Sólyomzsoltár. Grimaszk (Részletek kettõs szonett-koszorúból)

Átírás

1 Sólyomzsoltár Sólyommadár! Sólyommadár! Sólyommadár! Lefogott, kezes sólyommadár TAKARNAK SÛRÛ KÁPÁVAL Lendülni sem engednének Lankadatlan lankadásra apásan-anyásan árva kápáznak belenyugvásra röptödben zsákmányod társa KI SZAKÍT KARASZÍN KÁPÁT! Ki szárnyal kékbe fehéren hasát se rejtve! A nap ráüti bélyegét a konyhaasztal tárgyaira Lefogott, kezes sólyommadár? Sólyommadár? Sólyommadár? Sólyommadár? (1967) Grimaszk (Részletek kettõs szonett-koszorúból) ÓRA Mutatóujja eltört az idõnek Tizenkét rönkre már nem ül Álmok közé kegyetlenül Nem kongat már a menetben kidõltnek Társai a tornyokon égbe törnek Rezgésük a mélybe merül Ha felhúzom azért forog Õrlõ billentyûk foghíjas szájában A rozsda-csemege ropog Míg elforog a mutató magában Nem nevez meg egy számot sem útjában Fekete csonkja csak kopog (...) 101

2 CIPÕ Ezüst bogarak másznak fényes nádszálon (MARGIT-HÍD AUTÓKKAL) Törött csücskébõl hangyák özönölnek Mint útparti rönkök alól Hajdani csúcsos orra hol Tûnt fel egy botorkáló öreg csõsznek... Korhadt nyitott ajtaju ól Hol, hajnalonta bólogva köszönnek Hidegre kihajtott ujjak az õsznek Résein a szenny kihajol Redves kéreg ezer boga Szájszél groteszk ábrák sora Bõr-pofádon a ráncok megtörettek Pucoló paszta mosolya Õszidõ albuma avar körötted Lepréselt virágok mind összetörnek MESTER GRIMASZ Mutatóujja eltört az idõnek Fekete csonkja csak kopog Az asztalon ír számlapot Törött csücskébõl hangyák özönölnek Lepréselt virágok mind összetörnek (...) ÍRÓGÉP 102 Elõtte ültem tágra nyílt szemekkel Figyeltek glóriás betûsorok Felszálltak onnan ellengõ porok Minden betûnek fémes kis keret kell Betûknek hosszú karja van jelekkel Faragva ujjhegyük lazán kopog Fehér mezõn utánuk friss nyomok Glédába állt sor írhat egy nevet fel Jelenbe rögvest így idéztetik Egy bátor álom emlékképeit Átváltaná a gép betû-jegyekkel De én-kezem már egykedvûn legyint S egy elhibázott szó egy régi reggel Belõle özvegy dédanyám mereng fel

3 ALBUM Belõle özvegy dédanyám mereng fel Fényképe sárgás régi megkopott Szépsége óriás tengerébõl ellopott A gép egy villantást a filmtekerccsel Papírból koronát hord egy gyerekfej Az album többi lapjain szopott Kis ujjait nagyítva látom ott Extrém fotók sutácska bája leng fel Millenniumi forgatag özönlik Kalapdobálva háborúnk köszöntik Egekre lengõ meztelen kezek Emitt busó-álarcok karneválban A por belepte fénykép-arzenálban A múlt elõttem ím levetkezett ZENÉLÕ KRISZTUSKÉP A múlt elõttem ím levetkezett A képkeretrõl szirmok pörgenek le Az ablakon beszáll egy tarka lepke Meg is pihen a Krisztus-kép felett Nyikor g a kornyikáló gépezet Miséket vurstlikat idéz füledbe Mint rothadt sírvirág a szag fülledve Akad a rángó agg ütembe meg TINTÁM: nagyanyám fekete kendõje ahogy az úton átmegyen napsütésben (SÁRGA FOTÓPAPÍRON) Elõterében réved golgotás-nép Úgy érzed ez nem is lehetne másképp Bensõdben ím a lélek megrezeg Teste szögekkel átütött kereszt Szemébõl hosszan vádló hallgatás néz Kitára Krisztus két szelíd kezét GITÁR Kitára Krisztus két szelíd kezet Jó cimborám ne sóhajtsál keresztrõl! Gitárra dúdolok egy dalt nevedrõl szolgáljon híven húros hangszered Öt húrja szól dicsérõ éneket Maholnap ezt dúdolja már Kelenföld Harmóniát nyirbál a képzeletbõl A dal felhangokon fut lépeget 103

