak ők. Ezt az ősörök, százados Vágtát Meg nem állítják démonerők. Az idő repül, s egyre ügetnek, Sose fogy ki alóluk az út Lovagok, hova, merre siettek? Hova visz ez az éj-alagút? Belarusz! Fiaid, kit az éjben Hajtnak-űznek e bősz lovasok: Mert hűtlen mind s feledékeny, S mert sorsára hagyták a rabot. Ó, a csalfa szivükre ha ütne, Lovasok, kezetekben a kard! Bárcsak jutna zokogva eszükbe Otthonuk, a sehogyse-akart! Ki hazáját veszti el, annak Jobb a sír is, amely betemet. Bocsáss meg, anyám, a fiadnak, Vagy hadd adjam az életemet! A lovaknak hab lepi hátát, S egyre szállanak, szállanak ők. Ezt az ősörök, százados Vágtát Meg nem állítják démonerők! 1032

7 Tercinák A régiség az embert megigézi; Letörölvén a tűnt idők porát, Oly jó a szép, dicső múltat idézni, S a múlt ködén ha visszfény hatol át! A régieknél nem dall senki szebben, Ha szomjazunk, isszuk a múlt borát. Így hát az ódon rondóban s szonettben Komor versemre szép nap fénye száll. A hold is így világít kint a kertben. A versben így igéz a régi báj! KÖRNER GÁBOR fordításai 1033

8 VASZIL BIKAU A fal Rihor Baradulinnak A megfeketedett kőfal nagyon régi volt, akárcsak az egész börtönépület, amelyet a mostani diktátor vett át az őt megelőzőtől, az pedig a még korábbiaktól. Ebben az országban mindig is voltak diktátorok. Itt valaha tombolt az erőszak, vérfürdőt rendeztek, összeesküvést szőttek, merényleteket szerveztek a kormány, a nemzet vagy egy olyan figura ellen, aki épp győzedelmeskedett a hatalomért folyó szüntelen harcban. Esetleg az ellen, aki épp vesztett. Most pedig itt ült ő meg a hozzá hasonlók. Voltak, akik már sokkal régebb óta ültek, ő nem olyan rég került be. Az előző éveket és hónapokat egy másik helyen töltötte, amely egyébként nagyon hasonlított erre. Nem is érdekelte különösebben a helyváltoztatás, itt is, ott is öt lépés hosszú, három lépés széles, nedves és sötét kőverem várta. Vasajtó tolózárral, bűzölgő kübli a sarokban, mint mindenhol. Egyetlen dolog érdekelte, a fal. Szemben az ajtóval. Mindig is érdekelték a falak, függetlenül attól, hogy hol és mióta ül, miből és hogyan épültek. De azt szerette volna tudni a legjobban, mi van a túloldalon, a falon túl. Rendszerint a csábító, ám elérhetetlen szabadság volt, mégis mindig vágyódott utána. A legkisebb hiba nélkül építették a falakat, úgy, ahogy a régi időkben volt szokás: kő, mész és tégla. Sziklaszilárd és áthatolhatatlan, még a kopogás sem hallatszik át rajta. Már az első nap próbálkozott a börtönábécé lekopogásával, de nem hallott választ. Lehet, hogy nem is volt senki a fal túloldalán. Vagy azt is jelenthette, hogy véget ér a börtön a falnál, azon túl már a szabadság kezdődik. Galagonyabokor és fű zöldell a napsütésben, a fal mellett pedig a kastélypark évszázados fái pompáznak... Leguggolt a rongyaira és a fülét hegyezte. De csend volt mindenhol. Alig haladt el az ajtó előtt az őr, máris elhaltak a léptei. Alig törte meg a homályt a sötét padlón a fekete plafonról lógó gyenge fényű körte; nyilván éjszaka volt, néma börtönéjszaka. Lassan, négykézláb kezdett mászni az ajtó felé a fal mellett, megtapogatta és végigsimította, próbálta kiismerni. Az alsó sor stabilan és szorosan egymás mellett álló óriási kőtömbjei közönyösen reagáltak a kopogtatásra, akár az ujjával, akár ököllel próbálta. Feljebb is hasonló volt a helyzet. A köveken sok bevésés és más, embertől 1034

9 származó jel volt, de ezek nem sokat mondtak neki. Feliratok is lehettek, a félhomályban nem tudta kivenni. Egyébként meg nem is nagyon érdekelte. Miért keresné idegen sorsok nyomait, amikor az övé is épp elég gyötrelmes, hálátlan és kegyetlen? Nehezen tudta elképzelni, mi egyebet tartogat számára még, ezen a vermen kívül. Az a legvalószínűbb, hogy már semmit, itt ér véget az élete. Minden remény nélkül. De úgy vágyott valami jobbra, valami változásra! De milyenre? Persze tudta jól, hogy nem lehetnek illúziói, jobb, ha beletörődik a legrosszabba, és itt éli le Isten és a bírák által kimért hátralévő napjait. De ezzel együtt sem