A Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának diáklapja

Átírás

1 2014. Te Deum 21. évfolyam 80. szám A Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának diáklapja oldal

2 Tartalom Gál Károly: Hurrá! Nyaralunk! 1 Kocsis Dorottya (11.C): Egy búsan ballagó BÉS osztályfőnök Kovács Blanka (12.E): Befejeztem a nyolcadikat én is Ballagók 5-11 Csontos Gábor (11.A): Centenárium (2.rész) 13 Fehér-Fekete Besenczi Berta (10.D): Erdélyben járt a Magura néptáncegyüttes 18 Zeller Bálint (10.E) IYPT verseny 19 Rónai Veronika (11.C): Pókerező robotok, kommunikáló növények 20 Páprádi Bíborka (10.E): Mindenik embernek a lelkében dal van Páprádi Bíborka (10.E): A színfalak mögött 25 Papp Tamás: Tour de Balaton Pandur Péter (9.B): Az igazi dicsőség térdre kényszerülni, és azután onnan felállni Kuruc Eszter (11.B): Lajos-nap 30 Pistár Berta (11.A), Páprádi Bíborka (10.E): A barátság 31 Historia Domus 40 Im p r e s s z u m Kiadja: Pro Ludovico Alapítvány és a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma Felelős kiadó: Dobosi László Főszerkesztő: Czimmermann Csilla Diákfőszerkesztők: Páprádi Bíborka (10.E), Vörös Anna (12. A) Diák szerkesztők: Andrásfalvy Csenge (11.D), Kiss Franciska (12.C), Kovács Blanka (12.E) Csontos Gábor (11.A), Pandur Péter (9.B) Címlapfotó: Bergics Balázs Elérhetőség: 7621 Pécs, Széchenyi tér 11. Páholy szinesff@gmail.com Nyomdai munkálatok: Molnár Nyomda és Kiadó Kft Pécs, Légszeszgyár utca 28.

3 Hurrá! Nyaralunk! Gál Károly atya Az élet olyan, mint egy gigantikus tanév. Csak sajnos nincs benne nyári szünet! Kár! Évente egy Nap körüli kirándulás azért van benne! Lassan vége a tanévnek. Örülünk is ennek, hiszen a közvélekedés szerint szükséges rossz, nyűg, amit az ember bármikor szívesen levetne magáról. A nyári szünet ezzel szemben a korlátlan szabadság és az ereszd el a hajamat időszaka. Igaz ugyan, hogy a tanév lehetne jobban szerkesztett, élménydúsabb, mint régebben. Kissé megáporodott az oktatás Európa tájékán. Nincs táboriskola, nincs közös krumpliszedés a TSZben, címerezés, építőtábor, iskolagyűlés, s más effélék. (A szeretetszolgálat és az átai ház azért enyhíti kissé ezt a hiányt.) Ám a tanév még így is remek keret, remek ritmus ahhoz, hogy tanuljunk, felfedezzünk, rendet és türelmet tanuljunk. Nevelődjünk. Nem beszélve arról a sok programról, ami a tanévet gazdagítja, színesíti: Bertalan-zarándoklat, osztályéneklési, Bemutatkozunk, Lajos-nap, szalagavató, s még sok más esemény megannyi örömteli pillanataival. Nem is beszélve az együttlét öröméről minden nap! A parttalan szabad idő sekélyessé teszi az emberi életet. Hiába is vágynánk erre olykor. Amúgy is sokszor ingerszegények hétköznapjaink (nemcsak az iskolai idő!), jó, ha a suliban a rendszeres tevékenység által az idő felhasználását is tanulhatjuk. Mindezekből ered az a gondolat, hogy a nyári szünet sem egyszerű tespedés, hömbölgés, kecmec, lacafaca és csöszmörgés. Egyrészt jó és szükséges pihenés. A tanultak feldolgozása, azok leülepedése. (Ne feledjük, hogy csakis és kizárólagosan a diákélet sajátossága a nyári szünet! A nyúlfarknyi felnőttkori szabadságocskák fel sem érnek ezzel a nagyszerű lehetőséggel!) Másrészt egy másfajta tanulási/tapasztalási lehetőség. Mindkettő időszakra szükség van. Feltételezik egymást. Úgy vélem, a nyári szünetet igazán az tudja élvezni, értékelni, aki a tanév során valóban munkálkodott. Mint ahogyan jólesik a pihenés a jól elvégzett munka után. A Teremtő mozgalmas életre hívott meg minket: alkotni és gyönyörködni. S ennek ritmusában érdemes szemlélni a nyári szünetet is. Ahogyan a tanév, ez is alkotás/gyönyörködés kettőse: a kirándulások, nyaralások, éjszakába nyúló beszélgetések, hosszú andalgások, ráérős olvasások, strandolások (lányoknál az elmaradhatatlan hosszú napozásokkal), s ha még tehetjük, a nagyszülőknél, rokonoknál való hesszelés időszaka. Tudom, sokszor távol járunk mindezektől. Megkísért minket a minden nap délig alvás mételye, a kockulás, a vulkán peremén is online-lét fészbúk kényszere, a féktelen piálások divatja. Mégis. Próbáljuk megnyitni magunkat valami másra! Még akkor is, ha nem menő vagy nem megszokott. Vagy ósdinak tartott. Szervezzünk túrákat kettesben-hármasban kikapcsolt telefonnal, ráérősen, beszélgetősen. Fűben hempergéssel, kergetőzéssel. Járjuk be Magyarország számunkra ismeretlen tájainak, vidékeinek egyikét. Ismerkedve, kérdezősködve, piacra is kimenve, akár Patkó Bandi fáját vagy mondabeli helyeket is keresgélve. Szabaduljunk be egy érdekes kiállításra: hűvös termekben ráérősen szemlélődve. Kellemes nyári este nézzünk meg valamit egy szabadtéri nyári színházban közösségre lelve, jó előadásokon kacagva-merengve. Esténként néha olvassunk el vagy fel egy verset, bújjunk végig egy jó könyvet. Buszvárókban hajnalig beszélgetni, viccelődve. Biciklizni, új trükköket megtanulni, Anyukának réten virágot szedni. Éjjel a fűben fekve a csillagos eget nézni, egy lány kezét gyengéden fogni. Pincéknél pörköltet főzni, danolászni, tréfálni. Tájba belefeledkezni. Hidd el, nagyon jó így is a nyár! S egy kis templomban olykor elcsendesedni. Istent minden nap magunkhoz hívni. Legyen gazdag nyarunk! Gazdag örömben, élményben, jó tapasztalásokban. Gazdag a Teremtővel és az egymással való együttlétben. Kávéházi Gondolatok Színes Fehér/Fekete 21. évfolyam 80. szám 1

