I. könyv. Summázat. Mondd el először is - ha már előtted

Átírás

1

2 A Versről A vers mértéke az Angol Hősi Vers, Rím nélküli, miként a Homgrosé a Görögben és a Vergiliusé a Latinban, lévén hogy a Rím sem szükséges tartozéka, sem valódi dísze a Költeménynek avagy a Versezetnek, különösképp a hosszabb Művekben, hanem barbár Korszak találmánya, mi csak arra szolgál, hogy feledtesse á hitvány Tárgyat s a gyatra Mértéket. Időközben valamelyest megcsinosította ugyan némely híres újabb Költők gyakorlata, és székiben elterjesztette a Szokás, de ezt is csak használói nagyobb gyötrelmére és korlátoztatására, kik ily módon kényszerítettek, hogy sok dolgot másképpen formáljanak meg, s nagyobbrészt rosszabbul, mint ahogy különben meg tudták volna formálni. Nem ok nélkül való, hogy a költők elsői, mind Olaszok, mind Spanyolok, elvetették a Rímet mind hosszabb, mind pedig rövidebb Műveikben, akárcsak régtől fogva a legjobb Angol Tragédiák, mint olyan dolgot, mely, minden szakértő fül tanúsága szerint, önmagában közönséges, és nem szerezhet valódi zenei élvezetet; mit is csupán a megfelelő Szám és a Szótagok kellő mennyisége biztosít, valamint az, hogy az Értelem változatosan húzódik át egyik Versből a másikba, nem pedig a hasonló végződések csilingelő hangzata, mely hibát gonddal elkerülték a tudós Régiek, mind a költészetben, mind a jó Szónoklatban. A Rím ilyetén elhagyása tehát oly kevéssé számít hiánynak, ha annak tetszik is a tanulatlan Olvasó előtt, hogy inkább Mintának tekinthető, mely az Angolban elsőnek adja példáját az antik Szabadságnak, mit végre visszanyert a Hősi Vers, kiszabadulván a Rím gyötrelmes újabb kötelékéből John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 2

3 I. könyv Summázat Az első könyv röviden ismerteti a Mű témáját: az Ember engedetlenségét, s hogy ennek következményeképp miként veszítette el a Paradicsomot, ahová Isten őt helyezte. Ezek után érinti Bukásának első okát: a Kígyót, vagyis inkább a Kígyóban Sátánt, ki Isten ellen föllázadott, és pártjára vonta az Angyalok számos légióját, majd Isten parancsára kiűzetett az Égből hordájával együtt, a feneketlen Mélységbe. Mindezek végeztével a Költemény mindjárt a dolgok kellős közepébe vág, és megjeleníti a lebukott Sátánt és Angyalait a Pokolban, amelyet itt nem úgy ír le, mintha az a Mindenség középpontjában lenne (mert föltételezhető, hogy az Ég és Föld akkor még nem volt megteremtve, s biztosra vehető, hogy nem volt rajta átok), hanem a végső sötétség helyén, aminek a legtalálóbb neve: Kháosz. Itt hánykódik Sátán Angyalaival együtt a lángoló tavon, villámtól sújtva, aléltan. Idő múltán fölocsúdik, mintegy kavargó álomból, és szólongatja azt, aki rendre és méltóságra nézve őutána következik, s ott fekszik mellette. Megtárgyalják nyomorú bukásukat. Sátán fölriasztja minden légióit, melyek szanaszét hevernek hasonló kábulatban. Most fölserkennek; számuk, hadrendjük elősoroltatik, fővezéreik megneveztetnek mindama Bálványok neveivel, melyek később Kánaánban és környékén ismeretessé váltak. Ezekhez intézi beszédét a Sátán: vigasztalja őket, s reménnyel kecsegteti, hogy az Eget még visszanyerhetik; végül pedig szól nekik egy új világról és egy újfajta teremtményről, mely még csak ezután lesz megteremtendő egy ősi Jóslat, illetve égi Híradás szerint. Számos régi egyházatya véli ugyanis, hogy jóval e látható teremtés előtt már léteztek Angyalok. Sátán egybehívja a teljes Nagytanácsot, hogy megvitassák, mi az igazság e Jövendölést illetően, és ennek alapján miként határozzanak. Vajon mit szándékoznak tenni cinkostársai? A Mélységből hirtelen előtámad a Pandemonium, Sátán palotája. A Pokol fejedelmei ott tartják gyűlésüket. [10] Az ember legelső bűnét, s a tiltott fa gyümölcséből-kóstolást, amely halált hozott e földre, kínt reánk, s kivert az Édenből, míg egy különb Ember megváltott, s visszahozta üdvünk, zengd, Múzsa, ki a Hóreb, Sinai titok-csucsán a Pásztort ihletéd, ki tanította a Választott Magot, mint lőn Ég, Föld a Zűrből; vagy ha Síon hegy bűvöl és az Isten jóshelyénél csörgedező Siloa habja, onnan hívlak segélyemül merész dalomhoz, mely épp nem átlag-szárnyalással indul Áón-csúcsra, midőn prózába, rímbe nem kísérlett vállalkozást kisért. S te, Lélek, főleg Te taníts, ki jobban becsűlöd minden templomnál a szűz, igaz szivet, jelen voltál az első időktől, s izmos szárnyadat kitárva galambként kotlottál az Űr felett, s termékenyítetted - világosítsd elmém ködét, elestemből emelj, védj, hogy a téma fenségéhez illőn hirdessem az örök Gondviselést, s embernek igazoljam Isten útját. Mondd el először is - ha már előtted John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 3

