BLAHA LUJZA A NÉPSZÍNHÁZ

Átírás

1

2 VERŐ GYÖRGY BLAHA LUJZA A NÉPSZÍNHÁZ ÉS BUDAPEST SZÍNI ÉLETÉBEN RÁKOSI JENŐ ELŐSZAVÁVAL BUDAPEST, FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA

3 FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA

4 ELŐSZÓ október 15-én telt be kerek ötven esztendeje, hogy a Népszínház fölépült és megnyitotta kapuit a fővárosi közönség előtt. Verő György jeles írótársunk, aki mint színműíró is és mint zeneszerző is, annak idején részese volt a Népszínház dicsőséges napjainak, ez alkalomra megírta jelen könyvét a Népszínház történetéről. Amikor azonban ezt a könyvet írta, akkor még élt az a tüneményes asszony, akinek dicsősége össze van forrva a Népszínház emlékével. Míg azonban e könyv sajtó alatt volt, meghalt Blaháné s most már, mint a Népszínház, ő is csak árnyék és emlék és múlt. Erről szépen beszámol a könyv szerzője külön fejezetekkel. En itt a könyvről beszélek csak. Mert ez a munka nagyon fényesen kiemelkedik a szokásos alkalmi művek sorából, fenntartás nélkül joggal mondhatjuk a fővárosi magyar, sőt az országos színészet monográfiájának. A könyv gazdag tartalma, a szerzőnek megírására való kétségtelen hivatása és illetékessége, írói készsége, a színházak, a színészet, a színműírás érdekeivel szoros kapcsolatban lefolyt élete, tárgyának ismerete és rajongó szeretete, tapasztalatainak gazdag tárháza, mind tiltakozik az ellen, hogy könyve értékét és érdekességét korlátozza az a körülmény, hogy a Népszínház épülete ma immár nem szorosabban vett eredeti hivatását szolgálja. Ennek a színháznak a főváros kultúrai életében, nemzeti érzésének felgyújtásában, magyarosságában oly korszakos szerepe volt, hogy ha soha sem is találna (quod Deus avertat) eredeti rendeltetése értelmében feltámadni, hatása, szolgálata e nemzet életéből soha ki nem lesz törülhető. Azok az érdemes férfiak, akik munkája varázsolta elő úgyszólván semmiből ezt a gyönyörű intézményt, mind nagy szerepet játsztak vagy a főváros, vagy az ország, némelyik mind a kettőnek a dolgában, de életük nagy cselekedetének tartom, hogy a Népszínházat létrehozták. Ezek egy népgyűlés megbízásából nyervén a mandátumukat: Steiger Gyula, Lipthay Béla báró, Tavaszy András, Podmaniczky Frigyes, akik a költségeket előteremtették, az építést vezették, igazgatót állítottak az élére, a felügyeletet gyakorolták rajta, amíg át nem adták a fővárosnak.

5 4 Az én jogcímem ahhoz, hogy e szép és derék könyvhöz előszót írjak, az, hogy én voltam hat éven át a színház első igazgatója. En vettem át mint új feladatot egy fővárosi Népszínház megszervezését s megindítását. Átvettem úgyszólván pólyáiban, átvezettem gyermekbetegségein, tanítottam járni s mikor felserdült, mint gyönyörűen megtermett, serdült ifjat átadtam első utódomnak, Evva Lajosnak, akinek kezében csodás virágzásnak indult s azt lehet mondani, a színészvilágban európai hírre és becsületre tett szert. Ez a könyv elmondja azt is, a mi Evva Lajos utódai alatt történt. Verő Györgynek ez a könyve méltó emléke a Népszínház intézményének, azoknak, akiknek részük volt aránylag rövid, de annál dicsőbb pályafutásában és méltó emléke lett magának Verő Györgynek, aki maga is tényezője volt e ház dicsőségének. Budapest, 1926 február havában. Rákosi Jenő.

