ELŐSZÓ. A szerző JURÁNYI ZSOLT AZ ALVILÁG ZSOLDJÁBAN SZEMÉRT SZEMEKET, FOGÉRT FOGAKAT. KIADÁS ÉVE: 2012

Átírás

1 JURÁNYI ZSOLT AZ ALVILÁG ZSOLDJÁBAN SZEMÉRT SZEMEKET, FOGÉRT FOGAKAT. KIADÁS ÉVE: 2012 ELŐSZÓ Sok könyv született már az éjszaka világáról. Ez azonban egészen más, mint az eddig írtak, és remélem, az olvasók is így gondolják majd. Történetem szereplői, az éjszakai emberek egytől egyig valós személyek, érthető okokból azonban nem szerepelhetnek a saját nevükön. Alakjuk sem felnagyítva, sem pedig kisebbítve nincs. Nem estem sem negatív, sem pozitív túlzásokba. Ők ilyenek. Sok szempontból olyanok, mint az átlagemberek: tele jó és rossz tulajdonságokkal. Csak ők egy olyan utat választottak, ami miatt törvényen kívüliekké váltak. Könyvemben a történetek valósak. Megdöbbentő, de megtörténtek. Csupán a helyszíneket és az időpontokat változtattam meg ugyanazon okból, amiért hőseim sem szerepelhetnek a saját nevükön. Az olvasó persze mondhatja: Na ne már, ilyen nincs! Az ő dolga. Én csak leírtam, amit láttam, hallottam, átéltem. A sztoriba beleszőttem a velem történteket is, de maga a történet nem rólam szól. Kántor Alex kitalált szereplő a családjával együtt. Ő kapta meg azokat a történeteket, amelyeket a valódiak nem vállalhattak. Valakinek vinnie kell a balhét! Alex nem létező személy, így az ügyészség sem helyezheti őt vád alá. Főleg azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik valósághű bepillantást szeretnének nyerni az éjszaka világába. Hanyagoljuk az álstatisztikákat! Ezek a fazonok meglehetősen ritkán kerülnek rendőrkézre. Ezt a világot csak az ismeri igazán, aki benne élt, aki tudja, hogyan működik. Ezért is nehéz tárgyilagosan írni róla. Én hosszú évekig éltem ebben a közegben, és most önöket is megpróbálom beavatni ezekbe a dolgokba. Azoknak pedig, akik magukra ismernének a könyvem szereplőiben, csak azt üzenem: ez csak a véletlen műve. Mindenesetre ezúton szeretnék köszönetet mondani a barátaimnak, akik közül sokan forrásai voltak ennek a történetnek. A szerző Ez a vég, villan át az agyamon. A felüljáró kihalt, már amennyiben leszámítjuk a rendőröket és a kommandósokat, akik mintha a föld alól bújnának elő, ellepnek mindent. A forgalmat mindkét irányban pillanatok alatt leállítják. Egyelőre csend van, és rekkenő hőség. A kocsiban a légkondi rendíthetetlenül nyomja a hideget, mégis szakad rólam a víz. Ez a vég!

2 A felhúzott ablakokon átszűrődik a rádiók recsegése, és a faszszopók csak fejlődnek fel folyamatosan, mint a filmekben. Elöl két rendőrségi autó állja el az utat, mögöttük csuklyások és fakabátok vegyesen, a hátam mögött pedig a két Transit, plusz még egy járőrautó; hogy ennyi ne legyen elég. Basszák meg! Mit akarnak ezek? Hát persze, mit is akarhatnának? Engem! De miért? Mit tudhatnak? Milyen bizonyítékok lehetnek ellenem? Ezernyi kérdés fut át az agyamon megválaszolatlanul. Az S4-es motorja jár, a sebváltó egyesben, a lábam a kuplungon. Az Audi kasztnija erős, talán a két Astrát szét is tudná nyomni, de addig szarrá lőnek. A Scorpio csőre rántva, kibiztosítva az ülés alatt. Várható volt, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, most mégis olyan váratlan az egész. Megpróbálom hideg fejjel átgondolni a helyzetet. Ezek félnek tőlem, mert ha nem így volna, már rég a hátamon térdelnének. Bárcsak itt lenne Mirkó! Ő talán tudna valami okosat tanácsolni. Ő biztosan megpróbálna kitörni. De ha ezt választom, gyorsan kell lépnem, rájuk kell lőnöm, még ha közben szitává lyuggatnak, akkor is. Csak ez az egy esélyem van, vagy az, hogy megadom magam. A kezemet a kormányon tartom, hogy ezzel se hergeljem őket. Most féloldalasan, mintha váltani akarnék, megpróbálok lenyúlni a géppisztolyért. Ekkor szólal meg a hangosbeszélő: Itt a rendőrség! A saját érdekében állítsa le a motort, és szálljon ki az autóból, de úgy, hogy mindkét keze jól látható legyen! Ne tegyen semmilyen gyanús mozdulatot, különben azonnal tüzet nyitunk! Megértette? Bassza meg! Most már tizedmásodpercek alatt döntenem kell. Ez így nem mehet tovább. Oké. Az alternatíva: leállítom a kocsit, majd szép lassan, gyanús mozdulatok nélkül kiszállok, lehasalok a forró aszfaltra, és várom, hogy a hátamra térdelve megvasaljanak és csuklyát húzzanak a fejemre. Bevallom, ez tetszik a legkevésbé, viszont biztos túlélést kínál. A másik lehetőség, hogy lehajolok, gázt adok, miközben rájuk lövök, és így talán áttörhetek a két Astra között. Ez már jobban tetszik, de így kétségkívül vállalnom kell a rizikót, hogy a döntésem következménye GAME OVER is lehet. Nos, a helyzetem távolról sem rózsás. Hogyan kerülhettem ebbe a rohadt helyzetbe? 1. Talán 1995-ben kezdődött minden, amikor hazajöttem Boszniából. Kora tavasz volt, és nem sokkal később kitört a béke. Ha kivárom, most biztos nem lennék itt. De hát én nem bírtam. Nekem nem volt jó a jó, inkább a börtön. Pedig most hős lehetnék

3 kettős állampolgársággal és egy tetszőleges szarajevói villával, mint Mirkó barátom, aki nyolc hónappal korábban kivitt, és aki mellett ezt az időszakot mint biztosító húztam le. A laikus most azt kérdezi, mi is az a biztosító. Mi diverzáns akciókat hajtottunk végre Bosznia területén a DSA megbízásából. (DSA: titkos bosnyák diverzáns szervezet, melyet az amerikaiak pénzeltek, és a bosnyák hadifront, nem hivatalosan.) A feladatok különböző boszniai szerb vezetők likvidálása, stratégiai pontok, hidak, lőszerraktárak felrobbantása meg hasonlók voltak. A barátom volt a specialista, rám maradt a biztosítás. Míg ő becserkészte a célszemélyt, vagy elhelyezte a robbanófejeket, addig én biztosítottam a munkáját, fedeztem őt, ha esetleg idő előtt kiszúrtak minket. Mirkó 1994 őszén jött Magyarországra. Előtte, még 1993-ban két hónapig ültünk együtt előzetesben. Az volt az első botlásom, de onnan három hónap után ki is engedtek. A közös két hónapunk alatt nagyon összehaverkodtunk. Sokat segítettem neki, hisz mégiscsak én voltam otthon, és bár beszélt magyarul, senkije nem volt odakint, aki segítette volna. Adtam neki cigit, kaját, váltóruhát meg ilyenek. Még verekedtem is érte, mikor a sétán bekóstolták. Szóval, igazán barátok lettünk, és mint mondtam, 1994 őszén megkeresett. Természetesen hamis útlevéllel. Egyrészt ki is volt tiltva, másrészt az ő papírjai akkor már a DSA-nál voltak. Tesóm, akarsz egy kis pénzt keresni? kérdezte. Naná! feleltem. És mit kéne csinálni? Akkoriban épp sóher voltam, szinte bármit bevállaltam volna, hogy kilábaljak a csóróságból. Mirkó elmondta, hogy mivel a horvátok kibékültek a muszlimokkal, beállt hozzájuk zsoldosnak a szerbek ellen. Ő egyébként horvát, de az anyja részéről félig magyar is. Végigharcolta a délszláv háborúkat, ott volt Vukovárnál. Tizenhét évesen már harcolt az ellenséggel, mondom, nem egyszerű eset. Elmagyarázta, mi is az okosság, ha kimegyek vele. Állandó készültségben vagyunk napi száz makiért, erre jön a fejpénz, ez koponyánként ötven márka, és külön lóvé jár az akciókért ötszáztól tízezer márkáig változik, attól függően, mennyire veszélyes az akció. Ehhez jött még a biznisz, a lé, amit a napi hideg élelem elpasszolásából lehetett összehozni, plusz az ellőtt lőszer, a rakéták eladása... Szóval, jó pénz mondta. Csak arról nem szólt, hogy ágyútölteléknek megyek. Végül is beszélt róla, de nem gondoltam volna, hogy ez élesben ennyire meleg. Azt mondta, pusztán annyi lesz a dolgom, hogy őt fedezem akció közben. Nahát, nekem se kellett több, mindig is imádtam a fegyvereket, és gondoltam, itt az ideje kipróbálni magam élesben is. Akkor még nem tudtam, mire vállalkozom, csak belevágtam. Kéthetes gyorskiképzésen vettem részt (volt némi katonai múltam, nem is kellett