4 nincs titka Égnek, Pokol-mélynek -, Égkegyelte: boldog létükben mi vitte ős-szüleinket rá, hogy Alkotójuk elárulják, és megszegjék tilalmát, melyen túl fői voltak a Világnak? Ki űzte őket undok pártütésre? Pokol kigyója! Ő, ki álnokul és sanda bosszuból az ember anyját elcsábitotta, miután az Égből gőgje lelökte őt s egész hadát: az angyal-pártütőket, kiknek útján 11 (1-37) kivánt kerülni dicsben társai fölé, hogy az Úrral egyenlő legyen, dacolva; törtetéssel felszitott Isten egyeduralma, trónja ellen álnok tusát az Égben, büszke, harcot. Hiú merénylet! A Mindenható leszórta őt fejest a légi égből, perzselve lánggal, szörnyü pusztulással feneketlen romlásba: lakjon ott acél-láncban, a büntetés tüzén, ki a nagy Istent harcra hívta ki. Mely mér a halandóknak éjt, napot: a tér kilenc ízben gördült, mióta ő verve fetrengett a Zűr tüzén, veszett hadával; bárha halhatatlan - letörve most, ám szörnyebb szenvedés van szabva rá, hisz gyötri őt a tűnt boldogság és az örök kíntudat: forgatja csak baljóslatú szemét, mely gőggel és makacs dühvel kevert rémületet s gyötrelmet árul el. Áttekinti - csak angyal képes erre! - egész kietlen, szörnyű helyzetét. Körül börtön: miként tüzes kemence lángol, lobog - e lángokból viszont nem fény, hanem vak éj szüremlik át -, csakhogy a kín látványait mutassa, gondok hazáját, gyászos árnyakat, hol béke s csönd sosem honolhat, és a mindent fölkereső remény se jár, csak szüntelen kínzás csikorg, örökégő, kénkő-táplálta lángözön. Az Örök Igazság ilyen helyet szerzett e lázadóknak, börtönükké tette a vég-sötétet, s részüket itt adta ki, oly messze az égi Fénytől, 12 (38-73) mint háromszor a központ a peremtől. Míly más e hely, mint honnan estek ők! Itt bukott cimboráit elborítja a tűzorkán sürű forgószele! Látja köztük fetrengni oldalánál John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 4

5 erőben-bűnben fő hatalmi társát Palesztinában ismerik, s neve: Belzebub. Akkor szól a Főgonosz, kit Sátánnak neveznek égiek, megtörve csöndet vakmerő szavakkal: "Te vagy?... Jaj, bukva, mint különbözöl attól, ki Fény boldog honában izzó, túlvilági ruhádban túlragyogtad a fénylő miriádokat! Ha az vagy, kit egykor vélem egy kötés kötött, egy eszme, egy terv, dicső vállalás iker reménye és kockázata, s társam valál - most társam vagy közös romlásban! -: amily szakadékba estél amíly magasbul, ő annál vadabb lett mennydörgésivel! E szörnyű kar erejét ki tudta? Ám sem ezt, sem azt, mit zord legyőzőnk mérhet ránk dühében, nem szánom-bánom, mitse változom, bár külső fényem változott, maradt szilárd hitem, s a sértett érdem-érzet kemény daca, mely föltüzelt az Úr ellen csatázni, s harcra hívta a fegyveres szellemek tömött hadát, mely merte nem imádni trónusát, s engem kedvelt, kockázatos tusán az Ég terén erő ellen erőt szegzett, s trónját megrázta. Veszve harcunk? Nincs veszve minden! Él a győzhetetlen szándék, bosszú-hév, örök gyűlölet és mersz: sosem hódolni, meghajolni - törhetetlen erény mi másbul áll? 13 (74-110) E dicsőséget dühe, vagy hatalma tőlem ki nem csikarja! Leborulni, kegyéért rimánkodni térdre esve, s hatalmát istenítni, bár a trónját féltette rém-karomtól - ez lehetne szégyen, gyalázat, és nagyobb mocsok bukásunknál is! Mert a végzet az, hogy nem enyészhet szikra-lényegünk, isten-erőnk; s e nagy tusán tanulva előrelátásunk öregbedett, karunk se lankadt, sőt nagyobb reménnyel szánhatjuk rá magunk örök tusára: vad kényre, cselre - ellenünk iránt békélhetetlenül, ki égi zsarnok, győzelmi mámorban kevélykedik!" Kínokban égve szólt a pártos angyal, kérkedve, bár szaggatta mély iszony. Vakmerő cimborája így felelt: Herceg! Sok trónusú Erők feje, John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 5