6 BLAHA LUJZA EMLÉKÉNEK

7 BLAHA LUJZA ÉLETE. A csalogány elnémult, a géniusz a halhatatlanságba feslett át porhüvelyéből: Blaha Lujza befejezte földi életét. Sokszor és sokan írtak róla hosszú élete folyamán. A színésznek, közismertsége révén, minden mozdulása érdekli a közönséget s az élelmes riport siet kielégíteni ezt a kíváncsiságot. Hogy úgy mondjam: naplót vezet olvasói számára a közéleti ember életéről is, apróra beszámol minden mozzanatról, találó mondásról, tréfás megjegyzésről, amely személyével kapcsolatos vagy azzá tehető. Ez mindig a népszerűség jele. Még akkor is, ha ez a nappali híresség s ez nem ritka eset fordított arányban áll az estelivel: midőn a művészről vezetett napló csak szórványosan talál följegyezni vagy épp dicsérni valót. Hja, ezt a másik naplót a komolyabb kritika vezeti, amelyet inkább tárgyias meglátások, semmint személyes tekintetek irányítanak közlendői megírásánál. És itt dől el a kétféle híresség értékének fémjelző megkülönböztetése: kiről írnak s ennek nyomán beszélnek többet: az emberről-e vagy a művészről? Kinek jár ki a riport ezüst garasa s kinek a kritika pengő aranya? Ki bírja tovább népszerűséggel: az ember-e, aki elvégre is kivénül belőle vagy a művész, aki belehalhatatlanul? Úgy vélem: kérdésben a felelet. Blaha Lujzáról írtak így is, úgy is. De amíg köteteket megtöltenének a művészetét méltató kritikák: a köznapi életéről megjelent riportok egy füzetkében is bőven elférnének. Magánéletének csak jelentősebb mozzanatairól találunk híreket a folyó idő napi krónikáiban: holmi csip-csupságok, locsifecsi tereferék ellen egyaránt tiltakozott volna az ő művészi nagysága és emberi szerénysége. A tartozó tisztelet s a köteles tartózkodás vezette a mi tollúnkat is, midőn a Népszínházról írott könyvünben elsősorban és legbővebben vele foglalkoztunk. És amíg művészi oeuvrejének, bízvást elmondhatjuk, teljes képét adtuk, lépésről-lépésre kísérve színészi fejlődését, szereprőlszerepre méltatva hatása jelentőségét: személyéről csak azt mondtuk el, amivel jellemző adatot véltünk nyújthatni akár az ő művészi minéműsége, akár a színi élet különösségei könnyebb megismeréséhez. S bár tudtuk, hogy így hiányos lesz az ő monográfiája s következésképpen művünk is csonka

8 8 marad: mégis inkább az alapos kritika s nem a felületes riport módszerével kívántunk érdeklődést kelteni s kielégíteni. S még valami tartóztatott, hogy élve a kínálkozó alkalommal, Blaha Lujzáról ne csak művészi, hanem teljes emberi életrajzot is adjunk említett könyvünkben. Nekünk ugyanis az az érzésünk, hogy minden életrajznak valamelyes nekrológ-íze van. Amily helyénvaló ez a befejezett élet után: éppoly gyöngédtelen az élővel szemben. Elparentálás a halál előtt. Elhallgattuk tehát még azt is, hogy mikor s hol született. S kívántuk volna, hogy még nagyon sokáig hallgathassunk. A sors másképp akarta s a nagy Szerző idő előtt odatette egyik legszebb műve végére a zárópontot. Most már, sajnos, beszélhetünk Blaha Lujza emberi életéről is: most már kipótolhatjuk művünk hiányát. S hogy ezt hozzá méltóan tehessük: ünnepi köntösbe öltöztetve művünk újabb kiadását, halhatatlan emlékének szenteljük a Népszínházról írott s az ő életrajzával kiegészült könyvünket. S hogy ezt már a külsején is kifejezésre juttassuk: könyvünk homlokára az ő nagy nevét is odaírtuk címül a Népszínház mellé. Ezzel mindjárt azt is jelezni kívánjuk, hogy Blaha Lujza a Népszínházzal szervesen együvé tartozik, mint virág az edényével, amelynek humuszából merít színt és illatot szirmai pompájához. Ezúttal sem lesz sok mondanivalónk, mert csudálatosképpen, amily tüneményes Blaha Lujza művészi pályafutásának lezajlása s az azt kísérő elismerések és hódolatok százféle megnyilatkozása: éppoly bensőségesen egyszerű, szinte igénytelen magánéletének zajtalan lefolyása s a világtól való diszkrét elszigeteltsége. De még ez a kevés is elég lesz arra, hogy magyar lelkének nemességéről s emberi értékének kiválóságáról döntő tanúságot tegyen.

