1DISPUTATartalom. Küszöb Széplaky Gerda: Transzfer Fôtér Bitskey István: Hungáriából Európába Utazó magyarok a korai újkorban...

Átírás

1

2 Küszöb Széplaky Gerda: Transzfer... 3 Fôtér Bitskey István: Hungáriából Európába Utazó magyarok a korai újkorban... 4 Macskakô Tandori Dezsô: Montaigne XXI felé (2. rész) Schein Gábor: (maradjunk tehát) (mint fás zöldségben) Szénási Miklós: Körülményeket figyelembe véve Tar Sándor: Mindennapi sorsaink (Panelmesék 3.) Kapualj Dr. Kazinczy László Szabó István: A karlsruhei modell Takács Péter Levente: Álom a kettes villamosról Gurbán György: A repülôtér feltámadása Orosz Zoltán: Keleti kérdés Árkádok Meggyesi Tamás: Hol ér véget a történeti város? Berta Erzsébet: Hogy ér véget egy történeti város? Lépcsôk Peter Pastor: Hamis vallomások (Adalékok Király Béla legújabb emlékiratához) Molnár Klára: Phaedra és (reményeink) határai (A Csokonai Színház Phaedra címû elôadásáról) S. Varga Pál: Arisztotelész csodálatos és megrendítô világa (Simon Attila: Az örök feladat. Antik tanulmányok) Vitéz Ferenc: Animálja a város énjét Kalmár György: A bölcselet boldogsága (Vulgo 2004/1) Mûhely Gulyás Gábor: Filozófia és poézis Az esszéíró Tandori Tisztaszoba Arany Lajos: A fényképész (Hapák Józseffel beszélget Arany Lajos) Piactér Görömbölyi László: Néhány mondat ürügyén DISPUTATartalom

3 E számunk szerzôi: Arany Lajos újságíró, Debrecen Berta Erzsébet irodalomtörténész, Debrecen Bitskey István irodalomtörténész, akadémikus, Debrecen Görömbölyi László újságíró, lapszerkesztô, Miskolc Gulyás Gábor filozófus, Debrecen Gurbán György újságíró, Debrecen Hapák József fényképész, Debrecen Kalmár György filozófus, Debrecen Kazinczy László mérnök, Budapest Meggyesi Tamás építészmérnök, urbanista, Budapest Molnár Klára PhD-hallgató, Debrecen Nagy Gábor fényképész, Debrecen Pastor Peter történész, New Jersey, USA Orosz Zoltán egyetemi hallgató, Debrecen Schein Gábor költô, Budapest Szénási Miklós költô, író, Debrecen Széplaky Gerda filozófus, Debrecen Takács Péter Levente fôiskolai hallgató, Debrecen Tandori Dezsô költô, író, Budapest Tar Sándor író, Debrecen Szabó István útépítô mérnök, Budapest S. Varga Pál irodalomtörténész, Debrecen Vargáné Karap Kornélia fényképész, Debrecen Vitéz Ferenc író, újságíró, mûvészeti író, Debrecen A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. 2DISPUTA Debreceni Disputa II. évfolyam, 5. szám, május Megjelenik 1000 példányban Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Kovács Zoltán (Fôtér) Szénási Miklós (Kapualj) Széplaky Gerda (Lépcsôk, Macskakô) Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) disputa@deol.hu Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) ISSN

4 A legelsô utazás talán a születés volt. Kábultság, zuhanás, misztérium. Melyrôl csak egyetlen bizonyosság él benned: hogy valaha úgy sejtetted, egy másik világból érkeztél ide, valahonnan, idegen helyrôl. Ám ahogy ketyeg az órád, felejted mindezt, ahogy egyre messzebb tûnnek gyermeteg szorongásaid, úgy egyre kevésbé hiszed már egy valaha-volt, másfajta élet lehetôségét. Pedig mintha mindig azt a legelsô utazást ismételnéd. Mintha mindig azt a legelsô helyet kutatnád, bolyongó Odüszszeuszként, ahová úgysem juthatsz vissza már. Buszra szállsz, villamosra, autóba, vonatra, repülôre. Bevágod magad, felbôg a motor. Zúgsz és zuhansz. Arra vágysz talán, hogy minden tökéletesen ismeretlen legyen. Amszterdam, Alaszka, Algír. Idegen arcok, idegen szagok, idegen ruhák. Belgium, Brazília, Banglades. Idegen utca, idegen ház, idegen kövek. Más föld a talp alatt. Vagy már csak por, terjengô fehérség mindenütt, sivárság. Nincs fû, nincsenek bokrok, nincsenek fák. Csak a felismerés van, éppen itt, a sivatag buckái között: tartozol valahová. Mely egyben felismerése annak is: oly esetleges, hogy miért nem a Föld egy másik szegletébe tartozol inkább. Felszállsz a repülôre, távolodsz. Minden utazásoddal, minden gondolatoddal (melynek útja van, mindennek útja, története, kezdete és végcélja van) önmagadra találsz? Jóllehet, egyre kevésbé utazunk már. Csak eszközeink vannak: puha ülés vagy éppen egy hûvös fémrúd a troli elektromos csápjai alatt. És dizájnos, egyre lassabban rohadó kaszni, tollazott mellsô végtagok helyett pedig ott a motorizált vasszárny. A száguldás technikai vívmányai az égig érnek. Éppen csak egyvalami tûnt el és iktatódik ki mind gyorsabban a gyorsaság korának XXI. századából: maga az utazás. Hogy megteszel egy lépést, kettôt. Hogy körbejársz egy fát. Hogy az aszfalt málladozó szélein végigsimítod az ujjad, hogy az útmenti fûszálak közt agyontaposol néhány közeledbe férkôzött, kotnyeles hangyát. Hogy a szekér zörgésének ritmusára végigpergeted fejedben életed legszebb elôzô napját. Transzfereket bonyolítunk: embert, húst, kôolajat szállítunk vagy borjakat zötyögtetünk egy marha nagy vagonban. Egyik helyrôl a másikra juttatjuk a kívánt árut. Közlekedünk. Felszállsz a gépmadárra Debrecenben és leszállsz a török Riviérán. Most-pillanatok vannak, meg egyik pont van és másik pont. Köztük pedig nincs semmi, hacsak nem egy stewardess kedves mosolya, még egy kis frissítôt? S az a néhány ezer kilométer, potom, ami lent, a mélyben tengereken és sziklákon keresztül fut. De csak a képzeletedben! Virtuális útjaid vannak, melyek egy filmvászon képsorain vezetnek át vagy egy számítógép memóriájában futnak, tapintani nem tudod, szaguk nincs. Virtuális útjaid vannak, mintha sorozatosan csak hajótörést szenvednél Gulliverként utazod be képzeleted megannyi útját. Az utazás fikcióvá vált. Már nemcsak az idô jelent számodra paradoxont, amelyben pillanatok csúsznak egymásra, felrúgva a linearitás szabályszerûségeit akár, hanem a tér is (sokkal inkább), amelynek aligha kötik már össze utak egymás mellett fekvô pontjait. Pontok rakódnak egymásra, utcák, városok, földrészek, egymásba íródik az itt és ott és ugyanakkor. A tér nem kívülség többé, nem tudod magad elé teríteni, mint egy rongyosra hajtogatott térképet. Ami valaha érzékinek tûnhetett, aminek átéléséhez, megragadásához valaha a postakocsi is túl gyors volt (Goethe nem hiába szidta a sebességet), az ma áttevôdött a szellem univerzumába, a képzelôerô, a tiszta bensôség terébe. Annyit még átélsz talán, hogy az autó kerekei döcögnek alattad (áldott, balkáni útviszonyok!), hogy a lelkedet 120 kilométer/óránál nemcsak hogy kirázzák, hanem a szurkos, fekete aszfaltba is bedöngölik de hát ez sem több a közlekedés unott mámoránál. Az utazás telosza a helyváltoztatás, amely a sebesség technikai eszközök általi növelését követelné csakhogy az utazás valósága, élményszerûsége tagadja a gyorsaság jogosultságát. A száguldás összesûrített és megrövidített teret eredményez. Nem is teret, hanem csak egyetlen csomópontot, amelyben a helyváltoztatás metaforikussá, azaz átvitté válik: olyasvalamivé, ami az érzékelhetôt szükségszerûen a távolba rejti. 3DISPUTA Küszöb Széplaky Gerda Transzfer

