I. STIEG LARSSON A TETOVÁLT LÁNY

Átírás

1 millennium trilógia I. STIEG LARSSON A TETOVÁLT LÁNY animus Budapest, 2009

2 A mű eredeti címe: Män som hatar kvinnor Copyright Stieg Larsson, 2005 A fordítás a svédországi Norsteds Förlagsgrupp AB 2005-ös első kiadása alapján készült. Magyar kiadás Animus Kiadó, 2009 a Norsteds Agency engedélyével A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető. Fordította: Péteri Vanda Szerkesztette: Gábor Anikó Borítóterv: Sigmond Viktória ISBN Kiadta az Animus Kiadó 2009-ben 1301 Budapest, Pf.: 33 Felelős kiadó: a kiadó igazgatója info@animus.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft. Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

3 PROLÓGUS Péntek, november Az esemény évről évre megismétlődött. A férfi, akinek a virágot küldték, most töltötte be nyolcvankettedik életévét. Amikor megérkezett a virág, kibontotta a csomagot, és leszedte a küldeményről a díszcsomagolást. Aztán felemelte a telefonkagylót, és egy volt rendőrfelügyelő számát tárcsázta. A rendőrfelügyelő nyugdíjba vonulása óta a Siljan-tó mellett lakott. A két férfi nemcsak egyidős volt, hanem és ez az adott összefüggésben a sors iróniájának tűnhet pontosan ugyanazon a napon születtek. A felügyelő tudta, hogy a tizenegy órai kézbesítés után számíthat a hívásra. Várakozás közben kávét kortyolgatott. Ebben az évben már fél tizenegykor megcsörrent a telefon. Felemelte a kagylót, és bemutatkozás nélkül szervuszt köszönt. Megjött. Na mondd, mit tartalmaz az idei meglepetéscsomag? Nem tudom, milyen virág. Majd beazonosíttatom valakivel. Fehér. Kísérőlevélnek nyoma sincs, gondolom. Nincs. Csak a virág. És a keret is ugyanolyan, mint tavaly. Az az olcsó fajta, amit bárki képes összerakni. Postai bélyegző? Stockholm. Kézírás? Nagybetűs, mint mindig. Egyenes, takaros betűk. Ezzel ki is merítették a témát, s egy percre mindketten elhallgattak. A nyugalmazott felügyelő hátradőlt a konyhaszékén, és a pipáját szopogatta. Tudta jól, hogy nem várnak tőle semmilyen hihetetlenül intelligens, megváltó kérdést, mely fényt derítene az ügyre. Az az idő réges-rég elmúlt már, s a két hajlott korú férfi beszélgetése mostanra leginkább egy rituáléra emlékeztetett, a rituálé pedig egy olyan rejtélyhez kapcsolódott, melyre a világon senki más nem volt kíváncsi. Leptospermum (Myrtaceae) Rubinette-nek hívták latinul. Egy első pillantásra nem túl tetszetős, kisarasznyi magas cserjefajta volt, a seprővirágéra emlékeztető, kicsiny levelekkel, és két centiméteres átmérőjű, ötszirmú virággal. A növény Ausztrália hegyes-bozótos vidékeiről származott, sűrű fűcsomók között nőtt. Ausztráliában Desert Snow-nak, sivatagi hónak hívták. Később egy uppsalai botanikuskert specialistája megállapította, hogy ritka növényről van szó, svédországi termesztése nemigen ismeretes. A botanikus szakvéleményében arról írt, hogy a növény a rózsamirtusz rokona, s hogy gyakorta felcserélik egy jóval elterjedtebb családtaggal, az Új-Zélandon gazdagon termő Leptospermum scopariummal. A különbség a szakértő szerint abban áll, hogy a Rubinette sziromleveleinek csúcsán mikroszkopikus méretű, rózsaszínű pontocskák helyezkednek el, s ettől az egész virág halvány rózsaszín árnyalatot kap.

4 A Rubinette mindent összevetve elképesztően igénytelen növény volt. A legcsekélyebb kereskedelmi értékkel sem bírt. Nem voltak gyógyászati szempontból értékes tulajdonságai, és nem idézett elő hallucinációt. Ehetetlen volt, sem fűszernek, sem festékalapanyagnak nem volt jó. Az ausztrál őslakosság mégis becsben tartotta. Ezek az emberek ugyanis az Ayers Rock körül elterülő vidéket és annak növényvilágát szentségként tisztelték, s a virág nehezen megragadható szépségével fontos része volt e tájnak. Az uppsalai botanikusnő korábban egy példányt sem látott még, ám a kollégáival folytatott konzultáció során tudomására jutott, hogy egy göteborgi kertészetben már kísérleteztek a növény meghonosításával. Könnyen elképzelhető volt az is, hogy az ország különböző pontjain hobbikertészek és amatőr botanikusok melegházaiban megtalálható. Svédországi termesztése azért ütközött nehézségekbe, mert a virágnak enyhe, száraz éghajlatra van szüksége, telente pedig zárt helyen kell tartani. Nem tűri a meszes talajt, alulról kell öntözni, közvetlenül a gyökereknél. Egyszóval különleges bánásmódot igényel. A szóban forgó példány származásának kiderítését nem könnyítette meg, hogy Svédországban ritkaságnak számított, mivel nem létezett sem egy felüthető névjegyzék, sem egy tanulmányozásra alkalmas engedélyeztetési nyilvántartás, sem olyan személy, aki tudta volna, hány magántermelő adta a fejét ennek a nehezen termeszthető virágnak a meghonosítására. Ha valaki egyszer hozzájutott a magokhoz vagy a palántákhoz, tőle azután bárkihez elkerülhetett a növény. Ez a példány mindössze egy volt a zavarba ejtő, titokzatos virágok sorában, melyek minden egyes darabja bélelt postai borítékban érkezett évről évre, mindig november l-jén. A faj változott, de minden alkalommal viszonylag ritka virágot rejtett a csomagolás. A virágot most is lepréselték, és gondosan felragasztották akvarellpapírra, melyet aztán üveg alá tettek egy egyszerű, 29 x 16-os méretű keretben. A virágrejtélyről mindössze az érintettek szűk körének volt tudomása. Három évtizeddel korábban a virág rendszeres, évente esedékes érkezése még különféle vizsgálódások tárgyát képezte az Állami Krimináltechnikai Laboratórium ujjlenyomat-elemzői, grafológusai és nyomozói, valamint egy, a címzett rokonaiból és barátaiból álló csoport foglalkozott az üggyel. Ez idő tájt azonban már csak hárman maradtak a színpadon: az idős ünnepelt, a nyugdíjas rendőr, s végül természetesen az ismeretlen, aki az ajándékot küldte. Mivel a két elsőként említett személy mostanra tiszteletre méltó kort élt meg, tehát számukra kétségtelenül elérkezett az idő, hogy felkészüljenek az elkerülhetetlenre, immár az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ügy iránt érdeklődők köre hamarosan tovább zsugorodik. A nyugdíjas rendőr harcedzett veterán volt. Örökre emlékezetébe vésődött legelső rendőri beavatkozása, mikor egy súlyosan lerészegedett, erőszakos vasúti váltóőrt kellett lesittelnie, mielőtt az kárt tett volna magában vagy másokban. Pályája során a felügyelő többnyire vadorzókat, feleségbántalmazókat, csalókat, autótolvajokat és ittas vezetőket tett rács mögé. Volt dolga betörőkkel, rablókkal, drogdílerekkel, erőszakos bűnelkövetőkkel és egyszer még egy többé-kevésbé elmebetegnek nevezhető robbantóval is. Ezenkívül részt vett kilenc gyilkossági, illetve