4 Egy búsan ballagó BÉS osztályfőnök vidám visszaemlékezései Beszélgetés Somosné Molnár Katalin tanárnővel Kocsis Dorottya 11.C Engem csupán kilencedik osztályban tanított Somosné tanárnő, de az órák felejthetetlen élményt nyújtottak, a komoly munka mellett ugyanis mindig akadt hely a barátságos hozzászólásoknak és kedves becézgetéseknek. Nem elhanyagolható csinos és változatos kiegészítőket felvillantó tanárnőnk mindenkit megszégyenítő kacagása sem RiPortré ezt a négy évet meghatározta. Most őt kérdezem az elmúlt négy évről: K. D.: Akadtak-e nehézségek az évek során, vagy minden közel olyan örömteli hangulatban telt, mint ahogy én emlékszem vissza az óráinkra? S. M. K.: A nehézségeket természetesen soha nem tudjuk kiküszöbölni, sőt talán a kihívások komolyabb munkára, erőfeszítésekre sarkallnak bennünket. Ha a 12. B-re gondolok, nem a nehézségek jutnak az eszembe bár magyarórákon kemények küzdöttünk! hanem az örömteli hangulatok. Sokat köszönhetek egyenként mindenkinek és a közösségnek is, mert eddig tanári pályafutásom során ők voltak az elsők, akiknek osztályfőnöke lehettem. Korábban nem tudtam, hogy ennek az elvárásnak meg tudok-e felelni, és ez volt az a kihívás, ami K. D.: Ha a tanárnőt álmából felriasztanák, és az lenne a feladata, hogy mondjon egy mondatot az osztályáról, mi lenne ez? S. M. K.: Most az első gondolatom az, hogy hiányoznak. Nemcsak arról van szó, hogy a feladatok, teendők száma jócskán megfogyatkozott, hanem sokkal inkább arról, hogy nem beszélgethetek velük, nem kérdezhetem őket a fáradtságukról, sikereikről, benyomásaikról, az életükről. Más összefüggésben pedig az jut eszembe róluk, hogy jó volt velük. Értelmes és szorgalmas gyerekek lévén szép sikereket értek el, érdeklődési körük is széles Színes társaság volt a 12. B. K. D.: Melyek voltak a legjobb és legkülönlegesebb pillanatok? S. M. K.: Ebből nagyon sok van. Ha az időben visszafelé haladok, elsőként a ballagás napja jut eszembe, a tanári búcsúztató, ahol elköszönt tőlem az osztály. Ilyen szép és megtisztelő szavakat még nem mondtak nekem évfolyam 80. szám Színes Fehér/Fekete

5 A legkülönlegesebb pillanat természetesen a Punnany-koncerthez kapcsolódik, ahol az osztállyal együtt állhattam színpadra és vehettem részt a műsorban. Nem akármilyen élményben lehetett részem. K. D.: Előfordult-e olyan szituáció, amelyben a tanárnő tanult diákjaitól? S. M. K.: Igen. Még tárgyi tudásra is gondolok, olyan ismeretre, amelyre általuk tettem szert. Persze ilyen mindig van, a mai fiatalok bizonyos területeken különösképpen nagyon tájékozottak. Nem szégyen tanulni tőlük. Sokkal fontosabbnak tartom azonban azt, ahogyan olykor finoman tereltek, figyelmeztettek valamire, a figyelmetlenségre vagy rossz ötletre, megoldásra. És főleg neveltek ők is: nagyobb figyelemre, együttérzésre. K. D.: Milyen üzenettel engedte útnak fiókáit? S. M. K.: Konkrét üzenetet nem fogalmaztam meg. Úgy gondolom, a négy év minden napján, minden percében üzentem nekik: a munkámmal, a szigorúságommal, a magatartásommal, a jó vagy olykor rossz kedvemmel, a szomorúságommal vagy a hitemmel. Hiszem, hogy van értelme a nevelésnek, az együttműködésnek, a tanári pályának. Minden kollégámnak azt kívánom, legyen egyszer osztályfőnök. Köszönöm a beszélgetést! Befejeztem a nyolcadikat én is Interjú Lovas István tanár úrral Kovács Blanka 12. E Egészen idilli, hogy a Színesbe írt utolsó cikkemet az osztályfőnökömmel készítettem, akinek ráadásul szintén mi vagyunk a nyolcadik, egyben az utolsó osztálya. Lovas István tanár úr az itt töltött éveiről szóló interjú alatt is olyan volt, mint mindig: az összes kérdésre azonnal, mégis átgondoltan válaszolt, minden hasznos információra kitérve. Azért ez a fajta pontosság hiányozni fog. Persze, igazán most csak én búcsúzkodom: a tanár úr pár évig még tanítani fog, csupán osztálya nem lesz már. RiPortré K. B.: Milyen emlékei vannak az első lajosos osztályáról? L. I.: Az első osztályom matematika-informatika tagozatos volt, huszonöt fiúval és négy leánynyal. Sok-sok kitűnő érettségi született akkor, nagyon jó képességűek voltak. Két szerzetes is kikerült innen: egyikük egy bencés, Izsák atya, a másikat mindenki ismeri, ő Bernát atya. Emellett számos, mára már neves ember került ki innen, de őket név szerint nem szeretném megemlíteni. K. B.: És mit gondol az utolsó osztályáról? L. I.: Kedves, aranyos társaság, de azért a matematika terén nem mindig jelentettek akkora Színes Fehér/Fekete 21. évfolyam 80. szám 3

6 élményt. Viszont nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában. Nagyon jó volt, amikor Átára utaztunk, Erdély és a többi osztálykirándulás is emlékezetes volt, kellemes együtt töltött napok voltak ezek. RiPortré K. B.: Sokak számára ismert, hogy (elsősorban a magyar) történelem nagy tudója, annak ellenére, hogy matematika és biológia szakos tanár. Honnan jön ez a múlt iránti elkötelezettség? L. I.: A határon túli magyarokhoz való kötődésemet a családi háttér is meghatározza. Viszont a történelem általános szeretete ötödik osztályra vezethető vissza. Akkor László Gyula professzorral személyesen is volt alkalmam megismerkedni, és az évek során végig remek történelemtanáraim voltak, akik a tankönyvön túli, a kötelező tananyagnál érdekesebb tényekkel is megismertettek. Középiskolában matematikából jelentős eredményeket értem el, így innentől az utam a matematikus végzettségig egészen egyszerű volt. A biológia már érdekesebb. Gimnáziumban, hogy úgy mondjam, minden szempontból segítőkész osztályunk volt és ez a tantárgyak tanulásában is szerepet játszott. A padtársaim nőgyógyásznak, illetve gyógyszerésznek készültek, szóval felosztottuk a munkát: én tudtam a matekot, földrajzot, fizikát, ők pedig a biológiát. Mint említettem, matematikusként végeztem, és a Pollack Mihály műszaki főiskolán kezdtem tanítani, és csak később váltottam középiskolai oktatásra. Ehhez viszont el kellett végeznem még egy szakot, és akkor döntöttem úgy, hogy a biológiai ismereteim hiányát kell pótolnom, így a biológia szakot már felnőttként végeztem el. K. B.: Ön szerint mitől jó egy tanár? L. I.: Elsősorban értékrendet közvetít és csak utána a tudást, és persze nem közömbös az sem, hogy ezt hogyan teszi. A közvetítendő értékrend alapjai pedig az Istenbe vetett hit, a haza iránti elkötelezettség, a tisztesség és a becsület. Ezek az értékek örökérvényűek, időtől függetlenül meghatározzák az embert, a tanár dolga, hogy ezt átadja a gyerekeknek. Családunk Hírei Örömmel tudatjuk, hogy május 7-én megszületett László Levente tanár úr kislánya, Veronika Mária. Sok boldogságot, Isten áldását kívánjuk! évfolyam 80. szám Színes Fehér/Fekete