5 4DISPUTA Fôtér Bitskey István Hungáriából Európába Utazó magyarok a korai újkorban Kóborolni, nézelôdni, bolyongani bárki képes: ám kevesen tudnak fürkészni, tanulni, azaz helyesen utazni írta a jeles németalföldi humanista tudós, Justus Lipsius 1578-ban egy itáliai útra induló nemes ifjúnak szóló terjedelmes levelében. A továbbiakban azt fejtegette, hogy az utazás célját határozottan ki kell jelölni, s hogy az hasznos legyen, azért fáradozni kell, de ez meghozza gyümölcsét, a tudás és gyönyörködtetés kettôs örömével kecsegtet ugyanis a jól szervezett utazás. Aligha kétséges, hogy ebben az értekezésben összegezôdtek az európai civilizáció korábbi utazási tapasztalatai, de már kifejezésre jutott bennük a reneszánsz ember tudásvágya, szellemi igényessége, céltudatossága is. Míg a középkorban fôként a hasznosság (utilitas) volt az utazások szervezô elve, s ennek megfelelôen valamely konkrét cél vezette az útrakelô (viator vagy peregrinator) lépteit, addig a humanizmus a gyönyörködtetés (delectatio, voluptatio) igényét is megfogalmazta s beiktatta az utazások indítékai közé. A gyakorlati cél, a praktikus haszon természetesen a kora újkor utazói számára is elsôdleges volt, emellett azonban (ha nem is mindig tudatosan) az utazások élményszerûsége egyre gyakrabban került szóba és kapott hangot a naplókban, úti beszámolókban, országleírásokban. A 16. század közepétôl Európaszerte szinte áttekinthetetlen sokaságban keletkeztek az utazás szervezésére, szabályozására, módozataira vonatkozó írások. Közülük a legkiemelkedôbbek szerzôi (Guglielmo Grataroli, Hilarius Pyrckmair, Hieronymus Turler és mások) egyrészt lelkesen buzdítottak az utazásra, másrészt szakszerû útmutatást adtak az útrakelôknek. A 21. századi egységesülô Európában indokoltan fordul a figyelem régebbi korok gazdasági, társadalmi, kulturális, interetnikus kapcsolatrendszere felé, s ezen belül az utazási irodalommal újabban Eleinte a reneszánsz ember kalandvágyó merészsége adott ösztönzést az útrakeléshez, késôbb egyre inkább gondosan megtervezett akcióvá, szakértelmet és sokoldalú tájékozottságot igénylô mesterséggé vált az utazás megszervezése. konferenciák és tanulmánykötetek egész sora foglalkozott Európa-szerte. A kapcsolatok két fô formáját a peregrinatio, ill. a communicatio jelentette. Az utóbbi írásos vagy szóbeli szövegekben nyilvánult meg, az elôbbi viszont a fizikai helyváltoztatásban, a mobilitásban nyilvánult meg. Az utazások során létrejövô közvetlen kapcsolat egyénnek és közösségnek egyaránt elsôdleges lehetôséget kínált az idegen kultúrák, a sajáttól eltérô mentalitások megismerésére, s ezzel természetesen a saját identitás pontosabb meghatározására, az önszemlélet tudatosítására is. Az úti beszámolók különféle fajtái ma már az európai kultúrtörténet legfontosabb forrásai közé számítanak, számbavételük a nemzetközi szakirodalomban folyamatos. Már a középkori Európa mobilitását is meglepôen élénknek mutatják az újabb kutatások, a legismertebb európai zarándokcélpontok (Aachen, Canterbury, Einsiedeln, Köln, Trier, Santiago de Compostella) évrôl évre tömegeket vonzottak, de a magyar zarándokokat sem riasztották vissza az útonállók támadásai, a viszontagságok, az idôjárási nehézségek a nagyobb utaktól. A kora újkorra az egész kontinensen tovább erôsödött az utazási kedv, és ami még fontosabb: megnövekedett a világlátott emberek tekintélye. Eleinte a reneszánsz ember kalandvágyó merészsége adott ösztönzést az útrakeléshez, késôbb egyre inkább gondosan megtervezett akcióvá, szakértelmet és sokoldalú tájékozottságot igénylô mesterséggé vált az utazás megszervezése. Ennek a folyamatnak Magyarország is részese lett, a 16. század végétôl kiterebélyesedett az utazási irodalom, s annak szinte valamennyi mûfaja megjelent a Kárpát-medence értelmiségének körében. Magyarország a kontinens nyugati és keleti régiójának határvidékén a kora újkorban fokozottan is arra kényszerült, hogy kapcsolatrendszerét

6 elevenen tartsa, az utazási tapasztalatok felhalmozása létérdeke volt, s ezek a tradíciók a jelen korszak integrációs folyamatai számára sem lehetnek tanulság nélküliek. E gazdag mûvelôdéstörténeti anyagot az 1970-es évektôl kezdte kiaknázni a szaktudomány, miután sorra jelentek meg a kora újkor utazásait bemutató forráskiadványok, adattárak és tanulmányok, melyek most már lehetôvé teszik az áttekintést a kor hazai utazástípusairól, az úti célokról, a szokásos utazási elôkészületekrôl, eljárásokról és tapasztalatokról. Úti célok és patrónusok Mindenekelôtt célszerû arra utalnunk, hogy a korai újkorban ismeretlen fogalom volt a nagyobb távolságra történô rövid idôtartamú (pár hetes vagy pár napos) utazás, ilyen utakat legfeljebb csak a királyi szolgálatban álló futárok (cursores) vagy a tehetôsebb nemesek hírvivô szolgái vállaltak. Mindig is a közlekedési eszközök fejlettségének és az útviszonyok adottságainak függvénye volt az utazás, így a korai újkorban hosszú (gyakran több hónapos) elôkészület kellett, hogy megelôzze a jelentôsebb külországi utakat. Szóbeli és írásbeli útmutatások sokaságát kellett tanulmányoznia az utazás szervezôjének, az útrakelô csoport patrónusának vagy éppen magának a peregrinusnak, ha sikeres utat akart szervezni. Az utazás valamennyi fázisának megvolt a megfelelô irodalmi mûfaja, amely eligazítást és tanácsot nyújtott, keretet biztosított a távoli tájakra kívánkozó személyeknek. Elméleti munkák vették sorra elônyeit és hátrányait az útrakelésnek, s ezek az ars peregrinandi típusú kiadványok az otthonüléssel, henyéléssel szemben mindig a vállalkozó szellemnek adtak elsôséget. A teoretikus indoklást az utat finanszírozó patrónus gyakorlati instrukciói váltották aprópénzre, ô adott részletes utasításokat az útrakelô ifjaknak és kísérôiknek. A nevezetes városok megismerésére az útikönyv vagy útikalauz (guida) szolgált, igényesebb utazók a 17. században már ezeket használták. Különösen is megnövekedett a kereslet a Róma-guidák iránt, a szakirodalom valóságos útikönyvkiadó iparról beszél velük kapcsolatban. Zrínyi Miklós például minden bizonnyal a Le cose meravigliose dell alma citta di Roma (Roma, 1636) címmel kiadott városismertetô kalauzt használta, Zrínyi Miklós például minden bizonnyal a Le cose meravigliose dell alma citta di Roma (Roma, 1636) címmel kiadott városismertetô kalauzt használta amely részletesen tárgyalta az örök város látnivalóit. Az út során általános volt a napló (diarium) vezetése, hazaküldött levelek (missiles) számoltak be az élményekrôl, majd részletes útirajzok és útleírások (descriptiones) ecsetelték a látottakat, olykor ezek színvonalas emlékiratokká, memoárokká terebélyesedtek. A peregrinusok hazaküldött beszámolói olyan tudósítások, amelyek biztosították az információcserét Európa és a Kárpát-medence lakossága között. A külföldi kapcsolatokat, barátságokat az album amicorum-ok rögzítették, ezekbe került a búcsúztató vagy búcsúzó költemények számtalan variánsa is (propemtikon, apobaterium stb.). A kor magyarországi utazóinak társadalmi rétegzettsége igen színes. Királyok és fejedelmek, diplomaták és hivatalnokok, prédikátorok és diákok, adószedôk és kereskedôk, katonák és mesteremberek, céhlegények és vándormuzsikusok egyaránt járták az utakat, a nagyobb egyházi ünnepek alkalmával pedig a paraszti tömegek indultak búcsújárásra. A mobilitást természetesen a hadi és politikai események erôsen befolyásolták, elôsegítették vagy éppen gátolták. A szûkebb értelemben vett mûvelôdéstörténeti szempontból jelentôs utazásokat a kor elméletírói általában két nagy csoportra osztották. Egyfelôl a peregrinatio sancta, másfelôl a peregrinatio academica, azaz a vallási, ill. a tanulmányi célból történô utazás számított elismert érdemszerzô vállalkozásnak, egyént és közösséget egyaránt szellemileg gazdagító tevékenységnek. A kétféle motiváció olykor össze is kapcsolódhatott, többnyire mégis jól elkülöníthetô utazástípus volt a zarándokút, a búcsújárás, a csodatévô szobrok, kutak, források, barlangok, templomok s egyéb kegyhelyek tömeges felkeresése, amely egyrészt penitenciatartás és vezeklés céljából, másrészt pedig újabb kegyelmek elnyerésének reményében történt. Ez volt a barokk kor tömeges utazási formája, amely már csak olcsósága miatt is népszerû volt. A zarándokútra többnyire csoportosan vállalkoztak: egy-egy családi közösség, rokonság vagy még gyakrabban egy település lakói együttesen keltek útra. Amennyiben 30 fônél nagyobb volt a csoport, akkor általában processióról, búcsújáró menetrôl volt szó, ez közös imával, énekléssel, zászlók és kegytárgyak hordozásával, 5DISPUTA Fôtér