4 Rám szállnak a legyek, cefrének néznek Vad indián tolldíszek csüngenek Kicsiny ezüst kolompok csörgenek A szélirõl üvöltök mint a Jagger Amíg a számra nem csap majd a reggel Koncertem hallgatói csöpp legyek Gitárra ritmust dúdolok szöveggel RÁDIÓ Nem jön be már anyám hogy csöndesítse A meccsek gól-zaját a dzsessz-dobot A tág teret betöltõ szaxofont S a Csönd-királyt a trónra fölsegítse A rádió az egy eszelõs Nietzsche Miatta kaptam én be sok pofont Amit dühében Édesem adott Mert halkra téve nem jó isten úgyse (...) A kis dobozt úgy loptam hajdanán Egy ócskavas-telephelyen talán Volt ez egy délutánnak merész csínye Ma már szekrénytetõn a por lepi Szemem tovább már nem tekintheti A borba lóg hajamnak szõke tincse RÉZPOHÁR A borba lóg hajamnak szõke tincse Kidõlt boroskupám az asztalon A nedv belõle erre-arra foly Az ajkamig csorog hogy ízesítse Hej víziszák be sáros az ki nincs e Butillák gyöngyiben jó gazdagon Annak világa pocsolyákba foly A bánatot nincsen mi földerítse 104 Te rézpohár kupának mondanának Elõdeink akik nagyot húzának Egy szuszra is mi gyakran megesett Te rézpohár kidõlt borod Aral-tó Te meg maradsz pogány ereklyetartó Rá koszorúnak jöjj te versezet

5 KULACS Rá koszorúnak jöjj te versezet Miként olimpiákon illik elsõk Fejét babérral üdvözölni sellõk Bájánál kedvesebb a Legfõbb Élvezet! Kulacsban él vadízû fergeteg A torkomon leöntve szétsereglõk Az abroszon kiöntve szétvereslõk Kulacsban él vadízû fergeteg Vitéz Mihály de szépen írt Terólad Nem is tudom hogy szóljak hódolólag Miként e sok szonett keletkezett? Ha majd jövõ idõkben újra írok Nem kellenek a szók közt jó radírok Kidõlt belekbõl folyt a szerkezet (...) (1971. Csiszár Imrének ajánlva) Memento 68, Európa (Hobó-fogó) Ne robotoljatok tanuljatok meg éhezni ne robotoljatok tanuljatok meg koldulni ne robotoljatok csak a börtönben csak a kényszermunkán ne robotoljatok csak gumibot alatt nyöszörögjetek csak törött bordákat nyalogassatok ne robotoljatok ne nyüszítsetek nem jön le a Hold az égrõl hogy megsimogasson ne robotoljatok ne révüljetek temetetlen hullasor Minden Utak széle: kutyáknyulakborzokregeregerejtem verebekmadarakregeregerejtem csigaházakcsontcsigáiregeregerejtem törtplatánoktörtfenyvesekregeregerejtem kocáktyukokcsirkékregeregerejtem * * * Lepkeszárnyait kibontja Borzolja szárnyait a domb Potrohán két kicsi porszem Bandukolt. 105

6 Köhögés három tételben Megõrülök embertelen ágyon Szaporaabutaság cigányoknálszaporább ojjéajajaj ojjéajajaj Kétfillératudomány mirevanatudomány ojjéajajaj ojjéajajaj AHOL A MADÁR ELTÖRI SZÁRNYÁT MIELÕTT ODAHAGYJA FÉSZKIT Sztrádák, hegyek Gyöngyök, le nem esõ cseppek fényes sûrû piros szövevény meggyvesszõkön: a délután kiszívott kék nyakán! Cseresznye tépettebb ágak fenyegetõ kérdõjele fülbevalók levelek díszei Igen, apró fülekkel áll a fa, fülel szelet, égzengést fel-felcsattanó pofozkodást! Rózsákkal roskad a szomorú fa asszony puha illatcsecsemõkkel a karján. Igen, sok puha csemete csengése a rózsáknak. Piros pongyolában a sztrádák szélén elvéreznek a madonnák. Eprek félrehajtják a zöld kalapot és szeplõs arcaikat eltapossák. 106 Gömbök, gömbök, gömbök, gömbök: piros erekben áttetszõ arany ribizke füzért morzsolsz imátkozódsz!

7 Hegyek, gyehennák! Eperfák fekete véraláfutásai! A lépés geometriája (OSTORLÁMPA ÁRNYJÁTÉK NEDVES BETONON) Sötét vonalú száron három fehér tenyerû mû-virág s fehér-holdas zsiráfnyak-árnyékok kísérnek kékes betonra szegzett szemet hosszan nyúlnak szögeik már-már egybemosódnak néha szét-szétloccsant vonalak (ÉS VALAMIVEL KÉSÕBB) Egy tócsában ül csak a kék apáca-fõkötõs az ostorlámpa-árnyék három tenyerû növény szárát s a többit lefejezte a fölszikkadt út prózája Gellért hordalékai Alvó ablakok, kidülledt kövek Fehér kártyalap a spalettás üveg Mint rossz iszap, hordalék kavics: a hegy lábához tolult a város, fényeivel Ez az éles gyöngy-halom itt lenn És a legfelsõbb gyöngy még mindig, mennyire messzi! (BUSZKANYAR): A Nap üvegdobozba tévedt rovar ütõdik ide-oda, mígnem kihull A Duna lámpasorai: ó, párhuzamos protézisek 107