7 Ballagók Solymos Gyula 12.A Minden májusban újra búcsúzunk. Nemcsak ők, ballagók köszönnek el iskolától, tanároktól és diáktársaktól, mi itt maradók is visszagondolunk korábbi arcokra, mosolyokra, közösen átélt élményekre. Ők útravalóul négy illetve hat év során szerzett ismereteiket, örömöket, küzdelmeket visznek magukkal, mi pedig ígérjük, emlékezni fogunk a következő sorok üzeneteire. Vörös Anna.: Miért a Lajost válasz tottad annak idején? Solymos Gyula.: Az A osztály tanulójaként már a hetedik osztályt is itt, a Nagy Lajosban töltöttem. Először azt határoztam el, még hatodikban, hogy szeretném a következő évet egy gimnáziumban kezdeni. Később, ahogy gyűjtöttem az információkat az iskolákról, úgy fogalmazódott meg bennem az, hogy mindenképpen a Nagy Lajosba szeretnék járni. A hatosztályos felvételit innentől kezdve csupán előrehozott lehetőségnek tartottam az iskolába való bejutásra, így a felvételin nem is jelöltem meg másik iskolát. Nyilván sokat számított választásomban a suli szellemisége és a tanítás színvonala is, de igazán akkor fogott meg, amikor az előkészítőre jártam, és megismertem közelebbről az iskolát és a tanárokat. V. A.: Mi volt a legemlékezetesebb? S. Gy.: Igazából hat év alatt annyi érdekes történet gyűlt össze, hogy nem igazán tudok kiemelni belőle csak egyet. A legnagyobb bulik mindig az osztálykirándulások voltak, innen származik a legtöbb sztori. A szalagavató osztálybemutató beszédének írása kapcsán facebookon felvetődött, hogy össze kellene gyűjteni pár aranyköpést és vicces történetet az osztállyal kapcsolatban, hogy beleírhassuk a beszédbe. Ennek az lett a vége, hogy több száz hozzászóláson át elevenítettük fel a közös emlékeket. Ez nagyon érdekes volt, mert mindenkinek más dolgok maradtak meg, és így olyanokról is olvashattam, amikre én már nem is emlékeztem. V. A.: Milyen volt az osztályközösség? / Mely programokat szeretted? S. Gy.: Jó kis osztályközösség alakult ki, az idők során jól összekovácsolódtunk. Persze amikor közösen kellet valami produkciót összehoznunk akkor mindig előfordultak kisebbnagyobb nézeteltérések, de mindent sikerült megoldanunk. A programok közül a Lajosnapot, a Ciszterek Ligáját, az osztályéneklésit, a szalagavatót emelném ki, ezeket mindig nagyon élveztem. A Ciszterek Ligája összekovácsolta a fiúkat. A Lajos-napon az utolsó évben a királyválasztási kampányunk szervezését is szívesen csináltam. Az osztályéneklési versenyek is jók voltak, bár néha a sok gyakorlás már unalmassá tette. A szalagavató tánc is jó buli volt, amellett, hogy szerintem nagyon jól sikerült, a felkészülés is hangulatosan telt. Utána a bál is nagyon jó volt. V. A.: Ki volt a legmeghatározóbb tanár? S. Gy.: Bár csak az utolsó két évben tanított, mégis számomra a legmeghatározóbb Pánczél Róbert tanár úr volt. Az ő órái mindig jó hangulatban teltek, fenn tudta tartani az érdeklődésünket az óráin, és komoly szakmai tudásából igyekezett nekünk minél többet átadni. A hozzáállása, miszerint a lényeg, hogy megtanulja, megértse a diák az anyagot, és nem az, hogy mikorra, kimondottan szimpatikus volt. Önzetlenül áldozta fel a szabadidejét ránk még a szünetekben is, mindig segítőkészen állt hozzánk. Emellett nagyon humoros, jó kedélyű embernek ismertük meg, aki megtalálta velünk a közös hangot. V. A.: Vissza fogsz-e járni? Mit üzensz a lajosista diákoknak? RiPortré Színes Fehér/Fekete 21. évfolyam 80. szám 5

8 S. Gy.: Az öcsém idén kezdett itt, a Nagy Lajosban, miatta biztosan több iskolai rendezvényen is részt fogok még venni, szívesen fogok visszajönni. A lajosista diákoknak pedig azt üzenem, hogy higgyék el, gyorsan elmegy az a négy vagy hat év, próbálják kihasználni az időt arra, hogy megtalálják azt, ami érdekli őket, és hogy igyekezzenek az osztályból jó közösséget formálni, barátságokat kötni. Vadász Viktória 12.B Tóth Edina 12.B: Miért a Lajost választottad annak idején? Vadász Viktória: Itt tanult a testvérem is, aki sokat mesélt nekem róla, és nagyon tetszett a kép, ami így kialakult bennem. Amellett, hogy célom volt egy jó nevű gimnáziumba járni, szerettem volna részt venni a programokon, élni az iskola nyújtotta lehetőségekkel, de legfőképpen a közösséghez való tartozás vonzott. RiPortré T. E.: Mi volt a legemlékezetesebb? V. V.: Összességében a tizenkettedikes év...de talán a decemberi Punnany Massif koncertet emelném ki, amelyen az osztály egésze nemcsak hogy részt vett, de az osztályéneklési fesztivált követő siker után egy színpadon állhattunk az együttessel. Itt éreztem először azt az egységet, amire mindig vágytam, ám egyben számomra ez jelentette a sokszor várva várt, mégis fájó visszaszámlálás kezdetét. T. E.: Milyen volt az osztályközösség? V. V.:Azt hiszem, az utolsó évre váltunk egyáltalán közösséggé. Sok erős személyiség járt az osztályunkba, rengeteg kreatív ötlettel, de amíg nem nőttük ki egyesével a figyelemhiányos kisgyerek szerepét, minden jó kezdeményezés falba ütközött. Ez tizenkettedikben változott meg szerintem, és onnantól kezdve rengeteg szép emlékkel gyarapodtunk. Egyre több feladatot kaptunk, amelyek a kihívás mellett megtanítottak minket együtt dolgozni, egymásért tenni. Ebben nagy szerepe volt osztályfőnökünknek, Somosné tanárnőnek, aki kilencedikes korunk óta ezen fáradozott; próbálta egyengetni a kialakult ellentéteket, oldani a felgyülemlett feszültséget, összetartó közösséggé formálni az osztályt. Ezúton is köszönjük! T. E.: Ki volt a legmeghatározóbb tanár? V. V.:Novacsek tanárnő volt rám nagy hatással. Mindamellett, hogy kiváló tanárom volt és átadta nekem tárgyi tudásából azt a mennyiséget, aminek befogadására jelenleg képes az agyam. Nagyon sok biztatást, bátorító szót kaptam tőle, amikor el-elbizonytalanodtam. Mindig számíthattam az őszinte véleményére, még akkor is, ha az sokszor nem örömteli volt, de épülhettem belőle. Teherbírásában, precíz munkavégzésében is példaként áll előttem. T. E.: Vissza fogsz - e járni? Mit üzensz a lajosista diákoknak? V. V.:Bár az érettségi után a tervek szerint Budapest felé veszem az irányt, de amikor csak a lehetőségek engedik, szeretnék visszajárni. Rengeteg szép emlékkel lettem itt gazdagabb, amiket jó lesz újra belépve felidézni évfolyam 80. szám Színes Fehér/Fekete