7 DISPUTA Fôtér 6 plébánosi vezetéssel zajlott le. Többnyire gyalogosan tette meg a csoport az utat, csak kivételesen került sor jármû igénybevételére (pl. betegszállítás kocsin vagy taligán, folyókon történô átkelés csónakon Kíváncsi vagy, mivel szerzett dicsôséget s hírnevet magának Odüsszeusz? Elment a világ végére, s felkeresett sokféle emberfajtát, sokféle várost, s ezzel szolgált rá, hogy kerek e világon verseljenek róla. Ha tehát dicsô hírnevet akarsz nyerni, keresd fel Odüsszeusz példájára a távoli országokat! az utazónak két dologra van leginkább szüksége: türelemre és pénzre. stb.). Szállásul gyakran a kolostorok kerengôje szolgált, némelyiken egyszerre ezer ember is eltölthette az éjszakát. Az elôkelô, gazdag emberek sem voltak itt kivételek, a zarándoklat csakis a viszontagságok vállalásával érhette el célját. Más indítékkal s más módon került sor a tanulmányi és ismeretszerzési célú utazásokra, melyek már sokkal inkább tekinthetôk a modern turizmus elôzményeinek. A magyarországi utazáselméleti irodalom elsô fontos fejtegetésének szerzôje, báró Forgách Mihály, Justus Lipsius levelezôpartnere 1587-ben wittenbergi egyetemi beszédében himnikus szárnyalású szavakkal biztatta utazásra a magyar ifjúságot. Retorikus kérdéssel indította érvelését: Kíváncsi vagy, mivel szerzett dicsôséget s hírnevet magának Odüszszeusz? Elment a világ végére, s felkeresett sokféle emberfajtát, sokféle várost, s ezzel szolgált rá, hogy kerek e világon verseljenek róla. Ha tehát dicsô hírnevet akarsz nyerni, keresd fel Odüsszeusz példájára a távoli országokat! Ezt tanácsolja íme, egy elôkelô, érdemdús fôúr, aki saját tapasztalatából ismerte meg az utazás sok elônyét. Ôt kövesd útmutatódul, magyar ifjúság, ha nem akarsz alulmaradni s készakarva eltékozlója lenni dicsôségednek. Mint tudjuk, a magyar ifjúság nagy számban vállalkozott az utazásokra, fôként az egyetemjárás volt tömeges a kora újkorban, ez természetesen még haszonelvû vállalkozás volt, a nemzetközi tudományossággal történô lépéstartás kényszere vezette, tehát jellegében különbözött a modern kor ún. szabadidô-turizmusától. Viszont a hazatérôben lévô diákok nem egyszer tettek olyan kerülôutakat, amelyeknek célja már egyértelmûen Európa megismerése, s az ottani tapasztalatszerzés volt, a stúdiumok kiegészítése az idegen nép között járás, az idegen földek látása élményeivel. Klasszikus példája ennek Szepsi Csombor Márton utazása: közel két évig Danckában (Gdansk) végezte tanulmányait, innen indult féléves nyugat-európai útjára, Dánián át Hollandia, Anglia, Franciaország, Németország és Csehország látására. Járt többek között Amsterdamban, Londonban, Párizsban, Strasbourgban, Heidelbergben, Nürnbergben, Krakkóban, utazott hajón, szekéren, gyalog, s lelkesült csodálkozással számolt be az európai polgári kultúra produktumairól: épületekrôl, szokásokról, emberekrôl, tájakról, kuriozitásokról egyaránt. Úgy figyelte ô Európát, hogy közben mindig hasonlított, a magyar viszonyokat vetette össze a látottakkal, igyekezett hazahozni a tapasztalatokat, számára nem csupán kikapcsolódás volt az utazás, hanem kettôs dimenzióban gondolkodás eszméltetô alkalma is. Emellett azonban az útonjárás nehézségeit és veszedelmeit emberi közelségbe hozta útleírása, jellemzô, hogy a holland tengerparton elszenvedett viszontagságai kapcsán azt jegyezte fel, hogy az utazónak két dologra van leginkább szüksége: türelemre és pénzre. Az utazók vezérfonala A Szepsi Csomboréhoz hasonló módon még sok száz protestáns fiatal járta be Európa különféle városait, fôként a németországi és németalföldi egyetemi központokat. Elsôsorban ôk hasznosíthatták a késmárki iskola tudós rektorának, Frölich Dávidnak könyveit, amelyek alapvetô, minden részletre kiterjedô útmutatást adtak az útrakelôk számára. A szerzôrôl az a hír járta, hogy 12 éven át utazott, úgy szedte össze tapasztalatait. Földrajzkönyve (Medulla geographiae practicae, Bártfa, 1639) kifejezetten az utazók hasznára készült, s határozott célkitûzése szerint fôként Európa nevezetesebb és könnyen megközelíthetô területeit tárgyalja. Az elôszó cseppet sem kíméli az utazások ellenzôit. Szerinte akadnak ugyanis olyan tudákos nagyokosok, akik csizmadiák módjára folytonosan otthon bújnak meg, a vándorlást lecsepülik, és csak földrajzírókat forgatnak, ezeket a németek Buchgelehrtennek nevezik, akik annyira arcátlanok és megátalkodottak, hogy azt hiszik, csupán csak könyvek olvasgatásából ugyanannyit tudnak, amennyit mások saját szemükkel látnak. E szenve-

8 délyes utazási propaganda után rendszerezetten, hét fejezetbe csoportosítva veszi sorra az út során megszemlélendô dolgokat. Eszerint a lelki elôkészület, a zsoltárimádság után szemügyre kell venni az úti célul szolgáló területet, tudni kell annak neveit (régit és újat, névváltozásait), az országok elnevezésének okát, alapítóját, lakosainak helyzetét, a meglátogatott városok fekvését, folyóinak, hegyeinek, kikötôinek, erdeinek, ligeteinek nevét, meg kell ismerni az ottani emberi létesítményeket, házakat, kolostorokat, templomokat, palotákat, várakat, piacokat, tornyokat, bástyákat, fegyvertárakat, kerteket, kutakat, szobrokat, festményeket, végül tanulmányoznia kell az utazónak a fogadó ország politikai életét, kormányzásának módját, iskoláit, oktatásügyét, könyvtárait, közerkölcseit, számba kell vennie tudósait és mesterembereit egyaránt. Általános utazási szabályzatát pedig így adja meg: Az utasnak sok szenvedést kell eltûrnie, aki ezt nem viseli el, el se induljon. Indulás elôtt ismerje meg a helyeket. Ne csak a külsôségeket figyelje meg, hanem az emberek életét és szokásait is, a helyek fekvését, a régi emlékeket, ebbôl származik a bölcsesség. Vigyen magával térképet, ez az utas vezetôje és szeme, nélküle vakon bolyong az ismeretlenben. Megbízható útitársat válasszon. Hajnalban induljon, éjszaka maradjon veszteg, este keressen biztos szállást, viharban ne menjen. Ne higgyen mindenkinek, de ne is csapjon be senkit, ne fecsegjen, ne vetélkedjék, a tudósokkal társalkodjék. A fogadóban legyen vigyázó, ne számolja pénzét mások elôtt. A többi dologról tájékoztatja Vezérfonalam, melyet sûrûn forgasson útközben. Néhány évvel késôbb jelent meg Frölich újabb mûve, Az utazók könyvtára vagy vezérfonala (Bibliotheca seu cynosura peregrinantium, Ulm, ), amelybe a Medulla tartalma is beépült, s ez a szerzô szerint minden eddig kiadottnál teljesebb, gyönyörködtetôbb és hasznosabb útikönyv, amely tartalmaz száznál több utazási problémát, tanácsokat a vándorláshoz, módszertant a látványosságok megfigyeléséhez, utazási földrajzot és történelmet, öröknaptárat, tájékoztatást az utakról, vásárokról és pénznemekrôl, de megtalálhatók benne az úti jóslatok különféle fajtái (álomfejtések, tenyérjóslások, idôjárási elôrejelzések), s az úti imák és énekek is. A vendéglátó lányait vagy szolgálóit ne zaklassuk szemérmetlenül. Ismeretlen és veszedelmes erdôbe ne merészkedjünk kísérô nélkül. Viharban ne káromkodjunk. A korabeli utazó mindennapjai elevenednek meg a késmárki tudós rektor intelmei nyomán, ezek közül most csupán néhányat idézhetünk illusztrációként. Az utazás elvszerû magasztalása és az utasok testi esendôsége egyaránt megjelenik ezekben. Az elôbbire példák: A tanultság a legbiztosabb úti felszerelés, sem hajótörés, sem tûzvész, sem háború, sem tolvajlás, sem rablás nem árt neki. Érdeklôdéssel kell felkeresni, megszemlélni és megbecsülni a nagy emberek szülôhelyét. Szorgalmasan látogassuk útközben a templomokat. Az utazás módjaira vonatkozó intelmek: Nem kell túlzottan félni az út veszedelmeitôl. Nemcsak az oda-, hanem a visszautat is gondosan meg kell fontolni. A lónak éjjelnappal gondját kell viselni. Számos tanács szól az étkezésrôl: A fogadóban néha nem szánk íze szerint készült ételt is el kell viselnünk. Vendégségben apránként együk az ételt. A részegség kerülendô. Az itáliai vendéglôkben kerüljük a nyúlhúst. Úgy tûnik, akkoriban is voltak renitens, kellô mûveltség híján lévô útrakelôk, késmárki tudós szerzônk több intelme erre enged következtetni: Az útitársak parasztosságát és durvaságát olykor türelemmel viselni kell. Ne versengjünk egykönnyen az útitársakkal. A szálláshelyeken való viselkedést is fontosnak tartja: A fogadóban olyan beszélgetést kell folytatni, ami a gazdát és a többi vendéget szórakoztatja, a beszélôt pedig megkedvelteti. Kerüljük az üres hencegést. A hazugnak jó legyen a memóriája. Elôbb gyôzôdjünk meg a vendéglátó hûségérôl, s csak azután bízzuk rá pénzünket. A vendéglátó lányait vagy szolgálóit ne zaklassuk szemérmetlenül. További tanácsok a veszélyektôl óvják az utazót, imígyen: Ne menjünk vaktában veszélyes helyre. Ismeretlen és veszedelmes erdôbe ne merészkedjünk kísérô nélkül. Viharban ne káromkodjunk. Arra hangsúlyosan igyekszik a szerzô felhívni a figyelmet, hogy a külsô látvány mögött az idegen ország közéletét, szervezettségét érdemes megismernie az utazónak. Szerinte korántsem kielégítô az, ha valakit megkérdeznek, voltál-e ebben a városban, s ô így válaszol: Igen, voltam ott, van annak egy magas tornya, négy temploma s hét kapuja. Kevés ez, s így a költség hiábavaló volt. Mert ugyanígy meg kell vizsgálni azt, hogy az egyes helyeken hogy intézik a közügyeket. Hogyan lehet 7DISPUTA Fôtér