4 több). Ismerkedés a fegyverekkel, az új országgal, a kultúrával, és persze az a néhány szimulált bevetés, amiket Mirkó is végigcsinált velem, az összeszokás kedvéért. Szabadidőnkben kurvázni jártunk, na meg piálni, mert hát nem volt más szórakozás. Amikor Mirkó már jól berúgott, mindenféle történettel traktált az előző bevetéseiről, amiket egy Dimitri nevű orosszal csinált végig. Egyszer megkérdeztem: Te, Mirkó, mi van Dimitrivel? Furán nézett rám. Nem mondtam? Megráztam a fejem. Hát szétlőtték, még a nyáron. Mindezt olyan szenvtelenül mondta, mintha csak azt közölte volna, hogy mennyi a pontos idő. Mirkó azonban igaz barát volt, akire mindig számíthattam abban a pokolban, és neki köszönhettem, hogy néhány karcolással megúsztam azt a kalandot. Négyszer volt nagyon forró a pite. Először a mostari pályaudvaron, mikor egy vasúti szerelvény felrobbantásakor magára vonta a szerbek figyelmét. A tűzpárbajban két lövést is kapott, de sikerült elmenekülnünk. Másodszor Szarajevóban egy boszniai szerb vezető likvidálása során már kilőtte a delikvenst, de elsőre topot lőtt, és az egyik testőr felfedezte, honnan jött a lövés, és vagy tizenöt társával üldözött minket tetőkön, padlásokon át. Mirkót lábon lőtték. A zsenicai hídnál még rosszabb volt a helyzet. Ott úgy helyezte el az utolsó tölteteket, hogy idő előtt felfedeztek minket, és hiába tüzeltem, mint a meszes, a hidat biztosító katonák egyfolytában őt lőtték. Négy lövés után is, ólommal teli, elvégezte a feladatát, aztán már menni is alig bírt, úgy vonszoltam el a helikopterig. Az amik korrektül jöttek értünk, de Mirkó búcsúzóul még bekapott két darazsat, így hat lőtt sebbel zártuk a zsenicai akciót. Aztán ott volt az iskola. Egy házat kellett volna felrobbantanunk, amelyben a szerbek épp gyűlést tartottak. Több magas rangú vezető is elszállhatott volna aznap, ha nem szúrnak ki ismét idő előtt. Ott sem volt kecmec, menekülni kellett. Loholtunk keresztül a városon, nyomunkban a testőrökkel. Egy régóta üresen álló, négy-öt találattól félig romba dőlt iskolaépületbe vetődtünk be végül. Már csak hárman üldöztek minket, a többieket vagy leszedtük, vagy leszakadtak. Az iskolában szétváltunk, hogy csapdába csaljuk őket. Én egy félig épségben lévő fürdőhelyiségbe keveredtem, ahol az egyik falon zuhanyozók sorakoztak, a másik oldalán még az őskorból ott maradt öntöttvas kádak álltak. Ezek az ósdi kádak, no meg Mirkó mentette meg az életemet. Az utolsó filmkocka kábé ennyi volt: résnyire nyílik az ajtó, begurul két támadógránát, én reflexszerűen belevetem magam az egyik kádba, és már robbannak is.

5 A kórházban ébredtem fel. Lélegeztetőmaszk az arcomon, a fülemben őrjítő fájdalom. Mindkét dobhártyám beszakadt, és az engem ért traumától elfelejtettem lélegezni. De frankón! Cirka két hét múlva vettek le a lélegeztetőről, és a harmadik hét után kezdett fokozatosan visszatérni a hallásom. Mirkó mindennap bejött hozzám, és mesélt. Tőle tudom, hogy ő hozott ki az épületből. Miután késsel elintézte az üldözőit, az én emberemet kapta el, aki a detonáció után épp be akart lépni a fürdőbe, ahol valószínűleg ájultan feküdtem, és ha Mirkó nem kaszálja le a Scorpiójával... Sosem voltam egy majrés típus, de a két gránát és a vele járó szövődmények akkora sokkot okoztak, hogy egy hónappal később, mikor a Bíborcsillag mellé megkaptam a bronzot is, elhatároztam, hogy hazajövök. A Bíborcsillag, melyet a zsenicai híd felrobbantásáért kaptam mellesleg a legmagasabb kitüntetés, amelyet zsoldos katona megkaphatott -, tízezer makit ért, a Bronzcsillag háromezret, és további hármat a sebesüléseim. Pénzem tehát volt bőven. Ekkorra már a sok piálás miatt alkoholista lettem, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy úgy döntöttem, kész, elég, hazajövök. Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű, mert egy évet írtam alá, és ha bárhol elkapnak szökés közben, hadbíróság elé állítanak, de az is lehet, hogy ott helyben főbe lőnek. De mire is jók a barátok? Ismét számíthattam Mirkóra. Mikor elmondtam neki, mit tervezek, meg sem próbált lebeszélni. Két nap múlva egyszerűen csak megjelent. Mehetünk mondta. Hová? Hát haza. Mint kiderült, beszélt a bátyámmal, Bandival, és lehívta őt a határhoz. Lopott egy amerikai dzsipet, amellyel először a civil ruhákért meg a papírokért mentünk. Egy vízhatlan zsákban ástuk el azokat még a balhé kezdetén, pontosan az ilyen eshetőségekre. Aztán lecseréltük a dzsipet egy régi egyes Golfra, és irány a határ. Letenyénél búcsúztunk el. Biztos nem jössz velünk? kérdeztem, bár fölöslegesen. Tudtam a választ. Mirkónak ez a világa. A háború. Talán már élni sem tudna lőporszag meg detonációk nélkül. Huszonkét évesen igazi veteránnak számított, egy igazi horvát hiero volt, annyi kitüntetéssel, amennyit mások tízéves szolgálat alatt sem gyűjtenek be. 2. Letenyénél már várt a bátyám. Bandi a család másik fekete báránya. Egyedül anyám hiszi mindig, hogy a Bandika a becsület mintaképe. Az sem számít, hogy katona korában nyomorékká verte a kiképző őrmesterét, és öt évet kapott érte, mert amióta

