Minden jog fenntartva, beleértve a könyv bármely részének bármilyen módon történő reprodukálását. Agykontroll Kft., Budapest, 2001

Átírás

1

2 A mű eredeti címe: The Power of Now (A Guide to Spiritual Enlightenment) A mű kiadója Kanadában: NAMASTE PUBLISHING INC. P.O. Box Vancouver, British Columbia, V6J IZI A mű kiadója az USA-ban: NEW WORLD LIBRARY Novato, California 1997, Eckhart Tolle Fordította: dr. Domján László és Jónai Hava Szerkesztette: Sólyom Ildikó Minden jog fenntartva, beleértve a könyv bármely részének bármilyen módon történő reprodukálását. Agykontroll Kft., Budapest, 2001 ISBN Borítóterv és nyomdai előkészítő munkák: B&B Grafikai Stúdió ( ) Készült: az IMIPrint Kft. nyomdájában, Nyíregyháza Felelős vezető: Nagy Imréné 2

3 ELŐSZÓ Az azúr színű égboltba takart, lemenő Nap narancssárga sugarai néha olyan hatalmas szépség pillanataival ajándékoznak meg minket, hogy hirtelen csaknem beleszédülünk. Lábunk földbe gyökerezik, s tekintetünk szinte megdermed. A pillanat pompája elkápráztat bennünket, kényszeresen fecsegő elménk elnémul, és nem röpít ki minket gondolataival az itt és mostból. A ragyogásban fürödve úgy érezzük, mintha kapu nyílt volna meg egy másik valóságba, amely állandóan jelen van, mégis ritkán észleljük. Ábrahám Maslow csúcsélménynek nevezte ezeket a ritka pillanatokat, hiszen ilyenkor az élet legmagasabb szintű megtapasztalásával találkozunk. Boldogságra ébredünk, hirtelen a közönséges, világi birodalom határain túl találjuk magunkat. A bekukkantás pillanatainak is nevezhetnénk ezeket a ritka alkalmakat. Rövid időre ilyenkor maga a Lét örök birodalma tárul föl előttünk. Ha csak rövid másodpercekre is, de valódi önmagunkhoz térünk haza. Ó... - sóhajtunk fel. Olyan nagyszerű!... Bárcsak ebben az állapotban maradhatnék! De hogy lehetne állandóan így maradni? Az elmúlt 10 évemet annak szenteltem, hogy erre rájöjjek. Kutatásaim során az a megtiszteltetés ért, hogy korunk legmerészebb, legihletettebb és legvilágosabban látó úttörőivel beszélhettem, azokkal, akik az orvostudomány, a természettudomány, a pszichológia, az üzleti élet, a vallás, a spiritualitás és az emberi képességfejlesztés területén tevékenykednek. Ezek az - egymástól sokszor nagymértékben különböző - emberek egybehangzóan úgy vélik, hogy az emberiség evolúciós fejlődésének folyamatában minőségi ugrás következett be. Gyökeres szemléletváltás zajlik, világképünk jelentősen módosul. Két sarkalatos kérdésre keressük a választ: kik vagyunk? és milyen a világegyetem, amelyben élünk? Alapvetően e kérdésekre adott válaszaink határozzák meg személyes kapcsolataink minőségét a családban, barátaink között és a munkahelyi, főnök-alkalmazott viszonylatokban. S - egy más szinten - végső soron ezek határozzák meg a társadalmat is. Nem csoda, hogy a napjainkban kialakuló világszemlélet hitrendszerünk több olyan tényezőjét is megkérdőjelezi, amelyet a nyugati világ igaznak tart: 1. mítosz: az emberiség elérte fejlődésének tetőpontját. Michael Murphy, Esalen társalapítója, az összehasonlító vallástudomány, az orvostudomány, az antropológia és a sportok tanulmányozására támaszkodva azt a kihívó álláspontot képviseli, miszerint az emberi fejlődésnek léteznek az eddig elértnél lényegesen magasabb szintjei is. Amikor valaki eléri a spirituális érettségnek ezeket a magasabb fokait, akkor különleges képességek nyílnak meg benne a szeretet, az életerő, a személyiség, a testi tudatosság, az intuíció, az érzékelés, a kommunikáció és az akarat területein. Első lépés: fölismerni ezen szintek létezését. (A legtöbb ember sajnos nem jut el idáig.) Csak ez után lehet, tudatos szándékkal, elkezdeni a különböző metódusok alkalmazását. 2. mítosz: teljesen elkülönülve élünk egymástól, a természettől és a kozmosztól. Az ő más, mint én mítosza felelős a háborúkért, a bolygón elkövetett számtalan erőszakért és az emberi igazságtalanság mindenféle megnyilvánulásáért. Hisz kinek jutna eszébe megbántani egy másik lényt, ha saját személye részeként tapasztalná őt meg? Stan Grof, a tudatosság rendkívüli állapotait kutatva, a következőkre jutott: A vizsgálatok szerint valamennyiünk pszichéje és tudatossága kapcsolatban áll a»minden Létezővel«, mert valójában nincsenek végérvényes határok a test/ego és a lét teljessége között. Az ima gyógyító erejével kapcsolatos tudományos kutatások remekül alátá- 3

4 masztják a dr. Larry Dossey által kidolgozott alapelveket, az ún. harmadik korszak orvoslásának alapelveit. Dossey szerint az egyik ember gondolatai és gyógyító szándékú hozzáállása befolyásolhatják a másik emberben zajló élettani folyamatokat. Ez alapvető ellentétben áll a medicina jelenleg elfogadott, második korszakának hitrendszerével és gyógyítási módszerével. A pillanatnyilag érvényben levő, akadémikus tudomány világképe és fizikai alapelvei szerint ugyanis ilyen ráhatás nem létezik. A - nagyrészt már nyilvánosságra került - tények mégis éppen ezt a gyökeres szemléletváltást igénylő újdonságot bizonyítják. 3. mítosz: csak a fizikai világ létezik. A materialisztikus beállítottságú, tradicionális természettudomány abból a feltételezésből indul ki, hogy semmi sem létezik, ami nem mérhető laboratóriumban, és ami nem vizsgálható az öt érzékszerv, illetve az azok érzékenységét megnövelő műszerek segítségével. Ami ezen kívül esik, az már nem valóságos. Ennek azonban az a következménye, hogy a valóságot a fizikai valóságra szűkíti le. A valóság spirituális területe - vagy amit a nem fizikai dimenziók valóságának nevezhetnénk - ily módon száműzetésre kárhoztatott. Ez ellentétben áll az örök filozófiával, azzal az általánosan elfogadott szellemi vonulattal, amely áthidalja a történelmi korokat, vallásokat, hagyományokat és kultúrákat, és amely a valóságnak egymástól eltérő, de a fizikaival összefüggő dimenzióit írja le. Ezek a legsűrűbb és legkevésbé tudatos rétegtől - amelyet anyaginak is nevezhetnénk - a legkevésbé sűrű és legtudatosabb - spirituális - dimenziókig ívelnek. Érdekes módon a realitásnak ezt a kiterjesztett modelljét vázolják fel számunkra olyan elméleti szakemberek is, mint Jack Scarfetti, aki leírja a fénysebességen túli utazást. Ő ehhez már a valóság más dimenzióit használja fel. Vagy gondoljunk a legendás fizikus, David Bohm munkásságára, aki többdimenziós modelljében a valóság kifejezhető (fizikai) és burkolt (nem fizikai) részeit mutatja be. S ez nem csupán elmélet! Franciaországban az 1982-es szemléletkísérlet (Aspect Experiment) azt bizonyította be, hogy két összekapcsolódott kvantumrészecske, amelyeket szétválasztottak, majd hatalmas messzeségbe eltávolítottak egymástól, valahogy mégis összeköttetésben maradtak egymással. Ha az egyik részecskét megváltoztatták, a másik szintén megváltozott, méghozzá időkülönbség nélkül! A tudósok még nem ismerik ennek a fénysebességet túlszárnyaló jelenségnek a magyarázatát, bár egyes elméleti szakemberek arra következtetnek, hogy a részecskék kapcsolódása a magasabb dimenziók kapuin keresztül történhet meg. Tehát - ellentétben azzal, amit a hagyományos világszemléletnek elkötelezett szakemberek állítanak - azok a befolyásos, úttörő feladatra vállalkozó kutatók, akikkel beszéltem, arra a következtetésre jutottak, hogy még nem értük el az emberi fejlődés csúcsát; hogy össze vagyunk kapcsolódva, és nem az élet többi részétől elkülönülten létezünk; s hogy a tudatosság teljes skálája magába foglalja egyrészt a fizikai dimenziót, másrészt a valóság nem fizikai dimenzióinak sokaságát. Ez a világkép gyökereiben új lehetőséget kínál. Ahelyett, hogy önmagunkat, másokat és az élet egészét kicsiny, földi énünkön keresztül szemlélnénk, amely az idő keretei között születik és él, a lélek szemén át pillanthatjuk meg valódi létünket és valódi énünket. Egyre több ember lép föl erre a magasabb létszintre. Eckhart Tolle: A most hatalma című könyvével jogosan foglalja el helyét a világ tanítóinak különleges csoportjában. Eckhart üzenete a következő: az emberiség problémája mélyen gyökerezik, magában az elmében. Vagyis helyesebben: az elmével való téves azonosulásunkban. A jelen pillanat éberségét elvesztő, sodródó tudatunk hajlamossá tesz minket arra, hogy a legkisebb ellenállás ösvényét kövessük, márpedig életünkben ez űrt hoz létre. 4

