A SZERETET ÉS A PIAC ERŐI

Átírás

1 HETEDIK HÉT: HÉTFŐ A SZERETET ÉS A PIAC ERŐI IZ 42, 1-7; 27. ZSOLTÁR; JN 12, 1-11 Jézus Betániába ment Ott vacsorát rendeztek neki. Márta felszolgált és Lázár is a vendégek közt volt. Mária vett egy font valódi nárduszból készült, drága olajat, megkente vele Jézus lábát és megtörölte a hajával, a ház betelt az olaj illatával. Az egyik tanítvány, az áruló Júdás, aki elárulta, méltatlankodott miatta: "Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?" De nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak. Jézus így szólt: "Hagyd békén! Hadd tegye, hiszen temetésem napjára teszi. Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek." JN 12, 1-8 A legtöbbet idézett mondattöredék az Újszövetség ezen részletéből: szegények mindig lesznek veletek. Főként azok emlegetik ezt előszeretettel, akik azt állítják, hogy a szociális újításokkal, igazsággal, illetve békével kapcsolatos kérdések nem tartoznak a keresztény hit lényegéhez. A keresztény hit lényege valóban benne van az idézett szentírási részletben, de a hangsúly nem ezen a mondaton van, hogy szegények mindig lesznek veletek. Ezt a jelenetet át kell imádkoznunk a képzelőerőnkkel. Láthatod a szobát, a vendégeket, Lázárt, a feltámasztottat, a sürgő-forgó Mártát. Mária, aki oly nagyon felbosszantotta Mártát egy előző vacsora alkalmával, amikor Jézus lábainál ült, megint el van foglalva valamivel. De most sem a főzésben segédkezik, sőt, ahogy Júdás rámutat, hitványságokkal, felesleges dolgokkal tölti az idejét. Júdás mindent pénzben mér. Akár a mai brit állampolgárt is megtestesíthetné. Nagy-Britannia a polgárát, ahol a fő politikai cél egy kiegyensúlyozott államgazdaság megvalósítása. A rendelkezésre álló pénz szabályozza az egészségügyet, lakásügyet, oktatást és a szociális jólét megteremtését. Amikor gazdasági alapelveket olyan abszolútnak állítanak be, mint a gravitáció törvénye, lehetetlen nem ezektől függeni. A tévedés abban a feltételezésben van, hogy a gazdasági alapelvek abszolútak, pedig egyáltalán nem azok. Gazdasági törvényeink és alapelveink az értékeinket tükrözik, az értékeink pedig a szívünkből erednek. Ahol a kincsed, ott a szíved is. (Mt 6, 21). Ha a kincsünk a fizetési mérlegben van, végül a szívünk is odakerül, és minden ember az ára alapján fogunk megítélni. A piaci erők fognak uralkodni, ahogy ezt másik szentírási idézet mondja, szövegkörnyezetéből kiragadva: Akinek ugyanis van, annak még adnak; akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van. (Mk 4, 25) Az Újszövetségi részben Mária boldogan eltekint a piaci erőktől, ahogyan ráönti a drága olajat Jézus lábára. Amikor pedig hajával törli le azt, kifejezi a minden anyagiasságon túlmutató szeretetét. A betániai vacsora történetében, Máté evangélista lejegyzésében Jézus ezt is hozzáteszi: Ha ő most testemre öntötte ezt az olajat, a temetésemre tette. Bizony mondom nektek: Mindenütt a világon, ahol csak hirdetni fogják az evangéliumot, megemlékeznek majd arról is, amit ő tett. (Mt 26, 13) Szükséges, hogy szemléljük Mária tettének szépségét, s hagynunk kell, hogy megérintse szívünk legmélyét, ahol ugyanaz a Szeretet lakozik, amelynek Mária átadta magát, hogy aztán kifejezésre juttassa ebben a tettében. Benne választott ki a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. (Ef 1, 4). Mária meglelte magát, azt az önmagát, amely csak Jézust látja, ezért felkészíti Őt a temetésére. az Isten szeretet. (1Jn 4, 8) Mindannyiunk számára könnyű feladat, hogy teljesen lekössük magunkat a mindennapos túlélésért vívott harcban, amit valójában az élet felszínén élünk, lélektelen kapcsolatban magunkkal és másokkal, elveszítve a szeretet misztériumát, ami az élet lelkét jelenti. Egy sikeres