6 kik harcba vittek annyi sok szeráfot vezérleteddel; vad merényletekben, nem félve vészbe vertük az Ég örök Urát, próbára téve, vajh mi őrzi trónját: a kény, véletlen, vagy a Sors; jól látom, s bánom is a szörnyü tényt, mellyel számunkra elveszett a Menny: legyőzve, verve hős hadunk bukott íly mélyre, íly goromba pusztulásba - már amennyire pusztul égi lény és isten: mert a szellem és a lélek legyőzhetetlen, visszatér erőnk, kioltva bár dicsünk, s határtalan nyomorba döntve boldog életünk. De hátha győzőnk (kinek végtelen, hiszem, hatalma: dehogy tudna másképp ily zord erőt, mint a miénk, legyőzni!), 14 ( ) azért hagyá meg szellemünk, erőnk, hogy még kutyábbul tűrjük így a kínt, hogy így lakassuk jól a bosszuját, vagy, harc-jogán-szolgái, még különbül tegyük, amit kiván: Pokol szivében gürcöljünk néki lángban, vagy tegyük e mély borúban is parancsait. Mi haszna, hogy érezzük így: erőnk meg nem fogyott s a lényegünk örök, ha végzetünk: örökkön-szenvedés?" Szaporán válaszolt a Főgonosz: Bukott kherúb! A tettben, szenvedésben legundokabb a gyenge! Biztosítlak: dolgunk nem lesz sosem a jó-tevés, de egyetlen élvünk a gonosz-tevés, lévén magas kényének ellene, mivel mi dacolunk. Gondviselése ha az, hogy gaztettünkből jót csiholjon, feladatunk: célját csikarni és a jóból is kilelni eszközét a rossznak. Ez gyakorta sikerülhet, s ha nem csalódom, tán boszantjuk és zavarva semmisítjük szándokát. De nézd! A mérges győztes visszahívta bosszú- és üldöző-szolgáit a Mennykapukig, s a nyomdokunkba lőtt kénkővihar elfútta már a tűzhullámot, mely benyelt bennünket, az éjszakadékba hullókat, s a dörgés - vér-villámmal, vad dühvel szárnyazott - tán már kiszórta nyilait, kihunyt bőgése már a végtelen, vak űrben. Ne múlasszunk alkalmat, mit megád az ellen gőgje, jóllakott dühe. Nézd azt az elvadult, kopár sikot, John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 6

7 az iszonyat helyét, mi fénytelen - kivéve merre kékes lángsziporka 15 ( ) szór sáppadt, szörnyü fényt. Gyerünk oda e hánykodó tüzárból - nyughatunk ott, ha nyugovás van itt egyáltalán. Szétszórt erőink szedjük össze ott, s főzzük ki, mint sérthetjük legkivált ellenfelünk,bukásunk mint javítsuk, e szörnyüségen urrá mint legyünk; mi bátorítást adhat a remény, s ha nem: mi elhatározást a kín? Legközelibb társához így beszélt, a hullámból fejét emelve, szikraszóró szemét; a többi tagja hosszan a habokon feküdt lebegve tágan, nagy téresen. Oly behemót tömeg, mint a mesék legendás rémei: Zeusszal tusázó föld-fiak, titánok, Briareus, Typhón, a tarsusi barlanglakó s a tenger-bestia Leviathán, kit Isten legnagyobb müvének alkotott, mely óceánon lebeg; ki a norvég tajtékban alszik, s ha megfeneklik éjjel rajt hajós: szigetnek véli - mondják tengerészek -, s horgonyt vet pikkelyes bőrébe, ott időzik szélvédette oldalánál, míg tengert éj föd, s várt hajnalt halaszt. Így nyujtózván feküdt a Főgonosz tűz-tóra láncolva, miből soha nem kelne, fejét sem szegné föl ő, ha a Minden-úr, az Ég nagy engedelme, s kénye nem adná át vak szándokának, hogy bűnre bűnt tetézve, enfejére gyűjtsön itéletet, keresve másnak gonoszt, s dühöngve lássa: gaz műve csak végtelen irgalmat, jót hozott az emberre, akit eláltatott, rá pedig hármas zűrt, dühöt, boszút. 16 ( ) Emeli roppant tetemét a tóból; mindkét felől a lángok elhajolnak, lesunyva csúcsaikkal, fodrozódva, s szörnyű völgyet hagynak középen ott. Majd tárva szárnyát röpte fölszökik, roppant súlyát nyögi a szürke lég, hogy rájafekszik, míg partot nem ér a szárazon, ha föld az, mely szilárd lánggal lobog, miként a tó folyóssal. Olyan szinű, milyen a szirt, melyet Pelorusról szakaszt a földalatti szél mérge, vagy a dörgő Etna-hegy bezúzott oldala, minek gyulékony John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 7