6 kijött, ő a mintagyerek. Na igen! Nos, ez a mintagyerek a kölyökkori cimborája mellé szegődött el, aki a kilencvenes évek elejére Pest déli peremkerületeinek a keresztapja lett. Az úgynevezett Terminál kamionparkoló akkori török ura mellé csapódott dolgozni, de valójában kitanulni a profi szintű zsarolás minden csínját-bínját. A Török volt az, aki elkezdte a különböző üzletek és bárok bevédését. Eleinte csak a peremkerületekben, aztán szépen befelé terjeszkedve. A szolgáltatás a következőképp festett: egy öltönyös, aktatáskás úriember beállított a kiszemelt bárba, sörözőbe vagy butikba és közölte, hogy tudomása szerint egy bizonyos csoport szétverni készül a boltot. Ő ez ellen a csoport ellen kínál hivatalos védelmet szerződéssel, miegymás. Természetesen mindenki tudta, hogy a csoport nem létezik, illetve ők maguk azok, a Török emberei. Tíz madárból nyolc fizetett. És ők jártak jól. A maradék kettő másnap-harmadnap mindig megbánta, hogy nem fogta a fenyegetést, mert bemasírozott a banda, és ripityára törte a boltot, persze csakis olyankor, amikor tele volt emberekkel, hogy közönség is legyen. Néhányat a vendégek közül is laposra vertek, hogy legközelebb még az utcát is elkerüljék, nemhogy a csehót. Szóval, a tulajok szép lassan rájöttek, hosszabb távon csak kifizetődőbb, ha a védelmet választják. Ezeknek a pénzeknek a nagy része a Törökhöz vándorolt. A maradékot lehúzták a bátyámék a Sipossal. A Törököt egyébként a kilencvenes évek elején szó szerint kivégezték. A saját testőre, egy rivális klán megbízásából. Na ekkor kezdett el terjeszkedni a bátyám meg a Sipos. Szépen felvirágoztatták azokat az őrző-védő cégeket, amiket még a Török alapíttatott velük a védelmek legalizálása érdekében. Sipos akkoriban a legerősebb keresztapa volt az éjszakában, egész Dél-Pest az ellenőrzése alá tartozott. Bandi bátyám, anyám reménysége, a mintagyerek, első emberként feszített mellette. Hát, ő várt engem Letenyénél. Mikor odaértem a határhoz, már jól voltam. Bennem volt az aznapi adag, egy hétdecis Sétáló Jancsi formájában. Bandi bátyám, aki soha nem iszik, persze rögtön kiszúrta. Szívta is a vérem rendesen, de láttam, hogy tényleg aggódik értem. Anyu így nem láthat szögezte le hazafelé menet. Pár napig szépen nálam maradsz, és kitalálunk valamit. Nem vitatkoztam vele, csak magamban kuncogtam az ötleten, hogy majd pont ő osztja nekem az észt. Már az első éjszaka megléptem. Bandi elment egy üzleti megbeszélésre, nevezhetjük nyugodtan maffiatalálkozónak. Nem kellett nekem se több, nekivágtam az éjszakának. Beváltottam a Keletinél ötezer makit, és százezrekkel a zsebemben beültem egy night-clubba. Egész éjjel vedeltem, na meg a kurvákat nyüstöltem, akik közül hármat el is vittem. Mire reggel hazaértem, kábé

7 ezerötszáz forint maradt a zsebemben. Persze szégyelltem az esetet. Nem is szóltam róla a Bandinak, pedig ha szólok, néhány pofon után biztosan visszafolyik a pénz nagy része, de ennél sokkal büszkébb voltam. Ezek a kilengések egyre gyakoribbá váltak, így a kint vérrel-verítékkel összeszedett negyvenezer márkát röpke egy hónap leforgása alatt sikerült eltapsolnom, az utolsó fillérig. És az alkoholizmusom is kezdett aggasztó méreteket ölteni. Boszniában valamelyest vissza kellett fognom magam az akciók miatt, de itthon mi tartott volna vissza az ivástól? Eleinte semmi. A bátyám azonban hamarosan megelégelte az állapotomat, és bedugott egy elvonóba. Kézenfekvő ötlet, csakhogy nem működött. Én ugyanis minden lehetséges alkalmat megragadtam, hogy piát szerezzek. Szép lassan az összes betegszállítót, ápolót és mindenkit, akit csak lehetett, beszerveztem. Profi kis hálózat épült ki, de frankón. Végül persze nem volt beteg, aki ne jutott volna piához rajtam keresztül. Rekordidő alatt az egész intézmény hatékonyságát megtorpedóztam. Bandi persze mindent megtudott. Rögtön benyomott egy szigorított elvonóba. Na, az is csak addig volt szigorú, amíg be nem tettem oda a lábam. A móka kezdődhetett elölről. Az orvosok itt már harmadnap feladták, és elszállíttattak a bátyámmal, mondván, csináljon velem, amit akar. Ekkor Bandi elvitt a Sunshine-ba, ez a saját őrző-védő bt.-je volt. Leültetett az irodában, majd leült velem szemben, és fennhangon gondolkozni kezdett arról, hogy mit is csináljon velem, mert anyánk ki van miattam idegileg, és ő már nem győz mit kitalálni, hogy megnyugtassa. Ez ment órákon át. A megoldást végül Dodi, Bandi üzlettársa és első embere találta ki. Bár kicsit brutál a kivitel... vezette be az ötletét, aztán néhány szót sutyorgott Bandival az egyik sarokban. A bátyám először elképedt, majd elvigyorodott. Nem is olyan brutál ez, Dodikám! Na, erre rosszat sejtettem. Nem véletlenül. A következő pillanatban Bandi hozzám lépett, és állon vágott, de úgy, hogy rögtön elájultam. Hozzáteszem, ez még senkinek sem sikerült rajta kívül. Persze a bátyó fiatalkorában nehézsúlyú öklöző volt, a seregben is bokszolt, és a mai napig intenzíven edz. Szóval, nem olyan nagy szégyen, hogy kidőltem. Egy szobában tértem magamhoz, ahol furcsa szag terjengett. Földszag! A föld alatt vagyok! Dodi tehát azt találta ki, hogy zárjanak be a bunkerba. Egy vidéki tanyán lévő borospincét neveztek bunkernak, amelyet ők alakítottak ki rendkívüli alkalmakra. Kívülről tökéletesen volt álcázva, belül viszont hibátlanul megoldották a zárhatóságot és a levegőztetést. Ide hozták azokat, akik a céghez fordultak, mert meleg lett a talaj a talpuk alatt. Itt tartották őket, amíg meg nem nyugodtak a