9 mindezt megismerni? Vajon ajándékozzáke a jogászokat, kapnak-e ezüstkelyhet stb., s úgy csavarják-e az ügyet, ahogyan akarják stb. Vajon vannak-e cipészek és pékek is a tanácsban? Mint látható, az állami hivatalok szervezettségére, a korrupció lehetôségére, a közélet demokratizmusára irányuló kérdések ezek, s aligha vitatható, hogy élô igényt fejeznek ki Európa valódi arcának megismerésére. Aki Frölich Vezérfonalát áttanulmányozta, megfelelô módon megismerhette a kor utazási reguláit, felkészülhetett a nem csekély kockázatot jelentô és költséget igénylô vállalkozásra s a továbbiakban már csak rajta (és patrónusa bôkezûségén) múlott, hogy milyen mélységben ismerkedhetett meg Európa beutazott tájaival, mennyi ismerettel és tapasztalattal térhetett haza onnan. A gyalogosan útrakelô viator-ról életszerû leírást ad Comenius 1653-ban Sárospatakon készült jeles tankönyve, az Orbis pictus, amelyhez 1675-ben magyar szöveget is csatoltak. Eszerint: Az úton-járó viszen (hordoz) a vállán tarisznyában (tüszôben) ami belé nem fért a zsebébe avagy táskájába; béfedettetik útiköpönyeggel; kezében tartja a botot (istápot, pálcát), melylyel támogassa magát; szüksége vagyon az útiköltségre (pénzre) s hûv s nyájas társra. A gyalogút kedvéért (az ösvény okáért) hanemha járt (törött) út lészen, el ne hagyja az ország útját. A félfelé való (tébolygó) utak és kettôs utak megcsalnak és félfelé visznek a járatlan (töretlen) helyekre; nem oly igen a kerülô (kerengô) utak és keresztutak. Tudakozzék azért az eleiben jövôktûl (akadóktúl), merre kellessék menni, és ôrizze magát a tolvajoktul (kóborlóktul, nyúzó-fosztóktul), valamint az úton, ekképpen a vendégfogadóban (szálláson is), ahol meghál. A kor utazási alapszókincsét is bemutatják ezek a sorok, amelyek a bemutatáson kívül a gyalogosra leselkedô veszélyekre utalnak. A vízen való átkelés különösen sok nehézséget jelentett. Az útvonalat a hidak, pallók és gázlók helye szerint kellett meghatározni, máskor csónakokról kellett gondoskodni. Nem ritkán úszva keltek át a folyón, ehhez Comenius leírása szerint kákábúl való köteléket vagy felfúvott ökörhólyagokat használtak segédeszközül, egyesek viszont szabadon úsztak kezeknek és láboknak hányatásával, mások megtanulták a vizet tapodni ruhájokat a fejeken hordozván. Kuriózumként viszont azt is hozzáteszi, hogy a búvár úszhatik a víz alatt is, valamint az hal. Fôúri utazások A tehetôsebb, fôként arisztokrata ifjak tanulmányútjainak szervezése természetesen egészen más dimenziókban történt. A 16 éves Zrínyi Miklós itáliai tanulmányútjának elôkészítésével például a király ma- 8DISPUTA Fôtér

10 gát az esztergomi érseket, Pázmány Pétert bízta meg. Több mint fél éven át folyt a szervezés, ajánlólevél ment a királytól a római és velencei követ számára, Pázmány pedig Francesco Barberini bíboros államtitkártól kérte az út támogatását. Senkviczy Mátyás esztergomi kanonok vezetésével népes delegáció kísérte az ifjú magyar arisztokratát, akit Itáliában számos egyházi és világi méltóság fogadott, többek között a toszkánai nagyherceg, valamint VIII. Orbán pápa, aki verseskönyvével is megajándékozta ôt. Nápoly, Róma, Firenze és Pisa voltak az út fontosabb állomásai, az eredmény pedig: olasz nyelvtudás, széles körû irodalmi, hadtudományi és államelméleti tájékozottság, tudatossá érett politikai hivatás. Más irányba, de nem kevesebb haszonnal utazott az ifjú gróf Bethlen Miklós, Apáczai Csere János tanítványa. Miután hollandiai egyetemeken tanult, járt Londonban, Oxfordban, Párizsban, így széles körû politikai tájékozottsággal térhetett haza Erdélybe. Önéletírása szerint lenyûgözték ôt a nyugati kultúra teljesítményei, az uralkodókat övezô reprezentációs formák, az egyetemeken hallott rangos elôadók, a könyvtárak, kórházak, régészeti emlékek, mûgyûjtemények, raritások és kuriozitások, s nem utolsósorban az ottani élet szervezettsége, prakticizmusa. Érthetô, hogy egy emberöltôvel késôbb fiának, Mihálynak, a lehetô legnagyobb gonddal szervezte meg európai körutazását. Bethlen Mihály frankfurti és franekeri stúdiumai után bejárta Dániát, Svédországot, Belgiumot, Hollandiát, Angliát, Svájcot, Németországot, Itáliát, Ausztriát és Lengyelországot, mindenütt megtekintette a nevezetességeket, beszélt tudósokkal és politikusokkal, úgy, ahogy azt az apai instrukciók elôírták. Más kérdés, hogy jól szervezett külföldjárásának tapasztalatait korai halála miatt itthon már nem hasznosíthatta. Az arisztokrácia körében a 17. század végétôl Magyarországon is meghonosodott az ún. kavalierstour, az Európa-szerte divatos utazási forma. E nemesi-lovagi típusú tanulmányút során a külföldre küldött ifjúnak nem egyetemi stúdiumokat kellett folytatnia, hanem az ottani udvari élet normáit, a fôrangúak közötti társadalmi érintkezés szabályait kellett elsajátítania, E nemesi-lovagi típusú tanulmányút során a külföldre küldött ifjúnak nem egyetemi stúdiumokat kellett folytatnia, hanem az ottani udvari élet normáit, a fôrangúak közötti társadalmi érintkezés szabályait kellett elsajátítania, idegen nyelveket, táncot, lovaglást, vívást, jogászi praktikákat, építészetet kellett tanulnia idegen nyelveket, táncot, lovaglást, vívást, jogászi praktikákat, építészetet kellett tanulnia, az önálló pénzkezelés fortélyaiban kellett tájékozódnia. Jó példa erre Széchenyi Zsigmond itáliai körútja, amelyet apja, György rendkívüli gonddal szervezett meg. A 19 éves fiú (nemzeti könyvtárunk alapítójának nagyapja) négy kísérô társaságában 1699-ben kelt útra, mindegyikôjüknek megvolt az út során a feladata, amelyet külön-külön részletes írásos instrukció rögzített. Az apa szigorúan elôírta az útvonalat, a meglátogatandó személyeket és intézményeket, költségvetési tervet adott, s erkölcsi intelmekkel is elhalmozta az utazó csoport tagjait. A hazaküldött levelek részletesen be is számoltak az út minden mozzanatáról. Az úti célok között a magyar katolikus egyházi értelmiség körében elsô helyen természetesen Róma szerepelt, részben az ottani teológiai tanulmányok, részben pedig a pápai udvarhoz fûzôdô kapcsolatok miatt. Pongrácz Imre esztergomi kanonok például részletesen beszámol arról az élményrôl, amelyben az odaérkezô magyar teológushallgatók részesülhettek a római mûvészeti kincsek láttán. Útirajza külön is kiemeli a megtekintett mûalkotások közül Michelangelo freskóját a Sixtusi Kápolnában, s lelkesen tanácsolja: Ezt is nézze meg az, aki meg akarja ismerni, hogy a festészetnek mekkora ereje van. De nem csupán a vatikáni paloták és a Szent Péter-bazilika dekoratív építészeti megoldásairól szól nagy elismeréssel, hanem az építményeket övezô kertekrôl is, amelyekben a gyümölcsfák és pálmák mellett források, kutak, vízesések, barlangok, lépcsôsorok és szoborcsoportok láthatók és alkotnak mûvészi egységet. Mindez az akkoriban Európa-szerte divatos barokk ízlés iránti fogékonyság jele, Róma nyilvánvalóan a többi magyarországi utazó számára is hasonló impressziókkal szolgált. Több fennmaradt útinapló tanulsága szerint az Itáliába igyekvô magyarországi utazók mindig Bécsbôl indultak, s általában egy hónapig tartott az út Rómáig. A nagyszombati egyetem rektora, Sennyey László jezsuita atya 1687-ben 34 nap alatt tette meg az utat Bécsbôl Rómába, a viszszaút mindössze 31 napig tartott. Csáky Imre bíboros 1721-ben három hét alatt tette meg ugyanezt, s 30 nap alatt ért DISPUTA Fôtér 9