5 emberölési ügy kivizsgálásában. Közülük öt abba a típusba tartozott, melyben az elkövető maga értesíti a rendőrséget, hogy töredelmesen bevallja, ő ütötte agyon a feleségét vagy a fivérét vagy valamelyik közeli ismerősét. Három gyilkosságból lett nyomozati ügy; kettőt néhány nap alatt sikerült megfejteni, egyet csak két év elteltével az országos bűnügyi főosztály segítségével. A kilencedik gyilkosság rendőrségi stádiumban maradt. A kivizsgálásban közreműködők ugyanis hiába tudták, ki a gyilkos, de a bizonyíték oly gyengének mutatkozott, hogy a vád úgy döntött, pihenteti az esetet, amely azután a felügyelő nagy bosszúságára lassan elévült. Mindent összevetve a felügyelő mégis imponáló karriert tudott maga mögött, akár meg is elégedhetett volna pályáján elért sikereivel. Őt azonban minden másnak lehetett nevezni, csak elégedettnek nem. A préselt virágok esete ugyanis máig nem hagyta nyugodni. Erre a lezáratlan, bosszantó rejtélyre összehasonlíthatatlanul több időt áldozott eddig, mint bármi másra. A töprengéssel eltöltött több ezer óra után még azt sem tudta biztosan megmondani, hogy egyáltalán állt-e bűnelkövetés az eset hátterében vagy sem. Mindkét férfi tudta, hogy a virágot felragasztó személy kesztyűt viselt, s hogy ezért nem találnának ujjlenyomatot sem a kereten, sem az üvegen. Tudták, hogy lehetetlen a feladó nyomára bukkanniuk. Tudták, hogy a kerethez a fotós boltokban és a papírkereskedésekben az egész világon bárki hozzájuthat. Egyszerűen nem létezett egyetlen olyan nyom sem, amelyen elindulhattak volna. A postai bélyegző pedig állandóan változott; leggyakrabban Stockholmban került a borítékra, kétszer Koppenhágában, egyszer Madridban, egy másik alkalommal Bonnban. A leginkább zavarba ejtő az egyesült államokbeli Pensacolából érkezett boríték volt. A bélyegzőkön tudniillik mindig valamelyik híres főváros szerepelt, az ismeretlen Pensacolát viszont a felügyelő kénytelen volt egy atlaszban megkeresni. Miután elbúcsúztak egymástól, a nyolcvankét éves ünnepelt még sokáig üldögélt székében, szemét le nem véve a szerény küllemű ausztrál virágról, aminek akkor még a nevét se tudta. Majd felpillantott az íróasztal fölötti falra, ahol negyvenhárom préselt virág függött, mind üveglap alatt, bekeretezve. A virágok négy sorban tízesével voltak elrendezve, az egyik sor még nem volt teljes, ott egyelőre négy virág lógott. A legfelső, foghíjas sor kilencedik helye üresen maradt. A Desert Snow volt tehát a negyvennegyedik virág a gyűjteményben. Azután valami olyasmi történt, ami megtörte a korábbi évek rituáléját. A férfi hirtelen, minden előzmény nélkül sírva fakadt. Negyven év után őt is meglepetésként érte ez a váratlan érzelmi kitörés.

6 ELSŐ RÉSZ ÖSZTÖNZÉS December 20. január 3. Svédországban a nők tizennyolc százaléka életében legalább egyszer ki volt már téve egy férfi erőszakos fenyegetőzésének.

7 ELSŐ FEJEZET December 20., péntek A bírósági per visszavonhatatlanul lezárult. Minden elhangzott már, ami csak elhangozhatott. Egy percig sem kételkedett abban, hogy el fogják ítélni. Az írásbeli végzést péntek reggel tízkor adták ki, így a bíróság folyosóján várakozó riportereknek az összegzésen kívül nem maradt más feladatuk. Mikael Blomkvist látta őket az ajtónyíláson át, és néhány másodpercig nem akaródzott elindulnia. Nem akarta meghányni-vetni az imént kézhez kapott bírósági végzést, de a kérdéseket nem lehetett megkerülni. Ha valaki, akkor ő aztán tudta, hogy azokat az újságíróknak fel kell tenniük, neki pedig válaszolnia kell rájuk. Szóval, ilyen az, amikor az ember bűnöző, gondolta. És a mikrofon rossz oldalán áll. Feszélyezetten kihúzta magát, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. A riporterek visszamosolyogtak rá, barátságosan, szinte zavartan biccentettek felé. Lássuk Aftonbladet, Expressen, TT, TV4 és maga honnét is jön aha, a Dagens Industritól. 1 Úgy látszik, híres ember lettem állapította meg Mikael Blomkvist. Nyilatkozna nekünk, Kalle Blomkvist! kérdezte az egyik esti újság riportere. Mikael Blomkvist, akit teljes nevén történetesen Carl Mikael Blomkvistnek hívtak, csak nagy erőfeszítések árán tudta megállni, hogy felháborodásában az égre ne vesse szemét, amikor meghallotta ezt a becenevet. 2 Valamikor régen, húsz évvel ezelőtt, huszonhárom éves, kezdő újságíróként szerencsés véletlenek folytán leleplezett egy bandát, melynek két év alatt öt figyelemre méltó bankrablást sikerült végrehajtania. Hogy ugyanarról a társaságról van szó, afelől nem volt kétség; arra szakosodtak, hogy hadműveletekre jellemző precizitással fosszák ki a kistelepülések bankjait, általában egyet, alkalomadtán akár egymás után kettőt is. Disney-figurák maszkjaival álcázták magukat, ezért nevezték el őket a rendőrök Donald kacsa bandának. Az újságok viszont Kasszafúrókat emlegettek Disney hápbörgi medvéire utalva ez valamivel mégis komolyabban hangzott, tudniillik két alkalommal is előfordult, hogy az akció közben figyelmeztető lövéseket adtak le. A hatodik rablást egy östergötlandi bankban követték el, a nyár kellős közepén. A helyi rádió egyik riportere véletlenül pont a bankban tartózkodott, amikor a rablás történt, és újságíróhoz méltón járt el. A rablók távozását követően azonnal leadott a rádiónak egy helyszíni közvetítést egy nyilvános telefonkészülékről. Mikael Blomkvist ugyanekkor néhány napot egyik nőismerősével töltött az illető hölgy szüleinek nyaralójában, Katrineholm közelében. Amint értesült a bankrablásról, egy négy fickóból álló banda jutott eszébe. (Hogy egészen pontosan miért kötötte össze a két dolgot, erről később nem tudott beszámolni a rendőrségnek sem.) Ezek pár száz méterrel alattuk laktak egy 1 Aftonbladet, Expressen Svédországban délutánonként megjelenő országos terjesztésű napilapok; TT a rövidítés feloldása: Tidningarnas Telegrambyrå, a svéd Sajtóorgánumok Távirati Irodája ; Dagens Industri svéd gazdasági napilap 2 Kalle Blomkvist a magyarul is megjelent Az ifjú mesterdetektív c. ifjúsági regény főhőse; a szerző, Astrid Lindgren, világhírű svéd gyerekkönyvíró (a ford. megj.)