9 Őszintén szólva én sem emlékszem egyetlen öregdiák-bölcsességre, amit megosztottak velem, mert akkor még nem volt jelentősége. Ennek ellenére mégis megfogalmazódott bennem két dolog az itt maradóknak; becsüljék meg jobban egymást, tanáraik munkáját, a közösséget és járjanak gyakrabban a könyvtárba... Döme András 12.C Kiss Franciska: Miért a Lajost választottad annak idején? Döme András: Élcelődve mondhatnám, hogy annak idején nem is a Lajos merült fel első körben. Mondom is. (Ez az a rész, amit ki fognak hagyni az évkönyvből, hehe.) Szüleim biológia- és kémiaorientált tagozatra szerettek volna helyezni (hogy miért, azt még nem sikerült kifundálnom) és mivel édesanyám a Leőwey Klára Gimnáziumban tanítva ismert pár 'nagy arcot' e téren (élükön Dr. Nagy Mária tanárnővel, aki nem ismeretlen ebben az iskolában sem) ezért a Leőwey merült fel ötletként. Viszont az általános iskolámból pár nem túl disztingvált tanuló is hasonló vizekre evezgetett, akikkel már szerettem volna megszakítani mindennemű kapcsolatot, így a Leőwey kiesett. Hogy miért a Lajost választottuk? Nos, reáltudományok terén ez az iskola igen nívós, tanárok terén 'erős a felhozatal', (hogy csak Nyisztor tanár urat és Mostbacher tanárnőt említsem, akik esetünkben keményre fogták a gyeplőt) az iskolatársak pedig - bár a mítosszal ellentétben az iskola tényleg nem egy apáca- és papnevelde - sokkal disztingváltabbak (jaj de szép szó ez is), mint egy állami középiskola diákjai. Remélem, hogy a jövőre érkező mazsolák sem cáfolnak rá erre. Ez adja azt a védőburkot amely megóvott minket és hivatott megóvni azokat, akik menekülnének a mai világ külső hatásaitól, mindennemű befolyásától, züllöttségétől. Életbevágóan fontos ez - ha nincs, akkor mi is nyakig leszünk abban a bizonyos kulimászban és belülről bomlik szét mindaz, amelyre az iskola lelkisége, szellemisége alapoz. (Igen, mindezt Nyisztor tanár úrtól plagizáltam.) K. F.: Mi volt a legemlékezetesebb? D. A.: Csupa rissz-rossz emlék. (a rissz-rossz mellett további ajánlott szófordulataim a térülfordul és az ÍZIG-VÉRIG - csakhogy a biológiások örüljenek). Emlékszem, az első biológiafeleletemre, amire egy szót nem tanultam, ráadásul szimultán felelet zajlott (két tanuló kérdezgeti egymást, miközben a tanár sír, vagy bánatában, vagy a röhögéstől - nálam talán az utóbbi volt) és a partnerem a biokémiás csoport egyik agytrösztje lett (igen, Máté Dorottya, magadra ismertél). Negyedikre sem lett jobb a helyzet - mikor kikaptam a biológia kisérettségim, Nyisztor tanár úrnak csak az volt a kérdése, hogy most akkor tervezek e érettségizni. Lehet hogy nem alaptalanul. Emlékszem, mikor szegény Mostbacher tanárnőnek is majdnem lepörköltem a fejét a borszeszégővel (még jó, hogy egy kémikusnál alapvető az alacsony reakcióidő és a jó reflexek). Kicsit erős ilyen előélettel jelentkezni az orvosira... Valahogy mégis, a tanárok nem adják fel. Néha olyan birkatürelemmel tudják elviselni minden marhaságunkat, minden hiányosságunkat, halasztgatásainkat és mindig van egy utolsó utáni alkalom. Még ha ötig is kell bentmaradnia, hogy még a kísérleteket még egyszer megnézzük - ahogy Mostbacher tanárnő tette velem az érettségire való készüléskor. Még ha most, érettségi szünetben is fakultációkat kell tartaniuk, hogy ezredszerre is a fejünkbe verjék a kalkopirit képletét (CuFeS2, asszem), vagy a fotoszintézis fényreakcióját. Akár még sütit is sütnek nekünk egy-egy órára, ahogy azt Boda tanárnő tette, pedig a német szókincsem még mindig megáll ott, hogy Spielstunde (játékóra). Ezúton üzenem neki: Danke schön, teacher, du bist überhaupt ganz toll! Színes Fehér/Fekete 21. évfolyam 80. szám 7 RiPortré

10 RiPortré K. F.: Mely programokat szeretted? Vitathatatlan, hogy az iskola számos programban bővelkedik, hogy csak a Lajos-napokat, Osztályéneklési Versenyt, vagy az átai disznóvágásokat említsem, ez utóbbi egyedülálló a 'középiskolák mezőnyében' és részemről hatalmas pirospont jár ezért. Pámer tanár úr nagyon jó érzékkel próbálja rávezetni a diákokat a mai kor nagy rákfenéjére (nevezetesen hogy mi fiatalok mind kockulunk és begyöpösödve nyomkodjuk gombokat/tapizós telefonokat) és jó élmény néha kiszakadni a mókuskerékből, megismerkedni az falusi életvitellel, a régi korok eszközeivel. A lelkigyakorlatok is ehhez hasonlóak. Az előző évek lelkigyakorlatai bennem nem hagytak nagy nyomot, az idei azonban oltári volt (csakhogy Kiss Péter atya számára kedves szavakat is mondjak). Tényleg. Egy mélyre ható, igaz könnyeket szülő, szívből jövő társalgás, imádkozás, távol minden zajtól, rohanástól (és kötelességtől, jéaóóó!). Ez részben köszönhető Nádudvary Tamásnak, osztályfőnökünknek, aki hihetetlen affinitással elegyíti a szolid humort a mögöttes tartalommal és a komoly, nagy jelentőségű dolgokkal, valamint László Levente helyettes osztályfőnökünknek, aki hitéletével, jóságával szolgál példaként az emberek számára. Meg természetesen Kutas Attila atyának, aki kijelölt lelki elöljárónkként szolgált a lelkigyakorlat alatt és döbbentett rá, hogy az atyák egy tulajdonsággal emelkednek ki az átlagemberek közül. Ez pedig a nyitottság. Ők tényleg szívből nyitottak bármilyen problémára, amelyet eléjük tár az ember. Legyen az akár a tanulmányokkal, a külsővel, párkapcsolattal vagy a nemiséggel kapcsolatos. Sok oldalról közelítik meg a kérdést és az ember mindig talál valami kardinális szeletet/morzsát a mondanivalójukban, amelyet kiragadhat. K. F.: Milyen volt az osztályközösség? D. A.: Na az osztályközösség kapcsán vakarom a fejem...nádudvary tanár úr maximális teret engedett nekünk minden kérdés kapcsán és csupán a háttérbe vonulva mozgatta a szálakat, úgyhogy mindenki kibontakoztathatta elképzeléseit. De ezen a ponton tényleg nagyon árnyalt az összkép. Az egyik dolog az, hogy az osztályunkban rengeteg ikonikus, egymástól alapjaiban különböző személyiség (mondhatni unikum) van, így amint felvetődik egy kérdés, programozott az azt követő vita. Ez sok esetben sajnos igen eldurvult, mivel - és ez a másik dolog - a Lajos programjai igen nagy jelentőségűek, sokan elemi fontosságúnak tartják őket (én is ilyen vagyok) és az ezekre való készülés elszabadítja az indulatokat. (Heller Dávid szerint igazából nem is készültünk sose semmit, hanem mindig az utolsó pillanatban 'hazudtunk egy nagyot', de ezt a kijelentést ignorálnám.) Viszont ez egy ilyen szükséges rossz. Ez olyan, mint az első intim együttlét. Fájdalmas, de miután összeszoktunk, nagyon jó. És ha az osztály összeszokott és van valami koncepciója, akkor tényleg mer. Mer nagy dolgokat kiötletelni, van ambíciója és meg is valósítja ezeket. Példa erre a március 15-i ünnepségre írt színdarabjuk, ami egészen üdítőre sikeredett. Újító szellemű, kiemelkedik a szürke, hétköznapi dolgok közül. Tökéletesen jellemzi az osztályt. Egy másik kedves emlékem az 'All That Jazz' általunk betanult koreográfiája, amelynek szintén Nádudvary tanár úr adta meg a kezdő lökést. Boldoggá tesz, hogy a szalagavató tánc által sikerült tényleg úgy zárnunk ezt a négy évet, ahogy egy jó közösséghez illik - egyszerre mozdulunk, egymással harmóniában, az egész színpad él és mi, karöltve Joe Gideonnal együtt teszünk egy lépést a boldogság állapotába. Arra gondoltam, hogy kiemelnék pár embert, de mindenki közülük olyan egyedülállónak, utánozhatatlannak lett teremtve, hogy kár lenne alá-, vagy fölérendelni egyes tagjaikat másokkal szemben. És itt papíron nem is tudom visszaadni a kívülállónak a személyiségüket. Talán még ők maguk sem igazán találták meg azt - ahogy én sem, hogy ki vagyok. K. F.: Ki volt a legmeghatározóbb tanár? D. A.: Kész, erre többet fogok mondani, mert az iskolában a tanárok voltak az egyik legmeghatározóbb mérföldkő számomra (mily meglepő). Már azok akik tanítottak. És igen, a többieket kíméletlenül ki kell hagynom, pedig hiszem, sőt tudom, hogy sokan vannak, akik rengeteg elismerő szót érdemelnének. Kezdeném Mostbacher tanárnővel, a 'mosolygó évfolyam 80. szám Színes Fehér/Fekete