szociális jóléti program, amely elegendő, sőt egy kicsit már luxus mennyiségű élelmet, italt, szállást, képzést és kulturális programokat biztosítana minden felnőtt számára, például drága olajokat; ha mindezt a szeretetet félredobva tenné, a poklot teremtené meg a földön. Ezért mondom nektek: Ne aggódjatok megélhetéstek miatt, hogy mit egyetek, sem testetek miatt, hogy mibe öltözzetek Keressétek (először) inkább az ő országát (és annak igazságát) és ezeket (mind) megkapjátok (Lk 12; 22, 31) Isten szeretete arra sarkall minket, hogy úgy viseljünk gondot egymásra, mint önmagunkra. Akkor ráébredünk, hogy élhetünk egészen másféle közgazdasági törvények között is, és a fizetési mérleg fogalma is újraértelmeződhet. Az életsorvasztó törvények helyett van lehetőségünk olyan törvényekkel élni, amelyek a szívünkből származnak, és életet hordoznak magukban, hogy ne mérjünk mindent és mindenkit, Júdáshoz hasonlóan, pénzben. Hálát adunk Neked, Istenünk a teremtő szeretetedért és azért a szeretetért, amivel magadhoz vonzol minket. Küldd el Szentlelkedet, aki Máriát erre a bőkezű tettre késztette, hogy világosítsa meg életünket, és megszabadítson a mindennek csak az árát néző fösvénységtől. A mi Urunk, Jézus Krisztus által kérjük ezt. Ámen. 1

2 HETEDIK HÉT: KEDD PÉTER TAGADÁSA IZ 49, 1-6; 71. ZSOLTÁR; JN 13, Simon Péter megkérdezte tőle: "Uram, hová mégy?" "Ahova megyek - válaszolta Jézus -, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz." Péter fogadkozott: "Miért ne követhetnélek már most? Életemet adom érted." Jézus leintette: "Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked: Mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz. JN 13, A Szentírást azért olvassuk, hogy felismerhessük, Isten ugyanúgy munkálkodik a mai élethelyzeteinkben, mint, ahogyan Izrael népét vezette a múltban. Az Újszövetség szenvedéstörténet-leírásaiban látjuk, hogyan lép be Isten, Jézus által az emberi szenvedésbe, csalódásba, elhagyatottságba és halálba. Nincs az emberi szenvedésnek olyan mélysége, ahol Isten ne lenne jelen. Nem tudunk egyesülni Jézus szenvedéseivel, amíg képtelenek vagyunk egyesülni a saját szenvedéseink és fájdalmaink tapasztalatával, mivel Vele nem az ő 2000 évvel ezelőtti fájdalmában, hanem a mai, saját életünk fájdalmában találkozunk. Mind a mai és mind a holnapi Újszövetségi rész Júdás árulásával foglalkozik, de a mai magában foglalja Péter árulását is, hagyjuk holnapra Júdás árulását. Amikor Péter ezt mondja: Életemet adom érted. teljesen őszintén teszi ezt. Amikor Jézus így válaszol: Bizony, bizony mondom neked: mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem., az bizonyára teljesen magába roskasztja Pétert, hiszen tudatos elméje oly hűséges, hogy nem tudja elfogadni azt a lehetőséget, hogy valaha is képes lesz megtagadni Jézust. Isten szava ugyanis eleven, átható és élesebb minden kétélű kardnál. Behatol, s szétválaszt lelket meg szellemet, ízet és velőt. (Zsid 4, 12) Péter tagadását, úgy is tekinthetjük, hogy az egy 2000 éve történt sajnálatos esemény, ami csak őt érinti. De örömteli következményekkel járt mind Péter, mind a mi részünkre, hiszen a bűnbocsánat lehetőségéről szól, még akkor is, ha ugyanúgy elbuknánk, mint Péter. Amíg ezeken a gondolatokon jár az agyunk, egy kicsi hang megnyugtat minket belülről, hogy soha nem leszünk képesek akkorát hibázni, mint Péter. Ha meghalljuk a kis hangot, akkor imádkoznunk kell azért, hogy megértsük, hibásan gondolkodunk. Ugyanis mi sem vagyunk jobbak Péternél, sőt valószínűleg jóval rosszabbak vagyunk. Erről a Szentírási részletről képzelőerőnk segítségével elmélkedve, minden erőltetés nélkül kérhetjük, hogy beléphessünk a szituációba, hallhatjuk Jézus szavait, mintha nekünk szánná. Péter őszinte