8 másik nyaralóban. Egy-két nappal azelőtt figyelt fel rájuk. A fickók épp a kertben tollasoztak, amikor útban a fagyizó felé Mikael és a barátnője elsétáltak a telek mellett. Nem látott mást, mint négy szőke, kisportolt fiatalembert sortban, csupasz felsőtesttel. Nyilván testépítők voltak. Mikael Blomkvistnek feltűnt, hogy a tűző napon, óriási erőbedobással játszottak, mintha igazából nem is szórakoztató időtöltésről lenne szó. Bár valójában semmilyen ésszerű magyarázat nem indokolta Mikael gyanakvását, azért a hír hallatán tett egy sétát a környéken. Félúton letelepedett egy dombon, ahonnan jó rálátás nyílt a nyaralóra. Megállapította, hogy a ház üresen áll. Körülbelül negyven perc elteltével érkezett meg a társaság egy Volvóval. Úgy látszott, nagyon sietnek. Mindegyikük sporttáskát cipelt. Ez önmagában nem feltétlenül jelentett egyebet, mint hogy fürdeni voltak valahol. Az egyik férfi azonban visszament az autóhoz, és kivett egy tárgyat, amit aztán sebesen letakart egy sportdzsekivel. Mikael viszont még távoli megfigyelőbázisáról is pontosan látta, hogy egy jó öreg AK4 volt az, pontosan abból a fajtából, amelyikhez neki is szerencséje volt nem rég letöltött egyéves katonai szolgálata idején. Így aztán felhívta a rendőrséget, hogy beszámoljon a látottakról. Bejelentését a nyaraló hetvenkét órán át tartó ostroma követte, amelyet a média végig élénk figyelemmel kísért éppúgy, mint a nézőtér első sorában ülő Mikael, akinek addigra munkája elismeréséül az egyik esti újság tisztes honoráriumot ajánlott. A rendőrség egy lakókocsiban rendezte be főhadiszállását a Mikaelék házához tartozó telken. A Kasszafúrók esete meghozta Mikael számára a várva várt sikert. Az elismerés hátulütője mindössze az volt, hogy a másik esti lap nem bírt ellenállni a kísértésnek, és a Kalle Blomkvist megoldotta a rejtélyt címet adta cikkének. A gunyoros hangvételű szöveget egy idősebb újságírónő írta, s vagy tucatszor hivatkozott benne Astrid Lindgren ifjú detektívfigurájára. Az illusztrációnak odabiggyesztett szemcsés képen Mikael volt látható félig nyitott szájjal és felemelt ujjal, mintha a mellette álló egyenruhásnak adna utasítást. Valójában a kerti budihoz vezető utat mutatta meg a rendőrnek. Mit sem számított, hogy Mikael Blomkvist soha életében nem használta a Carl keresztnevet sem bemutatkozáskor, sem az aláírásában. Ettől a perctől kezdve nagy bánatára az újságíró kollégák csakis Kalle Blomkvistnek hívták. Astrid Lindgrennel nem volt ugyan baja imádta a könyveit, de gyűlölte saját gúnynevét, amely sok-sok év újságírói sikerei után kezdett csak kikopni a használatból, ám Mikael még mindig visszahőkölt, ha meghallotta valahol. Most békülékenyen elmosolyodott, és mélyen az esti lapos kolléga szemébe nézett. Azt szeretné, hogy nyilatkozzak? Ugyan már! Találjon ki valamit! Maga olyan ügyesen hord össze mindenfélét az írásaiban. Megjegyzése nem volt bántó. Többé-kevésbé ismerték egymást, Mikael legádázabb kritikusai pedig távol maradtak. A jelenlevők egyikével már dolgozott azelőtt, egy másikat a TV4 riporternőjét pedig egy éve majdnem sikerült felszednie. Alaposan kiosztották odabent jegyezte meg a Dagens Industri embere. Gyakornoknak tűnt. De még hogy! ismerte el Mikael. Mást nem nagyon mondhatott. Milyen érzés?

9 Bár Mikael és az idősebb újságírók igyekeztek megőrizni komolyságukat, önkéntelenül elmosolyodtak a kérdésen. Mikael pillantása összetalálkozott a TV4-es nőével. A Milyen érzés? profik szemében olyan kérdésnek számít, amit csak ostoba sportriporterek képesek feltenni a kifulladt sportolónak, miután az átszakította a célszalagot. Mikael összeszedte magát, és ismét komoly képet vágott. Természetesen csak sajnálatomat fejezhetem ki amiatt, hogy a bíróság ezt a döntést hozta válaszolta mereven. Három hónap börtönbüntetés és százötvenezer korona kártérítés. Ez érzékenyen érintheti mondta a nő a TV4-től. Túlélem. Hajlandó bocsánatot kérni Wennerströmtől? Kezet fog majd vele? Nem hinném. Wennerström úr üzleti erkölcsét illetően nem változott jelentősen a véleményem. Tehát továbbra is kitart amellett, hogy Wennerström gazember? bökte közbe a Dagens Industri újdonásza. A kérdés egy jövendőbeli cikket, az abban szóról szóra idézett nyilatkozatot és ugyanezen cikk megsemmisítő címét vetítette előre. Mikael el is csúszhatott volna ezen a banánhéjon, ha a riporter nem teszi oly szembeszökővé a közelgő veszélyt azzal a túlbuzgón előrenyújtott mikrofonnal. Mikael néhány másodpercig gondolkozott a válaszon. A bíróság az imént mondta ki, hogy Mikael Blomkvist becsületsértést követett el Hans-Erik Wennerström bankár ellen. Rágalmazásért ítélték el. A per lezárult, és neki nem állt szándékában fellebbezni. De mi történne vajon, ha korábbi állításait már a bíróság épületének lépcsőjén óvatlanul elismételné? Mikael ezt inkább nem akarta megtudni. Úgy gondoltam, jó okom van rá, hogy publikáljam a rendelkezésemre álló adatokat. A bíróság azonban másképp gondolta, én pedig nem tehetek mást, mint hogy elfogadom a következményeket. A szerkesztőségben alaposan megvitatjuk majd a bírósági végzést, mielőtt elhatároznánk, mi lesz a következő lépés. Több hozzáfűznivalóm nincs. De hiszen maga újságíró létére képes volt megfeledkezni róla, hogy igazolja az állításait mondta a nő a TV4-től, leheletnyi éllel a hangjában. Észrevételét aligha lehetett megcáfolni. Mikael Blomkvist maradt még, és néhány gyötrelmes percen keresztül kötelességtudóan válaszolgatott a riportereknek. Egy kérdés végig ott lógott a levegőben, de senki nem merte feltenni, mert mindannyiuk számára annyira felfoghatatlannak tűnt, hogy Mikael képes volt egy ilyen minden magvasságot nélkülöző szöveget kiadni a kezéből. A helyszínen tartózkodó riporterek, a Dagens Industri emberét kivéve, egytől egyig nagy háttérrel rendelkező veteránok voltak. Értetlenül álltak az eset előtt. A TV4 a bíróság kapuja elé állította Mikaelt, és ott mindjárt a kamera előtt lenyomta külön kérdéssorát. A nő a megérdemeltnél barátságosabban faggatózott, és az összes riporter meg lehetett elégedve a szóról szóra idézhető válaszok mennyiségével. Mikael tudta, hogy a történetet viszontláthatja majd a címekben ez elkerülhetetlen volt, de azzal nyugtatta magát, hogy talán nem ez volt az év legnagyobb médiaeseménye. Miután a riporterek megkapták, amire vágytak, visszavonultak szerkesztőségeikbe.