8 Parkettalakkal csiszolt folyó Halomba fosott belváros, tetõk! (S a Hold egy-egy üvegen még cseppfolyósra tört, idelenn.) Esõs porté fejükön ropogó tus alatt állnak a fák zöldszárnyú madár gubbaszt a földön õszibarackfa rombusz-fõterû Tükrön esõcsepp-tömegek kiürülési nyoma: kiakasztott fényes Káró-jel az ajtó zöld kártyáján! éretlen lámpakörte függ egy körtefán kitisztult esõcsatorna a kunyhó embere Vétóm és sóhajom Érted-e romlott, bûnös fiadat? Vérköreid lasszója tart, hull a ciklonaink hava rám. Villanyáram fehér citerán: érkezik szikra nélkül a fény. Fák õszült tüdõbokraira ér, fönt, mint befagyott dallam, áll. Érted-e õrült remegéseim? Csak átszúrt dobhártyádat látom! Csak kitépett nyelvedet látom! türemkedik a nemlét résein. Érted vergõdtem és verõdtem és lettem általad erõtlen kinyírt béka végsõ reflexe csak, mely hol magára, hol másokra csap. Ki félheti a szavaimat? Ki veszi át a dacaimat? Ki lopja el a rejtett inakat, illesztve csontjaimra, visszaad? 108 El vagyok rejtve, jól tudom, a létem is csupán pokol-láng, fertõzésveszély, hát titkolják vétkem, vétóm és sóhajom.

9 Triptichon Hungarorum 1. MI MÁRIÁNK Mária Mária Mária Mária Egyasszony Magyaroké Elúsznak szavaim Mária Epreskert a te tested Máriamelle: tóparti üdülõm Máriacsók: búcsújáró hosszú út Máriakút: Mária remetéje iszik belõled Mária Mária Mária Mária Oltárom szépasszonya A tüzet ne oltsam el Õrizzék szép csodák Elúsznak szavaim Mária Epreskert a te tested Oltárom vérasszonya Áldozati vér a szent hegyen Fiúnk a bárány vére folyik a szent hegyen méhed vére abortált vér áldozati vér! Kugligolyó-hold jegenyét döntene de nem dõl Mária Mária Mária Mária Máriamelle: tóparti kegyhely Máriacsók: búcsújáró hosszú út Máriakút: remetéd iszik belõled Mária Nosztra: börtönödben lázadok képromboló pogány Mária Mária Mária Mária Oltárom vérasszonya Egyasszony Magyaroké 2. PUSKÍN És itt maradok: Puskinnak. Kínnak, mikor kor- és kíntársakat puskatussal kínzanak. Kín, kín, Puskin, kuss ki te, takarodj! Kuss, kuss, hekus mondta kuss ki te, takarodj Puskin! Kín: kóterbe vert tervek. Terek csak kinn, Benn csak kín: kín-fintor, terv-tor. 109

10 Benn: jómadarak, ittmaradok! egyre nehezebben! Itt: bennrekedek-berekedek-verekedek. 3. FEKETE SZALAGRA Anyám, enyém: hazám. Fallak, leomlok földeden. Deded. Sírok, nem sírok miatt: sívó létekért sírok. Sváb, ruszin, tót, bunyevác, rác, magyar, magyar, magyar, kun, besenyõ könny latin- és keletcseppkõ rakódik Kárpátok megvakított szemüregére. ( Vakíttatta István is a testvérit, vakíttatta Kálmán is a testvérit.) Sátán is, Kelet-Nyugat jármán is. Apám! Epém: sárga hab hányom. 110

11 Óda a szipogó esõhöz El tud-e indulni a száj, sûrül-e felhõkké torokban a hang, tud-e zuhogni í az ú-ba fejjel lefelé, tócsákba, kutakba, a gondolatjel aszfaltjára az í hang cseppje? Könnyebbülsz-e, ha sz-szel szipogva szemerkéled tele a sort, szapora sziszegéssel? Mert levél a földdel összeázik; az ól-tetõn dobolást hallgat, a kutya csak álmában kajtat. Kinek, mije fáj ennyire a föld alatt, hogy borogatássá áll össze a sár, iszapfürdõt milyen kín vesz? A lét rendje milyen toll- és zsírpárnák alatt lapul az ázó ágakon? Gyökerek részegednek a víztõl, hogy másnaposan a Napban fényesedjen a fenyves? Vagy ez kell a kopasz fáknak, holnap könnyebben hadonásznak? Hej, milyen ünnepre fényezed palatetõnket, esõ? Felmosóronggyal kicsoda tisztogat itt? Akáclomb ernyedt kézfejei: meg-megbicsakló zöld vízesés Mert légcsöveinkig, artériáinkig kellene már zubognod, bevert fejeinkrõl kell a vért lemosnod, nem kellene vak természetként kopognod, egyre kopognod, ne belénk töröld a taknyod! Mert igen szép, mikor száradni kezd a kökénybokor, száradni kezd a rakpart, de szapora zuhogásod végtelen, szemerkélésed, mint bolond agyban a kopogás, szünetlen ballada. 111

12 Mint szavakat képzõ szervben a nyál, úgy forgatsz te bennünket egyre. Egyszer nyelvedre veszel és köpésedtõl ki tudja, hová hull az ember? Ma nem köpködsz villámokat, szavaim is csak szipognak, átázott falak só-szintje emelkedik; álljon bele Isten lábába a reuma, mert nem az esõ zokog ma. Asztmás, köhögõs káromkodás, a kilépett Tisza visszatért lábnyoma, a ki nem cserélt gátõrlakás, a meghallgatatlanok szitka kikapcsolt villanyok az esõ így dadog megszólalása nagyon ritka. A helyezkedésre képtelen áthelyezettek, ütöttek, vertek sárdagasztása nem énekel. Csak motyog, esõként magában, és kopog, mint rokkant, helye hol nincs, hol van, üvöltene éjjel gatyában. Mert ízben, csontban, ízületben csak halálos rák van, szab a rothadásban végsõ küllemet, rendületlen. Hazádnak, ó magyar, légy híve; bár az hontalan, kinek gyásza van, de szava, de hatalma nincsen. Pohárköszöntõ 112 Szóródunk ugyan, de fölszáradunk mindannyian, akár az aszfalt.