5 Az idő kötöttségében élő elme - a számára rendelt hasznos szolga szerepéből kilépve - kitölteni igyekszik ezt az űrt, és mesternek kiáltja ki önmagát. Mint a virágról virágra röppenő pillangó, elménk hol a múlt eseményeibe merül el, hol saját rendezésű filmjeit vetítve rajzolja elő a jövőt. Ritkán pihenünk meg az itt és most óceáni mélységeiben. Pedig csakis itt - és most - történhet meg, hogy rábukkanunk igazi énünkre, amely fizikai testünkön túl - az érzelmek és a fecsegő elme világán is túl - található meg. Az emberi fejlődést megkoronázó dicsőséget nem érvelő- és gondolkodóképességünk hozza el számunkra, még ha ez is különböztet meg minket az állatoktól. Az intellektus azonban, az ösztönhöz hasonlóan, csupán utunk egy állomása. Végső célunk, hogy újra összekapcsolódjunk esszenciális lényünkkel, és a fizikai világban, pillanatról pillanatra, kifejezzük rendkívüli, isteni valóságunkat. Mondani könnyű... Ma még kevesen vannak, akik elértek már az emberi fejlődésnek ebbe a szakaszába. Szerencsére azonban akadnak vezetők és tanítók, akik segítenek bennünket az úton. Eckhart óriási ereje nem abban nyilvánul meg, hogy szórakoztató történetekkel gyönyörködteti az olvasót, vagy hogy gyakorlativá teszi az elvontat, és hasznos technikákat ad a kezünkbe. Egy olyan ember személyes tapasztalata varázsol el minket, aki már tudja a titkot. Szavai olyan erőt sugároznak, ami csak a legünnepeltebb spirituális tanítóknál érezhető. A nagyobb valóság mélységeiből táplálkozva Eckhart fénylő utat nyit számunkra, amin bárki csatlakozhat hozzá. És mi történik, ha valóban többen csatlakoznak hozzá? A világ átalakul, jobbá válik. A lét örvényének tölcsérében eltűnő félelmek hordalékát új értékek váltják föl. Egy új civilizáció születik. Azt kérdezed, hol a bizonyíték arra, hogy ez a nagyobb valóság valóban létezik? Tegyük fel, tudósok csapata állítja: a banán keserű, és állításuk igazolására tudományos bizonyítékokat sorakoztatnak fel. Csak annyit kell tenned, hogy egyszer megkóstolsz egy banánt... Végső soron nem az elvi álláspontoknak van valódi bizonyító erejük, hanem a benned és körülötted lévő, megszentelt élet megérintésének. Eckhart Tolle mesteri módon nyitja meg számunkra ennek lehetőségét. Russ DiCarlo Az Úton egy új világnézet felé: beszélgetések az élen (Towards A New World View: Conversations at the Leading Edge) című könyv (Erie, Pennsylvania, USA) szerzője, 1998 január 5

6 KÖSZÖNET Mélységesen hálás vagyok Connie Kellough-nak szeretetteljes támogatásáért és lelkes részvételéért abban a folyamatban, amelyben a kézirat könyvvé alakult és világra jött. Nagy öröm vele dolgozni! Hálámat fejezem ki Corea Ladnernek és azoknak a csodálatos embereknek is, akik szintén hozzájárultak a könyv megszületéséhez, mert teret nyújtottak nekem, minden ajándék között a legértékesebbet. Teret az íráshoz és teret a létezéshez. Köszönet Adrienne Bradley-nek Vancouverben, Margaret Millernek Londonban, Angié Francescónak Glastonburyben, Angliában, Richárdnak a Menlo Parkban, Rennie Frumkinnak Sausalitóban, Kaliforniában. Szintén hálás vagyok Shirley Spaxmannak és Howard Kelloughnak az első kézirat elolvasásáért és a hasznos visszajelzésekért, s hasonlóképpen azoknak a személyeknek is, akik későbbi formájában nézték át a kéziratot, és további visszajelzésekkel támogattak. Köszönet Rose Dandewichnek, aki a maga egyedien derűs és szakszerű módján végezte el a kézirat számítógépre vitelét. Végezetül szeretném kifejezni szeretetteljes hálámat anyámnak és apámnak - akik nélkül ez a könyv nem születhetett volna meg -, spirituális tanítóimnak, és mindenek között a legnagyobb tanítómesternek: az életnek. 6

7 BEVEZETÉS HOGYAN SZÜLETETT MEG EZ A KÖNYV? Nem sok hasznát veszem a múltnak, és ritkán gondolok rá, mégis szeretném röviden elmesélni, hogyan váltam spirituális tanítóvá, és hogyan született meg ez a könyv. 30 éves koromig majdnem folyamatosan nyugtalanságban éltem, és ezt az állapotot időről időre öngyilkosságra késztető depressziók tarkították. (Most visszatekintve már úgy tűnik, mintha valami elmúlt életről vagy valaki más életéről beszélnék...) Nem sokkal a 29. születésnapomat követően egy éjszaka, valamivel éjfél után, rettenetes félelemre ébredtem. Már azelőtt is sokszor éreztem ilyesmit, de az érzés ezúttal minden korábbinál intenzívebb volt. Az éjszaka csöndje, a bútorok körvonalai a sötét szobában, az elhaladó vonat távoli dübörgése, minden olyan idegennek, ellenségesnek és teljesen értelmetlennek tűnt, hogy mély utálatot váltott ki belőlem a világ iránt. Mind közül a legutálatosabb saját létezésem volt. Mi értelme lehet tovább élni ekkora szenvedés terhével? Minek folytassam ezt az állandó küzdelmet? Mélységes vágyat éreztem a megsemmisülésre, a nemlétre, s ez a vágy sokkal erősebbé vált, mint a bennem munkáló életösztön. Nem élhetek magammal tovább! Ez a gondolat ismétlődött újra és újra az elmémben. Ekkor azonban hirtelen rádöbbentem, milyen különös gondolat is ez. - Egy vagyok vagy kettő? Ha én nem tudok élni magammal, akkor ketten kell, hogy legyünk: az én és a magam, akivel az én nem tud együtt élni! Lehet, gondoltam, hogy kettejük közül csak az egyik valódi?! Annyira meglepődtem ezen a furcsa fölismerésen, hogy az elmém leállt. Teljesen tudatomnál voltam, de már nem volt több gondolatom. Ezt követően úgy éreztem, mintha valami energiaörvény ragadna magával. Ez a mozgás először lassú volt, majd fölgyorsult. Testemet heves félelem járta át, remegtem. Szavakat hallottam: ne állj ellen semminek! Mintha mellkasom belsejéből hangzott volna. Éreztem, hogy beszippant az űr. Úgy éreztem, mintha az űr nem is kívül, hanem belül, bennem lenne. Majd hirtelen eltűnt a félelem, és hagytam, hogy belezuhanjak az űrbe. Hogy ezt követően mi történt, arra nem emlékszem. Az ablakom előtt csiripelő madár hangjára ébredtem. Soha nem hallottam ilyen hangot azelőtt! Még behunyt szemmel feküdtem, s lelki szemeim előtt egy különleges gyémánt képe lebegett. Igen, ha a gyémánt hangot adhatna, így szólalna meg. Kinyitottam a szemeimet. A függönyön keresztül átszűrődtek a hajnal első fénysugarai. Gondolatok nélkül tudtam, éreztem, hogy végtelenül többet jelent a fény, mint aminek tudatában vagyunk. Az a puha fény, ami a függönyön keresztül beáramlott, maga volt a szeretet. Könnyek szöktek a szemembe. Fölkeltem, és körbejártam a szobát. Fölismertem a tárgyakat, mégis tudtam, hogy eddig még sohasem láttam őket igazán. Minden friss volt és eredeti, mintha éppen most keletkezett volna. Kézbe vettem egy-egy tárgyat - ceruzát, üres üveget -, s álmélkodva csodáltam szépségét és elevenségét. Aznap teljes bódulatban járkáltam az utcán, gyönyörködve a földi élet csodájában, mintha csak most jöttem volna erre a világra. Az elkövetkező 5 hónapban a zavartalan, mély, lelki béke és boldogság állapotában éltem. Ezután mintha csökkent volna ennek az állapotnak az ereje, vagy talán csak úgy tűnt, mert megszoktam, s az természetes lételememmé vált. Továbbra is képes voltam funkcionálni a világban, ugyanakkor tudtam, hogy egyetlen tettem sem növelheti azt, ami bennem már megvan. Természetesen tisztában voltam vele, hogy valami mélységesen fontos dolog történt 7