hűségének magvallására mintha így válaszolna: Ne tégy nagyképű kijelentéseket, hogy életedet értem adod. Ahhoz sem vagy elég kitartó, hogy megtartsd saját életedet, nemhogy valakiért még oda is add. Ha megkísérelnéd megtartani, mint a homok, úgy fog folyna ki a kezeid közül. Valójában nem is vagy ember. Gondolhatnánk-e bármi más lehangolóbbat, mint ezeket a szavakat, amelyeket Jézus mond arra a kijelentésünkre, hogy meg akarjuk Őt ismerni, szeretni, és szolgálni akarjuk Őt? Mondhatna-e ennél kegyetlenebbet vagy rombolót? Viszonylag nem régen történt, hogy a Szentírás könyveit fejezetekre bontották. A mai részlet befejező szavai a János evangélium 13. fejezetének befejező szavai. De a 14. fejezetben Jézus így folytatja: Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. János soha nem véletlenül helyezi egymás után a mondatokat: mindegyiket megfontoltan és szándékosan helyezi el. A letaglózó, Péternek és nekünk szóló megjegyzés a kétségbeesés mély szakadékába taszíthat minket, de a következő szakasz lerántja a leplet a dolgok mélyebb igazságáról. A kétségbeesés, amit éreztünk, azon a hibás feltételezésen alapul, hogy a rólam szóló igazság magamon nyugszik, a saját erkölcsösségemen, erős jellemvonásaimon, megbízhatóságomon. Amire Jézus rávilágít, az valójában az egész Szentírás kinyilatkoztatása, azaz hogy egyedül Isten lehet az én sziklám, menedékem, erősségem, fényem és üdvösségem és sem én, sem más nem töltheti be ezt a szerepet. Isten mindig hatalmasabb, hatalmasabb a mi hibáinknál, bűneinknél. Azoknak, akik régóta tartó bűntudattól szenvednek, akár egy meghatározott bűn miatt, akár valami más azonosíthatatlan bűn, akár lelkiismeret-furdalás, akár értéktelenség-érzés miatt, azok számára a legjobb, ha tudomásul veszik a bűnösség érzését, és meghallják a nekik szóló szavakat: Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Isten minden helyzetben, még a legkétségbeejtőbb helyzetben is, vezet minket, ahogy Pétert is irányította, hogy megismerjük az igazi énünket, azt az ént, amelyet csak akkor lelhetünk meg, ha önmagunkat elveszítjük. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét énérettem, megmenti azt. (Lk 9, 24) Istenünk, adj bátorságot, hogy odafigyeljek, és átgondoljam félelmeimet, kétségeimet és bizonytalanságaimat, és add kegyelmed, hogy meghalljam a hangod, ahogyan lelkemhez szól: Ne félj, én mindig veled vagyok, sziklád, menedéked és erőd. A mi Urunk, Jézus Krisztus által kérjük ezt. Ámen. 2

3 HETEDIK HÉT: SZERDA JÚDÁS ÁRULÁSA IZ 50, 4-9; 69. ZSOLTÁR; MT 26, Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkét tanítvánnyal. Vacsora közben megszólalt: "Bizony mondom nektek, egyiketek elárul." Erre igen elszomorodtak és sorra megkérdezték: "Csak nem én vagyok az, Uram?" "Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el" - felelte. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik." Erre Júdás, az árulója is megkérdezte: "Csak nem én vagyok az, mester?" "Magad mondtad" - válaszolta. MT 26, Szent Ignác könyvében, a Lelkigyakorlatokban, amikor Krisztus szenvedésének átgondolásához ér, azt ajánlja, hogy amikor a szenvedésre gondolunk, lássuk, mennyire szenvedett Jézus emberségében. Fontos emlékeztető ez, mert a nekünk adott tanítás és igehirdetés néha Jézusnak csak a dicsőséges arcát tárja elénk, ahol ő sokkal inkább isteni, mint emberi. Vannak, akik azt tanították, hogy Jézus, végig az üdvösség látomásának tudatában élte az életét, teljes boldogságban, és pontosan tudta, mi vár rá a jövőben. Erre az értelmezésre alapozva el tudjuk képzelni Jézust, amint kiválaszt tizenegy apostolt, aztán körülnéz, hogy találjon egy gyanús külsejű, tisztességtelen egyént, hogy meglegyen a létszám, hogy beteljesedjen az Írás! Jézus, a