10 Úgy tervezte, sétál egyet, de szeles decemberi nap volt, és az interjú végére fázni kezdett. Már egyedül állt a lépcsőn, amikor megpillantotta az autójából kiszálló William Borgot. Az interjú alatt nyilván végig a kocsiban ücsörgött. Egymás szemébe néztek, aztán William Borg elmosolyodott. Már ezért megérte idejönni, hogy lásson az ember ezzel a papírral a kezedben. Mikael nem válaszolt. William Borg és Mikael Blomkvist tizenöt éve ismerték egymást. Valamikor együtt dolgoztak pályakezdő gazdasági riporterként az egyik napilapnál. Már ekkor súlyos feszültség támadt közöttük. Mikael szerint Borg pocsék riporter volt, ezenkívül fárasztó, kicsinyesen bosszúszomjas ember, aki idióta tréfákkal gyötörte a környezetét, és becsmérlőn nyilatkozott az idősebb, következésképpen nála tapasztaltabb újságírókról, különösen, ha nő volt az illető. Az elkövetkező évek során Mikael és William Borg néha egymásba botlottak, ám csak a kilencvenes évek elején váltak esküdt ellenségekké. Mikael abban az időben könyvet írt a gazdasági újságírásról, amiben szorgosan idézgetett több Borg nevével fémjelzett ostoba cikkből is. Mikael tálalásában Borg olyan okostojásként állt az olvasó előtt, aki a legtöbb adatot félremagyarázva, dicshimnuszokat zengett különböző, tönk szélén álló dotcom cégekről. Borg persze nem volt elragadtatva Mikael elemzésétől, és egy véletlen kocsmai találkozás alkalmával a Söder városrészben majdnem egymásnak estek. Borg nem sokkal ezután otthagyta az újságírást, s adatgyűjtőként helyezkedett el, lényegesen magasabb fizetésért. A cég az iparmágnás Hans-Erik Wennerström érdekkörébe tartozott. Egymásra néztek, azután Mikael sarkon fordult, és faképnél hagyta Borgot. Jellemző gondolta, nem átallott idejönni a tanácsháza elé, csak hogy a markába röhöghessen. A távolodó Mikael mellett kisvártatva lefékezett a 40-es busz, s ő felugrott rá, hogy mihamarabb messzire kerüljön a bíróságtól. A Fridhemsplanon szállt le. Bizonytalanul toporgott egy darabig a buszmegállóban, kezében még mindig ott volt a végzés. Végül úgy döntött, átsétál a rendőrség garázslejárata mellé, a Kafé Annába. Jókor érkezett. Miután caffe lattét és szendvicset rendelt, már kezdődtek is a hírek a rádióban. Története harmadik helyezett lett egy jeruzsálemi öngyilkos merénylő és az újonnan alakult építőipari kartellek kivizsgálására szakosodott kormányzati bizottság létrejöttéről szóló hír mögött. Mikael Blomkvistet, a Millennium folyóirat újságíróját csütörtök reggel három hónapnyi börtönbüntetésre ítélték Hans-Erik Wennerström gyártulajdonos súlyos megrágalmazásáért. Mint ismeretes, még ebben az évben nagy port kavaró cikk jelent meg az úgynevezett Minos-ügyről, melyben Blomkvist azt állította, hogy Wennerström lengyelországi befektetésekre szánt állami pénzeket használt fegyverkereskedelmi ügyleteihez. Mikael Blomkvistet a szabadságvesztés letöltésén kívül százötvenezer korona kártérítés megfizetésére kötelezték. Wennerström ügyvédje, Bertil Camnermarker nyilatkozata szerint védence elégedett az ítélettel. Rendkívül súlyos rágalmazás esete forog fenn, jegyezte meg kommentárjában az ügyvéd. A huszonhat oldalas ítéletben kifejtették, miért találták Mikael Blomkvistet tizenöt rendben vétkesnek Hans-Erik Wennerström üzletember súlyos megrágalmazásában. Mikael megállapította, hogy a vádpontok, amelyekért

11 elítélték, egyenként tízezer koronájába és hat nap börtönbüntetésbe kerülnek. Ehhez jöttek még a perköltségek és az ügyvédjének fizetendő honorárium. Gondolni sem bírt a számlán szereplő végösszegre, de rosszabbul is járhatott volna; hét vádpont alól ugyanis felmentette a bíróság. Miközben az ítélet szövegét olvasgatta, szorító érzés jelentkezett a gyomortájékán. Ezen meglepődött. Hiszen tudta már a per kezdetén, hogy el fogják ítélni, hacsak nem történik valami csoda. Viszonylag nyugodtan ülte végig a tárgyalás két napját, s az utána következő tizenegy napon minden különösebb aggodalom nélkül várta, hogy a bíróság megfogalmazza azt a szöveget, amit most a kezében tartott. Erre mi történik? Épp amikor véget ért az eljárás, teljesen váratlanul rátör ez a kellemetlen érzés. Beleharapott a szendvicsébe, de mintha megdagadt volna szájában a falat. Nehezére esett lenyelni, félretolta a tányért. Mikael Blomkvistet életében először vonták felelősségre bűncselekmény elkövetéséért életében először gyanúsították és vádolták meg egyáltalán valamivel. Ha nem is fegyveres rablásról, gyilkosságról vagy nemi erőszakról volt szó, mégiscsak perbe fogták és elítélték. Anyagilag sem volt fájdalommentes a kiszabott büntetést, de nem annyira a bírói végzés bántotta. Bár a Millennium nem volt a médiavilág korlátlan anyagi forrásokkal bíró zászlóshajója marginális folyóiratnak számított, a végzés így sem jelentett katasztrófát a lapnak. Mikael aki meglehetősen botor módon egyszerre volt a Millennium résztulajdonosa, újságírója és felelős kiadója, a százötvenezer korona kártérítést saját zsebből készült kifizetni, amivel nagyjából az összes megtakarított pénzének nyakára hágott. A per költségeit viszont az újság fedezte. Az is lehet, hogy el kell majd adnia szövetkezeti lakásának lakhatási jogát, folytatta a tépelődést. Ez fájdalmasan érintette. A boldog nyolcvanas évek végén kezdett állandó lakhelyet keresni magának, akkoriban lett fix állása, és a fizetése is egész tisztességesnek számított. Lakásbemutatókra rohangászott, míg rá nem talált egy hatvanöt négyzetméteres tetőtérbeépítésre a Bellmangatan legelején. Az előző tulajdonos már elkezdte otthonossá tenni a helyet, de váratlanul munkát kapott egy külföldi dot.com cégnél, így Mikael olcsón hozzájutott a felújításra váró lakáshoz. Rögtön visszadobta a belsőépítész terveit, és maga fejezte be a renoválást. Csak a konyha és a fürdőszoba rendbehozatalára áldozott, a többi nem érdekelte. Ahelyett, hogy parkettát fektetett volna és felhúzott volna néhány válaszfalat, inkább felcsiszolta a padlódeszkákat, kimeszelte az eredeti, durva felületű falakat, a legfeltűnőbb hibákat meg eltakarta néhány Emanuel Bernstone-akvarellel. A végeredmény egy nagy légterű, nyitott lakás lett, a könyvespolc mögött rejtőző hálósarokkal és egy kicsi bárpultos konyha köré rendezett étkezővel és nappalival. A lakásnak volt két félköríves fülkés ablaka és egy oromablaka, ahonnan a Riddarfjärden és az óváros háztetőire nyílt kilátás. Odalátszott a városháza is, no meg egy darabka Slussen-zsilipnél csillogó víztükörből. A lakás elvesztésének kockázata azonban semmiség volt a szakmai lebőgéshez képest. Az utóbbi által okozott károkat hosszú időbe telik majd helyrehozni. Ha egyáltalán lehetséges Elsősorban attól tartott, hogy a szerkesztők ezután százszor meggondolják majd, mielőtt bármit publikálnak tőle. Hála az égnek, maradt