8 velem, de egyáltalán nem értettem, hogy mi. Évekig nem is jöttem rá - amíg spirituális témájú olvasmányok nem kerültek a kezembe, és nem ismerkedtem meg spirituális tanítókkal -, hogy az történt meg velem, amit mindenki keres. Megértettem, hogy azon az éjszakán, a szenvedés heves nyomására, tudatom arra kényszerült, hogy föladja azonosulását boldogtalan és mélységes félelemmel teli énemmel, amely végső soron az elme kitalációja. A feladás olyan teljes volt, hogy ez a hamis, szenvedő én azonnal összeomlott, akár egy fölfújható játék, amiből kihúzzák a dugót. Ami helyette ott maradt, az valódi természetem, az örökké jelen lévő én vagyok volt: a tudat, tiszta formájában, a formával való azonosulás előtti állapotában. Később megtanultam úgy belépni a belső, időtlen és halál nélküli birodalomba, amit eredetileg az említett űrként érzékeltem, hogy közben képes voltam megtartani teljes tudatosságomat. Hosszú időket töltöttem olyan leírhatatlanul boldog és áldott állapotban, amelyekhez képest még az előbb vázolt, eredeti élményem is halovány. Eljött a nap, amikor semmim sem maradt a fizikai világban. Nem voltak emberi kapcsolataim, nem volt munkám, otthonom, és nem volt társadalmilag meghatározható identitásom. Majdnem 2 éven keresztül ültem parkok padjain, a legnagyobb boldogság leírhatatlan állapotában. A legszebb élmények is elmúlnak egyszer, úgy, ahogy jöttek, de talán minden élménynél alapvetőbb az a mélységes béke, amely azóta sem hagyott el. A lelki békének ez az érzése néha már annyira intenzív, hogy csaknem tapintható, és körülöttem mások is megérzik. Máskor valahol a háttérben húzódik meg, mint egy távoli melódia. Később emberek jöttek hozzám, és így szóltak: Szükségem van arra, ami neked van! Át tudod adni, vagy meg tudod mutatni, hogy miként juthatok hozzá én is? így feleltem: Benned is megvan ez. Csak nem érzed, mert az elméd túl nagy zajt csap. Ez a válasz duzzadt idővel egy könyvvé, amelyet éppen a kezedben tartasz. Mielőtt észbe kaptam volna, ismét rendelkeztem már külső identitással is. Spirituális tanítóvá váltam. AZ IGAZSÁG, AMELY BENNED VAN Ez a könyv annak a munkámnak a lényegét tartalmazza - amennyire azt szavakban ki lehet fejezni -, amelyet az elmúlt évtizedben Európában és Észak-Amerikában, egyénekkel és spirituális útkeresők kisebb csoportjaival végeztem. Mély szeretettel és őszinte elismeréssel szeretném megköszönni ezeknek a különleges embereknek bátorságukat, valamint hajlandóságukat, hogy magukhoz öleljék a belső változást. Köszönöm kihívást jelentő kérdéseiket és készséges figyelmüket. Ez a könyv nem született volna meg nélkülük. Spirituális úttörők ők, akik, az egyelőre csekély, de szerencsére növekvő létszámú kisebbséghez tartoznak. Olyan emberek, akik eljutottak odáig, hogy végre ki akarnak törni azokból az öröklött, kollektív mentális sémákból, amelyek mérhetetlen idők óta tartják az emberiséget a szenvedés igájában. Bízom benne, hogy e könyv utat talál azokhoz, akik készek a gyökeres belső átalakulásra, és így a további változás katalizátoraként működnek majd közre. Azt is remélem, hogy szavaim sok olyan embert is megtalálnak, akik azok tartalmát megfontolásra érdemesnek találják, bár pillanatnyilag még nem tartanak ott, hogy valóban éljék és gyakorolják is az itt leírtakat. Lehet, hogy a könyv elolvasásának hatására bennük elültetődött mag majd később olvad egybe a megvilágosodásnak azon magjával, amelyet minden egyes emberi lény magában hordoz, s akkor az hirtelen életre kel és kihajt. A könyv olyan kérdésekre adott, gyakran spontán válaszokból született, amelyeket szemináriumok, meditációs gyakorlatok és egyéni konzultációk alkalmával tettek föl a résztvevők, ezért helyesnek találtam megtartani a kérdés-felelet formát. Ezekből a beszélgetésekből én is ugyanannyit tanultam, mint a kérdezők. Egyes kérdéseket és vá- 8

9 laszokat csaknem szó szerint idéztem. Néhány gyakran föltett kérdést összevontam, és úgy válaszolok rájuk. Előfordult, hogy írás közben az adott kérdésre egy teljesen új választ kaptam, amely mélyebb és világosabb volt, mint bármi, amit azelőtt valaha is kimondtam. Akadnak a könyvben olyan kérdések is, amelyeket a kiadó fogalmazott meg, hogy lehetővé tegye egy-egy gondolat világosabb kifejtését. A könyv olvasása közben tapasztalhatod majd, hogy - az elsőtől az utolsó oldalig - a párbeszédek két különböző szinten zajlanak. Az egyik szinten fölhívom a figyelmedet arra, hogy mi a hamis benned. Az emberi tudattalanság és működészavar természetéről beszélek, valamint ezek leggyakoribb megnyilvánulási formáiról: a személyes kapcsolatokban megjelenő konfliktusoktól kezdve a törzsek és nemzetek közötti háborúskodásig terjedően. Ennek a tudatosítása létfontosságú, mert ha nem tanulod meg fölismerni magadban a hamisat - mint lényedtől eltérőt -, akkor átalakulásod nem lesz tartós, és folyton visszacsúszol az illúzióba és a fájdalom valamelyik formájába. Ezen a szinten azt is megmutatom, hogyan kerüld el, hogy a benned lévő hamisat énednek tekintsd és problémává duzzaszd. A hamis ugyanis így tartja fenn magát. Egy másik szinten az emberi tudat mély átalakulásáról beszélek. S nem úgy, mint távoli lehetőségről, hanem mint most, máris elérhető állapotról, függetlenül attól, hogy ki vagy és hol élsz. Megértheted, hogyan szabadíthatod meg önmagadat az elme rabszolgaságából, hogyan léphetsz be a megvilágosodott tudatállapotba, és hogyan tarthatod fenn ezt az állapotot a mindennapi életben. A könyvnek ezen a szintjén a szavak nem mindig információt hordoznak, hanem gyakran arra szolgálnak, hogy olvasásuk bevezessen ebbe az új tudatállapotba. Időről időre arra törekszem, hogy magammal vigyelek a most időtlen állapotának mély és tudatos jelenlétébe, s megízleltessem veled a megvilágosodást. Néha talán azt gondolod majd, hogy ismétlésekbe bocsátkozom, de ez csak addig lesz így, amíg képessé nem válsz arra, hogy mondandómat megtapasztald. Amint ez megtörténik, hiszem, rá fogsz ébredni, hogy ezek az ismétlődő szavak hatalmas, spirituális erővel rendelkeznek, és számodra így a könyv leghasznosabb részeivé válnak. Sőt, mivel mindenki magában hordja a megvilágosodás magját, gyakran címzem szavaimat majd a benned lakó gondolkodó mögött megbúvó tudóhoz, ahhoz a mélyebb énedhez, aki azonnal fölismeri a spirituális igazságot, rezonál vele, és erőt merít belőle. Ha ilyen szünetjelet látsz:, az azt üzeni, hogy érdemes a könyvet letéve, csöndesen önmagadba mélyedni, hogy megérezd és megtapasztald az igazságát annak, amit éppen elolvastál. Elképzelhető persze, hogy olyan részeknél is szükségét érzed majd ennek, ahol nem látsz szünetjelet. Egyes szavak - pl. Lét vagy jelenlét - értelme eleinte talán még nem lesz teljesen egyértelmű számodra. Ennek ellenére azt javaslom, hogy ilyenkor olvasd tovább a könyvet, mert idővel kitisztul a kép! Olvasás közben olykor kérdések és ellenvetések is fölmerülhetnek benned. A későbbi sorokban valószínűleg megkapod rájuk a választ. Az is előfordulhat, hogy ezek a gondolataid elveszítik jelentőségüket, ahogy mélyebben belemerülsz a tanításba - és önmagadba. Ne csak az elméddel kövesd az oldalakon sorakozó szavakat! Olvasás közben figyelj érzelmi reakcióidra, valamint a mélyen belülről jövő fölismerés érzésre is! Nem mondhatok neked semmi olyan spirituális igazságot, amelyet mélyen belül ne tudnál már te magad is. Mindössze annyit tehetek, hogy emlékeztetlek arra, amit már elfelejtettél. Az élő tudás, amely egyszerre ősi és örökké új, így működésbe lendül, és tested minden sejtjéből fölszabadul. Az elme mindig osztályozni és összehasonlítani akar. Nagyobb hasznát látod azonban a könyvnek, ha nem erőlködsz azon, hogy szóhasználatát más tanításokéval ösz- 9