13 Akár a hangya, forog-nyüzsög piros gátlámpák között a tömeg. Hámlik szádról az üszök, hogy újra fecsegj, fecsegj, fecsegj, bár a fecske õsz, tél fölött messze cseveg. A zene szól, minden csoportosulás szétoszol. Hazudozol. Szóródunk ugyan, de fölszáradunk mindannyian. Csak szétázott plakátot cserélnék át; az idõ változik, örök renegát. Nem változott az ország, gyerekek faluvégrõl bandukolnak, végrehajtó jár hozzád, a tegnap se más, mint a holnap. Lányodat fenyegeti kés, a körzetben rendõr kevés, néhol beléd mar patkány, az alja közt maradtál. CIKÁZÓ FECSKE ARCAINK: IKONOK FEKETE LOGIKÁJA Nyulakat nyúznak asszonyok, csupa vér, csupa szõr ingujjuk, szoknyákon a korc, hátuk futószalagra dõl; férjük asztalán ott a sör. Kisüsti, szilva, unikum tisztít dohányos légcsövet, a kocsmáros bele nem un, pohárt pohár követ. Pohárköszöntõt mondj hát száradó, õszi napnak. Leszel járatlan dombhát, havak majd betakarnak. Szóródunk ugyan, de fölszáradunk mindannyian. 113

14 Szétesünk, korhadt, düledezõ palánk, Mit óvtunk és kitõl? Mi sem tudjuk, talán. Arthur vissza se néz! Válasz egy tévedés szülte Utassy-versre Minek a hajsza, vágta, égövek, poklok, csillagok csuhása, ha végsõ felvonásnak Halál kapitány köp markába? Magát menti mind, aki élõ, egy ember az emberiség! Gépfegyver célozza, köré lõ, céltábla a csillagos ég. Mi is az emberárulás? Szép szóval gyõzte még László vitéz. Töksápadt ájulás dadogta, hogy kinek? Végzetedhez, hogy végül szájunk eper-lilára kékül végkielégítésül. Mi is az emberárulás? Rimbaud, neked még volt hova lefésülnöd a tetveket: sámsoni hajadra tapadt politikus hadat. Fiúk szerelme, te, bikaszarván rabolt nõd: Európád elhagyott, menekülnöd még volt hova, volt Afrika, de fogoly, foglár egykutya, így döntött a malária. 114 Hol az a másik vágta? Attila szája szólítatlan: nem egyéb emberárulásnál ma, tegnap, holnap, ha meghibbantam.

15 Magát veszti mind, aki élõ, Egy ember az emberiség. Gépfegyver célozza, köré lõ, céltábla a csillagos ég. Egyetlen árva fõ a Föld. Lépni már nincs hova, szólni már nincs kinek, ki gyõzni indult, önnön kardjába dõlt. Suhanc vésõ: Illyés Gyula szobra (Hadnagyi jelentés, 1977) Mit tettünk veled, Gyula?! Hiszen még nem vagy hulla. Csak épp e nép rég oly féle keverék szívedre hullva szorítja kebled: hiány-gúla! Megszûnt lapod, a Válasz; helyette kínpadod, hogy vallasz. Fekete tusrózsák bodzatövek nõnek szétszórva szerte (ÕSZI DOMBHÁT) Arany János-i utolsó magyar? A vezér szava: halálkanyar? Abba hal? Piros a vér, hörböljük: tihanyi kadar? Foglalás? Szerzõdés? Lesz elõttünk a ravatal. A tor. A dal. Mit tettünk veled, suhancok, kokárdás suhancok mit tettünk, hogy zászlódat ütötték kezünkbõl s nem tûnt föl, már elfordultak az arcok, s nem lestük, hogy miért harc, ok? 115

16 Nem, nem a lelkiismeret, új tett kérne itt teret, hogy nem csak végzetet, de eburafakót is e szavak valljanak és majd az óda, a himnusz is, az, ne habozz! mely téged temet. Hazát magadnak nem hazudhatsz tizennégy negyvenkor indulhatsz hazát magadnak nem hazudhatsz kriptát magadnak még találhatsz egy ezredév és volt néhány harc tizennégy negyvenkor indulhatsz elpárolog a térkép is farmerod is nemzetközi lee rangers jeans levis Kálvin kelyhei kiborulnak kardnyelõ szádat nem mosdatják Badacsonynak koporsóján ravatalon a menyasszony hegyek csúcsa hegyek csúcsa árverezik az országot mielõtt még felocsúdna durva szálkákra ráborulhatsz tizennégy negyvenkor indulhatsz Duna Tisza olaj húgya légrobbanás országútja nyugat-bástya kelet-bástya vártáját az elaludta lefüggönyzött a vonatablak Vác és Veszprém visszafogadnak cellakövek és nagy falak siet az ember s nem halad hazát megadnak nem hazudhatsz durva szálkákra ráborulhatsz fakeresztek fakeresztek fölsebeznek fölsebeznek 116 (1977)