12 elég barátja a szakmában, akik szerencsétlenség áldozataként tekintettek rá, ám több hibát nem követhetett el. A legjobban persze a megaláztatás fájt. Már nyerésre állt, s végül mégis legyőzte őt egy Armani öltönyös félgengszter. Egy bitang bróker. Egy yuppie, oldalán a pert végigvigyorgó sztárügyvéddel. Hogy a csudába szúrhatta el ennyire? Pedig a Wennerström-ügy annyira ígéretesen indult úgy fél éve, Szent Iván éjjelén, azon a sárga Mälar-30-as vitorláson. A véletlenek játéka azzal kezdődött, hogy egy volt újságíró kolléga azóta a tartománygyűlés sajtófőnöke kibérelt egy Scampit néhány napos spontán, romantikus vitorlázáshoz a Stockholmot körülölelő szigetvilágban. A sajtófőnök új barátnőjénél szeretett volna bevágódni. A Hallstahammarból nemrég Stockholmba költözött barátnő kis ideig ellenkezett, végül aztán hagyta magát rábeszélni a hajókázásra, azzal a kikötéssel, hogy elhozhatja a nővérét és annak barátját is. A hallstahammari trió egyik tagja sem ült korábban vitorláson. A baj ott kezdődött, hogy a sajtófőnök maga is inkább a lelkes, mintsem a tapasztalt vitorlázók közé tartozott. Vízre szállás előtt három nappal kétségbeesetten hívta fel Mikaelt, és kérte, tartson velük, mint a legénység ötödik és egyetlen megbízható navigációs ismeretekkel büszkélkedhető tagja. Mikael végighallgatván a néhány napos tengeri kikapcsolódást, jó evéseket, kellemes társaságot ígérő, csábító ajánlatot kötélnek állt. Az ígéretekből azonban semmi nem teljesült. A szép, ám kevéssé izgalmas Bullandö-Furusund hajózási útvonalon vitorláztak felfelé, alig öt méter per másodperces sebességgel, ám a sajtófőnök újdonsült barátnője így is rögtön tengeribeteg lett. A barátnő nővére pedig összeveszett a pasijával, és senki egy szemernyi érdeklődést sem mutatott a vitorlázás fortélyai iránt. Hamarosan teljes egészében Mikaelre maradt a hajó irányítása, miközben a többiek jóindulatú, de javarészt sületlen tanácsokkal látták el őt. Az Ängsö szigetén eltöltött első éjszakát követően Mikael úgy tervezte, hogy kiköt Furusundnál, és onnan hazabuszozik. A sajtófőnök kitartó könyörgésére aztán elállt a tervétől. Másnap tizenkét órakor kötöttek ki Arholmán, elég korán ahhoz, hogy jusson még hely a vendéghajók számára fenntartott kikötőhídnál. Ebédet főztek, s alig fejezték be az evést, amikor Mikael észrevett egy sárga műanyag M-30-ast. A hajó felvont nagyvitorlával siklott be a kikötőbe. Csendes fordulatot tett, miközben hajósa kikötőhely után kémlelt. Mikael körbepillantott, és megállapította, hogy valószínűleg az ő Scampijuk és egy H-hajó jobb oldala között volt az egyetlen rés, ahova a karcsú hajó még épp befért volna. Felállt a taton, és intett az M-30-as hajósának. Az köszönetképp felemelte kezét, majd befordult a kikötőhídhoz. Magányos vitorlás, nem bajlódik a motor beindításával, állapította meg Mikael. Azután meghallotta a horgonykötél zörgését. Néhány másodperc múlva a hajós bevonta a nagyvitorlát, s mint a mérgezett egér, fel-alá szaladgált, hogy irányban tartsa a kormányt, és közben a hajó orrában előkészítse a kikötőkötelet. Mikael fellépett a korlátra, és kinyújtotta a kezét, hogy jelezze, meg tudja fogni a kötelet. Az újonnan érkezett hajós egy utolsó, tökéletesre sikerült irányváltoztatással siklott oda a Scampi farához, szinte alig mozgott, olyan

13 finoman. És csak ekkor, a kötél átadásnak pillanatában ismerték fel egymást. Felnevettek örömükben. Szevasz, Robban! üdvözölte Mikael. Miért nem használod a motort? Akkor talán nem gyalulnád le a festéket a kikötő összes hajójáról. Szia, Micke! Ismerősnek tűntél már az előbb is. Használnám én a motort, ha be tudnám indítani. Két napja bedöglött a rohadék, kint a Rödlögánál. Kezet ráztak a korlát felett. Ezer évvel azelőtt, az 1970-es években Mikael Blomkvist és Robert Lindberg a Kungsholmen Gimnáziumba jártak. Barátok voltak, sőt, nagyon jó barátok. De mint az régi iskolatársak között gyakran megesik, az érettségi napja után kapcsolatuk megszakadt, az elmúlt húsz évben legfeljebb ötszörhatszor futottak össze. Váratlan arholmai találkozásukat megelőzően legalább hét-nyolc éve nem látták már egymást. Most mindketten kíváncsian fürkészték a másikat. Robert haja összefilcesedett, napcserzett arcbőrén kéthetes borosta éktelenkedett. Mikael egyszerre sokkal jobb kedvre derült. Amikor aztán a sajtófőnök és együgyű társasága elment, hogy részt vegyen a májusfa körüli táncmulatságon a sziget túloldalán, a vegyeskereskedés bódéja mellett, ő ott maradt az M-30-as korlátján üldögélve heringgel, snapsszal felszerelkezve, és jóízűen elbeszélgetett egykori iskolatársával. Valamikor este, amikor végképp feladták a hírhedt arholmai szúnyogok ellen folytatott harcot, leköltöztek a kajütbe. Jelentős mennyiségű rövidital elfogyasztása után a beszélgetés fokról fokra az üzleti morálról és etikáról szóló baráti civódássá alakult. Mindketten az ország pénzügyeit szem előtt tartó pályát választottak. Robert Lindberg a gimnázium után kereskedelmi főiskolára ment, onnan a bankvilágba. Mikael Blomkvist az újságírófőiskolán kötött ki, és a szakmában eltöltött idő nagy részét éppen a bankszféra és az üzleti élet kétes ügyleteinek leleplezésével töltötte. A beszélgetés a kilencvenes évek végkielégítéseinek erkölcsi megítéléséről folyt. Miután Lindberg a leginkább szemet szúró végkielégítések jogossága mellett is határozottan kiállt, letette poharát és kelletlenül megjegyezte, hogy azért tényleg van néhány korrupt gazember az üzleti szférában. Aztán váratlanul elkomolyodott, és Mikaelhez fordult. Te, aki oknyomozó újságíró vagy, és gazdasági bűncselekményekről írsz, miért nem írtál még semmit Hans-Erik Wennerströmről? Nem tudtam, hogy van róla mit írni. Bányásszál! Bányászd elő, a fenébe is! Mit tudsz a SIB-programról? Hát, hogy a kilencvenes évek nagy gazdasági segélyprogramja volt, a keleti blokk országainak gazdasági talpra állítását támogatta. Néhány éve szűnt meg. Én történetesen semmit nem írtam róla. A SIB az Ipari Segélyprogram Felügyelőbizottságát takarta, egy olyan tervezetet, ami mögött ott állt a kormány. Körülbelül tíz svéd nagyvállalat képviselői irányították. A SIB állami garanciát kapott egy sor olyan projektre, amelyet Lengyelország és a balti államok kormányzatai is jóváhagytak. Az LO, a Svéd Szakszervezetek Országos Tanácsa is benne volt, így kívánták elősegíteni, hogy keleten még a szakszervezeti mozgalmak megerősítése is a svéd modell mintájára történjen. Az a fajta támogatási projekt volt, amely a segítségnyújtás és önsegély elvén alapult, tehát indítólökést adott volna a keleti rendszerváltó országoknak saját gazdaságuk rendbetételéhez. Valójában azonban azt jelentette, hogy a svéd cégek állami támogatást