11 DISPUTA Fôtér 10 vissza. Ladányi Elek Zsigmond minorita tartományfônök Egerbôl indult két társával a római rendi nagykáptalan ülésére 1731-ben, ô az odautat 73 nap alatt, a viszszautat 58 nap alatt járta meg. Átlagosan napi 32 kilométert teljesítettek, az út javarészét gyalog tették meg, csupán egy-egy szakaszon fogadtak postakocsit vagy szálltak hajóra. A szerzetesek, ha csak lehetett, kolostorokban szálltak meg, a világi utazók fogadókban éjszakáztak, a fôrangúak pedig többnyire egymás udvarait keresték fel utazásaik során. Minden rendû és rangú utazóra jellemzô volt azonban, hogy útvonalának nevezetességeit, látnivalóit megtekintette, olykor több napot is rászántak arra, hogy elidôzzenek az arra érdemes helyen. Ilyen volt többek között Velence, ahol átutazóban szinte mindenki több napot is szívesen eltöltött. Így járt el például a Szentföldre zarándokoló ferences páter Kiss István is, aki elragadtatással szólt az Adria királynôjének szépségérôl. Bizonyára sok magyar Velence-utazó élményei voltak hasonlóak az övéihez. Szerinte itt az épületek oly mesterségesek és kivált faragott kövekbôl, hogy álmélkodásra indítja a látókat. Elsô benyomása az, hogy az egész világon a tenger vizei között legmesterségesebben épült nemes Venezia ( ) különös szigetecskéken úgy feküszik, mintha az egész város a vízbôl eresztené fel a nagy roppant szép palotákat. Mély benyomást tett rá a Szent Márk tér, valamint a dózsepalota, ahol mint írja nem gyôztem bámulva nézni a mesterséges picturákat és más figurás írott, faragott, rakott, szövött ábrázolatokat. Különösen tetszett neki a jezsuita templom, amelyben drága színû, különbözô kövekkel kiékesített négy nagy oszlopot vett szemügyre, melyek mindegyike szeletes drága sokszínû napkeleti fáin kövekkel vagyon felficerézve. Az egyik apácaklastromban pedig a musikálást és éneklést dicséri, s megjegyzi: ennél szebbet soha nem hallottam sehol ez ideig Nincs az a kanária madárka, ki úgy vezetné az nótát. Sôt azt véltem, hogy nem emberi, hanem valami angyali az éneklés. Velence tehát egyrészt önmaga értékei, másrészt közlekedési helyzete miatt állt a barokk korban az utazók érdeklôdésének középponjában. Itt szállt gályára Kiss István, aki alighanem a legteljesebb és legszínesebb barokk kori, magyar nyelvû útleírást készítette el 1766-ban tett jeruzsálemi utazásáról, számot adva a korabeli tengeri hajóút viszontagságairól és élményeirôl egyaránt. Szekéren és hintón Külön ládában tartotta a csatlós a kocsi pótalkatrészeit, s az inas a tartalék lószerszámokat, s még egy további láda az asszony aprólékos portékája s egyetmása elhelyezésére szolgált. Nem csoda, hogy olykor sem elôre, sem hátra nem lehetett kilátni a ládák sokasága miatt. A Kárpát-medencén belül viszont az utazás gyalog, lóháton, utazókocsin vagy éppen hintón volt lehetséges, attól függôen, mennyire volt gazdag az utas. A Tinódi Lantos-féle vándorzenészek és szegényebb diákok gyalog taposták az út porát vagy sarát az idôjárástól függôen, s szerencséjük volt, ha felvette ôket egy-egy szekér. A 17. században a Habsburg Birodalom területén már viszonylag rendszeresen mûködött a postakocsi-szolgálat, ezt azonban csak a tehetôsebbek tudták megfizetni. Az úri rend természetesen saját kocsiján utazott, ha családjával együtt kellett útrakelnie. Ha nem, akkor mint Apor Péter írja csak paripán ment, ott konyhaszekér nem volt, hanem az vezetéken vagy szolgánál viaszas palack bor, fejér cipó, némelyeknek az tarisznyában ösztövéres szalonna, amellé fokhagyma, sódor, pár- vagy mogyoróhagymával, sült tyúk Nyárban, mihelyt jó füvet kaptanak, megszállottak, az köpenyeget az fûre, vagy ha szénabuglya volt, az buglya mellé leterítették, így került sor az ebédre. Az urak közül folytatja Apor némelynek volt sastollas, forgós szolgái is utána, s az urat a számos inas és étekfogó mellett még trombitások, töröksíposok, hegedûsök, dudások, furulyások, cimbalmosok, énekesek és asztali mulattatók is kísérték. Ha az úr egyik jószágból a másikba utazott, akkor 8 10 társzekér csatlakozott hozzá, rajtuk élelmiszerek, konyhafelszerelés, valamint hat, hét, nyolcejteles ónpalackok, pincetotok. Még több elôkészület kellett az utazáshoz, ha arra családostul került sor. Ismét Apor Péter szavait idézve: Mikor penig útra indultanak feleségestôl, az böcsülletes nemességnek állapotjához képest kis bôrös kocsija volt, mikor közel ment, két lovon járt, mikor távulabb ment, négy lovat fogatott be A hintók mind bôrös magyar hintók voltanak Az magyar hintó is kétféle vala, egyik kétfele eresztôs, az drágább

12 is volt, az második orsós. Amely uraknak kétféle hintaja volt (de az ritka volt), az kétfelé eresztôsön járt az úr, az orsóson az asszony. Hatlovas hintó esetében a kocsis nyeregbôl hajtotta a lovakat. Comenius leírása szerint a nagy úri rendek járnak hat lovakon, két kocsissal, függô szekérben, melly hívattatik hintónak. Egyebek két lovon, kocsin. A hintókat gondosan felszerelték, belsejükbe párnazsákokat raktak, díszes szônyegekkel letakarták s rögzítették ôket, így alakították ki a kényelmes üléseket. Az útra egy fazék káposztát, sültet, fehér cipót és pincetokban bort vittek magukkal, mivel (mint Apor írja) mindenütt jó bort nem kaphattak. A hátulsó bak mögött helyezték el a nagy öreg, bôrrel borított, ónos szegekkel cifrán megvert utazóládát, amelybe az asszony köntöseit, szoknyáját s egyéb portékáit mind bérakták s még külön is volt egy fejérruhás láda. Külön ládában tartotta a csatlós a kocsi pótalkatrészeit, s az inas a tartalék lószerszámokat, s még egy további láda az asszony aprólékos portékája s egyet-mása elhelyezésére szolgált. Nem csoda, hogy olykor sem elôre, sem hátra nem lehetett kilátni a ládák sokasága miatt. Apor Péter az ülésrendrôl is részletes tájékoztatást ad. Az hátulsó ülésen az úr s az asszony ültenek, ha olyan 3 4 esztendôs gyermekek volt, azt közbenvették, ha penig nagyobb volt, kivált leány, az öregasszonnyal az elsô ülésben ült, némelykor hárman is ültek elô. Az frajok az ablakban ültenek, néha négy személy is szorult a két ablakban. Az csatlón hátul az úr felôl állott az csatlós, másfelôl, az asszony felôl az inas, annak a nyakában volt az úr mosdó, aranyas csészéje az orcatörülôvel, fésûvel együtt lódingmódra. Mindeme kényelem ellenére a hintóutak veszélyességét jelzi, hogy a csatlósnak és inasnak már csak azért is készenlétben kellett lennie, mert ahol dôlô volt, leszállottak, s a hintót tartották. A lovas szolgák a hintó elôtt jártak, biztosították az utat, a lovász pedig hátul a vezetékparipákat hajtotta. Ha fôpap kelt útra, hordozható oltárt is mindig vitt magával a kocsikaraván, s a rögtönzött misére az út mellett, a szabad ég alatt került sor, miként azt Csáky Imre bíbornok, kalocsai érsek útjairól feljegyezték. Bethlen Gábor fejedelem utazásairól is számos adat maradt fenn. Utazásaira egész szekérsor kísérte: eresztôs hintó (ún. landauer), konyhakocsi, pohárszékkocsi, innyaadó kocsi, jegeskocsi az élelmiszerkészlet tárolására, fûhordószekér, tábori szekér, s mindehhez járult még a lovaskíséret. Régen és ma Aki messze földön utazik, saját lelkét is bejárja. Ez a ráadás a fontosabb. Sok munka s igen gondos elôkészület kellett tehát a kora újkori utazások megszervezéséhez. Múltat fürkészô áttekintésünk végén érdemes feltennünk a kérdést: vajon a nagy körültekintést igénylô, sok veszéllyel is járó régi utazások résztvevôje szerzett-e több tapasztalatot az út során, avagy a modern kor turistája, akinek jóval kevesebb a szervezési gondja, akit irodák segítenek az út lebonyolításában, s akit a modern közlekedési eszközök pár óra alatt bármely európai úti célhoz odaröpítenek? Vajon a gyorsaság, az idôkihasználás kényszere nem jár-e számottevô élményveszteséggel? Korunk tömegturizmusa ad-e lehetôséget arra, amire a régi századok utazójának bôven nyílott alkalma: közvetlen kapcsolatba kerülni a természettel, a táj rejtett szépségeivel, az ott élô emberekkel, megismerni azok nyelvét, mentalitását, kultúráját? Megismerni Európát, nemcsak külsô látnivalói, hanem belsô szervezettsége, mûködése révén is? Aki messze földön utazik, saját lelkét is bejárja. Ez a ráadás a fontosabb, az emelkedés az önmegismerés Alpesei felé írta a sokat utazó költô, Illyés Gyula, s megfigyelése érvényét erôsíti az a sok évszázados utazási tapasztalat és élmény, amely utazásszervezési irodalmunkban megjelent. De vajon figyel-e modern korunk Európa-járása erre a szempontra? Válik-e az utazás a helyváltoztatáson és a környezetváltáson túl az eszmélkedés alkalmává is, a szemhatár tágításának és az identitástudat erôsítésének lehetôségévé is? Képes-e a megnövekedett technikai lehetôségek nyomán fellendülô modern utazásszervezés biztosítani és társítani a lenyûgözô külsô látványok bemutatása mellé a belsô élményt, a szellem gazdagodását és épülését is? Évszázadokkal ezelôtti elôdeink tapasztalatai arra intenek, hogy ilyen módon lenne hasznos és gyümölcsözô utazásainkat megszervezni, a jövôben az EU tagországaként a kulturális és tudományos turizmus nemzetközi kapcsolatrendszerében részt venni s abban a magyar hagyományokhoz méltó helyet elfoglalni. DISPUTA Fôtér 11