17 Õrültek városa Nem elesettek vére, nem véresõ; pigment-hiányos õszi rózsa az utcát nem festi át. Ötvenhat, Doberdó, Majtény, mohi mezõ nem vár, ifjúság. Csak terroristák torkolat-kokárdája rak kérdõjel alá véres pontot, hogy teljesedjék a botrány, amit hamiskártyás oszt ránk. Szóródunk, hún hadak Katalaunum után, a Nyugat porszívójába szippant, járunk kerülõ utat, hol megérkezni már az sem remél, aki meghibbant. Kékes tej csorgott tejcsarnok kövezetére alkony teje az égre (Miért ez a többes szám, ez a füstös, sebes száj, ez az ó ritmus mirõl vallana hírt most, mikor elegáns urak és egyenruhák összefogdosnak, ifjúság?) Miért a zene, miért a punk szólna miértünk, ha egy csizma oldalba vág vagy elõle kitérünk? Ma minden fölöttünk, ma minden nélkülünk, gyönge lovak, betörtünk, seggen csücsülünk. Nem elesettek vére, nem véresõ, nem tankok fityiszt mutató ökle szánt az õrültek városában; a józanok városában legföljebb egy laza kéz az asztalról bábut lök le. 117

18 Õrültek háza, józanok háza, ország háza, alkoholisták száza, õrültek országa, mi nem hozunk lázba. Vörösmarty csak egy tér neve, a Vérmezõ csak füves park, Dunára nézõ hegyen kezünk szöges hordóba senkit sem rak. Az ország szívében Széchenyi álmodta szívben nem artériákban kering a vér, csak 4-es és 16-os busz cserél zsúfolt tömeget. Nem, nem lehet, nem lesz ék ez a nemzedék. Tolózáras ajtójukat föl nem feszíti; s ha lesz közülünk, ki a sorból kilép, az önmagát süllyesztõk deszkáiba belefeszíti. (1976. október 22.) Eszelõs sírásó Hosszú az út és puhít az esõ, az aszfalt nyálkás béka-temetõ, esõvel szemben egyedül megyek, csak ez van, ez a végtelen menet, és trágyaszag a hizlalda felõl, a felhõ rozsdás vasvázakra dõl, itt putri-szag vár, ott tisztaszoba, csirkék, s a tavasz tisztuló szaga, hazaért férfi, kezében gitár, kelt-tészta szag, fel-felcsapó viták, 118 pulyák bogár-rajzású szemei, mellecskék lárva-rajzú hegei,

19 a féltüdõt sebészkés metszi ki, kiájult, lila, karon ülõ pulyák; ne áruld ki szegények batyuját. Vörös bokrokkal vesszõs Tisza-part, darabnyi csönd, mit utad kikapart. de hány ilyen darabka rejtezik, ki felel értük és ki vétkezik? Bogozd az ördögszekér szárait, ne a jelen alvadt hiányait. Eljövendõ halál és hallgatás. Az eszelõ sírásó múltba is ás. Hosszú az út és puhít az esõ, az aszfalt nyálkás béka-temetõ. Barna pergamenre fehér virágait a rajzoló; ívelte rád a csöppjeit meztelen zuhany Fülledt házban huzat Berohantam, besántikáltam, átlökdösõdtem, bestoppoltam a hegyek és városok ismeretlen fehér lyukait, bestoppoltam a furkó sofõrök mutogatásai, a nett úrvezetõk mozdulatlan arcizmai ELLENÉRE bestoppoltam ezt az elhanyagolt szúnyogvidéket, bányavidéket, bauxitvidéket, iparvidéket, fõváros-vidéket, majorság-vidéket, volt-laktanya vidéket, lesz laktanya-istálló vidéket, fecskevidéket, szalmakazalvidéket, bekopogtattam, feltörtem hol a sarkamat, hol az ablakaitokat, eltörtem hol a tükreiteket, hol a mécseseiteket, elmerészkedtem, elszemtelenedtem, de nyitott szemeimmel, 119