8 kedélyek odakint. De olyanok is kötöttek ki itt, akik elfelejtették rendezni a sarukat, és addig dekkoltak a föld alatti helyiségben, amíg nem fizettek. Ezt a módszert egyébként én is átvettem tőlük, sőt tovább is fejlesztettem. A delikvenst bezártam a pincébe, a kezébe nyomtam egy üveg vizet, majd elmagyaráztam, hogy addig van ideje gondolkodni a tartozásán, míg a víz el nem fogy, és ő ki nem szárad. Max egy hét, mondtam neki, mert én egy hét után bizony többet nem jövök. Hadd ne mondjam, a harmadik-negyedik nap után mindegyik kitalálta a megoldást. Hiába, csak egy kis ösztönzés kell, és az ember mindjárt jobban tud gondolkodni. Lényeg a lényeg, ott találtam magam a földszagú szobában, és csak a levegőztető zúgását hallottam. Durván két óra múlva megjelent az én drága bátyám. Meglepően komoly volt. Alacsony, kopasz, ötven körüli emberke jött vele. Doktor Somfalvi mutatta be a férfit. Ő fog lehozni a piáról. Ne próbálkozz nála, felesleges. Naponta egyszer meglátogat, megvizsgál és felírja a gyógyszereidet. Mindig lesz itt egy állandó ember, de nála se próbálkozz, mert be van fenyítve. Tőle kapod a kaját és a gyógyszeradagodat. Addig leszel itt, amíg a doktor úr azt nem mondja, hogy újra emberek közé mehetsz. Értve? Próbáltam felháborodni, mégis hogy képzeli, hogy csak így bezár, meg minden, de letorkolt: Megkaptad az esélyt. Nem éltél vele. Ha tetszik, ha nem, most ez van. Ha pedig még tovább okoskodsz, egyszerűen leütlek, és kész. Láttam rajta, hogy komolyan beszél, hát hallgattam, és úgy tettem, mintha belemennék a játékba. Közben persze már azon járt az eszem, úgyis kitalálok majd valamit, hogy kijussak innen. Semmi nem jött be. A dokival nem nagyon lehetett próbálkozni, Bandi majdnem mindig vele volt. Azért ha mégis előfordult, hogy egyedül jött, csak bekóstoltam. De tudja a nyavalya, hogy az öreg Somfalvi a hippokratészi esküjéhez vagy a Bandihoz volt-e hű, mindenesetre meg sem hallotta a gyönge kis próbálkozásaimat. Egy hónapig voltam a bunkerban. Az első két hétben azt hittem, meghalok. Aztán kezdtem helyrejönni, és az ötödik hét elején azt mondta a doki, hogy most már csak rajtam múlik a dolog, mert a fizikai függés megszűnt. Végül kiengedtek, és magam is meglepődtem azon, ami történt. Meg tudtam állni a piálást. Azóta pezsgőn kívül háromszor, ha ittam alkoholt. Bandi nagyon rendes volt, ezt az időszakot sosem említette anyánknak, és miután helyrejöttem, azonnal munkát adott a Sunshine-ban. Akkoriban tök normálisan éltem, mert a bátyám szinte kizárólag legális melókkal látott el. Jó kis testőrmunkákkal, és úgy intézte, hogy minden hétvégén hazamenjek

9 Komáromba, a szülői házba, ahonnan húszévesen jöttem el a bátyó után Pestre. Valahol mindig magát okolta, amiért simlis lettem. Ahogy szokta mondani: egy családban egy gengszter bőven elég. Anyánk, apánk és a tesóink, Kati húgunk és Laci öcsénk persze mind úgy hiszik, hogy én vagyok a simlis, Bandi meg a szende. Csak látni kellene, mikor összejön a család a hétvégi házban, és a bátyám a nagy testőrtörténeteit meséli. Még mackónadrágot is húz, hogy miközben elsztorizza, hogyan mentette meg egy görög hajómágnás életét, vetődhessen is nagyokat a füvön. Mindeközben a fater, a muter meg a tesók csak a szájukat tátják kővé dermedve, és csodálják a hőst, a Nagy Testőrt. Persze Bandi sztorijaiból semmi sem igaz. A Sunshine is csak amolyan fedőcég, amely egy zsaroló gengszterbandát takar a zsaruk elől. De jól csinálja, mert tudtommal az elmúlt nyolc-tíz évben, amióta ezzel foglalkozik, csak egyetlen feljelentést tettek ellene, de azt is hetvenkét órán belül visszavonták, mondván, bocsi, tévedtem, mégsem ő volt, aki szarrá vert és összetörte a boltomat. Pedig voltak kemény húzásai. A legmocskosabb talán az volt, mikor még a Török mellett dolgozott, úgy a kilencvenes évek elején. Egyszer elmentem megnézni, hogyan is történnek ezek a pénzbehajtások. Mint megfigyelőt érdekelt. Egy német rendszámú régi BMW-vel mentünk négyen: három füstös képű meg én. Kettő közülük egyetlen szót sem beszélt magyarul, a harmadiknak viszont egész jól ment, bár erősen törte. Mikor kiértünk Pestimrére, és megálltunk egy kertes ház előtt, a török srác elmagyarázta: Tudni, itt már volt figyelmeztetés. Csak nem fizetni meg a pénz. Kérdem: Mennyiről van szó? Százötvenezer mondja ő. A törökök kiszálltak a kocsiból, én utánuk, de megálltam az utcán. Ők bementek a nyitott kertkapun. Soha nem felejtem el a következő pár percet. Egy ötévesforma kisfiú szaladt a bokszosok felé. Játszani akart. Szó nélkül rúgtak bele akkorát, hogy a kisgyerek elrepült. Erre persze az anyja sikoltozva kirohant a házból. A nő terhes volt, nagy hassal, minimum a hetedik hónapban járhatott. Az egyik füstös odalépett, a hajánál fogva hátrafeszítette az asszony fejét, és torkon vágta, hogy hallgasson el. Miközben az csak nyeldekelt némán, kirángatták a férjét az udvarra. A síró gyerek és a tátogó asszony szeme láttára úgy megverték, hogy az intenzívre került. Másnap ott volt a százötven lepedő a Török asztalán. Az eset után bementem Bandihoz, és megkérdeztem, tudja-e, mit csinálnak ezek az állatok.

10 Mit? kérdezte. Mondom: Terhes nőket vernek és gyerekekkel rúgnak kapura. Bandi megrántotta a vállát. Na és? Rosszkor voltak rossz helyen. Hát ez volt az én bátyám, a család büszkesége tavaszára már egész jól helyrerázódtam, és kezdtem egyenesbe jönni anyagilag. Sikerült is magam alá tenni egy kettes Golfot, azzal furikáztam a városban. Egy ilyen alkalommal épp a Margit hídnál vesztegeltem a forgalomban, amikor mellém gurult egy Bálna mi így neveztük a 140-es Mercit. Nem láttam ugyan a sötétített ablakok mögé, de a Bálna rám dudált. Lassan leereszkedett az ablak, és egy kis cigány ember intett, hogy kövessem. Ismerős alak volt, de nem tudtam rájönni, honnan. Követtem hát. Amikor leállt egy parkolóban, és levette a napszemüvegét, már derengett valami. Nem ismersz meg, testvér? kérdezte egy jellegzetes hang. Lakatos Attila! kiáltottam. Látom, jól megy sorod. Régi barátokként öleltük meg egymást. Attilával még 1988-ban hozott össze a jó sors. Épp a Felszabadulás téren kószáltam két cimborámmal. Akkor még volt ott egy presszó, ahová előszeretettel jártak a pesti szkinhedek. Öt-hat kopasz vette körbe a kis cigányt, lökdösődtek, gyalázkodtak, ahogy ezeknél illik. Sose szerettem, ha valaki a fajtája miatt többre tartja magát a másiknál, azt meg főleg nem komázom, ha többen mennek rá egy emberre. Gondolkodás nélkül intettem a spanoknak, és ripsz-ropsz lebontottuk a bandát. Akkora verést kaptak, hogy úgy támogatták el egymást a helyszínről. Ha nem vagy itt, sok lúd bizony disznót győz, pajtás hálálkodott a kis cigány, miután bemutatkozott. Hát így ismertem meg Lakatos Attilát. Ezután bárhová mentünk, így mutatott be: Ő a testvérem, és megmentette az életemet. Ez nyilván túlzás volt, de azért hagytam. Egyrészt azért, mert jólesett, másrészt azért, mert a családjának már akkor komoly híre volt Budapest-szerte, és nem ártott a jó barátság. Aztán kilencvenben elvesztettük a fonalat, és onnantól külön utakon jártunk. És tessék, most itt feszít egy Bálnában meg egy háromszáz lepedős Armaniban! Mikor végre magunkhoz tértünk a viszontlátás öröméből, beültünk egy Nirvana nevű helyre, egyébként az öccse tulajdona volt. Az ifjabbik Lakatosnak, Misinek, óriási neve volt akkoriban. Az a szóbeszéd járta, hogy egy éjszakai szórakozóhelyen úgy lecsavart egy válogatott birkózót, hogy annak csak a feje koppanását lehetett