9 SZÜLETÉSE. GYERMEKÉVEI Színészi vándorúton, tüstént Rimaszombatba való megérkezésük után, Manczel József csizmadiamester zsindelyes kis házában, 1850 szeptember 8-án végszóra születik Várai-Reindl Sándor és Ponti Lujza vidéki színészpár első gyermeke, aki utóbb édesanyja Lujza nevével cseréli föl az anyakönyvezett Ludovikát. Atyja énekes színész, anyja társalgási színésznő. A közönség kedveli s igazgatójuk ehhez képest fizeti őket, ha van miből. De akár van, akár nincs: pár heti játék után tovább egy házzal, azaz hogy városkával s a pöttöm Lujzika hamar megtanulja, mi az: ekhós szekéren róni a nemzet napszámosai vándorútját. (Majd elmondjuk utóbb.) Persze a gyermeknek, mint minden, ez is csak játék, kivált amíg a szekér rázását sem érzi anyja lágy ölén. Víg is mindig s mindenütt s a gyorsan fejlődő, kedvesen csecse Lujzikát egyaránt becézik otthon s a színháznál, ahova legtöbbször magával viszi az anyja, mert otthon nincs kire bíznia. Így szokik össze a színészékkel s a kulisszákkal s úgyszólván tagja lesz a társulatnak, ha nincs is róla íráskája. Szinte természetes, hogy első adódó alkalommal «fölléptetik» valami gyermekszerepben s még négyesztendős se múlt, midőn Klizsnik majomszínész mellől a színre kell ugrania a hordóból. De ez még nem számít, mert nem beszél hozzá. Csak statisztálás, de még nem színjátszás. Első «föllépése» négy évvel utóbb, 1858 január 5-én

10 10 «zajlik le» Győrött, «A komédiás» című darabban, amikor is lelkes tapsokat arat debûjével s a szigorú (?) kritika is dicséri a nyolcéves gyermek értelmes beszédét s ügyes játékát. Honnét ez a korai tudás? Hja, színészgyermek! Szülei nemcsak betűre s, a tudás elemeire oktatják rendszeres tanításban, pár havi zárdai iskolázáson kívül, alig volt része, hanem dalokra, versikékre is tanítgatják s utóbb már úgy ragad fülébe a nóta, ajkára a színi beszéd, hogy akár egymaga előadhatná a társulat egész műsorát. És hallja szüleit otthon szerepet tanulni, gyakorolni; látja a beszédeket kísérő arcjátékukat, taglejtéseiket s mindezt a gyermek majomösztönével utánozva, hovatovább maga is így beszél s ágál hozzá, megtanítja gyerekpajtásait is az ellesett művészkedésre s térül]-fordulj: már valóságos előadásokat rögtönöz velük a maguk mulattatására. Megfigyelő- és utánzóképessége annyira kifejlődik így a gyakorlat révén, hogy már idegenek beszédében, mozgásában is meglátja a jellegzetest s egy téli vándorútjuk alkalmával, éjtszakára az útszéli csárdába szorultan, még a rajtuk ütő betyártól való ijedezése közben is eszébe rögzíti a szolgáló csárdáslány cifra ruházatát, különös hajállását, ringó járását, zamatos beszédét: hogy majdan, sok, sok évek múltán, a «Betyár kendője» Buzi Zsófijában adja vissza az eredeti minta hű mását s arassa vele egyik legnagyobb művészi diadalát. S így gyűjt össze s raktároz el emlékezetében más egyéb meglátásokat: feltűnő alakok különös mozgását, jellegzetes beszédmódját, viseletbeli különösségeit is; így telíti fantáziáját a mások egyéni színeivel is, hogy majdan készen kínálkozzanak alakításaihoz s úgy adhassa vissza azokat, mintha nem is másolna, hanem a magáét adná. És épp ez az ő példátlan közvetlenségének a titoknyitó magyarázata. A színészgyermekbe öntudatlan beleszivárog s szinte vérré válik benne az, amihez a színésznövendék csak tudatos megfigyelés s hosszas gyakorlat útján juthat el, hogy soká megérződjék rajta a többé-kevésbbé ügyes másoló. Persze-persze, egyet még sem tudott így gazdagítani a színészgyermek: az éneke bűbáját. Ezt is csak azért nem, mert az már vele született és csupán fejlődött vele, akár a szépsége. A kanárit kitaníthatod ilyen-amolyan füttyre, de zárd a csalogányt száz dalos madár közé, akkor se lesz se szebb, se más az éneke. Miért? Mert csalogány.

11 A SZÍNPAD. Közben észre sem veszi, hogy korafejlett lánykává serdült s mostohaatyja édese meghalt 1865-ben Kölesi Antal színházi festő neve alatt, mint Kölesi Lujza már rendszeresen dalolgat, játszogat a színen szülővárosában is, Vácon is, másutt is: míg végre 1862-ben, vagyis 12 éves korában, Molnár György budai népszínházához szerződik a karba s addig fújja a többiekkel a kórust, míg egy szép estén egérutat nem nyit neki a véletlen vagy a szükség: s a «Szép juhász» népszínmű Piroska szerepében tőrőlmetszett népdalaival egyszerre kelt figyelmet s érdemel ki újabb szerepeket s elismerést. íme, máris túl lenne a kezdet nehézségein s a főváros kulturáltabb légkörében érlelhetné ki tehetségeit: ha Molnár meg nem buknék s ő társaival együtt vissza nem zökkenne az imént elhagyott vidékre. Szabadka az első állomás. Szerepről-szerepre emelkedik a közönség kegyében s kivált népdalaival erősen fűti a jóvérű bácskai ifjak magyaros hevületét. Kezd primadonnává kigubódzni s a legjobb úton halad, hogy azzá is legyen. Lényegesen elő- BLAHA segíti ebbeli törekvésében Blaha Já- LUJZA nos, a dzsidások zenekarának katonakarmestere, aki hamarosan fölfedezi, hogy ennek a bájos leánykának kincs van a torkában és siet azt onnan, módszeres énekoktatással, kicsiszoltan kiemelni. Kissé bajos az ügy, mert Lujzika németül, János mester pedig magyarul nem tud egy szót se. Végül is annyira megértik egymást, hogy egy leckeóra végén Blaha mester con brio szerelmet vall