20 mert szembekötõsdi, mert száj-bekötõsdi, mert elködösítõsdi, kisded játékaitok nem játékom, átzötykölõdtem, átfagytam, általrázkódtam ponyvás és ponyvátlan négykerekû mû-végtagjaitokon, ó, mennyi rokkant autókaraván ó mennyi akvárium ó, mennyi megnagyobbodott üvegszem gépesített szempillatörlõk Micsoda lény-faj marad itt megkövesedve, mikor az egész Föld lesz lomhely! LOMHELY POMPEI alumínium-borostyántokban az emberi bogár-faj! Átlábaltam a párától füstölgõ mocsarakat, átsüllyedtem a kormos iszap fekete nõi nemiszervét, átkéklettem szemeimmel a füstös elõadótermeket, átnyomattam sajtóhibáimmal a folyóiratok zúzda-papírjait, át nem estem a ló túlsó oldalára, mert természetes szexepiljét a nõi arc sem cserélgeti, át nem vertetek, mert a leveretettek józansága vagy láza megsegít, láza vagy részegsége megsegít! Bebarangoltalak, összehugyoztalak, fák, büszke tûzfalak, bejártalak, átjártalak, kijártalak, nemcsak cipõket, de bugyrok lefelé vivõ iskoláit, ki nem kerültelek, beléd botlottam, engem vettél föl és én fölvettelek, fölveszlek most is, mint nyakamra az akasztókötelet! 120 Himód, Nõtincs, Bököny, Zsújta, Õrhalom, Mátrapéterke, Cigánd, Lugos, Bátor, Dombrád, Napkor. Golop, Rónafõ, Páty, Mány, Karád, Vál, Nyék lehetnék minden faludban árnyék, vén apáidnak oldalán a võ, templomaidban bugyuta kántor, temetõidben lelhetne meg a végsõ nyugalom.

21 De inkább köhögöm asztmáitok, krákogom káromkodásaitok a békákkal hasztalan, bicegem bénaságotok: BÉNI BÁNATOS áthûlöm hülyeségeiteket, nem gyámolítom gyávaságaitok, nem gyarapítom gyarlóságaitok. Átkutyagoltalak, kivert-bekéredzkedõ hobó-kutya, átdagasztottalak, legalább az úttalan sarat, megkörnyékeztelek, kietlen környék, meglátogattalak, meglatolgattalak, latba vetettem magamat, látleletet vettem, de milyen bíróság hoz itt megoldást a mérgezett anyaméhnek, a kémiai romboltságnak, idegösszeroppanásnak, az összeroppant gerendáknak, a dili-bogyóval etetett árváknak, farba kúrt kamaszoknak, a vakondtúrásnyi földkunyhóknak, a bevezetetlen víznek, a láb alól eltett, megölt, kivizsgálatlan ügyeknek, az elfogatott parlamentereknek, TÖRÖK BÁLINT-oknak! Utaztam a 72-es buszon, láttam fotókat Pusztaszerrõl, fakatonákat, lõttem galambot parittyával, álltam kihallgató osztag elõtt, lestem napisajtót, írtam verset, sírtam is, vertem fejemet a falba, téptem hajamat, tettem rendet is, tûrtem is rendet, növesztettem hajat, szakállat, fürösztöttem gyermeket, üvöltöttem, eltûntem olykor, a havak palástjára léptem szívöltéseket, talpamról sár-figurák hulltak le a pályaudvarok kövén, lábam és kezem ollóival metszettem át a kukoricást, a homoktól három napig voltam homokember, estem betonra is négy méterrõl, sem a beton, sem a csontom nem repedt meg, 121

22 állt a lábamba vaskerítés, ült a tenyerembe vasvirágról szállt pillangó, fejem fölött virított a vérehulló fecske-fû, párnát adott az ingébõl kibújt, izmos tölgy-gyökér, bort adott a pincecsõsz, bújtatott kapualj és pince, átbujkáltalak, áttüntettelek, átdemonstráltalak, március 7. az újszülött titkos demonstrációja, Istenem, egy kiló hetvenöt dkg. átbéleltelek, egyetlen vatelin-darab, átkötöttelek, a mondatok lefutott szemeit sikolyaim kötõtûivel. Át- meg átjártalak, mert nem több a gondolat, mint fülledt házban huzat. A szavak tánca Hó, hó, hó, mindenütt csak hó, levéltelen, meddõ, hókarú fák, csillagképletek egyenlõségjele: hó, tetõk keményített fodrozása, utak krátanyoma, behavazott palatábla, völgyekbe fulladt csillagkép-lámpák kitaposott udvara: hold és hó és hó és hó. Égjetek, városok útvesztõ ostor-fényei, árva bogár ballag az út fonalán, pokróc-szürke felhõ az elme: vesztések takarója. Hószikrázás a legtöbb, amire nekünk telne, fehér, fehér, fehér, ha megvilágosodna, de szürke szántás az ég: földdel összefonva. Nem érdekel a szavak tánca, csak ahogy ragokban magát ragozza: ahogy patak utat tör magának ahogy hugyom aranygombóc-csöppjei gyöngyfüzérré válnak! 122

23 Memento Urbis (I. rész) Város, ami nem volt és nem lesz, csavargók, akik mindig voltak és mindig lesznek. Hajnalokat tépett föl a szél, kicsomagolt derûs deleket. Kicsomagolt téli almákat piaci priccsre, tavaszi fehér fogaknak abrak, alom. Kicsomagolt szeles hegytetõket, fölillesztett pucér szeretõket; bokrokat-fákat hogy le ne szakadjon a zöld ág megerõsítget-összeöltöget. Csarnokszürke egérlabirint, de a kicsattant piros arc, városfalszürke, de a kék és sárga kártyák emeletek kezében. Bóbitás sisaktorony. Tû. Kör. Tükör. Tükör, te. Körte. Meztelen zamat! Mikor szájtépés fagy elõtt, kaptárba gyûjtenek mézeket, rejtegetnek lemerevedett izmokat, ízeket, akkor a száj szirmaival nyíljon a rózsa, asszonyi szittyós comb-öl remegje a géneket! Halott fehér jégkockák közül a tûzhányók teteje felé lépünk. Halott fehér jégkockák a hajlatokban házak, telepek. Kiömlött méz a füveken, nap; megindult a tûz, vulkánok; pohárból kicsordult, fenékig ürített aszukák. Város, ami nem volt és nem lesz, csavargók, akik mindig voltak és mindig lesznek. 123

