A BIPÉDIA TÖRZSFEJLŐDÉSI KIALAKULÁSÁNAK FIZIKAI MAGYARÁZATA

Átírás

1 A BIPÉDIA TÖRZSFEJLŐDÉSI KIALAKULÁSÁNAK FIZIKAI MAGYARÁZATA írta: MIGÁLY BÉLA (Budapest) A z ember származása és kialakulása már nem probléma a szaktudomány előtt, legfeljebb egyes részletkérdések várnak még további tisztázásra [1], Mégis tudomásul kell vennünk, hogy különböző szaklapokban még mostanában is napvilágot látnak olyan tanulmányok, amelyek az emberi közös törzsfejlődés elvét tagadásba veszik. Ezek kísérletet tesznek annak bizonyítására, hogy a Homo sapiens más törzsfejlődési fajtától származna, s őse a praesapiens volna. Lényegében szerintük a Homo sapiensnek az előember (Pithecanthropus, Sinanthropus) és a jégkorszaki ember nem őse, hanem azokkal élt azonnali kifejlett lény. Ez az elmélet helytelen. Az ezt képviselő, különben elismert szakemberek (Heberer, Vallois, Kälin) ez irányú vizsgálódásaikban szűkkörű szemléletmódot használnak, és a szigorú tudományos értékelést alárendelik az attól idegen idealista szemléletnek. Az ilyenfajta kísérletek ugyan nem ingatják meg az emberréválás szilárdan megalapozott tanát, de mégis zavart okozhatnak. Az ősemberi csontmaradványok és a geológiai réteg vizsgálata eldöntik azt a kérdést, mégpedig az evolúció érvényessége irányában. Az evolúció bizonyítékát jelentik a Homo sapiensen is meglevő és az ősi törzsfejlődéssel kapcsolatban kialakult csövevényes szervek (pl. Jacobsohn-féle szerv, féregnyújtvány, Darwin-gumó stb.) R. Wiedersheim [2] művében már többszáz bizonyító adatot sorol fel. Számuk azóta még növekedett. Vannak azonban egyszerű bizony-

2 ságok is, amelyek minden különösebb szakismeret nélkül is megérthetők és beláthatok. Ha azoknak ezenfelül még további tudományos jelentőségük is van, az csak növeli értéküket. Ilyen természetű bizonyítékot szolgáltat az emberi kvadrupédia végtagmozgásainak tanulmányozása, ha fő szempontként a mozgás fázisait, és az azt koordináló idegközpontok működését tekintjük. Az általam átkutatott idevágó irodalomban csak H. Spitzky [3] művében találtam a még járni nem tudó kisgyermekkel kapcsolatban olyan észrevételt, amely a végtagmozgás állati jellegű szabályosságát konstatálja :...endlich kriecht auf allen Vieren, ganz wie andere Vierfüssler, in Schritt oder Trab, rechte Hand, linker Fuss, linke Hand, rechter Fuss..(68. old.) A mű azonban e jelenség fejlődéstani méltatására nem terjed ki. A kétlábú járás. Az ember a talpán, az emlős állatok tömeg pedig lábujjhegyen halad; de a mellső és a hátsó lábpároknak egy-egy lépésben akár csak az embernél is két nagyon egyenlőtlen időtartamú mozzanat váltakozik egymással. Az egyik mozzanat rövid, midőn teljes kilépésnél mindkét láb a talajon van, miközben a hátsó láb rugalmas taszítása előredönti a törzset. A másik mozzanat a hosszabb, mikor már csak az előretett láb van a talajon, és a kapott lendület folytán hátradőlt helyzetéből előredőltbe megy át, miközben a másik végtag fölemelve és előrelendítve kilép, hogy előredőlésében felfogja a testet. A következő fázisban a két említett végtag ismét a talajon van, és a járás váltakozó lábakkal folyik tovább. A járás az egész testet mozgásba hozza. Ha például bal lábunkkal kilépésben vagyunk, e mozdulat bal csípőnket előre, a jobbat hátra, és ezzel gerincünket és az egész mellkast kissé jobbra igyekszik fordítani (W. Braune és O. Fischer [4]). Ez azonban a következő, tehát a jobb lábas kilépést nehézkessé tenné, ezért erre reflexszerű, egyidejű ellenmozgás a mellkas balra fordításával reagál (uo. I. 304). Ezáltal viszont az ingaszerűen függő jobb kar előre, a bal kar pedig hátra lendül, mozgásuk ily módon az azonos oldali alsó végtaggal pontosan ellentétes, míg az ellenkező oldalival egyező fázisú (uo., I. 258 és Tábl. III.). E dinamizmus koordinálódik az egyensúlyérzéssel, s az éppen hátullevő végtagok súlyát az azonos oldaliak egyidejű előrelendítésével folyamatosan kiegyenlíteni törekszik. Amint látjuk, a komplikált mozgásokban tudatos és reflexes elemek