láthatatlan Isten képmása emberi lény volt, emberi korlátokkal, emberi tudattal, emberi tudattalannal. Növekednie és tanulnia kellett. Jézus meg gyarapodott bölcsességben, korban, s kedvességben Isten és az emberek előtt (Lk 2, 52). Jézus biztosan szerette Júdást, ismerte is közelről, és jóhiszemben választotta ki. Nem léphetünk be Jézus emberi tudatába, de senki máséba sem teljes bizonyossággal; csak találgathatunk. Én úgy sejtem, hogy Jézus számára Júdás árulása volt a legfájdalmasabb esemény a szenvedésben, mert a hozzánk legközelebb állók tudnak a legmélyebben megbántani bennünket. Jézus biztosan imádkozott Júdásért az árulás után, illetve őrá is gondolt imájában a kereszten: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Júdás annyira csak a saját jövőjének alakulásával volt elfoglalva, hogy amikor a Jézussal való barátság hátrányt kezdett jelenteni, ejtette Jézust. Bár mellette szól, hogy hamar ráébredt bűnének súlyosságára. Mindannyian képesek vagyunk Júdás-szerű árulásra, olyannyira meg vagyunk győződve az ügyünk igazáról, hogy elfelejtünk annak áldozataira gondolni, vagy ha gondolunk is, továbbra is szilárdan hisszük tetteink helyességét. A múltban nemzetként készen álltunk, hogy nagy mennyiségű pusztítást bocsássunk ellenségeinkre, sokkal több ártatlan civilt, mint felfegyverzett harcost likvidálva, és a hazaszeretet nevében igazoltuk tetteinket. Ma négy Trident tengeralattjáró is a védelmi rendszerünk részér képezi [Nagy-Britanniáét], külön mindegyikben nagyobb fegyverállománnyal, mint amit összesen bevetettek a második világháborúban. Jó az ügy; a nemzet védelme; csak a használt eszközök sátániak. Ha a fenti bekezdés túlzónak tűnik, meg kell kérdezni magunktól: Kicsoda Krisztus, hol találkozom vele, és milyen kapcsolat van szenvedése, halála és az én életem között? Az ő istenségében való hit azt jelenti, hogy hisszük, minden emberben benne él, és amit egymással teszünk, azt vele is tesszük. Magunk egy meghatározott ügynek való odaszánása ahhoz vezet, hogy figyelmen kívül helyezzük az egyéneket a nemzeti védelmi politikával kapcsolatos példán felnagyítva látszik, de minden egyéb tevékenységünk kapcsán fennáll ugyanaz a veszély. Politikában, iparban, üzleti életben, különböző szakmai területeken mindenütt előfordulhat, hogy az embereket úgy kezelik, mint dolgokat: hasznosak, amíg előmozdítják a vállalkozást, eldobhatók, amikor haszontalanná válnak. Az Egyházban is, Krisztus Országa nevében is előfordulhat, hogy így bánnak emberekkel. Az ügy nemes mivolta még botrányosabbá teszi az egyén kihasználását. Természetesen az emberek mennek egyik helyről a másikra, állást változtatnak, de annak a módja, ahogy ezt teszik, jelzi az Isten és a Mammon Országa közötti különbséget. Isten Országa a hozzáállások országa, nem a vallási határvonalaké. Ugyanúgy, ahogy Péterrel kapcsolatban tettük, Júdás árulása nyomán is szükséges kérnünk Istent, hogy észrevehessük dologiasító tendenciáinkat minden esetben, amikor egy ügyért való lelkesedésünkben legyen az önmagában bármilyen jó vagy vallásos az embereket úgy kezdjük el használni, hogy az nekik kárt okoz, vagy lényegtelennek tekintjük, megvetjük, kidobjuk őket, mikor már nem kellenek. Ó, Istenünk, add, hogy szenvedésed és halálod szemlélése úgy megragadja elménk és szívünk legbelsejét, hogy minden vágyunk, döntésünk és tettünk a te Országodra irányuljon, amely igazságosság, béke és igazság. A mi Urunk, Jézus Krisztus által kérjük ezt. Ámen. 3