24 Vesztesek mérlegén (A Testamentum kötet verseibõl) A kötet tervezett címét rekonstruáltam (A szerzõ) Sulykoljátok! mákszem! mozsárban sulykolóval! terített asztalra tészta-dísznek Számvetés Ismét a Dunánál 1. Szentjánosbogarak télutó estén! Föltûzve. Sziklák és rakpart fölött. A délután szelíd, zuhanó estén a várt, a végsõ nyugvás ránk köszönt. Dagad, dagad a telthasú Dunában hegyekrõl ömlõ hideg áradat naponta nézem, ahogy egyre puhábban ablakok sötét tükrére tapad. Sóból, kõbõl, fenyves leheletébõl, viszályok, hegyláncok elõtti múlt sóhajából gyûlt mélységet tép föl a kanyargó víz, ha földünkre fut. Utoljára még szótlan ül az ember, alig takarva vacogó szivét, beléfurakodott torz förtelemmel tisztán, mint aki lelkét hinti szét. Az utolsó számvetõ mozdulattal, szomorú, éles ész, lelenckalapban, rohadt, úszó, téli narancs után kap a sodrás tárgya fagyott, mozdulatlan, s mint halálból érkezõ híradás, csak úszik odalent az éltetõ látszat egyre sötétebben és komorabban. Ideje volna tudni már, beszkártos nagyapám és paraszt, pap és cseléd, felvidéki nagyasszony és kocsmárosné szép felmenõim miféle vétke szántatja most e papírt, síró szóval, nem adva békülést soha e dunatáji, vegyülni nem bíró népnek, aki véremben zúg. Hova? 124

25 2. S ti, szentjánosbogarak, csak egyre haloványabban a város fölött. S a cet szájlemeze ha kegyelemre nyitja pofáját a két part között! Egykoron szelíd, fénytelen ajakkal várta a part az éj lágy lakatát, s hordóval a tüzes szekér zuhant a lélekre, döbbentve barbárt, pogányt. Vata és Gellért békétlen titka marja ma is ez országos közönyt, hazám, halállal terhes partjainkra tört tengellyel rogynak a Göncölök. 3. A Duna csak folyik. Sötéten zárva maszatos õsanyag játékait. Történelem és jövõ fölös átka, mint a permet hó, olvad és vakít. Dolgunk, közös, rohad a víz alatt, az évezred városok közt szalad. Élni kutya, ha kitartja fejét úszva a víz fölé! (Irigység, rágalom elrejtett aknák, hamisan visszaszámlált múlt forog: robban alattunk, hogy szilánkok csapják szét, aki itt változtatásba fog. Koholt vádak mosatlan szennyesét hullám teríti partjainkra szét.) A hó, a hó, ez átokból szõtt áldás vizet, követ és embert betemet. Parányi minden. Hiába tört ádáz harag ránk, ejtve ezredéveket. Még kisebb hó-szemek, ha hullanak õsibbre temetnek, emberalak. Csoda a tekintet parányisága, ennyi téltõl, éjszakától se tör meg, de látványát kikiáltja, mint aki barlangból napfényre tör. Borulhat ránk gyûlölet éjjele nézünk, nézünk cethal szemeibe. 125

26 Pergetõ Örvény a vízen: t...-it rázza Duna alatt a kádfürdõzõ Isten Égen és napon túl, csillagok lugasán túl, lombosodó, sebes ködökön túl setét pólyáját az éjnek aki ringatja: ringató karjaiból, égen és napon túl, lombosodó, sebes ködökön túl rostájából ne hullassza az imádkozó magvakat, a magfényû lényt, aki mindez elõtt leborul. Egyetlen ága a fának, összezárult levele az ágnak, levél kitüremkedett harmata, harmat borostyántokjában égõ láng, ennyi se szól hozzád: égen és napon túl, csillagok lugasán túl, lombosodó, sebes ködökön túl setét pólyáját az éjnek aki ringatod. Válaszon innen, válaszon túl, lángok árnyéka meglódul. Nászi ágyad és ravatalod sikolyát, hörgését hallgatod. Fejed nem biccen, pillád nem rebben, szemöldököd nem rándul, égen és napon túl, csillagok lugasán túl, lombosodó, sebes ködökön túl setét pólyáját az éjnek aki ringatod. 126 Ringató karjaiból szívünk és testünk mélybe hull, verdesõ szavunk alkonyul, imádkozó magvad, magfényû lényed madár szájából a morzsa sercegve és ropogva, testetlenül és szótlanul szívünk és testünk visszahull.