11 halállal', aki a fedőnevére rácáfolva olyan szeretőn tudja osztani az észt, a jegyeket (mind a jókat és a rosszakat...) és a jóságot, mint senki más. Aki, ha kell vérrel és verejtékkel, de megismerteti az emberrel a kovalens kötés legmélyebb rejtelmeit. Neki nem a túlórapénz, vagy a felmutatható publikációk fontosak, hanem a tanuló. Meg hát a kémia. Plusz a zene. De mindemellett remekül tud még sütni-főzni, szóval érdemes egy-két szerenádozás alkalmáig is beköszönni hozzá. Nyisztor tanár úr nem csak nekem, hanem plébánosomnak, Dallos Tamásnak is meghatározó szereplő az életében. Igen gyakorlatias, a reálosokra jellemzően mindig egy rendszerben gondolkodik, de kicsit sem szögletes. Ha arra kerül a sor, olyan motivációs beszédet tud tartani, amely a lelke mélyéig megrendít mindenkit, akiben maradt még valamennyi emberség. Jó, hogy a Lajosban tudhatjuk, rengeteg élettapasztalatával és sajátos életstílusával. Ő az, aki - véleményem szerint - élemedett korára olyan világnézettel fog rendelkezni, amely biztos alapul szolgál gyermekei és diákjai számára. Többek között Nyisztor tanár úr és Mostbacher tanárnő azok, akik képesek eszmei és lelki szempontból megközelíteni a tantárgyukat és ezt a két irányvonalat összeegyeztetni. Istent és az Ő szépségét látják e tudományok szépségében. Gál Károly atyát szerintem nem is kell bemutatni, ő tipikusan az a fazon, aki rutinosan, könnyedén mozog a diákok körében. Kiismeri magát a körükben, elsajátítja a mozgásukat, idiómáikat (és nyelvezetüket...). Mindeközben (pont ezáltal?) tud minket közelebb vinni az Atyához és a neki tetsző életvitelhez. És egész kellemes az orgánuma. Azt kicsit azért sajnálom, hogy az erkölcstanóráit végigaludtam. Elmondása szerint nebulóként anno ő is ezt tette az irodalomórákon két kemény héten át. Garami Tanár úr egy cipőben (vagyis fekete, hosszúszárú, acélbetétes bakancsban) evez a deszkás atyával, mind az orgánumot (bár, mint irodalomtanár, ezen nem kell csodálkozni), mind a diákokhoz való viszonyt illetően. Nagyon megnevettetik az 'érdekes' megmozdulásai az embert, ő az, aki talán velünk legjobban tud azonosulni, kicsit talán még egy is közülünk. (És igen, ez azt jelenti, hogy a stiklijeink esetén is hajlandó félre-félretekinteni, de azért mindent ne engedjetek meg magatoknak.) Egy névtelen leányzó elmondása szerint: "Garami Isten legszebb teremtménye. Pont." Kiss Péterről, a sötét nagyúrról is mondanék egy-két szót, mert úgy érzem, nagyon rokonlelkek vagyunk, hasonló a személyiségünk (ezt akkor döntöttem el, amikor azzal üdvözölt minket, hogy mindenki meg fog bukni és a hajunknál fogva hurcol ki minket a katedrára - meg egyéb nyomdafestéket nem tűrő szavakkal). Ezúton szeretnék köszönetet mondani sok társam nevében a hittan kettesért. Valamint nem tudom eléggé meghálálni, hogy ajándéknak tekint minket, diákokat, minden gyarlóságunk ellenére is és őrizni fog minket a szívében. Végezetül szeretnék köszönetet mondani Antal Emília tanárnőnek, aki nagy örömömre (és lehet, hogy sokak bánatára) számos cikkemet jelentette meg a Színes Fehér-Fekete lapjai közt és fanyar humorával örvendeztetett meg, nem csak engem, hanem minden kedves látogatót, akinek volt mersze a könyvtárba lépni. Akinek nem, annak ezúton üzenném, hogy egy nagyon csecse kézmosót talál odabent szappannal és törülközővel. RiPortré K. F.: Vissza fogsz - e járni? D. A.: Mindenképp, hiszen a freskónál szoktam találkozni a 'majdnem jegyesemmel', remélem ez a jövőben sem lesz másképp, mivel a Lajos mindkettőnknek rengeteget jelentett. Sokkal többet, mint egy átlagos középiskola. A szellemisége, atmoszférája, a programjai, a tanárai egyszerűen kiemelik a lapos, szürke és profán mindennapokból, új minőséget hozva létre (egy emergens rendszer, nem igaz?). Úgyhogy nem szabadultok tőlem, már most figyelmeztetlek titeket, hogy igyekezzetek nagy ívben elkerülni (bár ezt nem kell mondanom, azt hiszem). Ja és majd még a Lajos-szobor ölében is elüldögélnék néhányszor. K. F.: Mit üzensz a lajosista diákoknak? D. A.: Minden nap, mikor belépnek az iskola kapuján, emelt fejjel tegyék azt. Akkor látni fogják. Színes Fehér/Fekete 21. évfolyam 80. szám 9

12 Soós Evelin 12.D RiPortré Péter Alexandra 12. D: Miért a Lajost választottad? Soós Evelin: Nyolcadikos koromban nem tartoztam azon szerencsés emberek közé, akik már akkor tudták, hogy milyen hivatást fognak választani, és ahhoz milyen irányba kell elindulniuk. Az osztályfőnököm hívta fel a figyelmemet a gimnáziumra, pedig kezdetben határozottan elutasítottam a lehetőségét, hogy ide jelentkezzek. Elsőre nem az fogott meg a gimnáziumban, hogy milyen szép helyen van, vagy milyen jó hírben áll, akkor még a sokszor emlegetett szellemisége sem győzött meg. A döntő ok nem más volt, mint a néprajz tagozat. Néptáncosként és falusi lányként egyből magaménak éreztem ezt a szakot. Nyílt napon meghallgattam Pámer Tanár úr bevezetőjét, és biztos voltam benne, hogy ez egy nekem való irány, egy nekem való iskola. Több iskolát megjelöltem, de örülök, hogy sikerült ide bekerülnöm, ha visszamehetnék az időben, nem döntenék másként. P. A.: Melyik a legemlékezetesebb élményed? S. E.: Az iskolában nagyon sok barátot és velük nagyon sok élményt szereztem, mégis, ha valami olyat kell kiemeljek, ami az iskola életéből tett rám nagy benyomást, akkor azt hiszem a karácsonyi Szentmisét mondanám a legemlékezetesebbnek. Az az egy óra hatalmas mérföldkő volt az életemben, az iskolához való hozzáállásomban és a gondolkodásomban is. Jó volt látni tanárainkat és Igazgató Urat az oltár körül serénykedni, azt gondolom, hogy ez a példa többet jelentett a diákoknak (nekem biztosan), mint a négy év alatt hallott összes lelkesítő beszéd. P. A.: Milyen volt az osztályközösségetek? S. E.: Az osztályunk (mint az összes többi) nem volt klikkmentes, ettől eltekintve azt mondhatom, hogy egy élettel teli, vidám társaság voltunk, és ha kellett, össze tudtunk fogni és együtt küzdeni a közös célért. Szerintem ezt legjobban az idei királyválasztás mutatja, ahol egy emberként álltunk ki a jelöltünk mellett. P. A.: Ki a legkedvesebb tanárod? S. E.: Nehéz lenne választani. Sok tanárt megismertem a négy év alatt, de mindegyik külön világ, mindegyikük más-más miatt szerethető. Egyet kiemelni nem szeretnék, de azt hiszem, nem is tudnék. P. A.: Vissza fogsz járni a Lajosba? Mit üzensz az itt maradóknak? S. E.: Szerencsére egyre világosabban látom, mi az a hivatás, amit szeretnék csinálni, így Kaposvár lesz az a hely, ahol folytatom a tanulmányaimat. Kollégistaként biztos kevesebb időt töltök majd itthon, de biztos vagyok benne, hogy (ha nem is túl sűrűn) fogok időt szakítani arra is, hogy visszalátogassak ide. Amit üzennék, az lehet, hogy kissé elcsépelt (de aki tényleg ebbe az iskolába való, maga is rá fog jönni, hogy így van): itt egy burokban, védve élhetik meg a diákok életük legszebb négy évét, ahol nem csak a testük, a tudásuk, de a lelkük is fejlődhet, persze csak ha hagyják évfolyam 80. szám Színes Fehér/Fekete