tudott ellenállni a remény kísértésének. A remény kérlelhetetlen volt, és úgy érezte, most már teljesen elhatalmasodott rajta. A fal hideg volt és kemény. Érdes gránitfelület és megdermedt mészlefolyások. Csak helyenként talált kagylós mészkőből lévő puhább részeket. És csak a sarokban, a vizes, átnedvesedett sarokban, lent... Az idő, vagy talán a víz végül még a sziklát és a mészkövet is legyőzte úgy tűnt neki, ott valamivel puhább a fal. Persze annyira azért nem, hogy könnyen ki lehessen törni akár egy kis darabkát is. De valahogy mégis neki kell veselkedni... Mindenesetre érdemes megpróbálni. Meg is próbálta hát. Először körömmel esett neki, de hamar letört az összes. A puszta ujjaival próbálkozott tovább. Persze nem ment sokra, de mégis... Újraéledt a remény, most már valamiféle célja is volt az életének. Egyre kevesebbet gondolt a múltra, és egyre ritkábban esett kétségbe. Mostantól arra várt, hogy elhaljanak a folyosón az őr léptei. Ekkor a sarokba vetette magát, összekuporodott és túrni, vájni, kaparni kezdett. Igazából nem is nézett oda, nem volt szüksége fényre, az ujjai a legkisebb kőtöredéket is fölismerték, de mind túl keménynek tűnt ahhoz, hogy boldoguljon vele. Azzal áltatta magát, hogy a sarokban, legbelül lesz a legkönnyebb itt puhább volt, vagy legalábbis úgy érezte. Tehát oda összpontosította minden akaraterejét és a hosszú évek alatt gyűjtött reménységet. Nem sokat, alig néhány órát aludt naponta, mindig csak ébresztő előtt nyomta el az álom a szárazabb falnál, rongyain összekuporodva, de ez is csak addig tartott, amíg el nem ért hozzá az ébresztőt jelző távoli gong hangja. Várta a reggelit, egy tányér híg lencselevest, aztán egy pillanat alatt be is kanalazta. A maradék időt a sarokban töltötte, és vájta a követ, ahogy a szú rágja a fát. Már olyan világosan kirajzolódott a sziklatömb széle, hogy hamarosan megpróbálhatja kimozdítani. Akkor talán lesz egy nyílás, vagy legalább vékonyabb lesz a fal. Elég egy parányi lyuk, majd valahogy átfurako- 1035

10 dik rajta. Így volt gyerekkorában is, amikor a barátaival átmásztak a kerítésen a szomszéd kertjébe. Őt küldték elsőnek az idősebbek, mert ő volt a legsoványabb egy kicsi, fürge kölyök, aki mindenhová bemászik, ahová csak lehet. Még oda is, ahová lehetetlennek tűnik. Azóta tudta, hogy ahol a feje átmegy, oda már az egész teste is befér valahogy. Ilyen komisz kölyök volt. Amíg csak fel nem nőtt és be nem szállt a politikába. Ott nem így mentek a dolgok. Volt, amikor senki sem fért át. Ő sem. Ezért bukott le. Nem számolta a napokat, nem tudta, hány telt el, amióta beletemetkezett ebbe a véget nem érő munkába. Az ébresztőkkel, a napi két étkezéssel és az ajtó mögött le-föl járkáló őr lépteivel mérte az időt. Amikor lett cél, türelmetlenkedni kezdett. Néha olyan kegyetlenül elkapta a hév, hogy már félt ettől a türelmetlenségtől. Tudta, hogy ez nem vezet sehova. De még ha ki is jut innen, az sem mostanában lesz, rengeteget kell még küszködnie a kővel és az idővel. Ez napokig, hónapokig, talán évekig is tarthat. Türelmet kellett magára erőltetnie, meg kellett tanulnia megzabolázni az időt. Türelmesen megtanulta, hogyan kell lassúnak és módszeresnek lennie, megszabadult a sietségtől. Nem volt könnyű megszokni, elfogadni ezt a lassúságot, ezt a már ördögi konokságot, nehéz volt elérni, hogy mindez a vérévé váljon. De küzdött, hisz enélkül elvesztette volna a reményt. A türelmetlenség elpusztítja, ezt nagyon jól tudta. Néha elvesztette a reményt, máskor meg elviselhetetlenül égette. Egyszer, miközben kitartóan kapart a kő mellett, a falon túlról mintha az élet hangjait, talán egy kismadár csicsergését hallotta volna. Lelki szemeivel már látta is maga előtt a közeli fészket, valahol a galagonya ágai között, és benne a fiókákat. Tudta, hogy ez jó jel. A türelem hiánya viszont kétségbe ejtette. Le kellett higgadnia, hogy úrrá lehessen a türelmetlenségén. Lehet, hogy nem egy kismadár csicsergett, hanem, mondjuk, egy egér cincogott. De ugyanúgy lehetett ott a börtönben lakó undorító patkányok tanyája is. De még ott is kell lennie valamilyen kijáratnak. Nem kizárt, hogy a szabadsághoz vezet. Egy nagyrészt álmatlanul töltött néma éjszaka végén, amikor a sötét sarokban kaparászott, egyszer csak érezte, hogy megmozdult a kő az ujjai alatt. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy kitapintsa érzékeny ujjaival. Hol lejjebb billent, hol följebb emelkedett. Ekkor érezte, hogy hatalmas energiák szabadulnak fel benne. Megfeszült és rántott egyet a kövön, de aztán rögtön lecsillapodott: nem ma. Ma hadd maradjon minden úgy, ahogy van. Jobb lesz majd sötétben kirántani a darabot, hajnaltájt semmi értelme. Sötétben több az idő és a lehetőség. Reggel felé általában jönnek az őrök. Aggódott az őrök érkezése előtt, nehogy észrevegyenek valami változást az arcán, valami élénkséget, a remény árnyékát. Tudta jól, hogy a cellában 1036

11 uralkodó félhomály ellenére tükröződhet valami túlságosan is kifejező a szőrös arcán, ők pedig minden alkalommal alaposan megnézték maguknak. Kíváncsiságból vagy kötelességből. Ezért arra törekedett, hogy nyugalmat sugározzon az arca, álmosnak, elmélyültnek látsszon, ne tudjon olvasni belőle a külső szemlélő. Nem tudta, mennyire sikerült, de feltételezte, hogy egyelőre nem vettek észre semmit. Ez pedig már komoly sikernek számított. Most semmi sem kellett jobban neki, mint a siker. Nagyon vágyott már rá ebben a dohos zugban. Úgy tűnt, igazán kegyes hozzá a sors. Hamarosan ki tudta rántani a kődarabot: keskeny volt, és éles végű, de nem nyitott meg előtte semmit. Mélyebben is csak kemény, érdes, hideg kő volt. De a töredéket szerszámként használva tovább lehetett vésni a falat. Véste is, morzsolta, kővel csiszolta a követ. Ütni nem üthette, figyelnie kellett minden hangra, nehogy meghallják az ajtó vagy a fal mögött. Hiszen továbbra sem tudta, mi vár rá a falon túl, szabadság vagy újabb rabság. De a remény nem hagyta nyugodni, a szabadság újabb meg újabb lehetőségeivel ámította: kijut a városba, találkozhat a barátaival és vele... Csak le kell győznie a kőfalat. Folytatta hát a vésést, halkan, óvatosan, egész idő alatt fülelve az ajtón túlról érkező kis neszekre. Időnként fölugrott és a cella másik felében lévő fekhelyéhez rohant. Éjszaka ez nem fordult elő gyakran, ilyenkor szinte soha nem néztek be a cellákba, inkább estefelé jöttek. Nyilván az őrök is fáradtak voltak reggel felé, így ritkábban jártak, lassabban lépkedtek. Egyszer eszébe jutott, hogy közelebb kéne húzni az ágyát a sarokhoz, hogy fekve is tudjon dolgozni, ráadásul így a lebukás veszélye is kisebb lenne. De hogyan csinálja? Ha egy méterrel arrébb húzza a fekhelyét, az aligha kerüli el az őrök figyelmét. De ha csak apránként, mindennap csak pár hüvelykkel? Rögtön hozzá is látott. Először csak három hüvelykkel, aztán öttel. És még egy kicsit. Minden alkalommal, amikor bejöttek az őrök, titokban leste a pillantásukat, hogy biztos lehessen a dolgában: nem vettek észre semmit. Úgy tűnt, tényleg nem. Vagy csak ilyen ügyesen titkolták a gyanújukat? Rágondolni is szörnyű, hogy észrevettek valamit, és csak arra várnak, hogy elkapják az utolsó pillanatban. Hátulról ragadják meg a lábát, éppen akkor, amikor már szabad lenne. A nyár végére szinte már a sarokban voltak a rongyai. Az őrök öltözékéből következtetett arra, hogy vége a nyárnak, mert melegebb ruhát viseltek. Előfordult, hogy bejött valaki a cellába, egyenesen az udvarról, és ilyenkor érezni lehetett az őszi szél üdeségét, az egyenruha váll-lapjain pedig esőcseppek csillogtak. A cellában mindig egyforma volt a hőmérséklet. Nyáron alacsonyabb, mint kint, télen meg kicsit magasabb. Fűtés nem volt. 1037