14 kaptak a benyomuláshoz a volt keleti-európai államok piacára, és résztulajdonosként rendezkedhettek be az ottani vállalatoknál. Krakkóban papírgyárat akartak létesíteni, Rigában fel akartak szerelni egy fémművet, Tallinnban egy cementgyárat és így tovább. A pénzt a SIB vezetősége osztotta szét, a vezetőség pedig a bankszféra és az ipari szféra nehézsúlyú birkózóiból állt. Szóval adópénzekről beszélünk. Részben. Körülbelül az összeg ötven százaléka volt állami támogatás, a másik felét a bankok és a vállalatok adták össze. Fair trade tevékenységnek azért bajosan nevezném. A bankok és a cégek tisztes profittal számolhattak, különben tök mindegy lett volna nekik. Mennyi pénzt jelentett ez? Várj még, hallgass végig! A SIB főként tekintélyes svéd cégeknek kínált lehetőséget. Azoknak, akik be akartak törni a keleti piacra. Fajsúlyos cégekről van szó, mint az ABB, a Skanska és a hozzájuk hasonlóak. Tehát nem holmi spekulációs vállalkozásokról. Azt akarod ezzel mondani, hogy a Skanskának nincsenek spekulációs ügyletei? Nem ennek a cégnek a vezérigazgatóját rúgták ki, miután kiderült, hogy a fiai közül valaki addig spekulált, míg percek alatt el nem tapsolt félmilliót? És mi van azokkal az ész nélküli londoni meg oslói ingatlanfelvásárlásokkal? Jó, persze. Idiótákat a világ minden vállalatánál találsz, de te is tudod, mire gondolok. Ezek a vállalatok legalább termelnek valamit. Ők a svéd ipar oszlopai. Hogy kerül a képbe Wennerström? Wennerström a dzsóker. A semmiből előbukkant fickó, nincs múltja az iparban, ám hatalmas bevételre tett szert a tőzsdén, és befektetett jó néhány stabil cégbe. Úgyis mondhatnánk, a hátsó bejáraton át érkezett. Mikael megtöltötte poharát Reimersholm pálinkával, hátradőlt a kajüt szófáján, és megpróbálta összeszedni azt a keveset, amit Wennerströmről tudott. Valahol Norrlandban született, ott indította el befektetési vállalkozását a hetvenes években. Leakasztott vele nem is keveset. Stockholmba költözött, ahol a boldog nyolcvanas években megcsinálta a szerencséjét. Fényes karriert futott be. Megalapította a Wennerström Csoportot, ezt Wennerstroem Groupnak nevezték át, amikor a londoni és a New York-i iroda megkezdte működését. Részvényekkel, opciókkal kereskedtek, gyors ügyletekkel, ázsiójuk egyre emelkedett. Wennerström számos milliárdosunk egyikeként állandó szereplőjévé vált a celebritásokat vizslató sajtónak; lakást vett a Strändvágen egyik házának tetején, lenyűgöző villát Värmdö szigetén, valamint boldog tulajdonosa lett egy huszonhárom méter hosszú tengerjáró jachtnak, amit egy fizetésképtelenné vált exteniszcsillagtól vásárolt. Egy számember, naná, de hát a nyolcvanas évek végig a számemberek és az ingatlanspekulánsok évtizede volt, és Wennerström sem jobb, sem rosszabb nem volt a többinél. Ami azt illeti, szinte meglapult a nagyfiúk között. Nem volt dagályos, mint Stenbeck, és nem teregette ki ügyeit a sajtónak, mint Barnevik. Nem foglalkozott ingatlanokkal, helyette masszív beruházásokhoz látott a volt keleti blokk országaiban. Amikor a kilencvenes években kezdett leereszteni a lufi, és egyik vállalatigazgató a másik után kényszerült végkielégítésért folyamodni, Wennerström vállalatai meglepően jól vészelték át a helyzetet. Botránynak

15 halvány nyoma sem volt. A Swedish success story Svéd sikertörténet, ahogy a Financial Times summázta pályáját ben történt. Wennerström váratlanul jelentkezett a SIB-nél, és közölte, hogy pénzre van szüksége. Egy lengyelországi telephelyű élelmiszer-ipari csomagolóeszközök gyárának tervével állt elő. Tehát egy konzervdobozgyáréval. Nem egészen, de valami olyasmivel. Fogalmam sincs, kiket ismert a SIBben, mindenesetre nem sokkal ezután hatvanmillió koronával sétált ki onnan. Ez már izgalmasan hangzik! Hadd találjam ki! Emberi szem ekkor látta utoljára az összeget. Tévedsz felelte Robert. Bennfentesen mosolygott, mielőtt megnedvesítette torkát néhány csepp pálinkával. Ami ezután történt, az a klasszikus gazdasági számvitel körébe tartozik. Wennerström tényleg létesített egy csomagolóeszköz-gyárat Lengyelországban, egészen pontosan Łodžban. Minős, ez volt a cég neve. A SIB 1993-ban kapott néhány lelkes jelentést, azután sűrű csönd következett ben a Minos váratlanul befuccsolt. Robert Lindberg nagyot koppantott pálinkáspoharával az asztalon, ezzel jelezte, hogyan dőlt dugába a vállalkozás. A SIB-bel az volt a baj, hogy nem voltak megfelelő előírásaik arra nézvést, hogyan kell a projekteket beszámoltatni. Nyilván emlékszel azokra az időkre. Mindenki tele volt optimizmussal, amikor ledőlt a berlini fal. Eljött a demokratizálódás ideje, az atomháború véget ért, és a bolsevikekből a demokráciában egyik napról a másikra igazi kapitalisták válnak majd, legalábbis így gondolták a legtöbben. A kormány erősíteni szerette volna ezt a folyamatot. És persze minden tőkés szívesen jelen lett volna az új Európa építésénél. Nem is tudtam, hogy a tőkések ilyen lelkesen jótékonykodtak. De még hogy! Gondolj csak bele, mekkora piacról van szó! Oroszország és a kelet-európai államok a világ talán legnagyobb piacát jelentik Kína után. A vállalati szférának egyáltalán nem esett nehezére kisegíteni a kormányt, főleg így, hogy a kiadásoknak mindössze töredékét kellet kifizetniük. A SIB összesen több mint harmincmilliárd adókoronát nyelt el. Reményeik szerint ez a pénz a jövő nyereségeiből folyt volna vissza. Formálisan a SIB a kormány kezdeményezésére jött létre, de a vállalati szféra befolyása valójában akkora volt, hogy a SIB gyakorlatilag önállósodott. Értem. Ebben is valami sztori rejtőzik? Türelem! Amikor az egész projekt beindult, semmi baj nem volt a finanszírozásával. Svédországot még nem sújtotta a kamatsokk. A kormány elégedett volt, mivel a SIB-nek köszönhetően felmutathatta, mennyire komolyan járul hozzá a keleti demokráciák megteremtéséhez. Ez, ugye, a konzervatív kormányzás alatt zajlott? Ne keverd bele a politikát! Itt a pénzé a főszerep. Édes mindegy, hogy a szocik vagy a konzervatívok választják a minisztereket. Szóval, teljes gőzzel mentek előre, aztán jöttek a valutaproblémák, majd néhány őrült újdemokrata emlékszel az Új Demokráciára? elkezdett nyavalyogni, amiért nincs betekintésük a SIB ügyködéseibe ben elrendelték a SIB működésének kivizsgálását. Ebben az időben már bírálat ért több projektet is, de a Minos volt az első, amelyet ellenőriztek.