13 Kovács Blanka 12.E Csontos Gábor: 11.A: Miért a Lajost választottad annak idején? Kovács Blanka: Egyik évben az általános iskolai kórussal jöttünk a Nagy Lajosba minősítő hangversenyre. Amint beléptünk, megtetszett az épület és a légkör, emlékszem még, hogy gyerekes lelkesedéssel mondtam is a többieknek, hogy én ide akarok majd járni ekkor, azt hiszem, még csak harmadik osztályosok voltunk. Aztán az utána következő években is sok jót hallottam az iskoláról, a nyolcadikosoknak tartott nyílt nap pedig szintén nagyon tetszett. A szüleim is támogatták az ötletet, hogy katolikus gimnáziumban tanuljak tovább, úgyhogy én nem gondolkoztam túl sokat a merre tovább? -on. Cs. G.: Mi a legemlékezetesebb? K. B.: Rengeteg jó dolog történt velem az elmúlt négy év alatt, de elsősorban az osztályközösségünk az, amit itt megszerettem. Szerintem hihetetlenül jó csapattá verődtünk össze, az osztálykirándulások, a hétvégi összejöveteleink, de még a sima tanórák is nagyon jó élményként maradtak meg, és emiatt tényleg szerencsésnek érzem magam. Cs. G.: Mely programokat szeretted? K. B.:Nagyon szerettem az osztályéneklési fesztivált, a felkészülés és maga a rendezvény is mindig nagyon jó hangulatban telt. Illetve a Lajos-napi királyválasztás is szórakoztató volt. Persze főleg idén élveztem igazán, amikor a mi osztályunk is kampányolt és kreatívnál kreatívabb ötletekkel kellett előállni. Cs. G.: Ki volt a legmeghatározóbb tanár? K. B.: Azt gondolom, az iskola tele van kiváló szakemberekkel, és többen nagy hatást gyakoroltak rám, de nem szeretnék nevesíteni. Az viszont általánosan elmondható, hogy legjobban a tantárgyuk iránti elköteleződés fogott meg. Ha egy tanár valóban szereti, amit csinál, élvezet számára a tanítás és évek múlván is ugyanolyan átszellemülten tud beszélni az anyagról, az a diákokat lehet, kívülről nem látszik rajtunk, de - tudat alatt is pozitívan befolyásolja. Amennyire én láttam, a gimnáziumban sok ilyen elhivatott tanár van, és ez nagyon jó. RiPortré Cs. G.: Vissza fogsz-e járni? Mit üzensz a diákoknak? K. B.:Az első kérdésre válaszolva mondhatom, hogy természetesen visszalátogatok majd a későbbiekben is. Az itt maradóknak pedig csak a nagymamám által gyakran használt mondást tudom üzenni, miszerint olyan még nem volt, hogy sehogy se lett volna. Az életünk nem mindig úgy alakul, ahogy azt mi elterveztük, de ez sokszor nem rajunk múlik. Úgyhogy ha megtettünk minden tőlünk telhetőt a céljaink eléréséért, csak hagyjuk megtörténni a dolgokat a maguk rendje szerint, valami majd csak kikerekedik belőle, amiben megtaláljuk a jót. Ez a mondás is ezt fogalmazza meg leegyszerűsítve. Színes Fehér/Fekete 21. évfolyam 80. szám 11

14 Költőtoll Családunk Hírei Örömmel tudatjuk, hogy február 28 án megszületett Kiss József Dániel tanár úr második gyermeke, Kiss Gréta Ella. Sok boldogságot, Isten áldását kívánjuk! évfolyam 80. szám Színes Fehér/Fekete

15 Centenárium (2. rész) Csontos Gábor 11.A A szerb front Szerbia elleni hadjárat a balkáni front egyik mellék-frontvonala volt az első világháborúban. Az Osztrák Magyar Monarchia csapatai inváziót indítottak Szerbia és Montenegró ellen 1914-ben, mely országokat 1916 elejére teljesen elfoglalták. A frontvonal 1914-ben a Duna- Száva vonalánál húzódott, 1917 elejére elérte Görögország határát. Az Osztrák Magyar Monarchia és Szerbia közti vita egy nagyobb háborúvá nőtt, amelyet manapság első világháborúnak nevezünk. Szerbiának tapasztalt serege volt, mely a korábbi két évben, két háborúban is részt vett, de emiatt kimerültté és rosszul felszereltté is vált. Ezekből kiindulva az Osztrák Magyar Monarchiában úgy gondolták, hogy kevesebb mint egy hónap alatt le fogják győzni a szerbeket. A szerbek stratégiája az volt, hogy minél tovább kitartsanak az Monarchia támadásaival szemben, és remélték, hogy közben az oroszok legyőzik a nagyobb osztrák-magyar sereget. Eközben a szerbeknek mindvégig figyelniük kellett a keleti szomszédjukra, Bulgáriára is. A Szerbia elleni hadjárat augusztus 12-én kezdődött, mikor a Monarchia seregei átlépték a határt, a Drina folyónál. Bár az OMM igen nagy haderővel rendelkezett, az orosz hadüzenet miatt mindössze két hadsereggel tudtak átkelni a bosnyák határon, és megtámadni Szerbiát. A két osztrák-magyar sereg körülbelül főt számlált, melyek jobban fel voltak szerelve, mint a szerb csapatok. Az osztrák-magyar parancsnokság a nem túl hatékony Oskar Potiorek tábornok kezében volt ben az OMM rendelkezett a harmadik legnagyobb népességgel Európában, ami majdnem tizenkétszerese volt Szerbia lélekszámának. A balkáni ország legyőzése nem csak az OMM szempontjából volt kiemelkedő. Ha a központi hatalmak elfoglalnák Szerbiát, a németeknek lenne egy vasútvonaluk, mely a Német Birodalomból indul, és az Osztrák Magyar Monarchián keresztül egészen Konstantinápolyig ér. Így a németek képesek lennének hadianyagot, vagy akár katonákat küldeni, hogy segítsék az Oszmán Birodalmat. II. Vilmos, és Ferenc József August von Mackensen-t bízta meg a hadjárat vezetésével. A rigómezei csatát a szerbek magukra hagyatottan vívták meg. A harcképes ember ezer fő lehetett. A legnagyobb gond a visszavonuláskor a terepviszony és az élelmezés volt. Sok, szűk átjárón kellett eljuttatni a vezérkari főnök által 200 ezer főre becsült hadsereget az Adriai-tengerhez, sőt az élelmezését is meg kellett oldani. A szerb hadsereg a háború alatt állományának csaknem 3/4-ét elvesztette, így körülbelül főt veszített a fős létszám körüli hadseregből. Az osztrák-magyar illetve német veszteségek közel sem lettek akkorák mint a szerbeké, mivel hamarabb tönkreverték a szerb haderőt, mint várták. A veszteség nem volt több néhány ezer főnél. Szerbia teljes megsemmisülése után több százezer ember menekült Görögországba. A szerb hadsereg pedig javában menekült a tenger felé, azonban nagy részük soha sem ért el odáig, mert az albán partizánok, a betegségek, és az éhínség súlyos veszteségeket mért rájuk ban az antant támadásba lendült és kiszorította a központi hatalmak seregeit az országból és mindenki visszaköltözhetett otthonába. Szerbia később területeket kapott Bulgáriától és Magyarországtól a világháború végén. hun.lap Színes Fehér/Fekete 21. évfolyam 80. szám 13