11 hallani a padlón. Ezzel komoly presztízst szerzett magának és az egész családjának. A két testvér rengeteg pénzt húzott az olajból, és számos egyéb üzletben voltak még érdekeltek. Attila persze felajánlotta, hogy segít, amiben tud, régi barátok közt ez már csak így szokás. Délután végigcipelt az összes üzletükön, mindenhol meghagyva az alkalmazottaknak, hogy tőlem nem fogadhatnak el pénzt fogyasztásért. Sosem fogok rászorulni, gondoltam, de megköszöntem, mert azért ez kedves gesztus volt tőle. Este épp egy pizzériában vacsoráztunk, amikor megcsörrent a telefonja. Iszonyú idegesnek tűnt a párbeszéd alatt, és a beszédfoszlányokból is úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy nagy gond lehet. Meg is kérdeztem: Mi baj? Ez a szarházi Bárdos sokat képzel magáról válaszolt Attila, majd azt kérdezte: Ha gáz van, számíthatok rád? Hát persze. Ez csak természetes válaszoltam, de közben azon filóztam, hogy mennyire ésszerű az állásfoglalásom. Bárdos ugyanis legalább akkora befolyással bírt a városban, mint Sipos, ha nem többel. Rengeteg embert tudott mozgósítani egyetlen telefonnal. Komoly edzőtermeiben válogatott küzdősportolók tréningeztek, akik ugrottak Bárdos első szavára. Dél-Pest azon részeit tartotta ellenőrzése alatt, amelyek Sipos kezén kívül estek, valamint az egész nyugati peremrégiót a Rákosborzasztókkal együtt, hozzá még Kőbánya kilencven százaléka. Sipos meg ő nem rivalizáltak, inkább jóban voltak egymással, így a bátyámon keresztül velem is, ami még kényesebbé tette a helyzetet. Mégis éreztem: itt most Attila mellé kell állnom, ha a vesztes oldalra kerülök, akkor is. A Práterbe mentünk. Egy kicsi söröző-pub volt, de a sok üzletük közül a legrégebbi a sorban, emiatt számított főhadiszállásnak. Itt dőltek el a fontos dolgok, innen indultak az akciók. Útközben megtudtam, hogy komoly üzleti vitába keveredtek Bárdossal, és nem kis pénzt követel a Lakatos testvérektől. Mindenki biztos lehetett benne, hogy ha nem kapja meg az összeget, még aznap lerohanja Attiláékat. A Práternél már várt minket Misi néhány emberrel, de őszintén szólva a leendő ellenféllel szemben túlontúl kicsinek tűnt a hadsereg. Voltak ott ketten is, akiket ismertem. Farkas Gabi, Lakatosék első embere, a jó barát és testőr is egyben, a másik pedig Tomi, a Rácz család oszlopos tagja, jelentős bokszolói múlttal. Leültünk az egyik asztalhoz, majd a testvérpár eltűnt az irodában. Jó fél óra múlva kerültek ismét elő. A Bárdos úton van ide. Azt mondta, tárgyalni jön, de legyetek résen. Szerintem

12 támadni akar. Két fémes kattanást hallottam, amire spontán összerándultam. Fene tudja, valahogy nem szerettem, ha a közelemben csőre rántanak egy fegyvert, pláne nem, ha kettőt. Csak akkor lőhettek, ha én adok utasítást mondta Misi. Fölösleges idehozni a karnálókat. Tíz perc múlva megcsörrent Misi telefonja. Itt vannak, minimum nyolc autóval. Mire kimondta, Bárdos már meg is jelent az ajtóban, két oldalán egy-egy híreshírhedt ütőemberrel, a Kőfejűvel, aki igen komoly hírű utcai harcos volt, meg a százhúsz kilónyi színizom- és acélrugó-ötvözet Somogyi Danival, az egykori kickbox-bajnokkal. Mögöttük a slepp: minimum nyolc testőr. A többiek valószínűleg odakint maradtak. Bárdosnak dagadt a melle, sugárzott róla a magabiztosság. Látszott, hogy bízik az embereiben. Gondolkodás nélkül kezdte alázni Misit. Mit gondolsz magadról, te kis cigány geci? Ha én azt mondom neked, hogy ennyit kell fizetni, akkor ennyit fizetsz, mert ha nem, akkor megbaszom a szádat, megértetted? Meg válaszolta tömören Misi, majd mindenki megdöbbenésére bő nyállal szembeköpte ellenfelét. Mindenki megmerevedett, egy pillanat alatt elnémult a helyiség. Vártuk, hogy a következő pillanatban elszabaduljon a pokol. Üssétek agyon őket! üvöltött Bárdos, és intett az embereinek. Ekkor azonban olyan dolog történt, amit nem hinnék el, ha nem láttam volna a saját szememmel. A két ütőember közül a Somogyit, az utcán felnőtt és megkeményedett Farkas Gabi terítette le egyetlen ütéssel. A mázsás test egyetlen nyekk nélkül csuklott össze. Eközben Rácz Tomi ütései csak úgy záporoztak a Kőfejűre, aki kábé öt másodperccel később követte kollégáját a padlóra. A csupa keményfiúból álló slepp úgy berezelt a váratlan jelenettől, hogy egymást taposva menekültek kifelé. Az utcán jött csak meg a hangjuk, akkor is azt tudták csak kiáltani: A Sosót meg a Kőfejűt kiütötték! Ezzel persze elegendő pánikot keltettek ahhoz, hogy a kint várakozók fejvesztve ugráljanak be az autóikba. Fokozta a felfordulást, hogy mintha csak a föld alól kerültek volna elő, ott termett vagy harminc cigány strici, akiket Misi szervezett be és bújtatott el a környéken. Odabent közben Bárdos magához tért a meglepetéséből. Menekülőre fogta, Attila meg Misi persze utána. A fiatalabb Lakatos testvér közben egy szamurájkardot is felkapott, és amikor utolérte a magára hagyott futva menekülő főnököt, lesújtott vele.