3 mint kompenzáló és dinamikus mozzanatok harmonikusan keverednek. Járás közben az emberi törzs az elfordulások mellett még lengéseket is végez függőlegesen, előre és oldalra is, mégpedig a lépések ütemében és a talajra helyezett láb irányában. A mozgásszervek összeműködését megfelelő beidegzés teszi lehetővé. Járáskor a tudatos és az automatikus mozgáselemek általában együtt lépnek fel vagy váltogatják egymást. Az emlősök járása. Az emlősállatok legegyszerűbb helyzetváltozása : a lépegetés, a járás. Ennél a testet a négy végtag váltogatott előrehelyezése úgy viszi előre, hogy két-két végtag mindig rögzítve van a talajon, E négylábú járás két egymás mögötti kétlábú járásból tevődik össze. Egyenletes járásnál a hátsó lábszár a mellsőt egyenlő kilépésben, de különböző lábrakásban követi, úgyhogy lábrahágás még akkor sem fordul elő, ha a hátsók túllépik a mellsők lábnyomát, vagy ha az állat figyelme máshová irányul. Ez arra vall, hogy a kétlábon történő (kétlábpáros) lépegetés, különböző fázissal automatikusan össze van hangolva egymással. Az összehangoltság akkor is fennáll, ha a sebesség és vele a lépéshossz, továbbá az időtartam megváltozik, A járásmódnak sémás grafikonját annak a vizuális megfigyelésnek alapján rajzolhatjuk meg, hogy a ló, tehén stb, mellső lába a fellépést később kezdi meg : amikor már az egyoldali hátsó láb lelépésben van. Az állat mintegy elkapja mellső lábát a hátsó rálépése elől. Ez olyan nagyfokú fáziskésést jelent az azonos oldali hátsóval szemben, amely egy lépéstartam nagyobbik része. eme/és