16 XXIV. évf. 21. (89.) szám, Te Deum a Ciszterci Diákszövetség Pécsi Osztályának lapja Mindszenty József emlékverseny Csontos Gábor 11.A Az idén megrendezésre került Mindszenty József emlékversenyre iskolánk, pontosabban Czeininger tanár úr három csapatot delegált a tizenegyedikes fakultációsai közül. A három csapatból NEMTUDOMHÁNY az országos döntőbe is bejutott, azonban részt venni már nem tudott rajta, mert a szervezők nem kívánták megismételni azt amit második fordulónál megtettek; az időpontot nem módosították, így a csapatok Budapest helyett az osztálykirándulásokat választották. A verseny célja az volt, hogy a csapattagok minél jobban megismerjék a szentéletű Hercegprímás életét, személyét a meglepően sok szakirodalmon keresztül. Az utolsó forduló egyik feladata volt, hogy interjút készítsünk egy Mindszentyt ismerő, vagy az ő munkásságával foglalkozó személlyel. Egy kedves nénivel beszélgettünk, és amiért érdekes a története, itt a nagyobb olvasottság érdekében közöljük Nektek. Személyesen nem találkoztam vele, de nagy tisztelője vagyok. Közel áll hozzám, mert egy szerény egyszerű embernek tartom, aki közel áll a néphez. Csehmindszent nem város, így Mindszenty sem volt városi ember. Közel érezhette magát az egyszerű emberekhez, hiszen köztük nőtt fel. Vagy ezért alakult így az élete, mindezen tulajdonságai a személyiségéből fakadtak. Zalaegerszegen volt évekig plébános. Ekkor is az egyszerű emberek között járt. Elment, s meglátogatta őket, sőt, még a házaknál élő kutyáknak is tudta a nevét! Együtt élt a néppel. A jószívűségéből, jólelkűségéből adódik, hogy amikor összejövetel volt nála, akkor nem azt mondta, hogy tessék még venni, tessék még venni, hanem hogy ugye nem vesz többet, mert az árvaházban a gyerekek várják azt ami megmarad. A szeretet is nagy volt benne. Titkára Mészáros Tibor is írja, hogy szigorú ember volt, és sok mindent megkövetelt, de elsősorban önmagához. Egy kicsit tüskés ember is volt. Ha valami nem tetszett neki, akkor felugrott és elment. Ha vendégségben volt, (például bérmálás után) azt mondta, hogy ha egynél több fogás van az asztalon, akkor nem is ül le. Benne volt a természetében az adni- és kapni, de sohasem önmaga részére. Szigorú volt, és kicsit indulatos, de a szíve aranyból. A bíboros példakép lehet másoknak. Az egyszerűség, emberség, másokon való segítség, tisztelet, és jóság jellemzi. A tekintete szigorú, de nagyon jóságos ember. A édesanyját rendkívül szerette,nagyra értékelem az édesanyjához fűződő érzelmeiért és ragaszkodásáért. Nekem van egy elméletem, melyet ha elfogadnak, elfogadnak; ha nem, nem. Ha azt nézzük, hogy milyen sokba kerül ez a boldoggá avatási procedúra, akkor talán bártan kijelenthetjük, hogy maga Mindszenty sosem akarná, hogy boldoggá avassák. Ő inkább a pénzt elosztotta volna a szegények között, és ezzel is segített volna. E nélkül is boldog ő Odafenn, hiszen szentként élt.

17 2014. Te Deum 2 Élet a Lajos után Kovács Péter A Pécsi Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karának magyar-történelem szakos, osztatlan tanárképzésére járok. Mi vagyunk az első évfolyam, akik a régi-új képzésben kezdtük meg tanulmányainkat. A rendszer kezdetben ezért elég nehezen indult be, de lassan már mindenki kezdi megszokni az új menetrendet. 1 év alatt a kulturálisan is pezsgő, bölcsész egyetemi lét pozitívumait és negatívumait is megtapasztalhattuk már. A McDonald s-os hamburgert sültkrumplival poénoknak szerencsére a karon belül nincs foganatja, kifelé pedig összetartó közösség a bölcsészek köre. A szemeszterek során felkészült professzoraink hatalmas tudást próbálnak belénk szuszakolni, több-kevesebb sikerrel, bár sokunk a könyvtárak magányos atmoszférájából többet szippant, mint a tantermek dohos, ámde minden szempontból ismeretekkel telített levegőjéből. A sokszínű konferenciák, előadások, könyvbemutatók és egyéb intellektuális események a tudásunk és látókörünk további bővítését és szélesítését teszik lehetővé. A zh-k és a vizsgák közti feszültséglevezetésekre pedig a Szenesben zajló szakestek és közösségi összetartások remek alkalmat nyújtanak. És hogy mi hiányzik a Lajosból? Czeininger Tamás tanár úrral folytatott izgalmas és értelmes vitáim és a könyvtári csapat mellett a legjobban talán a Budapestre, illetve egyéb más városokba került barátaim. No, azért alkalom adtán, szünetekben, hétvégéken méltóképpen meg szoktuk ünnepelni a viszontlátás örömteli pillanatait. Mohay Réka Jelenleg másodéves vagyok a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán és a PTE Közgazdaságtudományi Karán. A közgázon kereskedelem-marketing, a hittudományin teológia szakosként tanulok. A marketingben az a jó, hogy kreativitást igényel, és fontos cél, hogy egy adott vállalat, szervezet elégedett fogyasztókat, ügyfeleket tudhasson magáénak. De hozzám inkább a teológia áll közelebb. A főiskolán is nappalis vagyok, de amire óraütközés miatt nem tudok bejárni, azt levelezőn fel tudom venni. Nappalin kis létszámúak az évfolyamok, így mindenki ismer mindenkit, mára igazán jó csapat lettünk. A légkör abszolút pozitív, a tanárok hatalmas arcok, az órák pedig nagyon jó hangulatban telnek. A tananyag itt sem kevés, de az a cél, hogy minél jobban megértsük, megjegyezzük. Mindig van javítási lehetőség, ha egy-egy vizsga nem sikerülne úgy, ahogy elképzeltük. Évente két közös lelkigyakorlaton vesz részt minden nappalis hallgató. A lelki programok mellett ezek közösségépítő alkalmak is, ahol jó kicsit kizökkeni a hétköznapokból. Idén márciusban Ljubljanába utaztunk egy ösztöndíjjal, április végén pedig a főiskola szervezésében elzarándokoltunk XIII. János és II. János Pál pápák szentté avatására Rómába. Egyszóval örülök, hogy ide is járok. A Lajosból ettől függetlenül sok minden hiányzik. Nagyon meghatározó négy év volt az életemben. Hiányzik a közösség, azok az emberek, akikkel ennyi időn keresztül nap, mint nap találkoztam, együtt lehettem. A közös ünnepségek hangulata, a Helikonok, az Orff zenekar és az osztályéneklési versenyek mellett a hétköznapok tanóráiról, a tanulmányi versenyek izgalmairól is sok-sok szép és maradandó emléket őrzök.