12 12 meglepett tanítványának s attacca meg is kéri a kezét. A tapasztalatlan növendék úgy véli, ez is a leckéhez tartozik s 15, mondd: tizenöt éves korában nőül megy a derék és szimpatikus, de nálánál jóval idősebb Blaha János karmesterhez s tandíj fejében halhatatlanná teszi a nevét. Szabó József már párosan szerződteti őket debreceni színházához: Lujzát énekesnőnek, kiválóan népszínművekhez, Blahát pedig karmesternek a zenésdarabokhoz a népszínművet kivéve. S ezt igen-igen jól teszi, mert a csehnémet Blaha mindenáron német filomélát akarna nevelni a magyar csalogányból; Bécsbe is fölviszi s ott Suppéval s más jelesekkel is taníttatja: de az ízig-vérig magyar menyecske akkor sem cserél hazát s később sem, midőn azzal csábítgatják oda, hogy külön színházat építenek számára, ha a meglevőkben nem találná otthonos helyét. S útra kél, hogy 1867 őszén átvegye szerepkörét a kálomista Rómában. Debrecennek van akkor legnagyobb színháza s legjobb társulata a vidéken. Operákat is adnak s a tagok névsorát olyan nevek díszítik, mint: Tannerné operaénekesnő, utóbb a Nemzeti művésznője, Krecsányi Sarolta, operettprimadonna, Gerecs tenorista, Odry bariton, Foltényi, Újházi, Vízvári, Rónai, Zöldi stb. színészek. Ezek közt nehéz lesz a fiatal kezdőnek érvényesülni! S lám mégis mindjárt a «Varázshegedű»beli első föllépésével kivívja a közönség osztatlan kegyét, amelyet négy év alatt a bálványozásig fokoz operettbeli s kivált népszínműi szerepeivel. Mint megy híre ennek a tüneményes közszeretetnek s mint jut e hírek nyomán a közben özveggyé lett Blaháné a Nemzeti s onnét a Népszínházhoz: könyvünk második és harmadik szakaszában mondjuk el apróra. Beszéljünk inkább olyan dolgokról itt, amelyek onnét, az említett okok folytán, kimaradtak.

13 BLAHÁNÉ SZÍVREGÉNYE. A 15 éves Kölesi Lujza kezét nyújthatta, hálás vonzalomból a javakorabeli Blaha karmesternek, becsülhette, kedvelhette is jóságáért, meg is sirathatta a derék ember halálát, de szerelem...?! Ó, az már valami! Még gyűlöletből is előbb fakad, mint hálából vagy a szívnek más, értelmi okokkal is támogatott, csöndes érzéséből. Pedig minden szív, kivált minden leányszív úgy van megalkotva, hogy legalább egyszer át kell vergődnie ennek az isteni lángnak a tisztító tüzén, hogy tudjon a mennyről vagy a pokolról. S ennek a tisztító válságnak drámai hőse a legszebb álomalak: az Ideál. Ε körül szövődik a szív regénye: boldog, boldogtalan véggel a szerint, amint föllelhette vagy sem, magáévá tehette vagy sem ezt az Ideálját. S épp Blaha Lujza nagyszerű szívének ne lett volna ilyen Ideálja, aki után ábrándozva epedjen s akit a valóságban föltalálva magának elkívánjon? Ha a víg nótáját hallod, kiblaha érzed belőle, hogy aki dalija: talujza lálkozott valaha a megálmodott Eggyel s ivott a boldogság örömpoharából. De hallga csak a bús dalát is s menten megesküszöl, hogy fenékig ürítette a boldogtalanság ürömkelyhét is. Ilyen méla hangok csak csalódott, könnyekben ázott szívből találnak utat az ajkra: Blaha Lujza is átélte a maga szomorúra fordult szívregényét föllelte, de meg el is vesztette az Ideálját. Talán úgy volt, hogy az ifjúnak választania kellett szerelme s a gazdag-