13 DISPUTA Macskakô 12 Tandori Dezsô Montaigne XXI felé (2. rész) Egészen máshonnét nézve íme, egy felhasználható jegyzetem, lévén hogy e dolgozatra készülve számos papírlapot firkáltam tele, melyek csaknem mind a lábamnál hevernek most, eldobva, felhasznál(hat)atlanul, parlagi premisszaként tehát: ha elnyomó(bb) rendszerekben jogos volt is az a (Mészöly Miklós által például közkeletûen, társalgásian, de filozofikusan) megfogalmazott igény, hogy az írónak igenis legyen meg a tévedéshez való joga, ma azt mondanám, legyen meg annyi joga a filozófusnak, írónak etc., hogy sok mindenre ne is legyen képes. Áttekintésre például; kezdeményezésre; ne legyen képes világot látni (durvulnak a fogalmak!); empátiára (hm! állhat ez?); rendszerezésre; vagy mindezekre, ezek némelyikére idôlegesen ne legyen képes, aztán térjen ám vissza akár a képessége stb. Békésnek, közelien aktuális totalitárius rendszerek híján szabadnak érezhetô (kor)helyzetekben nem okvetlenül alapkritérium a totális emberkép sem. Nem a totális emberkép (emberiségfogalom) megtámadása, ha valaki mellékesnek tartott létezôkkel (létezési formákkal) olyképp foglalkozik, hogy ezek által semmi (állítólagosan; a gyakorlat, az elmélet stb. által különbnek tartott) szent dolgot nem támad. Ellenben esztétikai térbe ott megy át az ily foglalkozás (amennyiben megítélt) mikéntje, hogy az esztétikum netán kialakítandó, megújított, de esetleg hagyományos formakincsre, eszköztárra bízott igényeit kielégítse. Ellenben ezt riasztóan kevésnek érezzük. Akkor egy takaros kisfilm a házi verébrôl, netán két szép ábra egy ismeretterjesztô könyvben ugyanerrôl az állatról vagy akár egy berni pásztorkutyáról stb., de mondjunk többet, egy Giacometti-szobor egy nôrôl vagy vagy és vagy hogy nemes megnyilvánulási formáknál, ne a vulgaritás hitványságánál kössünk ki, igen, hogy akkor ezzel a megszokottnak nem tekinthetô érdemlegesség el van intézve, akár csak pillanatnyilag is oly rémséget nem is említek, hogy egyszer s mindenkorra. Hanem: ha én azt merészelem mondani, hogy ha egy bizonyos mûvész, egy filozofikus mûvész (mi több!) a maga veréb-relációinak bemutatásával, azzal netán, hogy avantgárdnak tartott munkáit követôen hirtelen játékmedvék ha elnyomó(bb) rendszerekben jogos volt is az a (Mészöly Miklós által például közkeletûen, társalgásian, de filozofikusan) megfogalmazott igény, hogy az írónak igenis legyen meg a tévedéshez»való«joga, ma azt mondanám, legyen meg annyi joga a filozófusnak, írónak etc., hogy sok mindenre ne is legyen képes. s ilyenek képzetes (ráadásul képzetes, bár konkrétan játszott) kártyabajnokságairól kezd írni, igen, a második ha terében maradva tehát, ha ez a mûvész, filozófus stb. így tesz, akkor bármit is hozzáadott a jelzett dolgok addig ismert képzetköréhez, ingoványos talajra tévedek. Feltételezem ugyanis, hogy a meglévô dolgokhoz hozzá kell adni mindenfélét (vagy valamit legalább), hozzá, annak érdekében, hogy ne csupán repetitíven elfogadott (design, iparmûvészeti, techno stb.) értéket (v. értéket ) hozzon létre, hanem S itt alszempont: szükséges-e, sôt, érvényesen lehetséges-e új értékek létrehozása? Amikor értéknek ismerik fel (a dolgot), az már elveszti, jócskán elveszti, kezdi elveszíteni stb. érdemleges értékjellegét. Azaz: jellegét nem. Sôt. A jelleget keresnénk, de nem találjuk. Ez az érem másik oldala, bocsánat a kifejezésért: a mûfogadás másik fele. Hiányérzetünk a mûfogadás esetében ennek a túloldalnak az átsugárzása (ebbôl fakad), vagyis hogy mikor már mûrôl (alkotásról) beszélünk, óhatatlanul feladott pozíciókat vizsgálunk, a leghitelesebben feladott mûalkotás-pozíció maga a mûalkotás, azaz a remekmû. Megléte érvényteleníti. (Errôl próbáltunk értekezni, amikor a pontokból össze nem állítható kört taglaltuk, s azt mondtuk, úgy egy éve körülbelül mindegy, mikor!, hogy az impresszionisztikusan létezônek elfogadott kör akkor már inkább lehet a középpontjából rajzolt valóság, érdemben képzet, hiszen a rajzolás révén megfeledkezni óhajtottunk róla, hogy a pontok, bár úgynevezett körvonal, körvonal-elv szerint haladnak, a körzô révén, eszközei egy megalkuvásnak: hogy tudniillik mintha azzal, hogy velük mûveletet körvonalhúzást végeznek, maguk tennék lehetôbbé a lehetetlent. Kevesebbet mondtunk itt. Csupán annyit, hogy a megalkotott mû valódi érzékelése lehetetlen. Hiszen idegenség, önkizárólagosság önmagunk kizárása, a mû részérôl önmaga kirekesztése az összlehetôségbôl. Így a mûvészeti értékelés igyekezete felesleges és meddô.) Ilyen veszélyeket is rejt a konkréttátevés: ha szóban, ha tényszerûen, ha más mód virtuálisan. Ezzel mind nem akartam felmenteni a

14 szemszögembôl korlátoltabb szemszögû mûítészeket, az eleve elkötelezett szellemeket (legtöbbjük nem is tud e jellegérôl!), és végképp nem mondom azt, hogy a konkrétság okvetlen velejárója az érdemleges meglét ily veszélye. (Tehát az érdemleges, nem repetitív, vulgáris stb. meglété.) Ugyanígy képtelenség viszont azt feltételezni, hogy ez a veszély nincs jelen. Kérdés itt az, a mûvész, a filozófus stb. mikor nézhet szembe ezzel a ténykörülménnyel? Lemondást jelent-e részérôl ez, vagyis ha így tesz; netán oly magabiztosságot, melynek gyakorlóterepe természetesen nincsen, nem létezhet. S akkor ez utóbbi épp az az új konkrétum, mely akár a hit fogalmát is helyettesítheti. Az evidenciáét. Elérkezhetünk ennek révén a satori nevezett állapotához is. És nem tilos akkor néven nevezni ezt a legfôbb vágyott jót (már a magunk szempontjából ilyet). Mert segédegyenese, inkább kisegítô-síkja révén neveztük, inkább jelöltük meg. De nem csupán utaltunk rá. Ezeknek a fejtegetéseknek majdnem tökéletes cáfolatát adja, ha (ismételten csak, mondjuk modorosan, de nem! csak valami modorban ), igen, ha Napóleon mondása jut az eszünkbe, mint nekem a minap (nem is tagadom! modor), hogy vannak dolgok, melyeket nem írunk le, bár elmondanunk el kell (például egy vesztes csata hírét). Ezt mondta volna a császár (a hadvezér). Fordítva éreztem igaznak a dolgot, ahogy az esôs Vízivároson át hazafelé baktattam. (Ld. sem Észak-Dél-Nyugat-Kelet, ergo sem elmozdulás otthonról, sem ottmaradás!) Bizonyos dolgokat csak leírni (megfogalmazni egy kép formájában, filozófiai tételként, Artaudmódjára evidencializálni stb.), csak konkretizálni szabad. Mert ha bizonytalanságként, lehetôségként, ha tehát nem kirekesztôlegesen (ah, intoleránsan, na és! nem a világ egészérôl van szó, nem ember- vagy állatcsoportok, esôerdôk és tengerek sorsáról), ha nem végérvénnyel fogalmazzuk meg a konkrétumot, melynek megfogalmazása a feladatunk (így kell képzelnünk! hiszen nem taxisofôrként fogalmazzuk meg a díjszabás szerinti aktuális tételt, összeget, nem árcédulákat nyomtatunk ki etc.), ha nem teszünk úgy, de teljes evidenciával (bocsánat a szóismétlésért!), Az állandóan tevékeny világállag nem ismer jószerén külön konkrétumot, mert csak konkrétumokat ismer. Konkrétum az írás, filozófiai tételek megfogalmazása, a festés, a Weöres által legszebb alkotásnak nevezett»séta«. Konkrétum a mûfogadás (akár a lófogadás). A dologjelleg. hogy ez pedig így és így van, azaz csak így, például velünk például hogy képtelenek vagyunk Északnak-Délnek stb., akkor elegendô csak egy emberi tényezô-töredék, egy szemvillanás, egy sóhaj, egy elkezdett tiltakozó szó, és visszahátrálhatunk. A konkrétumot tehát csak önmaga teljessége szerint közölhetjük. A konkrétum ennyiben: elkárhozottság, önmagába-pusztultság, másféle létezése nincs, nem alternatív. És sorolhatná a gazdagabb képzelet, még mi minden nem. E súlyos tényállást valaki, persze, megmosolyoghatja, s jót legyintvén háríthatja: Ugyan miféle konkrétum az, barátom, hogy te például kijelented, ráuntál a városjárásra, ujjongva meséled tulajdonképpen, hogy a dublini esôben a kötött sapkádat is akkor húztad a fejedbe, mikor már tüsszögtél jócskán meg hogy és meg hogy és meg hogy És bizony sorolhatja emez illetô, ami dolgokat én Napóleon tételét cáfolva fixumként közlök, konkrétumként tehát, s abban a pillanatban nem gondolom, hogy másképp is vélekedhetek majd e tárgyakban, vagy ha igen, e másulást is konkrétumnak tekintem; s az illetô, ki gúnnyal vesz, nem csupán jelentéktelennek tartja megnyilvánulásaimat (mert nagyobb egészbe, például az ország, az itteni szellem stb. leendô integrációjának kérdéskörébe, de még akár a Montaigne képzetéhez fûzhetô eszmei körbe sem tartoznak, általa, e megmosolygó által semmiféle haszonsíkon nem mozognak, nem hagynak jelet, nem konkrétumok ), ide akartam eljutni: nem tartja konkrétumnak az, ami részemrôl épp az általam egyáltalán létrehozható végsô konkrétum, a legnagyobb konkrétságot nem tartja konkrétnak, mert s nem, korántsem ily primitíven nem, mert nem az ô konkrétumáról van szó, hanem Hanem? Bizony, nehéz. Azt sem mondhatom: hogy mert nem egy általa elismert kulturális, mûvészeti, gondolkodásbeli stb. szint, jelleg, fénykéve terében etc. leledzik ez a konkrétum, az én végérvényesített konkrétumom, ergo az egzisztencialista konkrétum, az aktualizálódó egzisztencia(lizmus) konkrétuma, hanem Itt nagyon elakad a tû, bocsánat ezért. Hanem mert kirekesztôlegességem, hogy egyáltalán egyetlen pillanatban is egzisz- DISPUTA Macskakô 13