10 szevesd. Az valószínűleg csak zavarhoz vezetne. Egyes kifejezéseket, mint pl. elme, boldogság és tudat, olyan módon használok, amely nem szükségszerűen felel meg más tanításokénak. Ne kötődj a szavakhoz! Azok csak lépcsőfokok, amelyeket, amint lehet, magunk mögött hagyhatunk. Amikor időnként Jézus és Buddha szavait idézem - A csodák útja (A Course in Miracles) című könyv és más tanítások alapján -, akkor ezt nem az összehasonlítás kedvéért teszem, hanem, hogy fölhívjam figyelmedet a tényre: lényegében mindig is egy és ugyanaz a tanítás létezett, még ha időről időre különböző formákban jelent és jelenik is meg. Némelyik ilyen formára, mint az ősi vallásokra is, az évszázadok alatt annyi idegen réteg rakódott rá, hogy spirituális lényegük mára már csaknem teljesen elhomályosodott. Nagyrészt ennek tulajdonítható, hogy mélyebb értelmük már nem ismerhető fel, és spirituális átalakító erejük elveszett. Amikor ősi vallásokból és más tanításokból idézek, akkor ezt azért teszem, hogy föltárjam mélyebb értelmüket, és ily módon segítsek helyreállítani életátalakító erejüket. Különösképpen azon olvasóim kedvéért teszem ezt, akik ezeket a vallásokat követik. Ily módon ugyanis ezt üzenem nekik: nem kell másutt keresned az igazságot! Hadd mutassam meg neked, miként lehet még mélyebbre jutni abban, ami már a tiéd! Mindemellett igyekeztem minél semlegesebb módon fogalmazni, hogy szavaimmal az emberek széles körét érhessem el. Tekinthetjük e könyvet az egyetlen, minden vallás legbelsőbb lényegét jelentő, időtlen spirituális tanítás újbóli megfogalmazásának, ami a mai idők embere számára született. Leírt szavaim nem külső forrásokból származnak, hanem az egyetlen, igazi, belső forrásból, s így nem tartalmaznak semmilyen elméletet vagy logikai fejtegetést. Belső megtapasztalásból beszélek, és ha időnként erőteljesen szólalok meg, azt azért teszem, hogy az elme ellenállásának vastag rétegein áthatolva elérjem benned azt a helyet, ahol már te is tudod az igazságot - éppen úgy, ahogy én -, és meghallva azt azonnal ráismerj. Amint ez megtörténik, lelkesedés és hatalmas életerő tölt majd el, mintha valami vagy valaki belül azt mondaná: - Igen! Tudom, hogy ez az igazság! 10

11 NEM AZ ELMÉD VAGY! A MEGVILÁGOSODÁS LEGNAGYOBB AKADÁLYA Megvilágosodás? Mi az? Egy koldus ült az út mentén, több mint 30 éven át. Arra ment egy idegen. - Adna egy kis aprópénzt? - motyogta a koldus, és gépiesen tartotta oda kalapját. - Nincs mit adnom, felelte az idegen. Aztán megkérdezte: - Min ülsz? - Ó, ez csak egy régi láda. Amióta az eszemet tudom, ezen ücsörgők itt. - Belenéztél már valaha is abba a ládába? - Nem. Minek is néztem volna? Nincs benne semmi. - Nézz csak bele! A koldus nagy nehezen fölfeszítette a láda tetejét. Megdöbbenve, hitetlenkedve, majd megmámorosodva konstatálta, hogy a láda tele van arannyal. Én vagyok az idegen, akinek nincs mit adnia, és aki azt sürgeti, hogy nézd meg, mi van belül. Ám ne valamilyen ládába nézz bele! A kincs még közelebb van hozzád: önmagadban! Szinte hallom, amint mondod: Csakhogy én nem vagyok koldus! Valójában mindenki koldus, aki még nem találta meg igazi gazdagságát - a Lét sugárzó boldogságát, és az ezzel járó mély, rendíthetetlen békét -, bármilyen anyagi bőségben éljen is. Az emberek kívül keresik az élvezet és a kielégülés morzsáit - a megbecsülést, a biztonságot vagy a szeretetet -, miközben belül kincset őriznek, amely nemcsak hogy tartalmazza az előbbieket, hanem még mérhetetlenül hatalmasabb is, mint bármi, amit a világ kínálhat! A megvilágosodás szó valamiféle emberfeletti teljesítményre utal, és az ego szereti is ily módon láttatni azt. Valójában a megvilágosodottság a természetes állapotod, amelyben átérzed egységedet a Léttel. Egységben vagy valamivel, ami mérhetetlen és elpusztíthatatlan, valamivel, ami - paradoxnak tűnő módon - lényegében te magad vagy, és ugyanakkor az mégis sokkal nagyobb nálad. Ez azt jelenti, hogy megtalálhatod az elnevezésen és a formán túli, igaz természetedet. Az egység érzékelésére való képtelenség az önmagadtól és a körülötted lévő világtól való elkülönültség illúzióját okozza. Ekkor - tudatosan vagy tudattalanul - elkülönült részként éled meg önmagad. Ebből származik a félelem, amely mindennapossá teszi a külső és belső konfliktusokat. Tetszik nekem Buddha egyszerű meghatározása: a megvilágosodás a szenvedés vége. Ebben ugyebár nincs semmi emberfölötti. Definícióként ez természetesen így nem elegendő, hiszen csak azt közli, hogy mi nem a megvilágosodás, azaz a nem szenvedés. De mi marad, amikor nincs többé szenvedés? Buddha erről nem szól, és ez annyit jelent, hogy erre neked magadnak kell rájönnöd. Ő negatív meghatározást használ, hogy az elme ne alkothasson belőle valamit, amiben hihet, ne nagyíthassa föl valami emberfeletti teljesítménnyé, olyan céllá, amelyet lehetetlenség elérned. Óvintézkedései ellenére Buddha követőinek nagy része még ma is azt hiszi, hogy a megvilágosodás csak Buddha számára volt lehetséges, számukra nem vagy legalábbis nem ebben az életben. 11