8 bele ha lángralobban, láva-dühvel csak fellövell, segíti a szelet, s elperzselt földet hágy nyomán, borítva fűsttel-bűzzel. Íly nyughelyet talált a kínzott láb. Követte cimborája. Mindkettő dölyföl, hogy a styxi árt istenként önként hagyta ott ujult, saját erővel, s nem mert tűrte Isten. Ez hát a táj, az éghajlat, a föld - szólt a bukott főangyal -, mit cserébe nyertünk a Mennyért, borongó homályt égi sugár helyett?! Legyen, ha Az, ki most a»fenség«, rendel és parancsol, mint kedve támad. Annál jobb, minél messzebb tőle, ki ész szerint egyenlő, csak kénye dobta egyenlők fölé. Búcsúzunk, ó, örök öröm-mezők! Üdv, Alvilág! Iszony s te Vég-Pokol! Fogadd be új urad, kinek szivét nem változtatja meg hely és idő. E szív önnön helye, és benne támaszt Pokolból Mennyet és Mennyből Pokolt. Mit számit, hol, ha ugyanaz vagyok? Legyek akármi, de kisebb Nála nem, 17 ( ) kit nagyobbá csupán villáma tett. Itt végre szabadok leszünk. Az Úr itt mit plántált, nem irigyli meg - nem űz el. Uralmunk biztos itt, s az uralom megéri, mégha a Pokolban is! Inkább Pokolban úr, mint szolga Égben... De mért hagynánk hites barátainkat, bukásunk cimboráit így heverni merülve Feledés tavába, mért ne hívjuk őket, s osszuk meg velük e nyomorú lakot, vagy újra még tegyünk próbát, mit nyerhetünk a Mennyben új fegyverrel, s mit veszthetünk Pokolban?" Szólt Sátán. Felelt néki Belzebub: Fényes hadak vezére, melyeket leverni csak az Úr tudott, ha egyszer meghallják szózatod: félszben, veszélyben reményük kedves zálogát, amit a végső vészben hallottak, csaták dühödt kockázatán, a támadásban legbiztosabb jelükként - új erőre, merszre kapnak megint, feküdjenek bár lesúnyva, elterülve ott a tűztóban, hol bódultan elébb mi is... Nem is csuda, ha íly magasbul estek!" John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 8

9 Alig némult, indult a part felé a legfőbb Ellen, a hátára dobva nehéz, kerek, nagy égi-acélu pajzsát: roppant keréke ugy csüngött a vállán, mint Hold, melynek körét a távcsövében szemlélte este a toszkán tudós Val d'arnóban, Fiesole csucsán, foltos körén új földeket, folyót, hegységet hátha fölfedezne. Nyársán - órjáshajó fő árbocául a norvég hegyen levágott legnagyobb 18 ( ) fenyő e mellett könnyü pálca volna! támaszkodott Sátán a lángoló márgán botolva (hej, nem így haladt az Ég azúrján!); kínnal gyötri még a tűzzel boltozott, aszaló idő. Mégis kitart, míg ott nem áll az égő tó partján, s megkiáltja légióit: angyalokat, kik fekszenek büvölten, sürűn egymáson, mint az őszi lomb vallombrosai csermelyen, hol etruszk lombok borulnak össze árny-lugasba; vagy árba szórva sás, ha Orion veri a Vörös-tengert tűzviharral, hol hullám ölte Busirist, s a memphisvitézeket, hogy álnokul megűzték Gósen lakóit, kik az oltalompartról nézték hulláik hánykodását s tört hadszekér-kerékűk. Íly sűrűn feküsznek ők az áradást borítva, némulva szörnyű változásukon. Kiált, s a Pokol kongó mélye visszacsöngi szavát: "Hatalmak, hercegek, virágai az Égnek, mely tiétek volt egykor, s most veszett! Íly döbbenet megrázhat örök lényeket? Vagy e helyet szemeltétek ki harc nyügén s nem égi völgyben? Esküt tettetek tán, hogy imádjátok ilyen nyomorban a Győztest, őt, ki nézi most, miképp fetreng az árban kherub és szeráf szórt zászlóval, fegyverrel, míg az Égkapukból gyors kopói észbevéve előnyüket, leszállnak, eltapodnak minket, így hervadókat, vagy nyaláb villámokkal löknek az Ár alá...? Ocsúdjatok, vagy bukjatok örökre!" 19 ( ) Hallották, röstelkedtek, szárnyra keltek, mint őrködők, kiket a rettegett vezér alúva lel, riadnak és még félig alva nyüzsgenek. Cudar helyzetüket fölötte észlelik, John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 9