14 14 ság közt s egy gyönge pillanatában az utóbbit választotta? Volt, ahogy volt; annyi bizonyos, hogy Blaháné, már mint a Nemzeti Színház ünnepelt művésznője, 1875 nyarán szinte menekül Pestről le, le Egerbe! És játszik és mulat, nem is kedvvel, hanem vad szenvedéllyel, mintha feledni, temetni akarna BLAHA LUJZA FÉRJÉVEL: BÁRÓ SPLÉNYI ÖDÖNNEL valami nagyon, nagyon fájót vagy mintha mutatni akarná: azértsem fáj! azértis boldog leszek! S harmadnapra már menyasszonya legvígabb mulattatójának s rá két hétre felesége runyai Soldos Sándor címzetes földbirtokosnak. Kár volt ennyire sietni, szegény jó asszonyka, mert hátha Ideálod még-

15 15 sem bírt erőszakot tenni a szívén, hű maradt hozzád s várt vissza, hogy oltár elé vezessen...? Ha igaz is: már késő! Most már az életben is játszani kell s adni az így is boldogat: csalni a világot s csalni enmagadat. Nehéz sor s úgy-e föllélegzettél, midőn négy év múltán válással szerezhettél újabb özvegyi szabadságot? Közben, úgy lehet, elhalt az Ideál vagy anélkül is behegedt a fájó seb... S oly sivár, üres az élet megértő társ, osztályos pár nélkül...! Kivált mikor valaki alig múlt 30 esztendős s ez a valaki Blaháné: még mindig körülrajongott kedvence fiatalnak, vénnek... S addig-addig töpreng így magában, mígnem 1881-ben harmadszor is oltár elé áll s örök hűséget esküszik báró Splényi Ödönnek. Boldog most? Ő tudja. Mi csak azt láttuk rajta, hogy elégedett. S ez is valami ennyi megpróbáltatás után. Sajnos, ez az állapota sem végig tartós. Harmadszor is özvegy lesz a báróférj halála folytán s a regénynek nincs több folytatása. Vége. A hősnő szöghaja deresen ezüstös: lejárt a szív ideje. S ezentúl már csak emlékein át dobog: csöndes, kiengesztelődött dobbanással. Öreg gazdája már nem vádol senkit, nem panaszkodik semmiért, még csak nem is beszél erről a múltjáról. De ha észrevétlen meglesnéd a matrónát a Margit-sziget fái alatt, amint ott ül a magános padon, ölén a nyitott könyvvel s merengő szemekkel a semmibe bámul: hamar megértenéd, kire gondol. Így csak az Ideálra nézünk vissza, mikor már nincsenek ideáljaink. Íme, a bűbájos asszony, a «színésznő», akiért annyi szív dobogott emésztő vággyal; aki egy nézésével lángragyújtotta, egy mozdulatával felforralta ifjak, öregek vérét; akihez versben és prózában szinte ömlött a szerelmes levelek özöne; aki a színen mindig csak lángolt, szeretett, magával ragadott boldogsága örömujjongásával, vagy megríkatott boldogtalansága elsírt keserveivel: a szerelemnek ez az elhívatott mímelője az életben csak egyszer szeretett! És csalódottan is hű maradt lelkében, utolsó lehelletéig, az elvesztett Egyhez. Én így tudom róla. És a nagy művésznőnél is magasabban látom a hű asszonyt. A legfönségesebb szimbólum az ember fején mégsem a babér, hanem a töviskoszorú.

16 A SAJÁT HÁZ. Blaháné családias természet s mód felett szereti az otthonát. Még a színpadon sem időzik szívesebben, mint odahaza. De hogy itt se feledkezzék meg arról a másik otthonáról: színi diadalainak trófeumaival díszíti lakása falait. Láthatsz ott ízléses alkalmazásban szalagokat, arany-, ezüst- és babérkoszorúkat, festett és fotografált arcképeket, albumokat: egész kis múzeumot dicsősége emléktárgyaiból. (Azaz hogy csak láthattál, mert azok legjava már évek előtt a Székesfőváros Múzeumába vándorolt, hogy annak majdan, ha berendezik, legvonzóbb objektuma a Blaha-szoba legyen.) Még bérelt nyári lakásaiba is visz belőlük díszül s így esik, hogy néhai Erzsébet királynénk Gödöllőn sétálgatva, a nyitott ablakon át figyelmessé lesz a falon lógó színes szalagokra, megkérdezi, ki lakik itt? s midőn értesül, hogy Blaháné: bemegy, tövirol-hegyire megnéz mindent s kedvesen köszönteti a legszélesebb szalagról leolvasott Török Zsófit. (A «Piros bugyelláris» felejthetetlen bírónéját.) Ennyi minden holmival: leégéssel határos csapás a BLAHA LUJZA ÉDESANYJA hurcolkodás; családi s egyéb körülmények következtében, néha mégis elkerülhetetlen. Hogy ezt a «mégist» egyszersmindenkorra kitörölje a szótárából: gondol merészet s nagyot s megvesz egy csinos, emeletes palotácskát a régi Vásár-, ma Tisza Kálmán-téren s ott helyezkedik el véglegesen. A háznak szép kis udvarkertje is van: még a nyaralást is megspórolhatja vele. Meg oszt minek fizessen ő másnak házbért, mikor magának is fizethet? No nem?