4 HETEDIK HÉT: NAGYCSÜTÖRTÖK A LÁBMOSÁS KIV 12, ; 1KOR 11, 23-26; JN 13, 1-15 Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: "Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre." Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: "Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre." 1KOR 11, Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Mégis fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát. Amikor Simon Péterhez ért, az tiltakozott: "Uram, te akarod megmosni az én lábamat?!" Jézus így válaszolt: "Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted." Péter tovább tiltakozott: "Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!" "Ha nem moslak meg - felelte Jézus -, nem lehetsz közösségben velem." ( ) Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját, újra asztalhoz ült és így szólt hozzájuk: "Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. JN 13, Néhány korai keresztény közösségben a lábmosást szentségként ünnepelték, és ez a szertartás máig él bizonyos egyházak nagycsütörtöki liturgiájában. Első ránézésre különösnek tűnik, hogy János mellőzi az Eukarisztia megalapítását az Utolsó vacsora leírásából, ami egyébként a többi evangélistánál központi szereppel bír, de ha átelmélkedjük ezt a részletet, megérthetjük, hogy a lábmosás és a kenyértörés egy és ugyanazt a valóságot jelenti, mégpedig azt, hogy Jézusban, az Élet kenyerében, Isten nekünk adja önmagát. Ha meg nem moslak, nem vagy közösségben velem. A lábmosás szertartása sok keresztényt bosszant, akik azon a véleményen vannak, hogy az uralkodó papság szolgának tetteti magát, csak egy nevetséges kísérlet. Az evangélisták utolsó vacsora leírásai azonban megnyugtathatják azokat, akik bosszankodnak a papi uralom miatt. Az evangéliumok nem csak Júdás árulását vagy Péter tagadását mutatják be részletesen, hanem azt is, ahogy azt Lukácsnál láthatjuk, hogy miután részesültek az Eukarisztiában, az kötötte le őket, hogy ki a legnagyobb közülük. Jézus tehát megérti a problémát! János ezzel kezdi az Utolsó vacsora leírását: Jézus tudta, hogy mindent kezébe adott az Atya Ennek tudatában fogja a kendőt és kezdi el mosni a tanítványok lábát. Ez Isten kinyilatkoztatása, Jézusban, egy minket szolgáló Istenről. Amíg nem tapasztaljuk meg őt, mint a szolgáló Istent, nem vagy közösségben velem. Szent Ignác Lelkigyakorlatai végén van egy elmélkedés, Szemlélődés a szeretet elnyerésére címmel. Ebben azt ajánlja, hogy: Fontoljam meg, miképpen munkálkodik és dolgozik érettem az Isten a föld színén levő összes teremtményekben, azaz dolgozó ember módjára viselkedik. Így például az égen, az elemekben, növényekben, teremtményekben, nyájakban, megadva nekik a létet, fennmaradást, növekedést és érzékelést stb. Képzeld el az utolsó vacsora estéjét, és engedd meg Jézusnak, hogy megmossa lábadat. Mit mond neked, amint téged szolgál? Talán ezt: Alaposabban megmoshattad volna a lábad, és húzhattál volna tiszta zoknit is. Vagy undorodva mossa le lábadról a koszt, kiszúrja a rajta lévő torzulásokat, megfedd lábápolási hiányosságaid miatt, és továbblép egy tisztességesebb láb felé? Vagy drágakőként tartva lábadat, óvatosan és finoman megmossa őket, részvéttel telve rád mosolyog, és láthatóan örömmel tölti el, amit tesz. És végül hallgasd, ahogyan ezt mondja neked: Amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Uram, segíts, hogy felismerjem, bármi is történjék velem, abban te szolgálsz engem. Add, hogy hálatelt szívvel tudjak másokért tenni, olyan bőkezűen mérve, ahogy arról te példát adtál. A mi Urunk, Jézus Krisztus által kérlek. Ámen. 4