4 A két egyoldali láb emelésének és rögzítésének helyzete alapján (a másik oldalon rögzítések, ill. emelések felelnek meg) már az egész grafikon egyértelműen megrajzolható. Erről leolvasható e változatos lábrakás minden mozzanata. A mellső lelépést követő hátsó (átlós) lelépés dobbantásainak sorozata kettős pergéseknek hallható. A testet a rövid tartalmú (1/3) oldalsó, majd a hosszú tartamú (2/3) átlós támasz páros izomereje viszi előre úgy, hogy a lábak hátradőltből előredőlt helyzetbe mennek át, miközben két láb mindig a talajon van (a lábváltás pillanatában három). Az átlós fáziskülönbség kicsiny volta (1/3) miatt a felületes szemlélő az átlós lábakat szinte együtt mozgóknak látja. Ezért ezt a járásmódot (pontatlanul) átlós járásnak szokták mondani, s rövidség miatt mi is így fogjuk nevezni. így jár az emlősök túlnyomó része. Hogy éppen ez a komplikált (tudatosan alig megtanulható) lábrakás vált uralkodóvá, ezt a minél simább lépegetésre irányuló természetes törekvés okolja meg. Ennek elérésére a járásnál mechanikai, de egyúttal fiziológiai értelemben vett hármas követelménynek kell teljesülnie. Első: a törzs kilengéseinek lehető csökkentése. Különösen az oldallengések kényelmetlenek és csökkentendők, mert a rögzítő szilárdváz oldalirányban a kegkevésbé hajlékony. Második : a test zökkenésének lelépésnél lehető csökkentése. A szilárd talajon kizárólag négylábon lépő emlősök járása mindkét követelménynek egy fogással azáltal tesz eleget, hogy két láb egyszerre sohasem lép a talajra. E két követelmény ui. a pontosan átlós vagy oldalas járást eleve kizárja, vagy csak különleges, zökkenéstompító berendezéssel engedi meg. Különleges pontos átlós járás figyelhető meg egyes majomfajtáknál. Sajnos, csak állatkerti, ideges, szaggatott járkálásokat sikerült gondosabban szemügyre vennem. Látszólag egészen pontos átlós járással járkál a csimpánz,behajtott kézujjainak második izein, mint zökkenéstompító berendezésen, így járkál de tenyerén a pávián és bulder. A rálépést mellélépéssel kerülik el. Mind e járásokban az ágakon járás, illetve kapaszkodás, vagy különösen a függeszkedés hosszantartó, degradáló hatása mutatkozik meg (szekundaer kvadrupaedia). Ezeket az észrevételeket W. E. Le Cros [5] is elfogadja. Az általa közölt megfigyelések azonban a járásviszony fázisviszonyaira nem terjednek ki.

5 Harmadik követelmény: a sajátlábrahágás lehetőségének kizárása,. Ez az előbbi két követelménynek megfelelő járásnál minden odafigyelés nélkül, automatikus biztonsággal csak úgy érhető el, ha a hátsó láb lelépésekor az azonos oldali mellső láb nincsen a talajon, tehát emelésben van, és csak később lép le. A harmadik követelmény tehát kizárólag a mellső láb oldal-fáziskésését engedi meg. Ez viszont az első követelményhez való alkalmazkodás mértéke szerint kétféleképpen alakult ki. Általánosan elterjedt (rövid tartamú kettős oldaltámaszok következtében) a kis oldallengésű átlós járás, nagy oldal-fáziskéséssel; és csak kevés állatnál (teve, zsiráf, elefánt) alakult ki (hosszú tartamú kettős oldaltámaszok folytán) a nagy oldallengésű oldalas járás, kis oldal-fáziskéséssel. Ennél az azonos oldali lábak szinte együtt mozognak; innen a pontatlan, de rövid és jól érthető oldalas" elnevezés. Könnyű belátni, hogy a teljesen pontos oldalas járás szinte mechanikai lehetetlenség. Pontosság, a járásmódok összehasonlítása: Már az oldalas járás is bizonyos kilépési pontosságot, gépszerűséget kíván, de annál inkább az átlós járás. A mellső láb fáziskésésének tizedmásodpercrendű megnövekedése már ráhágást eredményezhet. Az agyi automatikus mozgáscentrumoknak tehát nagyon pontosan és zavartalanul kell működniok, főleg akkor, ha az állat figyelme máshova irányul. E centrumoknak minthogy nemcsak a két lábpár folyamatos lépegetését, hanem azok pontos és kényes természetű összehangolását is biztosítaniuk kell, szükségképpen jóval összetettebbnek kell lenniök, mint amilyent a kétlábú járás igényel. Ebből következik, hogy a csak kétlábú járáshoz kifejlődött automatikus centrumok négylábú járás koordinálását nem végezhetnék, míg a fordított eset lehetséges, amit az alkalomszerűen kétlábon járó állatok példája bizonyít. A kétféle járásmód legfeltűnőbb különbsége a két, illetve négy végtag talajra helyezése, és a (nagyjában) függőleges, illetve vízszintes gerinctartás. E körülmények magukkal hozzák a test súlyeloszlásának gyökeres különbségét, amennyiben a teljes testsúly az egyiknél az első két végtagra, míg a másiknál mind a négyre nehezedik. Emiatt a mellső végtagok nem mozgathatók szabadon, hanem normális körülmények között csak a már említett három követelmény által meghatározott gépies lábrakással, A járulékos mozgások is nagymértékben különböznek, a mi szempontunkból főleg abban,