12 Egy idő után szűk hasadékot vájt a kövek közé, ahová befért négy ujja. Tényleg volt valamilyen üreg a falban, alighanem egérlyuk, elég keskeny, és mintha mély lett volna. Az összes, éjjel kitúrt kőtörmeléket beleszórta nyomtalanul eltűnt mind. Reggel felé, ébresztő előtt gondosan befedte a nyílást a kődarabbal. Pontosan illett a korábbi helyére, közelről sem lehetett észrevenni semmi gyanúsat. Bár nem mert hinni terve sikerében, óvatlanabbá vált, így kis híján tönkretette az egész vállalkozását. A keze miatt történt. Amikor egy már nem fiatal, beteges kinézetű őr hozta neki a tál lencsét, megakadt a szeme a kezén. Rögtön észrevette, de már nem tudta elrejteni előle, mert két kézzel tartotta a tálat. Csak nem kőműves? találgatott az őr a kezére mutatva. De igen felelte a lehető legnyugodtabban, bár belül megdermedt a félelemtől: mi van, ha rájön? Nem, mégsem, mert az őr egy pillanat múlva már együtt érzőn mondta: én is kőműves voltam. Amikor végre egyedül maradt, figyelmesen megnézte eldurvult, bőrkeményedésekkel teli kezét. Azelőtt nem így nézett ki, kint sosem végzett fizikai munkát. Itt lett kőműves, ebben a cellában. Csak éppen nem épített, hanem bontotta az öreg kőfalat, ez pedig jóval nehezebb volt az építésnél. De mit meg nem tesz az ember a szabadságért! Ezt csak itt értheti meg, amikor már elvesztette. Jobb lett volna, ha elpusztul, meghal, eltemetik a bajtársai, ő pedig megsiratja és a szerelmét is vele temeti. Sokkal jobb lett volna, de nem így alakult. Valami sokkal rosszabb történt, valami, ami úgy gyötör, ahogy csak a bizonytalanság, a hiányérzet és valami elhallgatása képes gyötörni. Azon az őszi estén úgy gondolták, csak pár órára válnak el megígérte neki, hogy éjfélre visszaér a városi park szélén álló ház padlásszobájába. Emlékszik, a nő nem akart lefeküdni, azt mondta, megvárja. El sem búcsúztak rendesen, csak megölelte egy pillanatra, aztán kitárta az ajtót: indulj már! Ő meg kiment. Sietett, mert el kellett jutnia a város másik végére, nem volt már sok ideje, és késésben is volt. Ha tudta volna, hová siet annyira! Azt hitte, szent harcuk ügyében tartanak összejövetelt egy barátjánál, ehelyett a legborzalmasabb árulás várta! Nem tudott semmiféle jelt adni a szerelmének, a legváratlanabb pillanatban szakadt rá a szerencsétlenség. Örökre eltűnt. Akár még azt is hihették róla, hogy megszökött. Sorsukra hagyta a barátait, őt, a várost. Elárulta őket. Könnyen lehet, hogy az ellenségei árulónak állították be a barátai és a szerelme előtt. És akkor gyűlöletté változott a nő szerelme. Hisz lehet-e szeretni egy árulót? Ráadásul sose ejtette ki előtte a legfontosabb szót. Persze gondolt rá, készülődött, de végül mindig későbbre halasztotta. Nem volt olyan hangulatban, vagy az alkalom nem volt megfelelő. Azt gondolta, majd máskor. 1038

13 Sosem vágyott még jobban a szabadságra. A magánzárkában vagy a gyűjtőcellában töltött sok év alatt gondolni sem mert arra, hogy egyszer még kijut. Persze várakozhatott amnesztiára vagy a diktátor halálára. Ebben az országban azonban ritkán haltak a diktátorok, makkegészségesek voltak, ahogy azt már megszokhattuk tőlük. Előbb hal meg ő, úgyis folyton csak betegeskedik. Kint még csak bírta valahogy, erőt adott neki a küzdelem és a nagy eszme. A börtönben viszont megromlott az egészsége, sokat köhögött, fájdalmat érzett a tüdejében. Amikor viszont újraéledt a remény, jobban lett, mintha teli tüdővel lélegezne. Most már csak akkor köhögött, amikor a rongyain feküdt. Munka közben soha. Nem engedhette meg magának. Egyszer, amikor késő éjszaka elnémultak az őr léptei az ajtó mögött, újabb formát tapogatott ki a nyílásban. Új kőszegély volt, él, amelyet meg lehet ragadni. Még csak egy kézzel ugyan, de kis kínlódás után a másik is befér. Nagy hatással volt rá ez a felfedezés. Munkájának köszönhetően új lehetőségek nyíltak előtte, a remény pedig egyre közelebb hozta az áhított célt. De belátta, hogy nem szabad sietnie. Nem mostanában boldogul a kővel, nincs elég ereje hozzá. Addig kapar, amíg ki nem tágítja a nyílást, talán még egy másikat is ki kell vésnie mellette. De alighanem túlértékelte a lehetőségeit, hamar kiizzadt és egyre kínzóbb fáradtságot érzett. Különösen hajnaltájt. Mert szinte nem is aludt. Csak két órát este vagy egy keveset ébresztő előtt, ez pedig nyilván nem elég arra, hogy kipihenje a fáradtságát és erőt