16 Wennerström pedig nem tudott elszámolni a felhasznált pénzzel Ellenkezőleg. Wennerström egészen kiváló elszámolást nyújtott be. Eszerint több mint ötvennégymillió koronát invesztáltak a Minosba, de mint kiderült, Lengyelországban az elmaradottság okozta óriási strukturális problémák akadályt gördítettek egy modern csomagolóeszköz-gyár megfelelő működése elé. Így aztán csomagológyárukat egy konkurens német vállalat könnyedén kiütötte a nyeregből. Azt mondtad, hatvanmillió koronát kaptak? Pontosan, a SIB-pénzek kamatmentes kölcsönként működtek. Eredetileg persze az volt a terv, hogy a cégek néhány éven belül visszafizetik a pénz egy részét. De a Minos csődbe ment, a projekt kudarcot vallott, és Wennerströmöt nem lehetett hibáztatni érte. Itt léptek be az állami garanciák, Wennerströmnek pedig egy haja szála se görbült. Egyszerűen nem kellett visszafizetnie a Minos becsődölésekor elveszett pénzt, ráadásul azt is bebizonyította, hogy a támogatás nagyságrendjének megfelelő összeg a saját pénzéből is odalett. Lássuk, jól értem-e. A kormány milliárdokat bocsátott rendelkezésre az adóbevételekből. A vállalatok megkapták a pénzt, befektették közös vállalkozásokba, és aztán besöpörték a hatalmas nyereséget. Mint lenni szokott. Néhányan nyernek, néhányan fizetnek, tudjuk jól, kire milyen szerep jut. Cinikus vagy. A kölcsönöket vissza kellett fizetniük az államnak. Azt mondtad, kamatmentes kölcsönök voltak. Ez tehát azt jelenti, hogy az adófizetőknek egy fillér osztalék nem jutott a rendelkezésre bocsátott pénzük után. Wennerström hatvanmilliót kapott, ebből ötvennégyet fektettek be. Mi lett a maradék hatmillióval? Abban a pillanatban, hogy kiderült, hogy a SIB-projekteket felülvizsgálják, Wennerström elküldött a SIB-nek egy hatmillió koronáról szóló csekket, hogy kifizesse a különbözetet. Ezzel aztán jogi szempontból egyszer s mindenkorra el volt intézve a dolog. Robert Lindberg elhallgatott. Unszoló tekintettel nézett Mikaelre. Jó. Úgy néz ki, Wennerström elsinkófált egy kis SIB-pénzt, ám ha összevetjük azzal a Skanska kezén eltűnt félmilliárddal vagy az ABB vezérigazgatójának több mint egymilliárdos végkielégítésével, amelyen tényleg felhördült a nyilvánosság, itt nem látok túl sok megírnivalót jegyezte meg Mikael. Kínál még valamit ez a történet? A java még hátravan. Honnan tudsz te mindent ezekről a lengyelországi Wennerströmüzletekról? A kilencvenes években a Handelsbankenben dolgoztam. Találd ki, kinek a feladata volt a felülvizsgálat végrehajtása a bank SIB-es képviselője számára. Értem, na mesélj. Szóval összefoglalásképpen. A SIB megkapta Wennerström magyarázatát. Aláírták a papírokat. A maradék pénzt visszafizették. A hatmillió visszaadása már önmagában ravasz húzás volt. Mert gondolj csak bele: ha valaki bekopogtat hozzád egy pénzzel teli szatyorral, és azt mondja, hogy szeretné neked adni, nem kezdesz el rögtön kételkedni, és nem merül fel benned, hogy a szatyrot valójában liszttel pakolhatták tele? Lényegre!

17 De, kedves Blomkvist, ez a lényeg. A SIB elégedett volt Wennerström elszámolásával. A befektetés ugyan kudarcot vallott, ám az eljárást semmilyen bírálat nem érte. Átnéztük a számlákat, az átutalásokat, az összes papírt. Takarosan beszámoltak mindenről. Én is elhittem. A főnököm is. A SIB is. A kormány sem emelt kifogást. Hol itt a bökkenő? Innentől kezd a dolog büdössé válni mondta Lindberg, és hirtelen elképesztően józannak látszott. És mivel újságíró vagy, hadd mondjak csak annyit, hogy mindez off the record. Állj már le! Ezt nem teheted. Nem fecseghetsz el mindenfelét, hogy aztán utólag megtiltsd, hogy továbbadjam! Már hogyne tehetném. Amit eddig meséltem, az teljesen nyilvános. Belenézhetsz az elszámolásba is, ha szeretnél. A történet hátralevő részét amit még nem meséltem el megírhatod, ha tetszik, de névtelen forrásként használj. Vagy úgy Az off the record a szakzsargonban mintha valami olyat jelentene, hogy bizalmas információ birtokába juthatok, de nem írhatok róla. Teszek a szakzsargonodra! Azt írsz, amit akarsz, de anonim forrás vagyok. Rendben? Persze felelte Mikael. Na szóval. A fal leomlása után vagyunk, amikor a kommunisták kezdenek átalakulni rendes tőkésekké. Én voltam a Wennerströmöt kivizsgáló személyek egyike, és végig az volt az érzésem, hogy valami bűzlik ebben a sztoriban. Miért nem szóltál az aggályaidról a főnöködnek? Említettem neki, csak sajnos nem volt mibe kapaszkodnunk. Minden papír rendben volt. Nem volt mit tenni, aláírtam az elszámolást. Később azonban valahányszor Wennerström nevére bukkantam a sajtóban, a Minosra gondoltam. Aha Az az igazság, hogy néhány évvel később, a kilencvenes évek közepén a bankom Wennerströmmel üzletelgetett. Egész komoly üzletek voltak ezek. De nem túl jól sültek el. Átvert benneteket? Nem, azt azért. nem. Mindkét fél keresett a dolgon. Valójában az történt nem is tudom, hogy magyarázzam el Wennerströmöt úgy állítja be a média, mint valami óriási gazdasági orákulumot. Ebből él, ez a bizalmi tőkéje. Nekem viszont az volt a benyomásom, hogy az egész pasi egy nagy blöff, úgy ahogy van. Igazából nem is akkora üzleti tehetség. Sőt, bizonyos megnyilvánulásait kifejezetten sekélyesnek találtam. Volt ugyan pár nagyon penge ifjú titán a csapatában, de személy szerint soha sem voltam jó véleménnyel róla. Jó, jó ezt értem. És aztán? Néhány évvel ezelőtt Lengyelországban jártam teljesen más ügyben. Társaságunk együtt vacsorázott néhány łodži befektetővel. Én történetesen egy asztalhoz kerültem a polgármesterrel. Egyebek mellett a lengyel gazdaság talpra állításának hatalmas nehézségeiről beszélgettünk, aztán úgy esett, hogy véletlenül megemlítettem a Minos-projektet. A polgármester értetlenül nézett rám egy darabig mintha soha nem hallott volna a Minosról, majd hirtelen eszébe jutott, hogy valóban volt valami vacak üzlet, amelyből később semmi nem lett. Egy nevetéssel elintézte a dolgot,