5 HETEDIK HÉT: NAGYPÉNTEK JÉZUS HALÁLA IZ 52, 13 53, 12; 31. ZSOLTÁR; JN 18, 1 19, 42 Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. ( ) Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. ( ) sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért." IZ 53, 5.11B.12B Pilátus közbeszólt: "Tehát király vagy?" "Te mondod, hogy király vagyok - mondta Jézus. - Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra." ( ) Erre kiszolgáltatta nekik, hogy feszítsék keresztre. Ezzel átvették Jézust. ( ) Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona oldalába döfte a lándzsáját. Nyomban vér és víz folyt belőle. JN 18, , Van helye és ideje a szenvedésről való gondolkodásnak, kommentárt olvasni róla, elméletet gyártani a jelentéséről. De mi ma csendben maradunk, képzeletben megállunk az eseményben, és kérjük Istent, hogy vezessen be minket szeretete misztériumába. Jézus halála egyszeri, történelmi esemény, de Isten szeretete, amely ebben az eseményben fejeződött ki, az a szeretet, amelyben élünk és mozgunk. Hogyan mondhatjuk, hogy Isten jó, amikor látjuk az emberi élet gyötrelmeit? Természeti katasztrófák, szárazság, földrengés, hurrikán, ahogy az állatvilág vadászik egymásra, a beépített, betegséget és halált okozó vírusok már épp elég rosszak, de a természet legtöbb romboló erővel bíró jelensége az emberi elme és szív, amely képes a bolygónkon található minden életet megsemmisíteni. Lehetünk-e egyszerre őszinték magunkhoz, és mondhatjuk-e ugyanakkor: Isten jó? Az ész, a filozófia, teológia csak a felszínen képes megragadni a gonosz problémáját. Ha Isten valóban a legfelsőbb Lélek, aki egyedül létezik önmagától, és végtelen minden tökéletességben, az Első Mozgató, az Első Ok, akkor végül is nem ő-e a felelős a gonosz létéért? Jézus egy egészen megdöbbentő Istent mutat be: Hiszen Istennek a "balgasága" bölcsebb az embereknél, és Istennek a "gyöngesége" erősebb az embereknél (1Kor 1, 25). Isten, Jézusban, megtagadja, hogy hatalmat gyakoroljon, ahogyan azt mi értjük, azonosítja magát minden emberi lénnyel, kiüresítette magát, szolgai alakot öltött (Fil 2, 7a), hatalom nélküli, sebezhető, csendes és rejtőzködő Isten, aki belép az emberi élet fájdalmába, gyengeségébe, bűnösségébe és becstelenségébe. Isten, Jézusban, magában feloldja a bűn koncentrált és mérgező támadását, és átalakítja azt. A kereszten így imádkozik: "Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek." (Lk 23, 34). János így fejezi ki az átalakítást: Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona oldalába döfte a lándzsáját. Nyomban vér és víz folyt belőle (Jn 19, 33-34). Ha Jézus szenvedett értünk, miért kell nekünk is még mindig szenvedni a saját és a mások bűnösségétől? Azért, mert ha meg akarunk gyógyulni, és egységben akarunk lenni Istennel az ő átalakító munkájában, akkor be kell lépnünk, vele együtt, a dolgok fájdalmába. A sebzettségünkben találjuk meg őt, nem az erőnkben. Olyan Isten ő, aki ott sír a szívünkben, de a könnyei gyógyító könnyek, az örök élet forrásai, megtisztító, megtartó, átalakító könnyek, reményt adnak, amikor minden más reménytelennek tűnik, és belső bizonyosságot arról, hogy minden összezavarodásunk, bizonytalanságunk, kiábrándultság, hülyeségünk és tudatlanságunk ellenére végül is minden rendben lesz. A dolgok könnyeiben mindig ott van a szeretet, legyőzhetetlenül, elnyomhatatlanul, ugyanakkor rejtőzkődően, látszólag erőtlenül, mégis kibékítve mindent a földön és a mennyben (Kol 1, 20). Istenünk, Krisztus szenvedésében és halálában, akinek az oldalából vér és víz jött, megmutatod szereteted. Nyisd meg szemünket, hogy felismerjük szeretetedet, és elfogadjuk az életünk minden történésében. A mi Urunk, Jézus Krisztus által kérjük ezt. Ámen. 5