gyűjtsön. Az utolsó cseppig kikanalazta a lencselevest a tányérjából, de ez már kevés volt neki. Egy nap repetát kért, de csak értetlenkedő tekintetbe ütközött: micsoda igényei vannak. Többször nem kért. Kénytelen volt beérni azzal, amit kapott. Sokkal többet gondolt a nőre azóta, hogy sikerült kitapintania a második kő szélét. Maga előtt látta bájos arcát, miközben a sarokban dolgozott, egyre csak véste, kaparta és rángatta a követ. Megjelent előtte álmában. De mindig csak boldogtalannak látta szomorú volt és elgyötört. Nem pedig vidám és jókedvű, amilyen a valóságban volt, amikor kettesben maradtak a padlásszobájában. A falon túl zúgtak a fák a viharban, be-benéztek az ablakon a juhar girbegurba ágai, és olyan jó volt ott együtt abban a kis szobában! Még akkor is, amikor meg sem szólaltak. Amikor csak aggódtak egymásért és a közös szent ügyükért. Most csak annyit akart mondani neki, hogy szereti és nem árulta el. Hogy ő lett árulás áldozata, és szeretné, ha ezt ő is tudná. Ez az igazság, ne gondoljon róla semmi mást, hiszen nem szolgált rá! Ha tudja, hogy ez lesz a vége, mindent másképp csinál. Százszor jobban. Bátrabban. Bölcsebben. És min- 1039

14 dennap elismétli, mennyire szereti. Mint még soha senkit. Ha tudta volna! De nem tudta és nem mondta. Gyötörte ez a ki nem mondott szeretlek. Most pedig még a remény is... De egyelőre egész jól mentek a dolgok. Úgy tűnt, a börtönőrök nem vettek észre semmit, nem jöttek rá semmire. A mindig nedves sarokban nagy volt a huzat, a kövek kihűltek, az ujjai elgémberedtek a hidegtől. De ebből arra következtetett, hogy egyre közelebb kerül a célhoz. Még néhány kő, és szabad lesz. Egy nap, amikor a rongyain feküdt, hangokat hallott a fal túloldaláról. Valahol a közelben beszélgettek, nem tudta ugyan kivenni, miről, de egész biztosan szabad emberek voltak. Nagyon közel volt a szabadság. És akkor hirtelen elfogta a rémület. Reggel kezdődött. Az ajtón túlról kiáltást hallott valakit vertek. A következő pillanatban már halkult a kiáltás, mintha most egy cellából jönne. Mozdulatlanul ült, hallgatózott és várakozott, miközben a torkában dobogott a szíve. Érezte, hogy ez valamiképpen őt is érinti. És nem is tévedett, mert rögtön ezután szélesre tárult a cellája ajtaja, egész csapat őr nyomult be, és káromkodva lökdösték ki a folyosóra. Megkezdődött a cella átkutatása. Áttúrták a rongyait, végigtapogatták a falakat. Baljós előérzete támadt, mert úgy tettek, mintha tudnának valamiről. Megdermedt, talán még el is sápadt, attól rettegett, hogy ezt is észreveszik. De nem vettek észre semmit kivonultak, őt meg visszalökték széthányt és összetúrt rongyaira. Azon az éjszakán nem kapart a sarokban. Hallgatózott és várt. Az éjszaka valahogy nyugtalan volt, reggelig rohangáltak az őrök a folyosón, újabb kiáltások, káromkodások és szigorú parancsok hallatszottak. De hajnalra minden elcsitult, néma csend lett. Kicsit szundított még ébresztőig. A következő nap nyugodtan telt, ezért úgy vetette magát a munkába, mint az éhező egy tál ételre. Próbálta mélyebbre vájni a nyílást szélesítés helyett. Ha mélyebben tudná megragadni mindkét kezével, ki tudná forgatni, ráncigálni a nagy követ, és átjáró nyílna a falon. Egy rés is elég, azon már átnyomakodik valahogy. Kicsit vésett még, de most nem tudott mit kezdeni a kőporral. Nem hagyhatta a sarokban, mert rögtön észrevették volna. Kétszer beleszórta a küblibe, amit az őrök feügyelete alatt hordtak ki a rabok. De ez túl kockázatos volt. Talán meg kéne ennie? Egyelőre a cipőjébe szórta a törmeléket, azt pedig az ajtónál tartotta, látszólag szem előtt, de a félhomály miatt nem lehetett látni, mi van benne. Mezítláb járt, mintha melege lenne. Egy reggel, még reggeli előtt, a sarokba pillantott, és majdnem elájult: a sötétben, egy keskeny résen fény szűrődött be, mintha egy világos szilánk mélyedne a fal halott feketeségébe. Megrémült, hogy az őrök észrevehetik, 1040