12 Azt a szót használtad, hogy Lét. Megmagyaráznád, mit értesz ezen a kifejezésen? A Lét az örökkévaló, mindig jelen lévő, egyetlen élet, túl az élet számtalan formáján, amelyek alá vannak vetve a születésnek és a halálnak. A Lét azonban nemcsak túl van minden formán, hanem mélyen benne is él minden formában, mint legbelső, láthatatlan és elpusztíthatatlan lényeg. Ez azt jelenti, hogy legmélyebb énedként, igaz természetedként el is érhető számodra. De ne törekedj arra, hogy felfogd az elméddel! Ne próbáld megérteni! Csak akkor ismerheted meg, amikor az elme elcsitul. Amikor te jelen vagy, amikor figyelmed teljesen és intenzíven a mostban van, akkor lehet a Létet érezni, de gondolatilag soha nem lehet megérteni. A megvilágosodás azt jelenti, hogy újra tudatosul benned a Lét, és az érző fölismerés állapotában élsz. Amikor azt mondod, hogy Lét, akkor Istenről beszélsz? Ha igen, akkor miért nem mondod ezt ki? Az Isten szó, évezredek helytelen használata révén, értelmét vesztette. Előfordul, hogy használom, de takarékosan bánok vele. Helytelen használaton azt értem, hogy olyan emberek, akik soha, még csak be sem pillantottak a megszenteltség birodalmába, és nem tapasztalták meg az Isten szó mögött rejlő határtalanságot, oly nagy meggyőződéssel alkalmazzák ezt a szót, mintha pontosan tudnák, hogy miről is beszélnek. Vagy érvelnek ellene, mintha tudnák, hogy mi is az, amit visszautasítanak. Ez a helytelen használat képtelen hitrendszereknek, állításoknak és az ego teremtette téveszméknek ad teret. Ilyenek például: Az én Istenem - vagy a mi Istenünk - az egyetlen igaz Isten, a ti Istenetek viszont hamis ; vagy Nietzsche híres kijelentése: Isten meghalt. Az Isten szó zárt fogalommá vált. Abban a pillanatban, ahogy az emberek ezt a szót kimondják, elméjükben egy mentális képet alkotnak. Lehet ugyan, hogy már nem egy fehér szakállú öregemberről, de még mindig egy rajtuk kívül álló valakiről vagy valamiről - és szinte mindig egy hímnemű valakiről vagy valamiről. Sem az Isten, sem a Lét, sem bármilyen más szó nem képes meghatározni vagy megmagyarázni a szó mögött rejlő kimondhatatlan valóságot. Így az egyetlen fontos kérdés, hogy vajon a szó segítség vagy akadály-e számodra abban, hogy megtapasztald azt, amire az irányul? Vajon túlmutat-e önmagán, afelé a meghatározatlan valóság felé, amiről beszélek, vagy esetleg túlságosan is könnyen kínálja önmagát ahhoz, hogy a fogalom ne legyen több egy, a fejedben fészkelő gondolatnál, egy mentális bálványnál? A Lét szó nem magyaráz meg semmit, ahogy az Isten szó sem. A Lét kifejezésnek viszont előnye, hogy nyitott fogalom. Nem csökkenti le a végtelen láthatatlant valami véges lénnyé. Lehetetlen mentális képet alkotni róla. Senki nem nevezheti ki magát a Lét egyedüli birtokosának. Ez a te igazi lényeged, ami jelenléted érzésén keresztül közvetlenül megtapasztalható számodra. Ez annak az én vagyoknak a felismerése, amely megelőzi az ez vagy az vagyokot. Csak egy kis lépés választja el tehát a Lét szót a Lét megtapasztalásától. Mi a legnagyobb akadálya annak, hogy megtapasztaljuk ezt a valóságot? 12

13 Az elmével való azonosulás, ami a gondolkodást kényszerré teszi. A gondolkodás megszakításának képtelensége rettenetes csapás, ám a legtöbben nincsenek ennek tudatában, mert majdnem mindenki szenved tőle, és emiatt ezt tartják normálisnak. Ez a szakadatlan mentális zaj akadályoz meg abban, hogy megleld a belső csönd birodalmát, amely pedig elválaszthatatlan a Léttől. Az elme egy hamis énképet is létrehoz, ami a félelem és a szenvedés árnyékát veti rád. Később majd mindezt részletesen áttekintjük. Descartes, a filozófus, azt hitte, hogy a legalapvetőbb igazságra jött rá, amikor híres kijelentését tette: Gondolkodom, tehát vagyok. Valójában a legalapvetőbb hibát foglalta szavakba: a gondolkodás azonosítását a Léttel és az identitás azonosítását a gondolkodással. A kényszeres gondolkodó - és ez majdnem mindenkire vonatkozik - a látszólagos elkülönültség állapotában, a folyamatos problémák és konfliktusok őrülten bonyolult rendszerében él. Olyan világban, amely az elme egyre nagyobb mértékű fragmentálódását - részekre szakadozását - tükrözi. A megvilágosodás a teljesség, az egyben levés állapota és ily módon a lelki békéé is. Egyben vagy a világgal, tehát az élet megnyilvánult arculatával, és egyben vagy legmélyebb éneddel és a megnyilvánulatlan élettel. Összegezve: egységben vagy a Léttel. A megvilágosodás nem csak a szenvedésnek és az állandó külső és belső konfliktusoknak vet véget, hanem a szakadatlan gondolkodás rettenetes rabságának is. Micsoda hihetetlen fölszabadulás ez! Az elméddel való azonosulás a fogalmak, jelölések, képek, szavak, értékítéletek és definíciók át nem látszó paravánját vonja eléd, amely aztán minden igazi kapcsolatot megakadályoz. Beékelődik önmagad és belső éned, önmagad és embertársaid, önmagad és a természet, önmagad és Isten közé. Ez a gondolatparaván szüli az elkülönültség illúzióját, azt a téveszmét, hogy vagy te és van a teljesen különálló másik. Így aztán elfelejted az alapvető tényt, hogy a fizikai megjelenés és az elkülönült formák szintje alatt valójában egy vagy mindennel, ami van. Az elfelejted alatt azt értem, hogy ezt az egységet már nem érzed nyilvánvaló realitásnak. Elhiszed tán, de már nem tudod. A hit vigasztaló lehet. Csak a saját megtapasztalásod teszi azonban fölszabadítóvá! A gondolkodás betegséggé vált. Betegség akkor jelenik meg, amikor az egyensúly fölborul. Semmi baj pl. azzal, hogy a sejtek osztódnak és szaporodnak a testben. Ám amikor ez a teljes szervezetről tudomást nem véve történik, akkor a sejtek elburjánzanak, mi pedig megbetegszünk. Megfelelően használva az elme elsőrangú eszköz! Helytelen használattal azonban rendkívül rombolóvá válik! Pontosabban fogalmazva: nem is elsősorban arról van szó, hogy rosszul használod elmédet, hanem, hogy általában egyáltalán nem használod. Ő használ téged! Ez a betegség! Azt hiszed, hogy te vagy az elméd! Ez a tévhit! Az eszközöd átvette a hatalmat. Nem tudok ezzel teljesen egyetérteni. Igaz ugyan, hogy sokat gondolkodom céltalanul - mint a legtöbb ember -, de azért képes vagyok az elmémet arra használni, hogy megszerezzek és létrehozzak dolgokat, és ezt folyamatosan meg is teszem. Az, hogy meg tudsz oldani egy keresztrejtvényt, vagy hogy atombombát tudsz készíteni, még nem jelenti, hogy elmédet használni is tudod. Ahogy a kutya szeret csontot rágni, ugyanúgy az elme is imád problémákon rágódni. Éppen ezért fejti a keresztrejtvényeket, és ezért épít atombombát. Téged ezek egyike sem érdekel. Hadd kérdezzem meg: képes vagy-e függetlenné válni az elmédtől bármikor, amikor csak akarsz? Megtaláltad-e már elméd kapcsológombját? Úgy érted, képes vagyok-e teljesen abbahagyni a gondolkodást? Nem. Legfeljebb talán egy-két pillanatra. 13