15 DISPUTA Macskakô 14 tenciálisan érvényesnek merészelek tartani, kell tartanom stb., evidensnek kell v. lehet állítanom etc. bármely konkrétumot, egyetlen konkrétumot egyáltalán, ez a kirekesztôlegességem számára, a Másik számára tehát, nem felismerést, hanem továbbra is kirekesztést jelent, s nem is okvetlenül azt érzi, hogy ôt magát rekesztem ki, hanem hogy valamit, egy pillanatra is ki merészelek rekeszteni a Teljességbôl. Mármost hogy ez a (nagyon durván neveztem meg!) teljesség vagy Teljesség miféle konkrétumokból áll, és hogyan állhat (akkor) konkrétumokból (mégis), a Másiknak, a Másságnak nem kérdése. A Másik, mint tolerancia, így a legteljesebb intolerancia a mi (magunk) másságával szemben, miközben a másság, a tolerancia jogait és kötelességeit sugározza, sugallja, hirdeti. Egzisztenciálisan tekintve tehát (nem megélhetést értve itt e szón, mosolygok; bár sokszor átfedések adódnak) semmiféle konkrétum nem léphet fel jogos reményével (legföljebb nevetséges, hazárd igényével) annak, hogy jogosságát elismerik. Igen érdekes módozat a tolerancia-helyzet kizáródása. A másság-helyzeté magáé, a tolerancia-kényszeré. Ez az azonosság állapota. Musil a nevezetes testvérszerelmi, kerti jelenetekben errôl írt, megállapítván, hogy a misztikusok (e misztikusnak, kérdés, mely joggal tartott, de annak tartott állapotról) mindig csak kissé nevetséges konkrétumokkal tudtak szólni. A kifejezés érdemességét kérdôjelezi meg ez a tényállás. Érdemes-e bármi érdemleges kifejezésre ragadtatni magunkat? Hiszen amikor az állapot-eredményt elértük (brr! ismét ily szó), visszavonásáról is magunk gondoskodunk. Mintegy mindeggyé téve, véglegesítjük-e, képpé, tétellé, verssé stb. formázzuk-e a konkrétumlehetôséget, vagy csak dadogunk róla. A misztikus élmény (a satori élménye is) az az alaphelyzet, melyben ez a viszonylagosság maga a konkrétum. Kérdés, miféle állagokra bomlik szét a világ által, a másság által (csak gúnnyal hangozhat) felfogott konkrétum? Mekkora jóindulattal hihetô? mely kutatásra érdemes egyáltalán hogy van, hogy volna misztikus sugallata? A reménytelenség, a kudarc élménye, a konkrétum bukásának tudata, sejtése stb. kizárólag anyagi valóság? Az anyagi valóság, ilyet butaság lenne állítani, korántsem csak kudarcok sorozata. Objektíven sem. Igaz, ami objektív, az nagyon közel jár a konkréthoz. Tehát? Csak a valóban érdemleges (mert egzisztenciális, mert egyénfüggô) konkrétum mindig teljes kudarc? A nem-kudarcosat létrehozni tudó egyéni létezés bármi objektív (konkrét) közegben képes sikeresen alkotni, csak önmaga konkrétumát nem formázhatja meg így, ennek reményében? Lehet-e olyan másságot feltételezni, mely eleve a kategorizáltságot hordozza? Van-e a materialitásnak tömeg-, a misztikus, szellemi evidenciának elitjellege tehát? Ezzel nagyon alacsonyra tettük a mércét, el is távozunk. S van-e honnét? És hova? Jutottunk-e valamire? Akarhattunk-e jutni? Ennek kijelentése nem konkrétum-e újra? Besorolható abba a másság-közegbe, mely kategorizál, hogy ezzel elintézze matériáját? Nem is merem mondani, nem a kifejezés nevetségessége okán, hogy elintézze (tegye) dolgát. Mondom mégis ezt, hadd mondjam. Nem az, hogy elintézze, nem az, hogy megtegye. Csak, ahogy rászaladtam a zárójelben, tegye. Intézze. Az állandóan tevékeny világállag nem ismer jószerén külön konkrétumot, mert csak konkrétumokat ismer. Konkrétum az írás, filozófiai tételek megfogalmazása, a festés, a Weöres által legszebb alkotásnak nevezett séta. Konkrétum a mûfogadás (akár a lófogadás). A dologjelleg. Mint konkrétumnak, mindennek további élete volna. De mi ez? A hatás? Az elismerôdés? Mit akar a konkrétum? Azt, amit mi akarunk vele? Ismét a korábbi kérdés: van-e olyan sugalma, bármely konkrétumnak van-e a maga egzisztencia-mivoltában olyan élete, mint Hamlet számára a Szellem nagy feltárásának? Vagy épp mert ez agyláz csak, nem konkrétum, jogtalanul áll a nagy mû kiindulási pontján? Hanem hát olvastam nemrég a lenni vagy nem lenni kérdésének sátánkísértéssé-minôsítését is. Az önlétére rákérdezô létezés stb. nem folytatom. Az egzisztenciálisan átélt, evidens viszonylat-konkrétum (mint felfogási mód), sajnos, számomra most is a világi lehetôségek kényszerû (bár sanyarú) legjobbika. Ám nem egzisztencialista módra nevetségesnek, agyszüleménynek tarthatnék minden konkrétumot. Ez a felfogás kirekesztôleges. S ha nem puszta meglétemért küzdve vagyok intoleráns, és ha nem a mûvészi megvalósításba vetett hit vezet (amiképpen nem vezet!), mirôl van szó? Ezek a kérdô gondolatok jelentik, egyebek között, a mûvészeti filozófia tárgyát. Ha úgy akarjuk, hallom a gúnyos visszacsattanást: konkrétumát. Ami, persze, fogalmánál fogva A végtelenségig? Meddig, ha mégsem? S volt-e itt bármi igazolandó? (2004 márciusában)

16 (maradjunk tehát) milyen hosszú ez az egész, ami még ránk vár. idôtlen vonatsínkattogás egy sötét és végeláthatatlan folyosó küszöbén, rémes mindentudás apákról, fiúkról, tartozások és vétkek örökös számbavétele. de lenne-e jobb bármi ennél? a folyosó végére egy még sötétebb termet képzelek, amelyrôl sejtjük, hogy a valóságban a lakásunk. a teremben torz testek, az utca legnyomorultabbjai húzzák magukra ruháink, összekenik a tükröket, lehugyozzák a Klee-reprodukciót, amit születésnapodra vettem, és félreérthetetlen szavakkal arról sugdolóznak, hogy fiunk hetek óta a kastélyt övezô parkban a komondorokkal hál, valószínûleg meghibbant. maradjunk tehát a folyosón. itt a napok elviselhetôek. igaz ugyan, hogy éjszaka megfagy az ember lába, ha kilóg a takaró alól, de van mit enni, van asztal, és ami a legfôbb, van közös ágy. Schein Gábor (mint fás zöldségben) mint fás zöldségben a rághatatlan szálak, várnak rám csupa egyforma napok, csupa ismétlése kiköphetetlen mának, undorodom, mert emlékszem, emlékszem, mi vagyok. az idô nyálkás pépje fogatlan szájban lassan forog, nézem: így halni, élni sem tud, kinél a szó, mint nyél késpenge nélkül, tompa bot. e bottal most mihez kezdjek? kapargatom a papírt, mint a földet, a fagy, ha tavasz jöttén végre enged: az emberekkel semmi dolgom. ôk szülnek, rabolnak és ölnek. DISPUTA Macskakô 15

17 Szénási Miklós DISPUTA Macskakô 16 A körülményeket figyelembe véve a nomádokon keresztülszaladnak a fák a fából faragott botok üdvözlik a reccsenô koponyát a koponyatetô alól kiles az értelem lágy testû állatkája és nem érti hogyan is lehet egyszerre ennyire nyilvánvalóan a semmiben mikor esni kezd körötte és nincs ereje megfogalmazni azt a vágyat hol is szeretne lenni ebben a kitárt lábú pillanatban a nomádok szállásán ég a tûz a tûzhely hamuja azonban mintha eszét vesztette volna és keresné a kapaszkodót kering a váratlanban a felfoghatatlanban az üstök tartalmától zsírosan talán a nomádok otthona ég a nomádok asszonyai a nomádok gyermekei ég a tábor ahol ezek az emberek éltek imádkoztak tûnôdtek miért ismétlôdnek a naplementék és miért ismétli meg az ember azt a mozdulatot ahogyan apja nyúlt a kanálért mikor éhesnek érezte magát a nomádok mentenék a bôrüket a hazug nomádok nem fizettek adót letagadták a fûszálak koszorúját a folyók ártatlan halaira panaszkodtak hogy nem érzik már jól magukat e partok közelében a tóból a víz lassan elszivárog a nád néha lángra kap ezt hazudták a nomádok a hajókat képtelenség partra vontatni merô sár a tó tükre sárga mutogattak a király írnokainak a nomádok azt hitték határtalan önteltségükben hogy a király írnokainak lehet hazudni mintha nem tudná