6 HETEDIK HÉT: NAGYSZOMBAT JÉZUS A SÍRBAN BÖLCS 3, 1-9; 143. ZSOLTÁR; JN 19, Az igazak lelke azonban Isten kezében van, és gyötrelem nem érheti őket. Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték, elmenetelüket megsemmisülésnek. De békességben vannak. BÖLCS 3, 1-3 Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt - bár a zsidóktól való félelmében csak titokban -, arra kérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. Így elment és levette a testet. Nikodémus is elment, aki annak idején éjszaka kereste föl (Jézust), s vitt mintegy 100 font mirha- és aloékeveréket. Fogták Jézus testét és a fűszerekkel együtt gyolcsba göngyölték. Így szoktak a zsidók temetni. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, s a kertben egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt ide temették Jézust. JN 19, Nagypénteki halála után Jézust sírba fektetik, és jó, ha elgondolkodunk ezen. Ahogyan a halott Jézust a sírban szemléljük, az ő halálának és a saját halálunknak valósága egyre tudatosabbá válik. Képzeletben légy Jézussal, láthatod őt akár úgy is, ahogyan Michelangelo megalkotta a Pietában, anyja karjaiban. Nézd őt, mintha jelen lennél. Lásd az arcát halálában és a teste sebeit, és szólj úgy Istenhez, ahogy indít. A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk. RÓM 6, 4 Mivel tudjuk, hogy fel fog támadni, lehet, hogy hajlamosak vagyunk átugrani Krisztus halálának tényén és tragédiáján, és a Nagyszombatot valamiféle vallásos tehetetlenség, mozdulatlanság állapotában töltjük, aztán viszont azt találjuk, hogy bensőnk mozdulatlan is marad, és képtelen átélni a Húsvét örömét. Egy csodálatosan tehetséges fiatalembert, aki saját népében esküdt ellenségeket képes kibékíteni, a reményt üzenetét hozza mindenkinek, férfinak, nőnek, zsidónak és görögnek, barbárnak és szkítának egyaránt, akinek csodálatosan tiszta az elméje és gyengéd a szíve, aki olyan Istent mutat be, aki felszabadítja az elnyomottat, jó hírt hoz a szegényeknek, visszaadja a vaknak a látást, aki azonosítja magát minden egyes emberi lénnyel, és arra kér, hogy szeressük ellenségeinket, a vallás, törvény és rend nevében a legkegyetlenebb halálra ítélnek. Nagy méretekben gondolkodó ember volt, telve álmokkal, lelkesedéssel. Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon! (Lk 12,49) Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Annyira szorongok, míg be nem teljesedik (Lk 12,50). Vajon a teljes csődöt élte át, amíg a kereszten függött, kiábrándultságot, reménytelenséget, amint át kellett élnie, hogy a vallásos elöljárók, akiknek zsidóként alá volt rendelve, elítélik? A kereszten elhangzott kiáltása, Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? csak egy zsoltárrészlet volt, amit éppen imádkozott, vagy a lénye mélyéről feltörő kiáltás? Egy hívő számára nincs kegyetlenebb, mint amikor azt érzi, hogy Isten elhagyta. Isten, Jézusban, találkozik velünk az emberi szenvedés mélységeiben, a teljes reménytelenség, csőd és elhagyatottság érzésében. Át kell elmélkednünk ezt az igazságot, és imádkoznunk azért, hogy megismerjük Isten jelenlétét lényünk mélységeiben, tudatos elménk és érzéseink szintjén is túl. Isten mindig nagyobb, mint a mi bűnösségünk, hibázásaink, kiábrándultság- és kétségbeesés-érzéseink. Tudatunk, amint láttuk, különböző rétegekből áll, és belső utunk ezeken a rétegeken keresztül vezet, halálok és feltámadások útja, amíg meg nem tapasztaljuk, Newman Gerontiusának szavaival élve, mindannak, ami emberré tesz engem, a különös és tökéletes összeomlását. Ma jó, ha átgondoljuk saját halálunkat, és imádkozunk azért, hogy megtudjuk, valójában a tökéletes összeomlás pillanatában tárul fel számunkra a dolgok igazsága, vagyis hogy Isten a mi sziklánk, menedékünk, életünk és megváltásunk. Istenünk, belénk adtad Lelked, aki jézusban élt, és feltámasztotta a halálból. Engedd, hogy Lelkének Húsvétja lehessen bennünk, elhozza nekünk békéjét, hogy ne törjünk meg a nehézségekben, örömét, hogy megerősítsen minket gyengeségünkben, és engedd, hogy az Ő szeretete irántad és minden teremtés iránt egészen átjárhassa elménket és szívünket. A mi Urunk, Jézus Krisztus által kérjük ezt. Ámen. 6