14 Akkor viszont az elme használ téged. Te öntudatlanul azonosulsz vele, és így nem is tudsz arról, hogy rabszolgája vagy! Ez majdnem olyan, mintha tudtodon kívül megszállott lennél, és a téged megszálló lényről azt hinnéd, hogy az te vagy. A szabadság kezdete annak fölismerése, hogy te nem a megszálló lény, tehát nem a gondolkodó vagy. Ez az ismeret lehetővé teszi, hogy megfigyeld ezt a lényt. Abban a pillanatban, ahogy elkezded figyelni a gondolkodót, egy magasabb szintű tudatosság kapcsolódik be. Ekkor elkezdesz ráébredni, hogy a gondolaton túl létezik az intelligenciának egy hatalmas birodalma, s hogy a gondolat csak parányi része ennek az intelligenciának. Arra is rájössz, hogy minden, ami igazán számít - a szépség, a szeretet, a kreativitás, az öröm, a lelki béke - az az elmén túli birodalomból származik. Elkezdesz fölébredni. FÜGGETLENNÉ VÁLNI ELMÉDTŐL Pontosan mit értesz azon, hogy figyelni a gondolkodót? Ha valaki elmegy az orvoshoz, és azt mondja, hogy: egy hangot hallok a fejemben, akkor valószínűleg elmegyógyászhoz irányítják. A helyzet az, hogy gyakorlatilag mindenki folyamatosan hall ilyen hangot a fejében: ez az önkéntelen gondolkodási folyamat, amelyről nem is tudod, hogy hatalmadban áll megállítani. Szünet nélküli monológok és dialógusok peregnek benned. Valószínűleg találkoztál már olyan őrült emberrel az utcán, aki megállás nélkül beszél magához. Nos, ez nem sokban különbözik attól, amit te és más normális emberek tesznek. A különbség csupán annyi, hogy ezt te nem hangosan teszed. A hang megjegyzéseket tesz, elmélkedik, ítélkezik, összehasonlít, panaszkodik, tetszést és nemtetszést fejez ki stb. A hang nem feltétlenül alkalmazkodik ahhoz a helyzethez, amelyben éppen vagy: előfordul, hogy a közeli vagy a távoli múltat eleveníti föl, olykor lehetséges jövőbeli helyzeteket próbál ki vagy képzel el. Utóbbi esetben többnyire rosszra forduló, kellemetlen jövőképeket vetít eléd: ezt nevezzük aggódásnak. A hangsáv mellé olykor vizuális megjelenítés, mentális mozi is társul. De még ha meg is felel a hang az adott helyzetnek, akkor is múltként értelmezi azt. Azért, mert a hang a kondicionált - beidegzett, reflexekben működő - elmédhez tartozik, ami teljes múltad és kollektív kulturális örökséged végterméke. A jelent így a múlt szemüvegén keresztül látod és értékeled, és szükségszerűen teljesen torz képet alakítasz ki róla. A hang nemritkán az illető legnagyobb ellensége. Sok ember él a fejében inkvizítorral, aki folyamatosan kínozza, támadja és bünteti őt, s megfosztja életerejétől. Tömérdek nyomorúságnak, boldogtalanságnak, sőt betegségnek is valójában ez az oka! A jó hír, hogy függetlenítheted magadat az elmédtől! Ez az egyetlen igazi fölszabadulás. Ennek első lépését máris megteheted. Figyelj minél gyakrabban a fejedben szóló hangra! Szentelj különös figyelmet azoknak az ismétlődő gondolatmintáknak, amelyek régi lemezekként tán már évek óta újra és újra lejátszásra kerülnek! Ezt értem azon, hogy figyeld a gondolkodót, ami más szóval azt jelenti; figyelj a fejedben szóló hangra, tanúskodó jelenlétként légy ott! A hangra figyelve legyél pártatlan! Más szóval: ne ítélkezz! Ne értékeld és ne ítéld el, amit hallasz, mert ha így teszel, akkor - a hátsó ajtón - valójában ugyanazt a hangot engedted vissza... Hamarosan fölismered: a hang 14

15 ott van, míg én itt vagyok, hallgatva és figyelve őt. Ez az énvagyok-fölismerés, saját jelenlétednek ez az érzékelése már nem gondolat. Ez az elmén túlról érkezik. Amikor tehát egy gondolatra figyelsz, akkor nemcsak a gondolatnak vagy tudatában, hanem a gondolat tanújaként önmagadnak is. A képbe így a tudatosságnak egy új dimenziója lép be. A gondolatra figyelve egyfajta tudatos jelenlétet érzel - mélyebb énedet -, mintegy a gondolat mögött. A gondolat ekkor elveszíti a hatalmát fölötted, s gyorsan elül, mert már nem adsz energiát az elmének azzal, hogy azonosulsz vele. Így kezdhetsz el véget vetni az önkéntelen, kényszeres gondolkodásnak. Amikor a gondolat elül, akkor szakadást - egy elme nélküli hézagot - tapasztalsz meg az elme folytonos gondolatáramában. Ezek a hézagok vagy rések eleinte rövidek, talán csak néhány másodpercesek, ám fokozatosan egyre hosszabbá válnak. A hézagok idején egyfajta csöndet, nyugalmat és békét érzel. Így kezded el megérezni a Léttel való egység természetes állapotát, amelyet az elme általában eltakar. Gyakorlás révén a nyugalom és a béke érzése elmélyül. Mélységének történetesen nincs is határa... Egyúttal egy finom, bensődből kiáradó örömérzést is megtapasztalsz majd: a Lét örömét. Ez nem valami transzszerű állapot. Egyáltalán nem az. Nincs szó tudatosságvesztésről. Épp ellenkezőleg. Ha a lelki béke ára a tudatosság csökkenése, a nyugalom ára pedig az életerő és az éberség csökkenése volna, akkor nem lenne érdemes megszerezni őket. A belső összekapcsolódottságnak ebben az állapotában sokkal éberebb és fölébredtebb vagy, mint az elmével azonosult állapotodban. Teljesen jelen vagy. Ez az állapot annak az energiamezőnek a frekvenciáját is növeli, amely a fizikai testet élteti. Mélyebbre jutva ebben az elme nélküli birodalomban - ahogy ezt néha Keleten nevezik - a tiszta tudatosság állapotát tapasztalhatod meg. Ebben az állapotban saját jelenlétedet olyan intenzitással és örömmel érzed át, hogy ahhoz viszonyítva jelentéktelenné válnak gondolataid, érzelmeid, fizikai tested és az egész külső világ. S ez mégsem önző, hanem önzetlen, illetve öntelen állapot. Magad mögött hagyod azt, akire úgy gondoltál, mint önmagam. Alapvetően ez a jelenlét vagy te, s az ugyanakkor mégis fölfoghatatlanul hatalmasabb nálad. Amit itt elmondani próbálok, az talán látszólagos ellentmondásnak, paradoxonnak hangzik, szavakkal mégsem lehet másképp leírni. A gondolkodó figyelése helyett úgy is létrehozhatsz hézagot avagy időrést az elme gondolatáramában, hogy figyelmedet egyszerűen a mostra irányítod. Egyszerűen tudatosítsd intenzíven a jelen pillanatot! Nagyon jó érzés. Tudatosságodat így elvonod az elme tevékenységétől, és olyan, elme nélküli időrést hozol létre, amelyben rendkívül éber és tudatos vagy, ám nem gondolkozol. Ez a meditáció lényege. Mindennapi életedben úgy gyakorolhatod ezt, ha teljes figyelmedet egy olyan rutintevékenységednek szenteled, ami csupán eszköz valamilyen célod eléréséhez, s így maga a rutintevékenység válik a céllá. Valahányszor pl. lépcsőn közlekedsz, figyelj intenzíven lépéseidre, minden mozdulatodra, a lélegzést is beleértve! Légy teljesen jelen! Vagy amikor kezet mosol, figyeld meg minden érzékelésedet, ami ezzel a tevékenységgel kapcsolatos! A víz hangját és érzetét, kezed mozdulatait, a szappan illatát stb! Vagy amikor beszállsz a kocsidba, miután becsuktad az ajtót, várj néhány pillanatot, és figyeld meg lélegzeted áramlását! Tudatosítsd a jelenlét hangtalan, mégis erőteljes ér- 15

16 zetét! Gyakorlásod sikerességét egyetlen dolog jelzi megbízhatóan: a bensődben érzett béke intenzitása. A megvilágosodáshoz vezető utadon a legfontosabb és egyetlen lépés tehát: tanulj meg nem azonosulni az elméddel! Minden alkalommal, amikor megszakítod az elme gondolatáramát, tudatod fénye fölerősödik. Eljön a nap, amikor azon kapod magad, hogy úgy mosolyogsz a fejedben megszólaló hang hallatán, ahogy egy gyermek csínytevésén mosolyognál. Ez azt jelzi majd, hogy már nem veszed annyira komolyan elméd tartalmát, mert éntudatod már nem függ tőle. MEGVILÁGOSODÁS: A GONDOLAT FÖLÉ VALÓ EMELKEDÉS Nem kulcsfontosságú a gondolkodás ahhoz, hogy életben maradjak ebben a világban? Az elméd egy műszer, egy szerszám. Arra való, hogy bizonyos feladatokhoz használd, és amikor az adott feladatot elvégezted, letedd. Véleményem szerint a legtöbb ember gondolkodásának 80-90%-a nemcsak ismétlődő és haszontalan, hanem - diszfunkcionális és gyakran negatív természete miatt - többnyire még káros is. Figyeld meg az elmédet, és egyet fogsz velem érteni! Ez azonban sajnos jelentős mértékű életenergia-veszteséget is okoz. Valójában ez a fajta kényszeres gondolkozás nem más, mint szenvedélybetegség. Mi a jellegzetessége ennek a szenvedélybetegségnek avagy függőségnek? Egyszerűen: már nem érzed, hogy van lehetőséged kilépni belőle. Nálad erősebbnek tűnik. Az öröm hamis érzetét is megadja. Olyan örömét, ami minden esetben fájdalomba fordul át. Már miért lennék a gondolkodás rabja? Mert azonosulsz vele, ami azt jelenti, hogy éntudatodat az elme tevékenységéből és tartalmából eredezteted. Mert abban a hitben élsz, hogy megszűnnél, ha abbahagynád a gondolkodást. Születésedtől kezdve, ahogy növekszel, személyes és kulturális kondicionálásodtól függő, mentális képet formálsz magadnak arról, hogy ki vagy. Ez a fantoméned az egód. Az ego valójában elmetevékenység, és kizárólag a folyamatos gondolkodás tartja életben. Az ego fogalmát többféleképpen értelmezik. Könyvemben a hamis én értelemben használom, amelyet az elmével való öntudatlan azonosulás hozott létre. Az ego számára a jelen pillanat gyakorlatilag nem létezik. Csak a múltat és a jövőt tartja fontosnak. Az igazságnak ez a teljes fejreállítása a felelős azért, hogy egoüzemmódban az elme működése annyira zavart. Állandóan a múlt életben tartásával foglalkozik, hiszen anélkül ki is volnál? Minduntalan kivetíti magát a jövőbe, hogy biztosítsa folyamatos fennmaradását, és hogy valamiféle megkönnyebbülést vagy kielégülést találjon ott. Azt mondja: egy napon, amikor ez, az vagy amaz megtörténik, akkor majd jól fogom magam érezni, akkor majd boldog és kiegyensúlyozott leszek. De még olyankor is, amikor az ego látszólag a jelennel foglalkozik, akkor sem a jelent látja. Teljesen tévesen érzékeli azt, mert a múlt szemüvegén keresztül nézi, vagy egy cél elérésének eszközévé redukálja. Olyan cél eszközévé, ami minden esetben az elme által kivetített jövőben található. Figyeld csak meg az elmédet, és meglátod majd, hogy az valóban így működik! 16