15 a sarokba hajította rabzubbonyát, hogy eltakarja a derengő nyílást. A legcsekélyebb figyelmet sem fordították rá az őrök, mégis arra a következtetésre jutott, hogy legfőbb ideje befejezni. Különben minden elveszik. A következő éjszaka újabb sikert hozott. Annyira kitágította a rést, hogy mindkét kezét átdughatta, és megragadhatta a követ a túloldalról. Most már csak maga felé kellett húznia. De vajon biztosan sikerül kitépni? Lesz hozzá elég ereje? Nem, nyilvánvalóan kevés lesz. Ezért inkább megpróbálta kimozdítani a sziklát, ide-oda taszigálta, billegette. Időigényes munka volt, de jobb eredménnyel járt. Úgy tűnt, lassanként úrrá lesz a kő természetén, legyőzi maradék erejével és óriási akaratával. Végül kitépte azt a követ, bár színes karikák jelentek meg a szeme előtt az erőfeszítéstől, és elállt a lélegzete. Szűk és mély átjáró jelent meg a falban, a holdtalan éjszaka hidegét árasztotta. Nem maradt sok ideje. Bármelyik pillanatban kezdhet világosodni az ég, tudta, hogy nem végez. És akkor megtörténhet a szerencsétlenség, az utolsó pillanatban. Nagyon óvatosan helyezte vissza a követ a helyére, sokáig forgatta, mire sikerült ugyanoda visszaállítania. Úgy-ahogy álcázta a nyílást a rongyaival. Még közelről sem volt könnyű észrevenni bármit is. Persze ha átkutatják a cellát, akkor mindennek vége. Másnap mintha egész nap tűkön ült volna. Időnként felugrott és le-föl járkált a fagyos cellában. Amikor meghozta az őr a lencselevest, vizes volt a kabátja és átázott a cipője, ez pedig azt jelentette, hogy kint a szabadban esik az eső. Kétségkívül beköszöntött az ősz. Tehát csak fél év kellett ahhoz, hogy elérje a célját. És nem bukott le. Már ez is hihetetlen nagy sikernek számított. Próbált nem gondolni rá, hogy még az utolsó pillanatban is elveszhet minden. Az utolsó percben. Csak tudja kivárni az éjszakát... Végre eljött az éjszaka. Az őrök úgy viselkedtek, ahogy szoktak, meghozták a vacsorát, kicserélték a küblit. Sem a viselkedésükben, sem a pillantásukban nem volt semmi ijesztő. Azt biztos észrevette volna. Nagyon éles volt a látása és a hallása, olyan feszült volt, mint egy húr, és precíz, mint a lézer mindent látott és mindent hallott. Ettől a perctől fogva sok minden már nem rajta, hanem másokon múlt. Ráhangolódott másokra az őreire. Ő már mindent megtett, ami csak tellett tőle. Még annál is többet, amennyit várt magától. Idegeskedett. Este nem tudta megenni a kenyéradagját (nem ment le a torkán) és nem tudta, hová rejtse. A megmaradt kenyér gyanút kelthetett, elárulhatta. A cipőjébe dugta, már úgyis félig tele volt törmelékkel. Már sikerült megszoknia, hogy mezítláb jár. Jobbnak látta nem gondolni arra, milyen lesz kint cipő nélkül. Először ki kell jutnia. Amikor teljesen besötéte- 1041

16 dett, és a fal mögött elhalt minden nesz, letérdelt és keresztet vetett. Távol állt tőle a hitbuzgalom, de akkor is... Minden eszközt fölhasznált volna a nagy cél eléréséhez, ördögit és istenit egyaránt. Csak segítsen. Kihúzta a követ, összegörnyedt és lehajolt a feje mindenesetre befért. Erősen horzsolta a fülét és a homlokán a bőrt. Nehezebb volt átnyomni a többi testrészét. Nem fért át a válla együtt a karjával, akárhogy forgolódott is a lyukban. Ide-oda rángatózott, aztán halálra rémült, mert mi van, ha teljesen beszorult. Már nem volt visszaút. Emberfeletti erőfeszítéssel átnyomta a karját, lehorzsolta a bőrt a trikója alatt, alighanem véresre. Az volt a legrosszabb, hogy semmivel sem volt könnyebb továbbhaladni. Úgy érezte, egyszerűen nincs elég ereje ahhoz, hogy előrébb vagy hátrább mozduljon. Tudta jól, hogy el kell pusztulnia, ha képtelen elég erőt gyűjteni az utolsó erőfeszítéshez. Pánikba esett, és alighanem ez a rémület adott neki új erőt, ez kényszerítette újabb nekirugaszkodásra. Megragadott valamit elöl, és előrecsúszott valamennyit. Aztán újból megfeszült, és megint előrébb jutott valamivel. Meg még egy kicsivel. Amikor végre kiszabadult a kőabroncsból, már könnyebb volt továbbcsúszni. Aztán kint találta magát a vizes, hideg kőburkolaton, ahol ritkás fű nőtt a kövek között. Sötét volt, elég hideg, de minden