17 17 Úgyszólván ingyen lakik s a földszinti két lakás béréből bőven kitelik a ház fönntartásának minden költsége. Még tán a spórba is rakhat belőle valamicskét. No nem? Itt lát bennünket is vendégül ebédre s itt tűnik csak igazán szemünkbe, amit pedig addig is észrevehettünk volna: milyen perfekt úrinő ez a mi bájos szubrettünk. Ahogy ő az asztalfőn ül, ahogy eszik, mindenre szinte észrevétlen figyel, a társalgást vezeti, kínál és kér s állandó derűvé temperálja a fakadó jókedvet; aztán a gazdagon terített asztal, a ragyogó edények, semmi hivalkodó bőség, csak választékos elégség, a zajtalan tálalás, sima kiszolgálás: teringettét, itt báróéknál vagyunk! Ezt nem lehet tanulni, evvel születni kell. És hogy mennyire a lelki valójához tartozik ez az úri finomság: egy másik perfekt úriasszony így világította meg előttünk: «Negyven év intim barátsága fűzblahánéhoz; sok mindenről és mindenkiről beszélgettünk e hosszú idő alatt: de soha, egy rossz szót sem hallottam tőle pályatársnőire». Nos, kisül, hogy az udvarkertben mégsem lehet kinyaralni; a lakóknak pedig nem akaródzik házbért fizetni. «Csak nem pörlöm be őket?» Nem, hanem eladja fejük fölött a házat s a körútsarki Szelényi-udvarba költözködik, most már igazán véglegesen. Ám hogy ház nélkül mégse maradjon: a palotácska árából Balatonfüreden vesz villát s évek során át ott tölti a nyarat. De utóbb innen is elüldözi a fátum. Nagynehezen rábírják ugyanis egy yacht-parthiera. Már a tó közepén siklanak, mikor nagy hirtelenséggel rájuk nyargal a bakonyi tájfun; ide-oda dobálja a könnyű dióhéjat s végül is nekivágja a siófoki kőmólónak; Blaháné kiesik a yachtból s véresre zúzza arcát és kezét az irdatlan köveken. Hát ő erre a vízre többet rá nem megy még páncélhajón sem! Tovább járja a magyar fürdőket s találkozunk vele Szliácson, Tátrafüreden s legutóbb a Margit-szigeten: a tavalyi nyár utóján utolsó nyarán...!

18 18 Külföldre csak elvétve járt üdülni, utazni meg épp nem szeretett. Türr István mégis kivitte egyszer Párizsba s végigkalauzolta a modern Babylonon. Sok szépet látott s tapsolt Judicnek: a francia Blahánénak is. Judic, évek múlva, viszonozta ezt a látogatást Budapestnek; sőt eljátszotta a Népszínházban is hajdan híres szerepét: Nebántsvirágot (Mamzelle Nitouche). A Jani-Juci kupiét mozdulatlan állva, ölén összekulcsolt kezekkel s csak szemjátékkal kísérve adta elő. Másnap a lapok nekiestek a mi díváinknak: «Tanuljatok! Bezzeg ez nem rugódozik minden strófa után, csak a szemével pislant egyet s kész a hatás». Olvassák Blahánénak. «Dejszen» felel ő «láttam én Judic Nebántsvirágát, mondjuk... X év előtt Párizsban. Bezzeg rugódozott őkelme is a Jani-Jucihoz. Csakhogy akkor még nem volt (mutatja) ekkora (hasonlíthatatlan franciássággal) embonpointja». Pedig Blaháné sohse játszotta Nebántsvirágot csak nem hagyta a magyart. Otthoniasságát bizonyítja az is, hogy nem szeret cifrálkodni az utca számára. Egyszerű ruhákban jelenik meg a nagy nyilvánosság előtt s csak a színpadon szab divatot ízléses toilettejeivel, ha azt szerepe megkívánja vagy legalább megengedi. Ékszert alig hord, de amit az ujjára, karjára érdemesít: az mindig kis műremek, értékes antikvitás. Egy ilyen karkötőt pillant meg Szliács fürdőhelyen a főúri ízlésű Atzél Lajos báró az ablakán kikönyöklő művésznő karján s bár nem látja az arcát, spontán megjegyzi: «Ez valaki odafönn». Persze, nagy az öröme, mikor megtudja, hogy ez a valaki - Blaháné. És hiszik, nem hiszik: sohasem kereste a nyilvánosságot, sőt valósággal kerülte a feltűnésre kínálkozó alkalmakat. Innen van, hogy bálokba ritkán járt s lóversenyeken is csak elvétve lehetett látni. Csak színházba járt szívesen, legszívesebben az ő kedves Népszínházába, ahol állandó saját páholyából gyönyörködött pályatársai művészkedésén, mulatott a komikusok mókáin s viszonzások nélkül viselte a feléje irányzott látócsövek pergőtüzet. Vagyis: mindig és mindenütt a kifogástalan úriasszony mintaképe volt.