18 az utolsó kacskakezû parázna is hogy a királyt az istenek küldték az emberek igazságát mérlegelni a nomádok a vizekbôl élnek most a vizeket ingoványnak hazudják nem akarnak fizetni azt mondják képtelenség eleget tenni a király parancsának a király még soha nem hajózott ezen a parton elküldi írnokait az írnokokat sokan gyászolják otthon lenyúzott bôrük zászlója lobog a tó a sár hörögnek a király hadvezérei a nomádok táborában eleven nem marad az igazság kihirdetése után az igazság azonban az hogy a nomádokat nem lehet kipusztítani szaporodnak ha nincs más felfalják egymást de visszatérnek és ha lerombolta otthonukat a király a romok alatt kezdenek új életet a homokba fúrnak akár a férgek járatok kanyarognak a föld alatt a járatokban mindenki éhes a gyengék asszony nélkül maradnak a nomád férfiakat az evés érdekli és evés után az asszonyok gyakrabban harcolnak a nomád férfiak mint ahogy esznek vagy tapasztalatokat szereznek az éhes és kócos asszonyok hogyan képesek ölelni a nomád ölelés hamar fogan sokan vannak a nomádok a nomádok keresztülszaladnak a fákon fából faragott botokkal üdvözlik a reccsenô koponyát a koponyatetô alól kiles az írnok a pohárnok a kereskedô a szajha a boglár a pultos az ülnök a papnövendék a hordár lágy testû állatkája és nem érti hogyan is lehet egyszerre ennyire nyilvánvalóan a semmiben és nincs ereje megfogalmazni hol is szeretne lenni ebben DISPUTA Macskakô 17

19 a pillanatban a nomádok sokkal erôsebbek az esôt a fakó villámokat észre sem veszik a nap sugárzása elôl félrefordítják arcukat azt mondják a nomádok és a nomádokat irtó civilizációk között nem is látnak jelentôs különbséget az angyalok hosszú lépéseikkel eleget tesznek felelôsségteljes küldetésüknek a szitáló napokról tudomást sem vesznek ahogy ujjaikkal félrehajlítják a túl sûrû bozót tüskés ágait vagy a felfokozott érzelmi állapotban életre-halálra birkózókat nekik pontosan egyre megy a nomádok kimásznak a föld alól az esô lemossa arcukról a földet a csata már nem tûnik követhetônek mindenki ellenség mindegy ki vagy akit elérsz öld meg elegendô dolga lesz a földnek hogy befogadja e hamar bomlásnak induló testeket e hordát ha a király erre tévedne tornyából ahol híreket régen nem kapott már hogy a körülményeket figyelembe véve hozzon döntéseket aligha értené meg hogy a nomádok lesznek az uralkodó faj amikor kiégnek a földek és a szélviharok szétszaggatják a száradni függesztett ruhákat DISPUTA Macskakô 18 Tar Sándor Mindennapi sorsaink Rác Feriék költöztek be legelôbb, mert a bútoraik egy bérelt pincében voltak, és letelt a bérleti idô. A többiek folyamatosan foglalták el a lakást, Vári csak valamikor sötétedés után, egy szombati napon, nem akarta, hogy lássák, szinte semmije sincs, jó, ha az egyik szobát berendezi valahogy a régi, még az albérletben használt bútoraival, melyeket a háziak nagylelkûen és olcsón adtak. Váriban élt is a gyanú: örültek, Panelmesék 3. hogy végre elmegy, lehet, hogy adták volna ingyen is, csak menjen. Ha erre gondolt, átkozta magát,miért nem alkudott, húzni kellett volna az idôt, kikényszeríteni még valamit a háziak szobájából is, mondjuk, a páros ágy egyik felét, a két öreg úgysem aludt együtt, csak az asszony, csak Ilonka néni feküdt a roppant ágy egyik felén, az öreg pedig a konyhában, egy kis hencseren. Egy álló, majdnem ember nagyságú tükröt

20 kapott ajándékba, mert az útban volt az elôszobában. Adták volna a varrógépet is, szintén az elôszobából, mert mióta a nagylány, egyetlen gyermekük férjhez ment, nem varrt már rajta senki, és mert abba mindenki belerúgott, aki a vécébe vagy a fürdôszobába tartva elment mellette, de Vári csak nevetett, mit csináljak vele? Nem tudok varrni, akkor meg minek? Az igazság az, hogy gyûlölte azt a gépet, mert ha kapatosan érkezett haza valamikor az éjjeli órákban, mikor már nem illett villanyt gyújtani az elôszobában, rendszeresen nekiment a hímzett terítôvel letakart gépnek, és mire kigabalyodott a virágdíszes vászon alól, valaki mindig felébredt. Általában az öreg. Ô persze addigra már a szobájában volt, az ágyán, ott várta a puffanást, hogy Géza bácsi mikor esik már át a helyérôl kilökött, néha keresztbe fordult gépen. Másnap pedig, ha szóba került, ô nem tudott semmit. Lehet, hogy álmomban varrni akartam, mondta mentegetôzve, részegen, tromfolt rá azonnal Ilonka néni, Vári vállat vont, és azt mondta, az is lehet, hogy önjáró. Mármint a varrógép. Ilonka néni ezt nem vette be, csak Géza bácsi értette a viccet, nevetgélt, legalábbis az elején. Adtak viszont ráadásként egy hokedlit. Géza bácsi cinkos mosollyal adta át, ez kell még magának, ugye erre állt fel és mászott be az ablakon magához az a nô, hogy is hívják? Jutka, mondta Vári mintegy megadva magát, néha Marcsi, Zsóka is, vasárnap Piri, de Jutka az igazi, tudták? Persze, hogy tudtuk, mondta az öreg, csak a nevüket nem, na, fogja, jó lesz ez még. Vári megköszönte, majd azt mondta, az a baj, hogy az elsô emeletre költözöm, ez meg nem ér fel odáig. Akkor hívja a tûzoltókat, mondta az öreg kaján vigyorral, azoknak van létrájuk! Vári elnevette magát, de elfogadta a hokedlit. Bátyám, mondta az öregnek, az a saját lakásom lesz, kulccsal, majd másoltatok neki is egyet, de csak Jutkának, azzal jön be, és akkor, amikor akar. Ellenben van a pincében egy íróasztal, azt nem adják? A pincében, kérdezte az öreg, íróasztal? Az asszonyra nézett, majd azt mondta, a pincében nekünk nincs semmink, onnan azt visz, amit akar, csak ne lássák. Nem látták. Vári így tett szert az íróasztalon kívül még egy stelázsi-féle polcra is, amirôl egyszerûen lerakta a befôttes üvegeket a betonra, talált még két széket, egy majdnem új matracot, ágybetét lehetett valaha, egy kétszemélyes lócát, gyerekágyat, öszszecsukható vasalóállványt, ez lett késôbb a konyhában a reggelizôasztal, szoba-létrát, egy sifont, tele használt ruhanemûvel, amiket gondosan egymásra rakott a betonon az üvegek mellé, majd összeszedett még ezt-azt, amit használhatónak vélt az új lakásában: baltát, hajsütô vasat, régimódi, nyeles meszelôt, egy nagy, vulkánfíber bôröndöt, az lett odaát az éjjeliszekrény, majd némi gondolkozás után az egészhez hozzácsapott egy zománcavesztett lábast, hátha fôz majd. Búcsúzáskor megköszönt mindent, meghallgatta Géza bácsi bölcs tanácsát: Ember! Ha rám hallgat, nem ad kulcsot senkinek! Mert jó az addig, míg tart a szerelem, ami addig édes, amíg tilos. De ha már szabad, akkor maga elôbbutóbb ott marad magában. És még a kulcs is odavan. Na? Hát megéri? Hogy míg maga a kocsmában lopja a napot, az a nô kirámol mindent! Vári ezt az intelmet nem vette komolyan, mert nem tudta felfogni, hogy mi az a minden. Pedig késôbb már érzékelte, ezek a hitvány, ócska bútorok, holmik jelentik számára a mindent. Mert mi lenne, ha ezek se lennének? Egész jól elvolt köztük, velük, úgy osztotta el a dolgokat, hogy jusson mindenhová, levegôsen, gyôzködte magát, a kisszoba lett az íróasztallal és egy székkel, valamint a könyvespolccá kinevezett stelázsival a dolgozószoba, a nagyszoba a többi cókmókkal a nappali, este háló, oda még vett részletre egy tévét, magnója, rádiója volt, ezek valamelyike állandóan szólt, akkor is, ha nem volt otthon. A magnóról a legkeményebb zene, Rolling, Zeppelin, Black Sabbath és hasonlók szinte folyamatosan. A tévét viszont ritkán kapcsolta be, idegesítette, ne kopjon, magyarázta a szomszédnak, ennek ki kell tartani, míg itt lakom. Miért, kérdezték azok, el akar költözni? El, felelte Vári, megyek majd Pestre, ott épül a házam. Ezt mondta mindenkinek, aki szóvá tette a szegényes berendezést, vagy csak célozgatott rá, ezzel egyidejûleg némi tekintélyt is szerzett, ô volt Vári, a C-épületbôl, aki majd Pestre megy, ha kész lesz a háza. Késôbb már nem törôdött vele senki, milyen a lakása belülrôl, ô sem, hogy milyen a többieké, hiszen tudta, látta az ablakból, mikor pakoltak: franciaágy, a fölé majd poszter, pálmafás tengerpart, szekrénysor, ülôgarnitúra, a konyhába való sarokbútor, amitôl az egyik lakás olyan lett, mint a másik, az a csoda, hogy egyáltalán hazatalálnak, gondolta néha, az övé legalább egyedi. Ettôl függetlenül volt, amikor ô nem talált haza, hiszen a lépcsôházak is egyformák, és van, mikor az ember alig várja, hogy találjon egy ajtót, menne be, mint a barom, csak a kulcs nem nyitja a zárat. DISPUTA Macskakô 19