csendes. Egy darabig hanyatt feküdt a kövön és pihent. Nem volt ereje fölállni. Fölemelte a fejét, és megpillantotta a sötét ég alatt a szürke falat, amelyből félkörben egy másik is indult az a régi épület tornya lehetett. Közvetlenül mellette, a zárkája fölött is fal emelkedett, lent a lábánál pedig egy fekete nyílás tátongott. Körülötte pedig éjszaka és szabadság volt, végre elérte. De hová lett az öröm? Valami elvette az örömét, talán a környezet sötét bizonytalansága lehetett az. Miféle hely ez, utca, udvar, elhagyott tér? Fák nem voltak. Pedig lenniük kellene az ódon börtönfal mellett. Helyettük sötét bástya tornyosult fölé, mögötte pedig ugyanannak a falnak a szürke felülete derengett a sötétben. Baljós előérzetektől gyötörve tápászkodott föl, és botladozó léptekkel indult el a fal mellett, miközben véresre horzsolt tenyerével tapogatta. Hideg és csúszós követ érzett meztelen talpa alatt. Gyorsan elért a sarokig, itt más irányt vett a két emelet magas fal. Szinte futva indult el mellette, folyamatosan tapogatva érdes, vakolt felületét. Arra várt, hogy előbb-utóbb talál egy kaput, árkádot vagy kijáratot, de hiába. Nem futott túl sokáig, kis híján beleütközött egy régi gyaloghíd kiugró szegélyébe, amelyen túl még valami más is kirajzolódott. Széles és magas beugró volt, ahonnan kijárat nyílt a kőkelepcéből. És valóban, a beugróban óriási vasalt ajtó feketéllett, de a legkisebb nyílás sem látszott rajta, kilincset sem talált. Párszor meglökte, nekifeszült a vállával, de meg sem mozdult a gyenge nyomás alatt. Így az ellenke- 1042

17 ző irányba rohant, belebotlott valamibe a sötétben, aztán elterült a kövön. Fájdalmas ütést érzett a térdén, de rögtön fölugrott, aztán kővé dermedt a rémülettől és a döbbenettől. Fölötte, a sötétszürke ég alatt az akasztófa jól ismert sziluettje magasodott, közvetlenül a feje fölött lógott a hurok. A fadobogóba botlott bele a sötétben, amelyen az akasztófa állt. Innen már nem volt kijárat. Kábán és kimerülten, szótlanul rogyott a földre. Kelepcébe került, foglyul ejtette a csapda. Oly sokáig éltette a remény, de most a szeme láttára hunyt ki és vált hamuvá egy pillanat alatt. Még élt, de már csak lényének egy kis darabjával. A börtönben nem volt értelme az életnek, mint ahogy a halálnak sem. Legjobb lett volna meg sem születni. De ez, sajnos, nem rajta múlt... TEMPFLI PÉTER OSZIPOVICS fordítása 1043

18 RIHOR BARADULIN Az első levél Eső, eső És felhők, és magány, És kelettől nyugatig Süket csönd. A szív Valakik puha érintésére vágyik. A szomorúság pedig rácsap a fejedre, Mint a medvére a farönk Az odúnál, hol Szorgos méhek élnek. S csak nézheted, Hogy vonít a lélek július 3. KÖRNER GÁBOR fordítása Tizennyolcadik levél (171-dik*) Fehéroroszország Mint briliáns egy gyűrűben úgy van Európában. A koldusoknak Európa nem ad kezet. És a kéregetők folyton A briliánsra kapnak Akár tyúk a kendermagra április 3. KERESZTES GÁSPÁR fordítása * A levél Rihor Baradulin és Vaszil Bikau több mint öt éven át folytatott levelezését zárja le. Bikaut, a világhírű belorusz prózaírót a Lukasenka-rezsim hazájának elhagyására ítélte. Élt Finnországban, Németországban és Csehországban június 22-én halt meg Minszkben. 1044

19 ALESZ BADAK A tükörkép túloldalán Juzik bácsikám bolond volt. Az ilyen rokonokról általában hallgat az ember. Bár ha összegyűjtenénk a világ összes bolondját, talán egy egész ország is kitellene belőlük. És ki tudja, lehet, hogy ez teremtené meg az általános összhangot (legalábbis egy országon belül), amely máig is elérhetetlen maradt az emberiség számára, noha állandóan erre törekedik. Voltak olyan napok is, amikor a bácsikám esze váratlanul visszatért és észrevétlenül újra megtöltötte elméjét, éppen úgy, ahogy a viharban kifáradt felhők töltődnek fel újra csapadékkal. Ilyenkor ez általában Szviszlocsparti sétáinkon történt, nem messze a Janka Kupala utcától, ahol akkoriban laktunk a bácsi gyakran mesélt nekem közeli és távolabbi, élő és már halott rokonaimról. És bár egyes történetei túlságosan