19 KITÜNTETÉSEK, JUBILEUMOK. Blaháné a legjobb szívű asszony a világon. Ahogy őt mindenki: ő is mindenkit szeret. Persze legjobban a családját. Édesanyját sokáig magánál élteti s halála után siet helyét betölteni kedves mostohahúgával, a korán özvegységre jutott Benedekné Kölesi Mariskával. Ha közelebbi nincs kéznél: valamelyik távoli nőrokonát veszi házához s hűséges Vilma komornája is ott öregszik meg nála. Hát még a két gyermekét! Alig akarja őket szárnyra bocsátani s ha mégis elszálltak: azt kívánná, hogy egy-két órát mindennap körülte legyenek: menyestül, unokástul, dédunokástul. Ott is vannak sűrűn s becézik, óvják, mulattatják, ápolják: ahogy a körülmények megengedik vagy megkívánják. Kivált derék s fényes polcra emelkedett Sándor fiára büszke s ez is úgy ragaszkodik anyjához, mintha még mindig ölben ülő kisdede lenne. Gyönyörűség így együtt látni őket. Híven, odaadással szereti barátait, kollégáit is és van szíve azokhoz is, akik rászorultak a mások támogatására. Abból a pénzből, amit ő jótékony célra összeénekelt: meg lehetne venni az egész Szelényi-udvart, amelyben neki csak egy szerény lakás jutott. A mellékelt levél bizonyítja, hogy inkább lemond a maga tiszteletdíjáról is, ha a kitűzött s csak tévedésből meg nem hirdetett jótékony cél jövedelmét biztosítottnak nem látja. Így fizet ő a megtisztelés és kedveskedés ezernyi megnyilatkozásáért, amellyel nemzete, évek hosszú során át, elhalmozta. Mondom, valóságos kis múzeum gyűlt már egybe értékes emléktárgyakból és kitüntetéseinek se szeri, se száma. Koronás arany érdemkereszt a királytól; elismerő, hálálkodó okiratok kormánytól, városoktól. Örökös tagjai sorába iktatta a Nemzeti Színház s dísztagjává választotta egy tucat egyesület. Kapott szerenádot, járultak eléje fáklyásmenettel s ünneplő küldöttségekkel; nevéről nevezték el a teret kedvelt Népszínháza előtt s kértére a Székesfőváros még életében kiutalta díszsírhelyét a kerepesi temetőben, koszorús költőnk: Jókai Mór sírja tőszomszédságában. Legszebb ajándékait mégis pályatársaitól, azokban a jubileumi ünneplésekben kapta, amelyekkel iránta való szeretetüket, elismerésüket kívánták kifejezésre juttatni. Különösen két ilyen jubileum zajlott le felejthetetlen hatással a Népszínházban. Az egyik 1896 május 6-án, Blaháné Nemzeti Színházbeli első föllépésének 25-ik évforduló napján, a «Tündérlak» népszínmű keretében.