18 Te Deum Romániában azt mondják, büdös magyar, Magyarországon pedig büdös románnak neveznek. Andrásfalvy Csenge 11. D Válaszolt a kérdésemre egy erdélyi ismerősöm, mikor azt akartam tudni, kettős állampolgár-e. Tulajdonképpen igen, mondta, és a már idézett mondattal folytatta. Az iskolából idén is négy osztály- a 10.A és D, és a 11.D és E ment osztálykirándulásra Erdélybe, egy pedig Szerbiába. Vajon miért szeretünk az elcsatolt területekre járni? Egyrészt kötelességünk, hogy fenntartsuk a kapcsolatot a Nagy-Magyarországtól elcsatolt területekkel, ugyanúgy sajátunknak érezzük és ápoljuk a kapcsolatot ott maradt testvéreinkkel. Itthon talán nem is jut eszünkbe gyakran, hogy magyarok vagyunk, hogy de jó, hogy körülöttünk mindenki így beszél, mindent az anyanyelvünkön tanulhatunk. Nem így vannak ezzel a határon túliak. Szinte mindennap meg kell küzdeniük az identitásuk megtartásáért, tehát a gyökereket ápolni kell, s emellett a hivatalos nyelven tanulni, mert enélkül nem boldogulnak. Gyergyószentmiklóson azt hallottuk, hogy aki meg akarja tudni, milyen magyarnak lenni, jöjjön el Székelyföldre. Talán kevesen tudják, hogy Pécs nem mindig volt Magyarország része. Az első világháború után szerbantant csapatok tartották megszállás alatt, és 1921-ig a Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársasághoz tartozott. A trianoni békeszerződésnek köszönhetően Pécset mégsem csatolták el. Tehát nem sokon múlott, hogy most mi az anyaországban élünk. Sajnos nem mindenkinek volt ilyen szerencséje. Erdélyben az osztálykiránduláson láttunk egy lányt cserkészingben, és közülünk néhányan, cserkészek, odamentünk hozzá, és beszélgettünk vele. Csodálatos volt megtapasztalni, hogy be se mutatkoztunk egymásnak, de nagyon jól megtaláltuk a közös hangot, közös ismerősöket a nyári nemzeti cserkésztábornak köszönhetően, ahol rengetegen voltak Erdélyből. Őt kérdeztem arról, hogy milyen magyarnak lenni Székelyföldön: Én Székelyudvarhelyen lakom, ahol a város 80-90%-a magyar nemzetiségű, itt nagyon kevés román szót lehet hallani, így folyton az anyanyelvünket használjuk, viszont így hátrányban vagyunk az olyanokkal szemben, akik nap mint nap használják az ország nyelvét is. Úgy gondolom, hogy nálunk természetes az, hogy használhatjuk az anyanyelvünket szabadon, de pl. ha elmegyünk Marosvásárhely, Kolozsvár felé, már ha magyarul beszélsz, nagyon megnéznek, és nem nagyon díjazzák (főképp, ha kikapsz egy nacionalista románt). Én büszke vagyok arra, hogy erdélyi magyar vagyok, büszke vagyok az őseimre, akik valamit letettek az asztalra. Én, személy szerint sokat utazok Magyarországra, valahogy ott más a levegő, nagyon jó érzés, hogy magyar föld van olyankor a talpam alatt, viszont sokkal inkább szeretem Erdélyt. Itt, Erdélyben igazából szerintem az összetartásnak van a legnagyobb varázsa, mivel sokhelyt kisebbségben vagyunk, így fontos az, hogy egy közösség legyünk és hogy ápoljuk a hagyományainkat. Ha a határon túliakról beszélünk, sokszor megfeledkezünk az Erdélyen kívüliekről, így például a Vajdaságban élőkről. Egyik nagyon kedves képviselőjükkel szintén a véletlen folytán, a cserkészingnek köszönhetően találkoztam. Nyáron az erdőben kirándultunk kiscserkészekkel, mikor összefutottunk velük, épp táborozni érkeztek. Őt kérdeztem ugyanebben a témában: Én egy határ menti településen élek, Horgoson, ahol az emberek 90%-a magyar anyanyelvű, ami egyben azt is jelenti, hogy mindenki ismeri a nyelvet, így magyarnak lenni, itthon, a tömbben nem túl nehéz, de a szórványban is sok lehetőség található a magyarság megélésére. Vajdaság-szerte találhatók művelődési egyesületek, civil szervezetek és cserkészcsapatok, melyek mind-mind nagyszerű eszközök arra, hogy az emberek ne felejtsék el magyar értékeinket, hagyományainkat és történelmünket. Szerencsére az iskolákban van magyar nyelvű oktatás, ami nem csak az általános iskolákra jellemző, hanem a középiskolákra is, sőt néhány egyetemi szak is hallgatható anyanyelvünkön. Nem mondanám, hogy itt

19 2014. Te Deum 4 mindig könnyű magyarnak lenni, de igyekszünk a lehető legjobbat kihozni abból, ami körülöttünk van. Szeretünk Magyarországra menni, jó érzés, hogy bárhol is járunk, mindenhol meg tudjuk magunkat értetni. Kedveljük az ottani életet, s kicsit magunkénak érezzük mindazt, ami ott található. Sok vajdasági költözött már át, ki suli, ki munka miatt, akik közül kevesen jönnek haza, de egy biztos: keresik egymás társaságát, jobban, mint az anyaországi testvérekét, talán mert éreztetik velünk, hogy mi azért idegenek vagyunk ott. Sajnos volt már rá precedens, hogy szerbeknek neveztek minket, de mit lehet tenni, buta emberek mindig is voltak és mindig is lesznek. Bocskai István végrendeletéből vett idézettel zárom soraimat. Úgy hiszem, mondanivalója most is aktuális és tanácsa megfontolandó. irom, szeretettel intvén mind az Erdélly és Magyar Országi Hiveinket az egymás között való szép egyességre. Atyafiui szeretetre az Erdélyiekért, hogy Magyar Országtól, ha más fejedelemség alatt lésznek is, el ne szakadjanak. A Magyar Országiakat, hogy az Erdéllyieket töllök el ne taszittsák, tartsák ő attyokfiainak, és ő véreknek, tagoknak. Ha a fejedelemségek, a mint szokott lenni, vagy Erdélly-ben, vagy Magyar Országban változnak, magok között a Respublicák az egyességet a Confoederatio szerént tartsák meg, és az idő ha mit hoz, egymás javát örvengyék, és egymás nyavalyáját fájlallyák, és mindenben oltalommal, segitséggel legyenek egymásnak, mert tudó dolog az, hogy a viszszavonással nagy birodalmak is elromlanak: viszontag az egyességgel kicsinyek is nagyra nevekednek.

20 Erdélyben járt a Magura néptáncegyüttes Besenczi Berta, 10. D Eset-les március 13-án, csütörtökön éjfélkor indultunk Pécsről Visába, egy kis mezőségi faluba. Útközben megálltunk a Király-hágónál és Kolozsváron. Délután érkeztünk meg. Ekkor volt egy kis szabadidőnk, és kicsit megismerkedtünk a faluval, amely szerintem mindenkinek már első látásra szívet melengető volt. Este, vacsora után táncoltunk ameddig bírtuk, illetve beszélgettünk, volt alkalmunk kicsit jobban megismerkedni egymással. Másnap reggeli után indultunk Válaszútra, ahol megnéztünk a Kallós Múzeumot. Kallós Zoli bácsi évtizedes munkájának eredményeként csodálatos élményt jelentett nekünk. Ezután Bonchidára érkeztünk. Itt láthattuk az éppen felújítás alatt álló református templomot és a Bánffy-kastélyt. Délután, visszatérve a faluba lehetőséget kaptunk, és meglátogattunk egy kedves idős hölgyet, Annus nénit. Vele beszélgettünk, megmutatta szőtteseit. Nagyon kedves, vidám néni volt, vidámsága az egész délutánunkat bearanyozta. Vacsora után elindultunk a közösségi házba, ahol újabb falubeliekkel találkoztunk. Az egyik kedves idős furulyázott nekünk, majd együtt énekeltünk velük. Miután ezt befejeztük, kezdődött a tánc. Volt szerencsénk olyanokkal is táncolni, akiknek ez a vérükben van. Ezek a dolgok mindannyiunknak, főleg nekünk, néptáncosoknak nagyon sokat jelentettek. Vasárnap délelőtt volt alkalmunk részt venni a helyi református istentiszteleten. Ez többünknek volt nagy élmény, hiszen jó páran katolikusként még soha nem vettünk részt ilyen alkalmon. Az istentisztelet végén a falu gyerekei egy kisebb megemlékezést tartottak március 15. alkalmából. Ezt követően visszatértünk a fogadóba, ahol egy finom ebéd után megkezdtük a pakolást. Délután sajnos elindultunk hazafelé. Késő este értünk haza rengeteg élménnyel a szívünkben évfolyam 80. szám Színes Fehér/Fekete