10 tűz-kínjuk érzik; mégis hadnagyuk szavának enged számtalan haduk. Mint Amrám-sarja csudavesszeje Egyiptom vész-napján a part körül szurokszín sáska-felleget zilál elő kelet szelén, hogy a gonosz fáraó földeit borítsa éjbe, s a Nílus tájait sötétbe vonja - oly számtalan bukott angyal kering szárnyon a tág Pokol boltján alantfelül-középen lángba veszve, míg felhányja nagy szultánuk fegyverét jelt adva, hogy vezesse röptüket: leszállnak a szilárd kénkőre, és betöltik a lapályt. Olyan tömeg, milyent a népes Észak még nem öntött jég-méhiből a Rajnán, a Dunán át, midőn özön-hordái délnek estek túl Gibraltáron sívó Líbiáig. Minden svadronból, ezredből a fők szaladnak arra, hol vitéz vezérük áll; embernél különb, istenszerű lények, herceg-méltóságok, erők: az Égben trónon ültek egykor, ám nevük az égi krónikában immár nem áll, az Élet-könyvéből törölve lázadásuk miatt. Ujabb nevük sem volt még nekik, hisz Éva sarjai között még nem bolyongtak lenn a Földön; midőn eltűrte Isten, hogy az embert próbálva megrontsák nagyobb felét hamis hazugsággal, hogy álljon el urától és nem látott isteni 20 ( ) dicsét állati képre váltsa föl, hogy aranyhímü víg relígiókkal isten helyett imádjon ördögöt - bálványalakjuk, annyi sok nevük ekkor lőn ismert a pogány világban. Mondd, Muzsa, vajh ki kelt ismertnevű először, utószor - tűz-ágy-szunnyadásból, s jött nagy királyi szóra rang szerint, egyenként a sivó párthoz, hol ő állt, míg messzebb megtolult a zagyva nép? A fők azok voltak, kik űr Pokolból följöttek, a Földön keresni zsákmányt, s merték helyük az Úréhoz emelni, oltárához oltárukat; imádták istennek őket népek, míg a Sionból mennydörgő s kherubok között ülő Jahve mellé pimaszkodtak, bevitték szentélyibe undok szentségeik, átok-förtelmeikkel fertezék szent rítusát és ünnepét, S merészelt John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 10

11 fényével versenyezni éjködük! Első: Moloch az emberáldozatvérrel s szülői könnyel fertezett király - bár nem hallják szülők dob és kürtzajban fiúk jaját, kik tűzön át mennek a bálványhoz. Ammoniták imádták Rabbában s vizes lapályán, Argobban, Básánban, a távoli Arnon folyóig. Nem elég neki e pimasz nép, Salamon bölcs szivét is megejti: szembe Jahve templomával szentélyt rakat vele a Szenny-hegyen, s Hinnom kies völgyében berke lőn: "Éj-gyehenna" -, "Tofet"-nevű Pokol-hely. 21 ( ) Chemos, Moáb fiának buja szörnye jött, Aroartól Neboig s le délre vad Abarimig és Horonaimban, Hesebonban, Seon-honban, a Sibma szőllős-virágos völgyén túl király, Eleáléig, a szurok-mocsárig. Más neve volt: Peor, hogy Izraelt a Nílustól-vonultában Sittimben bujaságra kapatta rá, miért jajjal fizet. Ám orgiái mégis elértek a Botrány-hegyig, a gyilkos Moloch berkével szembe, hol együtt kéj és iszony, míg jámbor Jósiás Pokolra nem vetette onnan őket. Jönnek velük, kiket ős Euphratestől a szír, egyiptomi határfolyóig Baalim és Astaroth közös neven ismernek; amaz férfiú, ez asszony. Lelkek, ha tetszik, egy- vagy kétneműek, oly finom, össze nem tett tiszta lényük, izűlettel, taggal le nem bilincselt, törékeny csonti vázra sem rakott, mint akadék hús; bármily alakot válasszanak - tágat, sürűt, sugárost, ködöst -, betöltik légi tervüket, gyűlölet vagy szeretet műveit. Gyakran elhagyta értük Izrael nagy élő Támaszát, s igazhitű oltárait, hogy állatisteneknek földig hajoljon, mért is ugyanoly mélyen hajtják fejük az undok ellen vasa előtt. Jött vélük egy csapatban Astoreth, kit Astarténak neveznek a phoinixok, Égkirálynő, növő szarvval; sugár képénél holdsütésben szidón szüzek dallal fogadnak esküt Sionban is dalolnak néki, hol 22 ( ) szentélye áll a Bűn hegyén, amit John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 11