7 A FELTÁMADÁS NAPJA KRISZTUS FELTÁMADT, ALLELUJA! APCSEL 10, 34-43; 118. ZSOLTÁR; JN 20, 1-9 Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. JN 20, 3-9 Az utunk hét hete tart, és most végül elértünk a feltámadás napjához. Bizonyos értelemben azonban mégsem változott semmi. Ha erre a jelenetre figyelünk, úgy érhet, mint egy izgalmas eseménysorozat utáni csalódást okozó befejezés. Még mindig ugyanaz a jellem vagyok, mint azon a napon, amikor elindultam ezen az úton. Még mindig ugyanazokat a mások és magam okozta sebeket hordozom, valószínűleg ugyanott lakom, ugyanazokkal az emberekkel, ugyanaz a munkám, vagy épp ugyanúgy nincs állásom, ugyanazokkal a problémákkal kell szembenéznem. A hit nem a külvilágot változtatja meg, hanem azt, ahogyan észleljük. Viszont az észlelésünk megváltozásából külső változás fakad. A mai Evangéliumban Péter és János a sírhoz futnak. János ér oda előbb, de megáll kint bizonytalanul. Péter egyenesen berohan. János követi. Látta és hitt. János látta az üres sírt, a kiürült helyet: hitte, hogy Jézus feltámadt. A hit szó legalábbis angolul egyfajta hiszékenységet is sugall, valaminek a bizonyíték nélküli elfogadását. A hit az Újszövetségben ennél sokkal többet jelent. A hit tudás, olyan tudás, amely nem pusztán megfigyelésen, belső érvelésen, logikus következtetésen alapul vagy azon, hogy mások meggyőztek valamiről. A hit belső érzékelés, inkább valami olyasmi, mint az intuíció. Nem tudjuk megteremteni, előállítani, vagy magunkra erőltetni; amit tehetünk, csak annyi, hogy csendben maradunk, és felfedezzük a hit ajándékát magunkban. Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Krisztus (Jézust) feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által (Róm 8, 11). Ebben a valóságban élünk. Amint képzelőerőnk segítségével imádkozzuk az Evangélium jeleneteit, a feltámadott Krisztussal találkozunk most, aki bennünk és közöttünk él, és feltámadásunk ígérete. De mennyire megbízhatók az evangéliumi leírások? Tényleg üres volt a sír? Jézus tényleg feltámadt halottaiból? Milyen teste volt? Tényleg van élet a halál után? Ha igen, milyen lesz a testünk? Ezek valóban érdekes és fontos kérdések, de ha velük foglalkozunk csak, és megpróbálunk kielégítő válaszokat találni, mielőtt a feltámadás jeleneteivel imádkoznánk, soha nem indulunk el. Fogadd el a feltámadás elbeszéléseit egyelőre, ahogyan az Evangéliumokban leírják, és egy kis időre tedd félre ezeket a más természetű kérdéseket. Ez nem intellektuális őszintétlenség, hanem intellektuális alázat, elismerése annak, hogy a feltámadás olyan misztérium, amelybe csak maga Isten vezethet be minket, abba a misztériumba, amelyben benne élünk. Állj meg Jánossal az üres sírban, és kérd, hogy hihess, amint ő hitt. Legyél a többi tanítvánnyal az emeleti teremben, hallgasd meg, milyen félelmeik vannak, és mondd el nekik tieidet. Lásd a feltámadott Krisztust közöttetek, halld, ahogyan azt mondja: Békesség nektek, amint megmutatja átszúrt kezeit és oldalát. A képzelőerő elénk hozhatja a feltámadott Krisztus valóságát, hogy ő a mi békénk. Legyél kint a sírnál Máriával, aki felismeri őt a kertészben. Legyél a két Emmausz felé tartó tanítvánnyal, és találkozz vele az idegenben. Légy csendben, és halld a Lelket szólni a szívedben, amint a neveden szólít, és azt mondja: Közelebb vagyok hozzád, mint te magadhoz. Soha nem hagylak el, mert te és én egy és osztatlan személy vagyunk. Aztán gyere vissza a jelenbe, és nézz körül. Szeretete hajnalán és Hívó szavára Nem szűnünk meg járni az úton, És mikor mindenre ráébredtünk, Visszaérkezünk oda, ahonnan indultunk, És kezdünk először látni igazán. T.S. ELIOT Az Úr valóban feltámadt, bennünk és közöttünk él. Alleluja! 7