17 A fölszabadulás kulcsa a jelen pillanat. Képtelenség azonban megtalálni a jelen pillanatot, amíg te az elméd vagy. Nem akarom elveszíteni az elemző- és megkülönböztetőképességemet! Szívesen megtanulnék világosabban gondolkozni, jobban összpontosítva, de nem óhajtom elveszíteni az elmémet. Hitem szerint a gondolkodás képessége a legnagyobb kincsünk. Nélküle csak egy különleges állatfaj lennénk! Az elme uralma csupán egy lépcsőfok az evolúcióban. Itt az ideje, hogy sürgősen továbblépjünk a következő lépcsőfokra, különben az elme, ez a szörnyeteggé nőtt fenevad, elpusztít minket. Később ezt bővebben is kifejtem. A gondolkodás és a tudat nem rokon értelmű szavak. A gondolkodás a tudatnak csak egy kis része. Gondolat nem jöhet létre tudat nélkül, de a tudatnak nincs szüksége gondolatra. A megvilágosodás a gondolat fölé való emelkedést jelenti, nem pedig az alá, az állat- vagy a növényvilág szintjére történő lesüllyedést. Megvilágosodott állapotban szükség esetén továbbra is használod gondolkodó elmédet, de sokkal összeszedettebben és hatékonyabban, mint addig. Többnyire gyakorlati célokra alkalmazod, ám az önkéntelen, belső párbeszédek helyét a belső csönd és nyugalom veszi át. Amikor viszont használod az elmédet - különösképp, ha valamilyen kreatív megoldásra van szükséged -, akkor néhány perces intervallumokban váltakozol a gondolat és a csönd, az elme beés kikapcsolt állapota között. Utóbbi a gondolatmentes tudatosság állapota. Csak ekkor lehet kreatívan gondolkozni, mert csak ebben az állapotban van a gondolatnak valódi ereje. A gondolat önmagában, amikor már nem kapcsolódik össze a tudat sokkal hatalmasabb birodalmával, gyorsan meddővé, beteggé és rombolóvá válik. Az elme lényegében túlélési gépezet. Alkalmas támadásra és önvédelemre más elmékkel szemben, információ gyűjtésére, annak tárolására és elemzésére, viszont egyáltalán nem kreatív. Minden igazi művész - akár tudatában van, akár nem - az elmenélküliségből, a belső csöndből alkot. Ezt követően az elme csak formába önti a kreatív sugallatot vagy fölismerést. Még a nagy tudósok is arról számolnak be, hogy alkotó áttörésük pillanatai a mentális nyugalom idejére estek. Amerika legkiemelkedőbb matematikusai körében - beleértve Einsteint is - fölmérést végeztek, amelyben munkamódszerükre kívántak fényt deríteni. Meglepő módon az derült ki, hogy magának a kreatív folyamatnak a meghatározó, rövid szakaszában a gondolkodás csupán alárendelt szerepet játszik. Ezért azt mondhatom, hogy a tudósok többsége nem azért nem kreatív, mert nem tudja, hogyan kell gondolkozni, hanem, mert nem tudja, hogyan hagyja abba a gondolkodást! Nem az elme, nem a gondolkodás eredménye, hogy a Földön az élet csodája vagy a tested megteremtődött és fennmaradt. Nyilvánvaló, hogy egy olyan intelligencia műve, amely sokkal hatalmasabb, mint az elme. Hogy tud az egyszerű emberi sejt, amelynek mindössze 0,02-0,03 milliméter az átmérője, annyi instrukciót tartalmazni egyetlen DNS-molekulában, amely írott formában 1000 darab, egyenként 600 oldalas könyvet töltene meg? Minél többet tudunk meg a test működéséről, annál inkább rájövünk, milyen hatalmas is az az intelligencia, amely működésben tartja, s valójában mily keveset is tudunk róla. Amikor az elme újra összekapcsolódik ezzel az intelligenciával, akkor fantasztikus szerszámmá válik! Akkor már valami önmagánál nagyobbat szolgál. 17

18 ÉRZELEM: A TEST VÁLASZREAKCIÓJA Mi a helyzet az érzelmekkel? Én sokkal inkább akadok el az érzelmeimben, mint a gondolataimban, az elmémben. Az elme, abban az értelemben, ahogy én használom ezt a szót, nemcsak gondolatot jelent. Magába foglalja érzelmeidet, valamint az összes tudattalan mentális és emocionális reagálási mintádat is. Az érzelmek az elme és a test találkozási pontján keletkeznek. Tested reagál az elmédre: ez a válaszreakció az érzelem. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az érzelem az elme tükröződése a testben. Pl. a támadás gondolata vagy valami más, szintén ellenséges gondolat olyan energiafelhalmozódást hoz létre a testben, amit dühnek nevezünk. A test fölkészül a harcra. Az a gondolat, hogy testileg vagy lelkileg fenyegetett helyzetbe kerültél, összehúzódásra készteti a testet. A félelem elnevezésű jelenségnek ez a fizikai vonatkozása. Kutatások kimutatták, hogy az erős érzelmek még biokémiai változásokat is előidéznek a testben. Ezek a kémiai reakciók képviselik az érzelem fizikai vagy anyagi aspektusát. Természetesen általában nem vagy tudatában minden gondolatmintádnak, és többnyire csak az érzelmeid megfigyelése révén tudod tudatosítani őket. Minél jobban azonosulsz gondolkodásoddal, rokonszenveiddel és ellenszenveiddel, ítéleteiddel és értelmezéseiddel - tehát minél kevésbé vagy jelen figyelő tudatosságként -, annál erősebb lesz az érzelmi energiatöltés, függetlenül attól, hogy ennek tudatában vagy-e vagy sem. Ha képtelen vagy érezni az érzéseidet, ha elszigetelődtél tőlük, akkor végül tisztán fizikai szinten fogod megtapasztalni őket, testi probléma, illetve tünet formájában. Az utóbbi években sokat írtak erről, ezért nem érdemes itt ebbe mélyebben is belemennem. Egy erős, tudattalan, érzelmi minta még külső eseményként is manifesztálódhat, amely látszólag véletlenül történik veled. Pl. megfigyeltem, hogy akikben rengeteg elfojtott düh raktározódik - anélkül, hogy erről tudomásuk lenne -, azokat gyakrabban támadják meg más, dühös emberek, szóval vagy tettleg, és sokszor különösebb ok nélkül. Erős dühkisugárzásukat egyes emberek a tudatküszöb szintje alatt fölfogják, és ez hozza felszínre saját, lappangó haragjukat. Ha kevéssé érzed érzelmeidet, kezdd azzal, hogy figyelmedet tested belső energiamezejére összpontosítod! Érezd a testedet belülről! Ennek hatására érzelmeiddel is kapcsolatba kerülsz. Később ezt még részletesebben is megtárgyaljuk. Azt mondod, hogy az érzelem az elme tükröződése a testben. De néha ellentmondás van kettejük között: az elme azt mondja: nem, míg az érzelmek azt mondják: igen, vagy fordítva. Ha igazán meg akarod ismerni az elmédet, akkor - mivel a test mindig hűen tükrözi azt - vedd szemügyre érzelmedet, illetve még inkább: érezd azt a testedben! Ha a gondolat és az érzelem nyilvánvalóan ellentmond egymásnak, akkor a gondolat a hazugság, s az érzelem az igazság. Nem a végső igazsága annak, hogy ki vagy te, de a viszonylagos igazsága az akkori mentális állapotodnak. A felszíni gondolatok és a tudattalan mentális folyamatok közötti ütközések gyakoriak. Lehet, hogy gondolatként még nem tudod azonosítani elméd tudattalan tevékenységét, ám érzelemként az testedben mindig tükröződni fog, s annak már tudatára tudsz ébredni. Egy érzelem ily módon történő megfigyelése lényegében ugyanolyan, mint egy 18