18 és azt mondta szó szerint idézem, hogy ha ez minden, amire a svéd befektetők képesek, akkor hamarosan bezárhatjuk az országot. Figyelsz? A kijelentés arra enged következtetni, hogy Łodž polgármestere szellemes pacák. De folytasd csak! Megjegyzése nem hagyott nyugodni. Másnap reggel egy értekezleten kellett részt vennem, a nap hátralevő részében viszont szabad voltam. A hecc kedvéért kaptam magam, és felkerestem a Minos bezárt gyárát egy kis faluban, Łodž határában. Egy italárus bódé és egy budi állt az udvaron. A nagy Minos gyár valójában egy rozzant fészer volt, öreg, hullámbádogból összetákolt raktárépület. Még a Vörös Hadsereg húzta fel az 1950-es években. Találtam a telepen egy őrt, aki egy kicsit beszélt németül. Megtudtam, hogy az egyik unokatestvére a Minosnál dolgozott. Az unokatestvér a közvetlen közelünkben lakott, úgyhogy felkerestük őt otthonában. Az őr velem jött és tolmácsolt, amennyire tudott. Érdekel, hogy mit mondott? Tűkön ülök. A Minos 1992 őszén indult be. Legfeljebb tizenöt alkalmazott dolgozott náluk. Többnyire öreg nénik. A fizetésük volt vagy százötven svéd korona. Havonta. Kezdetben gépek sem üzemeltek az úgynevezett telephelyen. Az alkalmazottak takarítani jártak be a fészerbe. Október elején megérkezett három Portugáliában vásárolt kartongép. Öreg, lepusztult, teljesen elavult gépek voltak. A roncstelepen nem kaptál volna értük pár ezernél többet. Be lehetett őket indítani, de állandóan meghibásodtak. A pótalkatrészek beszerzése persze lehetetlen volt, így a Minosban folyton leállt a termelés. Gyakori megoldásként egy-egy dolgozó addig-addig buherálta a rossz gépet, hogy az átmenetileg használhatóvá vált. Na, kezd alakulni a történet! ismerte el Mikael. Mi a fenét gyártott tulajdonképpen a Minos? 1992-ben és 1993 első felében szokványos kartondobozokat mosogatószer-göngyölegként, aztán tojásos dobozokat és ilyesmit. Később papírtasakokat kezdtek el gyártani. De az üzem állandó nyersanyaghiánnyal küszködött, úgyhogy túl sok áru nem kerülhetett ki tőlük. Hát ez nem hangzik nagyberuházásnak. Utánaszámoltam. A teljes bérleti költség két évre tizenötezer koronába került. A bérek a járulékokkal legfeljebb százötvenezret vittek el összesen és akkor nagylelkű voltam. Gépbeszerzés, szállítás a tojásos dobozokat szállító furgon úgy kétszázötvenezer. Add hozzá az engedélyek kiváltási költségeit, néhány útiköltséget oda-vissza. Úgy néz ki, Svédországból egyetlen személy látogatott el párszor az üzembe. Igen, azt mondhatjuk tehát, hogy az egész buli alig egymillióba került ban aztán, egy nyári napon az üzemvezető lement az üzemcsarnokba, és bejelentette, hogy a gyárat bezárják. Nem sokkal ezután egy magyar teherautó érkezett a helyszínre, és elszállította a gépeket. A Minosnak ezzel befellegzett. A bírósági per idején Mikael gyakran gondolt vissza arra a Szent Iván-éjre. Az este túlnyomó részében kedélyes kötekedés jellemezte társalgásukat, ahogy az iskolai években. Tizenévesként bensőséges barátok voltak. Felnőttkorukra eltávolodtak egymástól, teljesen különböző emberekké váltak. Azon az estén Mikael elgondolkozott rajta, miért nem tudja felidézni, hogy mitől lettek olyan szívbéli jó barátokká a gimnáziumi évek alatt. Emlékeiben Robert csendes, visszafogott fiúként élt, aki hihetetlenül félénk

19 volt a lányokkal. Felnőtt korára pedig sikeres hát igen, felkapaszkodott bankár lett belőle. Mikaelnek egy pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy társa nézetei többnyire szöges ellentétben állnak az ő látásmódjával. Mikael ritkán itta részegre magát, de talán mert a véletlen találkozás kellemes estébe fordított egy sikertelen vitorlázást, a pálinkásüveg lassan kiürült. A baráti csipkelődés miatt először nem vette komolyan Robert Wennerströmről szóló elbeszélését, de újságírói ösztönei végül feléledtek. Ettől kezdve odafigyelt Robert történetére, és egymást követték a közbevetései. Várj csak egy másodpercet! kérte Mikael. Wennerström csúcsfigura a brókerek között, milliárdos, ha nem tévedek A Wennerstroem Group vagyona hozzávetőlegesen kettőszázmilliárdra rúg. Azt akarod megkérdezni, minek foglalkozik egy milliárdos egyáltalán azzal a zsebpénznek is nevetséges, rongyos ötvenmillióval? Vagy inkább azt, hogy miért tenne mindent kockára egy nyilvánvaló svindli miatt. Nem tudom, mitől lenne olyan nyilvánvaló a svindli; a SIB vezetése, a bankszakma, a kormány, az országgyűlés revizorai mind egyhangúan elfogadták Wennerström elszámolását. Mindenesetre jelentéktelen összegről van szó. Igen ám, de gondold csak meg, a Wennerstroem Group egy befektetési vállalat, mindenféle átmegy a keze között, amiből gyors üzletet lehet csinálni értékpapírok, opciók, valuta amit akarsz. Wennerström ben lépett kapcsolatba a SIB-bel, a gazdasági recesszió kellős közepén. Emlékszel 1992 őszére? Hogy emlékszem-e? Változó kamatozású hitelt vettem fel a lakásra, egy éven át nyögtem a tizenkilenc százalékra felfutó kamatot. Mmm, szép idők voltak, az biztos mosolygott Robert. Én is átkozottul megjártam. És Hans-Erik Wennerström, mint a piaci élet többi szereplője, hasonló problémákkal küzdött. A cég különböző kötvények formájában milliárdokkal rendelkezett, de elképesztően kevés volt a készpénze. Több kölcsönt már nem vehetett fel. Ilyen helyzetben az a szokványos eljárás, hogy a cég beáldoz néhány ingatlant, aztán nyalogatja a veszteség okozta sebeket 1992-ben viszont hirtelen valahogy senki nem akart ingatlant vásárolni. Cash-flow probléma. Pontosan. És nem egyedül Wennerströmnek voltak ilyen gondjai. Rajta kívül még rengeteg üzletembernek Csak könyörgöm, ne mondd már, hogy üzletember! Hívd őket annak, aminek akarod, de üzletembernek nevezni ezeket, az egy tisztes szakma meggyalázása. Jó, akkor cash-flow problémája volt minden egyes brókernek Ha így vesszük: Wennerström kapott hatvanmillió koronát. Hatot visszafizetett, de csak három év múlva. A Minosszal kapcsolatos kiadások alig érték el az egymilliót. Ha csak azt nézzük, mennyit kamatozik hatvanmillió három év alatt, már az sem kevés. Attól függően, hogy mibe fektette a SIB-pénzt, akár megkétszerezhette, sőt megtízszerezhette az összeget. És az viszont már nem kismiska! Különben egészségedre!