is valószerűtlenek voltak ahhoz, hogy kétkedés nélkül elhiggyem őket, miközben meséit hallgattam, nemegyszer azt mondtam magamban: Néha a Jóisten az ember eszét kéri cserébe a bölcsességért. Az egyik történetre máig is emlékszem, bár már tizenkilenc év telt el azóta, hogy a bácsikám itthagyta ezt a világot anélkül, hogy végül megtalálta volna egykori házát, amelyet még a németek bombáztak szét a legutóbbi háborúban. Majdnem mindennap elindult keresni a Szviszlocs partján, velem vagy valaki mással. Juzik bácsinak apámon kívül volt még egy édestestvére, Vaszil, Opaszan Matuszevics és Marija Zagorszkaja legidősebb gyermeke. Könnyen megjegyeztem Vaszil Matuszevics születési évét, 1908-at, sosem felejtettem el, mert épp ebben az évben készült el a hatemeletes Európa Szállóban Minszk első liftje, nagyapámat pedig édesapja révén közvetlenül érintette ez a város számára igen fontos esemény. Ilyenformán bizonyos mértékben én is felelős vagyok a fővárosi felvonórendszerért. Legalább annyira, hogy illendő legyen egy kicsit ismernem a minszki felvonók történetét. Egyébként is, a családunkban minden férfi valamilyen úton-módon kapcsolatba került a technikával vagy az építőiparral, kivéve Vaszil bácsit. Ő verseket írt. Ezt megelőzte nála a korai felnőtté válás, amit erősen siettetett a 1045

20 kor, egyik viharos változást a másik után küldve Minszkre, amelyek oka egyrészt az első világháború, másrészt pedig az orosz forradalom volt. Alig szokták meg a város polgárai a bolsevik jelszavakat, melyeket ugyanúgy le lehetett olvasni az arcokról, mint a falragaszokról; nem egészen négy hónappal azután, hogy kihirdették, ezentúl minden hatalom a városi Munkástanácsé és a katonák küldötteié, február 18-ról 19-re virradó éjszakán a bolsevikok kénytelenek voltak feladni a várost, és két nap múlva bevonultak a németek. Miután Németország kapitulált a szövetségesek előtt, és kivonta a katonákat az elfoglalt területekről, tizennyolc decemberében a bolsevikok visszatértek Minszkbe, hogy a következő év augusztus 8-án ismét lemondjanak róla igaz, most már a lengyelek javára. Egy hónap múlva a lengyelek átadják a várost a bolsevikoknak, de szeptember 15-én megint megjelennek, pontosan egy hétre, ezzel végleg összezavarva a város polgárait, csoda, hogy nem őrülnek meg ebben a katonai és politikai kavalkádban. Mindezek után egyesek számára teljesen rendellenesnek tűnt a következő jelenség (pedig valójában épp ellenkezőleg, a nemzet gyógyulásáról tanúskodott). A húszas évek elején ugyanis Minszkben olyan sok önjelölt költő tűnt fel, hogy a magát oly könnyen elragadtató Kupala, aki nem sokkal azelőtt még kétségbeesetten vetette papírra hogy a fehéroroszoknak nincs senkijük, és aki úgy tudott lelkesedni a színre lépő új tehetségekért, szinte nem is látott az örömkönnyektől. Bár a költők túlnyomó többsége isten háta mögötti falvakból és poros kisvárosokból érkezett, nagy számuk miatt tényleg úgy tűnt, hogy a fehérorosz nemzet irodalmiasodása előtt már csak egyetlen leküzdendő akadály áll, nevezetesen az, hogy a nagyvárosok lakossága nem igazán ért beloruszul. Vaszil Matuszevics elől főként ez a körülmény, valamint veleszületett szerénysége zárta el az újságok és folyóiratok hasábjaira vezető utat. Miután verseiről végighallgatott egy durva hangvételű kritikát az egyik szerkesztőségben, még papírra vetésükkel is felhagyott, és különálló, gyakran befejezetlen sorok formájában hurcolta őket magával. Ezek a félkész sorok sebesebben születtek és haltak el benne, mint ahogy az ég változik szeles időben, és oly gyakran változtatták értelmüket, hogy a végén teljesen el is vesztették. Úgy összemosódott a fejében az elképzelt, költői képekből álló világ és a valóság, hogy gyakran nem is lehetett megmondani, melyik világból származnak a szavai: Láttam ma egy kétnyelvű embert. Az egyikkel lángokat nyalt le egy égő templomról ők maguk gyújtották fel, a másikkal pedig az anyját örvendeztette meg. Vaszil nem tudta, hogy időnként meg kell szabadulni a rímekbe szedett 1046