27 Égen és napon túl, csillagok lugasán túl, lombosodó, sebes ködökön túl setét pólyáját az éjnek aki ringatod és szavainkat nem hallgatod. Tanúság nélkül mozdulunk, válaszon innen, válaszon túl lángok árnyéka meglódul, tanúk nélkül tanúk vagyunk, hanyatlik áldozó szavunk, eskütevõ tanúk magunk vagyunk, magunk vagyunk, égen és napon túl, csillagok lugasán túl, lombosodó, sebes ködökön túl setét pólyát az éjnek mi ringatunk, mi ringatunk. Valahol fáradt tájakon Fehérek a combjaid, s a száj rózsaszín szán-nyom a bõrödön Kérdezzétek a tervezõt, az õsrendezõt, e rendezõ-pályaudvaron síneim! hová irányít, hol kell megállnom? Kérdezzetek egy szál rózsát. Lepke mért száll reá? Az ember: öntudat? Felelheted. De kevesebb, mint évelõ virágok árama. Újra nem nõ, csak hiánya másban. Magad megnevezheted, engem soha, ne kérd, hogy megnevezzem magam! Miért e száraz kopogás? Dióverõ szél jár fölöttem. E dísztelen, szabad zene: farkasok kopogó körme. Csapda és szelídítõ kéz ne érintse hulló szõröm. Azt kérdeztétek? Azt a rózsát? Fehér. Hógolyó kabátomon. Fehér kokárdát ki dobott reám? És miért nem olvad el, ha nyár van? 127

28 Ne kérdezzétek, ha elér egy golyó, ki lõtt, mikor, miért? Csak fegyver válaszolhat, hallgat a seb és megjelöl. Lehullt levelek könnyeznek fényes harmonikákon (LÉPCSÕ-ETÛD) Szarvas térdel Lándzsás csillag elõl nesztelenül suhanó pata-párok. Megtorpant pata-párok, fölveti még feje csillagait! Szikrázó Kárpát sziklái alatt fölveti még feje csillagait! S térdre bukott a mocsárba, Hold- és Nap-szemeit letörülte, nem néz fel soha többé csillagtársaira. Négyezer évnyi agancsa folyókat táplál, két fõ ága között szomorú nép, hej, Duna hangyaraja, hej, Tisza húrjai: térdre esett õs szarvas agancsa. Rigóének a városligetben (Rõzsefa-vonóval Rózsavitéznek Rózsadombra, Juhász Ferencnek, 1983) Bekormozódott kazamatád, hol a hal szeme és a lélek fényessége világított már-már visszatérhetetlen múlt idõben. Falain a sebhelyekbõl a képzelet vére már nem csorog, csak sötétségben tapogatózol utolsó igaz sóhajoddal, Hol a zene? könyörög így a hitehagyott, ki ócskavassal olvasztja össze a fuvolákat, dobok hártyáját perverz ujjakkal szakítja, hol a zene? megfeketült varjú-szavaid között száll egy hattyú-mondat, de zokogás helyett tétova hasonlatok köröznek szádon, hol a zene? a magát égetõ ifjúság elizzott fenyõrönkjeinek hamvában hatalom-kendõ kötözte szemeddel nem láthatod a meglobbanó lángokat: 128

29 három kicsi láng, fényes fuvolák, testük zeneszó, hamvukból fölkelnek, öklükkel öklelnek, mint õsök kezében a tárogató három kicsi láng, krisztusi köntöse ujjából kiszökik az a gyógyító, az az égi kéz, amely máma is, ott is, kicsi mozdulatokkal mindent megáld, három kicsi láng, egymásra támad, egymásba foszlik, példaadó õs-zeneszó, barlangok falát, mióta, ma is, kormával tisztító! Nem láthatod a kirakat alatti, a küszöbök alatti sikolyokat, a küszöbök repedéseibe féregként beleszorult életek izzó hegedûjét, nem hallhatod a rotációs gépek automata-zajaitól a szívdobogások aritmiáját, rettenetét, az elnémult harmóniát, hol minden üvöltés egy dalba fért! Nem hallhatod, mert széttapostad, mint havon a tiszta nyomokat, mely a falvak szívében és a határainkon túli tûzhöz egyként vezet, nem hallhatod a prédikátorok vashitét, a nagyrákosi temetõ kilenc századdal összefonódó vérköreit, megõrzõ, tiszta csont-zenéjét, nem hallhatod a szénákat pengetõ õs-szél tamburás ujjainak álomi illatát, tücsökzenébe olvadó zizegését, villámló üstdobját. Nagyítód elfödi már a szivárvány öt színét, a dombok mögötti nap templomot lángba borító, vérvörös szégyenét, a kukoricásban bujdosó püspököt, ki könyörög minden szóért, hogy ne legyen szentségtörés e század vég-imája, nagyítód már csak a vég-ítélet szárnyas rovarait, a vég-ítélet ragacsos potrohú szemérem-szõrzetét ragozza egyre, mert hiába ott a mikroszkóp, ahol a Föld levegõ-glóriáját sebzi, emészti, rohasztja minden ki nem mondott szó, hiába énekel a gyászba öltözött rigó, ha húsevõ-virágállatka bajszod alatt énekes pacsirták csapdába hullott csontjait rágod, hiába gügyög, mosolyog és sír jászlában az a Gyermek, ha Heródes besúgói mind a Háromkirályok, VIRÁGVERSEK-I (ALAGÚT): Nyíló rózsában bandukolunk 129