13 Ha az a kard meg lett volna élezve, kettészeli Bárdos fejét, az fix. De így is behatolt pár milliméternyit a koponyába, és ömleni kezdett a vér a pesti keresztapa fejéből. Pár percen belül kint voltak a zsaruk. Persze senki nem látott semmit. Addigra a stricik úgy eltűntek, ahogy jöttek, és az eszméletlenségig vert Somogyi meg a Kőfejű is elpárolgott a padlóról. Lakatosék békésen üldögéltek egy asztalnál, s az egész kócerájban semmi nem utalt az alig néhány perccel azelőtt lezajlott ütközetre. A rend őrein látszott, hogy semmi kedvük az egészhez, ismerik jól a mesét, tudják, hogy fölöslegesen keresnek szemtanúkat. De annak rendje és módja szerint igazoltattak minket, és megkérdezték, mit láttunk. A nagy semmit láttuk, természetesen. Azon a délutánon legendák születtek, ez biztos. A szemem láttára rendeződtek át a budapesti éjszakai élet erőviszonyai. Misiék lázas telefonálgatás után közölték, hogy biztonsági okokból kivonulnak Pécelre a diszkójukba, és megvárják, mit lép Bárdos. Persze felajánlottam, hogy velük megyek. Sem Attilán, sem az öccsén nem láttam, hogy akár egy kicsit is megviselték volna őket a történtek. Sőt, biztos voltam benne, hogy Pécel ötletét sem a gyávaság, hanem az ésszerűség szülte. Régóta ismertem a Lakatos testvéreket, ők bizony nem féltek senkitől. Ezért mertek egyáltalán szembeszállni Bárdossal. Mire megérkeztünk Pécelre, már javában gyülekeztek az emberek, akik közt jó néhány ismerős arcot véltem felfedezni. Mindenki bevonult a diszkóba, aznap este már ki sem nyitottak, csak kitették a Zártkörű rendezvény táblát. Mintegy negyven-ötven ember gyűlt össze, első ránézésre is tömérdek fegyverrel, szamurájkardokkal, viperákkal, ólmosbotokkal és baseballütőkkel fölszerelkezve. A késekről és egyéb vágószerszámokról már nem is beszélve. Mindenki megpróbálta elütni valahogy az időt, mert csak vártunk és vártunk, senki nem tudhatta, hogy alakulnak a fejlemények. Egyesek biliárdoztak, mások a játékgépeket nyüstölték, és előkerült pár pakli römikártya is, de látszott, hogy senki sem figyel komolyan arra, amit csinál. Később hoztak vagy harminc pizzát meg egy halom rántott húst, kenyeret és kovászos uborkát. Egyen mindenki, amit tud. Közben persze ment a telefonálgatás, és utasítások röpködtek. Így ment ez egy egész álló napig. Aztán jött a hír, hogy Bárdos túlélte a támadást, a seb a koponyáján nem volt életveszélyes. A rendőröknek persze azt mondta, nem tudja, ki tehette, hiszen neki nincsenek ellenségei. Mi azonban biztosak voltunk benne, hogy ellenségünk máris szervezkedik. Ezt nem mástól tudtuk meg, mint az Öregtől. Így hívtuk Fjodorovot, az összes magyarországi ukrán akkori fejét, akinek óriási kiterjedésű érdekeltségei voltak Európa-szerte. Az Öregről legendák keringtek, néha úgy tűnt, nem is valós személy, csak egy mesefigura. És most útban volt felénk! Bízhatunk benne? kérdeztem Attilát. Hát persze. Jó pár milliót tettünk egymás zsebébe az olaj időszakban, és azóta is

14 üzleti kapcsolatban állunk. Elmondta azt is, hogy az Öreg kereste meg, hogy a Bárdos-ügyben beszéljen velünk. Mikorra várható a Bátyuska? kérdeztem. Húsz perc, fél óra. És valóban, fél óra múlva ott is volt. Mindössze két testőrrel jött, és áradt belőle az önbizalom. Méltóságteljesen végigsétált az emberek között, majd odalépett Attilához és Misihez. Miután kölcsönösen üdvözölték egymást, az Öreg rátért a lényegre. Tudjátok-e, barátaim, hogy tízmillán múlt az életetek? A két testvér értetlenül bámult rá, mire a Bátyuska: Látom, nem értitek. Bárdos a kórházból küldte hozzám a Somogyit tízmillióval, és azt kérte, juttassam el neki a Lakatos testvérek fejét. Mire te? kérdezte Misi, bár még mindig nem értette, mi a szitu. Közöltem vele, hogy ha komolyan gondolja, toldja meg még tízzel. De Bárdosnak pillanatnyilag nincs húszmillája a fejetekre mondta Bátyuska szenvtelenül. És ha megadja a tízest, mit teszel? kérdezte Misi kissé szorongva. Szerintem azt te is tudod hangzott a válasz. Mindenki elképedt, aki a közelben állt, és hallgatta a párbeszédet. De hiszen üzlettársak voltunk, sőt, barátok. Rengeteg pénzt csináltunk együtt, és képes lettél volna húszmillióért megöletni mindkettőnket? képedt el Misi. Az Öreg arca merev maradt, érzelmeknek nyoma sem látszott rajta. Az üzlet az üzlet felelte. De nem történt meg, így szót sem érdemes ejteni róla. Ezek után, mintha mi sem történt volna, elcsevegtek erről-arról, emlékekről, az időjárásról, csak a Bárdos-ügyről nem esett többé egyetlen szó sem. Az Öreg egyszer csak fölállt, és kisétált a helyről. Egyébként meglepett, hogy milyen jól beszél magyarul. 4. Az utána következő hónapokban megkezdődött a Bárdos területeinek és érdekeltségeinek újrafelosztása. Mire kijött a kórházból, egy épkézláb embere sem maradt, mert mind átszivárogtak a rivális csapatokhoz. Hogy miért? Bárdos sosem bánt jól velük, lekezelő volt még Somogyival is, a nagyvonalúság pedig teljesen hiányzott belőle. Azt hitte, ő szarta a spanyolviaszt, még véletlenül sem ereszkedett volna le a pórnép közé. Kilencvenöt karácsonyán meghívást kaptam a péceli diszkóba a Lakatos fivérektől. Zártkörű rendezvényt tartottak, ahová meghívták az embereiket és a családtagjaikat. Az összes embert, aki így vagy úgy a Lakatos családnak dolgozott,

15 pereputtyostul. Attila és Misi jó házigazdákhoz méltón csoporttól csoportig sétált, és mindenkinek kellemes karácsonyt kívánt. Az egyik sarokban fiatal roma srác ült a feleségével meg egy karon ülő pulyával. Misi kiszúrta őket, és odalépett hozzájuk. Te is nekem dolgozol, testvérem? kérdezte. Igen, a Barna-féle csapatban. És megfizetnek rendesen? Nekem megvan minden, ami kell felelte a srác tisztelettudón. Misi ekkor a belső zsebébe nyúlt, és elővett egy köteg pénzt. Megvolt minimum egy kiló. Vegyél a feleségednek meg a gyerekednek valamit karácsonyra, ez az én ajándékom mondta, és odaadta neki. Tétován fogadta el a srác a pénzt. Csodálattal nézett fel a főnökére, akit talán akkor látott életében először testközelben. Lakatos Misi ilyen volt. Kemény, de nagyvonalú, mindig odafigyelt arra, hogy ne bántsa meg az emberei önérzetét, még akkor sem, ha valójában nem ismerte őket. Azért adta a pénzt a családnak, hogy megmaradjon a fiú méltósága. Ezek az emberek biztos nem szaladnának el, ha megtámadnák Lakatosékat, mint ahogy Bárdos testőrei tették, akik zsoldosok voltak, és az első meleg pillanatban megfutamodtak, mert csak a saját testi épségüket tartották szem előtt. 5. Kilencvenöt tavaszára kialakult a saját csapatom: Zalán, a kis cigány, aki rendkívül ütőképes ember volt, remek kapcsolatokkal, ami nem árt, ha hirtelen nagy csapatra van szükség. Aztán Benedek Laci, egy jókötésű, bevállalós magyar srác, vele később is dolgoztam, amikor már megvolt a testőrcégem. És persze Frenki. Ő megjárta a légiót is. Innen kapta a nevét, ugyanis egy Francia nevű tag már működött az éjszakában. Frenki nem volt egyszerű ember. Mikor hazajött, a bulvársajtó színe-java versengett a képeiért, amelyeket odakint csinált egy-egy bevetés után. Első látásra még engem is sokkoltak, pedig én aztán sok mindent átéltem Boszniában. Az egyiken Frenki egy bennszülött nőt tart a hajánál fogva, aki az életéért könyörög. Nyilván hiába, mert a következő fotón Frenki már csak a fejet lóbálja, és a bozótvágó késéről csöpög a vér. Egy másik képen meg egy kiirtott falu lakosainak hullái hevernek kupacba rakva, a hullahegyen meg ő pózol automata fegyverrel a kezében. Hát ez volt Frenki. Velünk volt még Budai Árpi. Pár évvel ezelőtt nagy jövőt jósoltak neki a thaiboksz világában, mert őstehetségnek tartották, de a mentális gondjai, no meg az állandó súlyproblémák miatt a dicsőség elmaradt, és őt is benyelte az éjszaka világa. Remek ütőember volt, azok közé tartozott, akikkel a későbbiekben is szívesen