12 a nőbolond király emelt... szive, bár nagy, szép bálvány-nőktől elcsalatva bálványozásba hullt. Jön Thammuz is, ki seb-ünnepére csalja Libanonba a szír leányokat, hogy ott sirassák sorsát szerelmi dallal egy nyárnapon: mint fut szelíd Adónis az őt szülő szirtről tengerbe... véresen - hiszik - Thammuz évente újuló sebétől. E szív-mesére gyúlt Sion leánya; a szent csarnokban látta kéjüket Ezékiel, látnok-szeme figyelte hűtlen Juda bálványozásait. Majd jött, ki méltán gyászolt, mert a rab frigyláda összezúzta szörny-alakját: en-templomában nyeste el fejét, s kezét a küszöb-élen, mint lehullt hivőit meggyalázva. Neve: Dágon, tengerszörny - lent hal, fent ember -, s kevély házát Azótusban, Palesztina, Gath, Ascalon partján és Accaronban rettegték messze Gáza széléig. Követte Rimmon. Ennek szép Damaskus volt tünde széke: Pharphar, Abbana, a két üveg folyó dús partjain. Ő is föltámadt Isten háza ellen: leprást veszített, s nyert bolond királyt: Akházt (ki őt legyőzte), léprecsalta: rontsa az Úr oltárát, és emeljen helyébe szír divatra mást, s azon hamvassza néki ronda áldozatját, s imádjon istent, kit elébb levert. Majd jött régtől hires nevű csoport: Osiris, Isis, Horus s híveik; ők szörnyalakjukkal meg bájolással rászedték vakbuzgó Egyiptomot 23 ( ) s papjaikat, hogy kóbor isteneik inkább barmok álcáiban keressék, mint emberében. Izrael se volt ment e mételytől, midőn kölcsön-aranyból borjat csinált a Hóreben. Tetézte Bethelben, Dánban e bűnt a pártütő király, füvellő bikaként imádva ennen Urát, ki egy éjjel, midőn vonult Egyiptomból, első szülöttét lecsapta egy csapással, s bégető bálványukat. Jött végre Béliál, kinél bujább szellem nem hullt az Égből, s romlottabb: bűnt szeretni önmagáért; szentélye nincs, oltára sem tüzel, John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 12

13 de kéjjel, kénnyel vajh ki fertezett nála többször Isten-szentélyt, midőn pap lett istentelen, mint Éli sarja? Palotákban is ő az úr, buja városban, hol tivornya, bűn, erőszak zaja a legmagasabb torony fölé csap. Ha elsötétül utca, útrakelnek Beliál pimasz, részeg fattyai; tanúk Sodomában az utcák s Gibeában az éj, midőn a házigazda ott nőt tett ki, hogy nagyobb gonoszt kerüljön. Ezek voltak a főfő bajnokok. Sok szót kiván a többi: ismerősök; jón istenek - Javan-fiak szerint istenek, bár bevallották, ifjabbak Föld-Ég-szüléiknél. Első szülöttjük: Ég-fi Titán szörny-sarjával, kit öccse, Saturnus jussából kiüt, mig ezt Rheától szült fia, a bajnokabb Juppiter ugyanígy... s ő lesz bitorló. Elébb Idán, Krétán, majd a havas 24 ( ) Olympuson uralkodtak a köztes légben, felsőbb Egükben, Delphi-szirten, vagy Dódonában, dórok tájain. Mások Saturnusszal az Adrián át Hesperiába szöktek, kelta tájra a végszigetekig. Ezek rajokban csak jöttek sanda, leszegett szemekkel, de benne némi örömvillanással: csüggedetlen lelték vezérüket, és lám, a vészben ők se vesztek el! Sátán arcát kétely fakítja, de akart gőgjét felölti, nagy szavakkal - csak színleg szépek, semmi lényegük űzi félszük, csüggedt merszük csigázza. Gyorsan parancsol: kürtök, trombiták harcos szavára lendítsék magasra nagy zászlaját; Azazel, egy sudár kherúb igényelte e büszke tisztet; szikrás nyeléről a királyi zászlót leoldja, fel magasba lengve az mint üstökös ragyog, s a szélben úszik; arannyal, drágakővel ékesítve ragyog szeráfi fegyver, trófea, érc harsonák csöndítnek indulót, mire a teljes tábor fölkiált, hogy Pokol boltja megriad belé, s túl megborzong a Zűr-hon, ősi Éj. Egy pillanat, s a ködben földereng tizezer zászló föl a légbe lökve, hajnal-szinekbe lengve. Lándzsaerdő lendül velük föl és ezer sisak John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 13