19 gondolat megfigyelése, amely folyamatot már ismertettem. Az egyetlen különbség, hogy a gondolat a fejedben fészkel, az érzelem - erős fizikai komponense miatt - elsősorban a testben érezhető. Ezt követően már hagyhatod, hogy az érzelem ott legyen, anélkül, hogy az irányítana téged. Így már nem vagy az érzelem; a szemlélő vagy, a figyelő jelenlét. Ha gyakorlod ezt, akkor minden, ami tudattalan benned, az a tudat fényébe fog kerülni. Tehát ugyanolyan fontos az érzelmeink megfigyelése, mint a gondolatainké? Igen. Tedd szokásoddá, hogy megkérdezed magadtól: mi zajlik bennem ebben a pillanatban? Ez a kérdés a megfelelő irányba fog elindítani. De ne elemezz, csak figyelj! Irányítsd figyelmedet befelé! Érezd az érzelem energiáját! Ha nem találsz érzelmet, irányítsd figyelmedet a test energiamezejében még mélyebbre! Ez a belépés a Létbe. Az érzelem általában egy fölerősített és energetizált gondolatmintát képvisel, és mivel gyakran hatalmas az energiatöltése, ezért eleinte bizony nem könnyű a jelenben maradni, hogy megfigyelhesd. Át akarja venni az uralmat fölötted, és ez általában sikerül is neki - kivéve, ha elegendő jelenlét van benned. Ha jelenlét híján tudattalanul azonosulsz az érzelemmel - ahogy az történni szokott -, akkor ideiglenesen az érzelem leszel te. Gyakran ördögi kör alakul ki gondolkodásod és az érzelem között; azok egymást táplálják. A gondolatminta önmaga fölnagyított reflexióját teremti meg érzelem formájában, és az eredeti gondolatmintát az érzelem rezgő energiája folyamatosan táplálja. Az érzelmet kiváltó helyzeten, eseményen vagy személyen való tartós töprengéssel a gondolat energiát táplál az érzelembe, ami viszont energetizálja a gondolatmintát, és így tovább. Alapvetően valamennyi emóció egyetlen ősi, differenciálatlan érzelem különböző változata, amely a néven és formán túli lényed tudatának elvesztéséből ered. Differenciálatlan jellege miatt nehéz olyan nevet találni, amely pontosan leírná ezt az érzelmet. A félelem szó megközelítőleg megfelelő lenne rá, de a folyamatos fenyegetettség érzetéhez még az elhagyatottságnak és a teljesség hiányának a mély érzése is hozzávegyül. Legjobb ezt a differenciálatlan alapérzelmet egy hasonlóan differenciálatlan fogalommal illetni: nevezzük hát egyszerűen fájdalomnak. Az elme egyik fő feladata, hogy harcoljon ezzel az érzelmi fájdalommal, hogy megszüntesse azt - részben éppen emiatt zakatol szüntelenül -, ám mindössze annyit tud elérni, hogy időlegesen elfedi. Történetesen minél jobban küszködik az elme, hogy megszabaduljon a fájdalomtól, az annál intenzívebbé válik. Az elme soha nem találhatja meg a megoldást, és nem is engedheti meg neked, hogy te megtaláld, mert ő önmaga lényegi része a problémának. Képzelj el egy rendőrtisztet, aki megpróbál elfogni egy gyújtogatót, miközben ő maga a gyújtogató! Nem szabadulhatsz meg ettől a fájdalomtól, amíg föl nem hagysz azzal, hogy éntudatodat az elméddel, vagyis az egóddal való azonosulásból származtasd. Amint ezt megteszed, az elme uralma megdől, és a Lét - valódi természetedként - feltárja magát. Igen, tudom, mit fogsz kérdezni. 19

20 Azt akartam kérdezni, hogy mi a helyzet az olyan pozitív érzelmekkel, mint a szeretet és az öröm? Ezek elválaszthatatlanok a Léttel való, belső összekapcsolódottságod természetes állapotától. A szeretet és az öröm futó pillanatai vagy a mély békeérzés röpke másodpercei elérhetőek számodra, valahányszor a gondolatáramlásban rés támad. A legtöbb ember számára az ilyen rések vagy hézagok ritkán és csak véletlenszerűen alakulnak ki, olyan pillanatokban, amikor az elme torkára forr a szó : rendkívüli szépség láttán, szélsőséges fizikai megterhelés vagy súlyos veszély idején. Belül hirtelen csönd és nyugalom támad, és abban a csöndben egy finom, de erőteljes öröm-, szeretet- és békeérzés jelenik meg. Ezek a pillanatok általában rövid életűek, mivel az elme gyorsan visszaállítja zajkeltő tevékenységét, amit gondolkodásnak nevezünk. A szeretet, az öröm és a béke nem virágozhat, míg meg nem szabadítottad magad az elme uralmától. Ezeket az érzéseket azonban nem nevezném érzelmeknek. Ők ugyanis az érzelmeken túlról, egy sokkal mélyebb szintről származnak. Előbb teljesen tudatára kell ébredned az érzelmeidnek, és képessé kell válnod arra, hogy érezd őket, mielőtt megérezheted azt, ami rajtuk túl van. Az érzelem szó betű szerint fordítva zavart jelent. Az emóció szó ugyanis a latin emovere szóból ered, ami azt jelenti: zavarni. A szeretet, az öröm és a béke a Lét mély állapotai vagy még inkább a Léttel való, belső összekapcsolódottság mély állapotának három oldala. S mint ilyeneknek, nincs is ellentétük. Ugyanis az elmén túlról származnak. Az érzelmek azonban, a dualisztikus - kettősségben gondolkozó - elme részeként, már alá vannak vetve az ellentétek törvényének. Utóbbi egyszerűen azt jelenti, hogy nem lehet valami jód anélkül, hogy ne lenne rosszad is. Amit tehát az elmével azonosult, megvilágosulatlan állapotban néha - tévesen - örömnek nevezünk, az általában csak a folytonosan hullámzó, fájdalomélvezet-fájdalom-élvezet ciklikusság rövid életű élvezetszakasza. Az élvezet mindig valami rajtad kívül álló dologból származik, míg az öröm a bensődből fakad. Ami ma élvezetet nyújt, az holnap már fájdalmat okoz vagy elmúlik, és akkor a hiánya fog fájdalommal eltölteni. Amit szerelemnek neveznek, az ugyan élvezetes és izgalmas lehet egy ideig, ám valójában csak függőség, csimpaszkodás, egy rendkívül szomjas állapot, amely egy szempillantás alatt az ellentétébe csaphat át. A kezdeti eufória elmúltával sok szerelmi kapcsolat szerelem és gyűlölet, vonzás és taszítás között váltakozik. Az igazi szeretet nem okoz szenvedést. Hogyan is okozhatna? Nem fordul át hirtelen gyűlöletbe, ahogy az igaz öröm sem változik át fájdalommá. Amint mondtam, még megvilágosodásod előtt is - az elme uralma alól történő fölszabadulásod előtt - villanásnyi időkre kóstolót kaphatsz az igazi örömből, az igazi szeretetből és a mély, belső béke érzetéből, amelyek egyszerre nyugodtak és vibrálóan életteliek. Ezek valódi természeted aspektusai, amelyeket azonban az elme jobbára eltakar. Még egy normális függőségben zajló kapcsolaton belül is adódhatnak pillanatok, amikor valami valódibb, valami megromolhatatlan dolog jelenléte érezhető. Ám ezek csak futó pillanatok, amelyeket az elme közbeavatkozása ismét gyorsan elfed. Akkor úgy tűnhet, hogy találtál valami kivételesen értékeset, amit aztán elveszítettél; vagy az elméd majd meggyőz, hogy az úgyis csak illúzió volt. Valójában nem illúzió volt az, és nem is veszítheted el. Ez természetes állapotod része, amit az elme ugyan eltakarhat előled, ám le soha nem rombolhat. A legsötétebb felhőzet mögül sem tűnt el a Nap. Akkor is ott fénylik, a felhők másik oldalán. 20