16 dolgoztam, és mint barát is közel került hozzám. Árpi hozta a csapatba Szilvesztert, az idiótát, egy igazi őrült drogost. Korábban az ő nevén is futott egy testőrcég, de a későbbi ukrán spanom, Jura pontot tett az ügyvezető igazgatói karrierje végére. Szilveszterék már hosszú hónapok óta hívogattak egy emberkét mindenféle valós és vélt tartozások miatt. Ment is ez egy darabig, aztán az illető vagy összebarátkozott Jurával, vagy csak egyszerűen fizetett neki, mert Jura melléállt, és felhívta Szilvesztert. Mivel már majdnem tíz éve Magyarországon élt, szinte tökéletesen beszélte a nyelvünket. Udvariasan és alázatos hangon közelített Szilveszterhez. Elnézést, Szilveszter úr, a tartozás ügyében hívom, az Albert-ügyben. Szeretnénk rendezni a számlát egyszer és mindenkorra, ha lehetséges. Szilveszter amúgy is egy nagyképű bolond volt, a hangnemtől pedig még vérszemet is kapott. Persze, fiam, csak hozzátok azt a pénzt, de minél előbb, mert már unom a faszságaitokat. Rendben, uram, csak az időt és a helyet kérném, ahová a pénzt vigyem, és ha lehet, írjunk valami papírt a törlesztés után, hogy később ne merüljenek fel problémák. Jól van, te köcsög, este kilencre legyél az Örsön, a McDonald s hátsó parkolójában, de rendőrséget ne hozz magaddal, hacsak nem akarod megbaszatni magad fölényeskedett. Elérkezett az esti találkozó ideje. Szilveszterék értek oda előbb. Jura utánuk érkezett. Kiszállt a kocsiból, és előadta a begyulladt kisember szerepét. De ha most fizetek, ugye soha többé nem zaklatjátok az én Albert barátomat? kérdezte. Fejezd be, te kurva, inkább hozd ide a pénzt, mert mindjárt letépem a fejedet jött a válasz. Szilveszter irtó magabiztos volt, az emberei harsányan röhögtek főnökük jópofaságán. Oké, oké. Értettem adta továbbra is a megszeppentet Jura, majd a kocsija csomagtartójához lépett, és kivett belőle egy széthúzható, vállról indítható rakétát. Hirtelen eltűnt minden alázat a hangjából. Na most akkor, köcsögök, feküdjetek le a földre, vagy mindannyian megdöglötök! Az addig röhögcsélő csapat a másodperc törtrésze alatt felfogta, mivel állnak szemben, és mindannyian engedelmeskedtek a kis ukránnak, aki elmagyarázta nekik, hogy a tartozást felejtsék el, és a lekurvázásért, a leköcsögözésért, valamint a kiszállás fejében elviszi az autójukat, továbbá másnapig van idejük az ötmilliós

17 büntetőpénz letételére. Ha nem, akkor vállalják a következményeket. Végül hozzáfűzte: Mielőtt csapatösszevonásokba kezdenétek, közöljétek már mindenkivel, hogy a Jurával húztak uj at. Jurának volt már neve akkor is, de az éjszakában még nem ismerték. Reggel nyolckor a cég székhelyén megjelentek az ukránok. Szilveszter épp a nagyfőnök, Koltai fiával beszélt, amikor Jurával az élen rátörtek az irodában az ukrán verőemberek. Na, van pénz? Szilveszter tisztában volt a helyzet komolyságával és a reménytelen erőviszonyokkal, ezért azzal próbálta menteni a helyzetet, hogy még nincs, de épp azon ügyködik. Közben a kis Koltai mindent hallott a vonal másik végén, és sürgősen riasztotta az apját, aki persze rögtön Fjodorovot hívta, mert ő volt illetékes minden ügyben, ahol ukránok merültek fel. Nemsokára csörgött is a telefon Szilveszternél, ahol Jura épp azzal volt elfoglalva, hogy az adásvételi szerződést írta. Leltárt készített mindenről, készült az egész kócerájt birtokba venni, tokkal-vonóval. A telefon kicsöngött, és Jura felvette. Te vagy az, kölyök? kérdezte az Öreg kettejük anyanyelvén. Igen, én. De honnan tudtad, hogy itt vagyok? Fjodorov tajtékzott a dühtől. Mit képzelsz te? Meghibbantál? A cég tulajdonosa jó barátom és üzlettársam. Azonnal hagyd őket békén, és gyere el onnan az embereiddel együtt! Jura viszont hajthatatlan volt, hogy ő bizony szétlő mindenkit, ha kell, vagy levágja Szilveszter uj ait egyenként, de őt bizony megsértették, és ezt nem nyeli le. A helyzet megértéséhez hozzátartozik, hogy nem mindenki tudta, mi is a kapcsolat az Öreg és Jura között. Jura ugyanis Fjodorov húgának egyetlen fia volt, és amikor Magyarországra jöttek, az Öreg megígérte, hogy vigyáz a fiúra. Nem igazán tudta, mire vállalkozik. Az ügy vége egy kemény tárgyalás és kompromisszum lett. Jura visszaadja az elkobzott autót, Szilveszter viszont fizet neki nyolcszáz lepedőt fájdalomdíjként az őt ért sértésekért. Persze nem tudott hirtelen ekkora összeget zsebből kifizetni, így a főnöke, Koltai adta neki kölcsön. Később ezt az összeget levonta tőle, és kipenderítette a vezető pozícióból is. Szilveszter ezek után került hozzánk. Így állt össze tehát a mi csipet-csapatunk. Hivatalosan nem volt főnök, csak Szilveszter próbálta meg néha magához ragadni az irányítást. Olyankor gyorsan észhez térítettük. Papíron ugyan nem tartoztunk senkihez, de a különböző kapcsolataink leginkább Koltaihoz fűztek bennünket. Tőle kaptunk melót,

18 repertoárunk az ő megoldhatatlan ügyes-bajos dolgaiból állt. Persze így vagy úgy beestek még egyéb okosságok is. Egész jól mentek a dolgok, míg egy barátom le nem hívott nyaralni Füredre. Ez a barát, Antal Sanyi, az akkoriban Tenerifére menekült Takács első számú testőre volt. Mivel a védelme kiterjedt egy kisebb üdülőre is, a sleppemnek adtak három szobát ingyen, ráadásul pusztán emberbaráti szeretetből határozatlan időre. Pénzünk volt bőven, meg persze Sanyika is intézett néhány kisebb melót, zsarolásokat, lehúzásokat, ilyesmi. Szóval jól elvoltunk, amíg Bandi bátyám fel nem csörgött. Ugye Füreden vagytok? Tegyetek már meg egy kisebb szívességet, oké? kezdte a mondókáját. Az ügy úgy festett, hogy Bandi egyik régi cimborájának épp egy füredi nője volt. Nos, ennek a nőnek az előző pasija hagyott hátra némi sarat, azt kellett volna elintézni. Természetesen nem kérik ingyen mondta Bandi -, de ne húzzátok le őket nagyon. Hát jó, beadtam a derekam, és megbeszéltem a nővel meg a mostani párjával egy találkát estére. Ott aztán elmagyarázta a csaj, miről is van szó. Az előző palijával közösen gyűjtöttek valami vállalkozásra, aztán amikor szétmentek, Andi hiába kérte vissza a részét, a fazon az arcába röhögött, hogy ilyenről nincs papír, és ha ez nem tetszik neki, verje meg. És most mi legyen, verjük ki belőle a lóvét? kérdeztem türelmetlenül. Nem ezt akarták. Csak egy visszadátumozott szerződést kell aláíratni a pasival, amelyen elismeri a tartozást, a többit majd a bíróságon intézik. Én mondtam ugyan neki, hogy gyorsabban is el lehet ezt intézni, mert ha kell, bezsákoljuk a palit, és addig verjük, amíg pénzt nem szarik kamatostul. Andi azonban ragaszkodott hozzá, hogy csakis a papírokat írassuk alá, vagyis legyünk ott vele, mint testőrök, mert fél a százharminc kilós volt élettárstól, és finoman szóljunk rá, ha véletlenül nem akarná a papírt aláírni. Beleegyeztünk. Fejenként negyvenezret kínált a csaj, de kikötötte, hogy csak két ember kell mellé, úgyhogy mi ketten mentünk, Sanyi meg én. Frenkit, Szilvesztert, Zalánt és a többieket az üdülőben hagytuk. A pasas Füred mellett vezetett valami tűzoltótábort, úgyhogy kocsiba ültünk. Az én Firebirdömmel mentünk. A csaj, a hapsija, a Sanyi meg én. Négy perc alatt ott voltunk a tábornál. Az utolsó pillanatban derült csak ki, hogy a nő úgy adott elő minket, mint akik konténereket akarnak vásárolni. Ez azért kellett, hogy egyáltalán beengedjenek a tábor területére, amely éppen üres volt. Akkor készültek a következő turnus fogadására.