14 sziporkáz, végtelen mélységbe pajzsok sürű sora, s vonulnak zárt phalanxban flóták, sipok dór dallamára - hajdan ez buzditotta harc nemes hevére a hősöket, nem dühre gyújtva föl, de eltökélt erélyre, hogy Halál 25 ( ) se űzze őket gyáva megfutásra; és van hatalma elcsitítani ünnep-szóval zavart, elűzni gondot, kételyt, félszet, kínt, rettegést halandók és égiek szivéből. Egy erő, egy gondolat hevíti őket, enyhe sipszóra csöndbe mennek, az csitítja sajgó léptük a láng-földön. Közelgőn most szembe állnak, csilla fegyverű iszonyu hosszu sor: pajzzsal, dzsidával, ős harcosok mezében, hős vezérük parancsát várva. Tapasztalt szeme átdöf a fegyveres brigádon, érti rögtön, szabályszerűen állnak-e, látja isten-hasonmás-arcukat, s számlálja őket. Szíve fölfuvódik gőgtől, hatalmában feszeng, fölujjong: mióta ember lőn, nem testesült meg íly had, mihez képest minden egyéb had: darvakkal küszködő törpék. Habár Phlegra titánja lépne frigyre Théba, Trója hőseivel, s mindkét felől segítenének istenek, s akikről Uther fia regéje zeng, a híres brit és armoric vitézek, majd utóbb keresztények, pogányok, Aspremontban kik hadba szálltak, Montalbanban és Damaskusban, Marocco-, s Trebisondban, vagy kit Biserta küldött Afrikából, midőn Nagy Károly Fontarabbiában s főfői vesztek: semmi volna nékik halandó virtus, ám vakon követték szörnyű vezérüket. Viselkedésben, alakban büszkén kivált közűlük miként torony, ős fénye nem veszett egészen, kisebbnek se tűnt, csupán bukott arkangyalnak, dicsfénye csak tüzével halkult, mint midőn a Nap kél 26 ( ) ködülte látkörön sugára-nyesve, vagy mint midőn a Hold mögé kerül: fogyatkozása szörnyü félhomályt terít a félvilágra, s változással rémít királyokat. Fakulva is túlfényli ő arkangyaltársait, bár arcán villámhasgatta heg, s a gond sáppasztja el, mégis szilárd merészség szúr szemölde alól s boszúra vágyó John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 14

15 elszánt kevélység, vérmohó szemében önvád és szánalom, hogy így leli bűntársait, kik öt a bűnbe követték (be másnak tűntek az üdvben!): elitélve örökre most a gyötrelemre, Égből kiűzve őmiatta, szellemek milljói az örök Fényből kivetve lázadása miatt! Míly hittel állnak fakult dicsükben! Mint mennykő-ütött tölgyek, hegyi fenyők kevélyen állnak, bár perzselt fővel, meztelen a tarlott pusztán. Beszélni készül. Dupla sor, ivelve szárnytól szárnyig, körbefogja a hadnagyokkal őt; némán fülelnek. Háromszor szólal, háromszor kibuggyan könnye - kevély bár -, már ha sírhat angyal, míg útat lel sóhajjal szőtt szava. Millió örök Szellem! Ó, Hatalmak! Nincs párotok, csak a Mindenható, nem volt csatátok dicstelen, ha vége szörnyű is, mint e hely s e változás tanú... Gyűlölt beszélni róla! Ám mely múlt, jelen tudása mélyiből kélt jóslat, észerő riogtatott volna, hogy istenek ily egyesült hadát, mely íly erős, leverhetik? S ki hihetné, habár kudarc után, hogy e hős hadak - mióta száműzettek, 27 ( ) a Menny üres! - ne tudnák visszavenni, ocsúdva új rohammal, otthonuk? Tanúul hívom mind a Menny hadát: vajon azon vesztek reményeink, hogy bal volt a terv, vagy féltük a veszélyt? Nem! Az Ég-monarcha, míg a trónusán ült bizton - támogatta ősi hír, megegyezés, szokás -, királyi fényét kitárta, ám titkolta erejét: így csalt ki támadásra, s buktatott. De most, ismervén erejét s erőnket, nem féljük harcba hívni, s azt se, ha ő hív ki minket. Jobb nekünk, ha titkon munkálkodunk, s ármánnyal érjük el, mit kény nem ér el. Végre értse meg: csak félig győz a győztes nyerserő! Tér szülhet új világokat. Az Égben már híre kelt, hogy készül épp ujat alkotni, és plántál belé ujabb utódokat, kiket az Égfiakkal egyenlő keggyel halmoz el szeszélye. Első csatánkat - bárha kémlelőre - ide vigyük, vagy máshová, hiszen nem tarthat fogva égi szellemet John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 15