6 hogy a lábrakás kötöttsége és a gerinc vízszintes helyzete miatt a dinamikus egyensúlyozó karmozgásnak megfelelője nincs. A lábrakások pontos betartása ősidők óta kialakult és továbbörökített tulajdonság. Egyazon állatfajta különböző haladásmódjához más és más fázisrendszer tartozhat, de ez a haladásmóddal (lépés, ügetés, vágta) következetesen beáll és szilárdan kitart. Mégis előfordulhatnak eltérések a környezet lassú, átalakító hatása következtében, vagy olyan változás miatt is, mint pl. a ló oldalas járása. Betekintés az ösmúltba. Mint tréfás gyermekjáték vagy versenyszám nem egyszer szerepel a négykézláb járás, még nagyobbacska fiúk között is. De igénybe veszi a felnőtt ember is az ellenségtől veszélyeztetett terepen vagy alacsony barlangfolyosókban stb. Az emberi test bizony feltűnően alkalmatlan erre a járásmódra. Ennek főoka az, hogy a lábak (kb. 1/3-dal) hosszabbak a karoknál. Ez négykézláb járásnál a gerinc előresüllyedését, és ezzel a törzs súlyának fokozott ránehezedését a karokra eredményezi. A láb- és kéztartás, a fej előrefeszített helyzete általában az egész csontozat és izomzat nem előnyös erre a haladásnemre. De éppen ez, meg a groteszk testtartás ingerli a tréfáskedvű fiatalokat ebben a szórakozásban. Ha az így versenyző csoport végtagrakását megfigyeljük, szemünkbe ötlik, hogy haladásmódjuk akárcsak az emlősök zöméé nagy oldal-fáziskésésű átlós járás. Kézrehágás még akkor sem fordul elő, ha a versenyzők a sebességet szapora lépésekkel erőltetik; ilyenkor a kéz hirtelen és pontos elkapása igen jól megfigyelhető. Ez a lendületes, a lábujjakon és a tenyéren történő négykézláb járás semmi önmegfigyelést nem igényel, automatikusan folyik le, mint az állatoknál. Sok, ugyanilyen eredménnyel járó megfigyelés alapján a nagy oldaífáziskésésű átlós járást nemcsak effektív állati, hanem potenciális emberi haladásmódnak kell nyilvánítanunk, mely szinte észrevétlenül meghúzódik minden ember kétlábú járásának hátterében. Dehát honnan ez az automatikus biztosság ebben a kényes természetű, komplikált és nem gyakorolt járásmódban?! Egy pillanatra arra lehetne gondolni, hogy a karok ilyetén mozgása talán a járulékos karmozgásnak felel meg. Ennek lehetetlensége azonban