20 20 A darabban Gyuri obsitos kedvese, Marcsa (Blaháné), azzal vádolja a házbelieket, hogy őt megboszorkányozták. Ezek nevében Lóra kisasszony, Marosához fordultan, ezzel a rögtönzéssel felel a vádra: Maga a boszorka! Nem oly ósdi-fajta töpörödött néne, Ki seprűn lovagol s ül a Lucza-székre; Éppen megfordítva: az a talizmánja, Hogy nem vénül soha örök ifjúsága. Pedig huszonötször cserélt a fa zöldet, Mőte babonázza ezt a magyar földet. Látják itt is, ott is, százféle alakban, Szívverését hallják szebbnél-szebb dalokban. Ma falusi kislány, üde, mint a bimbó: Holnap meg menyecske, észbontón kacsintó. Egyszer megnevettet együgyű szavával: Másszor könnybe lábbaszt tenger fájdalmával. Bomlik is utána nem egy falu népe, Kackiás legénye, ezüsthajú vénje: Ő meg szeret százat, szőkét is, barnát is, Sándort, Lacit, Bandit, Gyuricát is, mást is. Mégis ezért soha senki meg nem rója, Sőt ó Uram bocsa! még meg is tapsója. De ez még nem minden; van még több is vétke! Vagy nem ő tanított mást is e mesterségre? Egyre-másra nőttek nyomán a boszorkák, Akik az országot mint ő babonázzák. Bizonyságul fölvonultatja erre Blaháné leghíresebb szerepeiben (Török Zsófi, Hanka, Bakaj Erzsi, Buzi Zsófi) a Népszínház legjelesebb művésznőit (Hegyi, Komáromi, V. Margó, Lukács Juliska); mindenik hoz valami kedves emléktárgyat, amivel vallomásra szeretné bírni a vádlottat. BlahánéMarcsa persze mitsem sejt erről a «betét»-ről s szerep híján felelni se tud nekik. A házbeliek konok tagadássá minősítik ezt a hallgatását s döntő tanúul fölvonultatják Finum Rózsit (Küry). Ez bizakodva mondja: Hiszen ha csak az kell: ide vigyázzanak, Kiugratom rögtön bokorból a nyulat. Maga köré gyűjti erre a többieket s az egyikök karján díszlő babérkoszorúra mutatva, így szól Marcsához: Itt van egy koszorú: babérból kötöttük, Kik művészetedből az ihletet vettük; Levelei közé fontuk szíveinket: Utasítsad vissza, mondd nem ismersz minket. De már erre Blaháné szerep nélkül is tudott felelni: könnyel, öleléssel a közönség pedig zúgó tapsorkánnal.

21 21 Még mélyebb hatást vált ki a Népszínház alapításának 50-ik évfordulója megünneplésére 1922 december 7-én előadott «Török bíróné portája» című alkalmi darabka. Szereplői: a Népszínház még élő tagjai, BLAHA LUJZA 70 éves korában tartalma röviden ez: Aranylakodalmát ülő Török bírónét (Blaháné) köszönteni, megjelennek a portáján hajdani jóemberei is: megvénhedt alakjai régi népszínműveink fiatal hőseinek. Nevökben az öreg Bandi csikós (Pintér Imre) így fogadja a botos vőfélyek kezén kilépő aranyfőkötős nagyasszonyt:

22 22 Ha tanút ember vónék, virágokbul fonnám a szívem szózatját. De minek cifrázzam? Az ékességedhez, Török Zsófi, én már mitsem adhatok: teljes az, mint a teljes violáé. A tavaszunk vótál, vidám, dalos kikeletünk: legyík ezír őszöd derűs, napsugaras s hosszan, hosszantartó. Viseljed épségben aranyfőkötődet illik az, de nagyon, ezüstös fejedre amíg majd újra találkozunk itt, hogy megünnepeljük gyémántlakodalmad. Éljen! Ujabb vendég érkezik: őszhajú Feledi Boriska (Rákosi Szidi). Szeretettel öleli öreg barátnéját s biztatja: Mink együtt láttuk a nagy virulást, együtt örültünk a fakadó tavasznak, a bohó fiatalságunknak... S külön-külön, szépen megöregedtünk szakítja félbe az arany menyasszony. Soha, Zsófi, soha! vág vissza Boriska. A mi tavaszunkból sarjadt ki azoké is, 'akik utánunk gyüttek. Mink adtuk nekik a példát, mint kell virágzani és ha mit elérnek: nekünk is van abba részünk, az ő tavaszuk nagyrészt a mienk is. Bennük vagyunk fiatalok ma is s ez a fiatalság nem múlik el soha. Ez, Zsófi, az elsők örök ifjúsága. S most jönnek csak a váratlan kedves vendégek! Az elcsatolt részekről a tót Misu, a sváb Szepp s a székely Balánka jelentkezik, hogy a közös múlthoz való törhetetlen ragaszkodásáról tanúságot tegyen. Erre már a megcsonkított hazája jövőjét féltő Török bíró (Szirmai) is kezd remélni. S midőn a falun épp átvonuló cserkészcsapat is föl vonul, hogy meghajtsa zászlaját az «élő legenda» előtt s lelkes tartásával biztatást nyújtson a jobb jövő felé: a megtért Török bíró is lelkesen vallja: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban: Hiszek Magyarország feltámadásában. Amen rebegi rá Zsófi a többiekkel. S ez az amen: legyen, ez a félig hitvallás, félig imádság az utolsó szó, amely Blaha Lujza ajkáról a színen elhangzott. Ezzel búcsúzott el magyar hazájától.