16 e Pokol-űr örökre, sem sötéttel e szakadék. Hanem e terveket érlelje meg teljes gyűlés. A béke reménytelen - ki gondol hódolatra? Nyilt, vagy lopakvó harc a szándokunk!" Helyeslésül szavára millió lángkard szökellt föl a vitéz kherúbok combja mellől kihúzva; villanásuk Pokolra fényt derített. Szitkokat szórtak az Ég urára, fegyverükkel vertek a bongó pajzson harcizajt, hányván dacuk az égi boltra fel. 28 ( ) Nem messze domb áll, szörnyü csúcsa lángot és füstgomolyt pöfékel; többi része sugáros varral villog, jelzi bizton, hogy méhe ércet rejt, a müvét. Sebes szárnyon népes brigád röpült e helyre, mint midőn utászcsapat kapával, csákánnyal előrohan királyi had elé, hogy árkot ásson, bástyát emeljen. Mammon volt fejük, az Égből hullottak közül legalsóbb szellem, mert még az Égben is alant csüngött szeme s esze, csudálva inkább az Égi vertarany padlat diszét, mint gyönyörködött volna üdvözítő, szent égi látomásban. Ő sugallta embernek, hogy a központot kifossza, s rabolja ki szentségtelen kezekkel a Földanya belét oly kincsekért, mik maradtak volna rejtve! Tág sebet nyit a sereg a dombon és megássa arany bordáit. Ne csudálja senki, hogy kincs terem Pokolban; íly talajnak dukál a drága méreg. S kik halandók dolgával hetvenkednek, és csodálják Bábel s Memphis királyi műveit, vegyék csak észbe: játszva főzi le - ha kárhozott is - bármely szellem a művészet és erő hires csodáit, s mit egy korszak szünetlen gürcölése s számtalan kéz gyötrődve végez, ők egy óra alatt... A síkon sok rekeszt vágnak, s alul folyékony érc folyik, amit a tóból szűrtek; más csoport csodás fortéllyal ércet önt, fajonként választva szét, salakhabot fölöz; ujabb csoport öntőformát csinál a földbe és a bugyborgó rekeszből különös átvitellel tölti be 29 ( ) az űrt: mint orgonában egy fujás a rezonátorból sipok sorát John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 16

17 csöndíti. Órjás szerzet kél a földből, mint gőzköd, szép összhangra, bűvdalokra, mint templom, rajt körül pilaszterek, dór oszlopok - arany gerenda rajtuk -, párkányok, frízek sem hiányzanak kivésett domborművei; vert arany a mennyezet. Sem Babilon, se nagy Kairó nem fogható e nagyszerű műhöz fenségükben, midőn lakot emeltek istenüknek, Serapisnak, Belusnak, trónt királyuknak, midőn versengtek kincsben, élvben: Assziria s Egyiptom. Orma nagy magasba szállt, bronz szárnyaik kitárták díszkapuk, hogy lásson téres termeket belül a szem, sík, sima padlón. Függ a boltivekről finom fortély-kötötte, csillagos sok lámpa-sor, szikrás korona-csillár, amelyben nafta lángol égi fényt lövellve szét. A nagy szeles tömeg ámulva fut be, némelyek dicsérik a művet, más az építészt: kezét az Égben ismerték a sok toronyról, hol jogaros angyalok lakoztak, ülvén mint hercegek, kiket a Főkirály emelt föl, és nékik rendelt alá rangsor szerint sok fényes Rendeket; ismerték és magasztalták nevét az ó Hellasban is; Ausoniában Mulcibemek nevezték, s azt regélték: az Égből hullt, amint a rá dühödt Zeus átdobta a kristály-falormon, s reggeltől délig hullt egy nyárnapon és déltől harmat-estig, míg kihúnyt a nyugvó Nappal - kósza csillag - Aegea szigetjén, Lémnoson; nos így mesélik, 30 ( ) de téveteg: e csürhe pártütőkkel sokkal elébb bukott, mentsége nem lett az égi tornyok épitése, sem más annyi műve, lám fejest zuhant: munkásrajával építsen Pokolban! Közben szárnyas heroldok hercegük rendeletére, trombiták szavára félelmes szertartással a seregben gyűlést kiáltnak a Pandemóniumba, Sátán s előkelői székhelyébe. Mindegyik ezredből meghívatott és svadronból a legkülönb vitéz, rang s választás szerint. Szaladnak is százával, ezerével, csődületben tolongva. Hirtelen benépesül kapu, előcsarnok s a nagyterem John Milton: Elveszett Paradicsom Oldal 17