7 rögtön kiderül, ha arra gondolunk, hogy a járulékos karmozgás dinamikus komponense a függőleges gerinc hossztengely körüli elfordulásából származó szabad, lengésszerű mozgás; ilyen pedig vízszintes gerinctartással talajratámaszkodó végtagoknál nem léphet fel. Az egyensúlyi ingertől származó komponens pedig most is átlós fázisegyezést kívánna meg, holott a valóságban pontosan betartott fáziskülönbség jelentkezik. A fölvetett kérdés magyarázatára egyetlen lehetőség van csupán: az emberi automatikus átlós járás mögött semmi más hatóok nem lehet, mint az ember négylábú őseinek soksok évmilliós beidegzettsége, azaz a négylábú járás elemeinek reflexesen átörökített pontos működése, amely az emberiség atavisztikus sajátságaként máig fennmaradt. Erre nézve rendkívül találók i?. Wiedersheim említett művének [2] következő sorai (157. o.): In den ganzen Tierreiche zeichnet sich das Nervensystem allen anderen Organsystemen gegenüber durch einen konservativeren Charakter aus, und bietet dementsprechend wenig Aussicht auf das Vorkommen rudimentärer Organe. Gleichwohl aber fehlen letztere nicht gänzlich, und zugleich sind sie hier zum Teil von ganz besonderem Interesse, weil die den besten Beweis liefern für die überaus grosse Zähigkeit mit welcher ein Orgen, bezw. ein Teil eines solchen, durch unendlich grosse Zeiträume hindurch selbst dann noch von Träger festgehalten und fort vererbt wird, wann dessen physiologische Leistung offenbar schon bedeutend reduziert oder gar nicht mehr ersichtlich ist." Ennek, a mellső végtagokat koordináló része, mely a kétlábú járásnál teljesen háttérbe szorul, azonnal előtérbe nyomul és aktívvá válik, mihelyt a talajra függőlegesen helyezett karok érzik a törzs nyomását. Ez a fáziskéséses kvadrupédiális reflex azonban meggyőzően bizonyítja, hogy az ember éppúgy koordinálhatja a négylábú járást, mint ahogyan az állatoknál megszokott. De vajon, ha az ember már eredetileg is kétlábon járt, szüksége volna-e négylábú járást vezérlő bonyolult mechanizmusra? A felelet erre csak nem" lehet. Vitán felül áll, hogy az ember elődei négylábon járó lények voltak, és mint ilyenek, részesei voltak annak az általános fejlődési sornak, mely az élet kialakulásától a Homo sapiensig vezetett. A fáziskéséses kvadrupédiális reflex is ennek egyik bizonyítéka. Itt természetesen fölvetődik az a kérdés, melyek voltak azok a körül

8 menyek, amelyek az emberréválás nagymértékű változásai mellett, az átlós, négy végtagon járást, összes rekvizitumaival együtt mintegy ősmaradványként épségben hagyták? Az e tanulmányban leszögezett megállapítások is csak megerősítik azt az eddig is uralkodó föltevést, hogy az ember jóval hamarabb felhagyott a fákon tartózkodó életmóddal, semhogy végtagmozgása annyira degradálódott volna, mint a vele közös őstől származó csimpánzé vagy a, gorilláé. A kétlábon járás megszokása a kvadrupédia fokozatos, lassú elhagyásával párhuzamosan mehetett végbe, miközben az agyi centrumok és az idegpályák kvadrupédiális része egyre inkább háttérbe szorult, és most már általánosan csak a kora gyermekség néhány hetében jut némi élettani szerephez. A járás ilyetén kialakulása a kvadrupédiától a bipediáig az emberréválás fejlődéstörvényeinek irányításával folyt le, ez tehát az evolúció következménye. A háttérben meghúzódó kvadrupédiális reflex fölismerése mély bepillantást tesz lehetővé az emberiség ősmúltjába és a praesapiens-elméletet is hathatósan cáfolja, s ezért ilyen szempontból is jelentőségteljes. I R O D A L O M [1] Tóth Tibor : Megjegyzések az emberréválással kapcsolatban". Természettudományi Közlöny, dec. [2] Wiedersheim R. : Der Bau des Menschen als Zeugnis für seine Vergangenheit", Freiburg i. B. 18, 333. [3] Spitzky, H. : Die körperliche Erziehung des Kindes", Wien, [4] Fischer, O. ; Der Gang des Menschen", Leipzig, [5] Clark, Le Gross, W. E. : The Anticendent of Man", Edinburg, 1959.