19 A delikvens még be is invitált bennünket, aztán elkezdett dumálni az épp aktuális konténerárakról. Andin láttam, hogy hiába állunk mellette, még mindig fél a veréstől, és nem meri megpendíteni a jövetelének igazi okát. Sanyi elégelte meg először a konténereket. Na, ide figyelj, te hombáragyú barom. Mi semmiféle köcsög konténert nem akarunk venni, sem eladni. De abban biztos lehetsz, hogy olyan méretes zakót szabunk neked, ha nem írod alá a papírokat, hogy beszarsz. Megértetted? Hát ez elég lényegre törő megszólalás volt. Én közben folyamatosan a tag arcát néztem. Hát nem láttam rajta, hogy Sanyika nagymonológja annyira megrémítette volna. Nem igazán hatotta meg az sem, hogy hárman állunk vele szemben, mármint Andin kívül. Sőt, még ahhoz is volt lélekjelenléte, hogy lekezelő legyen a nővel. Mi van, te faszszopó, hát verőembereket hozol rám...? A többit már nem mondhatta el, mert Sanyika egy ütéskombinációval amortizálta. Két pillanat alatt. Mint később kiderült, eltörte az orrát, az arccsontját és még vagy négy bordáját. Az ipse fejhangon visítozni kezdett, hogy hagyjuk békén, ő aláír bármit és odaadja bármijét, csak ne bántsuk. Orrán, száján dőlt a vér. Miután elbugyborékolta a mondandóját, kerestem neki egy törülközőt a szekrényben, és a képéhez nyomtam. Ettől elállt a vérzés, legalábbis nagyjából. Kezet mosattam vele, aztán elolvasás és egyetlen mukk nélkül aláírta a szerződést. A barakkban volt egy telefonkészülék és CB-rádió is. Sanyika erősködött ugyan, hogy törjük össze, de én nem hagytam. Ez hiba volt. Nem is kicsi. Mondtam az ipsének, hogy amíg motorzúgást hall, meg se moccanjon, mert visszajövünk, és minden csontját összetörjük. Elhajtottunk. Úgy hittük, minden rendben. A nő ideadta a pénzt, mindenki elégedett volt. Talán csak az összevert pasi nem. A visszafelé vezető úton elénk vágott egy rendőrautó. Meg sem fordult a fejemben, hogy gond lehet, hiszen a rendőrkapitányság utcája mellett haladtunk el, ahol nem szokatlan egy kikanyarodó járőr. A kocsi azonban hirtelen lefékezett, és keresztbe állt előttünk. Persze szép lassan félreálltunk. Még mindig nem aggódtam. De amikor csőre töltött fegyverrel hadonászva közölték, hogy szálljunk ki, vagy szétlőnek minket, hát, akkor már gondoltam, hogy gáz van. A kérdés csak az volt: mekkora? Mondtam, hogy nincs nálunk semmiféle fegyver, de ez nem túlzottan hatotta meg őket. Csak akkor nyugodtak meg kissé a kedélyek, mikor szétvetett lábakkal a motorháztetőre támaszkodtunk, és a zsaruk megmotoztak minket, majd a kocsit is átvizsgálták, és tényleg nem találtak semmit. Megbilincseltek bennünket, és rablás alapos gyanújával előállítottak. A füredi rendőrségen kötöttünk ki. Külön-külön betettek minket a fogdába, de

20 elkövették azt a hibát, hogy nem vették el tőlünk a rádiótelefonjainkat. Persze elkezdtünk lázasan telefonálgatni. Én Bandit hívtam fel, elmagyaráztam neki, mi az ábra. Azt mondta, nyugi, semmi gond, már intézi is az ügyvédeket, addig ne mondjunk semmit. Közben Sanyi is intézkedett. Odaküldte a spanjait a tűzoltótáborba, de a delikvensünk nem volt ott, mert éppen kihallgatták a füredi rendőrök. Azt adta elő, hogy kiraboltuk. Nem tudta a szarházi, hogy elkaptak minket, és nem találtak nálunk semmit, ezért bemondta még a jövő hetet is. Szerinte elhoztuk a tábori pénztárt, a CB-t, a telefont, a hivatalos papírokat, a könyvelést meg mindent. Persze a nyomozók is tudták, hogy nem stimmel a vallomása, mégis hazaengedték. A táborban Sanyi emberei várták, akik összevissza verték, és a szájába rágták, mit kell mondania másnap a zsaruknak. Ez a verés azonban semmi volt ahhoz képest, amit Bandi brigádjától kapott, mihelyt leértek a Balatonra. Az éjszaka közepén az ügyvédek is megérkeztek. Ekkor vették el a telefonjainkat, majd felkísértek a kihallgatóba. Mindenki ugyanazt a mesét mondta: a nő félt a volt élettársától, ezért testőröket fogadott. A tárgyalás közben a pasi megtámadta Andreát, mi ekkor léptünk közbe, és hát egy kicsit megsérült a delikvens. De természetesen semmit nem hoztunk el. A rendőrfőnök maga mondta, hogy a tűzoltó ipse hazudik, és szíve szerint azonnal kiengedne minket, de nem lehet. Így kaptunk hetvenkét óra elzárást. A veszprémi fogdába kerültünk. Másnap a tűzoltót Dodiék személyesen vitték be a győri ügyészségre, ahol azt vallotta, hogy a rendőrök verték meg, és kényszerítették, hogy ellenünk valljon. A marhája! Így aztán a hetvenkét óra letelte után nem terjesztettek minket elő harminc napra, mert mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a tag nem épelméjű. Nem elég, hogy hazudott, de még a zsarukat is bemártja? No de ilyet! Szóval, elég jól kijöttünk az ügyből. Mikor kiengedtek bennünket, kiderült, hogy az összes újság, de még a tévé is foglalkozott az esettel. Ennek persze baromira nem örültünk. Még szerencse, hogy a vezetéknevemet nem említették, mert akkor megint nem mehettem volna haza egy ideig. Mert az igazság az, hogy bár mindig gátlástalan voltam, és szartam mások véleményére, a családom, az apám, anyám és a testvéreim mindig is sokat jelentettek nekem, ezért érdekelt, hogy mit gondolnak rólam. Pont emiatt kellett óvatosnak lennem, ahogy Bandinak is. Hiszen hiába volt akkoriban az egyik legeslegmocskosabb gengszter az egész országban, a családunk és a környezetük simán elhitte, hogy Bandikánk megbecsült üzletember és hős testőr. Gyanítom, infarktust kaptak volna, ha megtudják az igazat. Banditól mindig is ezt irigyeltem a legjobban. Azt a diszkréciót, ahogy az ügyeket